Az erdőben találtam egy elhagyatott házikót. Pont olyan, mint a mesében. Kissé már benőtte itt-ott a buja, zöld növényzet, de a célnak megfelelt. Volt fedél a fejem fölött és szem előtt sem voltam túlzottan. ~Ha véletlenül a városba keveredik Jared, akkor sem fog egykönnyen megtalálni.~ Tetszett ez a gondolat. Csakhogy sajna nincs villany, se víz a házban jelenleg. Így példának okáért a tisztálkodást másként kell megoldanom. Még szerencse, hogy a közelben van egy vízesés némi tóval megspékelve. Az agyonhasznált törölközőmet és a gyöngyvirág illatú szappant magamhoz véve elindultam hát, hogy éjszakai fürdőzés címszóval megmosakodjam. Mivel nyár van, még nem sötétedik korán, 9-10 körül is jól lehet látni.
Legalábbis én farkasként igencsak jól tájékozódtam. Ugyanakkor tudtam, hogy még ebben a "melegben" sem kellemes a víz, amiben meg akarok mártózni. A vízesés miatt igencsak hidegre számítottam, de bíztam benne azért valamennyire felmelegedett már. Amikor odaértem körül néztem. Egyetlen teremtett lélek sem volt a közelben, így levetkőztem. A ruháimat szépen odakészítettem és a törölközőt rá raktam, majd a szappannal a kezemben a vízbe sétáltam. Először csak a nagylábujjamat érintettem hozzá, majd fogaimat csikorgatva lassanként egyre beljebb és beljebb merészkedtem. Mondanom sem kell, tökre hideg volt alig 15 fokos lehetett, még az uszodák hideg vizes medencéjénél is hidegebb volt a vízesés folyamatos utánpótlása miatt.
De próbáltam a jó oldalát nézni. Legalább gyorsan fogok végezni és tiszta leszek. Gyorsan megmosakodtam, majd úgy döntöttem a hajamra is ráférne némi tisztítás. Felsikkantottam, amikor a vízesés alá beálltam. Próbáltam minél gyorsabban végezni a dologgal ám hamarosan hangokat hallottam. Nem túl hangosan, elvégre a vízesés itt zubogott a közelemben és ez azért elnyomja a zajokat. De tudtam, hogy járkál erre valaki. Megijedtem, mert ha nem valami állat akkor itt fog megtalálni a tóban anyaszült meztelenül. Próbáltam gyorsan kiúszni, de a hidegtől begörcsölt a lábam és nem tudtam úszni rendesen. Éreztem, hogy elmerülök lassan, hiába kapálózok veszettül. Teljesen kiment a fejemből, hogy már régóta vagyok a vízben és begörcsölt a lábam.
Próbáltam fennmaradni a víz felszínén, miközben elhajítottam a szappant is, ami közeli part menti bokorban landolt nem messze a ruháimtól, megrezegtetve a leveleket. Éreztem, hogy egyre jobban fázom, de nem adtam fel. Fogvacogva evickéltem kifelé, ám félúton úgy éreztem túlságosan fáj a lábam, nem bírok tovább menni. Mindent vagy semmit alapon elkezdtem hát kiabálni segítség után, mielőtt valóban végleg elmerülök és megfulladok. - SEGÍT... SÉG! SEGÍTSÉG! VALAKI SEGÍTSEN! - Kiabáltam miközben kétségbeesetten próbáltam a víz felszínén maradni. Jókora adag vizet nyeltem, ami szinte marta belülről a légcsövemet.
A hozzászólást Shila Yeskel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:49 pm-kor.
A hely megismeréséhez az is hozzájárt, hogy felmérem a vadállatállományt, illetve a városhoz közel eső erdőségeket, melyek nem kimondottan az Őslakosok területe.Persze tudom, ha megkérdeznénk egyet közülük, azt mondaná, hogy egész Alaszka az övék, és mi csak pofátlan balhékereső őrültek vagyunk, ami talán még kicsit igaz is, de ez a legkevésbé sem zavar, és véleményem szerint nem is fog a későbbiekben sem. Az erdő szélén parkoltam le a motorom, majd nyugisan, emberként sétáltam be, és nézelődtem. Hallgattam a csiripelő madarak kedves dallamát a fejem fölött, a mókusok mohó rágcsálását, na meg a közelben legelésző őzek szaga is megcsapta az orromat. Több se kellett hát, ledobáltam a ruháimat és felvettem a már éhes farkasom teljes alakját. A csokoládébarna bundám színét elnyelték a sötétebb bokrok, ahogy elkezdtem becserkészni a vadat. Ahogy egyre közelebb értem a fűhöz lapultam. Túl egyszerű volt, hiszen a sűrű aljnövényzet miatt egy szempillantás alatt leteríthettem volna a hozzám közelebb eső őzet. De nem, ez nem jó. Én most adrenalinra vágyok arra, hogy üldözhessem, loholhassak a nyomába, míg rá nem vethetem magam. Így is lett. Szándékosan vakkantottam el magam, és egy kis egérutat adva eredtem a zsákmányom nyomába. A hajsza minden vadállat számára maradandó és élvezetes. Akaratlanul is kiéleződnek az érzékeid, a tetőfokára hág a gyorsaságod és minden mozdulatod ösztönös. De persze a kivétel erősíti a szabályt, hiszen egy önszántából átváltozott farkas általában megőrzi a tudatát. Ezért is torpantam meg olyan hirtelen, és hagytam eliszkolni a vacsorát, mikor megéreztem a másik farkast. Körbeszimatoltam, hátha betorpantam volna figyelmetlenségből valaki privát területére, de nem éreztem semmit, így hát a nőstény irányába indultam. Nem féltem tőle, nekem, egy ekkora bestiának, mi oka lenne? Mellesleg az energiái sem voltak túl erősek, ez persze nem azt jelenti, hogy nem bújhat páncél mögé. Akkor vettem rohamosabbra a tempót, amikor sikoltozni kezdett. Pillanatok alatt odaértem, és csobbantam be a hideg vízbe, nem is foglalkozva semmivel. Lehet, hogy ellenséges szuka, de nem fogok senkit sem így veszni hagyni A tengeren megtanultuk, hogy mindegyik farkas élete kincs, hiszen olyan nehéz pótolni őket. A rémületének szaga erősebb lett, de nem törődtem vele, alá úsztam, így mikor feljöttem már a hátamon volt. Csak annyi a dolga, hogy kapaszkodjon.
Kiabálásomra nem várt segítség érkezett. Egy farkas vetette bele magát a jéghideg vízbe. A tó vize persze felkavarodott ettől, ahogy közelített egyre jobban hozzám. Nem törődhetem azzal, hogy esetleg Jarednek dolgozik és így talált rám. Az abbéli félelmemet, hogy rám találtak elnyomta a tudat, hogy mindjárt meghalok. Az életösztönöm munkálkodott bennem, nem akartam meghalni. Pedig a lábaim szinte teljesen megbénultak a hidegtől, s félő volt, hogy elmerülök, mire ideér hozzám a tó közepére. Kapálóztam és küzdöttem, hogy valahogy fent maradhassak a víz felszínén addig, amíg hozzám ér és tud segíteni. De elfáradtam, úgy éreztem egyre nehezebb csapkodnom a kezeimmel is, nem csak a lábammal. Már épp elmerültem a feketeségbe, amikor alám úszott. Gyakorlatilag ezzel megmentett, hiszen ha elmerülök, legfeljebb vízi hullaként bukkanok újra felszínre, de akkor már késő lesz nekem. Próbáltam kapaszkodni a bundájában, hogy vele együtt kievickélhessek a partra. Ám túlságosan is fáradt voltam, s hiába öleltem át vagy próbáltam a hátán maradni. Az ólmos fáradtság úrrá lett rajtam és eszméletemet vesztettem. Elnyelt a feketeség. Nem tudtam ébren maradni, aminek az lett az eredménye, hogy már épp a parthoz értünk ki, mire lassanként lecsúsztam a hátáról bele a zavaros vízbe. Nem ellenkeztem, nem kapálóztam, bár testem meg-megrándult néha miközben nyeltem a sok, számba és orromba betóduló vizet.
Remek, már csak ez hiányzott. A kapálózása alább hagyott, majd teljesen meg is szűnt. Ne most halj meg nekem, Aranyom, mert akkor fölöslegesen lettem vizes, és nagyon zabos leszek. ~Bírd ki, már nincs sok!~ Nem tudom, hogy a hangom eljutott-e a tudatába, csak arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb csúszik. Mordultam egyet, majd hátrafordítottam a fejem, és éppen elkaptam a karját agyaraimmal. Nem haraptam meg, csak tartottam, hogy ne merüljön el. Így vonszoltam ki a partra, ahol az oldalára fordítottam, hogy kiköhöghesse a vizet, amit lenyeldekelt a nagy fulladozásba. Emberi alakban egy hangos sóhajtást hallattam volna, de most inkább csak megböktem az orrommal a lány arcát, illetve a mancsommal megütögettem a hátát, hátha ez segít. Nehezen tudok így szájon át lélegeztetni, vagy ilyesmi, szóval lehet, hogy vissza kéne változnom. De egy nőstény ne legyen ilyen puhány, emberelje meg magát, szedje össze az erejét, és küzdjön! Türelmesen vártam feszült figyelemmel követve minden rezdülését, és már éppen kezdtem visszavonni a bestiám, hogy újra emberi alakot öltsek. Kár, hogy a ruháim valahol az erdőben maradtak...Sosem zavart a meztelenség de lehet, hogy a szívbajt hozom rá, hogy ha hirtelen azt se tudja, hogy mi történt. ~ Kislány, éledj!~
Szerencsére még időben elkapott, így nem nyeltem túl sok vizet. Kissé kába tudatomba lassan bekúszott az idegen farkas hangja, de felelni már nem volt erőm. Mint, ahogy kapaszkodni sem. Éreztem a karomat finoman megfogó agyarakat. Épp csak annyira harapott rá kezemre, mint a kölyküket a szájukban utaztató szukák. Amennyi ahhoz kellett, hogy ne merüljek el. Már a szemeimet se bírtam nyitva tartani az ólmos, rám nehezedő fáradtság érzetétől. Nem tudom mikor értünk ki a partra, vagy hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, míg küzdöttem az ébrenlétért. Talán az életemért is kicsit. Azt mondják az ember szemei előtt lepereg az élete, amikor haldoklik. Nos én első kézből tapasztalhattam meg a dolgot azt hiszem. Valóban úgy éreztem, hogy egy filmet nézek, csakhogy ez visszafelé haladt.
Ahogy egyre fiatalabb kori emlékképek tódultak agyamba, egyre inkább világosabb lett minden körülöttem és a végén úgy éreztem egy alagútban vagyok. A sokak által emlegetett fényt is látni véltem ám erről hirtelen egészen más jutott eszembe nem Isten. Amúgy sem neveltek vallásosnak. Legalábbis szó szerint véve egyetlen egyháznak se vagyok tagja. De azért van egy felsőbb erő, aminek hiszek a létezésében. Ha ez hit és vallásosság, ám legyen. Kósza gondolatfoszlányként vetődött fel bennem, hogy amit sokan a mennyországnak gondolnak, a fény meg minden nem-e a születésünkről visszamaradt emlék csupán. Ahhoz, hogy megtudjam elindultam a forrása felé, ki az alagútból. Ám ekkor ismét egy hangot hallottam. A farkas hangjára ismertem, mely alig volt hallható már, mégis megállásra késztetett.
Visszafordultam a sötétségbe és botorkálva, az alagutam falát tapogatva az egyre halkuló hangot követtem. Éreztem az arcomnak és a hátamnak ütődni valamit, de semmit sem láttam. Egyik kezemet elvéve a faltól magam előtt tapogattam a fekete, anyagtalan semmit. ~Merre vagy? Nem talállak. Eltévedtem, a sötét körülölel.~ Próbáltam üzenni én is, de nem tudtam, hogy kapok-e még rá választ. Elég erőtlennek éreztem magam a próbálkozástól. Lassan tértem magamhoz és szinte azonnal fuldokolva köhögtem fel a légcsövemben és tüdőmben rekedt vizet. Csípett, a tüdőm égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul valami még mindig nyomta a hátamat. Szerencsére oldalt fekve voltam, így nem nyeltem vissza a magamból kiadott vizet.
A hátamra gurultam és lassan, kissé sípoló tüdővel ittam magamba az éltető levegőt. Nem haltam meg, de minden lélegzetvétel kegyetlen késszúrásszerű fájdalommal járt, szinte marta a légcsövemet. Fekete pontok ragyogtak a lassan kinyíló szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, és elzárták a fényt. Homályos tekintetem idővel kiélesedett és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egy férfi magasodik felém eltakarva a fák lombjai között átszűrődő napfényt. Meg akartam szólalni, de csak köhögni sikerült. Kezdetben nem jutott el tudatomig, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Ám, amikor kapcsoltam kezeimmel igyekeztem eltakarni magam, bár valószínűleg mindent látott már belőlem az illető. ~Ki vagy? Te mentettél ki?~ Kérdeztem telepátiával inkább tőle remélve, hogy sikerül üzenni neki legalább úgy.
Hallottam a gondolatait, minden eljutott hozzám, annak ellenére, hogy ő már talán máshol járt, legalább fél lábbal. Viszont válaszra nem méltathattam, hiszen átalakulás közben nem megy túl erőteljesen a másra koncentrálás. Főleg mert hiába vagyok évek óta farkas, még mindig fájdalmas a művelet. Gyorsan, de hangosan recsegve alakultak vissza csontjaim, és jelent meg újra az emberi bőröm. Az energiámat messze érezhették, szóval reménykedtem benne, hogy senkinek nem jut eszébe erre tévedni. Immár emberi alakba, de ruhátlanul térdeltem a lány mellett. Engem nem zavart túlzottan, már hozzászoktam a meztelenkedéshez. Pont mire hozzáérhettem, már el is kezdett köhögni. Homlokráncolva figyeltem ahogy lassacskán visszatér a való világba. Egy hangos sóhajjal engedtem ki magamból a feszültséget, mikor átgördült a hátára. Lassan, szemeit kinyitva engem is megláthatott, és bár a beszéd nem ment neki, elég volt látnom a hirtelen mozdulatait, hogy lássam mennyire zavarba jött. Remek, egy szégyenlős haldokló... - Nem kell takargatni magad, kislány, láttam mindent, amit csak lehetett. - nem akartam gonoszkodni, de azért egy vigyor csak kicsúszott. Végül talpra löktem magam és az erdő felé intettem a fejemmel - Elmegyek a ruháimért, de mindjárt jövök vissza, addig próbáld meg összeszedni magad. - azzal meg is fordultam és gyorsított léptekbe indultam a fák sűrűjébe. A cuccaimat hamar megtaláltam, így hát gyorsan fel is öltöztem, hogy visszamehessek és válaszolhassak az esetleges kérdéseire, na meg ő is az enyéimre. Visszakocogtam a vízeséshez, és ha a lány már ruhában volt, úgy odamentem és lehuppantam a földre, hátratámaszkodva a kezeimre. Nem féltem tőle, ugyan, ártani nem tud nekem, és amúgy se tűnik annak a harcias típusnak, ezért mertem ilyen hamar kényelembe helyezni magam - Válaszolva az előbbi kérdésedre... Én mentettelek ki, igen, de hagyd csak nem kell hálálkodni. Mellesleg Ronny vagyok. És te, Bogárkám, hogy keveredtél ebbe a piszok hideg vízbe? Szerencséd,hogy erre jártam...
Amikor vigyorogva felhívta a figyelmemet arra, hogy ő bizony mindent látott nagy kedvem lett volna egyszerre elsüllyedni szégyenemben és jól felképelni az arcátlanságáért. Engem még úgy neveltek, hogy a lány védje az erényét, míg férjhez nem megy. Persze Jared mindent felrúgott, de ez egy más kérdés. Még egy férfinek nem adom meg ezt a lehetőséget. Figyeltem a férfit, ahogy felpattan és próbáltam nem oda nézni. Most is zavarba tudtam jönni ennyitől is. Néha már komolyan úgy érzem, megijedek a saját árnyékomtól is könnyedén. Bólintottam a férfinek, aki sietve távozott. Én is felkeltem, bár nehézkesen és megkerestem a ruhámat és a törölközőt. Visszamentem a tóhoz és lemostam magam, ahol földes lettem vagy füves. Után pedig szárazra töröltem magam és felvetem a ruhámat.
Hallottam, hogy érkezik és figyelmemet abba az irányba fordítottam, ahonnan őt hallottam. Néztem, ahogy lazán leülve a földre kényelembe helyezi magát. Idősebbnek tűnt nálam kinézetre, de ez nem feltételezi egyértelműen, hogy valóban jóval idősebb nálam. Hiszen én sem vagyok mai csirke, hogy úgy mondjam. Egy kissé azért tartva tőle, a távolságot meghagytam kettőnk között és magam is helyet foglaltam a fűben. A nyári nap melege kellemesen simogatta arcomat, ahogy itt-ott átszűrődött a fák lombjain keresztül. Hajamat szárogattam a törölközőmmel éppen, amikor megszólalt ismét. - Khmm... köszönöm, hogy megmentettél Ronny. - Köszörültem meg a torkomat, mert beszélni még mindig nem volt kellemes dolog. - Az én nevem Shi... Shayelin Harris. - Mondtam, kis híján elárulva az igazi nevemet, de egyenlőre jobbnak láttam óvatosnak lenni.
A másik farkas, akivel találkoztam fiatalabb volt, de Ronnyt küldhette Jared is. - Épp fürödtem, mint kitalálhattad. Csak begörcsölt a lábam kifelé menet. Elég hideg volt a víz. - Hallgattam el elgondolkozva a dolgon. - De kimentettél, így az adósod vagyok. - Mondtam komolyan a szemébe nézve. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a hála és sose tartozzak másoknak, ám ha mégis úgy alakulna, ne akarjak kibújni a kéretlen kötelezettség alól. - És te mit csináltál errefelé? Egyedül vagy? - Érdeklődtem, remélve nem azt mondja majd, hogy engem kutatott fel az exemnek. - Mond csak Ronny, azt hallottam a városban többen is vannak közülünk. Hallottál valamit az itteni falkákról? Én még csak nemrégiben érkeztem Chicagóból. - Puhatolóztam, próbálva finoman feltérképezni a terepet. Persze, ha lenne valaki, aki felvilágosítást tudna adni, az elég jó lenne.
Látszott rajta, hogy nem ez épp élete egyik legkényelmesebb szituációja, de tudtommal egyikünk se tud visszamenni az időbe, hogy másképp csinálja, ugye? Na ezért kell a legjobbat kihozni a dolgokból. Ahelyett,hogy azon rágódik, láttam őt ruhátlanul,inkább annak kéne örülnie, hogy láthatott Engem hasonlóan. Na de nem lehet mindenkinek ilyen baromira jó gondolkozásmódja, mint nekem. Az persze feltűnt, hogy a nevénél hezitál a kis hölgy, de különösebben nem érdekelt. az ő dolga, ha kamuzik vagy nem, ha fontos emberke lesz, vagy már most az, akkor úgyis megtudom azt amit kell. - Igazán nincs mit... Lin? Vagy esetleg teljes nevedet óhajtod? Mondjuk a Bogárka is remekül illik rád. Ne kérdezd, miért. - miután rájöttem, hogy kicsit túlspiláztam ezt a becenév dolgot, csak egyszerűen lelegyintettem magam, és inkább meghallgattam a vízbefúlás rövidke történetét. - Ugyan, mondtam, hogy nem kell hálálkodni, nem az első és szerintem nem is az utolsó vagy akit meg kell mentenem a fulladástól. - vonok vállat. - Sőt, anno még engem is rángattak ki az óceánból. Nem voltam a legjobb gyerek. - vigyorogtam egy sort ismét, de a jókedvem hamar eltűnt,hála az ál vagy nem ál-Shayelin kissé gyanakvó kérdéseinek. - Én? Ja, egyedül. Már ha nem számítjuk azt a kis mókust, aki az előbb éppen le akarta nyúlni a kendőmet. - igazítottam meg rögtön a csuklómon lévő fekete kendőt, automatikusan. Ezek a darabok már eléggé hozzám nőttek, ki se mozdulok szinte nélküle, vagy valamelyik társa nélkül. Amikor a falkákat hozta szóba kicsit sikerült elszontyolítania. Reméltem, hogy végre találkoztam egy őslakossal, ráadásul kimondta a bűvös 'adós' szót is, szóval ebből már csak jó sülhet ki. Erre meg 99%-ban tuti már, hogy nem vagyok ekkora mázlista ma sem. Áhh... - Egyet s mást igen. De biztos,hogy Chicagóból jöttél? Na nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, vagy jogosultságom a kérdőrevánsra, de a nemrég ideérkező falka, amelynek én is tagja vagyok, szintén onnan jött. De te nem rémlesz. - mértem végig ismételten a lánykát. Tényleg nem volt ismerős az arca, és egyéb része sem. Pedig ha a fejét nem, hát mást tuti megjegyzek a hölgyeken.- Amúgy mire lennél kíváncsi,már a falkákat illetően? - nyúltam a zsebembe, hogy előbányásszam a cigimet és a gyújtómat, de nem ment ez olyan egyszerűen, kénytelen voltam minden lehetséges helyet végigtapogatni magamon, mert az az átkozott tűzcsiholó nagy nyavalya mindig eltűnik...
- Inkább Shy. Bár a Bogárka is aranyos. - Hagytam helyben a rám ragasztott becenevet. Ilyenem még úgysem volt, talán egyszer még hasznos lehet. Úgy tűnt beszédes fajta, így figyeltem rá, hátha mond valami számomra hasznosat is. Éreztem, hogy idősebb nálam. Mégis úgy tűnt, mintha ő lenne a kamasz és lazább kettőnk közül. Érdeklődve hallgatom az óceános történetét. Én ugyan még életemben nem láttam se az óceánt, se más kontinenst. Úgy tűnik azonban egy s mást helyre kell tennem ezzel kapcsolatban még. - Nézd, nem ma születtem, de gondolom sejted. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a köszönet és az adott szó. Szóval tényleg komolyan mondtam, hogy az adósod vagyok. - Néztem rá kissé úgy, mint valami dilisre amiért nem tudja felfogni idősebb létére, hogy mi is a tényállás.
- Igen. Az ottaniaktól tudom, hogy itt két falka is van... - Hallgatok el kicsit, majd minden bátorságomat összeszedem és elmondom az igazat, bármennyire is kellemetlen. - Oké, kezdjük elölről. Bocs a bizalmatlanságért, de óvatosnak kellett lennem. Akár Jared is felbérelhetett... Valójában Shila Yeskel vagyok, a Richmondi alfa lánya. És ezért is jöttem. Ugyanis falkát keresek magamnak, aki megvéd az őrült exemtől. Reméltem, hogy itt befogadnak végre. Úgy hallottam elég erősek vagytok. - Engedtem ki a tüdőmből a levegőt, s kissé hadarva előadtam mi is a helyzet velem. ~Oké, ez nem is volt olyan gáz, mint éreztem elsőre.~ Mondjuk elég szégyen Omegának lenni, de nem igazán volt beleszólásom abba, hogy így alakultak a dolgok. Jared mellett nem maradhattam ezek után.
~Vagy azt kellett volna tennem? Maradni és eltűrni, hogy esetleg újra kezet emel rám?~ Ez így tudom, hogy kicsit sok lehetett neki, de azért siettem hozzátenni. - Én csak nyugodtan akarok élni, más vágyam nincs is. - Reméltem, hogy nem akad ki ettől. Általában, ha kiderül Omega lettem mindenki megváltozik. Nyilván féltik az életüket, amit megértek. De Chicagoban azt mondták itt több száz éves farkasok is vannak. Ők pedig már képesek lennének szembeszállni Jareddel. Akár az előttem lévő farkas egymaga is. - Hát... az érdekelt volna, hogy ki az alfátok és hogy lehet nála audienciát kieszközölni. Beszélnék vele. - Mondom várva, hogy mondjon valamit most már ő is. Figyelem, ahogy ügyetlenkedve keresni kezdi az öngyújtóját vagy gyufásdobozát, miután elővette a cigijét. ~Hogy én hogy utálom a dohányfüstöt!~ Jut eszembe, de nem teszem szóvá. Ha befogadnak és megvédenek, ennyit fél lábon állva is kibírok érte.
Ha hinnék a Karmában, akkor biztosra venném, hogy az üldöz és ott baszik ki velem ahol csak tud. Az elmúlt egy évben az élet úgy rángatott, mint egy marionett babát, én pedig kis híján belefulladtam a kötelekbe kapálózás közben. És bár most kivontam magam a forgalomból egy időre, a helyzet változatlan. Mi maradt? Semmi. Mi ment? Minden. Annál viszont sokkal büszkébbnek teremtettek, mintsem elmeneküljek a felelősségről és gyáva féregként feladjam az életem, amibe a falkám is beletartozik. Tőlük senki sem vehet el - még akkor sem, ha ők fáznak rá apuci kedélyállapotára. Úgyhogy ha nem muszáj, nem is nagyon érintkezem senkivel, teszem azt, amihez értek: gyilkolok. Lassan már hivatalos vadászati tilalom lesz érvényben miattam, annyit járok ki az erdőbe ölni. Persze ez koránt sem annyira élvezetes, mint más farkassal vagy egy emberrel végezni, de ez jutott.
Most is épp a szokásos köreimet teszem. Nincs még késő, de már sötétedik. Hiába, itt télen már délután kettőkor is majdhogynem lámpát kell kapcsolni. De ezt kihasználva legalább a szörnyeteg valódi arcát mutathatom, a hatalmas, lángoló szemű, fekete bestiáét. Egyelőre csak kószán keresem a megfelelő helyet. Élvezem, ahogy a hó ropog a mancsom alatt és ahogy beolvad a karmaim közé. De ma este a medvék és a szarvasok helyett valami mást hoz felém a szél, amitől rögvest fel kell kapnom a fejem, torkomból pedig reflexként tör elő a mély, elnyújtott fenyegető morgás... Vincent... Már csak te hiányoztál. Érzem, ahogy a harag és a sóvárgás összeáll a torkomban és bár soha nem teszek ilyesmit, most mégis roppantul előzékeny vagyok. ~Ha jót akarsz magadnak tégy úgy, mintha észre sem vettél volna és takarodj a közelemből.~ Igaz, nem kértem meg szépen, de ez már így is épp elég figyelmeztetés.
Atanerk híján olyan volt a falkánk, mint a kacsák a céllövöldében, ráadásul az őrzőknél is vezetőcsere történt, Fairbanks teljesen felfordult... azok a chicagói majmok mégis nyugton vannak. Vagy legalábbis mellőzik a látványos megmozdulásokat, ami egyrészt furcsa, másrészt némi reményt ad: talán az ő házuk táján sincs minden rendben. Csakhogy nálunk se, és ez jobban lefoglalt, viszont a dolgok semerre sem haladtak. Edennel kellett volna beszélnem a telefonos követős projektről, de már untam a négy falat bámulni, a farkasom is nyújtózásra vágyott, így egyenes út vezetett a vadászat gondolatához. Ezúttal azonban nem akartam a hegy vadállományát tizedelni, az majd holdtöltekor úgyis megcsappan. A folyók körül császkáltam farkasalakban, az erdő mélyén barangoltam, valami fogamra való után néztem, de... semmi mókát nem találtam abban az unalomig ismételt metódusban, hogy kiszemelés, becserkészés, üldözés, leterítés, halál. Több kellett, kihívás, bármi, ami megdobja az adrenalinszintem és kicsit érezteti, hogy nem csak vagyok, hanem élek is. Fél órás nagy büdös semmit követően fohászom meghallgatásra lelt, méghozzá nem is akármilyenben! A dühödt energia szinte pofán csapott, majd jött a tolakodó, morgó figyelmeztető gondolat, vagy inkább fenyegetés a városi maffiafőtől. ~ Különben mi lesz? Ó, nagyon is tudtam, és már csak azért is közelebb mentem. Kint voltunk a szabadban, csak Castor meg én, se hotel, se emberek, se zavaró tényezők: két farkas a természet fagyos ölén, micsoda idill!
Jellemző. Ezzel a gyökérrel már a régi szép időkben sem lehetett normálisan kommunikálni. Gondolom eléggé viszkethet neki, ha egyszer az életben nem provokál valakit. A válaszára csak fújtatok egyet, de az orromból kiáramló levegő szinte teljesen ködbe borítja az egész fejem néhány pillanatra. Ha közelebb ér, oly módon és olyan erővel, sebességgel fordulok felé, mint ahogy a szumóbirkózók lépnek a küzdőtérre. Egyik mancs a másik után, keményen dobbantva a fagyos földön. ~Ha elegáns akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ebben az esetben fennáll a veszélye, hogy megütöd a bokád. Tekintve, hogy már a szagod is idegesít.~ Mindeközben halkan gurgulázom, és lassú mozdulattal simítom a levegőt a farkammal. Most minden mozdulat kimért, óvatos és lassú - ennek ellenére olyan feszes, akár a természetfilmekben a cserkésző vad. Szerintem mondhatom, ha csak nem ostoba annyira, hogy könnyelműsködjön, hogy most mind a ketten figyelünk még a bokrok apró rezdüléseire is. Én legalább is mindenképp. ~Egyébként pedig nem tartom kizártnak, hogy ha nem takarodsz el, ma éjjel a falkatársaid fognak az áruló tested hullájából vacsorázni.~ Még mindig nem mozdulok felé. Úgy hiszem, hogy kellőképpen tudatosítottam benne, hogy a nagy farkas nem játék és mindkettőnknek jobb, ha ezt minél hamarabb fel tudjuk fogni. ~Már nem vagy Alfa, Vincent. Úgyhogy tűnj el, ne keresd a bajt.~
Hú, már eregeti is a fáradt gőzt! Nyithatna még a szelepen, mielőtt eldurran az agya. Vagy bikát játszik... ebben az esetben új szintre lépett a vérfarkasok evolúciója, bár a magam részéről inkább itt megrekedek, minthogy ilyen rondaság legyek. Tettem egy gyors, ingerlő mozdulatot, mint aki ugráshoz készült, de csak "fenyegettem", ingereltem. Feszült volt, nem is kicsit, engem pedig világéletemben elkerült a veszélyérzet, amitől egyszerre tűntem bátornak, ostobának és vakmerőnek. Könnyelmű viszont sose voltam, pláne nem akkor, ha szumósokkal kezdtem. Egészen addig magasról tettem a hantázására, amíg egy szó úgy nyakon nem vágott, hogy azt még a Medve is megirigyelhetné. "Áruló." Ott virított az agyamban nagy, vörös betűkkel és a farkasom pofájába dörgölőzött. ~ Túl magas lóról beszélsz pondró létedre! ~ hördültem fel én is a bennem felkorhadó farkassal. ~ Azt hiszed jobb vagy? Szánalmas szuka módjára nyüszítve menekültél ide Chicagóból egy kezelhetetlenül nagy falka csonkjával. Füled-farkad behúzva kotródtál az isten háta mögé, hogy bevackold magad ide, ahol alig tudják páran, mekkora vesztes vagy valójában! Ó, igen, Mortimer barátsága járt előnyökkel. Csak kár, hogy lelépett - kíváncsi lennék, hogy ez azt jelentette-e, hogy valamit ő is elcseszett, amikor a korcsokat idehozta. ~ Alfa? Annak te is legfeljebb az árnyéka lehetsz. Megálltam, hátamon felborzoltam a szőrt és fenyegetően vicsorogtam. Egy kezeme... mancsomon meg tudom számolni, hányan láttak ilyennek, hányan tudták, mi van valójában a mosolyom és a marhaságaim mögött. Éreztem az erőt, a bestia sajátos mágiáját, a vérvonalam nyújtotta pluszt. Testem minden apró sejtjével tisztában voltam, mindet éreztem a környezetemből.
Vannak pillanatok, amikor az állati ösztön teljes mértékben képes elnyomni az emberi gondolkodást. Már nem is Vincent emberi szavai voltak, amelyek felpiszkálták a vadállatot odabent. A testi jelek, a felborzolt szőre, a belőle áradó szemtelen harag mind-mind sajátos alakot öltöttek, a fekete farkast pedig egyértelműen megtorlásra kényszerítették. Hiába küldte felém a gondolatait. Míg tartott a mondandója, válaszgondolatok helyett egy megtermett bestiát kapott, aki ösztönösen hörögve és "ugatva" kapkod felé hatalmas pofájával. Aki az agyarait csapkodja össze, hogy erőfölényét kifejezze, aki mellső mancsaival porrá rúgja maga előtt a havat. Szeretem ezt az állapotot. Képes arra, hogy elfeledtesse velem, ki és mi vagyok valójában, hogy min mentem keresztül és hogy mivel kell nap, mint nap szembenéznem. Itt pusztán annyi a fontos, hogy valaki megszegi a törvényt, megkérdőjelezi a hierarchiában felette állót. Már csak az sem számít, hogy Vincent bebizonyította, hogy magára hagyja az övéit az önös érdekek miatt. A véleményem és az, hogy sérteget, már nem is számítanak. Aztán egy hirtelen pillanatban, amikor talán senki (még én magam sem) számít rá, örökölt képességem kiteljesedik: olyan sebességgel ugrom Vincent mellé és kapok a pofámmal a nyakához, mintha puskából lőttek volna ki. Meg akarom ragadni a bőrét és belenyomni a szemtelen pofáját a hóba, hogy tudja, hol a helye.
A sajátjaim elítélhettek. Megvethettek, ha úgy tetszett, de ez a farkas bolhapöccintéssel sem volt jobb nálam, nemhogy fölöttem állt volna! Az emberi gondolatok eltűntek, az ösztönök felülkerekedtek mindkettőnkön és amikor a feszültség Castorban a csúcsra ért, akkor elengedte a maga fenevadját, az enyém pedig tárt - karmos - mancsokkal üdvözölte. Belekapott a nyakamba, de annál azért stabilabban álltam, semmint hogy csak úgy ledöntsön. Felmordultam és a hozzám közelebb eső mellső lába felé kaptam és ha tudtam, kirántottam alóla, hogy ő bukjon fel. Ha nem sikerült, a foga között maradt bőrömre fittyet hányva kitéptem magam a szorításából, majd egyből támadtam, karmoltam, haraptam, ahol értem. Már nem agyaltam, hagytam, hogy a farkasom tegye a dolgát, ilyenkor jobb volt rá hagyatkozni. Fel akartam tépni Castor hasát. Ez volt a cél: kizsigerelni, hogy az ő friss vérétől legyen lucskos, latyakos a hó.
A friss vér kiserken, és amennyire felhergel, annyira el is undorodom a mocskától. A gondolat egy pillanatra megzavar, így úgy borulok le a földre, mint egy hatalmas zsák. A következő pillanatban már csak Vincent bűzős pofáját látom közeledni magam felé, ahogy célba veszi a hasam tájékát. Hatásszünet. Pillanatnyi csend, amiben csak a kaffogás hallatszik, semmi más, az elmémben viszont annál sokkal ördögibb játszma veszi kezdetét. Vincent nyilván valóan nem fogja kihasználatlanul veszni hagyni a pillanatot, úgyhogy jó eséllyel tart a földön. És ha nem mondott le arról a szándékáról, hogy kizsigerel, az első karmolás vagy harapás pillanatában belém hasít egy idegen-ismerős hangja, aki arra buzdít, hogy kapaszkodjak meg Vincent testében a mellső mancsom karmaival és tépjem fel, ahol tudom. A fájdalom, amit Vincent találata okoz, egyelőre nem ver földhöz - sőt! Úgy érzem, egészen ínyemre való, hogy végre fizikailag is fáj valami, nem csak lelkileg. Amint sikerült biztosan megkapaszkodnom Vincentben, érzem, mennyire erős és acélos. Mintha nehezebb volna nálam, mintha a teste ki lenne öntve betonnal. Ahogy ez realizálódik bennem, már nem akarom őt elhajítani, mert teljesen felesleges próbálkozás volna. Az ismerős-ismeretlen hang a fejemben azt sugallja, hogy teljes erőmből vágjam pofán, amit meg is teszek. Ha sikerül, jut elég időm arra, hogy a sebességem fölényét kihasználva elgördüljek és négy lábra pattanjak. "Nincs idő." Ezt súgja a hang, én pedig megfogadom a tanácsát: amit felkelek, megfeszül mindkét hátsó lábam és már ugrom is felé. A fejét akarom elkapni, bezárni a karmaim ketrecébe. Felsérteni a szemét, az orrát, hogy elveszítse minden valamire való érzékékszervét, hogy aztán könnyűszerrel téphessem darabokra. Ha a támadás sikerül, vagy ha leráz magáról, taktikát kell váltanom. Cselezve, ide-oda szökkenve kell felhergelnem, hogy belesétáljon a csapdámba. Egyre távolabb akarok kerülni tőle, hogy a megfelelő pillanatban ugrásra kényszerítsem, és amíg a levegőben van, kihasználhassam az időt.
Fémes ízű, forró patakokban folyt a vére, ahogy a pillanatnyi megtorpanását kihasználva nekiestem a hasfelmetszésnek. Karmom a húsába tépett, ahol értem, izmokat próbáltam felszakítani, kifordítani a beleit, kipakolni mindent bordái védelméből. Meg akartam ölni. Gyilkos indulat vezérelt, ez már nem csak az ellenszenv heve és a harag lendülete volt, a farkasom és én is vérszemet kaptunk, ez pedig mindkettőnket egyre magasabb hőfokon emésztett. Azt akartam, hogy a másik farkasa is érezze ezt, az északiak, az ősök erejét, a vérvonal hatalmát, mindent, amit Alaszka kopár hegyei, hómezői, zsákmányt ígérő erdejei jelentettek. Érezze, hogy ez nem az ő otthona, hanem az enyém! Hatalmas pofont kaptam, amitől oldalra bicsaklott a fejem és tétován ment vele a testem is. Dühödtem mordultam, amiért meg mert zavarni a szórakozásomban, és már kaptam is utána, hogy ha elértem még és nem ugrott túl messzire, valahol még felszakíthassam a bőrét. Leheletem bő párapamacsok formájában hagyta el a szám, a hó latyakos lett a vértől. A környéket markáns vérszag lengte be, ha a közelben akadt még farkas, az biztosan megérezte. Hiba volt hagynom, hogy kikerüljön alólam, a szorításomból, gyilkos ölelésemből. Visszatámadt, rendkívül gyorsan, és hiába reagáltam viszonylag időben, még így is majd' letépte a fél pofámat a karmaival, a szemembe is sikerült belekapnia. Hiába, ő se véletlenül alfa... Fürge, gyors, nem próbálom meg tartani vele az iramot, csak magamat fárasztanám ki vele idő előtt, inkább figyelem és próbálok mindig úgy mozdulni, hogy lehetőleg ne tudjon túl messzire kerülni tőlem, azonban sose sikerül olyan közel jutnom, hogy a karmaim elérjék. Ingerelt, provokált, éreztem, de pont nem olyan helyzet volt, hogy sok időm legyen kombinálni. Ha nem teszek valamit gyorsan, előbb-utóbb így is kifáraszt, és akkor cseszhetem. Megfelelő pillanatra vártam, akkor akartam elkapni, azelőtt a pillanat előtt, hogy földet ért volna egy ugrásból, akkor, amikor még nem ért a hátsó lába a földre és nem tudott továbbugrani. Ilyen pillanat kellett nekem és csak egyszer próbálkozhattam. Ha elrontom, az ő mancsában vagyok. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy a termetéhez képest kicsiket ugrott. Nem várhattam tovább, a következő helyzetváltásakor felé ugrottam.
Lehettem bármennyivel fürgébb nála, nem volt szabad hagynom, hogy teljesen feldühödjön. Néha engedtem, néha pedig az ő javára sikerült éles karmaival felszántani a hátsó lábaimon a bőrt, ezzel is tovább mocskolva a már egyébként is tacsakosra ázott havat a talpunk alatt. Fel-felmorrantam, vagy szűköltem a mélyebb sebek esetén, de ez még egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy feladjam. Vincentből sugárzott a harag, talán lassan kezdte elveszíteni a fejét, ez pedig engem táplált egyre jobban. A vége felé már belém hasított a hastájéki fájdalom - fogalmam sem volt arról,hogy mennyire vagyok rossz állapotban, mennyi vért vesztettem én, és mennyit ő, valamint: hogy van-e egyáltalán még súlyos sérülésem a hasamon kívül. Ennek ellenére azt éreztem, hogy valahol valami nem stimmel. Meg mertem volna esküdni abban a bizonyos utolsó előtti pillanatban, hogy valaki tisztán megszólalt, hogy ne most add fel, testvér, de az is lehet, hogy hallucináltam. Ez a sugallat, vagy gondolat tökéletesen összhangban volt minden érzésemmel. Nem dőlhettem ki a vérveszteségtől, sem a fáradtságtól. Ha Vincent most eltalál és a markába kaparint, akkor nekem végem. Életem filmje ugyan nem pergett le, de egy pillanatra minden önös érdekemet háttérbe szorította a tudat, hogy kikért nem halhatok meg. Bár nem érzem, a karmai éppen meglegyintik a combom fekete bundáját. Nekem pedig egyetlen lapra kellett feltennem mindent, hiába uralt a gyilkos ösztön, ez a gyilkos pontosan tudta, hogy ennyin múlik minden. Az adrenalin teljesen eláztatott, az egész folyamat hosszú perceknek tűnt. Ahogy súrolta a combomat, már leért a talpam. Tornászokat megszégyenítő hajlékonysággal fordultam a felsőtestemmel Vincent felé, aki bár számomra kissé rossz szögben, de félig még a levegőben volt. Minden erőmet és figyelmemet a bal mellső mancsomra összpontosítottam, ahogy megküldtem oldalról a bordái felé. Először csak a fájdalom hasított az ujjperceimbe, ahogy a bőrén áthatolva a bordáival ütközött. De az én mancsom már túl sok mindent megélt ahhoz, hogy ennyi után feladja: hangos reccsenéssel törte át a csontok kemény védelmét, hogy előbbre törjön, egészen Vincent élettől dobogó szívéig. Ha azt érzem, hogy a hatalmas test meginog, a jobb mellső mancsom már szalad is Vincent feje alá, hogy a hatalmas súlyt meg tudjam tartani a levegőben és ne borulhasson le a földre. Érzem, hogy a tenyeremben fogom a vadul kalapáló ketyegőt. Tudom, hogy nyertem. Bármit tesz már a hím, bármennyire kapálózik vagy támad, minden egyes mozdulat csak arra jó, hogy ő szakítsa ki a saját szívét helyettem. ~Még látjuk egymást, Vincent...~ Közlöm vele búcsúzóul, majd egy diadalittas üvöltés kíséretében rántom ki a mancsom Vincent belsejéből, hogy vérrel áztatott, itt-ott a csontok által felhorzsolt mancsomban tarthassam a szívét.
Nem volt filmvetítés, se magasröptű gondolatok, se másokért való aggódás. Abban a pillanatban, hogy a karmos mancs áttörte a bordáit és megragadta a szívét, minden eltűnt. Lényegét vesztett semmiséggé váltak az addig fontos dolgok. Tudta, hogy meghal, hogy vége lesz egy pillanat múlva, de sem félelmet, sem kétségbeesett szabadulási vágyat nem érzett csak beletörődést, elfogadást. Szégyenkezni se volt oka, egy erős hím győzte le, tisztességes harcban, és ha valaki kérdezte volna, milyen halálnemet szeretne, ha választhat, különben nem kívánhatott volna. Az lepte csak meg, hogy előbb távozik a Medvénél, azt azonban meg se tudta tippelni, mi lesz majd annak a reakciója, ha hírt kap a történtekről. Vagy a falka mit fog reagálni... Neki ez már mindegy volt, az élet gondjai többé nem rá tartoztak, felszabadult a terhük alól, ez pedig végtelen nyugalommal töltötte el. Legyőzője szemébe nézett, harag és neheztelés nélkül, már-már nagylelkűen, hiszen innentől neki semmi dolga nem lesz, a következményeket sem ő fogja viselni, ha lesznek olyanok. Elvigyorodott - ami ebben az alakjában vicsornak hatott - a búcsúszavakon, s talán életében először (és utoljára) tiszteletet érzett a másik iránt.
Utolsó gondolata még halkan és egészen... Felszabadult békével úszik be a tudatomba. Általában mások utolsó szavai soha nem ilyen higgadtak és beletörődők. Csak az életükért könyörögnek, a fejükben pergő képeken pedig azokat sorakoztatják fel, akiket szerettek. Esetleg Istenhez fohászkodnak megváltásért. Kevés olyat tapasztaltam, aki ilyen nyugalommal venne búcsút ettől a világtól a karjaim között. Olyan szépen és fájdalommentesen alakult vissza emberré a kezemben... Hiába, ezekben a halál utáni visszaváltozásokban nincsen már semmi fájdalmas vagy fárasztó. Természetesek. A helyzethez képest óvatosan dobtam a földre az élettelen testét arccal felfelé. Nem látszott rajta semmi fájdalom, annak ellenére, hogy a teste tele volt sérülésekkel, a mellkasán óriási lyuk tátongott, a vére pedig még csak meg sem száradt a bőrén. Az adrenalin bennem azonban kezdett lecsapódni. Körbejártam a tetemet, és újra felvonyítottam az ég felé, hogy mindenki, aki a közelben tartózkodott, kihallja belőle, hogy ez egy győztes harcos üvöltése. Aztán belém nyilallt a fájdalom, egyszerre mindenhol, mintha egy darálóban lennék. Odafeküdtem Vincent teste mellé és amíg megpróbáltam összeszedni magam, azon tűnődtem, hogy mihez kezdjek vele. Ha egy egyszerű farkas lenne, vagy valaki olyan, akit csak kedvtelésből öltem meg, egészen biztosan itt hagynám a férgeknek. De Vincent presztízs értékkel bírt helyi viszonylatban... És talán annyit megérdemel, hogy a teste az övéi közt legyen, még akkor is, ha egyébként egy háború szélén állunk. Vajon itt is lesz majd gyászidőszak, mint a mi régi korunkban? Vagy a hírre azonnal ránk veti magát az egész Őslakos falka? A gondolattól a félelem apró lángja lobban fel a mellkasom közepén, hiszen egyáltalán nem érzem magunkat biztonságban. Ez már nem Chicago, ahol minden az enyém, és több, mint száz alvilági farkas van a mancsom alatt... Fázom és kissé szédülök. Túl sok vért vesztettem már, túlságosan rég harcoltam és egyébként sem vagyok az életem magaslatán. Felhörgök, ahogy lehajolok Vincent testéhez és finoman a pofámba szorítva felkapom. Beleszűkölök abba, ahogy egy hirtelen mozdulattal a hátamra vetem. Észre sem veszem, de a szíve ott marad a vértenger közepén. Talán jobb is ott neki, hiszen ez az otthona. Elindulok vele a kocsim felé, bár minden lépés fájdalmas. Hosszú út áll még előttem, sok a dolgom, de még ki kell bírnom hazáig... Vincent testét a hátsó ülésre fektetem miután emberré alakulok, magamra pedig csak a hosszú szövetkabátomat ügyetlenkedem fel. A hasfalam szinte teljesen nyitott, a csontjaim töröttek, fogalmam sincs, hogy vagyok képes egyáltalán még eszméletemnél maradni. De nagy szívás lenne ilyen hamar újra találkozni Vincenttel, úgyhogy beletaposok a gázba és a hotel hátsó bejáratához vezetek.
Közeledett a telihold és éreztem, hogy nem fogok tudni megülni a fenekemen. Gyilkos ösztönök munkálkodtak bennem, a bestiám kikívánkozott már nagyon is. Nem szándékosan - , tudat alatt vezérelve - igyekeztem olyan helyre, ahol meglehet az esély arra, hogy egy betolakodó farkasba belefussak. Vért akartam ontani, de nem egy egyszerű prédáét. Farkas vérét akartam, revansot Vincentért. Most azt sem érdekelt, hogy ezért csúnyán megüthetem a bokámat később. Most inkább a farkasom uralt, mint én őt. És a bestia úgy érezte a szemet szemért elvet kell, hogy kövesse. Pontosan tudta mit fog érte kapni - jobban mondva én - de nem igazán érdekelte. Tudtam, éreztem, hogy napok óta mocorog a felszín alatt. Már alig tudtam visszafogni.
De igazából nem is akartam. Amióta nem vagyok kis kamasz, csak úgy viselkedem általában tudom kezelni a farkasomat, visszafogni ha kell. Ám ez azon pillanatok egyike volt, amikor a farkas is ugyanazt akarta, amit én. Így eldöntöttem, engedek neki. Úgy nekem is több nyugtom lesz. Nem vagyok már kölyök, lassan a 300-at súrolom alulról szóval nem aggódtam attól, hogy elintéznek. Lelkesen vetettem volna bele magam az egészbe, hogy távol a falkától keressem a bajt a saját szakállamra. Csakhogy az új Atanerk erre is gondolt. A nyakamba akasztotta Isát, hogy vigyázzon rám. RÁM?! Már Isten tudja mióta nincs szükségem felvigyázóra, erre egy FIATALABB, ráadásul nőstény lesz az, akinek a felügyelete alá helyeznek.
Hát ennél nagyobb égő dolgot már régen hallottam. De nem nagyon tehettem a dolog ellen, beletörődve vettem tudomásul a nyakamba akasztott koloncot. A farkasomat ez nem tartotta vissza, engem is csak minimálisan. Mert hát azért kedvelem Isabellet, nem akarom hogy baja essen. A falkán kívül nincs másom, már igen rég ők jelentik számomra a családot. Persze Tabitháékat mindig is közelebb éreztem magamhoz érthető okokból, de a többi őslakos farkas is számíthatott rám bármiben. A ház falának dőlve várom, hogy Isa elkészüljön és mehessünk az erdőbe. Nem kötöttem az orrára, hogy a vízeséshez készülök, elég lesz akkor megtudnia amikor már majdnem odaértünk. A többi meg a farkasom kezében lesz, ha átváltozunk végre.
Egy újabb telihold és egy újabb átváltozás. Mára már teljesen megszoktam ezeket az estéket. Nem izgulok miatta. Tudom, hogy mi hogy megy, így sok meglepetés nem érhet engem. Emlékszem, hogy még az első teliholdakat csöppet sem vártam, mert tudtam, hogy milyen borzalmak várnak engem. Akkor még az átváltozás is fájdalmas volt. Nehéz idők voltak azok. De szerencsére ez már jó rég történt. Viszont a mostani átváltozás mégsem lesz olyan, mint az eddigiek. Megkértek rá, hogy figyeljek Danielre. Igaz idősebb nálam nem is kevés évvel, de úgy vélem nem az évek teszik az embert éretté, bölccsé, hanem a jelleme, tudása. Ismerem Danielt, vagyis annyira, hogy tudjam, hogy egy makacs gyerekről van szó, aki nem szívesen tartja be a szabályokat és leginkább csak a saját feje után megy mit sem törődve a következményekkel. Mióta Vinc meghalt jobban oda kell figyelnünk egymásra. Vannak akik a betolakodók halálát akarják e miatt. Igaz én sem vagyok velük kibékülve, de jobban szeretem megbeszélni a dolgokat, mint harcolni. Talán csak az évek beszélnek belőlem, hiszen elég sok harcot láttam már. Nem hiszem, hogy hiányzik újabb. Ahogy Danielhez lépek azonnal beszédre nyitom a szám. -Kérlek ne csinálj ma este semmi bajt! Nem akarom minden lépésedet figyelni, mert te is elég idős vagy ahhoz, hogy tudd mi a helyes és mi nem. De ha valami olyat teszel, ami veszélyeztetheti a falkát, vagy akár minket közbe kell avatkoznom és lehet, hogy Milagros nem örülne neki. Szóval többször is gondold át, hogy mit is akarsz csinálni, mielőtt cselekszel.-Többet nem is mondok neki inkább csak elindulok mellette. Nem akarok mindent megszabni így nem kérdezek rá arra, hogy hova is megyünk, bár mikor már kilépünk a területünkről rögtön rájövök, hogy mi is a célja. Remélem nem lesz olyan ostoba, hogy a betolakodók közé vezet minket. Tudom jól, hogy ők itt szoktak vadászni, de ez az erdő is elég nagy ahhoz, hogy békében ellegyünk egymás mellett.
Kezdőlap
//
//
