Nem volt filmvetítés, se magasröptű gondolatok, se másokért való aggódás. Abban a pillanatban, hogy a karmos mancs áttörte a bordáit és megragadta a szívét, minden eltűnt. Lényegét vesztett semmiséggé váltak az addig fontos dolgok. Tudta, hogy meghal, hogy vége lesz egy pillanat múlva, de sem félelmet, sem kétségbeesett szabadulási vágyat nem érzett csak beletörődést, elfogadást. Szégyenkezni se volt oka, egy erős hím győzte le, tisztességes harcban, és ha valaki kérdezte volna, milyen halálnemet szeretne, ha választhat, különben nem kívánhatott volna. Az lepte csak meg, hogy előbb távozik a Medvénél, azt azonban meg se tudta tippelni, mi lesz majd annak a reakciója, ha hírt kap a történtekről. Vagy a falka mit fog reagálni... Neki ez már mindegy volt, az élet gondjai többé nem rá tartoztak, felszabadult a terhük alól, ez pedig végtelen nyugalommal töltötte el. Legyőzője szemébe nézett, harag és neheztelés nélkül, már-már nagylelkűen, hiszen innentől neki semmi dolga nem lesz, a következményeket sem ő fogja viselni, ha lesznek olyanok. Elvigyorodott - ami ebben az alakjában vicsornak hatott - a búcsúszavakon, s talán életében először (és utoljára) tiszteletet érzett a másik iránt.
Utolsó gondolata még halkan és egészen... Felszabadult békével úszik be a tudatomba. Általában mások utolsó szavai soha nem ilyen higgadtak és beletörődők. Csak az életükért könyörögnek, a fejükben pergő képeken pedig azokat sorakoztatják fel, akiket szerettek. Esetleg Istenhez fohászkodnak megváltásért. Kevés olyat tapasztaltam, aki ilyen nyugalommal venne búcsút ettől a világtól a karjaim között. Olyan szépen és fájdalommentesen alakult vissza emberré a kezemben... Hiába, ezekben a halál utáni visszaváltozásokban nincsen már semmi fájdalmas vagy fárasztó. Természetesek. A helyzethez képest óvatosan dobtam a földre az élettelen testét arccal felfelé. Nem látszott rajta semmi fájdalom, annak ellenére, hogy a teste tele volt sérülésekkel, a mellkasán óriási lyuk tátongott, a vére pedig még csak meg sem száradt a bőrén. Az adrenalin bennem azonban kezdett lecsapódni. Körbejártam a tetemet, és újra felvonyítottam az ég felé, hogy mindenki, aki a közelben tartózkodott, kihallja belőle, hogy ez egy győztes harcos üvöltése. Aztán belém nyilallt a fájdalom, egyszerre mindenhol, mintha egy darálóban lennék. Odafeküdtem Vincent teste mellé és amíg megpróbáltam összeszedni magam, azon tűnődtem, hogy mihez kezdjek vele. Ha egy egyszerű farkas lenne, vagy valaki olyan, akit csak kedvtelésből öltem meg, egészen biztosan itt hagynám a férgeknek. De Vincent presztízs értékkel bírt helyi viszonylatban... És talán annyit megérdemel, hogy a teste az övéi közt legyen, még akkor is, ha egyébként egy háború szélén állunk. Vajon itt is lesz majd gyászidőszak, mint a mi régi korunkban? Vagy a hírre azonnal ránk veti magát az egész Őslakos falka? A gondolattól a félelem apró lángja lobban fel a mellkasom közepén, hiszen egyáltalán nem érzem magunkat biztonságban. Ez már nem Chicago, ahol minden az enyém, és több, mint száz alvilági farkas van a mancsom alatt... Fázom és kissé szédülök. Túl sok vért vesztettem már, túlságosan rég harcoltam és egyébként sem vagyok az életem magaslatán. Felhörgök, ahogy lehajolok Vincent testéhez és finoman a pofámba szorítva felkapom. Beleszűkölök abba, ahogy egy hirtelen mozdulattal a hátamra vetem. Észre sem veszem, de a szíve ott marad a vértenger közepén. Talán jobb is ott neki, hiszen ez az otthona. Elindulok vele a kocsim felé, bár minden lépés fájdalmas. Hosszú út áll még előttem, sok a dolgom, de még ki kell bírnom hazáig... Vincent testét a hátsó ülésre fektetem miután emberré alakulok, magamra pedig csak a hosszú szövetkabátomat ügyetlenkedem fel. A hasfalam szinte teljesen nyitott, a csontjaim töröttek, fogalmam sincs, hogy vagyok képes egyáltalán még eszméletemnél maradni. De nagy szívás lenne ilyen hamar újra találkozni Vincenttel, úgyhogy beletaposok a gázba és a hotel hátsó bejáratához vezetek.
Közeledett a telihold és éreztem, hogy nem fogok tudni megülni a fenekemen. Gyilkos ösztönök munkálkodtak bennem, a bestiám kikívánkozott már nagyon is. Nem szándékosan - , tudat alatt vezérelve - igyekeztem olyan helyre, ahol meglehet az esély arra, hogy egy betolakodó farkasba belefussak. Vért akartam ontani, de nem egy egyszerű prédáét. Farkas vérét akartam, revansot Vincentért. Most azt sem érdekelt, hogy ezért csúnyán megüthetem a bokámat később. Most inkább a farkasom uralt, mint én őt. És a bestia úgy érezte a szemet szemért elvet kell, hogy kövesse. Pontosan tudta mit fog érte kapni - jobban mondva én - de nem igazán érdekelte. Tudtam, éreztem, hogy napok óta mocorog a felszín alatt. Már alig tudtam visszafogni.
De igazából nem is akartam. Amióta nem vagyok kis kamasz, csak úgy viselkedem általában tudom kezelni a farkasomat, visszafogni ha kell. Ám ez azon pillanatok egyike volt, amikor a farkas is ugyanazt akarta, amit én. Így eldöntöttem, engedek neki. Úgy nekem is több nyugtom lesz. Nem vagyok már kölyök, lassan a 300-at súrolom alulról szóval nem aggódtam attól, hogy elintéznek. Lelkesen vetettem volna bele magam az egészbe, hogy távol a falkától keressem a bajt a saját szakállamra. Csakhogy az új Atanerk erre is gondolt. A nyakamba akasztotta Isát, hogy vigyázzon rám. RÁM?! Már Isten tudja mióta nincs szükségem felvigyázóra, erre egy FIATALABB, ráadásul nőstény lesz az, akinek a felügyelete alá helyeznek.
Hát ennél nagyobb égő dolgot már régen hallottam. De nem nagyon tehettem a dolog ellen, beletörődve vettem tudomásul a nyakamba akasztott koloncot. A farkasomat ez nem tartotta vissza, engem is csak minimálisan. Mert hát azért kedvelem Isabellet, nem akarom hogy baja essen. A falkán kívül nincs másom, már igen rég ők jelentik számomra a családot. Persze Tabitháékat mindig is közelebb éreztem magamhoz érthető okokból, de a többi őslakos farkas is számíthatott rám bármiben. A ház falának dőlve várom, hogy Isa elkészüljön és mehessünk az erdőbe. Nem kötöttem az orrára, hogy a vízeséshez készülök, elég lesz akkor megtudnia amikor már majdnem odaértünk. A többi meg a farkasom kezében lesz, ha átváltozunk végre.
Egy újabb telihold és egy újabb átváltozás. Mára már teljesen megszoktam ezeket az estéket. Nem izgulok miatta. Tudom, hogy mi hogy megy, így sok meglepetés nem érhet engem. Emlékszem, hogy még az első teliholdakat csöppet sem vártam, mert tudtam, hogy milyen borzalmak várnak engem. Akkor még az átváltozás is fájdalmas volt. Nehéz idők voltak azok. De szerencsére ez már jó rég történt. Viszont a mostani átváltozás mégsem lesz olyan, mint az eddigiek. Megkértek rá, hogy figyeljek Danielre. Igaz idősebb nálam nem is kevés évvel, de úgy vélem nem az évek teszik az embert éretté, bölccsé, hanem a jelleme, tudása. Ismerem Danielt, vagyis annyira, hogy tudjam, hogy egy makacs gyerekről van szó, aki nem szívesen tartja be a szabályokat és leginkább csak a saját feje után megy mit sem törődve a következményekkel. Mióta Vinc meghalt jobban oda kell figyelnünk egymásra. Vannak akik a betolakodók halálát akarják e miatt. Igaz én sem vagyok velük kibékülve, de jobban szeretem megbeszélni a dolgokat, mint harcolni. Talán csak az évek beszélnek belőlem, hiszen elég sok harcot láttam már. Nem hiszem, hogy hiányzik újabb. Ahogy Danielhez lépek azonnal beszédre nyitom a szám. -Kérlek ne csinálj ma este semmi bajt! Nem akarom minden lépésedet figyelni, mert te is elég idős vagy ahhoz, hogy tudd mi a helyes és mi nem. De ha valami olyat teszel, ami veszélyeztetheti a falkát, vagy akár minket közbe kell avatkoznom és lehet, hogy Milagros nem örülne neki. Szóval többször is gondold át, hogy mit is akarsz csinálni, mielőtt cselekszel.-Többet nem is mondok neki inkább csak elindulok mellette. Nem akarok mindent megszabni így nem kérdezek rá arra, hogy hova is megyünk, bár mikor már kilépünk a területünkről rögtön rájövök, hogy mi is a célja. Remélem nem lesz olyan ostoba, hogy a betolakodók közé vezet minket. Tudom jól, hogy ők itt szoktak vadászni, de ez az erdő is elég nagy ahhoz, hogy békében ellegyünk egymás mellett.
- Ciao Bellá! Ma te leszel a felvigyázóm? - Próbálom elpoénkodni a dolgot, miközben két puszit nyomok az arca két oldalára. Ám ő komoly marad. Figyelek arra, amit mond. Tényleg. Csak épp ami az egyik oldalon bement az távozik is a másikon. Hopp, már el is felejtettem miről volt szó. De amíg szóba hozza a dolgokat, bőszen sietek megerősíteni vettem az infót. Azt már nem kötöm az orrára, hogy megjegyezni nem óhajtom. ~Erre pazarolni az agysejteket?! Pff...~ Kezemmel glóriát írok le a fejem fölött, majd ájtatosan teszem össze a kezeimet. - Én? Olyan leszek, mint a kis angyal meglásd! Nem fogok támadni elsőként, ez megígérhetem. De ugye megvédeni gondolom azért megvédhetlek majd, ha nekünk támadnak? - Érdeklődtem.
- Jól mondod Bellá, elég idős vagyok. Reméljük a kis taknyosok nem akarnak kötekedni az idősebbel és elég a jelenlétünk is ahhoz, hogy nyugodtan ott vadászhassak, ahol jól esik. Mert különben foghíjasan fognak hazajutni vagy egyenest darabokban! - Már koránt sem vidám a hangom, inkább nagyon is komoly. - Nem hagyhatnám a ruhát nálad? Kényelmesebb volna nem az erdőben vetkőzni. Már persze, ha nem hoznak zavarba a kockáim. - Vigyorgok rá, de csak ugratom. Hisz ismer már milyen vagyok. Egy lökött nagyra nőtt kamasz, akinek még a 300-hoz közel se nőtt be a feje lágya. Ha nem így lenne, most nem kéne óvónéniset játszanunk. Annak megfelelően, hogy mit határozott elindulok vagy átöltözni vagy egyenest az erdőnek.
Amennyiben a házban hagyjuk a cuccainkat, egy szál alsóban megyek az erdőbe, ahol átváltozok farkassá. Egyelőre nem engedem ki teljesen a bestiát, csak amikor már a vízesésnél vagyunk. Minden érzékemmel figyelek, hogy van-e itt más is rajtunk kívül. A látszat kedvéért még iszom is belőle, de érzem nem vagyunk egyedül. ~Nem vagyunk egyedül, de nem én leszek az, aki elmegy ma innen. Nem csinálok semmit, de ha provokálnak ne szólj bele.~ Intem a nőstényt óvatosságra, mielőtt az Atanerk parancsára közénk vetné esetleg magát. Sajnálnám, ha baja esne feleslegesen. Elbánok én ezekkel félkézzel is. Ennek pedig a farkasom és én is örülünk. Keresem a vadat, a prédának valót, de esetemben itt a farkasok is számításba jönnek.
-Igen én! Remélem örülsz!-Egy apró mosoly kúszik arcomra. Tudom általában elég komoly szoktam lenni, de azért én is szoktam mosolyogni, vagy viccelődni. A puszikat természetesen viszonzom, bár nem szokásom másokkal puszilkodni, de elfogadom ezt tőle. -Nem kell megvédened Daniel! Tudok én magamra vigyázni! És téged is elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, hogy te már csak a viselkedéseddel is ki tudod provokálni a másikból a támadást. Figyelj tényleg nem akarok zűrt. Ha nagyon akarsz bunyózni én benne vagyok. Néha nekem is meg kell mozgatnom a csontjaimat és a vadászatnál egy bunyó mégis csak kalandosabb. Én sem szívlelem a betolakodókat, de tisztelem annyira a falkánkat, hogy figyelembe veszem a szabályokat!-Nem lepődnék meg azon, ha ebből semmit sem jegyezne meg. Van olyan lökött és makacs, hogy minden szavamat elengedjen maga mellett. De én legalább megpróbálom és figyelmeztetem. Mert az biztos, hogy ha valami bajt kavar én fogom őt szétcincálni és nem az ellenségünk. -Daniel! Köztük is vannak nálad sokkal idősebbek, akik simán megölhetnek téged. Vincetet is megölték, pedig róla azt feltételeztük, hogy ő aztán olyan mint Akhileusz, akit nem lehet legyőzni. De neki is volt egy gyenge pontja és ezt sajnos ki is használták. Ne akarj az ő sorsára jutni!-Nézek mélyen a szemébe. A tekintetemből aggodalmat olvashat ki. Igen aggódom érte. Igaz nem vagyunk legjobb barátok, de a családom része, így ugyan úgy féltem, mint a többieket. -A kockáid? Mégis milyen kockáid? Ha jól emlékszem csak egy síkságot láttam a múltkor!-Felnevetek, majd bólintok egyet. -De nyugodtan hagyd őket itt. Viszont, ha nem bánod én majd az erdőben venném le a ruháimat.-Azzal meg is várom őt, majd mikor elkészül el is indulunk az erdőbe. Ahogy elég mélyen besétáltunk leállok és elkezdem levenni a ruháimat. Csak a fehérneműt hagyom fenn magamon, majd gyorsan fel is veszem a farkasom alakját. Először én is csak a békésebb oldalamat hívom elő. Majd ha itt lesz az ideje úgy is megtörténik a teljes átváltozás. ~Vigyázz a nyelvedre Daniel! Velem ne beszélj így! Lehet, hogy te vagy az idősebb, de ez nem add okot arra, hogy így beszélj velem. Én megadom a kellő tiszteletet, szóval tőled is csak ezt kérem!..Mellesleg meg ha provokálni kezdenek ne hagyd magad! Inkább zsákmányra koncentrálj, ne a többiekre!~ Mindvégig ő rá pillantok és vicsorgok. Ha továbbra is így fog velem viselkedni megismeri a karmaimat. Pár kört leírok körülötte, majd az egyik fa tövében megállok és behunyom a szemem. Érzem, hogy szép lassan kiszabadul az igazi bestia és átveszi a kis farkas helyét. Egy hosszúra sikeredett vonyítás közben végül megtörténik a teljes átváltozás ás már a hatalmas szörny mereszti szemeit a másikra.
Próbáltam kedveskedni üdvözléskor a puszikkal, bár kissé idegenkedve de elfogadja Isabelle a dolgot. Attól még, hogy ő nem akarja bennem igenis megvan az, hogy megvédjem. Nőstény, ráadásul a falka egyik Innarkja. És mint mentor fontos, így is kevés van belőlük. Én meg Tark vagyok, akinek a védelem a feladata, elvégre harcosféle vagyok vagy mi fene. - Ne szívd mellre, tudod hogy nem úgy értettem. - Próbálom békíteni, mielőtt még megorrolna rám. A mondandójának többi részével kár volna vitatkozni, mert pontosan úgy van, ahogy ő azt mondja. Tényleg ki tudom provokálni és ez is volt a nagy terv. Elérni, hogy ők támadjanak, utána én meg büntetlenül tehessem amit már réges régen meg kellett volna tennünk.
Hogy ez falkával az oldalamon vagy egyszemélyes igazságosztóként teszem meg, az édes mindegy a bestiámnak. Csak legyen értelme és szolgáltasson végre igazságot. Egy pillanatra elgondolkoztam a szavain, talán még értelme is volna levezetni vele a feszültséget. De nem akartam bántani. - Az nem lenne rossz, de akkor visszafognám magam, mert nem akarlak komolyabban helyben hagyni. A bestiám vért kíván és nem venném a lelkemre ha jobban helyben hagyna mint kéne. - Adom meg az őszinte választ. Nálam kb. ennyi telik a felelősségtudatból jelenleg. Ismerem a farkasomat, s bár látszólag sima farkasként egy kék szemű imádni való huskey-ra emlékeztetek, az igazi szörnyetegem ennél százszorta kegyetlenebb és félelmetesebb és veszélyesebb.
Valentine, a teremtőm nem véletlenül kapta az eszelős nevet. Én is elég sokat örököltem mind a mentalitásából, mint abból az érzékéből, hogy kiválóan értek a bajkereséshez meg a pengeélen való táncoláshoz. De tényleg. És erre még kicsit büszke is vagyok valahol, hiszen eddig túléltem. - A szabályokat próbálom betartani, de azt nem kötötték ki hogyan kell értelmezni őket. Vincentre felnéztem, hiába harcban esett el, nem ilyen halált érdemelt. Sem azt, hogy ne bosszuljuk meg őt. Nem követni akarom, csak igazságot szolgáltatni. Én forognék a síromban, ha megbosszulatlanul hagynátok. - Persze, tudom hogy igaza van és akár Shane is elég lenne hozzá, hogy kicsináljon ha akar. De hála égnek az Amarok megmaradnak a tanácskozásnál és nem harcolnak. Az ránk, Tarkokra marad.
Látom, hogy aggódik s talán van is miért. A farkasom van olyan bolond, hogy a józan ész ellenében cselekedjen, ha úgy érzi nyerhet vele. - Nyugi, nem lesz semmi gond. Mondom jó fiú leszek. - Csibészes mosolyt villantok, próbálva ezzel is oldani a feszültséget. Állom a tekintetét, mire lereagálja a kockáimat. Persze tudom, hogy már nem is haragszik. - Áucs, ez fájt az egómnak Bellá. Ezért büntetésből meg kell számolnod mindet. - Poénkodom, majd azért hozzáteszem. - Akkor veled tartok inkább. - Így amikor megindul az erdőbe, követem ruhástul és vele együtt vetkőzöm. - Vetkezz velem... uuuh béjbiii... - Énekelgetek röhögcsélve közben, mert hát nem én lennék, ha nem ökörködnék most is. A teliholdas éjszakák valahol mindig is izgalommal töltöttek el.
Én jóval hamarabb váltok farkasból bestiába, mint Isabelle. De nem is bánom. Így viszont talán túlságosan is nyers leszek a nővel. ~Megadjuk a tiszteletet és féltünk is.~ Küldöm felé a gondolatot. ~De tudjuk, hogy miért vagy ma itt mellettünk. Nem akarjuk, hogy bajod essen.~ Oh, igen, a bestia már a királyi többessel is jelzi, ő is itt van és nem gondolja másként, mint én. ~Inkább vadásszunk, mert az ölés most az egyetlen, ami megnyugtatna úgy érzem.~ Hagyom helyben a nőstény gondolatának végén a felszólítást. Ugyanakkor az idegen farkasokat egy percre se feledtem el, csak kivárok hogy mit akarnak és miért épp erre.
Sosem tartoztam igazán a falkához a klasszikus értelemben, ezért voltak szabályok, amiket egy - szerintem - nagyobb "jóért" átléptem. Viszont voltak olyanok is, melyeket tiszteletben tartottam. A makacsságom ellenére tisztában vagyok képességeimmel és hogy farkas viszonylatban - hiába éltem és láttam már sokat - eléggé ott van még a kölyökbunda foszlánya a hátsó felemen. Éppen ezért, mivel Castor meghagyta, hogy együtt mozgunk, nem távolodom el túlságosan a többiektől... éppen csak annyira, hogy kikerüljek látókörükből, de azért még hallótávon belül legyen. Farkas viszonylatban azért ez nem két perces séta, de nem is sétálni szoktak az erdei vadak, nem igaz? Azon felül, hogy épp egy szarvast űzök - esélye sincs - recsegve-ropogva keresztül az erdőn át, van egy sokkal triviálisabb okom arra, hogy miért igyekszem kikerülni falka látóteréből. Ez az ok nem más, mint Caleb. Elszoktam az ilyen terű maximális figyelemtől, melyet ugyan remekül rejtve ad elő a többiek előtt, nekem mégis tarkómon borzolja a szőrt rendre pillantása. Egyszerre hoz zavarba és nyugtat meg a dolog. Megnyugtat, mert úgy érzem, enyém lesz általa a világ, mely most az éjszakai erdőt, a benne rejlő ezernyi vadat és veszélyt jelenti. Nem árthat nekem semmi és senki, amíg ő vigyáz rám... ugyanakkor zavaró is - és éppen ezért lépek le kicsit a szarvasommal kettesben romantikázni - hiszen az elmúlt több, mint fél évben nem volt részem eme figyelemben, mióta atyám életét vesztette. Megtanultam magamra vigyázni és valahol a farkasomat bosszantja, hogy újra fognák a kezét. És ami azt illeti, kissé engem is.
Hangos morranással vetődöm a patás kis barátnőmre, elő a fák közül és teljes erőmből borítom fel, karmaimmal testébe marva, majd egyetlen vészterhes harapás keretében töröm el lábát. Imádnivaló, édes hang... a csont szilánkos roppanása. Az állat vergődik alattam, szorításomban, én pedig perverz élvezettel játszok vele... játszanék, ha a vízesés innenső oldalán nem tornyosulna és közeledne két megtermett hegyi felém. Nocsak, nocsak... kinőttétek a hegyet, drágák? Egyetlen torokra mért harapással vetek véget Bambi mamája életének és egyenesedem fel, szinte várva a kettőst, jelezve, hogy nem vagyok vak, kiszúrtam őket. Teljes alakomban is jellegzetes bundázatom - elülső mancsaim, képem és füleim feketén világlanak a szürke bundából kiemelkedve, s szukához képest igencsak erős, robusztus alkattal áldott meg vérvonalam, mely így, teljes alakomban tűnik csak szembe igazán. Egyébként meg nem vagyok olyan idióta, hogy kapásból provokáljak is... előbb felmérem, mifélék. Korban jóval előttem járnak, de mint tudjuk, vajmi kevés ez, ha nem képesek a lehetőségeiket megfelelően és okosan kihasználni. Míg a hím elszántsága bosszantó és kedvem lenne letörölni azt a képzeletbeli vigyort a képéről, addig a nőstény felől érkező aggodalom-foszlányok édes méregként csorognak le szívemig. Hát milyen megható már ez! Brrr... rohadtul. Minden esetre a prédámat nem fogom itt hagyni és átadni nekik, sem pedig megosztani velük. Ezt nyilvánvalóvá is teszem egy figyelmeztető, halkan rezonáló morgással, miközben sárgán cikázó tekintetem kettejük között jár, szemmel tartva őket.
-Oh milyen lovagias vagy. Ezt az oldalad eddig nem is ismertem! De mondom ne félts engem! Azért szerintem ügyes vagyok a harcban is. Nah meg ha gáz lenne úgy is jelezném feléd. Szóval ha egyszer szeretnéd tényleg szívesen harcolok veled. Legalább jobban megismerjük egymást!-Én nem tartok attól, hogy esetleg eldurvulna helyzet. Mind a ketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk mi az amitől végleges sebeket tudunk okozni a másiknak. De persze nem erőltetem a harcot, csak felajánlottam neki, hogy tisztában legyen azzal, hogy én szívesen belemegyek az ilyen kis játékokba. -Ebben igazad van Daniel, de azért arra is gondolj, hogy egy betolakodó végzett vele nem az összes farkas! Ha azt az egy betolakodót támadnád meg talán nem is zavarna, bár mondjuk féltenélek. Mert aki Vicentet legyőzte az igen komoly erővel bírhat. De tudod mit többet ne is beszéljünk erről...Inkább „élvezzük” a teliholdat. Már farkas éhes vagyok. Szóval remélem találunk egy jó nagy tulkot!-Nem szeretnék most semmi szomorú témáról beszélgetni. A gyászidőszak megvolt, lassan úgy is túl kell lépni. Azt a bizonyos farkast én is legszívesebben megölném, de tudom, hogy velem egy mozdulattal végezne, így meg sem próbálkozom vele. A kis dalán egy jót kacagok. Nem lep meg a viselkedése. Már-már vártam, hogy mikor kezd bele az ökörködésbe.
Amint végighallgatom a bestiáját elindulok az egyik irányba és intenzíven elkezdem szagolgatni a levegőt. Először megérzem a tulkok illatát, de utána egy másik szag fúrja be magát az orromba. Ez a szag csöppet sem kellemes. Valami idegen...Először elfintorodom, majd morgok egyet, végül a forrás irányába tekintek. Egy betolakodó! Reméltem, hogy nem fogunk velük összefutni, de sajnos ez most nem így lett. Remélem Daniel tényleg türtőzteti majd magát főleg, hogy ez a nőstény sokkal fiatalabb. ~Daniel menjünk tovább!~ Kérem tőle, majd le sem veszem róla a tekintetem. Most nem tudok benne bízni, mert azt is el tudom képzelni, hogy odaugrik mellé és provokálni fogja őt. A nőstény sem támad, inkább csak megtartja a tisztes távolságot és jól teszi.
Hirtelen megérzem a vér szagát és felkapom a fejemet. Az űzött vadat érzem, a bestia menne is a vadra. Felmordulok, amikor meglátom a betolakodót. Láthatóan még adja is alánk a lovat, amikor megöli. Nem nagy kunszt egy Bambit megfosztani egyetlen mozdulattól az életétől. Bezzeg egy tulkot?! Ha ingerelni akar, hát rosszul teszi. Fiatalabb nálam jóval, könnyű szerrel revansot vehetnék Vincentért. És ez bosszant. Mélységesen bosszant, de nem alacsonyodom olyan szintre, hogy egy nálam gyengébbel kezdjek. Annyira még nem vette eszemet azért a bosszúvágy.
Tekintetem nem ereszti a nőstényt, felmérem hisz lehetséges veszélyforrás ha heveskedni kezd. Robosztus alkat, már nőhöz képest. Nyilván apáink adományában részesült, hasonló lehet hozzám. Bár úgy nézek ki, mint egy huskeynak álcázott vérfarkas koránt sem vagyok se olyan játékos, se olyan barátságos egyén. Isabelle suttogását érzem magamban, s a félelmét. Nem akarok hülyeséget csinálni, most még nem jött el az ideje. ~Rendben, menjünk.~ Prüszkölök egyet, jelezve én itt végeztem, s már épp indulok meg, amikor figyelmeztető morgást hallat a szuka a vízesés túloldaláról.
Ez dühíti a bestiát, hogy egy ilyen szemtelen kis pondró erre vetemedjen, a mi földünkön! Nem elég, hogy a mi prédánkat, a vadjainkat kaparintja meg, most még fenyegetni is merészel! Hirtelen fordítom vissza a fejemet, hogy természetellenesen kék szemeimet az ő sárgáiba mélyesszem. ~Ha jót akarsz magadnak kölyök, addig takarodsz innét lapos kúszásban a vacsoráddal, amíg jó kedvemben találsz. Az én földemen nem tűröm, hogy fenyegessél! Világos?!~ Ennyire tudom visszafogni a bestiámat, de már így is nekiesett volna rég, hogy atyai nevelésben részesítse a nőstényt. Bennünk elég mélyen él Valentine kínzó okítása, a büntetései a szemtelenségért. Talán ezért is reagálok ily hevesen a morgására.
Ahogy a két hegyi megindulna, az elégedettséggel tölt el némileg. Nagyon helyes, ha ezek a vidéki korcsok tudják, hol a helyük! Menjenek csak vissza oda, ahova valók - elvégre ez a mi területünk, melyet immáron egy éve, minden egyes teliholdkor birtokba veszünk. Figyelmeztető morgásom már akkor szertekúszik a levegőben, amikor elejtem a vadat és kiszúrom őket, így aligha lehet provokálásnak nevezni. Főleg, mert azt nem így tenném, hanem sokkal... stílusosabban. Éppen ezért nem is igazán értem, mit akad fenn a hím rajta, na de... nem mindenki állhatott sorba ész osztáskor. Egyből le is vágom, amikor megtorpan, hogy hevességben ő nyerne a kis barátnőjével szemben. ~ Ha fenyegetni akarnálak, azt nem így csinálnám, mio cara...~ szalad gondolatom az éteren át úgy, hogy mindketten hallják a csontig hatolóan fagyos, hűvös rezgést, mely higgadt hangomra oly jellemző. És igen, kissé talán negédesnek is hat, ami azt illeti. Nehogy már ez a díszpincsi-képű mondja meg nekem, hogy merre és hány óra! Neem, azt a jogot már elvesztette egy kerek esztendeje a drága, mikor az őrzők idepateroltak bennünket... Vajh miért olyan nehéz belátniuk kis hegyi barátainknak, hogy elb*szták a dolgot? Talán még meg is érteném a makacsságukat. Talán. Ha megengedném magamnak, hogy hibázzak bármiben is. Ennek hiányában viszont sajnálatos módon a megértésemmel nem szolgálhatok, tekintve, hogy nem ismerem az "elszúrtam" érzést. ~ Mellesleg sehol sem láttam errefelé jövet táblát a becses neveddel, szóval miért nem mégy és fogsz a nődnek valami vadat fenn a hegyen, mielőtt még bajotok esne? ~ Ne mondja senki, hogy én nem szóltam előre... Mellesleg miközben szavaim feléjük úsznak a hideg alaszkai levegőben, izmaim ugrásra készen feszülnek meg, felkészülten egy esetleges támadásra, hisz sosem lehet tudni, mi jár a másik kettő fejében. Tekintetem minden egyes apró rezdülésükre odafigyel - főleg Danielére, ő tűnik ugyanis a neccesebb falatnak. De azért arra is figyelmet fordítok, hogy Isa hogyan helyezkedik el hozzá képest.
Már kezdek megkönnyebbülni, mikor Daniel beleegyezik a tovább lépésben. Őt már nem féltem, hisz ez a nőstény jóval fiatalabb nálunk. Inkább csak attól tartok, hogy ha ezek itt összebalhéznak akkor biza nem marad ez titokban és ki tudja, hogy milyen port fog ez felkavarni. Daniel mögött állva próbálnék tovább menni, ám a fiú a betolakodó morgására azonnal reagál. Ennyi volt a higgadtság. Nem hittem volna, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy kiakadjon. Ennek a fiúnak tényleg kellene vennie pár dühlevezető órát, vagy hogyan is hívják az ilyeneket. Talán egyszer majd le kéne ülnie Jamessel, hátha legalább ő tudna hatni rá. Mikor Daniel megszólal azonnal felé fordulok és megpróbálom leállítani. A gondolataimat csak felé közvetítem, nem akarom, hogy az idegen betolakodó is hallja mind azt, amit mondok neki. ~Daniel ne csináld! Ne foglalkozz vele! Ne Süllyedj le az ő szintjére. Ennél te sokkal okosabb vagy. Ne reagálj semmit a szavaira. Engem is irritál, de ezzel nem érsz el semmit. Lehet, hogy te boldog leszel, de biztos vagyok benne, hogy Mili vagy Darren őrjöngeni fog. Légy ÉSZNÉL!~ A fogam fehérjét is megmutatom neki, hogy igen is komolyan vegyen engem, bár azt hiszem jelen pillanatban ez sem elég. Nagy esély van rá, hogy ennyivel nem ússzuk meg a dolgot. A nőstény szavai hozzám is eljutnak. Mikor már engem is megemlít én is elkezdek rá morogni egy sort. Sosem tűrtem a tiszteletlenséget és nem is most fogok ezen változtatni. ~Hé kislány! Rólam ne beszélj így! Azért tudd hol a helyed. Mi erősebbek és idősebbek vagyunk nálad! Már csak ezért is tisztelned kéne bennünket. Másodszor meg örülnötök kéne, amiért ide engedtünk titeket. Ne élj vissza a vendégszeretetünkkel...Daniel mozgás! Azok a tulkok nem fognak minket megvárni!~ Most már komolyabb lépést teszek a felé, hogy tényleg elinduljunk. Egy kicsit odakapok Dan felé, hogy érezze közel áll ahhoz, hogy kiborítsa azt a bizonyos poharat és jobb, ha tényleg tovább állunk.
Jelenleg úgy érzem magam, mint valami puskaporos hordó; amit a legkisebb szikra is a levegőbe repíthet akár az egész kócerájjal együtt. Vincent halála óta egyre kevésbé tudom féken tartani magam. A gyászidőszakban még úgy-ahogy visszafogtam magam, de most hogy vége senki se várja hogy takaréklángon fogok égni továbbra is. Nagyon a bögyömben van már így is a betolakodó csürhe, ez az egész meg csak rátesz még egy lapáttal. Alapjáraton hagynám elmenni a kis fruskát, de a fenyegetését akkor se tűrném, ha 300 éves lenne nem éppen hogy 100.
Nem tudom, hogy miben mesterkedik, de ha jót akar magának addig megy innen, amíg a torkának nem ugrok. Hiába hasonlít rám, ha arról van szó erősebb vagyok no meg idősebb is több tapasztalattal. Ami azt jelenti, hogy minden valószínűleg szerint a mérleg nyelve felém billen erőteljesen a harc során. Mivel visszafordulok a nőstényhez, Isabelle közénk kerül. Ez nem túl szerencsés dolog, hiszen nem akarom őt is bántani. Minden esetre a fogaimat kivillantom és fenyegető morgás hagyja el a torkomat. Lépek egyet előre, izmaim ugrásra késszé merevednek, mikor meghallom Isa hangját.
A fene az ő jó dolgába is, hogy elveszi a tekintélyemet. Máskor nem érdekelne különösebben, de egy idegen farkas előtt kifejezetten zavar. Hím vagyok, ráadásul a rangsorban is előtte állok Tarkként. Ugyanakkor tudom, hogy miért van itt velem. Csak most olyan nehéz objektíven nézni ezt az egészet. ~Ne csináld már Isa, látod hogy ő kezdte. Szerintem direkt csinálja az egészet, provokálni akar. Mintha könyörögne azért, hogy jól hagyjam helyben. Tőlem megkaphatja. Ha ő kezdte nehogy már vissza kéne fogjam magamat. Különben sem ugrottam neki... még.~ Üzenem vissza.
Minden esetre egyebet nem tettem ezen kívül, bár gondolatban már rontottam is rá a nőstényre. Ugyanakkor Isa jól tette, hogy felemlegette Darrenéket. Az új Atanerktől még nem tartok - bár lehet kéne - viszont Darren nem csak hogy idősebb, hanem ha úgy nézzük olyasféle barát és felettem álló, akire hallgatok is. Megjegyzem kevés ilyen van a falkán belül, s talán mégse kéne felbosszantani. Nem kushadok le attól, hogy vicsorog rám Isabelle; farkasszemet nézek vele bár én nem vicsorgok rá. Nem csináltam semmit, inkább örüljön hogy nem öltem meg ezt a kis szemtelen fruskát.
~Ez a mi földünk. Akkor is, ha azok a szemtelen kis mitugrászok ide hoztak benneteket. Szóval én nem feszegetném a helyedben ezt a kérdést tovább. Betolakodó szánalmas csürhe vagytok, nem érdekel ki miatt jöttetek ide... más földjére. Ne várj tőlünk hát semmi jót, inkább szedd a sátorfádat és menekülj vissza a falkád védelmébe, amíg lehet. Nehogy azt hidd, hogy mindig megúszhatod a provokálásod következményét szuka! Ne feledd, hogy ezt itt most te kezdted! Én nem fogom.~ Jegyzem meg az idegen nősténynek. Addig örüljön, amíg száj karatézunk és nem a torkát kapom el.
Az egy dolog, hogy engem fenyeget meg becsmérel, de amikor Isára is megjegyzést mer tenni nem sok kell hozzá, hogy nekimenjek. Nem a nőm, de nem hagyhatom, hogy róla vagy bármelyik nőstényünkről így beszéljen. Minden esetre farkasos nevetést hallatok, amikor Isabelle helyre teszi. Őszintén szólva élvezem a helyzetet. ~Nyugi, megyek már nem kell heveskedni Bellá!~ Üzenem, majd egy utolsó pillantást vetek a másik nőstényre és küldök csak neki egy üzenetet búcsúzóul. ~Ha még élsz, mire legközelebb kötözködhetnéked támad, csak szólj és egy életre lerendezlek szíves örömest! A nevemet tudod.~
Nos, a kis szürke szerzett magának egy ellenséget. Kíváncsi vagyok, hogy megérte neki valóban kekeckedni. Megjegyeztem az illatát, ezután emberként se bújhat el előlem. ~Na, megyünk akkor?! Valakin le kell vezetnem a vérengzeni kívánó fenevadamat.~ Üzenem a lánynak, majd megindulok lassan a hegy felé. A kis fruskának még mindig megvan az esélye, hogy itt tartson minket. Bár jobban tenné, ha elkotródna a vacsorájával együtt. De van egy olyan sejtésem, hogy ő is az a fajta, aki addig játszik a tűzzel, amíg meg nem égeti mindkét mancsát vele.
Az ő földjük és vendégszeretet... micsoda nagy szavakkal dobálóznak itt. Tiszta udvar, rendes ház tábla nincs valahol kilógatva? Ha ilyen a vendégszeretetük, csodálom, hogy virágzik errefelé a turizmus, de tényleg. Az pedig már meg se lep, hogy a hím túlreagálja a dolgot. Csak míg ő erővel és sértettséggel "támad", addig én ésszel élek. Tudok harcolni, de az elmúlt száz év alatt is beláttam: ez bizony kevés a túléléshez. Nagyon nem jó emberbe kötött a pasas, bár ahogy látom, ezt még csak nem is sejti. Ha balhét akar, megkaphatja, bár igazán kár lenne a cuki bundájáért, ha itt veszne. Kétlem, hogy Castor megengedné, hogy megtartsam őket, pedig remekül "elbabázgatnék" az alagsorban velük. Na meg Ashnek is kellene valami gyakorló-bábu a törések helyrehozásának gyakorlásához. De vissza a kettőshöz, meg a "megmentjük a világot a pusztulástól..." stílusú kis monológjához ennek a szőrösnek. - A tisztelet nem a korral jár, az azoké, akik a tetteikkel kiérdemlik... kislány. - lépek el a vadtól, miközben Isabell-nek felelek, de nem közelítek feléjük. Lassú mozdulatokkal kerülöm meg a kettőst, mint keselyű a prédát, holott tisztában vagyok, hogy esélyem sem lenne ellenük. Ellenben van egy ütőkártyám, melyért pokolba kívántam eddig Castort, de belátom, nem is volt olyan botor ötlet, hogy nem engedi, hogy kettesével sétálgassunk teliholdkor, mint egyesek. - Hallottad, "Daniel, aki nem kezdett semmit"! Igazán sajnálom, hogy nem vezetsz körbe a földeteken, de a hölgynek igaza van. Azok a tulkok nem várnak meg benneteket... - mintha "elmosolyodnék", de ez csak a véletlen játéka, a farkaspofa inkább enged meg vicsort, mintsem negédes vigyor-félét. Annyira köti az ebet ez a szerencsétlen a saját hülyeségéhez, hogy az már szánalmas. Mint mondtam, nem így szoktam kötözködni. Akkor valószínűleg már rég a torkomnak esett volna, nem trükközgetne itt ennyire átlátszóan. Csak fel akar húzni, a fröcsögése azonban látszólag lepereg rólam. Valójában már nem is vele foglalkozok már, energiáimat kiterjesztem kissé, az érezhetően fagyos, hűvös fuvallatként körbeöleli a kettőst is talán és a hozzám legközelebb érzékelt falkámbélinek adom le mentális hálón keresztül az infót, mi szerint itt van egy hülye a vízesésnél, ha valaki műsorra vágyik, észak felé tart innét. Hogy ki a szerencsés, aki az üzenetemet fogja, fogalmam sincs.
~De igen pont neked kéne visszafognod magad! Te vagy az idősebb! Ha mi nem mutatunk példát az újoncoknak akkor miért várjuk el tőlük, hogy ők az ilyen helyzetekben ne csináljanak balhét?~ Kezdem azt érezni, ha emberként beszélnék most vele már ordítanék. Remélem nem sűrűn fognak Daniel mellé küldeni, mint felvigyázó. Egyszer szívesen elvállaltam, de kezd már sok lenni nekem ez a gyerek. Talán egy rangosabbra jobban hallgat, mint rám...De addig is megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy továbbra se történjen semmi a „piszkálódáson” kívül. Igaz tényleg egy szemtelen fiatal farkasról van szó és igen nagy az arca ahhoz képest, hogy mennyivel erősebbek vagyunk nála még külön-külön is. Én ilyen korban nem mertem volna visszapofázni egy nálam jóval erősebbnek. Igaz az elején nem izgatott semmi és a célom pont az volt, hogy megöljenek, de idővel megtanultam, hogy hol volt a helyem az akkori falkában és az itteniben is tudom. Nem ellenkeznék egy nálam idősebbel sem, még ha nem is kedvelném. Igaz most Daniellel más a helyzet. Daniel szavaira már nem reagálok semmit ám a lány már engem sem hagy békén, amitől csak még idegesebbé válok. ~Örülhetsz annak, hogy ilyen fiatal vagy! Gyávaság lenne a részemről megtámadni egy nálam gyengébbet. De hidd el, ha idősebb lennél már harcolnánk!~ Nem viselem el, ha így beszélnek velem, de nem tehet semmit. Gyengébbeket nem támadok meg főleg nem most, hogy a feladatom Daniel figyelése. Eddig arról papoltam neki, hogy vissza kell fognia magát, szóval igazán szép lenne, ha végül én ugranék neki a nősténynek. ~Rendben menjünk!~ Azzal meg is fordulok és el is indulok, de valami különös érzés kerít hatalmába. Úgy érzem mintha a nőstény készülne valamire. Talán jobb, ha szemmel tartjuk még ezt a betolakodót. A végén még képes és hátba támad minket. ~Daniel fél szemmel figyeld a nőstényt! Azt hiszem készül valamire!~ Ezt csak a fiúnak üzenem, a másik nem hallhatja meg nem is fordulok felé, csak elindulok az ellenkező irányba, arra amerre nem rég a tulok illatát éreztem.
JÁTÉK FAGYASZTVA, nem folytatható, mert eddig nem húzunk egy Teliholdat. Mivel úgy tűnt, hogy lesz itt valami érdemleges, ezért a sztorit átemelhetitek egy másik játékba vagy zsírozzátok le, hogy mi lett a vége.
*Nos, három alkalomból három alakváltás. Már rohadtul untam, hogy mindig Én húzom a rövidebbet ezzel az alig egy hetes kis döggel. Erre mér rá tett egy lapáttal Darren apám büntetése is. Nos, mint kiderült, a farkaslakban és az Őslakosok területén kicsit sem vagyok biztonságban. Addig biztosan nem, míg nem leszek erősebb és nem tudom irányítani a farkasom. Azonban a természet szava még engem is hív, ha tetszik, ha nem. S az igazság az, hogy ez ellen semmi kifogásom nem volt hisz szeretem a természetet, még akkor is amikor ilyen cefet hideg van. A gond csak annyi, hogy nem akartam az Őslakosokhoz tartozó erdőbe menni, nehogy megint baj legyen, aztán megint legyen egy csodás éjszakám náluk, vagy a műhelyben Jamie-vel. Csodás jah… kinek? Így hát az utam nem vezetett máshova, mint reményeim szerint egy semleges területre a várost szegélyező erdőbe. Nem akartam átváltozni, és szerencsére nem is került rá sor. Csak egyedül akartam lenni távol mindentől. Steven dolgozott vagy az ég tudja merre járt így kora délután, de most jelenleg a kutya sem tudja, hogy hol vagyok. Valahogy nem volt kedvem engedélyt kérni és felhívni egyik Apámat sem engedélyért. Na, nem azért mert nagylány vagyok vagy ilyesmi, közel sem. Csak időben haza megyek és különben sem a városba mentem be, hogy valaki vigyázzon rám. Itt meg milyen baj érhet? Azon kívül, ami már van, hogy eltévedtem és még csak térerő sincs? Igazából semmi, remélem. Már egy jó ideje bent császkáltam az erdőben, mikor vízcsobogásra lettem figyelmes. A kíváncsiságom egyből megszaporázta a lépteim a hangirányában és a vízesés még így télen is csodás volt. Megbabonázva néztem, ahogy óvatos léptekkel haladtam közelebb a parthoz. A folyó vízen jégtáblák úszkáltak és a lecsapódó víz bár számomra nagy hangzavarral járt, de még így is gyönyörű volt, ahogy megtört rajta a fény. Leültem hát ha hóba, ha már úgy sem fázhatok meg és gondolataimba mélyedve merengtem, ismét a hogyan tovább kérdést vitatva. Kis idő múlva azonban hamarabb éreztem meg az energiát, ami felém közeledett, mint hallottam meg a halk, nesztelen léteket. Pajzsom nem volt, így igen érzékenyen érintett az, hogy egy jóval idősebb valaki, aki nem mellesleg farkas és kicsit sincs köze Darrenékhez közeledik. Nos, mi tagadás, ilyen gyorsan sem pattantam még fel sehonnan és szürkészöld szemeim a fák közé vetültek, amerről éreztem közeledni. Ahogy megláttam az alakját már hátráltam is egy lépést, de annyira figyeltem a közeledő alakot, hogy egy kiálló kavicsba megbotlottam és hátra estem. Ennek következtében viszont egy citromsárga nadrágos, fekete tornacsukás, lila hosszított pulcsis, fehér kabátos és egy narancssárga- fekete kockás sállal rendelkező papagáj terült el a hóba. (Nincs mit tenni, imádtam a színeket már kölyök korom óta.) Nem hátráltam és nem is akartam menekülni és abban reménykedtem, hogy a másik is érzi, ahogy mocorog a bestiám. Nem, nem akart kitörni hála az égnek. De készült, hogy előfordulhat, hogy szükségem lesz rá és már készült. Na persze… mintha sokat érnék vele, ha a másik támad. Pláne, ha kiszagoljak, hogy milyen kis fiatal vagyok. Fél kézzel a hajam igyekeztem kiseperni a szememből és visszadugni a fülem háta mögé. Miközben vártam, hogy most mi lesz… *
Túl voltam egy ivászaton, Calebbal, ami nem volt egyszerű, még véletlenül sem. Elég sok homályos folt maradt ahol nem tudom mi történt vagy mit műveltünk, a beszélgetéseinkre sem emlékszem tisztán egy idő után, szóval rendesen szétcsaptuk magunkat germán cimborámmal. Aztán volt még egy találkozó a Betolakodó falka Bétájával is. Mindezek után nagyon kellett a levegő és a mozgás, és cseppet sem vágytam a városra, az emberekre vagy más farkasokra. Kellett a magány és az, hogy felfedezhessem a környéket, így szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost, hogy kijuthassak belőle egy semlegesnek nevezhető területre, Calebbal beszéltem, megkérdeztem tőle, merre menjek, ha egyik banda farkasaival sem akarok találkozni, ő egy vízesést javasolt nekem. Nem volt kérdés, hogy megyek vagy sem. Rövid derekú bőrdzsekit vettem, alá egy fekete hosszú ujjú felsőt, és egy sálat is a nyakamba, csak, hogy ne legyen feltűnő, hogy a mínuszok ellenére sem fázom. Alul farmert és bokacsizmát húztam, mivel emberként nem szeretem a hót a lábujjaim között, vagyis pontosabban, ha az a hó benne van a cipőmben. Mindehhez volt egy oldaltáskám is, hogy ebbe csomagolhassam be az erdőben a ruháimat és rejthessem, el még farkasként körbenézek. A tervem egyszerű volt, valahol váltok, elásom a táskám a hó alá, és tovább állok, megnézem valóban vannak-e erre medvék? Ha igen milyenek, és milyen ez az ominózus vízesés? A tervem egyszerű és nagyszerű volt, és jó darabig nem is volt vele gondom. A cuccom egy fa tövében rendeztem el farkasként kapartam rá havat, aztán ott hagytam és futva, nagy ugrásokkal indultam neki a környéknek. Találtam medvenyomot, amit egy ideig követtem, de ráuntam, így másfelé vettem az irányt, megnéztem a vízesést is, egészen kellemesnek találtam. A pajzsom leeresztettem, hogy tudjak mindenről, érezzek mindent, csak akkor fordultam vissza, mikor valami nem tetszett. A táskám felé vettem az irányt, és közben feszülten figyeltem, majd ahogy megéreztem a másik farkast. Jóval gyengébb nálam, ezt tisztán ki tudom venni, de akkor sem tetszett, hogy a motyóm közelében van. Lassan közeledtem felé. Ahogy lépésről lépésre kerültem közelebb a másikhoz, úgy borzoltam fel, a fekete bundámat, és kerestem őt olvadt aranyszemeimmel. Egy fa takarásából bukkanok fel, és nézek a lányra, aki addigra már a hóban van. Elsőnek lelapulnak a füleim, és még jobban felborzolom a bundám, már vicsorognék, mikor kisöpri a haját az arcából, és ismerős vonások néznek vissza rám. Ismerem ezt a lányt, mi már találkoztunk valahol. Megállok a mozdulatban és hegyezni kezdem a füleimet, figyelem őt, közben lázasan gondolkozom, honnan is olyan ismerős ő nekem, így a bundám se borzolom tovább. Ahogy nézem, a lányt bekattan honnan is ismerem, ő volt az a kislány, aki a nyomomba szegődött és nem hagyott békén, ha jól emlékszem Bostonban. Az édesanyjának akart valami ajándékot, én a páromnak, de mind a ketten tanácstalanok voltunk. Ő a tetejében még cserfes is és valami miatt kinézett magának. Nem tudtam levakarni, végül beszélgettünk és együtt találtuk meg a megfelelő ajándékokat, de akkor még nem volt farkas. Most már az, a szaga pedig… nem egyik és nem másik falka szaga… Magányos farkas lenne egy ilyen fiatal egyed? Végül szép lassan elindulok, óvatosan lépek, és igyekszem nem fenyegetőnek lenni, kétlem, hogy tudná, hogy mi ismerjük egymást, hiszen nem látott engem más formámban, mint emberiben. Elsétálok mellette, ugyan is a háta mögött van az a hely ahol a cuccom hagytam, kíváncsi vagyok, mi történt vele, és egy ilyen fiatal kölyöknek nem kellene egy egyedül lennie. Kiásom a cuccom a hó alól, és a táskát a számba veszem, kicsit megrázom, mivel még havas aztán jobb híján, megpróbálok egy vastagabb törzsű fa mögött elrejtőzni, hogy azért még se villogtassam neki a pucér seggemet. Gyorsan öltöztem fel, közben igyekeztem arra is figyelni, hogy más se lásson meg, mert az kellemetlen lenne. Miután már készen voltam, kinéztem a fa törzse mögül, és lázasan kutattam az amlékeimben mi is volt a kislány neve. - Ab, A… Valami a betűs a neved…- Szólalok meg és erőltetem az agyam, aztán csak beugrik. – Ash, ugye, jól emlékszem a nevedre? – Kérdezem meg tőle. Aztán kilépek a fa mögül a táskám felveszem a hóból és leporolom róla a havat.
*A hajamon keresztül is látom a másik szemeit, de a látásom nélkül is elég nyilvánvaló, hogy nem csípi a búrám. Az energia, ami belőle árad fenyegető és ettől függetlenül is még a hátamon is feláll a szőr Tőle, ezzel együtt meg a víz is kiver. Utálom ezt az érzést, hogy a farkasom miatt ilyen kiszolgáltatott vagyok. Bár egy farkassal szemben még ennyi esélyem sem lenne emberként, szóval most nem tudom, hogy jobban jártam vagy rosszabbul. Semmilyen ismerős illatot nem érzek rajta, ahogy mélyen beszívom a levegőt, hogy legalább ebből tudjak tájékozódni. De nem, csak hiába való próbálkozás. S most azon sakkoztam, hogy csak erre járt vagy épp sikerült egy a másik falkából összefutnom valakivel. Milyen jó nekem. Pláne, hogy még nem találkoztam olyannal, így fel sem tudtam ismerni még illat alapján sem. Ahogy borzolja a szőrét már erőteljesebben mocorog a kis dög bennem.* - Jajj ne… megint kikapunk… nem akarlak, maradj meg magadnak. * Nyöszörögtem a kis bestiának, amit valószínűleg a másik is tisztán hallott, tekintve, hogy még emberként is milyen jó a hallásunk. Igyekeztem hadakozni vele, de én semmire nem jutottam, ahogy az elmúlt alkalmakkor sem így láthatta a másik a szemeim sárga villanását. De mikor a másik már nem fokozta tovább a dolgokat kissé csillapodott, még ha nem is vonult be a sarokba. Bár a veszély korántsem múlt el, mégis egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim.* - Ha csak nem akarsz jelenleg egy könnyű délutáni nasit, akkor húzd fel azt a mentális hülyeséget, mert baromira idegesíti a dögöm az puszta energiád. * Bár nem volt ott a kérlek, meg a légyszi a hangsúlyomon hallhatta, hogy kértem a dolgot és nem utasítottam. Nem szokásom, hisz fordítva sem tűröm el. De a másik közeledni kezdett, bár lassan és semmi fenyegetőt nem éreztem, legalábbis semmivel sem többet, mint eddig.* - Remek… kellett nekem uzsonnát emlegetni… * Morogtam magamnak, és ahogy mellém került, igyekeztem kissé oldalra csúszni, lassan, óvatosan nehogy itt nekem támadásnak vegye. Élettelen szürkészöld szemeim minden mozdulatát követik. Ahogy a táska előkerül és megrázza, óvatosan fújok egyet hisz a rajta lévő hó maradék igencsak beterítette az arcom.* - Kösz… én is szeretlek… * Irónia a köbön és óvatos mozdulattal igyekeztem kitörölni az arcomból a hideg folyadékot. Ahogy eltűnt a fa mögött még oldalra is fordítottam a fejem és becsuktam a szemeim. Annyi eszem még nekem is van, hogy tudjam, nem onnan akar épp rám támadni egy táskával a szájában. Szal visszaváltozni készül. Csak a hangjára fordultam vissza mely ismerős volt valahonnan. Összevont szemöldökkel néztem a másikat és most már felültem törökülésbe. Könyökömet megtámasztottam a térdeimet az ökölbe szorított kezemre pedig rátámasztottam az államat. Így viszont a kabátom feljebb csúszott és egy ezüstlánc fityeget rajta körbetekerve egy medállal. Még nem bírtam egész nap hordani, de Darrien azt mondta, hogy szoktassam magam hozzá apránként, így pár óra nem okozott gondot.* - Igen. Viszont én nem emlékszem a Tiédre. Különben meg a gyertyatartóval mellé lőttünk, maminak kicsit sem tetszett, még ha azt is mutatta. * Közöltem vele, hisz azt tudtam, hogy hol és mikor találkoztunk. Azonban a másik észrevehette, hogy az életvidám, örömtől és boldogságtól csillogó szemű kislány már sehol sincs, csak a tok az, ami megmaradt. Szemeimben semmi élet nem volt, hangom sem volt játékos és vidám.* - De akkor anno ez volt az a fura érzés, amit melletted éreztem. Már akkor is farkas voltál. * Állapítottam meg, amit anno nem tudtam hova rakni és inkább figyelmen kívül hagytam.*
Figyeltem a lányt és a szavait, nem értettem, amit mond. Nem a nyelvvel voltak gondjaim, hanem azzal, hogy miért mondjak, hogy kikapnak és maradj magadnak. Elsőre mintha a mondata másik része nekem szólt volna, de nem rám nézett mikor ezt mondta. Talán saját magának beszél? Szemei villanására egy pillanatra megint felborzolom a bundám, ha vált és támad, nem leszek könyörületes. Megtanultam már, hogy nem szabad esélyt adni az ellenfélnek, és zsigerből jön, szóval jobb, ha kordában tartja magát. Következő szavaira már helyre tettem a korábbiakat, nem nekem szánta az előzőeket, hanem magának. Bár érthetetlen a számomra hogy valaki azért bántaná, mert váltott? Szavaira nem válaszoltam. Farkasként nem tudok vele beszélni, ez nem olyan, mint a filmekben, hogy a farkas pofával szavakat lehetne formálni. Ráadásul velem szemben egy gyerek van, aki még kölyök farkas, és nem akarom se megijeszteni se bántani, különösen, hogy ismerem és érdekel mi is történhetett, nem úgy fest, mint aki nagyon örülne annak mi is lett belőle. Az öltözködést gyorsan ejtettem meg, és addig nem is szóltam hozzá, a nadrágom felvételekor, a fákat és a környéket figyeltem, nem hiányoznak sem az ellenséges farkasok, sem a kíváncsi emberi szemek, így szeretem tudni mi, van körülöttem. Irányító típus vagyok, és azt szeretem, ha egy helyzet a kezemben van és úgy alakul, ahogyan azt én akarom. De mint tudjuk, ez nem mindig megy így. Kiléptem a fa mögül, és annak támasztottam neki a hátamat, a táskának a pántját átvetettem a vállamon, és ott lógott a baloldalon, miközben a pánt a jobb vállamon volt. Innen néztem a lányt. Valahogy más lett, nem olyan, mint akire emlékeztem, az a kislány vidám volt, a szemei nevettek, és be nem állt a szája, mesélt mindenről. Rövid órák alatt megismertem az egész életét, mindent, ami történt vele, és akiket szeretett. De ez a lány, aki előttem ül, nagyon más a szemei szinte élettelenek, a gesztusai, a mozdulatai mind zárkózottságra utalnak. - Jesse. – Mondom meg neki a nevemet, én sem emlékszem teljesen az övére, csak arra, hogy Ash-nek szólítatta magát, ami valaminek a rövidítése vagy becenév lehet, de már nem emlékszem melyik is a kettő közül, annyira nem volt releváns ez a dolog. - Igen, emlékszem rá. Te gyertyatartót vettél, én meg egy kézzel készített sálat, meg még pár apróságot. – Emlékszem, hogy a sál zöldből ment át kékbe, és még megvan a páromnak, hordja is mikor olyan összeállítást vesz fel, de ez most nem tartozik ide. A pajzsom felhúztam, már akkor mikor kérte, hogy tegyem meg. Aztán mikor közli velem, hogy akkor is farkas lehettem mikor találkoztunk, akkor csak bólintok egyet. - Elég régóta az vagyok. Te viszont nagyon is friss vagy. Hol van a mentorod, vagy bárki, aki vigyázna rád? – Kérdezem meg tőle, és hol őt figyelem, hol a mögötte elhúzódó tájat. Ahonnan én jöttem, ott mindig szigorúan vették a mentor dolgot, és azt is, hogy valaki állandóan legyen egy kölyök mellett és ne hagyják egyedül kószálni. De akár, hogy is figyeltem, se most se korábban nem érzetem mást a közelben, így szinte biztos, hogy egyedül van. Ami igen csak furcsa. - Mi történt veled? – Kérdezek rá kertelés nélkül. Minek vacakoljak, ez érdekel és nem macska vagyok, hogy kerülgessem a forró kását.
*Félreértés ne essék, nem vártam választ, a mese filmekből már kinőttem. S ha más nem hát saját bundámból tudtam, hogy nem tudnak beszélni. Szimplán csak azt akartam, hogy vagy tegye meg, vagy ne. Bár tény, hogy jobban örültem volna, ha megteszi és szerencsére meg is tette, amiért hálás is voltam. Hisz így, hogy már csak „simogatta” az energia, már sokkal nyugodtabb lett és nem vergődött bennem a nagy játszhatnékjával. Így az a veszély is elmúlt, hogy nagy kísértés érezve elődugja a fejecskéjét. Ahogy ott megállt csak kissé oldalra biccentett fejjel mértem végig a másikat, ahogy ott állt.* - Tényleg… Szia Jesse. * Bólintottam halványan és egy ennél is halványam mosoly szerűséget próbáltam meg megengedni a másik felé, hisz akkor nagyon örültem neki, hogy nem egyedül kell bóklásznom és az a délután egy kellemes emlék volt. Egy rózsaszínes darab abból, ami voltam, és ami lehetnék még most is. Ahogy elmondta csak bólintottam, bár nem tudtam, hogy tetszett-e a kedvesének, hisz nem találkoztunk utána.* - Onnan akarsz beszélgetni? Érezhetted, hogy nem tudok ártani, és ha támadástól félsz… nos, közlöm, hogy egyedül vagyok. Vagyis voltam, míg nem jöttél. Büdös sem vagyok, és amíg nem engeded le a pajzsod a dögöm is nyugton hagyja a Tiédet. Azon keresztül nem tud ismerkedni és ami azt illeti játszani sem. * Emeltem fel rá ismét a tekintetem és nem hazudtam. Felesleges lett volna, egyrészt megérzi másrészt soha nem hazudtam. S ez igazából egy invitálás volt a részemről, még ha most nem is fagyizni akartam elrángatni.* - Egyébként tetszett a Kedvesednek? * Kérdeztem kissé kíváncsian, de ezt aligha lehetett észrevenni rajtam. Ha csak nem hallgatott a farkasa ösztöneire, ami tuti, hogy minden apró érzelmi rezgést kiszúrt hisz éreztem, hogy jóóóóval idősebb Tőlem. A kérdésére csak egy lemondó sóhajjal feleltem és egy követ kotortam ki a hó alól és azt kezdtem az ujjaim közt forgatni.* - Gőzöm sincs, hogy a Teremtőm mit csinál, és ami azt illeti jobb is így. Biztos nem örülne, hogy itt vagyok. * Húztam el a számat keserűen de a az ujjaim nem álltak meg. Még mindig fájtak a szavai, még ha valahol jogosan is kaptam őket. De ettől függetlenül sem az én hibám volt, de egyszerűbb lett volna, ha bezár egy ezüst kalitkába és ott tart egészen a kiképzésem végéig.* - Steven meg dolgozik, azt hiszem. * Feleltem és Steven neve ismerős lehetett neki, hisz bár azt nem újságoltam el neki anno, hogy őrző, de sokat csipogtam róla. Hisz számomra akkor is Ő volt a minden, ahogy ez még most sem változott. Talán még erősödött is. A kérdésére megálltak az ujjaim és a fájdalom apró jelei suhantak át az arcomon, ami nem fizikális volt.* - Amint láthatod gazdagabb lettem egy bundással. * Igyekeztem kitérni a válasz alól, hisz most minek elevenítsem fel. De Ő már anno is olyan kedves volt velem, hogy most sajnáltam, hogy nem tudom azt visszaadni neki. Pedig lazán elzavarhatott volna és most már azt is tudom, hogy bánthatott is volna. De nem tette. Mosolyogva és olykor még nevetve is tűrte az agymenésem, pedig biztos nem lehetet neki valami felüdítő egy alig 15 éves kislány fecsegése. Pláne, hogy olyan kis magányosnak tűnt, nem véletlen akadtam a nyakára.* - Mindenképp szeretnéd tudni? * Sóhajtottam fel miközben ismét ráemeltem a tekintetem. Közben pedig lázasan kerestem valamit amivel esetleg elfelejtethetem vele a kérdését.* - És mi járatban itt a senki földjén ahonnan a Télapó is sírva menekülne? * Nem, nem hittem már a télapóban meg az ilyenekben elég régóta. De nem akartam, hogy az én komor hangulatom lehúzza az övét, így megpróbáltam kissé viccesebbre fogni a figurát.*
- Az Ash az Ashley rövidítése vagy valami becenév, azt hiszem minden másra adtál választ csak ezt nem mondtad el. Mikor találkoztunk. – Akkor nem kérdeztem vissza, mert nem tartottam fontosnak a dolgot, és amúgy is dőlt belőle a szó, nem kellett kérdéseket feltennem, vagy ha feltettem a válaszok kimerítőek voltak, de végül is aranyos volt, és nem egyszer sikerült nevetnem is azokon amit mondott. - Büdös tényleg nem vagy. Igaz, hogy régen volt, de ha emlékszel, akkor is megtartottam a távolságot, bár neked az semmit sem jelentett, úgy cirka 20 perc után megöleltél. Jól emlékszem? – Közelebb megyek hozzá, lassan és őt figyelem, olyan más, most inkább ő az, aki szomorú, végül, nagyjából karnyújtásnyira leülök vele szemben a hóba. Emlékszem a délután végére egészen megkedveltem, jobb kedvem lett, mire végeztünk a csavargással, és akkor gondoltam én is úgy elsőnek, hogy igaza van, a páromnak egy kölyök tényleg hiányzik az életünkből. Igen, mivel előtte e balhéztunk össze. Az elején a gondolattól is irtóztam, hogy kölyök legyen a közelemben és hátráltasson. - A dögöd….- ismétlem el, amit ő mondott és a szemeibe nézek bele. – Ez nem éppen úgy hangzik, mintha örülnél ennek az egésznek, szóval feltételezem ez akaratod ellenére történt veled? – Kérdezek rá, mivel abból, amit mondott erre tudtam tippelni, hogy nem akart farkas lenni, csak így alakult. Kérdésére elgondolkozom, és visszaidézem, ami akkor történt. - Igen, örült a sálnak, és a többi apróságnak is, amit segítettél kiválasztani. A sál a napokban is a nyakában volt. – Mesélem el neki, hogy valóban jó volt az ajándék, és örült neki a párom. Még jó, hogy hallgattam Ash-re és a zöld-kék átmenetest választottam, nem pedig amit én gondoltam, ki, mivel aznap Rose is vett magának egy zöld ruhát, kék kiegészítőkkel, amihez nagyon is ment a sál, és a poén az volt, hogy akkor ő nem talált sálat a ruhájához pedig nagyon szeretett volna. - Gőzöd sincsen? Fura egy alak lehet… az enyém minden lépésemet szemmel tartotta, pedig évekkel fiatalabb voltam nálad, mikor beharaptak. – jegyzem meg a lánynak, aki velem szemben ül a hóban és egy kővel matat. Valami nagyon megváltozott benne, mintha eltört volna. Szinte közel sincsen ahhoz a kislányhoz, akire én emlékszem. - Steven… valami rémlik, már akkor is nagyon sokat emlegetted… - Figyelem őt és azt is ahogyan reagál a kérdésemre. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy valami olyan történhetett, aminek nem kellett volna megtörténnie vele. - Jól van, nem foglak faggatni. – Mondom még neki, miközben őt fürkészem, vesébe néző pillantással. De mivel én sem díjazom, ha olyanról faggatnak, amiről nem akarok beszélni, így nem fogom erőltetni a dolgot. Úgy gondolom az, aki beharapta nem bánik vele, kesztyűs kézzel, és ezt az érzést én is megtapasztaltam a magam bőrén. Richard kegyetlenül elvert minden ballépésem alkalmával, szóval tudom milyen az mikor kemény valakinek a teremtője. - Pont azért vagyok itt, mert innen még a Mikulás is fénysebességgel távozna. – Nem vagyok egy beszédes típus, még is megtoldottam az előbbi válaszomat. – Érdekelt a környék, itt akarok maradni a városban huzamosabb ideig. – Teszem még ezt hozzá, miközben felmarkolok egy kis havat és hógolyót gyúrok belőle. - Nem tudom, hogy vagy vele, de kellően átázott a ruhám, a vízesést még nem volt módom tüzetesebben megnézni. – Mondom neki, miközben felállok, és fél kézzel lesöpröm magamról a havat.
*A kérdésére ismét valami mosoly szerűt igyekeztem húzni az ajkaimmal, de inkább kevesebb mint több sikerrel.* - Akkor nem tűnt fontosnak. De egyébként igen. Ashley McLoyd a teljes nevem. * Árultam el a vezetéknevem is, nem tartottam valószínűnek, hogy ismeri Stevent, ha meg még is hát, bumm, nagy kaland. Na de aztán a szavaira felötlött a kép, hogy milyen lelkesen is öleltem meg, mert azt hittem, hogy majd attól jobb kedve lesz, mert nekem mindig segített, ha megöleltek mikor szomorú voltam. Magyarázatot meg csak annyit, adtam, hogy csak úgy. * - Ha megnyugtat, most eszemben sincs megölelni… * Tettem csak úgy hozzá, kissé összeráncolt orral. Felesleges volt, hisz már elindult de tényleg nem volt semmi ilyen szándékom és a nyakam sem gebedt ki, így, hogy most már leült velem szemben. Igyekeztem állni a tekintetét, de a szavaim miatt elszégyelltem magam. Meg kéne szoknom, hogy nem mindenki úgy vélekedik a farkasárol ahogy én.* - Sajnálom… * Szólt az első felére, de aztán már ismét rákaptam a tekintetem és egy nagyot nyelve bólintottam.* - Akaratom… hát, azaz ami abban a pillanatban sem volt és azóta se nyertem vissza. Mikor jöttünk ide, balesetünk volt és Én még épp, hogy éltem. Arra járt Darren és mondhatjuk, hogy megmentett a beharapással. Még akkor is ez a tényállás, hogy beharapás ide vagy oda, de még is meghalt bennem valami. * Emeltem fel a mellkasomra a kezem, amit meg is dörzsöltem. Valami hiányzott onnan, és hiába vette át a farkasom a helyét, sosem adta vissza, amit akkor elvesztettem. Bár így válaszoltam arra is, hogy mi történt, de nem érdekelt. Annyi esze van a másiknak, hogy összerakja, hogy ha Steven melózik és én voltam az egyedüli, aki még élt, akkor a szüleim meghaltak. Elvégre én még a pedált sem érném el, ergo nem is vezethettem a kocsit.* - Ennek örülök és a fülbevaló is biztos tetszett neki, még ha nem is hagytad magad rábeszélni arra a csicsás darabra, amit én néztem ki. * Na igen, a rózsaszín-lila szín átmenetes lógós, toll fülbevaló csak a kölykök kedvencei. A megjegyzésére csak bólintottam.* - Mi tagadás, fura fazon. De ha azt nézem, akkor egész jó fej. Nem mászik a nyakamra minden pillanatban és nem közli minden alkalommal, hogy ezt nem szabad Ash, azt nem szabad Ash. De amúgy sem tudna minden pillanatban figyelni rám, tekintve, hogy Stevennel lakom és nem ott ahol Ő. *Vontam meg a vállaim, hisz számomra ez volt a természetes. Stevent ismertem, szerettem és rajongtam érte. Míg Darrent nem ismertem, de igyekeztem. Azonban nem fogok egy vadidegenhez költözni.* - Általában szoktam neki szólni, hogy merre megyek, de volt egy kis nézeteltérésem egy farkassal így összerúgtuk a port, vagyis inkább Ő velem. Így inkább próbálom kerülni az olyan helyeket, ahol más farkas lehet. Nagyon nincs ínyemre, hogy velem próbálnak meg a többiek alfahímet játszani, azért mert a farkasom kicsi. Rajta lehet, hogy tudnak uralkodni, de míg emberi formában vagyok, addig nem viselem el. S ez bizony állandóan oda vezet, hogy előbújik a bestiám. * Húztam el kelletlenül a számat, hisz nagyon nem volt ínyemre, de úgy látom, már megint rám jött a fecseghetnék.* - Mellesleg már itt vagy lassan tíz perce és még a bőrömben vagyok. Szóval ezzel 1:3 lett az arányom. * Na ez azért már megint egy mosoly utánzatot csalt az arcomra, hisz nem is olyan rossz, hogy most már nem nulla van a másik oldalon, de azért nem szeretném elkiabálni a dolgokat, csak egy ártatlan és némi örömittas megjegyzés volt az emberi felemtől.* - Hát, Ő volt a második apukám és a legjobb barátom egy személyben. Szóval róla mindenki sokat hallgatott, így ez nem is meglepő. *Arra, hogy itt akar maradni csak felvontam a szemöldököm. Nem épp egy happy end a város a fix. Ráadásul hideg is, bár ez Őt aligha zavarja.* - És van valami terved vagy csak gondoltatok egyet és ide jöttetek, mert hideg van és itt meglehet fagyni? * Mosolyodtam el, miközben kicsit puhatolóztam. Nem, semmi hátsó szándékom nem volt. De mindig is kíváncsi voltam, ahogy felállt magam is követtem a példáját és az átázott ruhám kicsit sem zavart. Csak megigazítottam a kabátom és a láncomat levéve a zsebembe süllyesztettem, már éreztem, hogy nagyon nem kellemes, így nem feszegettem tovább a húrt magamnál.* - Hát, ha ez egy meghívás és nem Piroska és a farkast akarsz velem játszani, akkor szívesen megnézem még egyszer. * Na igen… azt a mesét nem kell bemutatni senkinek, de ha bántani akart volna, már megtehette volna korábban is. Ennyire mélyen kevesen járnak, szóval csak követtem miközben vártam a válaszát.*
A mosolyára nem mondok semmit, nem jó a kedve ezt innen is látom és érzem is, szóval nem fogom ezzel szekálni, mindenkinek van rossz napja. De nem is lényeges, hogy ki mosolyog és ki nem, csak furcsa volt, hogy nem olyan, mint volt. - Nos, Ash, akkor legyen fair play, Jesse Northfolk. – Korábban én is csak a keresztnevem mondtam meg neki, nem éreztem szükségét annak, hogy bármi mást elmondjak, bár az is igaz, hogy a cserfessége egy idő után volt rám némi hatással, és csak mondtam neki pár dolgot. Így tudja, hogy a páromnak vettem békülő ajándékot, hogy megbántottam, Rose-t akkor meg talán azt is elmondtam, hogy csak átutazóban vagyunk. A vezetékneve amúgy semmit sem mond nekem, sok féle névvel találkoztam már a vándorlásaim során, nem jegyeztem meg a legtöbbet, mivel teljesen felesleges volt. Itt meg még senkit sem ismerek, vagyis új ismeretségeket nem igen kötöttem, bár az jó, hogy Caleb itt van. - Nem féltem, hogy megtennéd. – Nem ez a legnagyobb rémálmom, hogy megint megfog engem ölelni, szóval nem nagyon izgattam magamat miatta. Én általában csak egyetlen egy személyt szoktam ölelgetni, és ő a párom nem más, ugye milyen meglepő? Amúgy ha visszagondolok, sosem voltam az a közvetlen típus, Richard tanítása és az ő falkájában felnőve. A lényeg, hogy ott ez nem volt divat. - Mit sajnálsz? – Nézek rá. Nem értem, hogy mit kezdett el sajnálni. Aztán végig hallgatom, amit mesél nekem, és elkezdem összerakni a mozaikdarabkákat. Nyilván ne ő vezetett, és ahogy kihallom a hangjából tragédia történhetett, és csak ő élte túl, de ha nem harapják be, akkor ő sem. Kissé oldalra fordítom a fejemet, mikor azt mondja meghalt benne valami. - Sajnálom. – Tényleg így gondoltam, mivel ennyire fiatalon nem lehet jó dolog elveszteni azokat akiket szeretsz, én a családom nem ismertem, nem is emlékszem rájuk csak egy két homályos folt van. - Tudod, a poén az, hogy imádta azt a fülbevalót, másnap kellett neki belőle még egy zöld is. – Megvonom a vállamat, a párom vásárlás és egyéb ehhez kapcsolódó mániáit nem értem meg, de végül is jól áll neki. - Még mindig jobb, mint amilyenek vannak a világban. – csak ennyit mondok az ő teremtőjére, az enyém nem ilyen volt, mint ahogy korábban is eszembe jutott. Nem mind egy, hogy tanulod meg a szabályokat, beléd verik keményen vagy, normálisan állnak hozzád, de mind egy. Tudom, miről beszél, ilyet már én is átéltem mikor még kölyök voltam. Nem egy kellemes élmény, mikor szívóznak veled, provokálnak, te váltasz, és addig vernek még a végén már nyüszíteni sem tudsz a könyörületükért. - 1:3 arány nem rossz. – A többire csak egy halovány biccentés a válaszom, hogy felfogtam és megértettem, amit mondott, de nem gondolom úgy, hogy azt nekem feltétlenül válaszra kellene méltatnom. - Valami ilyesmi, idejöttünk, mert itt befagy az emberek segge, nem ugrálnak annyit, mint New Orleansban vagy bárhol máshol. Alacsonyabb a népesség és elég nagy a vadon. – Foglalom össze neki tömören, hogy miért is vagyunk itt, és nem valahol máshol ahol kellemesebb lenne a klíma. - Nehezen játszanék veled ilyet, tekintve, hogy te is farkas vagy… - Nézek rá, miközben elindulok a vízesés felé. - Szóval, kijöttél ide, hogy békén hagyjanak egy kicsit? – Nézek vissza rá séta közben és visszaidézem, mikor megölelt, akkor egy picit mintha megrezzent volna, de csak kicsit. Talán már akkor érzett valamit? Elképzelhető. - Mellesleg ha bántani akartalak volna, már régen megtehettem volna… - jegyzem meg neki, közben a táskámon igazítok, ami most már üres, hogy a ruháim kiszedtem belőle.
Kezdőlap
