előzmény

Huszonnégy órán belül végigjárom az egész várost és a környékét is a "gyerekkel". De legalább az erdő közös csapatépítő tréning, a magunk szétszóródott módján, és öröm az ürömben, hogy most aztán pontosan láthatta, hol álltam, álltunk. Hozzánk nem verődtek, amikor a ruhaelhagyási hely elő körei zajlottak, velünk nem kívántak osztozkodni, a pillantások közt ugyan akadt kíváncsi, de nyilvánosan biztosan senki nem fog jönni, nemhogy gratulálni, de egyáltalán a nevét megkérdezni - amit változatlanul jó magam sem tudtam, ahogyan ő sem az enyémet. Minek?
Castor vezette a "menetet", felőle éreztem meg először a váltást is valahol jóval távolabb tőlünk, az ő üvöltése harsant elsőként, amibe én majd legutolsóként veszek részt, ismétlem meg. Nincs bennem féltékenység a testvéreim felé, ahogy azt is közömbösen figyelem, miképp hagy figyelmen kívül Daniel is, akár csak az összes többi.
Ledobom a váltásruhákat tartalmazó hátizsákot az egyik fa tövébe. Nem tudom, mennyire és mit fog szétcincálni a Kölyök, de jobb felkészülni. Elég, hogy alapvetően szégyenként tekintenek rám, kurvára nem hiányzik, hogy nevetség tárgya is legyek. Az egyetlen, ami felvillant bennem, egy szívdobbanásnyi időre, az a Testőrök felé vetett pillantásom alatt esett meg. Vágyakozás. Megfeszült az állkapcsom és egyből elfordítottam róluk a tekintetem, hogy a nácihoz forduljak. Hirtelen bosszant, hogy nem nézték meg jobban, hogy nem kérdeztek, hogy utolsókként kell váltanunk, emellett pedig nem tagadhatom le magam előtt azt a gyomorgörcsöt, ami a külsejére gondolva kap el. Mert nem csak neki, de nekem is kezdenem kell vele valamit, viszonyulnom kell hozzá, nem tehetek majd úgy, mintha ott se volna.
"Megijedtem."
Ki akartam érte röhögni, hogy mekkora beszari, mégsem ment. Inkább azt kívántam, bár próbált volna meg megint becsapni, mert ez túl őszinte és ártatlan volt. Nem süppedhetek bele abba megint teljesen, amibe egyszer már elmerültem és amiből - meglepő módon - tragédia lett.
- Te fogod kezdeni, én vagyok az utolsó - mondtam tényszerűen. Utolsó mindenben a falkán belül. - Teljesen vetkőzz le, ha csak nem akarsz ruhaszakadást. - Fogalmam sincs, mekkora a ruhatára, ha szemérmes, vagy idegenkedik ettől, én nem fogom lecibálni a gönceit, majd megunja, hogy nincs egyetlen felvehető holmija sem. A magam részéről egyelőre félmeztelenre vetkőzök és a cipőimet is leveszem. Rohadt hideg van, remélem, hogy a szokásos pár percnél azért ez az alakváltás sem fog tovább tartani nála, mert bár megfázni nem tudok, attól még nem szívesen ácsingózok így a fagyban.
Ha vetkőzött, pár tetoválását megbámultam, hogyne tettem volna, kommentárt vagy fintort viszont nem fűztem hozzá. A nemzőmnek semmi ilyesmi nem virított a testén - én már csak tudom -, mégis követett el elég sok ocsmány dolgot ahhoz, hogy ne ilyesmi alapján skatulyázzak be valakit. Ó, be tudtam első ránézésre is, például Slade-et csípőből rühelltem, annak ellenére is, hogy nyilván nem véletlen Testőr, de akkor is baszta a csőröm. Sokkal jobban, mint ez a néhány horogkereszt és egyéb minta.
Akár csupaszodott - azért remélem, nem szaros alsót vett fel -, akár nem - pápá göncök -, ha jelzett, hogy készen áll, megadtam neki a kezdőlökést. Ez volt az első és utolsó ilyen alkalom, a többit magának kell majd intézni, legfeljebb a kontroll megtartásában segítem a jövőben, amíg nem megy neki problémamentesebben.
Bassza meg de nem akarom a kék szemeket, se a négyágú csillagot a mellkasán. Ezeket az érzéseket viszont gondosan elzártam előle, elég volt, hogy bennem fortyogtak, mert ha szabadon engedem őket és más is észreveszi... Hogyan várhatnám el, hogy több becsben tartsák, amikor nekem is ilyen kifogásaim vannak vele szemben. Hiába tudom, hogy nem tehet róla. Most már tényleg csak azért fohászkodom, hogy a vérvonal meglegyen, a többi hiúsági kérdésen úgyis túlteszem magam idővel. Ha annál a kurva tetős-zuhanós esetnél akkora mákom volt, ennél csak nem kell annyi! Bassza meg, végezzen már...
Türelmetlen voltam, még szép! Azok után, hogy ilyen rövid ismeretséget követően már be is haraptam, nem hiszem, hogy megleptem vele. Ha mégis... majd hozzászokik.

***

Én... akarom, hogy figyeljenek. Lássanak, nézzenek. Akkor is, ha kék szeme van, ha tele van tetoválva, kurvára leszarom! NÉZZETEK RÁ!
Többekkel üvöltenék, mégis csak egy valaki hátát bámulom, szinte vesébe maró pillantással, úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy érzi. Összeszorítom a szám, szinte fogam roppan belé, erővel fojtom magamba a felkívánkozó üvöltést, minden haragot a mélybe nyomok, ott érlelem tovább, pedig nem rá haragszom. Nem ő tehet róla és tudom, hogy neki legalább olyan nehéz, mint nekem, de a picsába, akkor is! Emelj fel innen, hallod? Ugyanúgy, ahogy lelöktél arról a kibaszott tetőtől, mert így azt se látják, hogy Ő milyen.
Nem néz ránk. Nem üvöltök rá.
Hiányzik.

Nézelődünk mindketten én lassan nyelve a harag gyomorforgató kortyait, ő érdeklődéssel és figyelemmel. Nem kapott sok instrukciót, de annyit igen, amennyire szüksége volt ebben a pillanatban. Soha korábban ennyire dühítő és megalázó még nem volt ez a cím. Soha. És ez jó, mert ez kell, de akkor is undorodom és fel tudnék robbanni bármelyik pillanatban - megint nem elsősorban magam miatt. Nevetséges.
- Fasz tudja - vetem oda nyersen, ahogy felém fordult, majd egyből vállat is vontam, mintegy reflexből tompítani kívánva az előbbi stílust. Nem azért van, hogy felhúzzon, de azért sem, hogy rajta vezessem le minden frusztrációm és haragom, nem eszköznek teremtettem. Ehhez a kettőhöz pedig tartani fogom magam akkor is, ha falkából már tényleg senki más nem állna szóba velem esetleg, csak ő.
Várom, hogy elkészüljön, plusz pont, amiért nem kell még prüdériát is legyűrni benne, bár azok után, hogy börtöntöltelék volt... Valami megkaparja a felszín, vagy épp én voltam az ezzel az óvatlan gondolatvezetéssel. Minden esetre pontosan ez volt az a téma, amit úgy kerültem, mint ördög a tömjénfüstöt, így még véletlen sem tettem epés megjegyzést. Erre nem tudok, zsigerileg nem megy. Az elbaszottság sötét oldala, mondhatni.
Biccentek, amikor felkészültnek nyilvánítja magát energiáim kinyúlnak érte, a benne nyugvó farkasért. Nem akarom ezt érezni, nem akarom ezt gondolni, mégis miközben az átváltozás fájdalmával küzd, ahogy hallgatom a csonttörés régen még nekem is hátborzogató dalát, dühös vagyok. Rám nem lehet büszke a Teremtőm, nincs mire annak lennie és ezt ki is mutatja azzal, hogy semmit sem mutat felém. Rád se lesz az, ahogy a többiek sem. Rajtam kívül ezt senki sem fogja megadni neked ki tudja, meddig, és hiába vagyunk olyan elbaszott faszkalapok, akkor is tudom, mit jelent ez. Félsz, hogy nem felelsz majd meg, igaz? Hogy valami balul üt ki és nem csak az "Omega Kölyke" bélyeget kapod meg.
Nagy levegőt veszek, amikor meglátom a kék szempárt, a fekete bunda sűrűjéből feltűnő fehér csillagot. Izgágán próbálod megnézni magad, mert te még tudod, amivel én már tisztában vagyok - mégis elhúzom a szám. Véletlen se könnyítenél a saját helyzeteden, vagy én a tiéden, bármelyikünk is tehet róla, még ebben sem létezik legalább egy kicsit könnyebb út, mi? Öblös és erős a hangod, nem elveszett fióka csipogása, mint néhány fiatalabbé és én kívánom, hogy ezzel mindenkit meg tudj félemlíteni, aki fenyegetőn lép majd fel veled szemben a jövőben.
Váltok én is, gyorsabban, könnyedebben, mint ő, örömmel veszem az üdvözlést, hogyne tenném, csak akkor fagyok bele az üdvözlésbe, amikor elheveredsz. Buta Kékszemű. Nem fogadom el a torkát, mert nem tehetem, magam alá száműzném és már így is épp elég szar helyzetben van, felesleges tetézni. Még csak Kölyök amúgy is. A legmegátalkodottabb sorsú, de Kölyök. Mit fogunk ezzel kezdeni, hm? Azzal, hogy nekem kell hanyatt vetnem magam, miközben elvárom az engedelmességet tőled, hogy én ajánlom fel a torkom a közös vadászat előtt neked és nekem kegy, hogy te elfogadod. Büntetlek, ha kezet emelsz rám, itt mégis mintha más szabályok uralkodnának, mint a négy fal között, ahol nem zuhan ránk ekkora súllyal a falka jelenléte. De nem akarom, hogy utolsóbb legyél az utolsónál, bármennyire is tartaná az emberi feled ezt teljesen érthetetlennek tőlem.
Nem foglak eltaposni. Egyetlen valamirevaló Teremtő sem tenné ezt csak azért, hogy saját magának kedvezzen, nem igaz? Te még túl kicsi vagy, nekem meg éppenséggel már tök mindegy, túlélem ezt is. Légy jó fiú, tedd meg, aztán rohanjunk...

Vonyít egyszer, majd megint, de nem kap választ. Kevesebb mindennel a hátam mögött azt hiszem még képes lenne ebbe beleszakadni a nem-létező szívem, így csak mordulok egyet, jelezve, hogy hasztalan, csak magát szórakoztatja vele. De ha neki tetszik, felőlem csinálja, én kajás vagyok. A vicsorra és értetlen haragra elégedettség cikázik át rajtam - morogj csak és kapard ki magadnak az utat.
Az én vérem. Ez pedig erősebben hasít belém most, mint amit a kórházban éreztem, az, ehhez képest kósza fuvallat volt csak. Hagyom, hogy előre rohanjon némileg, csak aztán iramodok utána, nem hagyva, hogy teljesen elérje a többieket, ott neki még nem osztottak lapot. Figyeljen csak, ahogy kisebb csoportokra, vagy párokra bomlik a nagy egész - egyik se törődik velünk, látod? Ha viszont így is valamelyikhez akar verődni, hát próbálja csak meg, én minden esetre a helyemen ülve vártam és figyeltem, miképp marták el, ha ilyesmire adta a fejét. Márpedig miért ne adná? Te jó ég, kezdem sejteni, milyen lehet engem figyelni, annyi különbséggel, hogy én vezetek a Kölyök előtt ilyen téren másfél évszázaddal. Te is szeretted volna eltakarni ilyenkor a szemed, Apám?
Akár kicsit megtépázva, akár épen, de visszakeveredik hozzám - vagy el se csatangol - megnyalom a füle tövét, s ezúttal már én rohanok előre valamivel nagyobb tempóban, mint az neki kényelmes volna. Erőlködjön, feszüljenek az izmai, nincs lazsálás, hallod? Mert lehetünk a legvégén, de zsákmány nekünk is jár!
Nem mászok a fejébe, értelmetlen lenne érzem, s van ösztön benne is annyi, hogy ne legyen ebből probléma. Látod, ott rohan pár szarvas, néhány Tark hajtja, arrébb nyulat fognak a kisebbek, távolabb bölény bőg az életéért. Az erőd él és lélegzik, a lakóinak halált, nekünk életet és ételt oszt a telihold fényénél. Amit nekünk áldoz, az is egy szarvas lesz, de nem a Tarkok hajtotta kisebb csapat lemaradottai közül. Nem kell az alamizsna!
Kinézem, kiválasztom a megfelelőt, de nem vagyok hajlandó terülj-terülj asztalkámat adni elő neki. Kell? Tegyél érte, hadd lássam, mit tudsz ilyen zsengén, az első alkalommal.

Na várj. Én ezt most nem teljesen értem. Mit csinálsz? Mit csinálsz?!
Csak fekszem, teszem a dolgom - végre. Ezt akartad, nem? Azért haragudtál rám ma délután, mert engedetlen voltam, erre tessék. Idegesítesz, tudod? De ha már itt tartunk, legyen. Felhemperedek a fagyos földről, megrázom magam - zavar a mocsok, ami a friss bundámra került. Mennyivel vékonyabb a nyakad, mint az enyém! Talán át is érem, ha nagyon akarom...
Tudom, hogy kell ölni, ezt valahogy érzem, ahogy annyi minden mást is, amit még nem értek teljesen. De Téged nem foglak bántani, egyszerűen nem vagyok képes rá. Haragszom rád, amiért erre kényszerítesz, remélem érzed, ahogy a te kényszerű alázatodnak csapódik. Nem tud legyűrni téged, de ott van, érezheted az újszülötted ellenállását.
Talán legközelebb, a következő Holdkor már minden más lesz. Talán akkor már nagyobb bizonyossággal leszek képes megragadni a torkodat, nem úgy, mint most. Jó érzés. Jó érzés feletted lenni, bevallom, egy pillanatra csábít az a vörös köd - ami a szemembe nem ülhetett ki, és ami úgy hiányzik neked -, hogy átharapjam a gégéd. Kitépjem, elválasszam a testedtől, mert megtehetném, mert jó lenne, mert elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Végül mégis maradékként odavetett koncként köpöm ki bőröd és bundád, mert valami nincs rendben. Ennek nem így kellene lennie, és mégis. Omega vagy, szórakoztat a tény, hogy ilyen faramuci a helyzet, de ugyanakkor dühít is, amiért pont Te vagy az. Miért? Mit csináltál, hogy itt kell most lennünk?
Elsétálok Tőled, feloldozást keresnék a többiek társaságában, de senki sem felel. Téged pedig már nem is érdekel, és nem tudom, hogy csak azért, mert már beletörődtél a sorsodba, vagy bántóan hozzászoktál már. Én persze könnyen beszélek, a világ nekem csupa szín és szag, de még nem tudom, hogy mi fáj és mi az, ami éltet. Azt hiszem, hogy ezeket majd egyedül kell megtanulnom.
Persze, hogy haragszom! Persze, hogy vicsorgok! Én itt vagyok. Nagyobb és látványosabb, mint maga a Hold. Én azért létezem, hogy elismerjenek és figyeljenek rám.
Nem tartasz vissza Apám, bolond vagyok, amikor azt hiszem, hogy talán nem is tudnál, mert nincs hozzá jogod. De nézz rám! Legalább te jól nézd meg magadnak, mivé lettem általad!
Egyre biztosabb lábakon állva, az első bukások után sikerül beérnem egy-egy kisebb csapatot, magányosan tengődőt. Látom a többi Kölyköt, de ha érdeklem is őket, róluk én nem veszek tudomást. Nekem több kell, én a Vezért akarom!
De a közelébe sem jutok. Próbálom játékosan. Oda-odapattanok a társak elé, de kikerülnek. Pökhendi pöffeszkedésem véres agyarak csitítják, első sebeimet szerzem, mert nyilvánvalóan zavarok. Egy-két alkalommal még megpróbálnék visszaharapni, de esélyem sincs arra, hogy mások húsát sértsem. Mások egész egyszerűen átnéznek rajtam, kikerülnek, én pedig bősz bika módjára állok meg végül és a földbe mélyesztett karmokkal borzolom a hátam szőrét. Meglátjátok még. Majd én megmutatom...
Csípnek a sebeim. Vert seregként kullogok vissza hozzád Apám, rád sem nézek. Nem tudom, hogy miért. Hogy azért, mert Téged okollak mindezért, vagy mert a saját bukásomat nem vagyok képes eléd hurcolni. Tudom, Te megmondtad. Igazad volt. Mostantól mindig igazad lesz?
Azért még megtorpanok melletted. Te megnyalod a fülem tövét, és ez boldoggá tesz. És amikor én harapok rá finoman a füledre, csak arra gondolok, hogy jó lesz nekünk így ketten is a ma este. Hiszen élsz! Öreg vagy - már ne is haragudj. Ez pedig azt jelenti, hogy tudod, hogyan kell túlélni, úgyhogy bízhatok benned. Lehetsz fontos még. Sőt, fontos vagy, annak kell lenned, különben még azelőtt meg fogok halni, hogy láthatnád az első, igazi sikereimet.
Utánad vakkantok, amikor elrohansz előlem. Hé, te meg hova mész? Mintha az előbbi dolog meg sem történt volna. Tényleg gyerek vagyok még, ugye? Mert már csak az a fontos, hogy minél előbb a nyomodba érhessek, és még mielőtt kiválasztanád a zsákmányt, beleharaphassak a hátsó lábadba. Gyorsabbnak kell lenned, ha velem akarsz kezdeni! Megvagy...
Körbeszaladlak Téged is, mert ez az éjjel erről szól. Attól, hogy a világ magasról tesz ránk, nekünk még nem kell egymásra. Majd mi jól fogjuk érezni magunkat, és majd ők lesznek irigyek a mi szórakozásunkra.
Követem a tekinteted. Látom, amit Te látsz, a magasba emelem az orrom. Annyi illat van! A többiek, Te, a szarvas, a nyúl, a bölény, az avar, a fakéreg, madártoll... Szeretném magamra ölteni az egész vidéket, akár egy köntöst, egy új bundát. Talán meg is tehetem, ha elkapom a préda torkát és lenyúzom róla a bőrt...

Csak azt teszem, ami a legegyszerűbb és legegyértelműbb számomra. Száguldok. Nincs semmiféle jól megfontolt taktika a vadászatomban, de futni nagyon szeretek. És tudok is, ezért nem spórolok a fáradtsággal. Átzúzok a réten, egyenesen a csorda felé, ám az utolsó, tovareppenő pillanatban változtatom meg Apám tervét. Nekem másik kell. Nekem a nagyobb hím kell, abból akarok ma jól lakni.
Összefut a nyál a számban, a fülemben pedig a saját mancsaim rohama visszhangzik. Dobol, akár a szarvas szíve, amikor sikerül beérnem, és gondolkodás nélkül, a lelkem legmélyéből építkezve mártom bele az agyaraim és a karmaim egyaránt. (Dobás.)
Először érzem meg a vér ízét, és ez egyszerre tölt el sóvárgással a többért és vakítja el a gondolataimat. A szarvas összerogyott óriási testem súlya alatt, és hiába szántottam fel a húsát, ő ficánkol: talpra áll, kiügyeskedi magát a fogásomból, ráadásul még meg is tapossa a pofámat. Túl nagy előnyre ilyen állapotban már nem tehet szert, de harcol. Erős a lelke, akár az enyém, a miénk. De nézd csak Apám! Ölök. Most először oltok ki életet, ezt még az ember sem tette meg. Első vagyok valamiben. Látod? Látsz engem? Figyelsz egyáltalán vagy saját prédád után eredtél?
Eltüntetem. Porrá zúzom, mert megtehetem. Percek tánca és ügyetlen cselezgetése után már nem lélegzik. Holtan fekszik a fogaim között. Vajon ez mindig így lesz? Aligha. Talán csak szerencsém volt vele, hogy összecsuklott a súlyom alatt.
Lihegve tartom még a pofámban a torkát, élettelen feje mellső mancsomra billen, ahogy fekve lihegek vele a földön. Vér szennyezi vörössé a mellkasom fehérjét, de ezt csak Te láthatod, Apám. Engem megrészegít a hús íze, nem érzek mást, csak vért és halált, és ez táplál.
Amikor már közel jársz, csak akkor eresztem el a tetemet, pattanok fel és morgok rád fenyegetve. Csöpög a vér a pofámról. Nem akarom, hogy közelebb gyere, ez az enyém, őt én szereztem. Egész nap éheztettél, várj most te a sorodra vagy szerezz magadnak, egyre megy. Haraggal és ügyetlenkedéssel tépem fel a tetem oldalát és zabálok, hiszen ettől élek. Még sosem ettem, de már tudom, hogy az evés nem csak szükség, hanem élvezet is. De az első pár falat után elbizonytalanodom. Nem érzem jól magam egyedül.
Ha nem vagy velem Apám, hát elhagyom érted a szarvas testét, mellső mancsaimon pattogva hívlak magamhoz. Egyél velem, jó? Már ettem, enyém volt a falat előbb. Csak gyere már ide.

Nem mondom, hogy én megmondtam, de én megmondtam - vagy legalábbis kifejeztem -, hogy ne sok jóra számítson a többiektől, ám ahogy én is csak a saját hibáimból voltam képes valamicskét tanulni, úgy ő is a jelek szerint. Legalábbis most még. Remélem ez a tendencia azért nem úgy fog menni, mint nálam, különben annak is örülhetünk majd, hogy egyáltalán képes még visszakullogni hozzám.
Fülem után kap, magamhoz mérten birkatürelemmel hagyom, majd orrom bököm meg és futásnak eredek.
Te még nem igazán értetted, hogy miért volt mindez, mire fel volt ez a fokú elutasítás annak ellenére, hogy frissen vezettelek be a falkába, de már érzed, mit jelent az, hogy az én Kölyköm vagy. Én is érzem. Látom. Ahogy Neked húzódnak és fájnak a kapott sebek, úgy nekem is, mert hiába lesz még számtalan, tesznek helyre egy-két hülyeség miatt, az az élet rendje. De az, hogy semmi más oka ezeknek a sebeknek, minthogy az enyém vagy... nem fogsz meglepődni: dühít. Jobban, mintha én kaptam volna őket. Látod, ezt értettem az oda-vissza alatt, menthetetlen az egész.
Hátsó lábamba harapsz, mire felkapom azt, játszol, körberohansz, s míg az első pillanatban csak halvány bosszankodással figyeltem - elvégre most vadászunk, nem játszunk -, addig szinte rögtön utána ugrok rád. Bucskázunk egyet, marodba csípek, ahogy én jövök ki "győztesen", engedve egy pillanatra a belőled szökő játékosság hevének. Hemperegj csak, még megteheted, hatalmas tested alig fér el a lábaim között, de mikor jelzek, elnyugszol és figyelsz.
Nem kell biztatnom, mész, mert hajt az ösztön, figyelem hát rohanásod, ami a Villámokéhoz méltó. Hagylak kibontakozni, bár technikád még tulajdonképp nincs, szeleburdi és kapkodó vagy, így kapsz a pofádra, ezt holnap még érezni fogod. Küzdesz, míg én tisztes távolból figyelem az első harcod, ami nem nagy győzelem, de győzelem - sikerrel indítasz az új életben, ennél többet pedig igazán nem kívánhatok jelenleg.
Látlak. Csak én igazán, emellett pedig eltörpül a saját zsákmány keresésének gondolata. Vonyítok, régen érzett örömmel és büszkeséggel, hogy képes voltál segítség nélkül elejteni a prédád legelső vadászatodon, ezzel fontos lépést téve az életben maradás felé. Halljátok? Hogyne hallanátok, hisz harsogok az éjszakába és ha akarjátok se tudjátok kizárni, mert nem engedem.
Közelebb megyek, amikor már csak tetem a szarvas, de jelzed az előjogod. Megteheted, a te zsákmányod - Teremtőként szégyenem, Omegaként kegyem, hogy miután ettél belőle felajánlod az osztozkodást. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam, mert ha így teszek, Téged sértelek. Fogadkoznék, hogy a következő vadászat már nem így fog kinézni, mert még ha nem is vagy - szerencsére - rászorulva, hogy más etessen, segítsen, akkor is közösen hajtanánk a vadat. Bölény lenne. Hatalmas és robusztus, méltó préda. De ilyesmihez is el kéne hagynom a sereghajtó őrposztját, hogy ne legyen megalázó Neked a velem való becserkészés.
Egyszer túljutunk rajta, lerázom ezt a béklyót magamért, érted, Apámért és nem lesz a világon olyan, akinek a kedvéért újból felvenném.

A hajnal közeledte a visszatérés idejét is jelzi. Megint utolsók vagyunk, de ez most azt hiszem korántsem olyan zavaró számodra, mint az elején, és be kell valljam, sajnálom, hogy vissza kell zárjalak. Kedvellek, tudod? Bár ez sok jót még nem jelentett nem csak neked, hanem nagy általánosságban mindazoknak, akik iránt így érzek. Nyughatatlan vagy, feszül, lappang benned a harag ami ki-kitör, ha túlcsordul a pohár, mégis amennyire szítod ezzel a saját dühömet, annyira csillapítasz is. A kék szemeddel, a mellkasodon díszelgő fehér mintával.
Most viszont nekem kell ezt elérnem nálad. Nem tudod még kontrollálni magad, de nem baj, a visszaút mindig problémásabb. Energiáimmal mintegy búcsúzón marok tieidbe, és hagyom, hogy tudd, érezd, amit most megadhattál nekem, azt mind megtetted. Büszke vagyok, Kékszemű. És hálás.

Farmerban ücsörgök törökülésben szinte közvetlenül mellette, könyökölve, államat alátámasztva, várva, hogy úgymond magához térjen az este történéseiből.
- Jó reggel, Csipkerózsika - mondtam, amikor láttam, hogy már tényleg jelen van és nem máshol jár fejben, hogy visszatért a náci. - Szépeket álmodtál?

Most, hogy már tudom, milyen az a teli has, az egész világ sokkal szebb és békésebb helynek tűnik. Végül csak megosztoztunk a falaton, amit te tényleg láttál Apám. Látod? Én megmondtam, hogy jól fogunk szórakozni, és amikor vonyítasz, közlöd a többiekkel, hogy bármennyire nem érdekeljük őket, Mi azért mégis csak boldogok vagyunk.
Már nincs kedvem ugrálni, sem pedig szaladgálni. Csak elhemperedni a fűben, csillagos mellkasomat megmutatva a a többi csillagnak és a Holdnak, majd' a fülemig hátralóg a nyelvem. Mert megtehetem, mert most jó így. Szunnyad a harag, befogta a száját a szarvas teteme.
Gyanakodva, lelapított fülekkel csoszogok mögötted, amikor visszaterelnél oda, amerről jöttünk. Egyszer még hátranézek a szarvas világító bordacsontjai felé. Akkor ennyi volt? Szia szarvas. Kicsit bosszant, hogy lenne még mit lerágcsálni róla, de egyébként is annyira tele vagyok. Megosztozom a maradékon, nem csak Apámmal, de az erdő más vadjaival is, akik nem olyan hatalmasak és erősek, mint amilyen én vagyok, és akik talán képtelenek lennének egyedül ilyen finom falatokat szerezni maguknak.
Nem érzem jól magam. Keserű a búcsú, érzem az ember csontjaiban, hogy most ez fog következni. De amikor Apám vörös szemeibe pillantok, megkérem, hogy várjon kissé. A vízeséshez kocogva hajolok fölé, ha már az emberem fejében nem akad semmi, csak sötét és tüskés terep.
Kérdően nyüszítek fel. És azt hiszem, hogy már mindent értek.
Már értem, miért nem szeretsz mindig Apám, és hogy miért haragudtál rám. Már én is látom az ég színét, és a véres, fehér keresztet, amit magamon viselek. Mellső mancsommal belecsapok a vízbe, arcon karmolom a saját tükörképem, mielőtt magam mögött hagynám. Szerintem szép vagyok. Csak egy kicsit kék és kicsit fehér. Mégis sajnálom, hogy nem teljesíthettem be minden reménységet, és érzem a követelmények súlyát megsokszorozódni. Így már egészen biztos, hogy még a vártnál is többet kell majd tennem azért, hogy elfogadjanak.
Visszautamkor finoman végigdörgölöm Apám testét a sajátommal, aztán leülök és várok. Találkozunk még, ugye? Mostantól már mindig velem leszel.

Nekem is fáj, én is szűkölök, de még hogy! Még jó, hogy leültem korábban, nem zuhantam olyan nagyot, amikor a mellső mancsaim megszűntek tartani a súlyomat. Az ember lassan mászik elő belőlem és lopja el a hangomat, amit ma először végre szabadjára engedhettem.

Mielőtt képes lennék kinyitni a szemeimet, az erdő zaját hallom magam körül. A tiszta és hideg levegő marja a garatomat, de ami még ennél is rosszabb, az a leírhatatlan izomláz, ami gyakorlatilag az egész testemet megbénítja. Nem akarok megmozdulni, de muszáj leszek, tudom.
Ahogy kinyitom a szemem, meglep, hogy már reggeli fények bántják a látásomat. Ő pedig még mindig itt van, nem fog eltűnni, ez már szinte biztos. Nincs bennem sem félelem, sem harag. Meglepően nyugodtnak érzem magam, és a testem fájdalmain kívül lényegében nem bánt semmi.
- Mi van...?
Álmodtam volna? Nem tudom. Nyögve ülök fel, próbálok nem túl sokáig szédülni. A sebesült vállamra pillantok és látom, hogy már valamivel gyógyultabb, mint amire emlékeztem. De az arcomon sebet érzek húzódni, ahogy a karomon és az oldalamon is, az arcom csontjai fájnak. Felszisszenek, amikor úgy döntök, óvatosan megpróbálom kitapogatni, hogy mi is történt pontosan.
- Már nem vagyok éhes. - jelentem ki, mert ez az első, amit még érzek - És mindenem fáj.
Arról persze fogalmam sincs, hogy mégis miért, és hogy pontosan hogy nézek ki. Erőlködve próbálok meg összekaparni valamit abból az "álomból", amit korábban emlegetett, de csak valami fojtott keserűség, és egy hatalmas, világító kékszemű, fekete bundájú farkas képe dereng, egy véres, fehér keresztmintával a mellkasán.
- Nem vagyok olyan, mint Te. Nem sikerült a... véred átadása? Nem vagyok tiszta?
Eszembe jut az első beszélgetésünk, ám ahhoz túlságosan leharcolt vagyok, hogy komolyan pánikba essek. Csupán tudni akarom, hogy pontosan mi a helyzet ezzel az egésszel, hogy kell-e számítanom valami hátrányra. A többi pedig majd akkor fog érdekelni, ha lesz időm egyedül merengeni azon, hogy innentől hogyan tovább.
- Mindjárt megfagyok. Odaadod a táskát?
Kinyúlok felé, és nagyon remélem, hogy nem kell egyelőre felkelnem ebből az ülőhelyzetből, amibe örülök, hogy egyáltalán sikerült eljutnom. De megfagyni sem akarok, szóval ha nagyon akadékoskodik, akkor inkább elmászom érte magam.

Elhúzom a szám első értetlenkedésére, de nincs benne öröm, üres gesztus csak. Válaszolni se vagyok hajlandó semmit, inkább hagyom, hogy szépen felszínre kússzon benne az, ami esetleg mégis megmaradt az előző estéről. A testében zsongó izomlázon és a szarvas meg a többiek okozta sebeken túl, mert azok elég egyértelműen árulkodtak.
- Azok után, amennyi szarvashúst zabáltál, csodálkoznék, ha még mindig az lennél. - Illetve komolyan gondolkodóba esnék, hogy mégis mekkora fogyasztása lehet alapjáraton. - Teljesen egyedül ejtetted el - fűztem még hozzá, mert azt akartam, hogy tudja, még ha nem is emlékszik rá.
A kérdésére nem felelek egyből, sőt elsőre úgy tűnhet, egyáltalán nem fogom ezt szóra méltatni, ugyanis csak akkor mozdulok, amikor közli, hogy fázik. Ekkor mozgósítom magam még némi plusz időt nyerve, azon gondolkodva, miképp és mit mondjak erre, míg a pár lépéssel odébb lévő hátizsákhoz lépek, felemelem és közvetlenül elé dobom. Már nem számított, mikor, hányadikként érünk vissza a hotelbe, az este farkastörvények diktálta része elvonult egyelőre, mindenkinek munkája-ideje dönti el, mikorra és hova ér vissza.
Megvártam, amíg felöltözött, én is magamra kanyarítottam a dzsekimet és zsebre teszem a kezem. A napközben érzett elégedetlen haragvásom már nem áradt felé, csak általános vénemberes zsémbelésem maradt. Sok mindent tanult és értett - vagy legalábbis neszelt - meg éjjel, amiről most még talán tudatos szinten lövése sincs.
- Gyere - intettem fejemmel, nem törődve azzal, hogy jelenleg valószínűleg egy újabb kiadós alváson kívül nem sok mindenre vágyik. Annyi figyelmességet kapott, hogy a normál tempónál valamivel lassabbat diktáltam, de ha jött és nem mutatta, hogy ez megterhelő neki, akkor felhagytam a finomkodással. Ha lemaradt, majd beért, energiáimmal nem tévesztettem szem elől.
Átvágtunk az erdősávon, a másik tisztást rejtette előlünk. Éreztem a szagukat, célirányosan tartottam arra, bár ez az csorda nem vált célponttá az este során. Most sem ilyen céllal mentem feléjük, egyébként is jó messze álltunk meg tőlük, mindkettőnk jól lakott, a legkisebb fenyegetést sem jelentettük számukra.
- Látod ott azt a bikát - mutattam egy tekintélyes darab felé.Akadt nála testesebb is, de nem sokkal. - Egy olyat intéztél el az éjjel, mindenféle segítség nélkül. - Puszta tényközlés volt, mégis ott rezgett hangszínemben, hogy bármennyire is legyen nagy darab meg izmos, azért annyira nem megszokott legelső vadászaton. - A pofádra is tőle kaptál, elég hebehurgya voltál - ami azért szórakoztatott valahol -, a többi sebet viszont a társainktól kaptad. - Azok után, hogy elején mennyire nem méltattak minket pillantásra sem, azt hiszem, értette, hogy mi miatt kapta mindezt. - Olyan vagy, mint én. - Ami azt illeti, túlságosan is. - Csak kék szemmel és egy négyágú csillaggal a mellkasodon, de kétségtelen, hogy minden mást tökéletesen megkaptál. - Elszakítottam a tekintetem a szarvasról és rá néztem, szám pedig torz vigyorra húzódott. - De ezt úgyis legalább húszan meg fogják kérdőjelezni, százféleképp próbára tenni és lesz min köszörülniük a nyelvüket, ha nem akad más téma. Majd elkenjük a szájukat - vontam vállat, mert már korántsem tartottam olyan kétségbeejtőnek a dolgot, mint első alkalommal, amikor felvillant ez az egész. A vérvonal megvan, a többi sallang kérdése. - Egyszer az egyik nőstény a falkából azt mondta nekem, hogy soha nem fogom megkapni a könnyebb utat. Ahogy elnéztem, ezzel kurvára nem vagyok már egyedül, akár tetszik, akár nem.

Szarvashúst? Oké, persze, teljesen logikus, ha már egyszer farkasok vagyunk, de reflexből elcsodálkozom a dolgon. Ugyanis a szarvashús eléggé drága dolog, hacsak nem maga lövi az ember, és egy gyors pillanatra úgy érzem, hogy hirtelenjében valamiféle elithez tartozom. Másodsorban viszont az Ős olyan természetességgel és éllel ejti ki a szavak egymásutánját, mintha mondjuk egy átpiált éjszaka után a vodkára hivatkozna. De biztos, hogy nem hazudik, mert elég rossz íze van a számnak, valamit pedig tényleg ettem, mert még mindig érzem, mennyire el vagyok telve.
Próbálok teljesen természetes arcot vágni, amikor hozzáteszi, hogy teljesen egyedül ejtettem el azt a bizonyos szarvast. De odabent meglepett, boldog elégedettséggel nyugtázom, hogy bármit is csináltam az éjszaka, most jó voltam benne. Nem úgy, mint srác koromban.
- Sosem tudtam vadászni.
Érdekes fordulat, ez tény. Bár az sokkal helytállóbb lett volna, hogy a lőfegyverekhez nem volt érzékem. Ha puszta kézzel kellett volna nyakát szegni valamilyen állatnak, akkor biztosan nagyobb sikereim lettek volna és apám is büszke lett volna rám. Hja. Nyilván.
- Kösz.
Nehéz rávennem magam arra, hogy megmozduljak, hiába hever a ruhákat rejtő táska előttem. Régen, amikor még új volt számomra a börtönedzés, akkor éreztem magam ennyire használhatatlannak. De tudtam, hogy fel kell állnom, és ez a reflex még mindig ott mozgott bennem. Nagy levegőt veszek, és egyetlen hang nélkül öltözöm fel teljesen. Minél többet mozgatom magam, annál jobb lesz - remélem hogy ez nem változott meg azzal, hogy ebe az életbe keveredtem, mivel jelenleg ez az egyetlen kapaszkodóm van arra, hogy nemsokára könnyebb lesz.
Piszkálja a csőrömet (pofámat?), hogy még mindig nem válaszolt a véremmel kapcsolatos kérdésre, de lázongani még mindig túlságosan fáradt és gyenge vagyok. A részvét-lassításból viszont egyáltalán nem kérek. Ahogy csak lehet, felzárkózom mellé. Ha gyorsít, valószínűleg nem tudom vele mindig kitartóan és folyamatosan tartani a lépést, de a saját tempómon nem lassítok. Ha megállnék, ha pihennék, akkor minden rosszabb lenne, tudom.
Próbálok minél csendesebben lélegezni, amikor végre sikerül lassítanunk, majd teljesen megállnunk. Mint texasi srácnak, nem idegen a vad látványa számomra, az viszont igen, hogy valóban egyedül képes voltam leteríteni egy termetes bikát. Összeráncolt homlokkal pillantok az Ősre.
- Én? - kérdezek vissza hitetlenkedve, mégis egy csipetnyi örömmel a hangomban - Hű.
Biccentek egyet, és újra a szarvasra szegezem a tekintetem. Mintha az izmaim emlékeznének, mintha ott égne bennük a feszülés-ellazulás emléke arról, hogy hogyan üldöztem a prédát, hogyan futottam utána és vettem el az életét. Nem tudom, hogy tényleg emlékszem-e, vagy annyira szeretném látni, mi történt, hogy saját magam alkotok képzeletbeli emlékeket a dologról. Egy csipetnyi hebehurgyasággal együtt.
És pontosan így vagyok a társaktól származó sérülések eredetével. El tudom képzelni, hogyan karmolt meg egy másik farkas, de nem tudom, hogy valóban igaz-e az emlék, amit magamnak alkotok. Elhúzom a szám: tényleg mindent kezdhetek az elejéről.
Hallgatom, és értelmezem az Ős szavait. Olyan vagyok, mint ő. Szeretném megkérdezni, hogy az a négyágú csillag vajon lehet-e a tetoválások miatt vagy egyáltalán azért, mert ezt kaptam az élettől de inkább hallgatok. Megnevettet, keserűségében buzdít a megszólalása, és ahogy itt állunk a hidegben, belülről fűt a tenni akarás. Persze, hogy elkenjük a szájukat. Persze, hogy dacolni fogunk majd, és beinteni mindenkinek, leszarva azt, hogy ki-mit magyaráz.
Felé fordulok, és egy darabi némán fürkészem az arcát. Aztán kissé összébb húzom a szemhéjaimat, szám furcsa, eddig ismeretlen és apró, féloldalas mosolyra húzom. Kezet nyújtok. Nem tudom, hogy ez farkas tekintetben jelent-e valamit, de úgy érzem, hogy ez a magam részéről egy teljesen emberi gesztus. Ha pedig elfogadja, erővel szorítok rá. Tudom, hogy meg sem fogja érezni. De az erő nem neki szól. Inkább annak a fogadalomtételnek, amit itt és most készülök meghozni.
- A könnyű út picsáknak való.
Biccentek, és talán tudja-érzi, hogy ha egyszer már képes voltam végigcsinálni valami hasonlót, akkor most sem áll szándékomban meghátrálni.
- Szeretem, ha félreismernek.
Lehet, hogy te is belesétáltál ebbe a csapdába, nem tudom. De ahogy tegnap éjjel végigmértél, szinte láttalak befordulni abba a zsákutcába, aminek az ajtaja az egyszerű és normális embereket már soha nem engedi szabadon.
- Úgyhogy nyugodtan kérdőjelezzenek meg, ahányszor csak akarnak. Tudod, ha gyengének hisznek, nem számítanak arra, hogy egy nap mégis te ütsz nagyobbat.
Nyugodtan hagyhatjuk az egészet úgy, ahogy van. Egy darabig, persze. Tudom, hogy lesznek majd olyan helyzetek, amikor ki kell állni és megmutatni a fogam fehérjét, de alapvetően mindig is a lassú víz partot mos elvét követtem. Végül is kijuttatott a börtönből. Anélkül, hogy bárkinek a ribanca lettem volna.
- És most? Hogyan tovább?

- Te lehet, hogy nem - mondtam mellkasa felé bökve -, de Ő igen.
Már el is felejtettem, milyen hihetetlen elsőre, hogy képes vagy elejteni valamit és állat módjára tépni-szaggatni-zabálni. Ezen viszont nem merengtem el sokáig, azt akartam, hogy amennyire csak lehet, ez belé égjen, mert esélyesen sokáig ez lesz az első és utolsó sikere. Nem célom, hogy elszálljon magától, de nem feltétlen kell olyan pesszimistának sem lennie, mint én vagyok. Emellett, ha tudja, mekkora vadat képes elejteni, széttépni, talán másokkal szemben is nagyobb lesz a harci kedve - ésszel mondjuk, nem ilyen kajla módon.
Követ, nem igényel kényelmes tempót, amit nem teszek szóvá, nem simogatom meg érte a szétzilált séróját. Az egyetlen jele annak, hogy tudomásul vettem, az a felvett, normális tempó volt. Annak pedig marhára tudtam örülni, hogy nem faggatott a megválaszolatlan kérdés kapcsán, csak némán jött velem. Hálás vagyok, ha nem kell senkivel sem feleslegesen jópofiznom meg traccspartiznom, hanem képes befogni a száját, de erre már rájöhetett.
Lefárasztotta ez a kis túra most, hallom a légzésén, mégsem erre hívom fel a figyelmét, inkább felidézem számára az estét, még ha nem is emlékszik nagyon a dolgokra. Vagy csak képzeletből tud építkezni.
- Bezony - bólintok hitetlenkedésére, a "hű"-re pedig megrándul a szám sarka, majd megadom neki a választ, amit korábban elmulasztottam. A falkaszerkezet ismeretében és annak tudatában, hogy hol is állok én a ranglétrán, nem tudom, mekkora bók lehet azt mondani, hogy olyan, mint én, de érdekli a halált, nem bókolni hoztam ide.
Inkább bezsebelem, hogy másodjára nevettettem meg és nem egy béna faviccel. Azt hiszem, pontosan érti, miről beszélek, hogy milyen helyzetben vagyok, vagy legalábbis jól körülírható elképzelései lehetnek. Idővel pedig esélyesen a felszínkapargatásnál is tovább jutunk, akár akarjuk, akár nem, mert mindkettőnknek megvan a maga zsákutcája, a hét lakattal őrzött ajtaja. Talán pont ez hozott össze minket, fasz se tudja, nem akarok olyan baromságokban hinni, mint sors, meg végzet.
Nem fogja feladni, meghátrálni sem fog, érzem rajta, és ahogy pajzs nélkül állok előtte, tudhatja, hogy ez nagyon is kedvemre való. Na, készen állsz? Azt mondod? Halványabb a mosoly, amit viszonozok, de szemem vörösbe fordul, a belső láz kivetüléseképp, miközben elfogadom a felém nyújtott jobbot. Még nem elég erős, de az lesz, érzem a szorításán, s ahogy most én tudnám egyetlen mozdulattal összezúzni az összes csontot a kézfejében, úgy lesz rá képes ő is később. Addig viszont menjünk együtt pokoljárásra.
- Egyetértünk - húztam el a szám. Nekünk nem jár - oké, nem is kell, mehet arra más. - Örülök, hogy türelmesebb fajta vagy, mert mostantól évszázadokban gondolkozhatsz, kezdj hozzászokni - veregettem vállon, majd elindultam visszafelé. Meg kell ejtenünk még egy-két közös találkát és mivel - ilyen csodát! - rühellem a pofavizitet is sok más dolog mellett, így jobb lesz mielőbb letudni.
- Most? Most néhányak pofájába beletoljuk a létezésedet, akár tetszik nekik, akár nem - húztam el a szám egész kedélyesen. - Remélem, szereted a motorszervizeket, ha igen, akkor az lesz neked a paradicsom, ahova megyünk.
Ennél jobban nem készítettem fel, úgysem szívbajos fajta, és ha én túléltem Manech-et, akkor ő is túl fogja. A végén még egész optimista leszek, akárhogy is, unatkozni egészen biztosan nem fog, szóval ha azért jött a városba, mert nyugisabb életben reménykedett, ki kell ábrándulnia.
- A lakókocsid sorsáról pedig gondolkozz el, felőlem megtarthatod, nem érdekel, de lakni állandó jelleggel a hotelben fogsz a mellettem lévő szobában. Van egy édes átjáró ajtónk is - mondtam fanyarul, mert annak a szobának a korábbi lakóját juttatta eszembe, aki miatt a plusz ajtó oda került. - És a munkádról is el fogunk beszélgetni az illetékessel, azt akarom, hogy vállald és csináld tovább szépen - pillantottam rá a vállam fölött. - Jó edzés lesz a bánya.
Hogy hogyan, azt pedig rögtön az első farkasként megélt munkanapján tapasztalni fogja, Horatio pedig örülhet, hogy egy ilyen fasza munkabírású bányásza is lesz.

//Hát akkor rongyolunk tovább megbeszélésekre, szülőiértekezletekre, édes Fiam. XD <3 //

Kicsit sem törődtem azzal, hogy ne keltsek feltűnést, hogy ne szúrjak szemet. Magasról tettem arra, hogy ki figyel fel rám, ki érzi meg vadul hömpölygő energiáimat. Akik számítanak valamit, ők már úgyis a városban voltak, mások pedig nem igazán érdekeltek, váratlan vendégre az apám-Teremtőm-feleségem hármasán kívül már számítani sem bírtam. Mind a hárman itt voltak és hirtelenjében nem tudtam eldönteni, vajon tényleg jó ötlet volt-e tábort verni ezen az átkozott helyen. Merthogy átkozott volt, arról szentül meg voltam győződve. Oké, apám jelenlétének örültem, de kifejezetten boldog lettem volna, ha Anton és a kedves feleségem nem itt rontja a levegőt. Azért pedig szinte egyenesen imádkoztam, hogy a feleségem fogadja meg a tanácsom és menjen el innen, nem szerettem volna vele újfent összefutni. Túlságosan mély nyomot hagyott bennem a motelbéli összefutásunk és egyáltalán nem akartam
Dühös voltam rá, mert így képes volt rám zúdítani mindent, amit egyrészről én nem akartam, másrészről pedig aminek léteznie sem kellene! Ugyanakkor magamra is haragudtam, mert mi a szarért viselt meg ennyire? Már rég túl kellett volna rajta lépnem, hogy képes legyek a képébe röhögni, hogy mekkora szerencsétlen, amiért így érez és amiért ilyeneket váltottam ki belőle pusztán azzal, hogy némi várakozás után felbukkantam, amikor hívott. De a jelek szerint nagyon nem voltam azzal tisztában, hányadán is állunk, mert bármennyire akartam elzárkózni a gondolat elől, hogy bármit is jelent még számomra, bármennyire is szerettem volna ezt letagadni, tudom, mit éreztem akkor. Tudom, miért rohantam el olyan hevesen és hagytam magam mögött az egész kócerájt. Fenébe is az egésszel!
Az étvágyam is elment, farkasom vadul tombolt, nem kellett húst szaggatnunk, vagy félelem illatát lopnunk, hogy garázdálkodhassunk kicsit az erdőben. Számunkra már pusztán a rohanás, a sebesség, a száguldás kellő mértékű örömet jelentett, hogy kielégítsük adrenalin iránti vágyunkat, hódoljunk a függőségnek és ne törődjünk a láncokkal. Mert az erdőt róva nem voltak láncok, nem volt, mi visszatartson és egy idő után minden gondolatot sikerült elnyomni. Nem számított semmi és senki, csak mi. Egészen addig minden rendben is volt, amíg az ismerős szag nem kúszott az orromba, a nem kívánt energia meg nem karistolta a bundámat. Hirtelen fékeztem le a nagy rohanás közepette, jó pár métert csúsztam is a lendülettől. Nem akartam látni. Nem voltam kíváncsi a nyeszlett farkasára, sem rá.
~ Mit keresel még mindig itt?! ~ dörrentek elméjébe a szavaim, a pajzsa ezúttal sem jelenthetett gondot, ha felhúzta volna. Komótos léptekkel ügettem tovább a néhány méterrel előttem elterülő kicsiny tisztás széléhez és ott ledobtam magam. Ha akar valamit, jöjjön ide, én biztosan nem fogok futkorászni utána.