*A kérdése elgondolkodtatott egy pillanatra, de lássuk be ezen nincs mit gondolkodni, mégis… Fájt belegondolnom abba, hogy Steve akár képes lenne ilyesmire. Oké, szándékosan tuti nem tenné, azonban…* - Igen. Az unokahúga vagyok, nem a gyereke. Joga van élni az életét úgy, ahogy az neki tetszik vagy jó. Még akkor is, ha nekem nem. Nézd Sam… én már így is sokat köszönhetek Stevenek. Ez a minimum… különben meg… nem lennék elveszve. Biztos látogatna, meg találkoznánk és szakítana rám időt. Én meg elvagyok. * Vontam meg könnyedén a vállaim, még ha a szavak nehezen is akartak kijönni belőlem. De most mit tehetnék? Egyenlőre várok, az idő úgy is eldönti, hogy mi lesz vagy épp mi nem. Persze tudom, hogy nem sokan lennének képesek erre és csak a szájuk jár. Én sem tudhatom biztosra, hogy képes lennék-e befogni és csak elfogadni. De bízom abban, hogy igen. Elvégre hé… itt vagyok és küzdök nap mint nap, azért, hogy jó legyek. Mármint jó harcos… jó gyerek sosem voltam és nem is leszek. Ami azt illeti, soha nem is akartam olyan lenni mint ami elvárt volna egy korombeli lánytól. * - Az éremnek két oldala van Sam. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket akarja meglátni. Azonban ne felejtsd el, hogy attól még ott van a másik, mert szemet hunysz felette. Vagyis jelen esetben elfojtanánk. Ami egyenlő lenne egymással szembeni hazugságokkal. Hisz… nem minden kerek és rózsaszín. Olykor szürke és fekete, no meg kissé csáli. De attól még azok is hozzánk tartoznak. Mi értelme lenne, csak a jót meglátni és hamis képes összehozni? Hisz előbb vagy utóbb úgy is kiderül. Olyan leszek, mint ahogy elkapsz és… kész. * Persze ezzel nem azt mondtam, hogy nem fogok igyekezni. De ha épp rossz napomon kap el, nem fogom szándékosan kerülni avagy bájologni. Jobb, ha az ember vagy a farkas tisztában van a negatívval is. Később nem érheti akkora csalódás. De aztán lehet, hogy elbeszélünk egymás mellett. Nem volna meglepő. De attól még ez a véleményem, ha tetszik, ha nem. * - Ez nem igaz. Csak azért tudtad meg, mert arra jártál. Ha rajtam múlt volna, nem tudod meg… soha. * Hívtam fel a figyelmét, hogy ez nem bizalom. Hisz… vazz… soha nem mondtam volna el. Abban sem vagyok biztos, hogy Darren tudja. Steve tudja, de oké… Ő ott volt az előadásaimon és Olennek én mondtam el. De ennyi. Viszont ahogy felbukkanok kissé hátra hökölve veszem észre, hogy velem szemben van és nem is olyan messze. Na pont ebből a helyzetből ugrottam a vízbe erre tessék, oda érkezek vissza. De a makacsságomnak köszönhetően vissza evickéltem. Nanehogymár pont Sam riasszon vissza vagy késztessen meghátrálásra. Szavaira csak megingattam a fejem.* - Sam, csak tizenhét leszek a jövő hónapban. Akkor lenne furcsa, ha egy srác közelségére nem zavarba jönnék, hanem… nem tudom. Egy barátom volt és köszönöm, elég volt. Szóval ne lepődj meg, ha legközelebb is így járok ha túl közel merészkedsz. * Szavaim végeztével azonban már előre is lendültem és farkasom erejével, gyorsaságával rántottam be a vízbe. Hát nehogymár kint maradjon. Azonban igyekeztem le is nyomni. Hát akkor játszunk… *
Szavaira csak hümmögéssel, meg bólogatással reagáltam. Azért az agyam nagy erőkkel dolgozott valami megoldáson, de a dolog vége az lett, hogy szívem szerint arcon csókoltam volna, amiből meg valószínűleg nem jönnék ki túl jól. remek, Sammi, jó tudni, hogy legbelül még mindig egy barom vagy. Mégis, olyan nehéz ellenállni a késztetésnek. Szívem szerint mondanám, hogy ha Steven valaki mást választ helyette, hát akkor egy barom, és magam fogom szétrúgni a hátsóját, vagy elfüstölögni a próbálkozás közben, de nem teszem. csak ülök ott csendben, és valószínűleg úgy nézek ki, mint valami barom. Bár, mondjuk mikor nem? Következő monológjára viszont csak fújok egyet. Úgy tűnik ez még mindig kényes téma, én pedig nem akarom erőltetni, mert félek, mi lenne, ha megtenném. Egyszerűbb lesz ez így, úgy hiszem. Tessék, Sam, ismét meghátrálsz, olyan vagy, mint az oroszok. Csak lenne valami taktikád is, te vadbarom, mert így ott találod magad a világ végén, és rájössz, hogy tovább már nem tudsz futni. Mondjuk már így is a világ végén vagy, pár lépés már nem oszt, meg nem szoroz, igaz? – Rendben – bólintok, mert most már hozzá akarok szólni valamit, pedig szívem szerint csak megragadnám a karját, és azt mondanám „Elkaptalak!” De azt hiszem, ezt megint csak nem venné ki jól magát. Hajj, pedig mennyire szeretném, ha egy kicsit jobb, meg felszabadultabb lehetnék mellette. Jó, nem a „Futok egy hollywoodi mezőn felé, és közben nyálas zene szól” szintű, de valami normálisabb. Néha olyan érzés, mintha felnőttek lennénk. Vagy Ő lenne a Nap, és meg a Föld. Én keringek körülötte, ő meg tesz rám magasról. – De megtudtam. és meg is tartottam magamnak – vontam meg a vállamat. – Felelősnek éreztem magam, na. Még azoknak a titkait is megtartanám, akiket nem kedvelek, nem számít, hogy jutottam hozzájuk. Így is van ez. Lehet ezért nem lesz belőlem a legjobb Kangunart széles e világon, de hát Istenem, akkor nem leszek az. Nekem fontosabb egy barát, mint Sue vagy Yetta, vagy éppen Ashley, mint az, hogy én legyek a legjobb. És igen, ez lehet, hogy mások szemében gyengeség, de így legalább nem marok el magam mellől mindenkit, és talán számíthatok majd rájuk a bajban. Mert hogy lesz baj, az biztos. Az mindig van, hogy rohadna meg. A következő szavai azt hiszem, megöltek bennem valamit. Jó, nem ilyen drámai a helyzet, inkább Prométheuszt csináltak a lelkemből: lekötözték, és ráküldték a madarat, hogy zabálja fel a máját... Ezekben a pillanatokban érzem annyira nehéznek, annyira lehetetlennek ezt a küzdelmet, hogy föl akarom adni. Éppen mozdulnék, hogy becsússzak a vízbe, elköszönjek, és elmenjek, amikor megránt. Az egy dolog, hogy a mellkasomról sikerült leborotválni a bőr jelentős részét – vérzik is, bár nem vészesen, de a víz is olyan lesz tőle –, de még levegőt sem tudok venni, amikor a víz alá ránt. Egy pillanatig kapálózok, aztán rájövök, hogy lehet ezt játékra is venni. Karomat a derekára kulcsolom, és lefelé küzdöm magam, szintén a farkasom erejét felhasználva. A tüdőm érzi, hogy kevés az oxigén, de egyelőre nem érdekel. Megnézzük, melyikünk bírja tovább a víz alatt... Bár ő előnnyel indul, én meg most kitartó vagyok. Akkor kezdődjön a verseny!
*Egy szavas válaszára csak bólintottam és mosolyogtam. Ám bár utóbbi annak szólt, hogy hagytuk Abigaile és Steve témát. Persze, beszélhetnénk róla éjt nappallá téve… de attól még, nem volna közelebb a megoldás. A depi meg… nos, úgy is van nem kell jobban megmutatnia magát. Ha meg mégis… azt ne most, ne Sam előtt. Ráérek otthon az ágyamban. Tényleg… milyen nap van? Ma hol is kéne lennem? Viszont a titoktartásos szavaira csak kérdőn vontam fel kissé a szemöldököm. Persze a célja irányába… hisz, ez egy Kan gúnár dolga. Persze addig még neki is rengeteg ideje van, szóval akár ki is nőheti. Azonban ha nem fogja… nos egy pár évszázadot áldozott a semmire. De ez már az Ő dolga, így nem kérdeztem. A végén még megint összevesznénk. De minek veszekedjünk mikor verekedni is lehet? Hajm… Ryan erre meg rá vágná, hogy minek verekedjünk, ha szeretkezni is lehet. Na múltkor ezzel rám pirított, mikor épp elpanaszoltam magam az egyik elégedetlen órám miatt. De hát istenem, én mindig elégedetlen voltam a teljesítményemmel, ez nem újdonság senkinek. A kapálózására csak még jobban igyekeztem lefogni egészen addig, míg a véres víz a számba nem jutott és meg nem éreztem az illatát. A víz kissé felhígította, de nekem elég volt ahhoz, hogy elinduljon az átváltozásom. Hogy a fene enné meg, most már tényleg. Oké, már átbírtam változni egyedül, de visszafogni még nem voltam képes. Hajm… eljöhetne már azaz idő… de hát ez még odébb van. Jóóval odébb. Ellöktem magam Samtől, hogy még csak véletlen se okozzak neki fájdalmat vagy sebesítsem meg jobban, mint ahogy eddig. Ámbár már félig átvoltam változva, szóval már felesleges volt, de a szándék ott lapult. Már nem kellettek percek és nem is fájt annyira, mint korábban. Ösztönösen evickéltem a vízfelszínére és prüszkölve, fújtatva morogtam. Hát na… nem tetszik a kislánynak, hogy az orra tele ment vízzel. Sárga íriszeit Samre kapta de mintha csak megnézte volna magának és már ment is onnan. Kifelé a vízesés alól. Érezte a friss erdő illatát és hát na lássuk be…* ~ Több mint két hete nem vadásztam. ~ Osztottam meg, s bíztam benne, hogy a másiknak is leesik a dolog, hogy a kislány most bizony enni fog. Legalábbis megpróbálkozik vele. Sam karjai ha végül el is értek, akkor is csak maximálisan a farkasom ölelgethette, akit ha nem engedett fel, akkor karmolt. De nem szóltam többet. Tekintve, hogy azt sem tudtam, hogy jön-e vagy sem. De így vagy úgy, a partra érve rázta meg magát szerteszórva a víz cseppjeit magáról. Tekintete a fákat kémlelte és pár pillanat múlva már bele is vetette magát az erdőbe. Csörtetett, naná, mi mást tehetett volna? Hajtotta az éhsége és az ösztöne. Ezt én nem osztottam vele, de visszavonulva – na mintha tehettem volna mást – figyeltem, hogy mit is csesz el a másik.*
Az átváltozása egy pillanatra megrémiszt, aztán meg lecsap rám elemi erővel a félelem. Még élénken él bennem első találkozásunk emléke, és gondolkodás nélkül pörgetem végig magamban az eseményeket. Mégis mi a fenét csináltam rosszul már megint? Minden olyan jól haladt, beszélgettünk, kezdett épült valami bizalom... féleség. Erre most ez történik? Mit tettem? Aztán rádöbbenek a baromi nagy igazságra: vérzek. Ez tette be a kaput a lánynál, ez lehetett itt a fő probléma. Vérzek, és a vér elért hozzá is. Bassza meg a világ... Már mozdulok el tőle, amikor ellökne magától, így csak rásegít a dologra. Nem egyszerű, de sikerül nem ejtenem magamon újabb sebet. Így nézek a lány, az imádott lény helyén libegő farkasra. Nem, ostoba vagyok, ő is ugyanaz, akibe bele vagyok zúgva... csak elhanyagolta a gyantázást, hát Istenem, ez még nem tett be egyetlen kapcsolatnak sem, főleg olyannak, ami még nem is létezik... Mondjuk ha szakállat növesztene emberi alakban, akkor az picit, enyhén kiverné a biztosítékot, de ilyesmire csak nem vetemedik. A gondolatban továbbított üzenetéből félrebillentett fejjel ugyan, de sikerül kihámoznom a lényeget. Elindulok utána, és segítek neki, ha a farkas alak miatt bármiféle bajba keveredne a vízesés alatt. Tőle kicsit távolabb kúszok a partra, és csak figyelem, ahogy beleveti magát az erdőbe. Így még utána küldöm az üzenetet, mielőtt nekiállnék kicsivel feljebb sétálni a vízesés mentén, olyan helyet keresve, ahol elüthetem az időt a lány visszatéréséig. ~ Itt várok majd rád! ~ küldöm el az egyszerű kis üzenetet, aztán le is ülök az egyik sziklára. Csak ekkor jut eszembe, hogy a pólóm a barlangban maradt, és erősen gondolkodok azon, visszamenjek-e érte. A sebhely eközben viszket is, húzódik is, marha kellemes, és érzem, ahogy gyógyul. Mondjuk nekem nem lehet semmi okom a panaszra, azt hiszem egész olcsón megúsztam. Mindenesetre ki lehetne ide tenni egy figyelmeztetést, hogy a falkánk ne közelítse meg a helyet. Végül aztán belevetem magam a vízbe, visszaúszok a barlangba, és fölmarkolom a pólót. Szívás, már majdnem megszáradt. Na sebaj, megindulok vele kifelé, vissza az eddigi helyemre, egy fa árnyékába. Na, nem mintha tűzne a nap, és baromi meleg lenne, de jól esik ott ücsörögni, amíg várok Ashleyre. Remélem visszajön azért... Ha nem, akkor várok három órát, és hazamegyek, ez tuti. DE hogy utána megfizet, az is biztos. Gonosz terv, muhaha!
*Nos igen, hallottam még Sam szavait, de ez engem bár érdekelt a farkasom nem. Mire összeszedtem magam, hogy továbbítsam a gondolatom, már túl távol voltam. Így mindegy, hogy mit akartam neki mondani. A farkasom továbbra is hurrikán módjára közlekedett és játszani kezdett, hol ugrálva, hol pedig egy-egy vad után vetődve és pofára esve. Hát igen… ez nem megfelelő taktika de egy jó ideig folytatta. Felvonyítva jelezte a kudarcát, melyet az erdő nyelt el és vert vissza. De előnyére legyen mondva, hogy baromi kitartó dög és tovább ment… Egészen addig, míg nem talált valamit, ami ideiglenes enyhíthetné az éhségét. Legalább addig, míg valamelyik hím rokona nem megy vele vadászni.
*** Két órával később ***
A vadászatnak van egy olyan hátránya, hogy az ember farkasa ocsmányul néz ki. Példának okáért, mondjuk, a hófehér bundán rikít a vér. Ahogy most is. Ámbár kevés, hisz nem ettem én sokat csak egy barna nyuszit sikerült elkapnom, azt is csak azután miután végig kergettem a fél erdőn és kijátszottam magam. Hát Darren azt, nem tanította meg, hogy nem játszunk az étellel. Különben meg… így legalább elfáradtunk. Én is meg a nyuszi is. Vissza sétálva a vízeséshez nyúltam el Sam mellett mint akinek kötelező. Vagy épp akit kivasaltak. Lábaim négyfelé álltak, a pofám pedig az avaron volt, ahogy fáradt sárga szemeim a másikat kémlelték. Nah jó… még mielőtt el aludna a kicsike kell ruha. Nah de az elszakadt. Pillantásom Sam nedves pólójára vetült és feltápászkodva ráztam meg magam. Fogaimmal összecsíptem a pólót és végig vonszoltam az avaron… nehéz volt már felemelni. Azonban az egyik bokor mögött átváltoztam, ami szinte egy örökké vallóság volt. HA nem szórakoztam negyed órát mire sikerült, akkor semennyit. Viszont már mezítláb, a testemre simuló pólóban tértem vissza a karjaim dörzsölgetve. Nem volt melegem, pláne így, hogy a vizes póló is rajtam volt. Mellkasom előtt összevontam a kezeim, hisz na… a hideg hatással volt bizonyos részeimre. Azonban a lábaim is libabőrösek voltak, így, hogy a póló a térdemig ért. * - Fázom…. lassan menni kéne. Ez így nem jó… és haza is kell mennem. De ha gondolod, átjöhetsz még, ha szeretnél beszélgetni. *Persze, már rég otthon kéne lennem. De legalább a késés miatt a fejmosást megúszom. Tekintve, hogy csak nem csinál Steve jelenetet más előtt… aztán ki tudja. Bár… vendégem még nem volt soha. Pláne nem fiú… Egyszer volt, de az is még Joshua és Bostonban. Nah majd kiderül… már ha jön persze. De ha maradni akar, akkor maradunk még, de nem sokáig. Mert tényleg lenyakaznak. Fejem kissé oldalra biccentve néztem Samet. De a karjaim továbbra is takartak. Bár már el is feledkeztem a táskámról. PEdig abba van egy farmer dzsekim.*
Egészen kényelmesen üldögéltem annak a fának az árnyékában. Olyannyira, hogy szépen, lassan még álomba is merültem, mikor láttam, hogy Ashley nem fog visszajönni egy darabig. Hadd vadássza ki magát. Szívem szerint ott lennék vele, de volt már párszor, hogy hasonló sebbel voltam kénytelen átváltozni, és önszántamból nem vagyok hajlandó megkínozni magam. A sebek amúgy is hamar be fognak gyógyulni, holnap ilyenkorra valószínűleg nyomuk sem lesz már. Elvégre már most érzem, ahogy húzódik, és szerintem estére már varasodni is fog. Remek, asszem Hannibál ma nem alszik a mellkasomon. Szóval szép lassan álomba merülök ott a vízesés mellett. A mellém telepedő farkas riaszt föl, hiszen a bennem élő fenevad érzi a faj-, és falkatársát. Álmosan pislogok párat, aztán mosolyogva nézek a lányra. Hát mit mondjak, a fehér bunda hátrányait mindannyian ismerjük. Viszont még a farkasa is egészen szép, ha nem tiszta víz szegény. És nem is érzem rajta az ázott kutya szagot. Hiába, biztos jó dezodort használ. lehetne fejleszteni egyet külön vérfarkasoknak... hatása alakváltás után is tart. Meggazdagodnánk, bakker! Segítettem neki vinni a pólót, aztán pedig magára hagytam, hadd küzdjön. Szívem szerint segítettem volna neki, de nem tudom, miként sikerült volna, és tegyük hozzá, szerintem ő sem örült volna a „mindent a szemnek” elv ilyen érvényesülésének. Szóval eltoltam a képem kacsázni a partra. Ami szívás volt, mert a vízesés mindig belezavart a gyűrűkbe. Eh, ez nem akar menni ma... Viszont amikor visszajön igyekszem csak az arcára nézni, és nem a lábára, vagy éppen máshová, amit takargatni próbál. Még mindig nem vagyok – akkora – vadparaszt. Bár ki tudja, lehet belenövök előbb-utóbb. – Ööö... Biztos vagy te ebben? – kérdezem csendesen, nyugodtan, pedig belül szinte tombolok már megint. Komolyan, miért nem tudom így hirtelen egy serpenyővel rendkívül stílusosan halálra verni magam az ilyen megszólalásokért? Csak mint a jó régi rajzfilmekben. – Mármint... Bocsi, nem ezt akartam kérdezni. Szívesen átmennék hozzátok, csak... Nem tudom, hogy Mr. McLoyd mit szólna hozzá. Utána meg természetesen felállok, és el is indulok vele. Úgysem tudok nemet mondani. Egyszerűen csak nem megy, ha ő kér meg valamire. Meg ha Sue. Meg ha Yetta. Meg ha Doktor Howard. Ilyenkor miért érzem házvezetőnőnek magam, aki mindenki igényeit kiszolgálja? De mindennek ellenére megyek a lány után, mivel az utat nem tudom egészen pontosan. Egyébként miért van az, hogy mindig akkor megyek vele haza, amikor nincs rajta más, csak az én egyik ruhám?
Mostanában valahogy egyre inkább rászoktam arra, hogy kellemes kis sétákat tegyek a szabadban akkor, amikor éppen időm adódott rá. Vagy reggel, amikor véget ért az éjszakai műszak, vagy éppenséggel pont este, amikor már lejárt a rendes munkaidőm. Ma is egy ilyen nap volt, és mivel az erdő arra emlékeztetett, hogy milyen volt a civilizációtól távol, Noëllel élni, ezért mindig jól éreztem magam. Fájt, de mégis boldogsággal töltött el, mikor ezek az emlékek eszembe jutottak. Mióta ide költöztem, sikerült felfedeznem annyira a környéket, hogy már kedvenc helyem is akadt a vadonban. Egyszer csupán merő véletlenségből sikerült ráakadnom egy kisebb vízesésre, de azóta akárhányszor friss levegőre vágytam, vagy egyszerűen csak ki akartam szellőztetni a fejemet, valahogy mindig ide vezetett az utam. Ha nem pont ez volt az úti célom, akkor is idáig hoztak el a lábaim. Ma este, amikor hazaértem, valahogy nem bírtam megmaradni otthon. Már csak azért sem, mert legutóbb ugyebár Noël nálam járt, és még mindig éreztem az illatát az egész házban, bármerre mentem is. Ettől viszont hiányozni kezdett, úgyhogy inkább nem volt kedvem egyedül ücsörögni a kanapémon és bámulni magam elé, mint valami szánalmas vénkisasszony. Felöltöztem hát rendesen, és mivel számomra nem volt olyan messze a város széle, ezért gyalog indultam meg az erdő irányába. Furcsa, hogy itt milyen tiszta a levegő még akkor is, ha az ember a városban jár, de ha kiér onnan, szinte belemar a tüdejébe a friss tisztaság. Most is kicsit szúrós érzés volt, amikor vettem a levegőt, de ugyanakkor mégis jól esett minél mélyebben beszívni az oxigént. Ajkaim közül mostanra már apró kis páragomolyagok szöktek ki, hiszen lehűlt a levegő, de ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy folytassam az utamat. Sőt, ilyenkor még jobban szerettem kint lenni. Se nem volt csontig hatoló hideg, se nem volt húst is leolvasztó meleg. Éppen megfelelt számomra az időjárás, és legalább az egész napos emberek közötti létet felcserélhettem egy kis csendes magányra. Alapvetően igénylem magam körül a társaságot, de vannak olyan alkalmak, amikor besokallok az állandó kiabálástól, ami egy kórház sajátságos velejárójának számít. Mire gondolataimból egy kicsit is felocsúdtam, már megint a víz semmivel sem összehasonlítható csobogása szállta meg az elmémet. Ajkaimon megjelent egy halovány mosoly, és miután körülnéztem és meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyok itt és nem zavarok meg senkit a jelenlétemmel, közelebb sétáltam az aprócska tó partjához. Egy ideig csak álltam és néztem, ahogyan a szikláról hömpölygött lefelé a víz, végül azonban leültem egy nagyobb méretű kőre, valahol nem messze tőlem. Nem mondhatnám, hogy kényelmesnek bizonyult, de még mindig jobb volt, mint egyik lábamról a másikra állni kínomban. Így legalább felhúzhattam kényelmesen őket és két kezemet ráfektettem a térdeimre. Néhány kósza szőke tincset az arcomba sodort ugyan a szél, de ezen nem akadtam fent különösebben. Amennyire szigorúan össze szerettem fogni munka közben a hajamat, ilyenkor legalább annyira szerettem, ha szabadon lehetett. Néhány percnyi ücsörgést követően összébb húztam magamon a kabátot, és arcomat a sálam mögé rejtve felsóhajtottam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogyan is álljak hozzá életem egyetlen szeretett férfijához. Annyira felbolygatta az életemet azóta, hogy összetalálkoztunk, hogy egyszerűen nem is ismertem magamra. Hosszú évek alatt sikerült kialakítanom magamról egyfajta látszatot. Egy magabiztos, kissé távolságtartó orvos látszatát, aki leginkább csak a karrierjének él, most azonban újra kezdett előtörni belőlem az érzelmesebb oldalam, és ennek egyáltalán nem örültem. Már csak azért sem, mert ha nem leszek képes olyan profi maradni a munkámban, amilyen eddig voltam, akkor nem tudom, hogyan leszek képes műteni, vagy csak egyáltalán foglalkozni a betegeimmel. Ennek tetejébe pedig még ott volt az őrző leányzó is, aki gyakorlatra szeretett volna jönni hozzám. Valahogy kezdtek a dolgok kisiklani a megszokott kerékvágásból.
Már kora délután óta otthon ténferegtem. Unatkoztam. Théo már órák óta a városban volt, valami dolga akadt amit muszáj volt elintézni, én meg beleuntam a várakozásba. Már kitakarítottam a konyhát, a fürdőt, a nappalit, rendet raktam nem csak a saját, de a tesóm szobájában is (!!!), ami aztán tényleg nem kis feladat. Megetettem a lovakat, kaját is főztem, szóval most már tényleg nem bírtam mit kezdeni magammal. Hogy cseszné meg Lascar is, hogy feszt itt lóg nálunk, bezzeg amikor igazán hiányolom a társaságát, akkor neki is akad fontosabb dolga. Végül feladtam. Kész, nem bírok mit kezdeni magammal… Vagyis tudnék, lenne azért még mit pakolni meg takarítani, de a francokat, nehogy már mindent én csináljak! Miután már vagy 10 perce fetrengtem a kanapén, látványosan szenvedve, gondoltam, egyet, felpattantam, aztán az étkező felé vettem az irányt. Kerítettem papírt és tollat, majd írtam Théonak egy rövid kis üzenetet, hogy elmentem sétálni… kaja a hűtőben, a tiszta ruhái a szekrényben, ha összekoszol valamit akkor kinyírom, a lovakat megetettem, a kitakarításuk rá vár… telefont nem viszek, amúgy meg puszi, ölelés meg a többi… Leszedtem az egyik hűtőmágnest és a kis üzenetemmel együtt ragasztottam vissza a helyére, ha az éhenkórász fajtája erre jár, akkor észre vegye… Na meg egyébként is, mióta a kezébe nyomtam azt a kétszáz akárhány levelet, ilyen helyzetekben sosem sms-t küldtünk egymásnak, vagy telefonáltunk, hanem hacsak tehettük, levelet írtunk. Személyesebb is, mókásabb is, egyszerűbb is. Amúgy meg vagy egymás szobaajtójára ragasztottuk, vagy a hűtőre, vagy az étkezőasztalon hagytuk, ahol a vaksi fajtánk is tutira észreveszi. Bakancs fel, kabát nem kell, úgy is tombol a nyár, este is meleg van, végre… Aztán nekilódultam az erdőnek. Igaz, először csak céltalanul bóklásztam a fenyőfák közt, de aztán a gondolataim hamar a múltkor mocsárbeli találkozásra terelődtek, azon belül is a beszélgetés azon részére, amikor Samnek a vízesésekről meséltem. Na igen, vízesések… hogy én hogy imádtam őket! És múltkor találtam is egyet, nem túl messze! Mire letudom az oda-vissza utat, addigra talán már Théo is hazaér, hát még ha úgy számolok, hogy egy kis időt ott is eltöltök! Miután így elhatároztam magam, egyenesen arra vettem az irányt, és nem telt sok időbe, talán egy bő fél órába, mire odaértem. Viszont volt valami, amire rohadtul nem számítottam. Ahogy egyre közeledtem a sötétben a fák között, ha még nem is láttam meg a másik idegent, a tőle áradó farkas energiákat azonban már távolabbról is megéreztem. Mivel a pajzsomat ilyenkor, az erdőben járva le szoktam ereszteni, így ő is érzékelhet engem. Lehunytam a szemem és a levegőbe szippantottam, hátha sikerül többet megtudnom róla, ám amikor sikerült beazonosítani az illatot, finoman szólva is ledermedtem – hogy aztán a következő pillanatban önkéntelenül is ökölbe szoruljon a kezem. Ő az… Az a nő, aki miatt már napok, sőt, hetek óta totál kifordult magából Théo. Egy darabig csak álltam ott a sötétben, miközben azon pörögtek a fejemben a fogaskerekek, hogy mihez kezdjek? Részben dühös is voltam rá, hogy így kiforgatta magából a bátyámat, viszont azon túl semmi rosszat nem tett, amit a számlájára írhatnék, rossznak. Bár sok kedvem nem volt leállni bájcsevegni vele, de mégis, képtelen voltam csak sarkon fordulni és itt hagyni. Pedig talán még nem késő, nem biztos, hogy észrevett, de… komolyan, nehogy már egy másik nősténytől futamodjak meg! Másfelől pedig, kíváncsi is voltam, hogy mégis milyen lehet a nő, akiért a bátyám annyira oda meg vissza van, így aztán erőt vettem magamon és lassú, de magabiztos léptekkel elindultam felé, hogy ha esetleg eddig nem, akkor most biztosan érzékeljen, és ne érje meglepetésként a jöttöm. -Bonsoir, Faye! –köszöntöttem, ahogy néhány méter távolságba érve kiléptem az erdő fái közül, ki, a vízesés körüli kis tisztásra.
Minél tovább ültem ott a sziklán, annál inkább úgy éreztem, hogy háborgó idegeim szépen lassan lenyugszanak. A víz egyenletes csobogása és az éjszaka hangjainak háttérzaja kellően jó hangulatúvá varázsolt, még ha úgy is éreztem magam időnként, hogy hamarosan szét fogok robbanni a nyomás miatt, amely mostanság rám nehezedett. Nem voltak ötleteim, hogy mit kezdjek a jelenlegi helyzetemmel. Sokszor láttam kilátástalannak a dolgokat, pedig alapvetően szerettem pozitívan gondolkozni, ha egy mód volt rá. Újabban azonban olyan elveszett voltam, mint talán akkor, amikor Noël magamra hagyott egyik pillanatról a másikra. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy ezzel próbáljam meg elhessegetni a borús gondolataimat. Ha már az ég megtisztelt ma azzal, hogy derűs maradt és láttatni engedte a csillagokat, miért lettem volna olyan ostoba, hogy olyanokon gondolkozzak, amelyek annyira lehangolnak, hogy ne vegyem észre a körülöttem lévő csodás tájat? A nyári erdő illata egyébként már rég befészkelte magát annyira az orromba, hogy ne engedjen megfelejtkezni arról, milyen szép helyen vagyok most. Jó döntés volt, amikor elfogadtam az itteni állást. Korábban még sohasem jártam Alaszkához hasonló vidéken, de úgy látszik, hogy megérte várni rá ilyen sok időt. Még többet is adott ez a hely annál, amit vártam. Sokkal, de sokkal többet… Ahogyan bámultam magam elé, hirtelen kezdett az az érzés erőt venni rajtam, hogy nem vagyok egyedül. Rendben, eddig is voltak körülöttem állatok, akik az erdő sűrűjének sötétjében neszeztek itt-ott, de ez most más volt. Mintha figyelő tekintetek tapadtak volna a hátamba, ami baljóssá tette az egész helyzetet. Meg is borzongtam egy picit, és elkezdtem mocorogni, majd hátrapillantottam a vállam felett. Nem láttam semmit, de a meggyőződésem egyre szilárdabbá vált, hogy látogatóm érkezik. Főleg akkor, amikor megéreztem az energiáit is, miután közelebb jött hozzám. Farkas. Innentől kezdve már nem pattogtam, csak ültem tovább nyugodtan, mintha semmi nem történt volna. Mintha az előbb nem szökött volna fel a pulzusom az aggodalomtól. Ha hozzám hasonlóval sodor össze a sors, akkor nem nagyon szoktam majrézni, mert valahogy csak meg lehet oldani egy helyzetet, nem? Biztosan érzékelte már a jelenlétemet, úgyhogy, ha nem vágyik társaságra, akkor egészen biztos, hogy el fog menni innen anélkül, hogy jelezné nekem azt, hogy egyáltalán megjelent valahol mögöttem. Az még csak fel sem merült bennem, hogy az illető ártani akarna nekem. Hogy miért? Azért, mert soha senkinek nem lettem volna képes ártani, kivéve, ha egy szerettem jóléte a tét, vagy esetleg az életem. Gyakran még azzal a gondolattal is eljátszottam régebben, hogy inkább kísértem a halált, hátha belefutok egy őrült társamba. Szerencsére ezzel már rég felhagytam, de azért sohasem lehet tudni, hogy ki lapul meg az árnyakba burkolózva, nem igaz? Hallottam a közeledő léptek zaját, úgyhogy ezek szerint az illető mégis igényt tartott a társaságomra. Végül is, egyedüllétre vágytam ma, de miért is ne adhatnék neki egy esélyt? Ha nem tenném, akkor az nem is én lennék. Éppen ezért vettem erőt magamon, hogy végül felálljak és szembenézzek a jövevénnyel, ám mielőtt ez ténylegesen is megtörténhetett volna, az illető a nevemen szólított. Mivel ez finoman szólva is meglepett, így mire megfordultam, szemöldökömet kíváncsian vontam fel. Amikor tudatosult bennem, hogy kibe sikerült ma belefutnom, teljesen ledermedtem. A döbbenet valószínűleg láthatóan is kiült az arcomra, de most nem vesződtem azzal, hogy a jól ismert pókerarc álcáját magamra öltsem. Azt is elfelejtettem igazából, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Csak bámultam a kísértetiesen ismerős vonásokat, a hasonló árnyalatú szőke hajat, és egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ezen a találkozáson. Végül nagy sokára, amikor eléggé felocsúdtam ahhoz, hogy megtaláljam a hangomat, kisvártatva megszólaltam. - Te… Aimée vagy, igaz? – hülye kérdés, de jelenleg csak ez volt képes kicsúszni a számon. Noël emlékképeiből sikerült csupán felismernem őt, meg az ismerős illatból, amit a házban is éreztem már, mikor náluk jártam. – Én… - muszáj volt összeszednem magam valahogy, mert így egészen biztos, hogy nem fogok rá túl jó benyomást tenni. Mint valami komplett idióta, akinek teljesen elment az esze és egy öt éves gyerek szintjén van. Körülbelül ezt a képet festhettem most le magamról. Remek Faye, csak így tovább! -… nem is tudtam, hogy te tudsz rólam – egyik lábamról a másikra álltam, miközben tovább dicsérgettem magamat az elmés megjegyzéseimért. Bravó! - Hasonlítotok… - tetőztem tovább a nagyszerű első benyomásomat, és még egy mosollyal is megpróbálkoztam, nehogy már pont az maradjon ki. Szánalmas amit művelek, komolyan!
Hát én behalok, komolyan. Szinte el sem hiszem, hogy néhány perccel korábban mi a túrótól paráztam annyira. A csak reakcióját látva az én szemöldököm is felszökik kissé, de aztán olyan csodálkozó arcot vág aranyom, hogy biztos-ami biztos, hátra is pillantok a vállam felett, nem-e valami mumus ólálkodik mögöttem, amitől így leesett az álla. Vagy lehet, hogy én vagyok álmai mumusa? Muhahaha… -Igen. Most mit cifrázzam? Értelmes kérdésre értelmes válasz… De legalább Théo mesélt rólam, akarom mondani, legalább említett neki engem is. De drága… Vajon még régebben, vagy csak most, hogy együtt élünk? Mást nem majd rákérdezek, ha túlteszi magát a nagy döbbeneten, és összetett mondatokra is képes lesz a szentem. Egyelőre csak türelmesen vártam –igen, én… szökőévente egyszer én is képes vagyok ilyesmire- meg lassan közelebb sétáltam, bár még így is tartottam egy baráti több méteres távolságot tőle. Közben meg vártam, hátha sikerül kinyögnie valami értelmeset. És jééé! Sikerült. Fogjuk rá, bár nehéz szülés lehetett. -Ami azt illeti, beszélt rólad egy keveset, bár lehet a beszéd túlzás, inkább csak említett, hogy vagy. Miután úgy magába zuhant mint egy 120 éves kerti bu… akarom mondani, mint csokiszuflé a napon, leültettem, hogy most már tényleg ideje beszélni, aztán akkor sikerült valamicske minimális információt kihúzni belőle harapófogóval. –feleltem keserűen, és talán kissé csalódottan is. Az a marha mint ha nem bírta volna felfogni, hogy mennyire aggódok miatta, meg milyen kétségek gyötörnek miatta meg az ismeretlen barátnője miatt, mondani cseszik bármit is, bezzeg amikor faggatnám, akkor meg… pedig annyi sör meg vodka után azt hittem, hogy jobban megered a nyelve, erre? Berúgott. Aztán lelépett csajozni… Bár lehet Faye előtt nem kéne reklámoznom, hogy én voltam az, aki leitatta a drágaságát, mielőtt az az éjszaka közepén tat részegen beállított hozzá… -Tudod, vér szerinti testvéreknél előfordul az ilyesmi, pláne, ha azonos szülőktől vannak. –közöltem komoly tudományos meglátásomat a témáról, de persze valahol a pici szívem mélyén teljesen elöntött a büszkeség a bókja hallatán, még ha nem is annak szánta. Persze ebből külsőleg túl sok mindent nem érzékelhetett, miután én még mindig fapofával hallgattam, hogy van-e valami értelmesebb mondandója. Ekkor egy újabb szünet állt be a beszélgetésbe és mivel vele meg nem voltam olyan szinten puszipajtás, hogy a hallgatás ne váljon kínossá egy perc után, így aztán csak sóhajtottam egyet, aztán egy grimasszal bedobtam magam. Megcsóváltam a fejem a kis gyámoltalansága láttán, aztán leküzdve azt a néhány méter távolságot, egész közel mentem hozzá, hogy aztán egy laza mozdulattal lehuppanjak mellé az egyik nagyobb sziklára. Így ni, máris kényelmesebb! -Na szóval… -kezdtem bele, de ahogy megláttam az arckifejezését, legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcomat. Mon dieu… Mit eszik ezen a mimóza csajon annyira az én lökött bátyám? -Ne aggódj, nem foglak megenni vacsorára, nehogy már sírva fakadj itt nekem… Te jó ég! Sőt, mivel csak Théo húga vagyok, és nem az anyja, a több órás vallatást is megúszod. Amúgy se lenne türelmem hozzá, meg remélem, anélkül is szót tudunk érteni. Meg nagyon remélem, a szerelem nem vette el a te eszedet is, hogy minden választ harapófogóval kelljen kihúzni belőled. –vetettem rá egy szigorú pillantást, de aztán egy pillanattal később már felváltotta egy barátságos mosoly. Bár annyira még nem volt hangulatom ehhez a nagy lepacsizáshoz, de félő, hogy ha továbbra is csúnyán nézek rá, még sírva fakad és elmenekül… Na jó, nem mint ha az gond lenne, de… áh, mindegy is. -A bátyám mikor beszélt neked rólam? Most, hogy újra találkoztatok? Tudom, hogy jártál nálunk és gondolom egyből a csajának hittél, így kénytelen volt magyarázkodni… Vagy esetleg már korábban, amikor megismertétek egymást… Erről jut eszembe, hogy találkoztatok? Azt az istenért se tudtam kiszedni belőle, mert még nem itattam eleget… Meg miért hagytad ott végül? Na, ezt meg azért nem bírtam kiszedni belőle, mert már túl sokat itattam… Jó, tudom, eléggé in medias res kezdés, de most mit csináljak? Ilyen vagyok, minek bájcsevegjünk 2-3 órán át mielőtt a lényegre térnénk? Na ugye, hogy így egyszerűbb…
Nos, amikor a sejtéseim beigazolódtak, még inkább zavarban éreztem magam. Valahol mindig is szerettem volna találkozni Noël húgával, de ugyanakkor mégis tartottam tőle egy kicsit, mert a bátyjának bizonyára fontos, hogy ő mit gondol. Márpedig én nem holmi jött-ment ismerős voltam a múltból, akárhogyan is nézem, ezzel pedig nyilván ő is tökéletesen tisztában volt. Én sajnáltam, hogy nem találkozhattunk egymással hamarabb, viszont tudtam, hogy akkor is legalább ilyen összeszedetlen lennék, úgyhogy az idő lényegében teljesen mindegy, jobb benyomást úgysem tudtam volna rá tenni. Sajnos, vagy nem sajnos, én már csak ilyen vagyok. - Én… - nem volt hová menekülnöm, nem volt semmi kapaszkodóm, úgyhogy hiába is néztem körül, ettől függetlenül azonban mégis megpróbálkoztam vele. Mintha lett volna kitől segítséget kérni ebben a helyzetben. – Sajnálom – motyogtam magam elé, bár attól nem tartottam, hogy esetleg nem hallaná a szavaimat. Egészen biztosra vettem, hogy jól értette őket. – Nem azért jöttem ide, hogy felforgassam az életét… a mindkettőtök életét – tettem hozzá gyorsan, és félszegen egyik lábamról a másikra álltam. Eléggé tanácstalannak és tehetetlennek éreztem most magam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a jobb megoldás; ha most azonnal kereket oldanék, vagy az, ha itt maradnék és megismerkednék azzal, akivel előbb-utóbb úgyis össze fogok még futni. Végül az utóbbi mellett döntöttem, bár ez már akkor is elég valószínű volt, amikor maga a kérdés megfogalmazódott bennem, hogy hogyan tovább. A korábbi mosolyomnak, melynek kíséretében megjegyeztem, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, már nyoma sem volt az arcomon. Csak néztem rá, ittam magamba a látványt, mintha soha nem láttam volna még embert korábban. Nekem ő tényleg egyfajta csodának számított, mert sok időn keresztül én csak hallottam róla, de abban sohasem lehettem teljesen biztos, hogy tényleg él és virul valahol a világban. Noël elbeszéléseinek hála tudtam csupán az állítólagos létezéséről, és arról is csak elég keveset. Az azért eltöltött egy kis csalódottsággal, hogy eddig egyáltalán nem beszélt rólam. Igaz, hogy eleve meg is jegyeztem, hogy nem gondoltam, hogy tud rólam, de egy darabig azért reménykedtem, hogy mesélt rólam a húgának. Úgy látszik, hogy nem vitte túlzásba. Muszáj volt bevallani magamnak, hogy ez jobban fájt, mint ahogyan azt valaha is képzeltem. Hiszen ez a lány nem is ismert engem, de az a tudat, hogy még a testvérének sem jelentettem annyit, hogy egyáltalán beszéljen rólam, ez… nekem sok volt. Valószínűleg meg is látszott a vonásaimon, de nem érdekelt. Irigyeltem őt, hogy ilyen lazán tudott viselkedni ebben a helyzetben. Alapvetően én magam sem görcsöltem túl sokat idegenek társaságában, de ez most egészen más helyzet volt. Végül, amikor leült, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de én is visszatelepedtem a sziklára, amiről néhány perccel korábban álltam fel, hogy szembenézzek azzal, aki megzavart a magányomban. - Nem vagyok egy könnyen sírva fakadós teremtés… - egy kicsit sértett a feltételezés, úgyhogy egy kicsit össze is szűkültek a szemeim, amikor ránéztem. Oké, igazából most tényleg kedvem lett volna hozzá, de nem tehettem meg. Régen megtanultam már, hogyan uralkodjak az érzelmeimen akkor is, ha nagyon nehezemre esett. Vonásaim csupán akkor simultak ki, amikor végre rám mosolygott. Így már én is ellazultam valamennyire, mert rájöttem, hogy csupán megismerni akar és nem számon kérni, vagy valami ahhoz hasonlót. Csak hagytam, hogy árassza rám a rengeteg kérdését, de az utolsó hallatán döbbenten elkerekedtek a szemeim és fájdalom csillant a tekintetemben. Úgy néztem rá, mint aki nem hisz a fülének. Valójában tényleg nem is hittem el, amit az előbb mondott. - Nézd… - kezdtem bele, miután hosszasan kifújtam a levegőt, és nyílt, őszinte pillantásomat ráemeltem. – Tudom, hogy kíváncsi vagy, de ezt nem vele kellene megbeszélned? – kérdeztem pusztán olyan felvetésként, de mielőtt még válaszolhatott volna, sejtettem, hogy mit fog mondani. Tudni akarta, hogy mi a helyzet, és ehhez én kellettem, mert Noël nem volt hajlandó megtisztelni azzal, hogy beavassa, engem meg nem tisztelt meg annyival, hogy egyáltalán említést tegyen rólam. Még mindig nagyon sértve éreztem magam emiatt. – Na, jó! – adtam meg magam végül. – Először is, mivel úgy látom, hogy az érdekel a leginkább, mióta tudok rólad, így azzal kezdem. Beszélt nekem rólad már akkor is, amikor még együtt éltünk, és beszélt rólad most is, mikor… hát, igen, tényleg azt hittem, hogy van valakije – elpirultam egy kicsit, de úgy látszik, hogy ez teljesen nyilvánvaló gondolat volt akkor a részemről, mert most a tulajdon húga is pontosan erre tett megjegyzést. – Most leginkább csak az emlékeibe engedett nekem betekintést, hogy tudjam, mi történt vele, amióta nem találkoztunk. Fontos vagy neki! – jelentettem ki, és rámosolyogtam a másik nőstényre. – Az egyik legszebb emléke, amikor beköltöztél ide hozzá – lehet, hogy ezzel most elárultam azt, amit nem osztott volna meg Aiméevel, de nem nagyon érdekelt. - Egy fogadóban találkoztunk, még a háború idején – vontam meg a vállaimat. – Miután a Teremtőmet elhurcolták a Bastilleba, a falkánk szétszéledt és én egyedül maradtam. Kémkedtem a katonáknak, elég jól értettem hozzá, hogyan szerezzek információt. Pont találkoztam volna az összekötő tisztemmel, amikor ott volt ő… - tekintetem egy kicsit ábrándossá vált. – Egyből éreztem magamon a pillantását, hiába ült a legsötétebb sarokban, elrejtve az arcát. Sokáig, kitartóan udvarolt nekem, amíg észre nem vettem, hogy már rég beleszerettem. Ő volt az egyetlen férfi az életemben és még mindig az – vallottam be. Ciki, nem ciki, ez van. Nem tudtam, hogy Noël pontosan hogyan élte az életét, de én még így is hű maradtam hozzá. – És, csak hogy tisztázzunk valamit… nem én voltam az, aki elhagyta őt. Soha nem tettem volna vele ilyet, nem lettem volna rá képes, ő azonban szó nélkül eltűnt. Egy nap elment otthonról, és soha többé nem jött vissza. Egy ideig kerestem őt a környéken, aztán reménykedtem, hogy él még, végül azonban feladtam. Azt hittem, hogy meghalt, mert magától biztosan nem lett volna képes elhagyni. Végül azonban könnyebb volt haragudnom rá, és azt gondolni, hogy ő lépett le. Mint kiderült, tényleg így állt a helyzet. Évtizedeken át élt velem együtt, és egy üzenet nem sok, annyit sem hagyott nekem… - könnyek gyűltek a szemeimben, ahogyan felidéztem az emléket, de kíméletlenül letöröltem őket, egy határozott mozdulattal, aztán felszegtem a fejemet. – Én sohasem adtam fel. Vele ellentétben, én százötven éven át folyamatosan kerestem őt, bármerre jártam is. A világháború alatt már nővérként dolgoztam, és minden egyes katonára úgy tekintettem, mintha csak ő lenne. Arra vágytam, hogy bárcsak odakeveredne valahogy ő is, és láthatnám legalább egy pillanatra, de ez nem történt meg. Erre most, amikor csak egy munka miatt érkezem ide és már rég nem kerestem őt, hirtelen itt termett. Röhejes… - keserűen fel is nevettem, pedig egyáltalán nem volt jó kedvem.
-Képzelem, bár ennek ellenére sikerült, nem is kicsit… -húztam el a számat- Tudod, van az a mondás, hogy „Egy anyának 20 évbe telik embert faragni a fiából, erre jön egy nő, és 20 perc alatt hülyét csinál belőle”…? Oké, Théo, az eszetlenje 10 év után meglépett, meg nem tudom, mennyi időt töltötteket együtt, de attól függetlenül a végeredmény stimmel… Te jó ég, ha belegondolok, hogy milyen elvarázsolt királylány volt az elmúlt pár napban… brrr, inkább bele se gondolok. Na mindegy, már megtörtént, ez van, visszacsinálni nem lehet... Nem tudom, a tesóm hogy áll a helyzettel, meg tudom ez most elég gyerekesen meg hülyén fog hangozni, de valamit nem tudnátok tenni az ügy érdekében, hogy ne ez a nagy bizonytalan kínszenvedés legyen? –tettem fel a költői kérdést. Azt a hangulatváltozást persze még egy vak farkas is érzékelte volna, amit a szavaim váltottak ki belőle. Na fain, ha így folytatom, még én leszek a nagy, gonosz, csúnya farkas… vagy mumus, aki kísérteni fogja éjszakánként. -Jajj már… nem kell úgy mellre szívni, tudod, milyen szófukarak tudnak lenni a férfiak. Alapból se egy fecsegős banda, ha meg a nőügyeiket kell kitalálni, még inkább, legalábbis más nők előtt… legalábbis az értelmesebbje. Amikor közli, hogy nem sírós teremtés, csak felmutatom a hüvelykujjamat. Szuper, úgy se vagyok valami nagy penge vigasztalásban, legalább szükség se lesz rá. Legalábbis olyan nagyon durván… Így belegondolva, zsepi se biztos, hogy lenne nálam, szóval tarts ki, kislány! Ééés akkor mesedélután! Vagyis est… a kérdésáradatot túlélte, remélem azért az első háromnál kérdésnél többet is megjegyzett, mert tuti, hogy még egyszer nem tudnám így ledarálni neki… Persze a kíváncsiság már furdalta az oldalamat ezerrel, az egyik lábamat felhúztam magamhoz, és miközben átkaroltam a térdemet, hallgattam a szavait. Ahogy szóba kerül, hogy neki már akkor is volt tudomása a létezésemről, amikor én még azt se tudtam, hogy él-e még a bátyám egyáltalán, hát, azt kell mondjam, ott rajtam volt a sor az elkerekedett tekintettel. Sőt, most kissé én éreztem sértve magam, amiért neki ilyen könnyen mesélt rólam a bátyám, nekem meg ennyire nem akart beszélni a dolgokról… mint ha nem bízna bennem, vagy ilyesmi. Pedig tudom, hogy ez hülyeség, de akkor is… Arra, hogy fontos vagyok, csak egy halvány, féloldalas mosolyra húzódik a szám. Még jó… -Azt hiszem, te is neki… legalábbis büszke lehetsz rá, én a helyében nem hiszem hogy képes lettem volna a helyében önkéntes cölibátust fogadni… -grimaszoltam egyet, de aztán hagytam, had meséljen tovább, amúgy is kíváncsi voltam. Megosztott emlékképek, régi csaták, háborúk… igen, ez Théora vallott, valahogy mindig kereste a bajt, a veszélyt, a pezsgést, már egészen fiatal korától kezdve. A szétesett falka hallatára pedig egy kissé összeszorult az én szívem is – nagyon is át tudtam érezni a helyzetet… Az udvarlós résznél csak halkan felkuncogok, na, erről az oldaláról aztán végképp nem ismertem a bátyámat. Hisz már ahogy korábban is említettem, mióta odaköltöztem hozzá, már javában nyomta ezt a nagy önmegtartóztatós hülyeségét, pedig mennyit cukkoltam emiatt… Mondjuk nem mint ha a másik véglett jobb lett volna, hogy heti 3-szor hoz valami idegen nőt a házba, sőt… így utólag átgondolva már kezdem értékelni a választását. -A nagy Ő… -feleltem én is ábrándosan, ahogy eszembe jutott az én egyik első nagy szerelmem, akivel még annak idején Franciaországban ismerkedtem meg. Persze az a történet kevésbé romantikusan és vidáman végződött, de ebbe most aztán végképp nem akartam belemenni. Maradjunk annyiban, hogy azóta kissé cinikusabban álltam a dologhoz, legalábbis ha rólam volt szó. -Remélem, sikerül zöld ágra vergődnötök. –szúrtam közbe, ám amikor Faye folytatta, szép lassan ismét elkerekedett a szemem, mint aki nem jól hallotta amit hallott. Pedig biztos, hogy igen, ennek a veszélye aztán nem áll fenn nálam, de mégis… olyan hihetetlen volt az egész! -Hogy… mi? Ő hagyott… ő hagyott el? –kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallja- Ráadásul minden szó nélkül…? Kész. Ez most aztán végképp betett nekem… Mint ha a saját múltam röhögne a képembe, de legalábbis a történet kísértetiesen hasonló, azt leszámítva, hogy itt, ebben az esetben a tulajdon bátyám volt az a gerinctelen rohadék, aki képes volt ilyet tenni a szerelmével… -Putain… -morogtam magam elé, ahogy lassan ökölbe szorult a kezem- Ez… biztos? Még mindig nem akartam elhinni, hogy Théo képes lenne ilyet tenni. Nem… az nem lehet! És mégis, elég egy pillantást vetnem a lányra, hogy megbizonyosodjak róla – Biztos… -Nem lehet, hogy csak valami félreértés történt? –próbálkoztam, bár magam is tisztában voltam vele, hogy elég gyenge próbálkozás volt. Mégis, nem akartam, hogy kiderüljön a bátyámról, hogy ő sem különb, mint az én hajdani szerelmem, akiért oda meg vissza voltam annak idején, akár az életemet is feláldoztam volna érte, ő pedig minden szó nélkül eltűnt, egyik napról a másikra… Igaz, én nem kerestem utána 150 évig, bár még a mai napig is őrzöm az emlékét, meg nem sikerült teljesen kihevernem a lelki sebeket, amiket okozott. Azt hiszem, ez már addig nem is fog változni, amíg a nyomára nem bukkanok, és le nem rendezzük ezt a befejezetlen kis ügyet… Azt hiszem, a nagy ellenszenv, amit korábban a lány iránt éreztem, egy szempillantás alatt szimpátiává és megértéssé változott át, s bár ettől még nem leszünk puszipajtások, azt hiszem, azt elmondhatjuk, hogy sorstársak vagyunk… -Ó, hogy törném be az orrát… mindkettőnek… -dörmögtem az orrom alá, persze nem a lányra értve, hanem a két hímre.
Csak mosolyogtam azon, amit Aimée magyarázott nekem, mert valahol jól esett azért, hogy ennyire sikerült kibillentenem Noëlt a lelki egyensúlyából, hiszen ő is pontosan ugyanezt tette velem. Azóta, hogy összetalálkoztunk, azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Olyan furcsa volt újra látni, és tudtam, hogy ez mind a kettőnkre hatással lesz, de azt azért nem gondoltam volna, hogy férfi létére ő is ennyire be fog csavarodni. Nos, úgy látszik, hogy tévednem kellett, bár ezt nem feltétlenül bántam igazából. Hízelgő volt, na! - Hát, ez annál kicsit bonyolultabb… - jegyeztem meg szomorkásan. Nem csak rajtam múlt az, hogy tegyünk valamit ez ellen a jelenlegi állapot ellen, bár azt tudtam, hogy javarészt azért mégiscsak. Végül is, én voltam a sértett fél, akinek túl kellett lépnie mindazon, ami történt, viszont Noël volt az, akinek meg kellett próbálnia kiengesztelni engem. Addig ez igazából veszett ügynek számított szerintem, és a bizonytalanság is ugyanúgy meg fog maradni, még kitudja, hogy meddig. Nem élveztem ezt különösebben én sem, de legalább felőlem nem okozott senkinek bosszúságot, nem úgy, mint a szöszi testvérpárnak. Igazából azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz arról beszélnem, amiken keresztül ment a mi kis párosunk, valamint én, de viszonylag bőbeszédű lettem és gördülékenyen követték egymást a szavak. Mire észbe kaptam, már azt taglaltam, hogy a háború alatt hogyan reménykedtem abban, hogy majd egymásba botlunk esetleg. Akkor sem hittem azt, hogy majd minden újra szép és jó lesz, de talán valaminek a kezdete lehetett volna. Olyan, mint ami egyébként most megtörtént, csak akkor legalább nem csúsztunk volna meg még plusz ennyi évtizeddel, amelyet egymás nélkül kellett töltenünk. Nehezen hittem el, hogy Noëlnek is olyan szörnyű volt, mint amilyen nekem. Nem akartam én önző lenni, aki csak a saját helyzetét nézi és csak magára képes gondolni, de azért mégiscsak én éltem át, én tudtam, hogy milyen borzasztó volt nélküle bolyongani a világban. Találtam én célt az életemnek, azzal nincsen semmi probléma, de az üresség soha nem múlt el nyomtalanul. Azért az sem kerülte el a figyelmemet, mikor Aimée megjegyezte, hogy a bátyja tényleg nem volt senkivel. Nem nagyon akartam elhinni, hiszen a férfiak agya mindig a szex körül forog, de mégis szerettem volna, ha igaz. Akkor talán még képes lennék elhinni, hogy még mindig jelentek neki annyit, amennyit régen. - Igen, pontosan így történt! – bólogattam bőszen, és ebből le is vontam a következtetést, hogy talán azért sem volt olyan szívélyes a fogadtatásom részéről, mert azt gondolta, hogy én miattam van az egész kialakult helyzet, és azt hiszi, hogy én hagytam el a testvérét. Pedig ez távolról sem volt igaz. Egyrészt én nem lettem volna képes rá, másrészt pedig távol állt tőlem az ilyesminek még a gondolata is. – Nem… - ráztam meg a fejemet és egy keserű mosoly is végigfutott az ajkaimon. – Szerettem volna én is ezt hinni, de nem volt félreértés sajnos – sóhajtottam fel kicsit elgyötörten, kicsit szomorkásan. – Azt állította, hogy az én érdekemben tette az egészet, mert különben megöltek volna. Igazából érte még a halált is vállaltam volna, viszont az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy velem ellentétben ő később sem próbált megkeresni engem – ez még mindig dühített és sértett, de már nem mutattam semmi jelét ezen érzéseimnek. Nem volt értelme, és bizonyára a velem szemben üldögélő nőstény is sejtette, hogy valami ilyesmit érezhettem. - Az jó lenne, még ha sajnálnám is miatta – nevettem el magam halkan, kicsit talán rekedtesen. – Ki a másik, akinek eltörnéd az orrát? – kérdeztem érdeklődően, mivel eszem ágában sem volt magamra érteni. Akkor azt mondta volna, hogy mindkettőnknek, de ő úgy fogalmazott, hogy mindkettőnek. Mielőtt azonban választ kaphattam volna a kérdésemre, a fránya csipogóm jelezni kezdett, mire meg is rezzentem egy pillanatra a váratlan csipogás miatt. – Ne haragudj, egy pillanat! – közben előbányásztam a zsebemből a kütyüt és leolvastam a számot a kijelzőről. – Ez a kórház lesz, biztosan sürgős. Ne haragudj, de most el kell, hogy rohanjak, csak úgy nem szoktak riasztani. Főleg azután nem, hogy nemrégen jöttem el onnan. Azért, ha lenne hozzá kedved, majd valamikor még átmegyek hozzátok és akkor folytatjuk a beszélgetést, rendben? – kérdeztem mosolyogva, immár két lábon állva. Amennyiben pozitív választ kapok, úgy jóval vidámabb hangulatban lépek a távozás mezejére. – Örülök, hogy összefutottunk! – fűztem még hozzá őszintén, aztán már fel is léptem a partról, hogy visszainduljak az autómhoz, amivel valahol az erdő szélén álltam meg.
-Igen, tudom, de ááá! Akkor is… -dőltem hátra egy kissé, hátul a kövön a kezemmel megtámasztva magam. Elcseszett helyzet, mit szépítsünk, és Théo is biztosra veheti, hogy kap még pár fenéken billentést, hogy azáltal is ösztönözzem, meg hozzásegítsem az első lépések megtételéhez. Mert hát mire valók a tesók, nem igaz? Ahogy Faye egyre jobban belemerül a történetben, akár egy hatalmas kirakós darabjai, úgy kerülnek lassan a helyükre az apró kis információmorzsák, miközben egyre inkább kirajzolódni látszik, hogy valójában mi is volt a teljes történet. -Hmm… ez így érdekes. És eléggé a 22-es csapdájára emlékeztet, akárcsak valami ördögi kör… Mondjuk akárhogy is volt, azt furcsállom, hogy azóta egyáltalán nem próbált később a nyomodra bukkanni… Habár… hacsak magamból indultam ki, én se nagyon törtem magam soha ilyen téren. Lehet ez is valami genetikával összefüggő családi szokás? Tudja a búbánat, nem vagyok orvos… -Hogy ki a másik? –kérdeztem vissza, s csak egy halk, keserű nevetgélést hallattam- Tudom, hogy ez most nagyon hülyén fog hangzani, de… a nevét nem tudom, a mai napig se, mindig csak „chéri”-nek hívtam.. Még annak idején volt egy férfi, akivel Franciaországban hozott össze a sors… akkor azt hittem, hogy ő lesz a nagy Ő az életemben, de aztán egyik napról a másikra, szó nélkül eltűnt. –vontam vállat, amikor valami csipogásra kaptam fel a fejem. -Persze, csak nyugodtan. –intettem a lánynak, had tegye, amit tennie kell. -Semmi baj, ha fontos, akkor menj csak. Majd beszélünk még, biztos vagyok benne! –mosolyodtam el halványan, és már épp mondtam volna, hogy az istállónál nagy valószínűséggel úgy is megtalál, ám úgy látszik, egyre gondoltunk. -Többnyire egyikünk mindig otthon szokott lenni, szóval amikor csak kedvet érzel. –feleltem, aztán ahogy nekiindult, még mosolyogva utána integettem. -Minden jót, Faye! Nézem, ahogy lassan eltűnik az alakja a fák között, aztán miután megbizonyosodok róla, hogy senki sincs a közelben, a víz felé fordítom a tekintetemet. Egy darabig még elidőzök a vízesést szemlélve, felidézve magamban azt a bizonyos 1800-as nyarat Marseilles mellett, de aztán mielőtt még túlságosan is felmérgelném magam a történet lezárásán, inkább fogom magam, és én is haza indulok.
// Én is köszönöm! És bocsi, hogy ilyen rövidre sikeredett... //
Már alig vártam a nap ezen részét! Ha igazán őszinte akarok lenni, valamiért sokkal jobban kedvelek a szabadban dolgozni, kutatni,segédanyagokat gyűjteni az adott kísérlethez, vagy csak egyszerű felderítést csinálni, ami csak előnyünkre válhat a munkában. Egészen idáig bent robotoltam a laborban, és szinte majd' belefulladtam abba a feszült légkörbe. Mindenki mereven koncentrál, a szemük sem rezzen, így érthető, ha beszélgetésre sincs idejük, pedig miután már belefájdult -nem csak a fejem, de a hátam is-, az egész napos mikroszkóp és kémcsövek fölé történő görnyedésbe, néha igényelném, hogy legalább csak egy valaki a csoportból feláldozza magát egy kávészünetre velem. De nem, ahhoz mindenki túl elfoglalt és munkamániás! Eddig azt hittem, hogy nálam megszállottabb ember -jó, ez a megszállottságom nagyobb részben inkább a vérfarkas kolóniákra terjed ki-, nem létezik odabent, de a mai nappal fény derült arra az igen csak sajnálatos tényre, hogy rosszul ítéltem meg a csapatot. -Oké, váljunk szét! Ne feledjétek, védett növényeket nem tépkedünk le ész nélkül, és kifejezetten csak farkasokra utaló nyomokat keresünk. Lehet az lábnyom, szőrcsomó, valami széttépett kisebb erdei állat, vagy akár ürülék is. Na, nyomás! Egy óra múlva itt találkozunk. - Mindig is Stacy volt az a személy a mi kis csapatunkból, aki a legnagyobb benyomást tudta tenni az emberekre, és akinek a szava szent, akivel senki nem mer vitába szállni. Olykor még a főnököt is felülmúlja. Egyszóval, ő is olyan nő -Emshez hasonlóan-, mint amilyen én soha nem leszek. Határozott kiállású, van tartása és nem vörösödik el egészen a füle hegyéig egy udvarias kis bók hallatán. Mindenesetre, a lényeg a lényeg, ha meló van, akkor nem árt minél hamarabb elkezdeni, hogy minél több infót gyűjthess össze. A csapat az utolsó szavak után szétoszlik. Vannak olyanok, akik párokba rendeződve kezdik meg a körbe szaglászást, de olyanok is akadnak, akik magányos farkasként vetik bele magukat a tennivalókba. Ilyen vagyok én is. Szeretek egyedül intézkedni, így biztosra vehetem, hogy senki nem fog hátráltatni és belekötni abba, amit csinálok. Bukdácsolva átkelek néhány vaskosabb, több száz éves fának a földből kiemelkedő masszív gyökérzetén, miközben úgy fülelek, akárcsak egy kopó kutya. Célirányosan követem a vízesés távoli csobogásának a hangját. Legutóbb is ott leltem használható nyomokra, és meggyőződésem, hogy ha egyszer már ott fordult meg farkas, akkor többször is vissza fog látogatni oda. -Éééés bingó! - Csillan meg valamiféle reménysugár a szemeimben, ahogy valahol a vízesés partja mentén frissnek kinéző lábnyomokra bukkanok. Merem remélni, hogy nem egy újabb vakvágány, és hogy nem megint kutya nyomokat találtam. -Na gyertek csak... - Motyogom még az orrom alatt, ahogy összeráncolt homlokommal letérdelek a nyomokhoz és alaposabban vizsgálódásokba kezdek.
Mindig is élvezet volt figyelemmel kísérni egy olyan csoportot, aki farkasokkal, vagy szimplán a természettel foglalkozik. Főleg akkor, ha egy ismert személy is a környéken tartózkodik, jelen esetben Hazel. Messziről, roppant messziről figyelem, ahogy egy nála jóval határozottabb nő mellett szó szerint elenyész a tömegben. Soha nem tartottam a legmegfelelőbb módszernek, ha meghúzódik a háttérben és csak bájosan mosolyog. Ő is kimutathatná néha a foga fehérjét, és a sarkára állhatna. Ám ahogy szétszéled a "csorda" én máris az apró, pöttöm nőt veszem célul, és indulok el utána persze csak tisztességes távolságban. Nem akarom, hogy a kelleténél hamarabb észrevegyen, a végén még kárba veszne a rejtőzési kísérletem. Nagyjából tíz méterre caplatok tőle, belelapulva az erdős rész aljnövényzetébe, miközben minden apróbb állatot, nyulat és sünt félre hessegetek. Igaz nem kell tennem semmit, hogy az ösztöneiknek hála elrongyoljanak, de azért meg-meglapogatom a földet és a bokrot, ha épp útban vannak. Minden esetre elégedetten villannak meg kékjeim, ahogy több állat is felkapja a nyúlcipő. Fussanak csak, de most nem akarok velük foglalkozni. Ahogy Hazel halad előre, én úgy kezdem el leszűkíteni a köztünk lévő, végtelennek tűnő teret. Ő az egyetlen ember a környezetemben, aki tudja, hogy mi vagyok. És bár megbízok benne, azért a mai napig reménykedek benne, hogy még nem adta senkinek se tovább. Tudom jól, hogy kedves barátainak is mennyit jelentene ez a felfedezés, de ha már egyszer felesküdött rá, hogy nem fog eljárni a szája, akkor tartsa is be. Érzem, ahogy a lány felé közeledve emberségem egyre erősebb, s a farkas kezdi megadni magát. Valahol itt rejtettem el múltkor egy váltás ruhát lévén, hogy manapság elég sokszor megfordulok itt, remélem még itt van. Ha pedig nem, hát... akkor ciki van. Halványan elmosolyodok valahol legbelül, mikor a semmibe kezd el beszélni, mégis farkasokhoz intézi a szavakat, majd leguggolva a lábnyomokhoz. Ha valaki most látná, nyilván szenilisnek tartaná. Kimért léptekkel kerülök ki egy nagyobb bokrot, s szökkenek át egy másik felett és már le is ülök tőle nagyjából három méterre egy fa, föld felszíne fölé törő gyökerei közé, hogy onnan pisloghassak rá nagy meredten. Kíváncsi vagyok, hogy észre fog-e venni... bár ahogy elmerülni látszik a feladatában, aligha reménykedhetek ebben. Így halkan felmorranok, hátha a segítségére lehetek vele.
Szerencsére világéletemben elég szemfüles voltam ahhoz, hogy helyt tudjak állni a munkámban. Lehetséges, hogy részben ennek is köszönhető az, hogy hamar kiszagolom a kósza lábnyomokat, amik minden bizonnyal egy farkast jelölnek. Egyik tenyerem -ami még így is eltörpül a termetes mancs nyom mellett-, finoman a nyomra siklik, így igyekszem ujjaimat beleilleszteni az egyértelmű karomnyomok helyébe. Még egy kósza, véletlen mindezek előtt rendkívül szelíd mosoly is felkerül az arcomra, ahogy gondolataim kissé elkalandoznak, és újra csak a legendás vérfarkasokon kezdenek el kattogni agyam fogaskerekei. Mára már tökéletesen biztos vagyok abban, aminek a létezésére eddig csak pár százalék esélyt adtam, és ami még mindig csak kitalált legendaként terjed szájról szájra a tudatlan emberek köreiben. Szemeimet jóleső sóhajjal hunyom be, ahogy szinte egybeolvadok a farkasnyommal, és elképzelem, hogy milyen lehet ezeknek a csodás, fenséges ragadozóknak a bőrébe bújni, érezni azt, amit csak ők érezhetnek. Azt hiszem, hogy egyértelműen szabad lehetnék! De ez -mint tudjuk-, örökre csak egy féltve őrzött álom marad, és be kell érnem annyival, hogy tudok a vérfarkasok létezéséről, és hogy az eddigi kutatásaim nem voltak fölöslegesen. Ennyi azt hiszem bőven elég egy természetfelettiben megszállottan hisző etológusnak. Egy gyors fejrázással térek vissza a valóságba, ide a bokrok és sűrű aljnövényzet közé. Leakasztom fényképezőgépemet a vállamról, és már sütöm is el az első képet a nyomokról, amik valahova az erdő felé vezetnek. Aztán nem habozok, felállok, és már lövöm is a következő képet. A vaku felvillan, és a kattanáshoz ezennel egy másik hang is társul. Valami nem emberi. A gépet megfontoltan, óvatosan engedem le szemeim elől, és úgy nézek körbe, mintha arra várnék, hogy ki fog a nyakamba ugrani, aztán hirtelen szembe találom magam egy termetes békés ordassal, és meglepettségemben hátrálni kezdek, majd zutty, már a földön is vagyok. Beletelik néhány másodpercbe, mire észhez térek, és rájövök, hogy miért ennyire ismerős az a már-már emberi érzelmeket sugalló szempár, és hogy miért nem futott el. -Gyere ide... - Suttogom csak egészen halkan, és egyik kezemet még ki is nyújtom Tristan felé. Szeretném újra selymes, dús bundája közt tudni az ujjaimat és közelebbről is a szemeibe nézni.
Laposakat pislogva figyelem, ahogy lassan hozzányúl a mancsnyomhoz, majd apró kezét belesimítja, mintha azt méregetné, mennyivel kisebb az ő keze, vagy lehet nagyobb az állat mancsa, ezzel együtt az egész termete. Voltam olyan nagylelkű, hogy itt hagytam neki ezeket a kósza lábnyomokat csak, hogy boldog legyen. Akár még ki is öntheti gipszből, hogy a falára aggassa. De ne értsetek félre! Tényleg kinézném belőle. Nem tudom, hogy annak idején miért bíztam meg benne és, hogy miért engedtem, hogy higgyen a létezésünkben. Talán azért, mert már eleve tudtam, hogy hisz a természetfelettiben, pontosabban a vérfarkasokban. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, valamilyen szinten neki is köze van hozzá, s maga a gondolat, ami leülepedett az elméjében, és nekem nyitott könyvnek számít, elegendő ahhoz, hogy beismerjem, többet tud rólunk, mint azt gondolnánk. Kíváncsi vagyok, hogy merre járhat az a bizonyos "nagyfaterfarkas", akiről manapság senki nem tud semmit. A fényképezőgép vakuja a kelleténél is jobban felzaklatja az idegeimet, és zavarja meg a látásomat, de most igyekszek nem foglalkozni vele, helyette Hazelnek a kedvére tenni. Amint beadom a derekamat és felhívom magamra a figyelmet. Titkon jót szórakozok azon, ahogy vág egy hátast, de egészen addig nem állok fel, míg a kezét felém nem nyújtja. Helyette csak egy cinikus csillogást villantok meg a szemeimben. Lustán, már-már kényszeredetten és némi flegmasággal emelem meg a hátsómat, s nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat, hogy aztán leszegett fejjel, nagy magabiztossággal közelítsem meg a még így is, állati formám ellenére is kicsinek ható Hazelt. Mielőtt odaérnék hozzá még felmérem a helyzetünket, meggyőződök róla, hogy csak mi vagyunk itt. És ennek végeztével már nincs is más hátra, mint felszökdécselni a kövek, sziklák és fa vaskos gyökerei között, hogy odaérve a lányhoz, nedves orromat hozzáérintsem illatos, puha bőréhez, de ennél többet még neki se engedhetek. Ha farkasként is kezes bárány lennék, meghazudtolnám önmagam. Nem öleb lettem, hanem farkas, könyörgök! Legalább a látszata legyen megy. Így elhúzódva tőle, fenségesen kihúzom magam. Mert én megtehetem. Tekintetemmel megkeresem az övét, majd a vízesés mögötti apró üreg felé pillantok jelezve, hogy van ott valami amire szükségem lehet. Remélem veszi a lapot. Ha nem, hát akkor... akkor majd szépen megvakul, vagy rémálmai lesznek a látványtól. Lehet, hogy az elmúlt évek alatt hozzászoktam már ahhoz, hogy meztelenül is megvillogtatom magam a nők előtt, de erre nem most szeretnék egy újabb alkalmat keríteni. Jelen esetben arra van szükségem, hogy végre a nap folyamán először kinyújtóztathassam meggyötört karjaimat, lábaimat, és ismét annak a jókora embernek a bőrében tudhassam magam, aki amúgy lenni szoktam. De ehhez először is némi segítségre lesz szükségem, és ezzel már indulok is a víz mögött megbújó sziklák felé, hogy ott egy kis toporzékolást követően letehessem a seggem és megvárjam, míg Hazel nem rám koncentrál.
Az ismerős dús, fényes szőrzet, a már-már szinte emberi érzelmeket közvetítő szemek, és a természetellenes viselkedés -hiszen, ha farkas embert lát, kezét-lábát törve menekül jobbik esetben-, egy perc alatt lebuktatta Tristant, amit igazából nem is bánok! Szimpatikus férfi, és igazán szerencsésnek érezhetem magam, amiért egy útra sodort minket kettőnket az élet vihara, és ismerhetem. Ha ő nem lenne, és nem tudnám, hogy mi is valójában, akkor talán még mindig bizonyos kételyek közt vergődve találgatnék csupán, hogy vajon igaz-e a legenda, vagy a nagyapám egy bolond volt, aki azután a bizonyos, feljegyzett állattámadás után teljesen megőrült, és amiket leírt az átváltozásokról, a kísérleteiről, nem is léteznek, pusztán csak beteg elméjének szövevényes és kitalált, jól összerakott gondolatai voltak. Reszketeg, jóleső sóhaj szakad fel valahonnan torkom mélyéről, megrezegtetve a hangszálaimat, ahogy ez a hatalmas, tiszteletet parancsoló ordas -ez esetben Tristan-, bizalmasan közelebb lépked és nedves orrát a bőrömhöz érinti. Hirtelen kedvem támad ahhoz, hogy megöleljem vastag, dús irhával fedett nyakát és magamba szívjam jellegzetes pézsma illatát, de megfékezem magam, helyette csak ujjaim azok, amik belevesznek a szürkés bundatömegbe, miközben mosolyogva, megugrott pulzusszámmal mustrálom őt, a szemeit. Annyira hihetetlen még mindig ez az egész! -Mit akarsz ott? - Bukik ki belőlem éppen csak akkora hangerővel, hogy azt ő meghallhassa. Közben persze nem vagyok rest végig a környezetemet pásztázni, minden kis mozgásra, neszre felfigyelni. Nagyon nem akarom, hogy erről az egészről bárki is tudomást szerezzen. -Oké... én már találtam bizonyítékot... szóval, van egy óránk.- Mindig is imádtam a veszélyes, izgalmas helyzeteket -teljesen úgy érzem magam néha, mint egy őrült megszállott-, így azt hiszem érthető, ha nem utasítok vissza egy kis együtt lógást egy vérfarkassal, mert az egyébként olyan tök természetes és mindennapi. Megkapaszkodva az egyik vaskos fának a törzsébe, hipp-hopp felhúzom magam a földről, egy utolsó pillantást még vetek azért a lefényképezett lábnyomokra, majd a hátizsákom visszakerül a hátamra -a gépem pedig a vállamra-, és teljesen megbízva Tristanban, átadom magam neki, hagyom, hogy vezessen. -Remélem, hogy találsz valami... kevésbé csúszós részt, ahol át lehet oda jutni. - Úgy küzdök a szavakkal, mint a megmászásra váró nyálkás, csúszós felületű sziklatömbökkel, amik egymás hegyén-hátán várják az ideérkező kalandvágyó túrázókat.
Farkas ösztöneim azzal a lendülettel kapcsolnak ki, ahogy Hazel a bundámhoz ér. Eddig igyekeztem nem a lehető legközelebb menni hozzá és engedni, hogy azt tegyen velem amit akar, de úgy néz ki, hogy az ő elszántságának semmi nem szabhat gátat, így már meg is dermedek mellette, amint megérzem magamon apró kezeit. Egész testemben megfeszülve pillantok fel rá és kezdem el fürkészni csinos arcát, de mind eközben azzal vagyok elfoglalva, hogy kiterjesszem érzékeimet az erdőre, és ha közeledik valaki, legyen az ember vagy farkas, akkor lépni tudjak és még csak véletlenül se engedjem, hogy ezt a kis magánakciót láthassa. Szerintem mind a két fél le lenne döbbenve. A farkas is és az ember is. Nyilván mindketten azt várnák, hogy a lány nyakának ugorjak, de ki-ki más miatt. A farkas inkább azt a fajta meglepettséget érezné, hogy mégis mi a fenét csinálok, miért nem megyek nyakra minimum, míg az ember azt, hogy miért nem támadom meg, ha már egyszer éles fogakkal áldott meg a sors? Végül csak nem engedem, hogy tovább taperoljon - max majd emberként, de így nem olyan élvezetes - elhúzódok tőle, s egy egyszerű, fokozottabb erőkifejtés nélküli ugrással átszökkenek a túloldalra, hogy felkocogva a vízeséséhez, letegyem a hátsómat és nagy komótosan várjak a lányra. Kérdésére nem válaszolok, csak mint egy sértett kiskutya, hátra pillantok jelezve, hogy az a pont fontos most nekem. Valahol legbelül nagyon jól szórakozok azon, ahogy próbálja hozzám küzdeni magát, s még a szavak is hasonló nehézséggel hagyják el a száját. A farkasom elégedetten morran fel, s legközelebbi szavai hallatán ott termek előtte, s megragadva vékony csuklóját, felhúzom magamhoz. - Emm.... csukd be a szemed, mielőtt lenézel. Tudod mit? Inkább ne nézz sehova, csak csukd be a szemed... nem akarlak kórházba vinni ájulással - vigyorodok el, és ezzel már sarkon is fordulok, hogy odacaplassak a sziklatömbhöz minek egy résébe vannak rejtve a ruháim. - Te aztán tudod, hogy hogy hívd elő a farkasból az embert - lesek hátra hozzá, miközben belebújok a ruháimba. A farmer gombja begombolásra kerül, s nincs más hátra mint egy cipő, ami felkerül a lábamra, valamint egy póló, ami szintén van itt. - Meglepett, hogy pont erre jöttetek. Számtalan helyen van még nyom, de nektek pont ott kellett megfordulni, ahol én is szórakozok. Végül is, jogos - kapom kézbe a fehér pólót, amibe gyorsan belebújtatom a karjaimat, majd a fejemet is. - Amúgy örülök, hogy látlak - vallom be széles vigyorral a képemen miközben a fülem mögé tűröm hosszabbra hagyott hajamat, és elindulok felé.
Ha elég óvatos, megfontolt és mindezek mellé unalmas lennék, akkor most biztos, hogy úgy zavargatnám a közelemből ezt a gyönyörű megtermett csodát, mintha legalábbis attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban belém kóstolhat. De nem. Úgy, hogy tudom, hogy odabent valahol legbelül mélyen lapulva egy ember rejtőzik -még hozzá egy nagyon is jó ember-, nincs kedvem előadni valami totál fölösleges melodrámát. Mindezek ellenére, áldom az eszem és a naivitásomat, hogy ennyire ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy egyedül, pár nélkül dolgozhassak. Ha most mellettem lett volna valamelyik okostóni, biztos, hogy nem lenne itt Tristan, akit szavak nélkül is megértek, és aki még így farkas alakban is sokkal emberibb, mint amilyen néhány karót nyelt munkatársam is. Néhány ámult pillantást és elmélyült simogatást, cirógatást követően döbbenek rá arra, hogy buci fejének illegetésével mit is akart jelezni az imént. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel az egésszel egy újabb őrültségnek vágok neki, de ha már lehetősége nyílt egy kis izgalomra, miért is tagadnám meg magamtól? Az nem én lennék... Így hát, nagy bőszen neki leselkedem a vízesés mögött lapuló termetes, csúszós sziklák óriási tömkelegeinek. Azt hittem, hogy legyűrhetetlen vagyok ilyen természet alkotta terepen, de úgy tűnik, hogy túl hiú voltam, amikor ezt a kijelentést tettem. Ahogy egyre magasabb szintekre jutok, úgy válik a dolog is egyaránt nehezebbé és szó, mi szó, de veszélyesebbé is. Tristan meg csak ott ül, és néz. Megmernék esküdni rá, hogy most biztosan jókat szórakozik magában rajtam, miközben én legszívesebben a sárga földig süllyednék szégyenemben. -Ne menj el... - Súgom elnyújtva, aztán már csak egy meztelen férfi test az, ami egy szempillantásra megelevenedik előttem. Mondanom sem kell, az arcom lángra akar lobbanni, és kis híján meg is mártózom a vízben, de egy erős kéz elkapja a csuklómat és még időben visszaránt a biztos halálból. -Szólj, ha nyithatom... - Mormogom valahol két tenyerem mögül, ahogy mindkét kezemmel -nem csak összeszorított szemeimet-, de az egész arcomat eltakarom. Szégyellem magam, hogy azt láttam, amit nem kellett volna, és hogy még tetszett is a látvány. Először csak ujjaim azok, amik lassan szétnyílnak, ezáltal apró réseket képezve szemeim előtt, hogy így mérhessem fel, hogy mi a helyzet. Még az ujjaim közötti nyílásokon keresztül is jól látom, ahogy öltözködik, és hogy őszinte legyek, nagyon is dögösnek tartom azt a mozdulategyüttest, ahogy a fehér póló rátalál feszes felsőtestére. Hmm... De a műsornak vége szakad, én pedig végre elvehetem szemeim elől a kezeimet. -Hé, elhiheted, hogy nem én vagyok a túravezető! - Nevetek fel harsányan és szerényen, hangomban pedig már nyoma sincs az előbbi kínos pillanatoknak. -Igen én is. Nagyon... - Nézek fel a szemeibe olyan nevetséges áhítottal, hogy ennél jobban már le se tudtam volna magam járatni. Fene! Az arcom újfent vöröslő pírba borul, én meg némi tehetetlen toporgás után végül leülök a barlang pereméhez, lábaimat a víz fölött lógatva. -Hogy vagy mostanság? Rég nem hívtál... - Igen, hogy őszinte legyek, már akkor éreztem némi vonzalmat Tristan iránt, amikor először találkoztunk, most meg... nos, mióta megtudtam, hogy az ami, és alaposabban is megismerhettem, azt hiszem, hogy erősödtek bennem a dolgok...
Igen, felesleges tagadnom, hogy titkon jól szórakozok azon, ahogy suta mozdulatait figyelem, miközben igyekszik átverekedni magát a növényektől és kicsapódott víztől nedvessé lett sziklákon, köveken és gyökereken. Emberként tényleg elég nehéz itt közlekedni még úgy is, hogy a másik felem egy négylábú, méretes farkas, ki olyan könnyedséggel szeli át ezeket az akadályokat, mintha egész életében ezt csinálta volna. Igaz tényleg ezt csináltam, mivel ilyen közegben nőttem fel, de igyekeztem mindig emberi formámmal fedezni fel a világot. Ennek ellenére az emberem még mindig ugyan olyan ügyetlen tud lenni, mint egy átlag ember, de persze ezt olykor csak a fáradtságnak, vagy a lustaságnak tudom be. A reflexeim és érzékeim még így is sokkal jobbak, de nem szeretek mindig rájuk támaszkodni. Ha már egyszer ember vagyok ilyen alkalmakkor, akkor viselkedjek is úgy, nem igaz? Persze nagyon nehéz legyűrni néha a késztetést, hogy adjam magam olyannak, amilyen amúgy lennem kellene. Egy farkasnak... Ezzel elárulnám saját magamat és az önmegtartóztatásomat is. Mindig az utolsó pillanatokig várok... ezt szokták hatásvadászatnak mondani, én pedig nem félek élni velük. Amint látom megcsúszni a kezét, előtörnek belőlem az óvni vágyó gondolatok és tettek, így egy szökkenéssel le is vedlem a bundámat, hogy teljes, ember valómban állhassak meg előtte a magam méreteivel, és csípjem el a csuklóját, hogy felhúzhassam magamhoz, a stabil szikrákra, mielőtt még fejjel beleáll a kis tóba ami a vízesés alján gyűlt össze. - Mégis hova mennék? Nem mellesleg már rég elmentem volna, ha akartam volna - vallom be neki és már húzódok is el tőle, hogy sarkon fordulva leguggolhassak a szikla mellé. A ruhákba gyors, gyakorlott mozdulatokkal rázom bele magam, és egyenesedek ki, amint elérkezek a fehér pólóig, amit még eligazgatok magamon és már fordulok is vissza Hazel felé, aki olyan lelkesen áll előttem, mint aki jól végezte dolgát. - Ő... nem arról volt szó, hogy majd én szólok, ha nézhetsz? - értetlenkedek némi zavarral, de hamar felbukkanó mosollyal az arcomon. Soha nem voltam egy szégyenlős fajta, és ezt nem is most szeretném elkezdeni. Felesleges. - Ennek örülök - hajolok le hozzá, és ölelem meg óvatosan a viszontlátás örömeképpen. Persze nem tart sokáig ez a jól megszorongatás, a végén még túlzásokba esnék, így annyira eltolom magamtól, hogy alaposabban szemügyre vehessem csinos arcát, ami valamiféle, számomra ismeretlen érzés csillan meg. Nem foglalkozva vele sokáig, már tekerek is tovább, így fogva meg a kezét, és húzva le magam mellé az egyik sziklára. - Tudom és ne haragudj rám, de elszaporodtak a problémák a meló terén, amit ugyebár nem vehetek fél várról, mindig résen kell lennem. Valamint itt a falka is - a hangomat lehalkítom a biztonság kedvéért, nem szeretném, ha kiszivárognának a dolgok mibenlétem terén - nem fenékig tejfel az élet - vonok vállat. - És feléd mi újság? Látom a farkasokról még nem mondtál le - biccentek le a lábnyomokhoz.
Nem tudom, hogy mikor lettem annyira suta, és ügyetlen, hogy már egy kisebb sziklatömeg megmászása is gondot okozzon, de ezek szerint még mindig nem változtam sokat az évek során. Kár lenne tagadnom, hogy még mindig nem nekem való ez a túrázgatás. Az erdős, lankás terepen még csak-csak állom a sarat, de az ilyen veszélyesebb, nagyobb kihívást jelentő területeken már annyira nem vagyok biztos magamban, és a reflexeimben, amiről a jelenlegi helyzetem is tökéletesen tanúbizonyságot ad. Ezer szerencsém, hogy Tristan itt van, és hogy még időben kihúzott a csávából, ez esetben megszabadított egy nem éppen kellemesnek és finomnak nevezhető vízbe fúlástól. Persze, azért ennek az egész megmentősdinek voltak cikis pillanatai, de szerencsére vagyunk már elég érettek ahhoz, hogy ne legyen egy kis meztelen baki miatt feszült és kínos közöttünk a légkör. -De nem akartál, és ennek igazán örülök. - Önti el újra a jótékony láz az arcomat, és kénytelen vagyok pillantásomat újfent elkapni róla, csakhogy az egész kialakult helyzet kevésbé legyen olyan kínos, mint amilyennek jelenleg is érzem. Nem tudom, hogy ő, hogy van ezzel az egésszel. Csak azt tudom, hogy én vonzódom hozzá, jóképűnek és mindenek előtt intelligensnek, okosnak tartom. Hát kell ennél több? -Bocs, azt hittem, hogy gyorsabb vagy! - Persze az a gyermeteg kis piszkálódás ott bujkál hangomban -ahogy vonásaim közé is kiül-, de nem kell ám véresen komolyan vennie! Visszagondolva, már én is csak mosolygok az egész jeleneten, ami miatt pár perccel ezelőtt még majd' le akart égni a bőr a képemről. Az ölelés ugyanolyan jól esik, mint bármikor máskor. Fogalmam sincs, hogy miért, de most olyan különlegesnek érzem. Talán csak ez az egész vérfarkasos dolog az, ami bezavar, és megváltoztatta a nézeteimet, vagy valami egészen más az oka... Ki tudja? Idővel majd talán magamtól is rájövök, mint ahogy arra is, hogy miért bántott annyira a dolog, hogy nem keresett hónapokig. -Oh... problémás páciensek? - Érdeklődőm egészen felélénkülve, szemeim pedig valósággal felcsillannak, ahogy a falkáját is megemlíti. Annyira új és ismeretlen még nekem ez az egész! -M... mi történik a falkában? - Kérdezem csak nagyon halkan, bizakodó stílust ütve meg, ahogy a biztonság kedvéért Tristanhoz hasonlóan én is tartok egy gyors terepszemlét. -Hmm... mit is mondhatnék? Semmi újjal nem tudok szolgálni. Minden olyan, mint régen. A kutatásaimat nem hagytam abba, és még mindig célom, hogy többet tudjak meg erről az egészről. - Nézek jelentőségteljesen a szemeibe, ahogy mutatóujjam játszani kezd a nyirkos sziklán. -Mit szólnál hozzá, ha... szóval... ellenedre lenne, ha egy napot arra szánnál, hogy kicsit... szóval... elvégezzek néhány teljesen ártalmatlan kísérletet? -[/color]
Kezdőlap
És bocsi, hogy ilyen rövidre sikeredett... 
//
