-Hm? –kaptam fel a fejem a gyógyítás közepette, ahogy néhány perc hallgatás után újra hallom James hangját. Először nem igazán esik le, hogy mire is gondol, így csak kissé felvont szemöldökkel nézek rá, de aztán lassan megszólalok: -Valamilyen szinten mondhatjuk, igen… Ha ez nem lenne meg bennem, akkor most nagy valószínűséggel nem itt lennék, hanem valamelyik általános iskolában oktatnám a lurkókat. De nem csak ezért mondtam korábban azt, amit. Tényleg szükséged van valakinek a segítségére, és… aggódok érted. De… de ha zavar, vagy kellemetlennek érzed, hogy én viselem a gondod, megértem a dolgot. Csak egy szavadba kerül, és akkor átadom a posztot valaki másnak, akit nem ismersz, vagy akár egy falkatársadnak, ha úgy jobban érzed magad. –válaszoltam csendesen. Hallgatom, ahogy próbálja jelezni, hogy ne a Farkaslakba menjünk, és… bár először azon voltam, hogy oda vigyük – mert mégiscsak egy nagy, szerető közösség, vagy mi a manó, és biztos lenne aki figyel rá, meg mindenből a legjobbat akarják neki, hogy minél előbb meggyógyuljon, de… Neki is igaza van. Valószínű, hogy ha én lennék hasonló állapotban, nem akarnám, hogy bárki így lásson, csak haldokolnék szépen magamnak a kis vackomban… Hm, így belegondolva, már könnyebb sérülésekre is így reagálnék, mondjuk mint ami komolyabb, mint egy nátha, vagy egy lábtörés. -Rendben, akkor nincs Farkaslak. Hazamegyünk. –feleltem végül. Ahogy telnek múlnak a percek, úgy nő a kötszeres csomagolásból álló kupac mellettem, James pedig egyre inkább kezd valami múmiára hasonlítani a sok kötéstől. Igaz, most nincs nálam elegendő, így aztán miután az arcával végeztem, még a nagyobb horzsolásait, karmolásait kitisztogattam, majd azokat is bekötöztem. A kisebbek meg… Hát, majd otthon, jobb körülmények között nekiállok mérlegelni, hogy mihez kezdjek velük – elég jelentéktelenek ahhoz, hogy szabadon hagyjam és így gyorsabban gyógyuljon, vagy azokat is bekötözgessem. Bár James már így is eléggé kimerült lehet, azért eddig éreztem, hogy amikor mozgatni próbáltam, valamennyire ő is próbált segíteni, még ha az szinte alig érzékelhető is volt. Amikor egyszer csak teljesen megadja magát és elernyednek a tagjai, riadtan pillantok az arcára. Egyik kezemmel már fogom is a kis csipeszt, hogy az orra alá dugjam, ellenőrizve, hogy rendben van-e a légzése. Vagyis… oké, tudom, hogy nincs rendben, mert nem olyan rég szedtem ki a tüdejéből az egyik bordáját, de, ehhez képest értettem. Kisebb szikla gördül le a szívemről, amikor látom, hogy még lélegzik. Kezemmel a csuklója felé nyúlok, hogy kitapintsam a pulzusát, aztán még ráapplikálom a maradék 2 csomag kötszert is. Mert hogy elfogyott, sajnos… Akkor azt hiszem, itt az ideje az újabb fuvarnak. A telefonom után nyúlok, és már tárcsázom is Dominic számát, hogy jöjjön értünk. Amíg várunk, a szemetet, amit gyártottam, összeszedem és visszapakolom a táskába, aztán a kabátomba is visszabújok és összeszedem a maradék holmit is. Nem telik bele talán negyed óra sem, és James-szel a csomagtartóban hátsó ülésen magyarázom a sofőrnek, hogy milyen úton tudunk eljutni a beteg házáig. Még jó, hogy a múltkori óra után volt az a kis beszélgetős-főzőcskézős vacsi, így legalább most nem kellett még külön 3 kört futnom csak azért, hogy kiderítsem, merre lakik. Mert hogy iratok nem voltak nála, a Farkaslakban meg nem tudom, mennyire örültek volna nekem ilyenekért… „Halihó, csak én vagyok az, a doki a síparadicsomból, biztos ismertek már páran. Csak azért ugrottan be, hogy valaki meg tudná velem osztani Mr. Howard lakcímét? Vagy nekem az is jó, ha megmondják, hol találom az iratait… Kéééérem!” Ahogy megérkezünk a lakáshoz, aztán jön is a következő akadály. Hogy jussunk be kulcs nélkül? Most jöhetne az újabb x kör rohangálás, bár a lakcím ismeretével szemben nem hiszem, hogy minden őslakos farkas hordana egy pótkulcsot magával, így… hát, szükség törvényt bont, mielőtt még nagyon elkezdtem volna a problémán pörögni, Dominic megoldotta a dolgot – egy laza mozdulattal berúgta a hátsó ajtót. Bár annyira nem díjaztam az ötletet, de legalább sikerült lebeszélni arról, hogy az első ajtóval játssza el ugyanezt (túl feltűnő lenne), vagy valamelyik ablakot törje be (utána meg nem lehet bezárni). Oké, ha egy farkas be akar jönni, úgy se egy zár fogja visszatartani, de na… Becipeltük Jamest a helyére, bár a munka nagy részét most sem én csináltam. Miután a férfi még mindig eszméletlen volt, csak betakargattam, még egyszer ellenőriztem, hogy rendben vannak-e a dolgai, aztán ha aggódva is, de visszasiettem a kocsihoz, magára hagyva őt. Valószínűleg nem fog feltűnni neki az az pár óra, amíg távol vagyok, sőt… sokkal tovább fog aludni, de azért így is betegre aggódtam magam – mi van, ha mégis felébred közben, és nem vagyok ott? Vagy valami baja történik? Viszont muszáj volt hazamennem, hogy összeszedjek magamnak annyi cuccot, ami az itt tartózkodásomhoz feltétlen szükséges, ráadásul Kodával is kezdenem kellett valamit. Itt nem lehet, hisz túl zajos lenne egy kölyökkutya, egyedül viszont nem hagyhattam otthon, minden felügyelet nélkül – végül a szomszéd nyugdíjas házaspár gondjaira bíztam. A házam után jött a rendelő, hogy feltankoljak minden főzetből, gyógyszerből, meg orvosi segédeszközből, ami még szükséges lehet… plusz géz, kötszer, ragtapasz, fájdalomcsillapító, nyugtató, meg még sorolhatnám. Nem is tudom, mikor siettem utoljára ennyire. Miután visszaértünk James házához, Dominic még segített bepakolni, de aztán már ment is, én pedig nem győztem hálálkodni neki. Aztán ketten maradtunk. James ágyához sétáltam, és nekiláttam, hogy folytassam azt, ami az erdőben, a vízesés mellett kimaradt. Lemosni azt a sok piszkot és alvadt vért róla, lecserélni az idő közben átázott kötéseket, a többi sérülést lekezelni, a végtag-ízületeivel is kezdeni valamit… azt hiszem, szép hosszú napnak nézek elébe!
//Okés, kómálj nyugodtan ^^ Aztán ha gondolod, akkor ugorhatunk egy pár napot, aztán folytathatjuk a házadban a "bulit"//
– Lehet a szavadon foglak, Ashley – mondom. – Egyszer vissza akarok menni... Vissza kell. Tudni akarom, maradt-e meg valaki, vagy esetleg mind... – Nem folytatom. nem tudnám, és nem is akarom. Nem bírom kimondani, mert az annyira véglegessé tenné az egészet. Hé, lehet, hogy a forrásaim csak hazudtak, és mindenki éli a világát... Mégis, valahol mélyen tudom, hogy ez nem így van. Meghaltak. Miattam. – Azt meg próbálják csak meg... Nem lesz egyszerű dolguk. Vannak emberek, akik a védelmedre kelnének. És itt nem csak magamra gondolok. Van két apja is, mint az ilyen hülye, modern családos filmekben. Jó, de az ő esete különböző, ezt mind tudjuk. Kicsit irigylem is, még annak ellenére, hogy az ő nagy szerencséje egyszerre az én átkom. Ha valaha is megbántanám, durvábban, akarva vagy akaratlan, akkor két kigyúrt pasas fog levadászni. és a feldühödött apák elől futhat az ember a világ végére is, oda is követik. Szavain próbálok együttérezni, tényleg... De én még nem ütöttem ki senkit ilyen módon, főleg nem olyat, aki közel állt hozzám. Jó, egyszer dobtam elég szerencsétlenül Sue-nak egy üveget, akkor meg két hétig monoklival járkált. A második héten már tudott nevetni a dolgon... – Jobban van? – kérdezem csupán. Érzem persze, hogy mardossa a bűntudat miatta, de tudom, nem tehetek ellene semmit. Szeretnék? Hogy a viharba ne? De nem lennék képes rá. Ezt neki kell lerendeznie magában, más nem képes rá, bármennyire szeretném elűzni a fájdalmát. De, mint mondottam, én csak egy idióta tizenéves srác vagyok. Látom, hogy az ötletem nem nyeri el a tetszését, és tudom, szavai után egészen biztosra tudom: nem fogunk közös nevezőre jutni. Ebben a helyzetben nem. Eszembe jut, amit Doktor Howard mondott korábban, amikor beszéltem vele Ashleyről. Nem, nem az, hogy hagyjam nyugodtan... Azt már cseszhetem. Az jut az eszembe, amit utána mondott. Néha vissza kell lépnem, ha előre akarok jutni. Márpedig előre akarok. Szóval, jó nagy lépés hátra. Viszont erről konzultálnom kell majd Sue-val, mert én nem értek annyira a matekhoz, kettőnk közül ő a jobb benne Ja, jó annyira, hogy lesúgja nekem a megoldásokat, és túléljünk. – Rendben, ez így okés – bólintok. – Viszont akkor minden nap legalább egy óra. Nincs sok időnk, az egy hét gyorsan el fog repülni. A lehető legtöbbet kell kihozni belőle. – Igen, nem volt idős, vagy ilyesmi... Egy fiatal lány, akit Norinának hívnak. Pár hónappal ezelőtt még az iskolatársam volt – sóhajtok föl. Rohadt gyorsan változnak a dolgok, és túl könnyen kicsúszhat a lábunk alól az irányítás. – Igazából hasonlít is rád, tudod? Biztos jól kijönnétek, ha találkoznátok... Ennél tovább megint csak nem merem feszegetni a témát. A kangúnáros kérdésre felnevetek, és megvonom a vállam. – Igazából nem tudom, honnan jött. Olyan nehéz kimondani ezeket a régi rangokat, kötjük ahhoz, amihez tudjuk. Aztán majd csak megszokjuk, előbb-utóbb – vagy az egész falkát eltörlik a föld színéről. Ja, ez is egy elég sajátos lehetőség. Meg sajnos valószínű is. Nem teszünk semmit, amikor provokálnak bennünket, és meg sem bosszuljuk a halottainkat. Tudom, hogy balhé van miatta idehaza... Én csak próbálok kimaradni belőle. Farkasként követem a lányt, és élvezem ezt a futást. Valahol féltávon megpróbálok versenyre kelni vele, engedve a bennem tanyázó ösztönnek, de aztán rájövök, hogy gáz van, mert ha nyerek, akkor eltévedek. Közelebb oldalgok hozzá, amikor nekimegy a fának, és visszapattan róla. A parancsának engedelmeskedek, fölveszek egy pólót, meg az amúgy is kopott farmeromat. Cipőt viszont nem. Jó érezni a világot a talpam alatt. Azon viszont, amit mond, csak felvonom a szemöldököm. – Tudod, ez eléggé őrült dolog. Meg kicsit felelőtlen is... – vigyorra húzódnak az ajkaim –, de nekem rohadtul tetszik. Hát igen, a lázadás az úgy kimaradt az életemből. Szóval követem Ashleyt, és közben azon morfondírozok, meddig lennék képes elmenni ezért a lányért. Hát, egy szikláról legalábbis hajlandó lennék leugrani, az biztos.
*Válaszára megvontam a vállaim. Nem szokásom ostoba ajánlatokat tenni, tehát ha valóban él vele, akkor nem fogom kihúzni magam. Csak azt várja meg, vagyis reménykedem benne, hogy számol a farkasommal is. Mert ha idő előtt akar utána járni a dolognak, akkor számolnia kell plusz egy kísérővel, aki vissza tudja fogni a kicsikét. * - Hééé… nyugalom. Tudomásom szerint ennyire végzetesen még senki agyára nem mentem. * Persze, ha nem tudok valamiről az már más kérdés. DE akkor meg nem is érdekel. Szóval ha valaki nem áll elém, az hagyjon is békén. Mögöttem meg úgy pufoghat, őrjönghet, ahogy csak akar. * - Fizikálisan mindenképp… * Úgy jól volt. De kitudja, hogy mit hagyott benne az, hogy leléptem. Persze voltam otthon, de… nem egy rózsás a dolog. De annyi baj legyen… majd… majd megoldjuk, valahogy. Addig meg… különben is! Elvan foglalva azzal a szőke tyúkkal… szóval tök mindegy, hogy mit csinálok, úgy sem vagyok otthon. Nőzzön, csajozzon és élje a kis… pff. Hagyjuk… Gyűlölöm azt a nőt. Komolyan még Kat is jobb lett volna, mint ez. * - Öhm…egésznap ráérek. Én… szóval… nem kezdtem újra az edzéseim. * Hunytam le a szemeim. Nem tudom miért nem tettem, de nem akartam. Most nem, így nem. Viszont így csak tengtem-lengtem egész nap, mint aki jól végezte a dolgát. Szóval akármikor is legyen Samnek jó, pont nincs programom. * - Ha hasonlít rám, akkor biztos nem jönnénk ki jól. * Ugyanis én nem voltam meg a lányokkal. Ha Ő is ilyen… nos, tuti káosz. De aztán kitudja, hogy Sam mire gondolt. Belőlem csak egy van, az, hogy más milyen más kérdés, de tuti nem olyan, mint én. Különben meg, nem különösebben érdekel, ha Sam barátkozik a csajjal, de nekem nem kell. S talán a legnyomosabb ok az, hogy nem akarok rájönni, hogy odaát is csak emberek vannak. Ők az ellenség, nem szabad az ellenség ilyen terű jó oldalát meglátni, mert onnantól kezdve, már akár barátként is tekinthetsz rá. Szóval én kihagyom a dolgot. A rangokra szintén nem reagáltam, csak egy sejtelmes mosoly bujkált az ajkaimon. De hát majd kioktatja őt is James mint engem a rangokról. A vízeséshez érve, csak kíváncsian várom, hogy mit fog mondani, miközben azért haladok ám háttal előre és hívogatom az ujjaimmal. * - Tizenhat éves vagyok. Nem vagyok edzésen és nem is farkasok közt vagyok. Nyugodtan lehetek felelőtlen, merész, bátor, botor… lehetek ember. Annyi különbséggel, hogy nem fog bajunk esni, hála a farkasainknak. * Mikor közli, hogy nem akar ellenkezni és még tetszik is neki a dolog. Vigyorogva és futva indulok meg felfelé. Úgy is jön… A tetejére érve azonban vidáman csillogó zöld tekinteteim ismét megtalálják a fiút, miután a mélybe néztem. A víz robaja hangos volt… legalábbis nekem, mivel még nem tudtam megszűrni a hangokat.* - Nah gyere… * Nyújtottam felé a kezem, hogy bizony velem ugrik, ha csak nem gondolta meg magát. S ha közelebb jött, nem ellenkezett vele sétáltam a szikla szélére és vigyorogva néztem rá.* - Egy… kettő… most. * S azzal már le is léptem a széléről, hogy a mélybe hulljunk. Ajkaimról persze egy örömittas kiáltás szakadt fel… *
Szavai alapján azt kell hinnem, kicsit eltúlzott volt a reakcióm. Magamban sóhajtok egyet. Talán tényleg túlságosan védelmező vagyok vele szemben, vagy agresszív azok ellen, akik bántani akarnák. De basszus... Megfogadtam előtte: nem hagyom, hogy bárki bántsa. Hát nem is fogom, az rohadtul biztos... Lehet, hogy nincs becsületem, és bármikor csalnék, ha javíthatnék valaki helyzetén ezzel, de ezt az egy ígéretemet meg tervezem tartani, gondoljon rólam bármit is. És örülök annak, hogy az apja rendbe fog jönni. Nem tűnt annyira vészesnek az az ember, bár lehet azért, mert kapott egy tockost a faltól, de... Szeretném, ha minden okés lenne vele. Már Ashley miatt is. Jó, nekem valószínűleg előbb uóbb feldug egy sörétest és elsüti, de... A lánynak fontos, ezt látom rajta. És remélem, rendbe fog jönni. Miatta, nem másért. – Rendben, akkor ha végeztünk átmehetünk hozzám, és el is kezdhetjük. Nincs vesztegetni való időnk, igaz? – kérdeztem egy apró mosollyal a képemen. Nem, nem annak szólt, hogy a lakásomba invitálom, inkább annak, hogy bízhat bennem. Legalábbis most szeretném, ha megbízna bennem, mert annyira tényleg nem vagyok vészes, és... Szeretnék bizonyítani na, az a nagy büdös helyzet. Komolyan, mint az őskorban! Kell a nő? Akkor megverekszünk érte, édesecsém, úgy ám, összeverjük egymást, ő meg majd lelép a Józsival. De utána meg levágjuk a Józsi... Úgy. Na. Arra nem szólok semmit, hogy kijönne-e a másikkal, avagy sem. Oké, ha azt akarom, hogy találkozzanak óvatos leszek, persze... De szerintem nem lenne bajuk egymással. Legfeljebb lenne köztük egy egészséges versengés, amit nem is bánnék igazán. Legfeljebb hátradőlnék, és nézném, ahogy marják egymást. Á, fenéket, beugranék közéjük, szétválasztanám őket, és ápolgatnám Ash esetleges sebeit. Ez az, amit tennék. – Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam. Csak hatásvadászkodtam egy kicsit – mosolyodok el. Hangom barátságos, nincs benne semmiféle él, vagy ilyesmi. Egész egyszerűen merek megereszteni egy apróbb poént, és próbálgatom, meddig mehetek el most. – Tudom, hogy nem lesz bajunk. És bízom benned, hogy nem löksz le a szikláról. Követem hát, mintha az életem múlna rajta. Ki tudja, ha nem csesszük el a dolgot, még az önbizalmát is visszakaphatja, ami annyira megrendültnek tűnik. Ó, Istenem, mit nem adnék, ha visszaadhatnám neki. Ha a sziklán állva átfonhatnám a derekát a karommal, és azt mondanám, hogy bízok benned, kislány, aztán levetném magam utána onnan. De csak a kezét ragadom meg, aztán ugrok, és belőlem is kiszabadul egy boldog kiáltás, amikor a levegőben zuhanunk lefelé. Lábbal érkezem a vízbe. Ashley keze kicsúszik az enyémből, aminek hatására kipattannak a szemeim, és látom, hogy még ott van a közelemben. Azonnal a víz felszínére küzdöm magam, és köhögve-prüszkölve szabadulok meg a víztől, amit sikerült benyelnem, vagy bejutott az orromon keresztül. Valahogy mindig utat talál magának. Ott lebegve várom, hogy Ashley is felbukkanjon, és közben a hátamra fekszem. Élvezem a dolgot, na.
*Az ajánlatra kissé felszaladt a szemöldököm és már szólásra is nyitottam a szám, hogy kinyögjek valami olyasmit, hogy szívesen ha nem dob ki megint. Vagy valami ilyesmit, de a lényegen nem változtat, ami azon van, hogy nem felejtettem legutóbbi tettét. De az csak megint veszekedést szülne, szóval becsuktam a szám és bólintottam.* - Rendben, de ha későn végzünk, akkor van esély arra, hogy nálad alszom. Ma Stevevel vagyok, de nála még ott van az a… akarom mondani, vendég van nála. Darrennek meg nem szóltam. Szóval, nem tudom, hogy van-e nála valaki, külön szobát megmért nem kértem. * Nem, nem és nem. Nem akartam tudni, hogy Apáim mit művelnek mikor nem vagyok ott mert mind a kettő azt hiszi, hogy a másiknál vagyok és ami azt illeti, egyiket sem akarom meglepni váratlanul, hogy ezekkel szembesüljek. Vagyis… höhö…* - De azt hiszem, Ryannak nem lesz ellenére… * Jutott eszembe a megváltó ötlet, hogy nem kell Samnek megosztania velem az ágyát, kialvatlanul kelnie holnap a rémálmaim miatt. Ugyanis Ryannél is aludhatok. Csak nem vagyok akkora szerencsétlen, hogy egyszerre csajozik be mind a három férfi, akik fontosak számomra. Arra viszont, hogy hatás vadászt játszik csak felszaladt a jobb szemöldököm kissé. Hát vazz… ezt én nem értem akárhogy is igyekszem megfejteni. Mármint értem, hogy mit mond nem arról van szó, csakhogy miért. Hajm… lebutultam volna a farkasommal? Mondjuk… inkább csak alkalmazkodtam a hajam színéhez, azt hiszem. De ezt akkor sem értem, ha feketére festem. Viszont az utolsó mondatára vigyorogva tekintettem vissza rá.* - Erre azért ne vegyél mérget. * Kacsintottam, de végül is… tényleg megtenném vagy magammal rántanám, ha meggondolná magát. Míg zuhan, van ideje realizálni a helyzetet, hogy ne legyen baja. Szóval…. A vízbe érve nagy csattanással csapott össze felettem a hullámok. Egy pillanatra elvesztettem azt, hogy merre van lent és fent, így ki is rántottam a kezem Saméből, míg a másik az orromon volt, hogy nem menjen tele vízzel. Mire realizálódott minden, Sam már csak lebeget. Egy ördögi vigyor kúszott az ajkaimra és alá úszva fontam kezem a dereka köré és rántottam magammal a mélybe. Szemeim nyitva voltak, de csípte a víz. Azonban ha nem rúgott le magáról nagy ijedelmében, akkor a vízesés alá indultam meg vele. De kitudja… lehet, hogy észrevett már korábban. Ajkaimon boldog mosoly volt ahogy haladtam vele.*
– Engem nem zavar. Már ha meg tudsz békélni egy oposszummal. Egészen összebarátkoztunk az elmúlt időszakban, de mostanában inkább a radiátor alatt alszik – mondom. Egy árnyalatnyi büszkeség azért csendül a hangomban, elvégre legyőztem Hannibált. Egy oposszumot. Gratulálok, Sam, ehhez hasonló dicsőséget kevesen arattak a történelem folyamán. Idióta! Jó, hogy nem azzal kezded, hogy nem fordítva vetted ma föl a pólódat, és nagyon büszke vagy magadra. Istenem, ha tehetném, belefojtanám magam ebbe a tavacskába itt. Az ugrás után csak lebegek, teljesen csöndesen, és gondolkodok. Egész békés itt, ha az ember nem számolja, hogy dübörög mellette a vízesés, meg van egy kis sodrás is a part felé... De nekem tetszik. lehet, gyakrabban is ki fogok ide jönni a későbbiekben. És ki tudja, talán egyedüls em leszek. Túl szép belegondolni abba, hogy talán Ashley itt lesz velem. Marha vagyok, amiért ilyesmire gondolok? Lehet. De oylan veszettül jó érzés, hogy arra szavak sincsenek, szóval csak folytatom, és örülök, hogy Ashley nem láthat be a gondolataim mögé. Tényleg, mi lehet vele? Túl régóta nem jött már föl, kezdek aggódni... Na, ekkor fonódik karja a derekamra. Egy pillanatra jóleső melegség tölt el... Aztán rádöbbenek, mit tervez, és már csak egy nagy levegőt venni van időm. Nem harcolok, inkább segítek neki tempózni abba az irányba, amerre menni akart. Ugyanolyan boldog mosoly kúszott az ajkamra, mint amit az övén láttam, amikor beúsztunk a kis barlangba a vízesés mögött. Furcsa módon itt nem hallottam a víz hangját annyira erősen, pedig ekkorra már kikerültünk a vízből is. Kikúsztam az egyik simább részre, végigheveredtem, és nevetni kezdtem. Bőven van még mellettem hely, ha gondolja, odatelepülhet. – Nem volt rossz húzás! – mondtam a lánynak. Régen élveztem már valamit annyira, mint ezt a röpke időt, amit együtt töltöttünk, és ezt a farkasom is az értésére adta, ahogy ismét közeledett a pici felé, boldog energiáit egyenesen rázúdítva. Na, öregfiú, lassan a testtel, nem akarjuk elijeszteni a hölgyeket, igaz? – Mondd, mikor találtad ezt a helyet? – kérdezem. Próbálok nem törődni azzal, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk, a ruháink teljesen átáztak, és igenis megmutatnak dolgokat. Nem érdekel, bármennyire furcsa is legyen. Az arcát figyelem, tekintetem még véletlenül sem téved lejjebb. Ő a lényeg, és ezt a lehetőséget most tényleg nem fogom elcseszni.
- Öhm… nem megyek. Lent fogunk tanulni a nappaliban, aztán majd bemászok az erkélyemen otthon ha nem aktuális Ryannak sem, vagy nem tudom. Csak ne kelljen találkoznom azzal a nővel * Kötöttem ki, tömény gyülölettel a hangomban. Különben megeszem azt a kis valamit. Ezer éve nem voltam vadászni, akarom mondani még valamikor a „balesett” előtt… Szóval nem tudom, majd kiderül, hogy mi lesz. Dehogy nem megyek állat közelébe az is fix. Idefele sem véletlen kerültem el az összesest. De nem részleteztem, hogy miért is nem megyek hisz már voltam ott egyszer és akkor is csak egy kicsit akartam bántani. DE Sam pont lefoglalt kellően ahhoz, hogy ne érdekeljen. Bár ilyen áron inkább ne… nah de csúnya gondolatok, hess innen. Inkább megyünk úszni, egyenesen Samhez. Ámbár némileg örültem annak, hogy nem ellenkezett. Szóval el is elengedtem, mivel nem kellett húzni, így önként úsztam mutatva az utat. A vízesés alatt elhaladva éreztem, ahogy a hátam fölött csapódik a zuhatag és még így is csípi a bőröm. Kibukva a víz alól veszek mély levegőt és simítom hátra csapzott tincseim. Sosem értem, hogy a filmekben miként csinálják… de az enyém inkább folyton oldalt van és csak akkor simul hátra, ha felbukkanás után még visszadöntöm a fejem a vízbe, hogy arra simítsa a víz. De nem mászom ki a vízből csak Sam lábai mellett támasztottam meg a kezem és tartottam magam, hogy így továbbra is a vízbe maradjak félig. Fejem megtámasztottam a kezemen és így néztem a kiterült halacskát. * - Néha kockáztatni kell… * Feleltem halkan, mélyen kapkodva a levegőt és igyekeztem a szívem ritmusát normálisra szabályozni. De inkább csak felhúztam magam és felültem. Fáztam, azért nem volt negyven fok, de nem bántam. Nem fogok megfázni, még akkor sem, ha fogaim olykor-olykor összekoccantak. De a farkasára elnevettem magam.* - Nem akar megenni… és… mintha boldog lenne. Pedig nem csináltam semmit… * Legalábbis remélem, hogy a kislány nem csinált bennem semmit. Bár ha azt nézem, hogy még mindig gubbaszt a sarokban kíváncsian mégis félve szemlélve a másikat. Aligha hiszem, hogy elkanászodott volna, míg nem figyeltem rá. A kérdésére csak lesütöttem a tekintetem.* - Pár napja… a gyógyulásom alatt nem járkálhattam nagyon, de mióta meggyógyultam sem keresem mások társaságát. Kivéve persze Jamesét. Ha nem nála vagyok, akkor többnyire itt vagy az erdőben. Aztán úszni kezdtem és fájdalmat akartam okozni magamnak, így a vízesés alá álltam… de ahogy maga alá temetet ezen az oldalon bukkantam fel. * Vallottam be őszintén, hogy nem vagyok toppon és ezt érezhette is, ahogy eddig is. Hiába nevettem, hiába mosolyogtam… nem volt meg a lelkemben az a könnyedség, aminek kellett volna.* - De örülök, hogy tetszik… tudomáson szerint te vagy az egyetlen aki tudja… rajtam kívűl. Nem sok őrült van, aki a vízesés alá mászna. * Nem kértem, hogy maradjon is így. Pedig szerettem volna egy zugot ami az enyém. Amiről nem tud senki. Najó, most már Sam. De úgy sem árulna el, hogy itt vagyok, ha keresnek. Remélem. De aztán majd kiderül, hogy mennyire lehet bízni benne. Hisz ha itt jár valaki rajtunk kívül azt úgy is megérzem, hisz itt hagyja a szagát. De csak hátra dőltem és kezeim lapos és izmos hasamon pihentettem. Az edzéseknek megvannak az előnyei, no meg a bébiételnek. *
– Rendben – bólintok. Oké, kissé csalódott vagyok, hogy nem akar jönni, de... Elfogadom. Ennyi, nem több. Azért pár kísérletet majd teszek még, nem ma, majd máskor, és talán egyszer igent mond majd. Jó, persze nem azért akarom fölcsábítani magamhoz, amit bármilyen tizenéves hinne! Nem vagyok én elvetemült, meg kétségbeesett, meg izé... Annyira. Még. Aztán fene tudja, mit hoz a jövő. Jó, Sam, tereld a gondolataidat, de marha gyorsan! Szerencsére ő maga szolgáltatja a következő témát. Azt hiszem, ideje művelődnöm egy kicsit Ashley környezetéből, csak hogy ne kövessem el azt a hibát, amit az ismeretlen elkövetett. – KI örvendhet a gyűlöletednek? – Én örülök, hogy megtetted – mosolyodok el. – Meg annak is, hogy megmutattad nekem ezt a helyet. – Miért akarna? A farkasom kedvel téged, Ash. Sőt, én is kedvellek – vallom be. Jó, nem éppen egy szerelmi vallomás, csak annyit mondtam ezzel, hogy bírom a buráját, és a hangom színe is ezt tükrözi. Miért ne tenné? nem hazudok, egyetlen rossz szót sem mondtam. Tényleg kedvelem a lányt, csak ami azt illeti, túlságosan is. De az már az én gondom, és reményeim szerint egy nap az övé is lesz. Bár akkor már talán nem lesz gond egyikünknek sem. Ó, hiú ábrándok. Furcsa mód nem akarok tenni semmit, amikor bevallja, hogy fájdalmat akart okozni magának. megint csak a farkasom lép elő, és veszi át a kezdeményező szerepét. Óvatosan közelíti meg a másikat, aztán, ha ott van, lekuporodik mellé, és kitartóan vár. Néha a farkával a másik felé csap, de csak kedvesen és játékosan. Semmi agresszivitás nincs benne. – Örülök, hogy rátaláltál – mondom inkább. Aztán széttárom a karjaim. – Nézd, mennyi lehetőség van ezen a helyen! Hihetetlenül otthonossá lehetne tenni, ha rászánnánk egy kis időt... Meg persze ha te is akarod. Elvégre... Ez a te kis helyed. Szóval ha azt mondod, maradjon ilyen, akkor ilyen marad. – Ne aggódj, ha nem szeretnéd, senki más nem szerez róla tudomást. Egészen könnyedén tudom csukva tartani a számat az elmúlt időkben – mondom. Tényleg zavaróan keveset szoktam beszélni, csak talán Sue közelében ered meg a nyelvem. na meg ha Ash itt van. Figyelemmel követem a mozdulatát, és elgondolkodok azon, hogy talán le kellene vennem a pólóm. Teljesen átázott, ahogy a nadrág is, de azért teljesen mégsem vetkőzhetek le Ash előtt... Viszont gondolatot tett követ, kicsit megemelkedem, és némi tocsogás közepette lehámozom magamról az egy merő víztömeggé avanzsált pólót. Így fekszem vissza, és érzem, ahogy a szikla picit bántja a hátam. De nem zavar. nem igazán.
*A lakásához nem teszek semmit. Nincs mit filózni rajta, semmi kedvem opusszomot kajálni. Pláne, hogyha tényleg ilyen fontos lett a másiknak. Majd esetleg akkor, ha haragszom rá. Bah… tipikus gyerekes izé… bosszú vagy mi volna. A kérdésére csak lemondóan és mégis valahol dühösen fújtatok egyet.* - Az egyik Gyógyító Őrző. Abigail. Steve segít neki vagy mi és állandóan nálunk van. Persze nem is ez az amiért nem kedvelem, hisz Stevenek láthatóan jót tesz a csaj. Hanem… Volt egy kisebb gond nem olyan rég és a végén, már magamnál voltam meg minden. De… az a liba erőszakkal ültet kocsiba, hogy elvigyen az egyetemre és csak otthon tértem magamhoz. * Nah ha valamivel ellehet nyerni a gyűlöletem azaz, ha rám erőszakolnak valamit, amit nem akarok. S ezt most nem a győzködésre értem, hanem arra, hogy szó szerint erőszakkal. Márpedig amit az a nő tett, az nálam bőven kimeríti ezt a fogalmat, még ha nem is tett kárt bennem… fizikálisan. És még én legyek hálás, mert nem ölt meg… hát inkább tette volna azt, mint ezt.* - Szóval eddig is keveset jártam haza… de eddig az időm miatt értem haza mindig későn. Most meg… már nem is akarok. Az igazat megvallva… elgondolkoztam azon, hogy… szóval beköltözöm a Farkaslakba, aztán megyek, amikor tudok és nincs ott. * Haraptam ajkamba. Eleddig azért nem tettem meg, mert hiányozna Steven. Akármennyire is marjuk egymást, veszekedjünk, és ne jöjjünk ki olyan jól, mint régen én szeretem. Hosszútávon amúgy sem tudnék meglenni nélküle. Ő meg oda nem jöhetne, szóval patt helyzet. Szóval… egyenlőre ez van, aztán vagy megváltozik valami bennem vagy Abigail tűnik el a föld felszínéről is, de legalább a mi életünkből. Nem tudom… valahogy csak lesz, olyan még nem volt, hogy ne lenne. Tekintetem Samét kereste, hisz bár nem kérdeztem, de érdekelt, hogy mégis mit gondol. Amíg nem harcolni kell, nem olyan hülye.* - Semmi okot nem adtam egyikre sem. * Vontam meg a vállaim, de az Ő dolga eldönteni, hogy kit kedvel és kit nem. De hát ha azt kedveli, hogy folyton egymásnak ugrottunk. Akkor ha kedves vagyok meggyűlölne? Hmm… valamit jól csinálok. Csak tudnám, hogy mit. De nem feszegettem a témát. Ő pontosan tudja, hogy bár most a farkasom valamiért fél és megváltozott, korábban örült neki, még ha legutóbb kissé dacos és sértett is volt. De azt hiszem, ez mind emberi felemtől és Tőle is teljesen normális volt. Ámbár mert nem voltam undok még nem azt jelenti, hogy elfelejtettem csak azt, hogy nem foglalkoztam vele. Ha úgy tetszik a szőnyeg alá sepertem, elfér. A farkasom közben a másik felé fordítja fejét, és mintha csak egy szobor lenne első mancsával megbökdösi a másik pofázmányát és vissza kapja magához, még mielőtt leharapnák tőből, mert bizony erre számít. S ezt megismétli párszor, aztán kitudja, hogy mi lesz belőle… Szavain azonban elgondolkoztam, most komolyan. De… * - Az otthonom már nincs és az elkövetkezendő időkben nem is lesz. – természetesen Bostonra gondoltam vagy bárhol máshol, ahol a szüleim velem vannak. – Azonban… ez így jó ahogy van. Ahogy a természet maga alkotja. Megvan a maga… varázsa. Nyugodt, csendes és… * Nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen. A tökéletes nem illene rá, de számomra mégis olyan volt. Nem tudom miért, de… itt jól éreztem magam. Olyan mintha a zuhatagon kívül lévő világ nem is létezne. Itt vagyok „otthon”, minden más ami ezen kívül van csak egy rossz álom.* - De igen, szeretném ha titokba maradna. Itt nincs hálózat… soha nem találnak meg ha csak én nem akarom. * Persze arról már meg is feledkeztem, hogy az energiáim elárulhatnak és Darren eléggé, hmm… idióta, hogy bemásszon a vízesés alá, követve az ösztöneit. De na… kellenek nekem is naiv ábrándok, még ha nem is szeretem őket. * - Történt… * Ühhüm… ez itt vetkőzik. Kissé kikerekedtek a szemeim, de a következő pillanatban már el is pirultam és az oldalamra fordulva fordítottam hátat a másiknak. Egyrészt, hogy ne lássam, másrészt, hogy Ő se lássa, hogy zavarba hozott. De persze az energiáim káoszként hatottak körülöttem. Ami jelezte is számára a zavarom.* - Szóval… történt valami, ami miatt be tudod fogni? * Vigyorogtam de aligha láthatta, ugyanis még mindig háttal voltam. DE csak csipkelődni akartam. Persze csak finoman. *
Arra, amit az őrző csinált, felszisszenek. Remek, újabb ember került fel a „nem kedvelem” fejlécű listámra. Pedig alapvetően nem volt semmi bajom vele, akkor nem, amikor Doktor Howardnál jártam, de... Ilyet senki nem csinálhat egy barátommal sem. Nemhogy azzal a lánnyal, akiért az életem odadobnám, mindenféle gondolkodás nélkül. Na, ezért meg kell lakolnia. Lehet már van is egy ötletem. De ez gonosz ötlet, nem olyan, amit szívesen hangoztatnék... Ó, kussolj Sammie! Azok az idők, amikor te voltál a jókisfiú, már marha régen eltúltek. – Nos, ha egy tanárt nem szeretünk, néhányan meg szokták dobálni a házát WC-papírral – kezdem. – Szóval, ha gondolod, elintézhetjük ezt a fiatalság módján is. Mondjuk éjszaka mennénk, amikor nincs ember az utcán... Elvégre te sem maradhatsz ki a mókából. Mondjuk még sosem csináltam ilyet, de a többiek szoktál élvezni, annyira vészes nem lehet. Próbálom nem kimutatni, mennyire megdobban a szívem – képletesen szólva – a lehetőség hallatán. Rohadtul örülnék neki, mit ne mondjak? Többször találkozhatnánk ilyen, vagy hasonló körülmények között, nem kellene folyton egymásba kapnunk, amikor valamelyikünknek rossz napja van... Fél karom odaadnám, ha ez megtörténhetne. Oké, ez nem nagy áldozat, úgyis visszanő, előbb-utóbb, de tényleg megtenném. Ja, nincsenek valami baromi nagy igényeim. – A te döntésed – mondom végül, és remélem, hogy ez elegendő lesz neki. Ha többet mondok, lehet, kicsúszna a számon, amit valójában akarok, viszont az megint csak végzetes lenne mindkettőnk számára. Elcseszettül idealista romantikus vagyok, na, és ezért fogok megint ráfázni. De már nem tudok kihátrálni. Előre az utolsó csepp vérig! A következő válaszom előtt viszont elhagyja ajkaimat egy apró sóhaj. Ez megint nem lesz könnyű érzem előre. – Én az ilyen pillanatokat kedvelem veled, Ash – mondom. – És szerintem a farkasom is. Mert nem marjuk mi mindig egymást. Csak valamelyikünk mindig ostobává válik a végére. Mindig én, azt hiszem. – Ügyes mentés! – Szóval csak próbálom élvezni ezeket a pillanatokat. A farkasom ugyanígy van ezzel. Na ha bele kell kezdenünk a farkasaink analizálásába, akkor mindketten kérhetünk időpontot Howard dokitól, mert minden segítségre szükségünk lesz hozzá, az ziher. Mondjuk el tudom képzelni, ülünk ott a kanapén, mint valami párterapeutánál, és a „kapcsolatunkról” beszélünk vele... A farkasom eközben boldogan morran minden egyes érintésnél, és játékosan mancsával a kicsi keze után kap. Még én is látom, hogy mindahányszor szándékosan hagyja kicsúszni a csapdájából. Öregem, javíthatatlan bundás vagy... – Nem úgy értettem – mondom csöndesen. – De értem. Senki sem fog tudni róla, még akkor sem, ha megpróbálják kiverni belőlem a dolgot. Megtartom a titkodat, Ash, bízhatsz bennem. ja, azt mondjuk szeretném. És ekkor érzem meg a zavarát. Akaratlanul is apró vigyor ül ki a képemre. Jó, ő engem milliószor alázott már a porba, és éreztem magam kényelmetlenül... Szóval ez valami hihetetlenül jól esik. Egyszer a büdös életben nekem sikerült hasonlót kiváltanom... Kár, hogy a farkasom nem így gondolja, és már bújik is a másikhoz, hogy enyhítse a zavarát az energiáival. – Nem tudom... Többet gondolkodok, mielőtt beszélni kezdenék. Azt hiszem, hasznomra vált – vonom meg a vállam. Aztán felé fordulok. – Egyébként ne legyél zavarban. falkatársak vagyunk, engem nem zavar, ha látsz félpucéran. Meglepő ugyan, de tényleg nem. Nocsak, mekkorát változott a világ... Közben a kezemet is nyújtom a válla felé, de nem tudom, mit teszek, ha elérem, ahogy azt sem, hogy fog reagálni. Na, Sammie, szép kis lépés, az biztos.
- Igen, meg gombostűt és ragasztót tenni a székére. Tudom… de ez olyan… gyerekes. No meg… Stevenek jót tesz a nő… mosolyog meg már nevetni is tud. Amíg Ő boldog, nem teszek semmit. - Sóhajtottam fel lemondóan. – Már ezerszer végig gondoltam, hogy miként lehetne elkergetni az életünkből… de ez csak akkor menne, ha Steven zavarná el. De… nem fogom lelkileg terrorizálni. Ez nem volna fair és önző dolog volna, ezért nem is költöztem még fel. Én nem vagyok ilyen. Örülök, hogy kezdi összeszedni magát. Talán képes lesz újra írni… és tudom, hogy szereti… mármint írni. Szóval, maradok és ingázok mint a gólyák… legfeljebb, hogy senkinek ne legyen kényelmetlen és ne legyen levágós a dolog, megcserélem az egyik napot Darren és Steve között, ugyanis csak a péntekünk ütközik. Amíg nem mászik bele a hétvégéinkbe a nő… nos, addig nem érdekel… vagyis… nem fogok tenni semmit. * Vontam meg a vállaim. Ennyit csak el tudok viselni és mindenre van megoldás. De azt már nem venném jó néven, ha a szombat-vasárnap is borulna. Szombaton apáimmal edzek a vasárnapom meg csak és kizárólag Stevé. Szóval onnan kuss van mindenkinek. Még Darren is tiszteletben tartja azt a két napot. Nehogy már egy kívülálló ne tegye. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy esetleg Steve akarja majd Abigailt bele vonni a közös kis dolgainkba. Nah azt már nem bírnám lenyelni… azt hiszem. De mégis…* - Félek, hogy bele szeret, és már nem leszek olyan fontos neki és hogy csak még nagyobb bajunk lesz, mint eddig volt. Nekem… szóval nekem nem kell egy anya… aki főz, meg mos. Inkább élek Darren rántottáján és Steve tasakos levesén, no meg rendelt ételen, mintsem, hogy egy anya féle töltse be a hazát. Dirigáljon meg minden… Mama helyét senki nem veheti át, ahogy a papáét sem. * Nem véletlen csak Apunak szólítottam a két hímet. A posztot ők töltik be, de az édesapám, mindig is papának hívtam mióta az eszemet tudom. Persze kicsiként még talán még anyu és apu voltak. Nem tudom… de… igen féltem attól, hogy Steven másban találja, meg a családját ahova én már nem férek bele. Vagy csak attól, hogy egy olyan nőben látja majd, akivel nem kedveljük egymást? Nem tudom melyik volt, de talán mindkettő egy kicsit. De most Sam kezébe adtam a „lelkem” aztán kezd vele amit akar. Összetöri még jobban vagy összerakja? Rajta áll. De ezek talán olyan dolgok amikre nem lehet képes… de nem tudom. Valamiért csak megosztottam vele. S Ő az egyetlen aki szembesül ezekkel. Hisz ezen dolgokról még Darrennel sem beszéltem. Valahogy… nem tudom. Nem akartam és pont. A vallomás második részére már nem tudtam mit mondani, de valahol tévedett a másik és ezt tudtam eddig is.* - Nem mindig Te. Én is ott voltam… de nem tudok mit csinálni. Vannak dolgok, amikből nem engedtem és remélem, hogy eljön ismét azaz idő, mikor ugyan olyan eltökélt leszek. – gondoltam itt az edzésekre – Ahogy arról sem, hogy ha tetszik ha nem elmondom azt amit gondolok még akkor is, ha tudom, hogy a másiknak nem fog tetszeni. Ezeket nem tudtam, tudom levetkőzni. Erre tanítottak… őszintének és harcosnak. Szóval, ha ezt kedveled… akkor egyszerűbb ha el sem mozdulsz mellőlem, az utazásig. Ha haza jövök… nem tudom mi lesz. De talán olyan leszek mint régen… vagy rosszabb, vagy jobb… hajm… nem tudom és különben is ezek csak nézőpont kérdései. * Adtam fel a dolgot végül. Nem tudtam, hogy mi lesz ha megölöm Reedet, ha elvesztem a motivációm… gőzöm sem volt és ettől féltem. Ahogy a „csapásokat” észleli a farkasom már le is hajtja a fejét és visszarántja a mancsait. Szemeiben félelem kél, de azért újra próbálkozik és ha még mindig nem ették meg akkor bizony feláll és megrázza magát, hogy aztán a másikra ugorhasson. Persze játék címszó alatt… nah agresszivitás az nincs benne. Csak a tömény félelem, de igyekszik. * - Majd meglátjuk… * Mosolyodtam el a bizalomkérdésre. Nem mondhattam, hogy megbízok benne. De a lehetőséget megadtam, hogy legyen miért vagyis mivel elérnie. Még mielőtt túl nagy dolgot tennék a nyakába és végzetes lenne, ha eljár a szája. Ez csak egy apróság, ami persze… rossz volna ha elvész… azonban nem olyan nagy dolog. Viszont még mielőtt reagálhatnék a meztelenkedős szavaira, már érzem is ahogy közeledik a keze a vállaimhoz. Egy pillanatig várok, hogy mit akar, de aztán ha elért ha nem, akkor a hátamra feküdtem vissza és csakis kizárólag a szemeit és az arcát néztem. Azokat a sötét szemeket. Próbáltam mögé látni, de aligha lehet. Azonban azt mondják a szem a lélek tükre vagy mi fene. Hát én látni akartam… Ajkaim megnyalva kezdtem el rágcsálni az alsó ajkam, míg végül megköszörülve a torkom – amitől megint fájdalmas grimaszba rándult az arcom – szólaltam meg végül megint.* - Ezzel most azt akartad mondani, hogy én is levehetném? * Vazz… nem ezt akartam kérdezni… de izé… mit is akartam? Nem tudom… valahol félúton elvesztem. A szám kiszáradt, de hát még nem jött rendbe a torkom és a természetes víz sem hiszem, hogy sok jót tett neki. Szóval nem csoda, hogy szomjas voltam. DE tekintetem nem eresztette az övét.*
Arra, amit mond, nem tudok mást tenni, csak megértően mosolygok. Eszembe jut az a pillanat, amikor azt mondtam neki, jobb ember a többségnél... És a reakciójára is emlékszem, ezért nem ismétlem meg, holott ugyanúgy gondolom, mint akkor. Sőt, most talán jobban. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan korobelit ismerek, aki inkább lenyelné a békát, minthogy a szüleiknek/barátaikban rossz legyen. Ashley rettenetesen különleges lány. És ezért csak még jobban elszomorít, hogy nem tehetek semmit, amivel jobbkedvre deríthetném. Következő szavai azonban annyira gyermekien sebezhetővé teszik, hogy nem bírom megállni: előrenyúlok, egyik karom a válla köré fonom, és magamhoz húzom. Nincs ebben semmiféle erőszakosság, úgy cselekszem, ahogy bármelyik falkatárs – és valószínűleg bámelyik empatikusabb ember – tenné. Csak a fájdalmát, a bajait próbálom enyhíteni, és szeretném azt hinni, ezt bárki másért megtenném. De törném így magam értük is? Nem tudom. Nem hiszem. Ashley különleges helyet foglal el a számomra fontos emberek között. – Hé, figyelj... Biztos Ő is tudja, hogy érzel. És ha igen, akkor biztosan nem fog odaköltöztetni valakit a nyakadra – mondom. Remek, Sammie, a kijáratnál át is veheted a pszichológusi diplomádat, aztán belefojthatod magad a vízbe, ha csak ilyen értelmetlen baromságokat tudsz mondani. – Azt akarom mondani, hogy biztos nem hagyná figyelmen kívül azt sem, amit te mondasz, vagy kérsz. Na, egy fokkal jobb. A következő szavaira viszont meglepődök, még akkor is, ha ez kívülről nem látszik. Mióta tudom én uralni az arcmimikámat? Remek, holnaptól elkezdek pókerezni. Jó, előtte megtanulok, aztán elkezdek! Viszont ezzel is kezdenem kell valamit. Anyám, de nehéz, amikor a másik elénk tárja magát, és még mindig fel van öltözve... – Én nem mondanám bajnak, hogy vannak elveid. Én meg úgy viselkedtem, mint egy hisztis kislány, akinek semmi sem jó, és semmit sem akar – vonom meg a vállam. – Mindketten követtünk el hibákat. De mit szólsz, mi lenne, ha a múltban hagynánk őket? Tanulnánk belőlük, és igyekeznénk nem elkövetni őket újra? Ahogy a mellékelt ábra mutatja, egészen jól kijövünk mi egymással. És tudom, ez nm ennyire egyszerű... De legalább megpróbálhatnánk. És ki tudja, előbb barátnak, később pedig... Ki tudja, minek mondhatom majd a lányt. A farkasom érzékeli a másik félelmét, és egyre elkeseredettebbé válik, amikor is a másik ráugrik. A kis hülye meg csak a hátára fordul, úgy várja be a másikat, mint aki játszani akar. Furcsa módon én is osztom a jókedvét, legalábbis részben. Amikor Ashley leheveredik mellém, elmosolyodok, biztatóan, kedvesen, nem gunyorosan, mint régebben... Tényleg megváltoztam, basszus. Mégis, ezt talán a válasza hozta elő belőlem. Szeretném, ha megbízna bennem. Akkor már a barátjának nevezhetne, és én is őt. Aztán jön a kérdése, és egy pillanatra azt sem tudom, merre van a fent és a lent. Nagy a kísértés, hogy rávágjam: Persze, amit csak akarsz, de félek, hogy annak mi lenne a végeredménye. Így egy pillanatig meg sem szólalok, egészen addig, amíg le nem tudom küzdeni a késztetést. – Figyelj, ha neked ahhoz van kedved, akkor tedd – mondom inkább. Na, ez sem sokkal jobb, Sammie, de legalább haladsz, fasza vagy. De legalább a szemem egyenesen rá szegeződik, elkapta a tekintetét... Talán egy pillanatig még azt a momentumnyi zavaromat is elkaphatta, amit éreztem. – Mármint... Figyelj, láttam már félmeztelen lányokat életemben. Löktek már be az öltözőbe egy szál alsóban. Szóval engem nem fog zavarni.
*Gondolatom folyton vissza-visszatért a szőkéhez. Nem tudom… talán beszélnem kéne vele, de ezt mégis hogyan, ha már frászt kapok a nevétől is? Hajm… talán Darrennel vagy Jennyvel kéne megbeszélnem, hogy mit is csináljak. Ők okosabbak és talán meg tudják mondani, hogy mi legyen. Ryan aszem közölni, hogy; ühhüm… menjünk puzzlézni. De mindegy, hagyom is a dolgot, hisz miért is feszegetném? Majd… majd elintézem magamban valahogy. Az ölelésére csak pillogok mint egy hülye. Komolyan, ez annyira váratlanul ért, hogy még tiltakozni is elfelejtettem, az meg, hogy lecsapjam miatta eszembe sem jutott. Csak mikor elengedett néztem rá még mindig így, így most vehette észre. * - Ne ölelgess… * Kértem összevont szemöldökkel, mikor magamhoz tértem, de addigra persze már nem ölelt, hisz magától is eresztet… gondolom. Láthatta rajtam, hogy ez új… persze nem Ő az egyetlen falkatársam aki ezt teszi vagy tette. James, DArren olykor még Ryan is. De Ők… velük más. De éljen… nem támadtam le a másikat, nem kiabáltam hanem csak megkértem rá minden rosszallás nélkül. Nem akartam én semmi rosszat, csak ez annyira idegen vagyis belsőséges, hogy hadd ne tegye már mindenki. * - Nem valóban nem hagyná. De nem fogom megkérni rá. Talán észreveszi magától is… ha meg nem, akkor annyira elvakítja, az a nő, hogy tök mindegy lenne, mit mondanék. De még akkor sem kérném meg… Joga van élni és kialakítani a saját életét. * Igen, akár velem, akár nélkülem. Ez meg már csak körülményfüggőek. Elvégre ne felejtsük el, hogy eléggé makacs vagyok de a legnagyobb baj, az talán azzal lesz, hogy farkas vagyok. Legyen szó bárkiről. De hát nem vagyok már olyan kislány, hogy ne értsem meg. Szóval a megoldást meg könnyű megtalálni. Attól nem félek, hogy kirakna… viszont attól már igen, hogy inkább önként távozom. Viszont a következő szavaira csak a szemeim forgatom meg, miközben igyekszem visszafojtani a kuncogásom.* - Sammie… nem ígérhetek olyat, amit nem tudom, hogy be tudnék tartani. S azthiszem ezt már egyszer megpróbáltam elmagyarázni… Nem próbálnám meg újra. * Mert bizony, akkor elég mélyen belém mart. Nem is kicsit és nem is csak felületesen. Annál szarabbul még nem éreztem magam akkor sem, mikor kidobott. No de mindegy különben is…* - Jut eszembe… nem mondtad el senkinek, hogy gimnasztikázom. * Nem kérdés volt… kijelentés, hisz nem hallottam vissza senkitől. Vagy csak olyan embernek mondta, aki tartja a száját. Nem tudom biztosra azonban ajkaimon ott van egy apró hálás mosoly. Persze ez szólt arra, hogy próbálkozzunk. Hát istenem, nem szokásom próbálkozni. Azonban talán menne… de nem erőltetem. Majd jön magától, ha meg borul minden meg már úgy is mindegy. Viszont a buta kérdésemre adott válaszára pillogtam, aztán meg fülig vörösödtem. Na most merre az arra? Áhhá… meg is van a menekülő út… Hirtelen felpattanva ugrottam bele a vízbe és mikor már biztos voltam abban, hogy nem ég az arcom, hanem a víz kellően lehűtötte a felszínre evickéltem, egyhelyben lebegve keresve meg Sam pillantását.* - Az lehet… de nem engem. Különben meg nem ezt akartam megkérdezni, csak menet közben ez bukott ki, aztán meg elfelejtettem.* Vontam meg a vállaim könnyedén és mint aki jól végezte a dolgát fröcsköltem le a másikat. Hajjaj… innen merre fogunk kilyukadni? Jó, tudom. Ott ahol bejöttünk… de izé… nem erre gondoltam. Nem akartam haza menni. *
Jó, azt hiszem enyhén, hangyányit, éppenhogycsak, picikét, pinahajszálnyit, de túlbecsültem a dolgokat. Haladunk, persze, haladunk, csak sajnos annyira nem, mint ahogy én azt hittem. Azonnal visszahúzom a kezem, és egy rövid ideig kerülöm a pillantását is. Nem, nem sértődtem meg, egész egyszerűen félek attól, mit tennék, ha a szemembe nézne ebben a pillanatban. Jó, férfiból vagyok, kétféle bestia is él bennem. Egyrészt ott van a láthatóan megszelídíthető dög, a farkas, másrészt pedig... Valami, aminek Ashley most gázolt bele a becsületébe. Valami, ami segíteni akart, de nem hagyták neki. Fáj? Kicsit. De azt nagyon. – Még a tiéd kárára is? – kérdezem, ezzel is terelve a figyelmem. De csak még rosszabbá teszi az érzést a tény, hogy ilyen könnyedén lemondana a saját életéről is valaki más javára. Basszus, tudom, hogy nem tökéletes, senki sem az... De na. Ha az ember bele van zúgva valamibe, mint és ebbe a lányba – és lássuk be, indítottak már utánam expedíciót, de nem találtak meg –, akkor hajlamos hibái fölött szemet hunyni, és csak a jó dolgokkal foglalkozni. Mint ahogy én is most. Idióta vagyok? Ja. De már elég régóta. Látom, hogy a szemét forgatja, de ezúttal nem a teljes és totális meghátrálást választom. nem fogok messzire menni, nem tervezem legalábbis, de azt akarom, hogy tudja: félreértett. Azt hiszem. Jó, ebben nem vagyok biztos, de most bemasírozunk Mordorba, aztán majd kiderül, oda kellett-e vinni a gyűrűt. Ha nem, akkor ráfáztam. – Nem kértem, hogy ígérd meg. Pontosan emlékszem arra, hogy nem szoktál ilyesmit megígérni, ezért nem is mondtam ezt. Azt mondtam, próbáljuk meg. Ahhoz nem szükséges ígéret, csak annyi, hogy mindketten a jobbik oldalunkat fordítsuk a másik felé, amikor tudjuk – mondom. És akkor most csak remélhetem, hogy nem nem másztam bele semmibe, nem léptem sem aknára, sem kutyakakába. De nem is értem, miért félek. Eddig sem akadt ki rám, talán ezután sem fog. Legalábbis merem remélni. Az ezt követő szavain viszont elmosolyodok. – Ugyan miért tettem volna? Te megbíztál bennem, rám bíztál egy titkot, és én nem fogom kiadni. Ezután látom, hogy elpirul, aztán beleveti magát a vízbe, én pedig teljesen átfordulok, így az arcom talán kétarasznyira lehet az övétől, amikor kibukkan a vízből. Mosolygok, nem vigyorgok, és ebből süt a barátságosság, meg egy csöppnyi megbánás is. – Azok a fránya szavak. Mindig akkor hagyják cserben az embert, amikor a legnagyobb szüksége lenne rájuk – mosolyogtam még mindig rá, keresve a pillantását. Remélem hagyja. Szívem szerint én is becsusszannék a vízbe mellé, de hát a pólóm még itt van kint, másrészt meg... Éppen elkezdtem megszáradni, na! Bár nem tudom, mit parázok, úgyis vizes leszek kifelé menet. Gratulálok Sam, megint lángész voltál.
*A kérdése elgondolkodtatott egy pillanatra, de lássuk be ezen nincs mit gondolkodni, mégis… Fájt belegondolnom abba, hogy Steve akár képes lenne ilyesmire. Oké, szándékosan tuti nem tenné, azonban…* - Igen. Az unokahúga vagyok, nem a gyereke. Joga van élni az életét úgy, ahogy az neki tetszik vagy jó. Még akkor is, ha nekem nem. Nézd Sam… én már így is sokat köszönhetek Stevenek. Ez a minimum… különben meg… nem lennék elveszve. Biztos látogatna, meg találkoznánk és szakítana rám időt. Én meg elvagyok. * Vontam meg könnyedén a vállaim, még ha a szavak nehezen is akartak kijönni belőlem. De most mit tehetnék? Egyenlőre várok, az idő úgy is eldönti, hogy mi lesz vagy épp mi nem. Persze tudom, hogy nem sokan lennének képesek erre és csak a szájuk jár. Én sem tudhatom biztosra, hogy képes lennék-e befogni és csak elfogadni. De bízom abban, hogy igen. Elvégre hé… itt vagyok és küzdök nap mint nap, azért, hogy jó legyek. Mármint jó harcos… jó gyerek sosem voltam és nem is leszek. Ami azt illeti, soha nem is akartam olyan lenni mint ami elvárt volna egy korombeli lánytól. * - Az éremnek két oldala van Sam. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket akarja meglátni. Azonban ne felejtsd el, hogy attól még ott van a másik, mert szemet hunysz felette. Vagyis jelen esetben elfojtanánk. Ami egyenlő lenne egymással szembeni hazugságokkal. Hisz… nem minden kerek és rózsaszín. Olykor szürke és fekete, no meg kissé csáli. De attól még azok is hozzánk tartoznak. Mi értelme lenne, csak a jót meglátni és hamis képes összehozni? Hisz előbb vagy utóbb úgy is kiderül. Olyan leszek, mint ahogy elkapsz és… kész. * Persze ezzel nem azt mondtam, hogy nem fogok igyekezni. De ha épp rossz napomon kap el, nem fogom szándékosan kerülni avagy bájologni. Jobb, ha az ember vagy a farkas tisztában van a negatívval is. Később nem érheti akkora csalódás. De aztán lehet, hogy elbeszélünk egymás mellett. Nem volna meglepő. De attól még ez a véleményem, ha tetszik, ha nem. * - Ez nem igaz. Csak azért tudtad meg, mert arra jártál. Ha rajtam múlt volna, nem tudod meg… soha. * Hívtam fel a figyelmét, hogy ez nem bizalom. Hisz… vazz… soha nem mondtam volna el. Abban sem vagyok biztos, hogy Darren tudja. Steve tudja, de oké… Ő ott volt az előadásaimon és Olennek én mondtam el. De ennyi. Viszont ahogy felbukkanok kissé hátra hökölve veszem észre, hogy velem szemben van és nem is olyan messze. Na pont ebből a helyzetből ugrottam a vízbe erre tessék, oda érkezek vissza. De a makacsságomnak köszönhetően vissza evickéltem. Nanehogymár pont Sam riasszon vissza vagy késztessen meghátrálásra. Szavaira csak megingattam a fejem.* - Sam, csak tizenhét leszek a jövő hónapban. Akkor lenne furcsa, ha egy srác közelségére nem zavarba jönnék, hanem… nem tudom. Egy barátom volt és köszönöm, elég volt. Szóval ne lepődj meg, ha legközelebb is így járok ha túl közel merészkedsz. * Szavaim végeztével azonban már előre is lendültem és farkasom erejével, gyorsaságával rántottam be a vízbe. Hát nehogymár kint maradjon. Azonban igyekeztem le is nyomni. Hát akkor játszunk… *
Szavaira csak hümmögéssel, meg bólogatással reagáltam. Azért az agyam nagy erőkkel dolgozott valami megoldáson, de a dolog vége az lett, hogy szívem szerint arcon csókoltam volna, amiből meg valószínűleg nem jönnék ki túl jól. remek, Sammi, jó tudni, hogy legbelül még mindig egy barom vagy. Mégis, olyan nehéz ellenállni a késztetésnek. Szívem szerint mondanám, hogy ha Steven valaki mást választ helyette, hát akkor egy barom, és magam fogom szétrúgni a hátsóját, vagy elfüstölögni a próbálkozás közben, de nem teszem. csak ülök ott csendben, és valószínűleg úgy nézek ki, mint valami barom. Bár, mondjuk mikor nem? Következő monológjára viszont csak fújok egyet. Úgy tűnik ez még mindig kényes téma, én pedig nem akarom erőltetni, mert félek, mi lenne, ha megtenném. Egyszerűbb lesz ez így, úgy hiszem. Tessék, Sam, ismét meghátrálsz, olyan vagy, mint az oroszok. Csak lenne valami taktikád is, te vadbarom, mert így ott találod magad a világ végén, és rájössz, hogy tovább már nem tudsz futni. Mondjuk már így is a világ végén vagy, pár lépés már nem oszt, meg nem szoroz, igaz? – Rendben – bólintok, mert most már hozzá akarok szólni valamit, pedig szívem szerint csak megragadnám a karját, és azt mondanám „Elkaptalak!” De azt hiszem, ezt megint csak nem venné ki jól magát. Hajj, pedig mennyire szeretném, ha egy kicsit jobb, meg felszabadultabb lehetnék mellette. Jó, nem a „Futok egy hollywoodi mezőn felé, és közben nyálas zene szól” szintű, de valami normálisabb. Néha olyan érzés, mintha felnőttek lennénk. Vagy Ő lenne a Nap, és meg a Föld. Én keringek körülötte, ő meg tesz rám magasról. – De megtudtam. és meg is tartottam magamnak – vontam meg a vállamat. – Felelősnek éreztem magam, na. Még azoknak a titkait is megtartanám, akiket nem kedvelek, nem számít, hogy jutottam hozzájuk. Így is van ez. Lehet ezért nem lesz belőlem a legjobb Kangunart széles e világon, de hát Istenem, akkor nem leszek az. Nekem fontosabb egy barát, mint Sue vagy Yetta, vagy éppen Ashley, mint az, hogy én legyek a legjobb. És igen, ez lehet, hogy mások szemében gyengeség, de így legalább nem marok el magam mellől mindenkit, és talán számíthatok majd rájuk a bajban. Mert hogy lesz baj, az biztos. Az mindig van, hogy rohadna meg. A következő szavai azt hiszem, megöltek bennem valamit. Jó, nem ilyen drámai a helyzet, inkább Prométheuszt csináltak a lelkemből: lekötözték, és ráküldték a madarat, hogy zabálja fel a máját... Ezekben a pillanatokban érzem annyira nehéznek, annyira lehetetlennek ezt a küzdelmet, hogy föl akarom adni. Éppen mozdulnék, hogy becsússzak a vízbe, elköszönjek, és elmenjek, amikor megránt. Az egy dolog, hogy a mellkasomról sikerült leborotválni a bőr jelentős részét – vérzik is, bár nem vészesen, de a víz is olyan lesz tőle –, de még levegőt sem tudok venni, amikor a víz alá ránt. Egy pillanatig kapálózok, aztán rájövök, hogy lehet ezt játékra is venni. Karomat a derekára kulcsolom, és lefelé küzdöm magam, szintén a farkasom erejét felhasználva. A tüdőm érzi, hogy kevés az oxigén, de egyelőre nem érdekel. Megnézzük, melyikünk bírja tovább a víz alatt... Bár ő előnnyel indul, én meg most kitartó vagyok. Akkor kezdődjön a verseny!
*Egy szavas válaszára csak bólintottam és mosolyogtam. Ám bár utóbbi annak szólt, hogy hagytuk Abigaile és Steve témát. Persze, beszélhetnénk róla éjt nappallá téve… de attól még, nem volna közelebb a megoldás. A depi meg… nos, úgy is van nem kell jobban megmutatnia magát. Ha meg mégis… azt ne most, ne Sam előtt. Ráérek otthon az ágyamban. Tényleg… milyen nap van? Ma hol is kéne lennem? Viszont a titoktartásos szavaira csak kérdőn vontam fel kissé a szemöldököm. Persze a célja irányába… hisz, ez egy Kan gúnár dolga. Persze addig még neki is rengeteg ideje van, szóval akár ki is nőheti. Azonban ha nem fogja… nos egy pár évszázadot áldozott a semmire. De ez már az Ő dolga, így nem kérdeztem. A végén még megint összevesznénk. De minek veszekedjünk mikor verekedni is lehet? Hajm… Ryan erre meg rá vágná, hogy minek verekedjünk, ha szeretkezni is lehet. Na múltkor ezzel rám pirított, mikor épp elpanaszoltam magam az egyik elégedetlen órám miatt. De hát istenem, én mindig elégedetlen voltam a teljesítményemmel, ez nem újdonság senkinek. A kapálózására csak még jobban igyekeztem lefogni egészen addig, míg a véres víz a számba nem jutott és meg nem éreztem az illatát. A víz kissé felhígította, de nekem elég volt ahhoz, hogy elinduljon az átváltozásom. Hogy a fene enné meg, most már tényleg. Oké, már átbírtam változni egyedül, de visszafogni még nem voltam képes. Hajm… eljöhetne már azaz idő… de hát ez még odébb van. Jóóval odébb. Ellöktem magam Samtől, hogy még csak véletlen se okozzak neki fájdalmat vagy sebesítsem meg jobban, mint ahogy eddig. Ámbár már félig átvoltam változva, szóval már felesleges volt, de a szándék ott lapult. Már nem kellettek percek és nem is fájt annyira, mint korábban. Ösztönösen evickéltem a vízfelszínére és prüszkölve, fújtatva morogtam. Hát na… nem tetszik a kislánynak, hogy az orra tele ment vízzel. Sárga íriszeit Samre kapta de mintha csak megnézte volna magának és már ment is onnan. Kifelé a vízesés alól. Érezte a friss erdő illatát és hát na lássuk be…* ~ Több mint két hete nem vadásztam. ~ Osztottam meg, s bíztam benne, hogy a másiknak is leesik a dolog, hogy a kislány most bizony enni fog. Legalábbis megpróbálkozik vele. Sam karjai ha végül el is értek, akkor is csak maximálisan a farkasom ölelgethette, akit ha nem engedett fel, akkor karmolt. De nem szóltam többet. Tekintve, hogy azt sem tudtam, hogy jön-e vagy sem. De így vagy úgy, a partra érve rázta meg magát szerteszórva a víz cseppjeit magáról. Tekintete a fákat kémlelte és pár pillanat múlva már bele is vetette magát az erdőbe. Csörtetett, naná, mi mást tehetett volna? Hajtotta az éhsége és az ösztöne. Ezt én nem osztottam vele, de visszavonulva – na mintha tehettem volna mást – figyeltem, hogy mit is csesz el a másik.*
Az átváltozása egy pillanatra megrémiszt, aztán meg lecsap rám elemi erővel a félelem. Még élénken él bennem első találkozásunk emléke, és gondolkodás nélkül pörgetem végig magamban az eseményeket. Mégis mi a fenét csináltam rosszul már megint? Minden olyan jól haladt, beszélgettünk, kezdett épült valami bizalom... féleség. Erre most ez történik? Mit tettem? Aztán rádöbbenek a baromi nagy igazságra: vérzek. Ez tette be a kaput a lánynál, ez lehetett itt a fő probléma. Vérzek, és a vér elért hozzá is. Bassza meg a világ... Már mozdulok el tőle, amikor ellökne magától, így csak rásegít a dologra. Nem egyszerű, de sikerül nem ejtenem magamon újabb sebet. Így nézek a lány, az imádott lény helyén libegő farkasra. Nem, ostoba vagyok, ő is ugyanaz, akibe bele vagyok zúgva... csak elhanyagolta a gyantázást, hát Istenem, ez még nem tett be egyetlen kapcsolatnak sem, főleg olyannak, ami még nem is létezik... Mondjuk ha szakállat növesztene emberi alakban, akkor az picit, enyhén kiverné a biztosítékot, de ilyesmire csak nem vetemedik. A gondolatban továbbított üzenetéből félrebillentett fejjel ugyan, de sikerül kihámoznom a lényeget. Elindulok utána, és segítek neki, ha a farkas alak miatt bármiféle bajba keveredne a vízesés alatt. Tőle kicsit távolabb kúszok a partra, és csak figyelem, ahogy beleveti magát az erdőbe. Így még utána küldöm az üzenetet, mielőtt nekiállnék kicsivel feljebb sétálni a vízesés mentén, olyan helyet keresve, ahol elüthetem az időt a lány visszatéréséig. ~ Itt várok majd rád! ~ küldöm el az egyszerű kis üzenetet, aztán le is ülök az egyik sziklára. Csak ekkor jut eszembe, hogy a pólóm a barlangban maradt, és erősen gondolkodok azon, visszamenjek-e érte. A sebhely eközben viszket is, húzódik is, marha kellemes, és érzem, ahogy gyógyul. Mondjuk nekem nem lehet semmi okom a panaszra, azt hiszem egész olcsón megúsztam. Mindenesetre ki lehetne ide tenni egy figyelmeztetést, hogy a falkánk ne közelítse meg a helyet. Végül aztán belevetem magam a vízbe, visszaúszok a barlangba, és fölmarkolom a pólót. Szívás, már majdnem megszáradt. Na sebaj, megindulok vele kifelé, vissza az eddigi helyemre, egy fa árnyékába. Na, nem mintha tűzne a nap, és baromi meleg lenne, de jól esik ott ücsörögni, amíg várok Ashleyre. Remélem visszajön azért... Ha nem, akkor várok három órát, és hazamegyek, ez tuti. DE hogy utána megfizet, az is biztos. Gonosz terv, muhaha!
*Nos igen, hallottam még Sam szavait, de ez engem bár érdekelt a farkasom nem. Mire összeszedtem magam, hogy továbbítsam a gondolatom, már túl távol voltam. Így mindegy, hogy mit akartam neki mondani. A farkasom továbbra is hurrikán módjára közlekedett és játszani kezdett, hol ugrálva, hol pedig egy-egy vad után vetődve és pofára esve. Hát igen… ez nem megfelelő taktika de egy jó ideig folytatta. Felvonyítva jelezte a kudarcát, melyet az erdő nyelt el és vert vissza. De előnyére legyen mondva, hogy baromi kitartó dög és tovább ment… Egészen addig, míg nem talált valamit, ami ideiglenes enyhíthetné az éhségét. Legalább addig, míg valamelyik hím rokona nem megy vele vadászni.
*** Két órával később ***
A vadászatnak van egy olyan hátránya, hogy az ember farkasa ocsmányul néz ki. Példának okáért, mondjuk, a hófehér bundán rikít a vér. Ahogy most is. Ámbár kevés, hisz nem ettem én sokat csak egy barna nyuszit sikerült elkapnom, azt is csak azután miután végig kergettem a fél erdőn és kijátszottam magam. Hát Darren azt, nem tanította meg, hogy nem játszunk az étellel. Különben meg… így legalább elfáradtunk. Én is meg a nyuszi is. Vissza sétálva a vízeséshez nyúltam el Sam mellett mint akinek kötelező. Vagy épp akit kivasaltak. Lábaim négyfelé álltak, a pofám pedig az avaron volt, ahogy fáradt sárga szemeim a másikat kémlelték. Nah jó… még mielőtt el aludna a kicsike kell ruha. Nah de az elszakadt. Pillantásom Sam nedves pólójára vetült és feltápászkodva ráztam meg magam. Fogaimmal összecsíptem a pólót és végig vonszoltam az avaron… nehéz volt már felemelni. Azonban az egyik bokor mögött átváltoztam, ami szinte egy örökké vallóság volt. HA nem szórakoztam negyed órát mire sikerült, akkor semennyit. Viszont már mezítláb, a testemre simuló pólóban tértem vissza a karjaim dörzsölgetve. Nem volt melegem, pláne így, hogy a vizes póló is rajtam volt. Mellkasom előtt összevontam a kezeim, hisz na… a hideg hatással volt bizonyos részeimre. Azonban a lábaim is libabőrösek voltak, így, hogy a póló a térdemig ért. * - Fázom…. lassan menni kéne. Ez így nem jó… és haza is kell mennem. De ha gondolod, átjöhetsz még, ha szeretnél beszélgetni. *Persze, már rég otthon kéne lennem. De legalább a késés miatt a fejmosást megúszom. Tekintve, hogy csak nem csinál Steve jelenetet más előtt… aztán ki tudja. Bár… vendégem még nem volt soha. Pláne nem fiú… Egyszer volt, de az is még Joshua és Bostonban. Nah majd kiderül… már ha jön persze. De ha maradni akar, akkor maradunk még, de nem sokáig. Mert tényleg lenyakaznak. Fejem kissé oldalra biccentve néztem Samet. De a karjaim továbbra is takartak. Bár már el is feledkeztem a táskámról. PEdig abba van egy farmer dzsekim.*
Egészen kényelmesen üldögéltem annak a fának az árnyékában. Olyannyira, hogy szépen, lassan még álomba is merültem, mikor láttam, hogy Ashley nem fog visszajönni egy darabig. Hadd vadássza ki magát. Szívem szerint ott lennék vele, de volt már párszor, hogy hasonló sebbel voltam kénytelen átváltozni, és önszántamból nem vagyok hajlandó megkínozni magam. A sebek amúgy is hamar be fognak gyógyulni, holnap ilyenkorra valószínűleg nyomuk sem lesz már. Elvégre már most érzem, ahogy húzódik, és szerintem estére már varasodni is fog. Remek, asszem Hannibál ma nem alszik a mellkasomon. Szóval szép lassan álomba merülök ott a vízesés mellett. A mellém telepedő farkas riaszt föl, hiszen a bennem élő fenevad érzi a faj-, és falkatársát. Álmosan pislogok párat, aztán mosolyogva nézek a lányra. Hát mit mondjak, a fehér bunda hátrányait mindannyian ismerjük. Viszont még a farkasa is egészen szép, ha nem tiszta víz szegény. És nem is érzem rajta az ázott kutya szagot. Hiába, biztos jó dezodort használ. lehetne fejleszteni egyet külön vérfarkasoknak... hatása alakváltás után is tart. Meggazdagodnánk, bakker! Segítettem neki vinni a pólót, aztán pedig magára hagytam, hadd küzdjön. Szívem szerint segítettem volna neki, de nem tudom, miként sikerült volna, és tegyük hozzá, szerintem ő sem örült volna a „mindent a szemnek” elv ilyen érvényesülésének. Szóval eltoltam a képem kacsázni a partra. Ami szívás volt, mert a vízesés mindig belezavart a gyűrűkbe. Eh, ez nem akar menni ma... Viszont amikor visszajön igyekszem csak az arcára nézni, és nem a lábára, vagy éppen máshová, amit takargatni próbál. Még mindig nem vagyok – akkora – vadparaszt. Bár ki tudja, lehet belenövök előbb-utóbb. – Ööö... Biztos vagy te ebben? – kérdezem csendesen, nyugodtan, pedig belül szinte tombolok már megint. Komolyan, miért nem tudom így hirtelen egy serpenyővel rendkívül stílusosan halálra verni magam az ilyen megszólalásokért? Csak mint a jó régi rajzfilmekben. – Mármint... Bocsi, nem ezt akartam kérdezni. Szívesen átmennék hozzátok, csak... Nem tudom, hogy Mr. McLoyd mit szólna hozzá. Utána meg természetesen felállok, és el is indulok vele. Úgysem tudok nemet mondani. Egyszerűen csak nem megy, ha ő kér meg valamire. Meg ha Sue. Meg ha Yetta. Meg ha Doktor Howard. Ilyenkor miért érzem házvezetőnőnek magam, aki mindenki igényeit kiszolgálja? De mindennek ellenére megyek a lány után, mivel az utat nem tudom egészen pontosan. Egyébként miért van az, hogy mindig akkor megyek vele haza, amikor nincs rajta más, csak az én egyik ruhám?
Mostanában valahogy egyre inkább rászoktam arra, hogy kellemes kis sétákat tegyek a szabadban akkor, amikor éppen időm adódott rá. Vagy reggel, amikor véget ért az éjszakai műszak, vagy éppenséggel pont este, amikor már lejárt a rendes munkaidőm. Ma is egy ilyen nap volt, és mivel az erdő arra emlékeztetett, hogy milyen volt a civilizációtól távol, Noëllel élni, ezért mindig jól éreztem magam. Fájt, de mégis boldogsággal töltött el, mikor ezek az emlékek eszembe jutottak. Mióta ide költöztem, sikerült felfedeznem annyira a környéket, hogy már kedvenc helyem is akadt a vadonban. Egyszer csupán merő véletlenségből sikerült ráakadnom egy kisebb vízesésre, de azóta akárhányszor friss levegőre vágytam, vagy egyszerűen csak ki akartam szellőztetni a fejemet, valahogy mindig ide vezetett az utam. Ha nem pont ez volt az úti célom, akkor is idáig hoztak el a lábaim. Ma este, amikor hazaértem, valahogy nem bírtam megmaradni otthon. Már csak azért sem, mert legutóbb ugyebár Noël nálam járt, és még mindig éreztem az illatát az egész házban, bármerre mentem is. Ettől viszont hiányozni kezdett, úgyhogy inkább nem volt kedvem egyedül ücsörögni a kanapémon és bámulni magam elé, mint valami szánalmas vénkisasszony. Felöltöztem hát rendesen, és mivel számomra nem volt olyan messze a város széle, ezért gyalog indultam meg az erdő irányába. Furcsa, hogy itt milyen tiszta a levegő még akkor is, ha az ember a városban jár, de ha kiér onnan, szinte belemar a tüdejébe a friss tisztaság. Most is kicsit szúrós érzés volt, amikor vettem a levegőt, de ugyanakkor mégis jól esett minél mélyebben beszívni az oxigént. Ajkaim közül mostanra már apró kis páragomolyagok szöktek ki, hiszen lehűlt a levegő, de ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy folytassam az utamat. Sőt, ilyenkor még jobban szerettem kint lenni. Se nem volt csontig hatoló hideg, se nem volt húst is leolvasztó meleg. Éppen megfelelt számomra az időjárás, és legalább az egész napos emberek közötti létet felcserélhettem egy kis csendes magányra. Alapvetően igénylem magam körül a társaságot, de vannak olyan alkalmak, amikor besokallok az állandó kiabálástól, ami egy kórház sajátságos velejárójának számít. Mire gondolataimból egy kicsit is felocsúdtam, már megint a víz semmivel sem összehasonlítható csobogása szállta meg az elmémet. Ajkaimon megjelent egy halovány mosoly, és miután körülnéztem és meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyok itt és nem zavarok meg senkit a jelenlétemmel, közelebb sétáltam az aprócska tó partjához. Egy ideig csak álltam és néztem, ahogyan a szikláról hömpölygött lefelé a víz, végül azonban leültem egy nagyobb méretű kőre, valahol nem messze tőlem. Nem mondhatnám, hogy kényelmesnek bizonyult, de még mindig jobb volt, mint egyik lábamról a másikra állni kínomban. Így legalább felhúzhattam kényelmesen őket és két kezemet ráfektettem a térdeimre. Néhány kósza szőke tincset az arcomba sodort ugyan a szél, de ezen nem akadtam fent különösebben. Amennyire szigorúan össze szerettem fogni munka közben a hajamat, ilyenkor legalább annyira szerettem, ha szabadon lehetett. Néhány percnyi ücsörgést követően összébb húztam magamon a kabátot, és arcomat a sálam mögé rejtve felsóhajtottam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogyan is álljak hozzá életem egyetlen szeretett férfijához. Annyira felbolygatta az életemet azóta, hogy összetalálkoztunk, hogy egyszerűen nem is ismertem magamra. Hosszú évek alatt sikerült kialakítanom magamról egyfajta látszatot. Egy magabiztos, kissé távolságtartó orvos látszatát, aki leginkább csak a karrierjének él, most azonban újra kezdett előtörni belőlem az érzelmesebb oldalam, és ennek egyáltalán nem örültem. Már csak azért sem, mert ha nem leszek képes olyan profi maradni a munkámban, amilyen eddig voltam, akkor nem tudom, hogyan leszek képes műteni, vagy csak egyáltalán foglalkozni a betegeimmel. Ennek tetejébe pedig még ott volt az őrző leányzó is, aki gyakorlatra szeretett volna jönni hozzám. Valahogy kezdtek a dolgok kisiklani a megszokott kerékvágásból.
Már kora délután óta otthon ténferegtem. Unatkoztam. Théo már órák óta a városban volt, valami dolga akadt amit muszáj volt elintézni, én meg beleuntam a várakozásba. Már kitakarítottam a konyhát, a fürdőt, a nappalit, rendet raktam nem csak a saját, de a tesóm szobájában is (!!!), ami aztán tényleg nem kis feladat. Megetettem a lovakat, kaját is főztem, szóval most már tényleg nem bírtam mit kezdeni magammal. Hogy cseszné meg Lascar is, hogy feszt itt lóg nálunk, bezzeg amikor igazán hiányolom a társaságát, akkor neki is akad fontosabb dolga. Végül feladtam. Kész, nem bírok mit kezdeni magammal… Vagyis tudnék, lenne azért még mit pakolni meg takarítani, de a francokat, nehogy már mindent én csináljak! Miután már vagy 10 perce fetrengtem a kanapén, látványosan szenvedve, gondoltam, egyet, felpattantam, aztán az étkező felé vettem az irányt. Kerítettem papírt és tollat, majd írtam Théonak egy rövid kis üzenetet, hogy elmentem sétálni… kaja a hűtőben, a tiszta ruhái a szekrényben, ha összekoszol valamit akkor kinyírom, a lovakat megetettem, a kitakarításuk rá vár… telefont nem viszek, amúgy meg puszi, ölelés meg a többi… Leszedtem az egyik hűtőmágnest és a kis üzenetemmel együtt ragasztottam vissza a helyére, ha az éhenkórász fajtája erre jár, akkor észre vegye… Na meg egyébként is, mióta a kezébe nyomtam azt a kétszáz akárhány levelet, ilyen helyzetekben sosem sms-t küldtünk egymásnak, vagy telefonáltunk, hanem hacsak tehettük, levelet írtunk. Személyesebb is, mókásabb is, egyszerűbb is. Amúgy meg vagy egymás szobaajtójára ragasztottuk, vagy a hűtőre, vagy az étkezőasztalon hagytuk, ahol a vaksi fajtánk is tutira észreveszi. Bakancs fel, kabát nem kell, úgy is tombol a nyár, este is meleg van, végre… Aztán nekilódultam az erdőnek. Igaz, először csak céltalanul bóklásztam a fenyőfák közt, de aztán a gondolataim hamar a múltkor mocsárbeli találkozásra terelődtek, azon belül is a beszélgetés azon részére, amikor Samnek a vízesésekről meséltem. Na igen, vízesések… hogy én hogy imádtam őket! És múltkor találtam is egyet, nem túl messze! Mire letudom az oda-vissza utat, addigra talán már Théo is hazaér, hát még ha úgy számolok, hogy egy kis időt ott is eltöltök! Miután így elhatároztam magam, egyenesen arra vettem az irányt, és nem telt sok időbe, talán egy bő fél órába, mire odaértem. Viszont volt valami, amire rohadtul nem számítottam. Ahogy egyre közeledtem a sötétben a fák között, ha még nem is láttam meg a másik idegent, a tőle áradó farkas energiákat azonban már távolabbról is megéreztem. Mivel a pajzsomat ilyenkor, az erdőben járva le szoktam ereszteni, így ő is érzékelhet engem. Lehunytam a szemem és a levegőbe szippantottam, hátha sikerül többet megtudnom róla, ám amikor sikerült beazonosítani az illatot, finoman szólva is ledermedtem – hogy aztán a következő pillanatban önkéntelenül is ökölbe szoruljon a kezem. Ő az… Az a nő, aki miatt már napok, sőt, hetek óta totál kifordult magából Théo. Egy darabig csak álltam ott a sötétben, miközben azon pörögtek a fejemben a fogaskerekek, hogy mihez kezdjek? Részben dühös is voltam rá, hogy így kiforgatta magából a bátyámat, viszont azon túl semmi rosszat nem tett, amit a számlájára írhatnék, rossznak. Bár sok kedvem nem volt leállni bájcsevegni vele, de mégis, képtelen voltam csak sarkon fordulni és itt hagyni. Pedig talán még nem késő, nem biztos, hogy észrevett, de… komolyan, nehogy már egy másik nősténytől futamodjak meg! Másfelől pedig, kíváncsi is voltam, hogy mégis milyen lehet a nő, akiért a bátyám annyira oda meg vissza van, így aztán erőt vettem magamon és lassú, de magabiztos léptekkel elindultam felé, hogy ha esetleg eddig nem, akkor most biztosan érzékeljen, és ne érje meglepetésként a jöttöm. -Bonsoir, Faye! –köszöntöttem, ahogy néhány méter távolságba érve kiléptem az erdő fái közül, ki, a vízesés körüli kis tisztásra.
Minél tovább ültem ott a sziklán, annál inkább úgy éreztem, hogy háborgó idegeim szépen lassan lenyugszanak. A víz egyenletes csobogása és az éjszaka hangjainak háttérzaja kellően jó hangulatúvá varázsolt, még ha úgy is éreztem magam időnként, hogy hamarosan szét fogok robbanni a nyomás miatt, amely mostanság rám nehezedett. Nem voltak ötleteim, hogy mit kezdjek a jelenlegi helyzetemmel. Sokszor láttam kilátástalannak a dolgokat, pedig alapvetően szerettem pozitívan gondolkozni, ha egy mód volt rá. Újabban azonban olyan elveszett voltam, mint talán akkor, amikor Noël magamra hagyott egyik pillanatról a másikra. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy ezzel próbáljam meg elhessegetni a borús gondolataimat. Ha már az ég megtisztelt ma azzal, hogy derűs maradt és láttatni engedte a csillagokat, miért lettem volna olyan ostoba, hogy olyanokon gondolkozzak, amelyek annyira lehangolnak, hogy ne vegyem észre a körülöttem lévő csodás tájat? A nyári erdő illata egyébként már rég befészkelte magát annyira az orromba, hogy ne engedjen megfelejtkezni arról, milyen szép helyen vagyok most. Jó döntés volt, amikor elfogadtam az itteni állást. Korábban még sohasem jártam Alaszkához hasonló vidéken, de úgy látszik, hogy megérte várni rá ilyen sok időt. Még többet is adott ez a hely annál, amit vártam. Sokkal, de sokkal többet… Ahogyan bámultam magam elé, hirtelen kezdett az az érzés erőt venni rajtam, hogy nem vagyok egyedül. Rendben, eddig is voltak körülöttem állatok, akik az erdő sűrűjének sötétjében neszeztek itt-ott, de ez most más volt. Mintha figyelő tekintetek tapadtak volna a hátamba, ami baljóssá tette az egész helyzetet. Meg is borzongtam egy picit, és elkezdtem mocorogni, majd hátrapillantottam a vállam felett. Nem láttam semmit, de a meggyőződésem egyre szilárdabbá vált, hogy látogatóm érkezik. Főleg akkor, amikor megéreztem az energiáit is, miután közelebb jött hozzám. Farkas. Innentől kezdve már nem pattogtam, csak ültem tovább nyugodtan, mintha semmi nem történt volna. Mintha az előbb nem szökött volna fel a pulzusom az aggodalomtól. Ha hozzám hasonlóval sodor össze a sors, akkor nem nagyon szoktam majrézni, mert valahogy csak meg lehet oldani egy helyzetet, nem? Biztosan érzékelte már a jelenlétemet, úgyhogy, ha nem vágyik társaságra, akkor egészen biztos, hogy el fog menni innen anélkül, hogy jelezné nekem azt, hogy egyáltalán megjelent valahol mögöttem. Az még csak fel sem merült bennem, hogy az illető ártani akarna nekem. Hogy miért? Azért, mert soha senkinek nem lettem volna képes ártani, kivéve, ha egy szerettem jóléte a tét, vagy esetleg az életem. Gyakran még azzal a gondolattal is eljátszottam régebben, hogy inkább kísértem a halált, hátha belefutok egy őrült társamba. Szerencsére ezzel már rég felhagytam, de azért sohasem lehet tudni, hogy ki lapul meg az árnyakba burkolózva, nem igaz? Hallottam a közeledő léptek zaját, úgyhogy ezek szerint az illető mégis igényt tartott a társaságomra. Végül is, egyedüllétre vágytam ma, de miért is ne adhatnék neki egy esélyt? Ha nem tenném, akkor az nem is én lennék. Éppen ezért vettem erőt magamon, hogy végül felálljak és szembenézzek a jövevénnyel, ám mielőtt ez ténylegesen is megtörténhetett volna, az illető a nevemen szólított. Mivel ez finoman szólva is meglepett, így mire megfordultam, szemöldökömet kíváncsian vontam fel. Amikor tudatosult bennem, hogy kibe sikerült ma belefutnom, teljesen ledermedtem. A döbbenet valószínűleg láthatóan is kiült az arcomra, de most nem vesződtem azzal, hogy a jól ismert pókerarc álcáját magamra öltsem. Azt is elfelejtettem igazából, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Csak bámultam a kísértetiesen ismerős vonásokat, a hasonló árnyalatú szőke hajat, és egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ezen a találkozáson. Végül nagy sokára, amikor eléggé felocsúdtam ahhoz, hogy megtaláljam a hangomat, kisvártatva megszólaltam. - Te… Aimée vagy, igaz? – hülye kérdés, de jelenleg csak ez volt képes kicsúszni a számon. Noël emlékképeiből sikerült csupán felismernem őt, meg az ismerős illatból, amit a házban is éreztem már, mikor náluk jártam. – Én… - muszáj volt összeszednem magam valahogy, mert így egészen biztos, hogy nem fogok rá túl jó benyomást tenni. Mint valami komplett idióta, akinek teljesen elment az esze és egy öt éves gyerek szintjén van. Körülbelül ezt a képet festhettem most le magamról. Remek Faye, csak így tovább! -… nem is tudtam, hogy te tudsz rólam – egyik lábamról a másikra álltam, miközben tovább dicsérgettem magamat az elmés megjegyzéseimért. Bravó! - Hasonlítotok… - tetőztem tovább a nagyszerű első benyomásomat, és még egy mosollyal is megpróbálkoztam, nehogy már pont az maradjon ki. Szánalmas amit művelek, komolyan!
Kezdőlap
