- Kanyarodhatunk, maximum Sura fog visszarángatni bennünket a fülünknél fogva. Somolygok a dolgon, különösképpen ez sem hatna meg, bár tény, hogy bizonyos dolgokat nem kifejezetten tudnék megoldani most sem, példának okáért a különböző bútorokra való pakolást, de elméletben jól esik évődni rajta. Egyébként határozottan hiányzik már a saját kis kuckóm is, jó volna, ha már visszatérhetnék oda, egyelőre azonban ebben nem igazán reménykedem, de hamarosan talán elég jól leszek, hogy ne szoruljak pátyolgatásra. - Így van. Jó volna, ha olykor a változatosság kedvéért az ölünkbe pottyannának a dolgok, de úgy hiszem, ez nem igazán fog megvalósulni már soha, így hát vágyakozni utána is rendkívül fölösleges, és lélektépő volna. Elég hasonló érzéseim vannak, mint neki, különösképpen semmiféle problémám nem volt senkivel soha, ellenben most látni, hogy másoknak milyen ellentéteik állandósultak az évszázadok során. Még számomra is fájdalmas volt, pedig én aztán többnyire óvom magam az érzelmek tökéletes megélésétől. - Ezzel én is így vagyok, de itt merül fel az a kérdés is, hogy vajon mekkora ára lesz ennek, és hajlandóak leszünk-e megfizetni. Nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatosan, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű, és talán akkor inkább mondjuk majd azt, hogy bár soha ne kellett volna ismét összegyűlnünk. - Van vesztenivalója, de nem hiszem, hogy érdekelné, és talán valóban nem tud olyat tenni, hogy Tupilek végleg elforduljon tőle. Valahogy ezt lehetetlennek érzem, de különösképpen nem is hiszem, hogy Alignakot ez nagyon meghatná elvakultságában. Sajnos elharapództak az évszázadok során az indulatai, és bosszúszomja csak nőtt, ez már sajnos a napnál is világosabb. Talán elegem van már a filozofálásból, olykor belefér egy kevés belőle, de mára, főleg lábadozásom közepette tényleg elég belőle, és inkább szórakoztatom magam másmilyen módon, bízva abban, hogy nem fogja eme változás zavarni Chulyint. Szerencsére veszi a lapot, szóval nem kell emiatt sokáig aggódnom. - Úgy legyen. Kíváncsi lennék, melyikünk bizonyulna a jobbnak, bár tény, hogyha a képességeinket használnánk, az már csalásnak minősülne, ám attól még bizonyos dolgok adottak, a láthatatlanság, s érzékelhetetlenség fátyla nélkül is mestere vagyok a bújócskázásnak. Nem csak ő, egyelőre én sem tudom, hogy mennyire komolyak a szavaim, kíváncsi vagyok, határozottan, hogy elő tudom-e rángatni ezt a merevsége mögül, ha igen, az már egy kisebb fajta győzelem a szememben, és az sem elhanyagolható szempont, hogy azért némi testi vonzalom is belefeszül a valóságba, ami mellett nem szeretek elmenni. A benne tobzódó érzések hízelegnek a lelkemnek, az is kellemes, még ha nem is szép tőlem, hogy képes voltam zavarba ejteni, még ha nem is oly mélységesen. Csak egy röpke sóhajjal konstatálom, hogy elindul hátrafelé, gondolom én, hogy ki, hisz itt már talán érdemes beadni a kulcsot, túllőhettem a célon, de engem még ez is megmosolyogtat. Szeretem feszegetni a határt, s olykor át is lépni rajta, úgy tűnik, most is sikerült ezt elérnem. Tévedtem, nahát, meglep, ahogy helyet foglal, és az ölébe forgat, nem bírtam ki, hogy ne villantsak rá kíváncsi, s egyben kihívó tekintetet, és némi meglepettség is bizsergeti a bőrömet, egész kellemesen. Nyelek egy aprót pillantásának súlya alatt, egy szál hálóink feszül a bőrömre, immár egészen ragaszkodón, alatta pedig csupán egy bugyi díszeleg rajtam, de eddig sem lehetett kérdéses számára, hogy mit vállalt, mert eddig is látszott, hogy mi van rajtam, illetve mi nincs. Még adom is alá a lovat abban az értelemben, hogy kinyújtom a kezeimet, hogy könnyebb legyen lehúzni az anyagot. Csupán egy játékosan galád pillanatig fordul meg a fejembe, hogy most volna igazán szemét dolog kigördülni az öléből, és elsütni, hogy vicceltem, de eszemben sincs áltatni senkit, és nem vagyok az a típus, aki visszavonulót fújna egy olyan helyzetből, amit ő provokált ki. Az ölében ülve nem bírom ki, hogy ne tegyek meg valami még inkább erkölcstelent, még ha tudom is, hogy nem épp helyénvaló, de nem bírok a véremmel. Fészkelődöm, mintha keresném a megfelelő helyet, de kétségtelenül mögöttes célom is van vele, kíváncsi vagyok, hogy a hevesebb levegők vételénél, és a mélyreható pillantásokon kívül ki tudok-e még váltani belőle egyéb érdekességet is.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Amiről nem tud, az nem fáj neki, nemigaz? Szegény Sura, ha hallotta volna ezt a megjegyzést. Valószínűleg fülön ragad mindkettőnket és hazáig húz, mint ahogy a testvérem megjegyezte. Az elmúlt napokat lázasan töltötte azzal, hogy talpra állítsa az elesett testvéreinket, biztos nem vette volna jó néven azok után, ha hasonló megjegyzéseket tesznek rá. A szerencse már csak az, hogy nekem és nem neki volt olyan füle, mely kihall a határokon kívülre is viszonylag pontosan... halálpontosan pontosabban... oké, sok a p betűs szó. Mindenesetre az általa elmondottak alapján már látom előre, hogy nem pont egyenesen haza fogunk menni... ami persze egyáltalán nem zavart. Ha zavart volna, akkor nem ajánlom fel. Igen, határozottan bonyolódik a történet. - Na látod, ez bizony fontos kérdés. Nem mondom, hogy igen, nem beszélhetek mások nevében. Tény, sok mindenre képesek vagyunk... de azt is tudom, hogy talán már így is túl sokat fizettünk a létünk során ahhoz. Talán egyesek még annál is többet. Valljuk be, a mi létünk egyáltalán nem egy leányálom. Erősek vagyunk, hatalmasak vagyunk, de ez csupán a jéghegy csúcsa, egy látszat. Ha valaki közelről megnézi az életünket és van egy kis csöpp esze, az nem akarja magának a mienket. Nagyon nem. - Talán nem, de sose lehet tudni, talán az ő türelme se végtelen. Soha se mond hogy soha, mondanám, hogyha nagyon mondásokkal akarnék érni, de szerintem egyelőre elég volt belőlük. Meg talán a komolyabb témákból is. Mondjuk vicces, hányszor el lett ez mondva, de csak azért is vissza-vissza vagyunk kanyarodva a dologhoz. Mindegy, én a részemről most már befejeztem, mert szerintem újabb okosságot, amit senki se tud, már nem tudnék hozzátenni, a felesleges okoskodás meg még mindig távol áll tőlem. Eska megjegyzésére ezt követően csak bólintottam. Elég érdekes kis versengés alakulat ki, ha elkezdjük ezt a bizonyos tesztelést. Persze tényleg az kéne hozzá, hogy Eska felépüljön teljesen, de az csak idő kérdése, már így is gyorsan regenerálódik a teste, szóval majd akkor előhozakodok a dologgal, ha mindketten ráérünk. Ez viszont csak a jövő zenéje már, most van itt valami, ami jóval aktuálisabb. Valahol elégedettséggel töltött el, hogy ezzel a kis "testcsellel" sikerült meglepnem Eskát, az pedig már mosolygásra adott okot, mikor észrevettem az apró nyelését. Nocsak-nocsak, Eska, csak nem elkaptalak? Mondjuk hogy meglepődött már nekem is adott meglepődésre okot. Nem gondoltam volna, hogy meg lehet lepni Eskát, elvégre ő volt az örök rejtőzködő, aki inkább szolgál meglepetéssel másoknak. Mindenesetre nekem sikerült, a hálóingjét pedig rövid időn belül eltávolítottam a nőről, az egyelőre használaton kívüli ruhadarabot pedig kidobtam a nem messze levő partra. Ha pedig már engedte, nos, nem vagyok rest így vetni rá egy pillantást ameddig a víz nem fedi el a testét. Ha eddig is érezte bennem azt a bizonyos érzést, ami a kedvtelésemet jelezte, nem pont most fogja lankadni. Eddig is tudtam, hogy Eska határozottan csinos testben van jelenleg, de most még megerősödött ez a meglátás. Viszont úgy tűnt, a nő "ellentámadásba" lendült, ahogyan elkezdett fészkelődni. Valljuk be, olyan sok lehetősége nincs, így azért miután már csinálja egy darabig, leesik a tantusz... arról nem is beszélve, hogy hatást is vált ki. Egyre kezdett komolyabbra fordulni a kis játék, mely nem volt ellenemre... szóval úgy döntöttem, ha már így is a határokat lépjük át, akkor kicsit tovább tágítom őket, már ha összejön. Előrébb toltam a fejemet... ahogyan ajkaim Eska hűvös bőrére tapadtak a nyakán és belecsókoltam...
- Nahát, nahát, ilyet is lehet hallani a szádból? Nevettem fel könnyedén, de bevallom, nem hittem volna, hogy akad ilyen oldala is, de mit is hittem, évszázadok óta nem láttam egyiküket sem, ez bőven elég idő arra, hogy változzanak, árnyaltabb legyen a személyiségük. Kifejezetten üdítő, hogy Chulyinnak akad ilyen játékos, szemtelen oldala is. Tetszik. - Igen. Jegyzem meg kurtán furcsán talán, de erről még mindig nem vágyom beszélni. Mindenki drágán megfizettek ennek az életnek az árát, az én veszteségeim nem súlyosabbak másokénál, csak az én szememben, hisz kétségkívül nekem fájnak a legjobban. A többieknek meg a sajátjaik. Ám úgy hiszem, ez így természetes. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon meddig éri még meg áldozatot hozni? Mikor lesz elég? Elég lesz valaha? Őszintén, ebben én nem tudok hinni. A végtelenségig csinálhatjuk ezt, mikor már a lelkünk is egy üres váz lesz csupán, és semmi sem hajt majd előre bennünket, csak a kényszer. - Remélem, hogy nem az. S azt is, hogy idővel rájön, nincs más, aki megállíthatná a testvérét. Talán nem is kell, hogy megtegye, talán mindennek vérbe kell borulnia, de nem most. Egyelőre feledni akarom ezt a sok szemetet, ami jelenleg az életünkben van, és kicsit kiszakadni belőle. Elfelejteni a halál szorongató érintését a mellkasomon, kidobni elmémből Atyám nem épp hálás szavait. Az elveszett reményt, hogy soha többé nem lesz már számomra Brianna. A szóváltásaink különös útra tereltek bennünket, olyanra, amiről sosem hittem, hogy járni fogunk rajta. Nem azért, mert sosem játszottam volna el a gondolattal, hanem mert talán több vele a bonyodalom, mint amit el bírunk viselni. Mégsem voltam képes gátat szabni a nagy pofámnak, s lám, most itt ücsörgöm a Holló ölében, mintha mi sem lenne természetesebb, járni sem bírok, de azért hergelem. Atya ég, azt sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen közel férfihoz. Ebben a testben még abszolút nem, másként jött ki a lépés, igaz, Annakpokkal megkóstoltuk egymást, de az közel sem ugyanaz. - Úgy tűnik, fölösleges volt az a hálóing. Persze, erdei sétához minek puccba vágni magam, de egyébként inkább arról volt szó, hogy én ugyan senkinek sem fogom hagyni, hogy öltöztetős babaként bánjon velem, azért büszkeségem nekem is van. Könnyed sóhaj szakadt ki ajkaim fogságából, ahogy nyakamat érintette a szájával, ösztönösen hajtottam hátra a fejem, egyszerűbb hozzáférést biztosítva, és valahol a tudatom peremén kiáltozott egy apró, kétségbeesett kis hang, hogy eddig, és ne tovább, de elhessentettem. Ha valaha még az életben tökéletesen felelőtlen akarok lenni, akkor annak most van itt az ideje. Ha már belehajszoltuk egymást ebbe, hisz ő sem húzta be a kéziféket, akkor nem fogok gátat szabni az éledő vágyaimnak… Ujjaimmal kitapogattam a víz alatt az általa viselt póló/ing alját, és gondolkodás nélkül furakodtam be alá, hogy miközben végigzongorázom tenyerem simításával lassan a mellkasán, fel is húzzam egy azon lendülettel az anyagot. Ha már én nem titkolok semmit, nem fair, hogy ő igen…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Szerintem bőven elég ha egy olyan információmániás van tizenhármunk között, aki mindig mindenről tudni akar... és történetesen az az egy én vagyok. Okkké, lehet akármilyen körülmény, a jelek szerint magamat akkor se fogom megtagadni. Hát hiába, ez voltam én, a mindenlében két Holló. Az egykori indián, aki elrejtőzött a bozótban, aki sátor mögé bújt, ha kellett, lyukat vágott rá a késével, vagy éppen folyóba merült, hogy csak a fél feje látszódjon ki. Mindezt azért, hogy minél több pletykát, életeseményt, érdekes történetet kihallgathasson. Ez volt akkor, mostanra szerintem még sokkal rosszabbá váltam ilyen téren. Valljuk be, rengetegen állnak az irányításom alatt, akik lényegében az én meghosszabbított füleim, hozzáférek az világ egyik legbefolyásosabb államának titkosszolgálati jelentéseihez, ráadásul úgy használom fel ezeket az információkat, ahogyan akarom. S akkor még nem is beszéltem róla, hogy hoppá, kinek is vannak a legélesebb érzékei ezen a világon? Jaja, nekem. Szóval igen, szerintem jobb is a világnak, ha csak én figyelem a dolgokat. De most csak Eskára figyeltem, akivel szépen lassan, fokozatosan elhagytuk a komolyabb témákat és... neeem, azt nem mondom, hogy komolytalanok lettünk, sokkal inkább kilazult a komolyabb hangulat. Nem mondom, valahol bennem is volt egy apró hang, mely próbált visszafogni. Emlékeztem még bőven azokra az időkre, mikor kint faragtam a nyílvesszőimet a sátram előtt és a semmiből megjelent az akkor még gyerek Eska... én meg már túl voltam 20 tavaszon is. Azóta viszont rengeteg idő telt el, mely miatt elhomályosodtak az ilyen jellegű határvonalak. Immáron mindketten sokat látott, felnőttek voltunk, sok emberélettel a hátunk mögött. Szóval az ilyesmi egyáltalán nem gátolt abban, hogy szépen lassan belecsöppenjek a történésekbe. Bár nem teljesen belecseppenés, elvégre valahol én is eszkaláltam a dolgot. - Egy darabig nem is lesz rá szükséged. Remélhetőleg, legalább is. Ajkaim alatt éreztem a hűvös bőrt és ahogy a nőstény helyet biztosított, úgy barangoltam be az ajkaimmal Eska nyakát. Kellemes volt érezni a hűs bőrt, ahogyan sóhajjal adja tudtomra a kedvtelését. Megéreztem az érintését és hagytam neki, hogy levegye a pólómat, kellemes bizsergést érezve ott, ahol megérintett. Ha nem is voltam egy testépítő, de a sok edzés meglátszódott a testemen, néhány sérüléssel együtt, mikor óvatlan voltam. Hiába, alapból a test eredeti tulajdonosa se vetette meg a rendszeres mozgást, én meg aztán főleg nem, úgyhogy eléggé ki voltam dolgozva. Hagytam neki, hogy megnézzen magának, mielőtt hátára fontam volna a karjaim és újra közelebb hajoltam... ezúttal az ajkaira, hogy csókot váltsak a szőke hölgyeménnyel, közben pedig hátán simítottam végig a kezemmel. Éreztem, hogy egyre inkább veszítem el a komolyságomat, vagy már igazából a kanyarban sem volt... most igazából... csak élni szerettem volna.
- Nem tehetek róla, a kíváncsiság a részem, nem lesz ez másként sosem, bár tény, mindent azért nem akartam tudni sosem. Sem azt, amihez nincs közöm, sem azokat a dolgokat, amik kellemetlenül érintenének, következésképpen igazat adok neki, akarjon csak ő tudni mindenről, neki azért alkalmasabb erre a képessége, én megszerzem azokat az információkat, amik épp szükségesek, de ennyi, s nem több. Az univerzum titkaira figyeljen csak ő. Egyébként sem vagyok az a fajta, aki mindenáron meg akarná menteni a világot, és jobb hellyé tenni. Mindez számomra nem fontos, csakis a farkasaim, jobbára mindig csak rájuk koncentráltam, s nekem ez így jó. Eztán sem fogok változtatni. De hess undok, komoly témák, van itt sokkal érdekesebb, példának okáért Chulyin kötetlen, önfeledt arca, valami perverz okból kifolyólag sokszor játszadoztam el a gondolattal, hogy milyenek lehetnek hím testvéreim bizonyos körülmények között, nevezhetjük akár kielégületlenségnek is, kifejezetten nem fogok rajta lamentálni. Nem hittem egyébként, hogy valaha bármi hasonló is megvalósul, noha tudom, Tipvigut gyomra is bevett volna, de ő mindig is túl fontos volt, olyan barát, amit nem kockáztatnék egy kósza numera érdekében. Chulyin, nos ő bizonyos szempontból más. Ő valahogy mindig is inkább férfi volt a szememben, mint a barátom, persze ezt nem közölném így vele kerek-perec, még a végén azt hinné, kongatom az esküvői harangokat. Isten ments, soha többé. - Zene füleimnek. Ez olyan ígéret féle akart lenni gondolom. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, átadva magam, és a testem a különböző hatásoknak, a víz lágy simogatása mellé már csatlakozott a hím bőrének érintése is, a tudat, hogy meztelenül ülök az ölében, várakozásokon felüli hatással volt rám, és éreztem, ahogy a vágy könnyed, ám mégis fullasztó fátylát vonja körénk. Ajkainak érintése csak még tovább mélyítette az érzést, sóhajok szakadtak fel torkomból, el is felejtettem már, milyen érzés, amikor egy férfi kényeztet. Arról pedig egyelőre fogalmam sincs, ez a test miként reagál az ilyesmire. Könnyedén futottak végig ujjaim az izmain, ölem megfeszült a gondolatra, hogy a ruhák alatt is igencsak kellemes hatással képes lenni a libidómra. Egyre inkább érdekelt, mi feszül a nadrágjának egyre hevesebben, nem voltam rest enyhe, lassú mozgással imitálni bizonyos cselekvésfolyamot, mert őszintén, igencsak jól esett még ruhán keresztül is. A francba is, nem szabad ilyen sokáig éheztetnem magam, az mindig ostobaságokat eredményez, noha ezt határozottan nem gondolom annak. Engedelmesen simulnak ajkai közé enyéim, megízlelem, kiélvezem minden pillanatát, mert tudom én, hogy nekünk az ilyesmi igen ritkán jut ki. Elengedni magunkat… olykor őrületes nagy hiba, de most… mi történhetne? Ujjaim szemtelenül siklanak nadrágja korcához, hogy kioldjam azt, bármi is tartsa a derekán, bár eztán már gondban vagyok, mert felkelni nem tudok, hogy letoljam, így aztán sajnálatos módon segítségre lesz szükségem. Ostoba sérülés… de bosszant most.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Nem pont egy olyan dolog ami népszerűvé teszi az ember fiát, nekem elhiheted. Na igen, a tudás birtoklása nem feltétlenül a boldog élet kulcsa. Főleg akkor, mikor mondhatni már pofátlanságig tudni akarok mindent. Nos igen, fiatalkorom köszön vissza még a boldog tudatlanságból. Szerettem mindenkinek előszedni minden kis titkát, ami, valljuk be, nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sokkal inkább az ellenkezője jött annak, aminek érdekében a titkok nyomába eredtem. Aki sokat tud, az bizony hosszútávon ráfázik. Kevesen voltak azok, akik ezt követően közeledtek volna hozzám. Elvégre, ki lenne kíváncsi valakire aki előszeretettel derít ki róla mindent. Nem voltak sokan, de éppenséggel az egyikük éppen itt fészkelődik az ölemben. Valahol sosem volt teljesen szenvtelen számomra a leányzó, közel állt hozzám, még ha a magam sajátos módján ennek a kimutatása irányába kissé nehézkes is volt. Valószínűleg ez volt az, ami miatt nem állítottam le őt még az elején és inkább hagytam, történjen, ami ránk vár. Talán nem volt köztünk olyan szoros kötelék, mint ami a párokat köti össze, de akkor se voltunk szenvtelenek egymásnak, s most ki is mutatjuk, másként, mint eddig. Na igen, én meg az "érzelmi" világom, finoman szólva nagyon problémás volt, elvégre mindig is sokkal inkább voltam tekinthető valami munkamániás túlbuzgónak, ami miatt ez a részem elmaradozott. Hiába, valahol mindenkinek van egy gyöngébb oldala. De ez most nem számított, minden egyes perccel előrébb hozakodott. Segített átszellemülni, kivetkőzni az alapállapotomból, hogy inkább most az élet legyen fajsúlyosabb. Eska segítsége nélkül viszont aligha nyert volna szükséges teret, elvégre ő volt az, aki előcsalta mindezt. Ami kezdetben játéknak indult, komollyá vált... nekem pedig nem volt ellenemre. A gondolataim már nagyon egysíkúak voltak, ahogyan éreztem Eska minden egyes porcikájának rezdülését, pimaszkodott, mozgolódott az ölemben... s ahogyan cseppet se vad, inkább szenvedélyes csókban egyesültek az ajkaink. Egyre inkább éreztem, hogy feléled a vágyam, pontosabban már fel is éledt... s miközben nekiállt kicsatolni az övemet, tudtam, hogy sajnos mozdulni kell. Bármennyire is kellemes volt a vízben, ha akartunk valamit, itt nem fog menni. Ráfogtam Eskára és az ölemben tartva kivittem a partra, hogy földre fektessem és folytassuk. Tovább léptem volna legszívesebben, de győzött a kíváncsiságom és egy újabb csók után végigcsókoltam Eska testét, nyakától a combjáig, elkerülve a sérüléseit. Közben pedig figyeltem, hol reagál a legérzékenyebben, hogy kicsit ott is időzzek. Rám ne mondja senki, hogy nem vagyok figyelmes. De ez nem tartott sokáig. Hamarosan nekiálltam, hogy megszabaduljak a maradék ruhámtól, felfedve a kívánatomat Eska irányába... megszabadítva őt is ezt követően falatnyi ruhájától. Elhelyezkedtem felette, megtartva magam, szükségesnél jobban nem nehezedve rá. Kérdőn néztem rá, jó lesz-e így neki, nem akartam, hogy kellemetlen érzések ostromolják őt a sérülései miatt... és ha minden megfelelt, újra megcsókoltam, miközben belé hatoltam.
- Nekünk nem is jár a népszerűség. Annyira, de annyira nem számít az egész, komolyan, az életünk sosem volt, és sosem lesz olyan, amilyennek valójában szeretnénk, és innentől kezdve minden mindegy alapon működik, az esetemben legalábbis mindenképpen. Amikor belekezdtem a határok feszegetésébe, nem gondoltam volna, hogy eddig vezet az út, de hogy őszinte legyek, cseppet sem bánom, és eszemben sincs visszafordulni. Nagyon is kedvemre való a dolog, sajnos egyébként is túl rég volt részem benne, s ha azt nézem, hogy még így sem valaki jellegtelennel, mit sem jelentővel teszem, akkor igazán elégedett lehetek. Ő legalább számít, mindig számított. Igaz, Tipivel is megtehettem volna, de a mai napok tartok attól, hogy komoly következményei lennének, olyanok, amik csak bonyolítanák a helyzetet, mert ő olyan formám számomra sosem nyílt ki. Annál pocsékabb érzés nem létezne szerintem jelenleg az életemben, ha valaki olyan irányába dobbanna meg a szívem, aki nem képes viszonozni. Hozzátenném, már rég nem vágyom szerelemre, mióta megkaphatnám, már nem kell. A vízből szinte fáj kikerülni, mintha megint minden sokkal nehezebbnek tűnne, ám nem hagyom, hogy ez az érzés kerekedjen felül, egész egyszerűen élvezni akarom, s könnyedén rángat vissza testemet érő csókjaival erre a terepre, élveztem, hogy örömet akar okozni, és hogy figyel a testem által küldött jelekre, s roppant hálás is voltam érte. Csak az zavart, hogy nem lehettem olyan mozgékony, mint szokásom volt, de bíztam benne, hogy ez az érzés hamarosan végleg elenyészik. S így is lesz, hiszen ahogy meglátom megszabadulni a ruháitól, már csak a sürgető vágytól megfeszülő ölemre tudok gondolni. Csak sietősen bólintottam, nem fáj semmim, de őszintén, most az sem érdekelne, ha így volna. Élvetegen nyögtem ajkaiba gyönyörömet, mikor végre eggyé forrtunk, s tartott ez még meglehetősen sokáig, és bizton állíthatom, pont erre volt most szükségem a lábadozás letargiájának közepette. Felettébb kellemesnek ítéltem a programot, s nem hazudtoltam meg magam akkor sem, amikor már visszafelé tartottunk, tovább beszéltem, akár a semmiről is, és persze egy váratlan pillanatban azért kapott tőlem egy őszinte köszönömöt is, majd mikor indult kifelé a szobámból, egy kacsintás kíséretében odaszóltam, hogy megszöktethet ám máskor is… Vegye, aminek akarja.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon tetszett. *.*//
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Őszintén szólva én se nagyon gondoltam volna arra, mi fog kisülni ebből a kis "elrablásból", mikor ma bekopogtam Eskához a nagy tervemmel. Kivételesen nem volt minden egyes lépésem eltervezve, nem gyártottam alternatívákat, egyedül azt terveztem el, hogy ide jövünk. Minden ami ezután jött, nos, az teljesen spontán volt és talán pont emiatt alakultak jól a dolgaink és sült el megfelelően a kis akcióm. Az egyetlen célom az volt, hogy így a nagy mészárlást és feltámadást követően, nem is beszélve az állandó ágyhoz kötöttségről, okozzak a testvéremnek némi örömöt. Nem nagyon vagyok jó az ilyesmiben, sőt, szerintem ha azt mondom, hogy szökőévente egyszer csinálok ilyet, még az is erős sarkítás lenne, tehát tapasztalat az kevés volt. Ennek ellenére folyamatosan éreztem, hogy élvezi ezt az egész eseményt, ez pedig felemelő érzéssel töltött el engem is. Pedig ha belegondolok, hogy mindez csupán spontán alakult ki. Ki tudja, talán ezért alakultak úgy a dolgok, ahogyan. Hogy innentől inkább adok a spontanitásra? Nem, azt nem mondanám, ahhoz túlságosan szeretek tervezni. De határozottan nem egy utolsó dolog. Talán pont a minket körbevevő idilli hangulat volt az, ami miatt elcsábultam egy olyan dolog irányába, melyet aztán főleg nem terveztem bele a mai napba. De őszintén szólva, egyáltalán nem bántam meg. Főleg úgy nem, hogy egy számomra kedves személy testét csókoltam végig, okoztam neki élvezeteket és forrtam össze vele. Rég volt már nekem is részem hasonlóban, de nem voltam én se éppen "képzetlen". Bármennyire is volt szerteágazó a tudatom, most lekorlátozódott erre az időre kettőnkre, kizárva minden mást. Egy kis részem végig éber volt, ahogyan figyeltem a nő reakcióját, okozok-e neki fájdalmat, de ahogy teltek a percek, úgy halt el ez is, csökkent, mert úgy tűnt, minden rendben van. Nem számított más hát, mint hogy addig húzzam el Eska élvezetét, ameddig csak lehet az inkább szenvedélyes, mint vad együttlét során... hogy megéljük a gyönyört és az élménnyel gazdagabban térjünk vissza az autómhoz. Nem voltam rest partner lenni a beszélgetésben, amit kezdeményezett, még el is mosolyodtam, mikor meghallottam a köszönetét. A Kúriában végül elváltunk egymástól, de a szememben feltűnő csillanásból sejthette: élni fogok azzal az elrablással.
Huszonnégy órán belül végigjárom az egész várost és a környékét is a "gyerekkel". De legalább az erdő közös csapatépítő tréning, a magunk szétszóródott módján, és öröm az ürömben, hogy most aztán pontosan láthatta, hol álltam, álltunk. Hozzánk nem verődtek, amikor a ruhaelhagyási hely elő körei zajlottak, velünk nem kívántak osztozkodni, a pillantások közt ugyan akadt kíváncsi, de nyilvánosan biztosan senki nem fog jönni, nemhogy gratulálni, de egyáltalán a nevét megkérdezni - amit változatlanul jó magam sem tudtam, ahogyan ő sem az enyémet. Minek? Castor vezette a "menetet", felőle éreztem meg először a váltást is valahol jóval távolabb tőlünk, az ő üvöltése harsant elsőként, amibe én majd legutolsóként veszek részt, ismétlem meg. Nincs bennem féltékenység a testvéreim felé, ahogy azt is közömbösen figyelem, miképp hagy figyelmen kívül Daniel is, akár csak az összes többi. Ledobom a váltásruhákat tartalmazó hátizsákot az egyik fa tövébe. Nem tudom, mennyire és mit fog szétcincálni a Kölyök, de jobb felkészülni. Elég, hogy alapvetően szégyenként tekintenek rám, kurvára nem hiányzik, hogy nevetség tárgya is legyek. Az egyetlen, ami felvillant bennem, egy szívdobbanásnyi időre, az a Testőrök felé vetett pillantásom alatt esett meg. Vágyakozás. Megfeszült az állkapcsom és egyből elfordítottam róluk a tekintetem, hogy a nácihoz forduljak. Hirtelen bosszant, hogy nem nézték meg jobban, hogy nem kérdeztek, hogy utolsókként kell váltanunk, emellett pedig nem tagadhatom le magam előtt azt a gyomorgörcsöt, ami a külsejére gondolva kap el. Mert nem csak neki, de nekem is kezdenem kell vele valamit, viszonyulnom kell hozzá, nem tehetek majd úgy, mintha ott se volna. "Megijedtem." Ki akartam érte röhögni, hogy mekkora beszari, mégsem ment. Inkább azt kívántam, bár próbált volna meg megint becsapni, mert ez túl őszinte és ártatlan volt. Nem süppedhetek bele abba megint teljesen, amibe egyszer már elmerültem és amiből - meglepő módon - tragédia lett. - Te fogod kezdeni, én vagyok az utolsó - mondtam tényszerűen. Utolsó mindenben a falkán belül. - Teljesen vetkőzz le, ha csak nem akarsz ruhaszakadást. - Fogalmam sincs, mekkora a ruhatára, ha szemérmes, vagy idegenkedik ettől, én nem fogom lecibálni a gönceit, majd megunja, hogy nincs egyetlen felvehető holmija sem. A magam részéről egyelőre félmeztelenre vetkőzök és a cipőimet is leveszem. Rohadt hideg van, remélem, hogy a szokásos pár percnél azért ez az alakváltás sem fog tovább tartani nála, mert bár megfázni nem tudok, attól még nem szívesen ácsingózok így a fagyban. Ha vetkőzött, pár tetoválását megbámultam, hogyne tettem volna, kommentárt vagy fintort viszont nem fűztem hozzá. A nemzőmnek semmi ilyesmi nem virított a testén - én már csak tudom -, mégis követett el elég sok ocsmány dolgot ahhoz, hogy ne ilyesmi alapján skatulyázzak be valakit. Ó, be tudtam első ránézésre is, például Slade-et csípőből rühelltem, annak ellenére is, hogy nyilván nem véletlen Testőr, de akkor is baszta a csőröm. Sokkal jobban, mint ez a néhány horogkereszt és egyéb minta. Akár csupaszodott - azért remélem, nem szaros alsót vett fel -, akár nem - pápá göncök -, ha jelzett, hogy készen áll, megadtam neki a kezdőlökést. Ez volt az első és utolsó ilyen alkalom, a többit magának kell majd intézni, legfeljebb a kontroll megtartásában segítem a jövőben, amíg nem megy neki problémamentesebben. Bassza meg de nem akarom a kék szemeket, se a négyágú csillagot a mellkasán. Ezeket az érzéseket viszont gondosan elzártam előle, elég volt, hogy bennem fortyogtak, mert ha szabadon engedem őket és más is észreveszi... Hogyan várhatnám el, hogy több becsben tartsák, amikor nekem is ilyen kifogásaim vannak vele szemben. Hiába tudom, hogy nem tehet róla. Most már tényleg csak azért fohászkodom, hogy a vérvonal meglegyen, a többi hiúsági kérdésen úgyis túlteszem magam idővel. Ha annál a kurva tetős-zuhanós esetnél akkora mákom volt, ennél csak nem kell annyi! Bassza meg, végezzen már... Türelmetlen voltam, még szép! Azok után, hogy ilyen rövid ismeretséget követően már be is haraptam, nem hiszem, hogy megleptem vele. Ha mégis... majd hozzászokik.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Az esti készülődés kezdett baromira gyanús lenni. Már az első pillanat is az volt, amikor még a Hotelben hallottam az egész emeletet készülődni. De amikor a saját szememmel láttam meg a Falkát, hirtelen borzasztóan idegenkedni kezdtem ettől az egésztől. Persze tudtam, hogy ez nem opció, de elkezdett ennem munkálkodni a gondolat, hogy akkor én ezt az egész lehetőséget nagyon szépen megköszönöm, de inkább nem szeretném és hazamennék. Az olykor-olykor elcsípett tekintetek kivételesen zavartak, mert tudtam, hogy itt nem csak egy nagy csapat idegenről van szó, akiknek leszarhatom a pillantásait. Ezek az emberek...nek látszó lények mostantól a mindennapjaim részét fogják képezni, méghozzá elég sokáig. Nem tehetem meg, hogy kivonom magam a játékból. A másik dolog, amin teljességgel sokkot kaptam, az az, hogy vannak nők. Bennem ebben a pár órában kialakult egy olyan kép, hogy mi, farkasok csak életerős férfiak vagyunk és pont. De nem. Rengeteg fiatal(nak látszó) fiú is volt, ahogyan nők, lányok is. Tinédzserek. Kamaszok. Kettőről kiderült, hogy ráadásul még a rokonaim is, és tényleg nem akartam belegondolni abba, hogy jelen állás szerint bármelyik kislány fél kézzel falat bonthatna velem, ha éppen úgy tartaná kedve. Tragikomikus volt az egész. Jobbnak láttam nem beszélni Vele erről. Sem a megrángatására, sem pedig a kinevetésére nincs szükségem. És láttam a Vezért is, aki talán még a többieknél is kevesebb figyelmet szentelt rám. Sőt, hacsak nem akkor mért végig, amikor nem néztem oda, akkor megmernék esküdni, hogy még csak rám sem nézett. Remek kezdés, de nem baj, innen már tényleg csak felfele van, nem igaz? A magam részéről inkább megkönnyebbülés volt, hogy emberszámba sem vettek bennünket, de nem vagyok vak. Láttam Rajta a sóvárgást és a kelletlenséget, ahogy a társak felé lesett olykor. Nem akartam sajnálni, szerintem nincs szüksége az ilyesmire. Inkább a saját érdekemben is bíztam benne, hogy minél előbb megkapja majd, amit annyira akar. Ha Ő boldog, én is boldogabb lehetek.
Megbabonázva merültem el ebben az egész rituáléban. Nem voltam a csoda részese, de mellettem zajlott, és még mindig feldolgozhatatlan volt egy egész embertömeget elképzelni, hogy farkassá változott. És akkor ott voltunk Mi. Az utolsók a sorban, és én csak egy bizonytalan biccentéssel nyugtáztam, hogy nekem kell majd kezdeni. Mondjuk jó lett volna tudni, hogy pontosan mit és hogyan, mert egyelőre gőzöm sem volt róla, hogyan kell kezelni ezt az egészet. És őszintén szólva tartok is tőle, hogy besül a puskám, ráadásul semmi kedvem sincs újra és újra átélni a fájdalmakat. Azért ez még mindig nagyon bizarr élmény. - Emlékezni fogok majd? Még felé fordultam, mielőtt elkezdtem volna levetni magamról a ruháimat. Akkor már csak a hátamat láthatta, és én ugyanúgy éreztem a tekintetét, mint mindenki másét eddig. Mivel az egész felső testem, elöl-hátul teljesen tele van tetoválva nem lett volna olyan pozíció, amiben el tudnék rejtőzni előle, de nem is akarok. Ez velem jött, túl kell lépnie a dolgon. A meztelenséggel nincs problémám, szerintem egyértelmű, hogy hol szoktam hozzá a dologhoz. Amikor viszont már teljesen meztelenül szembefordulok vele, a tekintetemben akad némi fintor, ha még mindig a testemet borító mintákat fixírozza. Talán érezte, hogy nem vagyok boldog a létüktől, nem tudom. - Kész vagyok. Rövid és lényegre törő helyzetjelentést adtam le arról, ami egyáltalán nem vagyok. Mert nem lehet az ember készen arra, hogy egyszerre minden csontja törni kezdjen, hogy a belső szervei átrendeződjenek és elszakadjanak, majd újra összeforrjanak az ínak és izmok a testében. De ezzel magamat is próbáltam biztatni, és reméltem, hogy az csak jobb lehet, ha elébe megyek mindennek, hamarabb túlesek rajta és nem várom meg, amíg Ő büntet valami sajátos módon.
***
Fel se néztél az égre! Hát nem látod, hogy milyen szépen süt a Hold odafent? Jaj Dolf... Menj innen... Dolf, ne kiabálj már, mint egy fürdőskurva, könyörgöm! Csak engedd el magad, én majd mindent elintézek... Gyorsan akarom, ott akarok lenni, mert Villám vagyok, és egy Villám mindig legyen a pontosnál is előbb ott mindenhol és mindenben. És különben is, még elszámolni valóm van Apánkkal. Csss... jól van. Aludj, és maradj végre csendben. Most, hogy sikerült pár perc alatt végleg elnyomnom a festett bőrűt, akár azzal is kezdhetném, hogy megnézem magam. De akárhogy is taposok és helyezkedem, csak a fekete mancsokat látom, és azt, hogy Apám még mindig a két lábán áll. Rávakkantok. Nem, nem vakkantok - dörgök. Úgy sokkal helytállóbb, hiszen a hangom mély és öblös, ugyanakkor sürgető is. Idő közben sikerült rájönnöm, hogyan tudom csóválni a farkam, szóval amikor Apám végre csatlakozik hozzám, így fogadom őt. Farokcsóválással és vad kaffogással. Mi jön most... Ja, tudom. Inkább még azelőtt levetem magam elé a földre, hogy rám förmedne, nem hiányzik, hogy megint megrángasson. Úgy előbb szabadulok majd, és egy búcsúzóul azért még én is odacsípek a nyakára. Azt hiszem, hogy szeretem heccelni, ha már egyszer Omega. Arról nem is beszélve, hogy ez az első estém idekint, azt ígérte, hogy elvisz vadászni. Minden okom megvan arra, hogy jól érezzem magam. De hol vannak a többiek? Hiába vonyítok, senki sem felel. Hát nem is köszöntenek? Mi van, talán mindenki megsüketült? Akkor ezt figyeljétek! Újra vonyítok. Apára nézek, mert nem értek semmit. Csak haragszom rájuk. Vicsorogva rázom meg magam, mielőtt megpróbálnék lendületet venni, hogy igazi Villámként rohanva utánuk vessem magam. Elesek. A fene essen bele ebbe a négy átkozott lábba! Túl sok van... Túl... nehéz, és még valahogy a farkamat is bele kéne vonni a dologba. Ugye nem az az ötödik? Ki a francnak kell öt dolog a futáshoz? Mindegy. Habozás nélkül nekiiramodom megint, már ha Apám engedi, mert rohanni akarok. A többiekkel, a többiekhez, és már olyan nagyon éhes is vagyok...
Én... akarom, hogy figyeljenek. Lássanak, nézzenek. Akkor is, ha kék szeme van, ha tele van tetoválva, kurvára leszarom! NÉZZETEK RÁ! Többekkel üvöltenék, mégis csak egy valaki hátát bámulom, szinte vesébe maró pillantással, úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy érzi. Összeszorítom a szám, szinte fogam roppan belé, erővel fojtom magamba a felkívánkozó üvöltést, minden haragot a mélybe nyomok, ott érlelem tovább, pedig nem rá haragszom. Nem ő tehet róla és tudom, hogy neki legalább olyan nehéz, mint nekem, de a picsába, akkor is! Emelj fel innen, hallod? Ugyanúgy, ahogy lelöktél arról a kibaszott tetőtől, mert így azt se látják, hogy Ő milyen. Nem néz ránk. Nem üvöltök rá. Hiányzik.
Nézelődünk mindketten én lassan nyelve a harag gyomorforgató kortyait, ő érdeklődéssel és figyelemmel. Nem kapott sok instrukciót, de annyit igen, amennyire szüksége volt ebben a pillanatban. Soha korábban ennyire dühítő és megalázó még nem volt ez a cím. Soha. És ez jó, mert ez kell, de akkor is undorodom és fel tudnék robbanni bármelyik pillanatban - megint nem elsősorban magam miatt. Nevetséges. - Fasz tudja - vetem oda nyersen, ahogy felém fordult, majd egyből vállat is vontam, mintegy reflexből tompítani kívánva az előbbi stílust. Nem azért van, hogy felhúzzon, de azért sem, hogy rajta vezessem le minden frusztrációm és haragom, nem eszköznek teremtettem. Ehhez a kettőhöz pedig tartani fogom magam akkor is, ha falkából már tényleg senki más nem állna szóba velem esetleg, csak ő. Várom, hogy elkészüljön, plusz pont, amiért nem kell még prüdériát is legyűrni benne, bár azok után, hogy börtöntöltelék volt... Valami megkaparja a felszín, vagy épp én voltam az ezzel az óvatlan gondolatvezetéssel. Minden esetre pontosan ez volt az a téma, amit úgy kerültem, mint ördög a tömjénfüstöt, így még véletlen sem tettem epés megjegyzést. Erre nem tudok, zsigerileg nem megy. Az elbaszottság sötét oldala, mondhatni. Biccentek, amikor felkészültnek nyilvánítja magát energiáim kinyúlnak érte, a benne nyugvó farkasért. Nem akarom ezt érezni, nem akarom ezt gondolni, mégis miközben az átváltozás fájdalmával küzd, ahogy hallgatom a csonttörés régen még nekem is hátborzogató dalát, dühös vagyok. Rám nem lehet büszke a Teremtőm, nincs mire annak lennie és ezt ki is mutatja azzal, hogy semmit sem mutat felém. Rád se lesz az, ahogy a többiek sem. Rajtam kívül ezt senki sem fogja megadni neked ki tudja, meddig, és hiába vagyunk olyan elbaszott faszkalapok, akkor is tudom, mit jelent ez. Félsz, hogy nem felelsz majd meg, igaz? Hogy valami balul üt ki és nem csak az "Omega Kölyke" bélyeget kapod meg. Nagy levegőt veszek, amikor meglátom a kék szempárt, a fekete bunda sűrűjéből feltűnő fehér csillagot. Izgágán próbálod megnézni magad, mert te még tudod, amivel én már tisztában vagyok - mégis elhúzom a szám. Véletlen se könnyítenél a saját helyzeteden, vagy én a tiéden, bármelyikünk is tehet róla, még ebben sem létezik legalább egy kicsit könnyebb út, mi? Öblös és erős a hangod, nem elveszett fióka csipogása, mint néhány fiatalabbé és én kívánom, hogy ezzel mindenkit meg tudj félemlíteni, aki fenyegetőn lép majd fel veled szemben a jövőben. Váltok én is, gyorsabban, könnyedebben, mint ő, örömmel veszem az üdvözlést, hogyne tenném, csak akkor fagyok bele az üdvözlésbe, amikor elheveredsz. Buta Kékszemű. Nem fogadom el a torkát, mert nem tehetem, magam alá száműzném és már így is épp elég szar helyzetben van, felesleges tetézni. Még csak Kölyök amúgy is. A legmegátalkodottabb sorsú, de Kölyök. Mit fogunk ezzel kezdeni, hm? Azzal, hogy nekem kell hanyatt vetnem magam, miközben elvárom az engedelmességet tőled, hogy én ajánlom fel a torkom a közös vadászat előtt neked és nekem kegy, hogy te elfogadod. Büntetlek, ha kezet emelsz rám, itt mégis mintha más szabályok uralkodnának, mint a négy fal között, ahol nem zuhan ránk ekkora súllyal a falka jelenléte. De nem akarom, hogy utolsóbb legyél az utolsónál, bármennyire is tartaná az emberi feled ezt teljesen érthetetlennek tőlem. Nem foglak eltaposni. Egyetlen valamirevaló Teremtő sem tenné ezt csak azért, hogy saját magának kedvezzen, nem igaz? Te még túl kicsi vagy, nekem meg éppenséggel már tök mindegy, túlélem ezt is. Légy jó fiú, tedd meg, aztán rohanjunk...
Vonyít egyszer, majd megint, de nem kap választ. Kevesebb mindennel a hátam mögött azt hiszem még képes lenne ebbe beleszakadni a nem-létező szívem, így csak mordulok egyet, jelezve, hogy hasztalan, csak magát szórakoztatja vele. De ha neki tetszik, felőlem csinálja, én kajás vagyok. A vicsorra és értetlen haragra elégedettség cikázik át rajtam - morogj csak és kapard ki magadnak az utat. Az én vérem. Ez pedig erősebben hasít belém most, mint amit a kórházban éreztem, az, ehhez képest kósza fuvallat volt csak. Hagyom, hogy előre rohanjon némileg, csak aztán iramodok utána, nem hagyva, hogy teljesen elérje a többieket, ott neki még nem osztottak lapot. Figyeljen csak, ahogy kisebb csoportokra, vagy párokra bomlik a nagy egész - egyik se törődik velünk, látod? Ha viszont így is valamelyikhez akar verődni, hát próbálja csak meg, én minden esetre a helyemen ülve vártam és figyeltem, miképp marták el, ha ilyesmire adta a fejét. Márpedig miért ne adná? Te jó ég, kezdem sejteni, milyen lehet engem figyelni, annyi különbséggel, hogy én vezetek a Kölyök előtt ilyen téren másfél évszázaddal. Te is szeretted volna eltakarni ilyenkor a szemed, Apám? Akár kicsit megtépázva, akár épen, de visszakeveredik hozzám - vagy el se csatangol - megnyalom a füle tövét, s ezúttal már én rohanok előre valamivel nagyobb tempóban, mint az neki kényelmes volna. Erőlködjön, feszüljenek az izmai, nincs lazsálás, hallod? Mert lehetünk a legvégén, de zsákmány nekünk is jár! Nem mászok a fejébe, értelmetlen lenne érzem, s van ösztön benne is annyi, hogy ne legyen ebből probléma. Látod, ott rohan pár szarvas, néhány Tark hajtja, arrébb nyulat fognak a kisebbek, távolabb bölény bőg az életéért. Az erőd él és lélegzik, a lakóinak halált, nekünk életet és ételt oszt a telihold fényénél. Amit nekünk áldoz, az is egy szarvas lesz, de nem a Tarkok hajtotta kisebb csapat lemaradottai közül. Nem kell az alamizsna! Kinézem, kiválasztom a megfelelőt, de nem vagyok hajlandó terülj-terülj asztalkámat adni elő neki. Kell? Tegyél érte, hadd lássam, mit tudsz ilyen zsengén, az első alkalommal.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Na várj. Én ezt most nem teljesen értem. Mit csinálsz? Mit csinálsz?! Csak fekszem, teszem a dolgom - végre. Ezt akartad, nem? Azért haragudtál rám ma délután, mert engedetlen voltam, erre tessék. Idegesítesz, tudod? De ha már itt tartunk, legyen. Felhemperedek a fagyos földről, megrázom magam - zavar a mocsok, ami a friss bundámra került. Mennyivel vékonyabb a nyakad, mint az enyém! Talán át is érem, ha nagyon akarom... Tudom, hogy kell ölni, ezt valahogy érzem, ahogy annyi minden mást is, amit még nem értek teljesen. De Téged nem foglak bántani, egyszerűen nem vagyok képes rá. Haragszom rád, amiért erre kényszerítesz, remélem érzed, ahogy a te kényszerű alázatodnak csapódik. Nem tud legyűrni téged, de ott van, érezheted az újszülötted ellenállását. Talán legközelebb, a következő Holdkor már minden más lesz. Talán akkor már nagyobb bizonyossággal leszek képes megragadni a torkodat, nem úgy, mint most. Jó érzés. Jó érzés feletted lenni, bevallom, egy pillanatra csábít az a vörös köd - ami a szemembe nem ülhetett ki, és ami úgy hiányzik neked -, hogy átharapjam a gégéd. Kitépjem, elválasszam a testedtől, mert megtehetném, mert jó lenne, mert elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Végül mégis maradékként odavetett koncként köpöm ki bőröd és bundád, mert valami nincs rendben. Ennek nem így kellene lennie, és mégis. Omega vagy, szórakoztat a tény, hogy ilyen faramuci a helyzet, de ugyanakkor dühít is, amiért pont Te vagy az. Miért? Mit csináltál, hogy itt kell most lennünk? Elsétálok Tőled, feloldozást keresnék a többiek társaságában, de senki sem felel. Téged pedig már nem is érdekel, és nem tudom, hogy csak azért, mert már beletörődtél a sorsodba, vagy bántóan hozzászoktál már. Én persze könnyen beszélek, a világ nekem csupa szín és szag, de még nem tudom, hogy mi fáj és mi az, ami éltet. Azt hiszem, hogy ezeket majd egyedül kell megtanulnom. Persze, hogy haragszom! Persze, hogy vicsorgok! Én itt vagyok. Nagyobb és látványosabb, mint maga a Hold. Én azért létezem, hogy elismerjenek és figyeljenek rám. Nem tartasz vissza Apám, bolond vagyok, amikor azt hiszem, hogy talán nem is tudnál, mert nincs hozzá jogod. De nézz rám! Legalább te jól nézd meg magadnak, mivé lettem általad! Egyre biztosabb lábakon állva, az első bukások után sikerül beérnem egy-egy kisebb csapatot, magányosan tengődőt. Látom a többi Kölyköt, de ha érdeklem is őket, róluk én nem veszek tudomást. Nekem több kell, én a Vezért akarom! De a közelébe sem jutok. Próbálom játékosan. Oda-odapattanok a társak elé, de kikerülnek. Pökhendi pöffeszkedésem véres agyarak csitítják, első sebeimet szerzem, mert nyilvánvalóan zavarok. Egy-két alkalommal még megpróbálnék visszaharapni, de esélyem sincs arra, hogy mások húsát sértsem. Mások egész egyszerűen átnéznek rajtam, kikerülnek, én pedig bősz bika módjára állok meg végül és a földbe mélyesztett karmokkal borzolom a hátam szőrét. Meglátjátok még. Majd én megmutatom... Csípnek a sebeim. Vert seregként kullogok vissza hozzád Apám, rád sem nézek. Nem tudom, hogy miért. Hogy azért, mert Téged okollak mindezért, vagy mert a saját bukásomat nem vagyok képes eléd hurcolni. Tudom, Te megmondtad. Igazad volt. Mostantól mindig igazad lesz? Azért még megtorpanok melletted. Te megnyalod a fülem tövét, és ez boldoggá tesz. És amikor én harapok rá finoman a füledre, csak arra gondolok, hogy jó lesz nekünk így ketten is a ma este. Hiszen élsz! Öreg vagy - már ne is haragudj. Ez pedig azt jelenti, hogy tudod, hogyan kell túlélni, úgyhogy bízhatok benned. Lehetsz fontos még. Sőt, fontos vagy, annak kell lenned, különben még azelőtt meg fogok halni, hogy láthatnád az első, igazi sikereimet. Utánad vakkantok, amikor elrohansz előlem. Hé, te meg hova mész? Mintha az előbbi dolog meg sem történt volna. Tényleg gyerek vagyok még, ugye? Mert már csak az a fontos, hogy minél előbb a nyomodba érhessek, és még mielőtt kiválasztanád a zsákmányt, beleharaphassak a hátsó lábadba. Gyorsabbnak kell lenned, ha velem akarsz kezdeni! Megvagy... Körbeszaladlak Téged is, mert ez az éjjel erről szól. Attól, hogy a világ magasról tesz ránk, nekünk még nem kell egymásra. Majd mi jól fogjuk érezni magunkat, és majd ők lesznek irigyek a mi szórakozásunkra. Követem a tekinteted. Látom, amit Te látsz, a magasba emelem az orrom. Annyi illat van! A többiek, Te, a szarvas, a nyúl, a bölény, az avar, a fakéreg, madártoll... Szeretném magamra ölteni az egész vidéket, akár egy köntöst, egy új bundát. Talán meg is tehetem, ha elkapom a préda torkát és lenyúzom róla a bőrt...
Csak azt teszem, ami a legegyszerűbb és legegyértelműbb számomra. Száguldok. Nincs semmiféle jól megfontolt taktika a vadászatomban, de futni nagyon szeretek. És tudok is, ezért nem spórolok a fáradtsággal. Átzúzok a réten, egyenesen a csorda felé, ám az utolsó, tovareppenő pillanatban változtatom meg Apám tervét. Nekem másik kell. Nekem a nagyobb hím kell, abból akarok ma jól lakni. Összefut a nyál a számban, a fülemben pedig a saját mancsaim rohama visszhangzik. Dobol, akár a szarvas szíve, amikor sikerül beérnem, és gondolkodás nélkül, a lelkem legmélyéből építkezve mártom bele az agyaraim és a karmaim egyaránt. (Dobás.) Először érzem meg a vér ízét, és ez egyszerre tölt el sóvárgással a többért és vakítja el a gondolataimat. A szarvas összerogyott óriási testem súlya alatt, és hiába szántottam fel a húsát, ő ficánkol: talpra áll, kiügyeskedi magát a fogásomból, ráadásul még meg is tapossa a pofámat. Túl nagy előnyre ilyen állapotban már nem tehet szert, de harcol. Erős a lelke, akár az enyém, a miénk. De nézd csak Apám! Ölök. Most először oltok ki életet, ezt még az ember sem tette meg. Első vagyok valamiben. Látod? Látsz engem? Figyelsz egyáltalán vagy saját prédád után eredtél? Eltüntetem. Porrá zúzom, mert megtehetem. Percek tánca és ügyetlen cselezgetése után már nem lélegzik. Holtan fekszik a fogaim között. Vajon ez mindig így lesz? Aligha. Talán csak szerencsém volt vele, hogy összecsuklott a súlyom alatt. Lihegve tartom még a pofámban a torkát, élettelen feje mellső mancsomra billen, ahogy fekve lihegek vele a földön. Vér szennyezi vörössé a mellkasom fehérjét, de ezt csak Te láthatod, Apám. Engem megrészegít a hús íze, nem érzek mást, csak vért és halált, és ez táplál. Amikor már közel jársz, csak akkor eresztem el a tetemet, pattanok fel és morgok rád fenyegetve. Csöpög a vér a pofámról. Nem akarom, hogy közelebb gyere, ez az enyém, őt én szereztem. Egész nap éheztettél, várj most te a sorodra vagy szerezz magadnak, egyre megy. Haraggal és ügyetlenkedéssel tépem fel a tetem oldalát és zabálok, hiszen ettől élek. Még sosem ettem, de már tudom, hogy az evés nem csak szükség, hanem élvezet is. De az első pár falat után elbizonytalanodom. Nem érzem jól magam egyedül. Ha nem vagy velem Apám, hát elhagyom érted a szarvas testét, mellső mancsaimon pattogva hívlak magamhoz. Egyél velem, jó? Már ettem, enyém volt a falat előbb. Csak gyere már ide.
Nem mondom, hogy én megmondtam, de én megmondtam - vagy legalábbis kifejeztem -, hogy ne sok jóra számítson a többiektől, ám ahogy én is csak a saját hibáimból voltam képes valamicskét tanulni, úgy ő is a jelek szerint. Legalábbis most még. Remélem ez a tendencia azért nem úgy fog menni, mint nálam, különben annak is örülhetünk majd, hogy egyáltalán képes még visszakullogni hozzám. Fülem után kap, magamhoz mérten birkatürelemmel hagyom, majd orrom bököm meg és futásnak eredek. Te még nem igazán értetted, hogy miért volt mindez, mire fel volt ez a fokú elutasítás annak ellenére, hogy frissen vezettelek be a falkába, de már érzed, mit jelent az, hogy az én Kölyköm vagy. Én is érzem. Látom. Ahogy Neked húzódnak és fájnak a kapott sebek, úgy nekem is, mert hiába lesz még számtalan, tesznek helyre egy-két hülyeség miatt, az az élet rendje. De az, hogy semmi más oka ezeknek a sebeknek, minthogy az enyém vagy... nem fogsz meglepődni: dühít. Jobban, mintha én kaptam volna őket. Látod, ezt értettem az oda-vissza alatt, menthetetlen az egész. Hátsó lábamba harapsz, mire felkapom azt, játszol, körberohansz, s míg az első pillanatban csak halvány bosszankodással figyeltem - elvégre most vadászunk, nem játszunk -, addig szinte rögtön utána ugrok rád. Bucskázunk egyet, marodba csípek, ahogy én jövök ki "győztesen", engedve egy pillanatra a belőled szökő játékosság hevének. Hemperegj csak, még megteheted, hatalmas tested alig fér el a lábaim között, de mikor jelzek, elnyugszol és figyelsz. Nem kell biztatnom, mész, mert hajt az ösztön, figyelem hát rohanásod, ami a Villámokéhoz méltó. Hagylak kibontakozni, bár technikád még tulajdonképp nincs, szeleburdi és kapkodó vagy, így kapsz a pofádra, ezt holnap még érezni fogod. Küzdesz, míg én tisztes távolból figyelem az első harcod, ami nem nagy győzelem, de győzelem - sikerrel indítasz az új életben, ennél többet pedig igazán nem kívánhatok jelenleg. Látlak. Csak én igazán, emellett pedig eltörpül a saját zsákmány keresésének gondolata. Vonyítok, régen érzett örömmel és büszkeséggel, hogy képes voltál segítség nélkül elejteni a prédád legelső vadászatodon, ezzel fontos lépést téve az életben maradás felé. Halljátok? Hogyne hallanátok, hisz harsogok az éjszakába és ha akarjátok se tudjátok kizárni, mert nem engedem. Közelebb megyek, amikor már csak tetem a szarvas, de jelzed az előjogod. Megteheted, a te zsákmányod - Teremtőként szégyenem, Omegaként kegyem, hogy miután ettél belőle felajánlod az osztozkodást. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam, mert ha így teszek, Téged sértelek. Fogadkoznék, hogy a következő vadászat már nem így fog kinézni, mert még ha nem is vagy - szerencsére - rászorulva, hogy más etessen, segítsen, akkor is közösen hajtanánk a vadat. Bölény lenne. Hatalmas és robusztus, méltó préda. De ilyesmihez is el kéne hagynom a sereghajtó őrposztját, hogy ne legyen megalázó Neked a velem való becserkészés. Egyszer túljutunk rajta, lerázom ezt a béklyót magamért, érted, Apámért és nem lesz a világon olyan, akinek a kedvéért újból felvenném.
A hajnal közeledte a visszatérés idejét is jelzi. Megint utolsók vagyunk, de ez most azt hiszem korántsem olyan zavaró számodra, mint az elején, és be kell valljam, sajnálom, hogy vissza kell zárjalak. Kedvellek, tudod? Bár ez sok jót még nem jelentett nem csak neked, hanem nagy általánosságban mindazoknak, akik iránt így érzek. Nyughatatlan vagy, feszül, lappang benned a harag ami ki-kitör, ha túlcsordul a pohár, mégis amennyire szítod ezzel a saját dühömet, annyira csillapítasz is. A kék szemeddel, a mellkasodon díszelgő fehér mintával. Most viszont nekem kell ezt elérnem nálad. Nem tudod még kontrollálni magad, de nem baj, a visszaút mindig problémásabb. Energiáimmal mintegy búcsúzón marok tieidbe, és hagyom, hogy tudd, érezd, amit most megadhattál nekem, azt mind megtetted. Büszke vagyok, Kékszemű. És hálás.
Farmerban ücsörgök törökülésben szinte közvetlenül mellette, könyökölve, államat alátámasztva, várva, hogy úgymond magához térjen az este történéseiből. - Jó reggel, Csipkerózsika - mondtam, amikor láttam, hogy már tényleg jelen van és nem máshol jár fejben, hogy visszatért a náci. - Szépeket álmodtál?
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Most, hogy már tudom, milyen az a teli has, az egész világ sokkal szebb és békésebb helynek tűnik. Végül csak megosztoztunk a falaton, amit te tényleg láttál Apám. Látod? Én megmondtam, hogy jól fogunk szórakozni, és amikor vonyítasz, közlöd a többiekkel, hogy bármennyire nem érdekeljük őket, Mi azért mégis csak boldogok vagyunk. Már nincs kedvem ugrálni, sem pedig szaladgálni. Csak elhemperedni a fűben, csillagos mellkasomat megmutatva a a többi csillagnak és a Holdnak, majd' a fülemig hátralóg a nyelvem. Mert megtehetem, mert most jó így. Szunnyad a harag, befogta a száját a szarvas teteme. Gyanakodva, lelapított fülekkel csoszogok mögötted, amikor visszaterelnél oda, amerről jöttünk. Egyszer még hátranézek a szarvas világító bordacsontjai felé. Akkor ennyi volt? Szia szarvas. Kicsit bosszant, hogy lenne még mit lerágcsálni róla, de egyébként is annyira tele vagyok. Megosztozom a maradékon, nem csak Apámmal, de az erdő más vadjaival is, akik nem olyan hatalmasak és erősek, mint amilyen én vagyok, és akik talán képtelenek lennének egyedül ilyen finom falatokat szerezni maguknak. Nem érzem jól magam. Keserű a búcsú, érzem az ember csontjaiban, hogy most ez fog következni. De amikor Apám vörös szemeibe pillantok, megkérem, hogy várjon kissé. A vízeséshez kocogva hajolok fölé, ha már az emberem fejében nem akad semmi, csak sötét és tüskés terep. Kérdően nyüszítek fel. És azt hiszem, hogy már mindent értek. Már értem, miért nem szeretsz mindig Apám, és hogy miért haragudtál rám. Már én is látom az ég színét, és a véres, fehér keresztet, amit magamon viselek. Mellső mancsommal belecsapok a vízbe, arcon karmolom a saját tükörképem, mielőtt magam mögött hagynám. Szerintem szép vagyok. Csak egy kicsit kék és kicsit fehér. Mégis sajnálom, hogy nem teljesíthettem be minden reménységet, és érzem a követelmények súlyát megsokszorozódni. Így már egészen biztos, hogy még a vártnál is többet kell majd tennem azért, hogy elfogadjanak. Visszautamkor finoman végigdörgölöm Apám testét a sajátommal, aztán leülök és várok. Találkozunk még, ugye? Mostantól már mindig velem leszel.
Nekem is fáj, én is szűkölök, de még hogy! Még jó, hogy leültem korábban, nem zuhantam olyan nagyot, amikor a mellső mancsaim megszűntek tartani a súlyomat. Az ember lassan mászik elő belőlem és lopja el a hangomat, amit ma először végre szabadjára engedhettem.
Mielőtt képes lennék kinyitni a szemeimet, az erdő zaját hallom magam körül. A tiszta és hideg levegő marja a garatomat, de ami még ennél is rosszabb, az a leírhatatlan izomláz, ami gyakorlatilag az egész testemet megbénítja. Nem akarok megmozdulni, de muszáj leszek, tudom. Ahogy kinyitom a szemem, meglep, hogy már reggeli fények bántják a látásomat. Ő pedig még mindig itt van, nem fog eltűnni, ez már szinte biztos. Nincs bennem sem félelem, sem harag. Meglepően nyugodtnak érzem magam, és a testem fájdalmain kívül lényegében nem bánt semmi. - Mi van...? Álmodtam volna? Nem tudom. Nyögve ülök fel, próbálok nem túl sokáig szédülni. A sebesült vállamra pillantok és látom, hogy már valamivel gyógyultabb, mint amire emlékeztem. De az arcomon sebet érzek húzódni, ahogy a karomon és az oldalamon is, az arcom csontjai fájnak. Felszisszenek, amikor úgy döntök, óvatosan megpróbálom kitapogatni, hogy mi is történt pontosan. - Már nem vagyok éhes. - jelentem ki, mert ez az első, amit még érzek - És mindenem fáj. Arról persze fogalmam sincs, hogy mégis miért, és hogy pontosan hogy nézek ki. Erőlködve próbálok meg összekaparni valamit abból az "álomból", amit korábban emlegetett, de csak valami fojtott keserűség, és egy hatalmas, világító kékszemű, fekete bundájú farkas képe dereng, egy véres, fehér keresztmintával a mellkasán. - Nem vagyok olyan, mint Te. Nem sikerült a... véred átadása? Nem vagyok tiszta? Eszembe jut az első beszélgetésünk, ám ahhoz túlságosan leharcolt vagyok, hogy komolyan pánikba essek. Csupán tudni akarom, hogy pontosan mi a helyzet ezzel az egésszel, hogy kell-e számítanom valami hátrányra. A többi pedig majd akkor fog érdekelni, ha lesz időm egyedül merengeni azon, hogy innentől hogyan tovább. - Mindjárt megfagyok. Odaadod a táskát? Kinyúlok felé, és nagyon remélem, hogy nem kell egyelőre felkelnem ebből az ülőhelyzetből, amibe örülök, hogy egyáltalán sikerült eljutnom. De megfagyni sem akarok, szóval ha nagyon akadékoskodik, akkor inkább elmászom érte magam.
Elhúzom a szám első értetlenkedésére, de nincs benne öröm, üres gesztus csak. Válaszolni se vagyok hajlandó semmit, inkább hagyom, hogy szépen felszínre kússzon benne az, ami esetleg mégis megmaradt az előző estéről. A testében zsongó izomlázon és a szarvas meg a többiek okozta sebeken túl, mert azok elég egyértelműen árulkodtak. - Azok után, amennyi szarvashúst zabáltál, csodálkoznék, ha még mindig az lennél. - Illetve komolyan gondolkodóba esnék, hogy mégis mekkora fogyasztása lehet alapjáraton. - Teljesen egyedül ejtetted el - fűztem még hozzá, mert azt akartam, hogy tudja, még ha nem is emlékszik rá. A kérdésére nem felelek egyből, sőt elsőre úgy tűnhet, egyáltalán nem fogom ezt szóra méltatni, ugyanis csak akkor mozdulok, amikor közli, hogy fázik. Ekkor mozgósítom magam még némi plusz időt nyerve, azon gondolkodva, miképp és mit mondjak erre, míg a pár lépéssel odébb lévő hátizsákhoz lépek, felemelem és közvetlenül elé dobom. Már nem számított, mikor, hányadikként érünk vissza a hotelbe, az este farkastörvények diktálta része elvonult egyelőre, mindenkinek munkája-ideje dönti el, mikorra és hova ér vissza. Megvártam, amíg felöltözött, én is magamra kanyarítottam a dzsekimet és zsebre teszem a kezem. A napközben érzett elégedetlen haragvásom már nem áradt felé, csak általános vénemberes zsémbelésem maradt. Sok mindent tanult és értett - vagy legalábbis neszelt - meg éjjel, amiről most még talán tudatos szinten lövése sincs. - Gyere - intettem fejemmel, nem törődve azzal, hogy jelenleg valószínűleg egy újabb kiadós alváson kívül nem sok mindenre vágyik. Annyi figyelmességet kapott, hogy a normál tempónál valamivel lassabbat diktáltam, de ha jött és nem mutatta, hogy ez megterhelő neki, akkor felhagytam a finomkodással. Ha lemaradt, majd beért, energiáimmal nem tévesztettem szem elől. Átvágtunk az erdősávon, a másik tisztást rejtette előlünk. Éreztem a szagukat, célirányosan tartottam arra, bár ez az csorda nem vált célponttá az este során. Most sem ilyen céllal mentem feléjük, egyébként is jó messze álltunk meg tőlük, mindkettőnk jól lakott, a legkisebb fenyegetést sem jelentettük számukra. - Látod ott azt a bikát - mutattam egy tekintélyes darab felé.Akadt nála testesebb is, de nem sokkal. - Egy olyat intéztél el az éjjel, mindenféle segítség nélkül. - Puszta tényközlés volt, mégis ott rezgett hangszínemben, hogy bármennyire is legyen nagy darab meg izmos, azért annyira nem megszokott legelső vadászaton. - A pofádra is tőle kaptál, elég hebehurgya voltál - ami azért szórakoztatott valahol -, a többi sebet viszont a társainktól kaptad. - Azok után, hogy elején mennyire nem méltattak minket pillantásra sem, azt hiszem, értette, hogy mi miatt kapta mindezt. - Olyan vagy, mint én. - Ami azt illeti, túlságosan is. - Csak kék szemmel és egy négyágú csillaggal a mellkasodon, de kétségtelen, hogy minden mást tökéletesen megkaptál. - Elszakítottam a tekintetem a szarvasról és rá néztem, szám pedig torz vigyorra húzódott. - De ezt úgyis legalább húszan meg fogják kérdőjelezni, százféleképp próbára tenni és lesz min köszörülniük a nyelvüket, ha nem akad más téma. Majd elkenjük a szájukat - vontam vállat, mert már korántsem tartottam olyan kétségbeejtőnek a dolgot, mint első alkalommal, amikor felvillant ez az egész. A vérvonal megvan, a többi sallang kérdése. - Egyszer az egyik nőstény a falkából azt mondta nekem, hogy soha nem fogom megkapni a könnyebb utat. Ahogy elnéztem, ezzel kurvára nem vagyok már egyedül, akár tetszik, akár nem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Szarvashúst? Oké, persze, teljesen logikus, ha már egyszer farkasok vagyunk, de reflexből elcsodálkozom a dolgon. Ugyanis a szarvashús eléggé drága dolog, hacsak nem maga lövi az ember, és egy gyors pillanatra úgy érzem, hogy hirtelenjében valamiféle elithez tartozom. Másodsorban viszont az Ős olyan természetességgel és éllel ejti ki a szavak egymásutánját, mintha mondjuk egy átpiált éjszaka után a vodkára hivatkozna. De biztos, hogy nem hazudik, mert elég rossz íze van a számnak, valamit pedig tényleg ettem, mert még mindig érzem, mennyire el vagyok telve. Próbálok teljesen természetes arcot vágni, amikor hozzáteszi, hogy teljesen egyedül ejtettem el azt a bizonyos szarvast. De odabent meglepett, boldog elégedettséggel nyugtázom, hogy bármit is csináltam az éjszaka, most jó voltam benne. Nem úgy, mint srác koromban. - Sosem tudtam vadászni. Érdekes fordulat, ez tény. Bár az sokkal helytállóbb lett volna, hogy a lőfegyverekhez nem volt érzékem. Ha puszta kézzel kellett volna nyakát szegni valamilyen állatnak, akkor biztosan nagyobb sikereim lettek volna és apám is büszke lett volna rám. Hja. Nyilván. - Kösz. Nehéz rávennem magam arra, hogy megmozduljak, hiába hever a ruhákat rejtő táska előttem. Régen, amikor még új volt számomra a börtönedzés, akkor éreztem magam ennyire használhatatlannak. De tudtam, hogy fel kell állnom, és ez a reflex még mindig ott mozgott bennem. Nagy levegőt veszek, és egyetlen hang nélkül öltözöm fel teljesen. Minél többet mozgatom magam, annál jobb lesz - remélem hogy ez nem változott meg azzal, hogy ebe az életbe keveredtem, mivel jelenleg ez az egyetlen kapaszkodóm van arra, hogy nemsokára könnyebb lesz. Piszkálja a csőrömet (pofámat?), hogy még mindig nem válaszolt a véremmel kapcsolatos kérdésre, de lázongani még mindig túlságosan fáradt és gyenge vagyok. A részvét-lassításból viszont egyáltalán nem kérek. Ahogy csak lehet, felzárkózom mellé. Ha gyorsít, valószínűleg nem tudom vele mindig kitartóan és folyamatosan tartani a lépést, de a saját tempómon nem lassítok. Ha megállnék, ha pihennék, akkor minden rosszabb lenne, tudom. Próbálok minél csendesebben lélegezni, amikor végre sikerül lassítanunk, majd teljesen megállnunk. Mint texasi srácnak, nem idegen a vad látványa számomra, az viszont igen, hogy valóban egyedül képes voltam leteríteni egy termetes bikát. Összeráncolt homlokkal pillantok az Ősre. - Én? - kérdezek vissza hitetlenkedve, mégis egy csipetnyi örömmel a hangomban - Hű. Biccentek egyet, és újra a szarvasra szegezem a tekintetem. Mintha az izmaim emlékeznének, mintha ott égne bennük a feszülés-ellazulás emléke arról, hogy hogyan üldöztem a prédát, hogyan futottam utána és vettem el az életét. Nem tudom, hogy tényleg emlékszem-e, vagy annyira szeretném látni, mi történt, hogy saját magam alkotok képzeletbeli emlékeket a dologról. Egy csipetnyi hebehurgyasággal együtt. És pontosan így vagyok a társaktól származó sérülések eredetével. El tudom képzelni, hogyan karmolt meg egy másik farkas, de nem tudom, hogy valóban igaz-e az emlék, amit magamnak alkotok. Elhúzom a szám: tényleg mindent kezdhetek az elejéről. Hallgatom, és értelmezem az Ős szavait. Olyan vagyok, mint ő. Szeretném megkérdezni, hogy az a négyágú csillag vajon lehet-e a tetoválások miatt vagy egyáltalán azért, mert ezt kaptam az élettől de inkább hallgatok. Megnevettet, keserűségében buzdít a megszólalása, és ahogy itt állunk a hidegben, belülről fűt a tenni akarás. Persze, hogy elkenjük a szájukat. Persze, hogy dacolni fogunk majd, és beinteni mindenkinek, leszarva azt, hogy ki-mit magyaráz. Felé fordulok, és egy darabi némán fürkészem az arcát. Aztán kissé összébb húzom a szemhéjaimat, szám furcsa, eddig ismeretlen és apró, féloldalas mosolyra húzom. Kezet nyújtok. Nem tudom, hogy ez farkas tekintetben jelent-e valamit, de úgy érzem, hogy ez a magam részéről egy teljesen emberi gesztus. Ha pedig elfogadja, erővel szorítok rá. Tudom, hogy meg sem fogja érezni. De az erő nem neki szól. Inkább annak a fogadalomtételnek, amit itt és most készülök meghozni. - A könnyű út picsáknak való. Biccentek, és talán tudja-érzi, hogy ha egyszer már képes voltam végigcsinálni valami hasonlót, akkor most sem áll szándékomban meghátrálni. - Szeretem, ha félreismernek. Lehet, hogy te is belesétáltál ebbe a csapdába, nem tudom. De ahogy tegnap éjjel végigmértél, szinte láttalak befordulni abba a zsákutcába, aminek az ajtaja az egyszerű és normális embereket már soha nem engedi szabadon. - Úgyhogy nyugodtan kérdőjelezzenek meg, ahányszor csak akarnak. Tudod, ha gyengének hisznek, nem számítanak arra, hogy egy nap mégis te ütsz nagyobbat. Nyugodtan hagyhatjuk az egészet úgy, ahogy van. Egy darabig, persze. Tudom, hogy lesznek majd olyan helyzetek, amikor ki kell állni és megmutatni a fogam fehérjét, de alapvetően mindig is a lassú víz partot mos elvét követtem. Végül is kijuttatott a börtönből. Anélkül, hogy bárkinek a ribanca lettem volna. - És most? Hogyan tovább?
- Te lehet, hogy nem - mondtam mellkasa felé bökve -, de Ő igen. Már el is felejtettem, milyen hihetetlen elsőre, hogy képes vagy elejteni valamit és állat módjára tépni-szaggatni-zabálni. Ezen viszont nem merengtem el sokáig, azt akartam, hogy amennyire csak lehet, ez belé égjen, mert esélyesen sokáig ez lesz az első és utolsó sikere. Nem célom, hogy elszálljon magától, de nem feltétlen kell olyan pesszimistának sem lennie, mint én vagyok. Emellett, ha tudja, mekkora vadat képes elejteni, széttépni, talán másokkal szemben is nagyobb lesz a harci kedve - ésszel mondjuk, nem ilyen kajla módon. Követ, nem igényel kényelmes tempót, amit nem teszek szóvá, nem simogatom meg érte a szétzilált séróját. Az egyetlen jele annak, hogy tudomásul vettem, az a felvett, normális tempó volt. Annak pedig marhára tudtam örülni, hogy nem faggatott a megválaszolatlan kérdés kapcsán, csak némán jött velem. Hálás vagyok, ha nem kell senkivel sem feleslegesen jópofiznom meg traccspartiznom, hanem képes befogni a száját, de erre már rájöhetett. Lefárasztotta ez a kis túra most, hallom a légzésén, mégsem erre hívom fel a figyelmét, inkább felidézem számára az estét, még ha nem is emlékszik nagyon a dolgokra. Vagy csak képzeletből tud építkezni. - Bezony - bólintok hitetlenkedésére, a "hű"-re pedig megrándul a szám sarka, majd megadom neki a választ, amit korábban elmulasztottam. A falkaszerkezet ismeretében és annak tudatában, hogy hol is állok én a ranglétrán, nem tudom, mekkora bók lehet azt mondani, hogy olyan, mint én, de érdekli a halált, nem bókolni hoztam ide. Inkább bezsebelem, hogy másodjára nevettettem meg és nem egy béna faviccel. Azt hiszem, pontosan érti, miről beszélek, hogy milyen helyzetben vagyok, vagy legalábbis jól körülírható elképzelései lehetnek. Idővel pedig esélyesen a felszínkapargatásnál is tovább jutunk, akár akarjuk, akár nem, mert mindkettőnknek megvan a maga zsákutcája, a hét lakattal őrzött ajtaja. Talán pont ez hozott össze minket, fasz se tudja, nem akarok olyan baromságokban hinni, mint sors, meg végzet. Nem fogja feladni, meghátrálni sem fog, érzem rajta, és ahogy pajzs nélkül állok előtte, tudhatja, hogy ez nagyon is kedvemre való. Na, készen állsz? Azt mondod? Halványabb a mosoly, amit viszonozok, de szemem vörösbe fordul, a belső láz kivetüléseképp, miközben elfogadom a felém nyújtott jobbot. Még nem elég erős, de az lesz, érzem a szorításán, s ahogy most én tudnám egyetlen mozdulattal összezúzni az összes csontot a kézfejében, úgy lesz rá képes ő is később. Addig viszont menjünk együtt pokoljárásra. - Egyetértünk - húztam el a szám. Nekünk nem jár - oké, nem is kell, mehet arra más. - Örülök, hogy türelmesebb fajta vagy, mert mostantól évszázadokban gondolkozhatsz, kezdj hozzászokni - veregettem vállon, majd elindultam visszafelé. Meg kell ejtenünk még egy-két közös találkát és mivel - ilyen csodát! - rühellem a pofavizitet is sok más dolog mellett, így jobb lesz mielőbb letudni. - Most? Most néhányak pofájába beletoljuk a létezésedet, akár tetszik nekik, akár nem - húztam el a szám egész kedélyesen. - Remélem, szereted a motorszervizeket, ha igen, akkor az lesz neked a paradicsom, ahova megyünk. Ennél jobban nem készítettem fel, úgysem szívbajos fajta, és ha én túléltem Manech-et, akkor ő is túl fogja. A végén még egész optimista leszek, akárhogy is, unatkozni egészen biztosan nem fog, szóval ha azért jött a városba, mert nyugisabb életben reménykedett, ki kell ábrándulnia. - A lakókocsid sorsáról pedig gondolkozz el, felőlem megtarthatod, nem érdekel, de lakni állandó jelleggel a hotelben fogsz a mellettem lévő szobában. Van egy édes átjáró ajtónk is - mondtam fanyarul, mert annak a szobának a korábbi lakóját juttatta eszembe, aki miatt a plusz ajtó oda került. - És a munkádról is el fogunk beszélgetni az illetékessel, azt akarom, hogy vállald és csináld tovább szépen - pillantottam rá a vállam fölött. - Jó edzés lesz a bánya. Hogy hogyan, azt pedig rögtön az első farkasként megélt munkanapján tapasztalni fogja, Horatio pedig örülhet, hogy egy ilyen fasza munkabírású bányásza is lesz.
//Hát akkor rongyolunk tovább megbeszélésekre, szülőiértekezletekre, édes Fiam. XD <3 //
Kicsit sem törődtem azzal, hogy ne keltsek feltűnést, hogy ne szúrjak szemet. Magasról tettem arra, hogy ki figyel fel rám, ki érzi meg vadul hömpölygő energiáimat. Akik számítanak valamit, ők már úgyis a városban voltak, mások pedig nem igazán érdekeltek, váratlan vendégre az apám-Teremtőm-feleségem hármasán kívül már számítani sem bírtam. Mind a hárman itt voltak és hirtelenjében nem tudtam eldönteni, vajon tényleg jó ötlet volt-e tábort verni ezen az átkozott helyen. Merthogy átkozott volt, arról szentül meg voltam győződve. Oké, apám jelenlétének örültem, de kifejezetten boldog lettem volna, ha Anton és a kedves feleségem nem itt rontja a levegőt. Azért pedig szinte egyenesen imádkoztam, hogy a feleségem fogadja meg a tanácsom és menjen el innen, nem szerettem volna vele újfent összefutni. Túlságosan mély nyomot hagyott bennem a motelbéli összefutásunk és egyáltalán nem akartam Dühös voltam rá, mert így képes volt rám zúdítani mindent, amit egyrészről én nem akartam, másrészről pedig aminek léteznie sem kellene! Ugyanakkor magamra is haragudtam, mert mi a szarért viselt meg ennyire? Már rég túl kellett volna rajta lépnem, hogy képes legyek a képébe röhögni, hogy mekkora szerencsétlen, amiért így érez és amiért ilyeneket váltottam ki belőle pusztán azzal, hogy némi várakozás után felbukkantam, amikor hívott. De a jelek szerint nagyon nem voltam azzal tisztában, hányadán is állunk, mert bármennyire akartam elzárkózni a gondolat elől, hogy bármit is jelent még számomra, bármennyire is szerettem volna ezt letagadni, tudom, mit éreztem akkor. Tudom, miért rohantam el olyan hevesen és hagytam magam mögött az egész kócerájt. Fenébe is az egésszel! Az étvágyam is elment, farkasom vadul tombolt, nem kellett húst szaggatnunk, vagy félelem illatát lopnunk, hogy garázdálkodhassunk kicsit az erdőben. Számunkra már pusztán a rohanás, a sebesség, a száguldás kellő mértékű örömet jelentett, hogy kielégítsük adrenalin iránti vágyunkat, hódoljunk a függőségnek és ne törődjünk a láncokkal. Mert az erdőt róva nem voltak láncok, nem volt, mi visszatartson és egy idő után minden gondolatot sikerült elnyomni. Nem számított semmi és senki, csak mi. Egészen addig minden rendben is volt, amíg az ismerős szag nem kúszott az orromba, a nem kívánt energia meg nem karistolta a bundámat. Hirtelen fékeztem le a nagy rohanás közepette, jó pár métert csúsztam is a lendülettől. Nem akartam látni. Nem voltam kíváncsi a nyeszlett farkasára, sem rá. ~ Mit keresel még mindig itt?! ~ dörrentek elméjébe a szavaim, a pajzsa ezúttal sem jelenthetett gondot, ha felhúzta volna. Komótos léptekkel ügettem tovább a néhány méterrel előttem elterülő kicsiny tisztás széléhez és ott ledobtam magam. Ha akar valamit, jöjjön ide, én biztosan nem fogok futkorászni utána.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Szabad országban élünk - elméletben -, így oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok, és ott tartózkodok hosszabb ideig, ahol épp kedvem szottyan. Tulajdonképpen kedves férjuram elbocsátó szép üzenete vajmi keveset nyomott a latban olyan tekintetben, hogy lelépek-e vagy sem. A mellékelt ábra tanúsága szerint még itt voltam. Mivel a motelszobát se igazán tudtam fizetni, így evidens módon nem ötcsillagos étteremben ebédeltem-vacsoráztam. Azzal éltem, amit a természet - és Miguel - adott. Vadászattal kerestem a napi betevő falatot, kár lett volna elkótyavetyélni az erdő adta lehetőségeket. Ruháimat ledobva váltottam az átlagosnál valamivel kisebb termetű nőstény alakomba. Körbeszaglásztam, megkapargattam a havat, a fagyos födet, lepofoztam játék gyanánt némi havat egy fenyő ágáról, hogy aztán megrázva magam kergessem el az egyből olvadásnak indult fehérséget fejemről. Egy beteg és öreg szarvast néztem ki, félig ösztön, félig tudatos populáció erősítés, vigyázzunk az erősekre, meg az erősekkel. Csúnyát tudnak rúgni. Űzni kezdtem, belefeledkezve a vadászat élményébe, hagytam, hogy az ösztön vigyen, farkas mivoltom, s már épp teljesen elengedtem volna, magam, amikor ágyúgolyó könnyed tockosaként csapódtak belém az energiák. Éppcsak nem buktam orra tőlük, viszont tökéletesen kizökkentem, a környéken lébecoló szarvasok pedig riadt nyulak módjára szaladtak szét. Ketten százfelé, ahogy jó anyám mondaná. Panaszosan kordult a gyomrom, ehhez pedig társult a tény, hogy megint ajtóstól rontott a házba és ízzé-porrá zúzta szinte teljesen felhúzott pajzsom. ~ Neked fétised a pajzsrombolás? ~ mordultam ingerülten, akaratlanul is "kérdésre kérdést" játszva. ~ A vacsorámat, ha nem tűnt volna fel ~ kaffogtam tovább, mert az éhség nagy úr, ő pedig az egészbe belerondított. ~ Hozz nekem egyet ~ tettem le én is a fenekem, tisztességes távolságban tőle. Ahogy ő nem jött közelebb, úgy én sem csökkentettem a távolságot, szavaimat pedig egyértelműen a szarvasokra értettem. A nyakamat tettem volna rá, hogy nem tetszett neki a követelésem, de uram bocsá', épp ki akart lyukadni a gyomrom, épp ugorni szerettem volna, megteríteni az egyszemélyes vacsihoz, hogy nyers szarvas-ragut egyek. Elég frusztráló, hogy az uraság csak úgy szétcsapta a terítéket. Vártam, méghozzá elég látványosan, miközben cseppet sem tudott zavarni vagy érdekelni, hogy ő vagy a tekintetes Farkas, én meg a bokorugró nőstény. Azok méregtövises bokrok voltak! Nem holmi plüssbokrok. Rettenetesen éhes voltam. Előzőleg majd' megfagytam, most ez. Kíváncsi leszek, legközelebb melyik alapvető szükségletemet kéne épp kielégítenem, amikor csak úgy egymásba botlunk.
Valószínűleg elégedetten röhögtem volna fel, ha látom, hogy majdnem orra bukott, amikor megérezte a jelenlétem. Azért csak valószínűleg, mert egyrészt nem láttam, másrészről pedig én is érdekes reakciót produkáltam, habár az elzúgástól még messze álltam, de a hirtelen lefékezésből adódó néhány méteres csúszás is érdekes látványt nyújthatott volna, ha bárki is látja. ~ Mindenkinek vannak furcsa szokásai ~ vetettem oda neki, legszívesebben pedig a vállam vonogattam volna. Jobb így, nekem jobban tetszik, ha nem rejti pajzs előlem, bár igazság szerint lehet ezúttal jobban jártam volna, ha hagytam volna a fenébe. Mármint a pajzsát. Még a végén megint lesokkolna valamivel, mint a legutóbb. Berögzült szokás, tényleg az volt, az ilyesmi pedig csak utólag jut eszembe, pompás. Bár azért remélem, már nem tartogat a múltkorihoz hasonló meglepetéseket, bár ennél a nőszemélynél aztán sose lehet tudni… ~ Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem a kérdésemet ~ nem fogom megismételni, sem válaszra méltatni az övét, legalábbis ennél többre nem. Magasról tettem arra, hogy belerondítottam a vacsijába és el is ijesztettem, úgy kell neki, sajnos az élet nem egyszerű és olykor érnek minket meglepetések és pofonok. Örüljön, hogy csak ennyit kapott. ~ Csicska hopp, vagy mi a fészkes fene? ~ kérdeztem vissza, ám hangomban sem megsértettség, sem düh nem volt. Nem, ennyivel nem fog tudni kihozni a sodromból. ~ Ha éhes vagy, dolgozz meg érte, nem azért vagyok, hogy úgy ugráljak, ahogyan fütyülsz, kedves. Az élet tele van nehézségekkel ~ felemelkedtem és kicsit közelebb lépdeltem hozzá, néhány méterre vágva le magam ismét. Ennyit arról, hogyha ő akar valamit, jöjjön közelebb. Igazándiból látni szerettem volna, miként reagál, vagy ha éppen vadászni megy, akkor tuti követni fogom. Nem azért, mert túlzottan kíváncsi lennék rá, egyszerűen csak frusztrálni szerettem volna a puszta jelenlétemmel, a vizslató karmazsinokkal. A boldog házaspár, nem igaz?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
~ Csak nem szeretnél még a múltkoriból? ~ kérdeztem negédes hangon még így, gondolati síkon is, farkamat pedig az ég felé csaptam, mint aki győztes pozícióban van, de szinte egyből le is engedtem, hogy kicsit meglengessem, mint egy lusta farkcsóválás. Kétlem, hogy bármi ilyesmit akarna, de remélem, hogy eddigre neki is bevillant, mennyire nem okos dolog csak úgy rám törni és kiprovokálni egy-két dolgot, mert esetleg nem azt kapja, amit vár. Mint egy kósza, bosszantó előjel, úgy lettek intenzívebbek energiáim, ám ezúttal ezt semmiféle nagy vallomás nem követte, csak ugrattam, két korgás között. A kérdését pedig pontosan értettem, de nem tudok válaszolni úgy, hogy még nekem sincs konkrét válaszom, csak marasztaló érzésem, mert most épp itt érzem jól magam, mindenféle fagyos szelek ellenére is. Prüszkölve fújtam-morrantam, s kissé felhúztam az orrom. Nekem papolsz az élet nehézségeiről, komolyan? ~ Egyetlen esetet leszámítva én intéztem mindent magam körül. Ha nem tűnt volna fel, kedves, nélküled éltem túl eddig. Az más kérdés, hogy ha már így ide trappoltál, vártam volna némi lovagiasságot is puszta barbár módin túl, én kis ősemberem. Eszembe se volt sértegetni, azt máshogy csinálnám, ez nem sértés, csak... házastársi évődés? Fogalmam sincs, nem is túráztam ezen tovább, mert ha akartam volna se tehettem volna meg. Felemelte ugyanis a hátsóját és elindult felém. Oldalra billentett fejjel, kérdőn néztem, hogy most mégis mi ménkőt szeretne, mégis egy bizonyos távolságnál már én is felkeltem és arrébb mentem, jelezve, hogy köszi, elég volt a közelségből a motelszobában, bármennyire is esne jól egyébként. Mindezzel együtt pedig volt bennem egyfajta támadó él, energiáim élesebben szelték körülöttem a levegőt. Tudom, hogy esélyem se lenne ellene, ahogyan azt is, hogy mivel tudnám még a frászt hozni rá és a leghatékonyabban elkergetni. Finom figyelmeztetés volt ez, hogy ha jót akar, tényleg ne kísértsen, mert én tökéletesen leszartam, mennyit tártam fel magamból neki. ~ Ne kövess! ~ mordultam az üzenet mellé és nekiiramodtam, hogy az elkódorgott szarvasok közül az előbbit beszerezzem. Bármennyire is élveztem adott esetben ezt a mindkettőnket kínzó, mazochista és tökéletesen indokolatlan játékot, amibe hebrencs módon ugrottam fejest - mint a legtöbb dologba -, most nem ezért voltam itt. Éltem amúgy a gyanúval, hogy őt pontosan ugyanannyira fogja meghatni tiltásom, mint engem az ő elküldése, ha pedig igazam lett, igencsak könnyen és gyorsan fokozódó feszültségnek lehetett szemtanúja. Reméltem örült neki. Nem tudom másképp mondani: folyamatosan baszogatott az energiáival! Ha csak simán a közelemben ügetett volna, figyelmen kívül tudom hagyni, legalábbis sokkal jobban, mint így. Mintha minduntalan belém-belém "csípett" volna, amire eleinte semmit se reagáltam, hátha abbahagyja alapon, de amikor elvétettem az ugrást miatta, akkor már nem tudtam kizárni. A Farkas felé fordultam, vicsorogva-morogva. ~ Mi lenne, ha nem hátráltatnál és hagynád, hogy megdolgozzak a betevőmért? ~ Ha az volt a célja, hogy felpiszkáljon, sikerült neki. Vajmi kevés türelmem volt üres gyomorral és jelenleg hiába tudtam ésszel, hogy úgysem vagyok képes elzavarni puszta erővel, az ösztön erősebben munkált, el akartam kergetni a bosszantó tényezőt. ~ Vagy mégis szeretnéd te csinálni? Mert ha igen, tessék, taníts ó, mester, de ha nem, szállj le rólam!
~ Ha tényleg ennyire vágysz arra, hogy ezúttal már viszonozzam valamivel… ~ talán nem kell bővebben kifejtenem, hogy miféle viszonzásra gondoltam. Tuti nem hagynám szó - tett - nélkül, ha megint képes volna így az arcomba tolni mindent, amire nem volnék kíváncsi. Ha ennyire szeretné kicakkoztatni a fülét, akkor felőlem nyugodtan, felkészültem. Legalábbis elég alapos felkészítő tanfolyamon vettem részt röpke pár perc alatt a múltkor a motelben. Vagyis bízom benne, hogy elég alapos volt és annál „rosszabb” már nem jöhet. ~ Lovagiasság? ~ csodálkoztam rá az általa használt szóra, teljes mértékben figyelmem kívül hagyva az ezt megelőző mondandóját. ~ Lehet nálad megüti a lovagiasság fogalmát az a néhány szó, amit nekem vakkantottál, de akkor elég talpnyaló lovagjaid lehettek eddig, akik ennyire máris ugrottak ~ még ha esetleg egy „kérlek”, vagy „lécci” befigyelt volna a mondatban, akkor azt mondom, hogy talán elgondolkoztam volna rajta, de így… ”Hozz nekem egyet.” Álmodj, perszóna királylány. Vicces volt az „ősemberem” megnevezés, egyáltalán nem éreztem találónak, de annyi baj legyen. Neki is számos beceneve volt, még akkor is, ha nem mondtam ki őket soha hangosan, ám egyik szebb volt, mint a másik. Közelebb araszoltam, éreztem a figyelmeztető energiáit, nagyon is éreztem, ám nem én volnék, ha megakadályozna ez bármiben, vagy megrettennék tőle. Éppen annyit ért mindez, mint a mordulása, ő sem hallgatott rám, amikor elküldtem, én miért tegyek akkor másképp? Csipkedtem az energiáimmal, nem túl erősen, éppen csak annyira, hogy érezze, itt vagyok és ahogyan ő megkeserítette a mindennapjaimat a moteles eset óta, úgy most én tettem nehezebbé a vadászatát. ~ Elég gyatra tanárod lehetett, ha nem tanított meg nehezebb körülmények között is vadászni ~ míg ő vicsorgott és morgott, addig belőlem teljes nyugalom áradt, nem tudott meghatni, nem tudta előpiszkálni az állatias oldalamat. Egy pillanatra ismét a motel teraszán éreztem magam, amikor oda-vissza dobálgattuk a labdát, amikor egyik csípést követte a következő és így tovább. A következő kifakadását hallva lomhán csaptam a farkam egyik oldalról a másikra, majd felpattantam, vérvonalam gyorsaságát kihasználva iramodtam a szarvasok után, hogy egy kisebb példányt kapjak el a lábánál fogva, eltörve a számomra vékonyka csontot. Pár percnél aligha tarthatott tovább a dolog, máris elé hajítottam a még élő, mozgó állatot. ~ Tessék, így már talán könnyebb dolgod lesz ~ nem végeztem el a piszkos munkát helyette, hiszen a szarvas még életben volt és kapálózott az életéért, egy-két ütést én is bekaptam tőle, miközben idefelé vonszoltam, de nem törődtem vele. Tessék, Elsa, itt az áhított vacsid, remélem elégedett vagy a te ősembereddel.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
~ Úgyse tudnád. Se vád, se él, csak csupasz kijelentés, némi lemondással hangomban. Nem lenne ugyanolyan, ugyanakkora mértékű, ezért nem is igazi viszonzás, érzem rajta, hogy fizikai megtorlásra gondol, ami engem nem tud meghatni. Téptek már meg, amikor még nem voltam elég ügyes. ~ Még szép! Azoktól megkaptam, amit akartam és nem kellett azzal foglalkoznom, hogy többet akarnának annál, mit amennyit kaptak. ~ De, majd pont hősszerelmes férfiakra pazarlom az időmet, akik párosdit akarnak játszani, meg komolyan vesznek minden kis apróságot és jobban bezsongnak, mint a szűz kislányok. A talpnyaló jó volt. Keveset beszélt, mindent megadott, egy menetet várt csak cserébe. Tökéletes csere. Nem úgy, mint Aidennel. Vele ilyen nem létezett, vele semmi sem működött, legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Bár azt se tudtam volna rendesen megmondani, hogy milyen esetünkben a "működő". Egymástól jó távol, az működik, kár, hogy nem akarok odább állni és ahogy látom, ő sem, szóval patt helyzet. Amin ő tovább "ront" közeledésével, és ahogy vártam, tökéletesen telibe szarja, amit mondtam, amit minden rezdülésemmel kifejeztem. Mindennek eredménye pedig egy másodjára is elfuserált vadászkísérlet lett, ami fölött sokkal inkább haragot, semmint szégyent éreztem. Igen kevés dolog maradt az életemben, ami miatt ezt tudom érezni, így nem meglepő módon, habár sértőnek szánta, szánhatta szavait, nem talált be velük. ~ Az volt ~ értettem egyet száraz tényszerűséggel, s már meséltem volna tovább, mint miképp tanultam meg végül is összelopkodott tudással, másoktól való titkolt elleséssel, aztán egyből le is esett, hogy nagy valószínűséggel tökéletesen hidegen hagyná. Nem érdekelné. Figyeltem, ahogy felpattant és játszi könnyedséggel terített le egy fiatalabb példányt, fogott össze nekem, mint egy Kölyöknek. Elém hajítva, még életben, hogy ne tudjon menekülni, de én öljem meg. Kérdőn emeltem rá tekintetem, próbálva az ő karmazsinjaiban választ lelni, hogy most mégis mit vár? ~ Ha azt reméled, hogy büszkeségből vagy dacból visszautasítom és ellököm, csalódni fogsz ~ mondtam síri hangon, majd átharaptam a kínlódó állat torkát és a hasát tépve kezdtem enni. ~ Nagyobb is lehetett volna ~ tettem hozzá két falat között flegmán, köszönetet nem mondva, miközben mélyre nyeltem azt az egy szót, ami igazán kikívánkozott: sajnálom. Azt, hogy így, ilyennek kell látnia, hogy az ő mércéjével én sose leszek eléggé farkas, hogy olyan meggondolatlan voltam régen, hogy mindezt elkövettem. Nem. Ezt nem kapja meg, nem fogja hallani, csak a provokáló fricska marad, a pofátlanság, amivel legalább most az egyszer tudatos célom van és legalább annyira akarom, mint ő - gondolom én. Nem nézek rá, eszek tovább, miközben azt várom, hogy tegye meg. Toroljon meg mindent a múltért és a jelenért, minden csorbát és vétket, szemtelenséget és hálátlanságot. Mert van rá oka, mert nincs itt senki, mert megteheti és mert csak neki van joga megtenni.
Kezdőlap
//
//
