Hangosan roppan a csont majd szakad az ín, tépődik a bőr és a vérszag olyan kéretlenül ömlik az orromba, ahogyan a felbukkanása volt váratlan éppen ezen az estén. Ahogy a kar az enyémmé válik, úgy hajítom a lendülettel magam mögé. El fogom vinni, de nem most kapok utána, ezzel ráérek még. A változás, amit tapasztalok, gyökeres és ezt annak tudom be, hogy sikerült végre csökött agyával – ennél többet jelen pillanatban nem gondolok róla, azt viszont nagyon is, hogy ostoba voltam, amikor megbíztam benne azáltal, hogy tudtára hoztam ki is vagyok – felfognia, nem éri meg velem szaroznia és szórakoznia. A pofátlanságot és szemtelenséget nem állhatom – leszarom, hogy ez a példány itt éppen nem az én vérem, tény, ami tény, akkor is vannak elvárásaim – és kegyetlenül meg is torlom, ha valaki átlépi azt a bizonyos határt. A Jégviharral nem lehet szórakozni büntetlenül. Visszaváltozása épp elég jelét mutatja annak, hogy leesett neki a tantusz, így amikor már emberi valójában leledzik alattam, hát annyiban engedek, hogy csupán egy mancsomat illesztem a mellkasára – a szíve fölé, jelezve, hogy azt fogom kitépni az első óvatlan pillanatban, amikor megint túllő a célon – a többi lábamat azonban leveszem róla és mellette érintik a jeges-havas földet. ~ Nehogy azt hidd, azért, mert Atyám visszahozott a halálból, legközelebb is megóv tőle. Főleg, ha hülye vagy, mint a seggem. ~ mordulok és megnyalom a pofám, amit most már az ő vére is vörösre szennyezett. ~ Megmondtam Darren Northlake, ez a utolsó esélyed arra, hogy elfogadható magyarázatot adj. Visszatértél a halálból, hogy eleget tegyél Atyám akaratának, megbíztalak valamivel, amit nyilvánvalóan nem teljesítettél, mert fogtad magad és eltűntél, hogy a lányomat, a kölyködet ne is emlegessem ebben az egész történetben. ~ vicsorgok a képébe, míg gondolatim az ő elméjében landolnak. Azonban eszemben sincs ennyivel letudni a magam mondanivalóját, pedig, ha sejtené mennyire nem a szavak, hanem inkább a tettek farkasa vagyok és mekkora erőfeszítés tőlem, hogy még mindig vesződök vele… mondjuk nem minden ok nélkül. Visszaváltok – a dolgokon ez már amúgy sem változtat sokat – és lemászok róla, hogy két lábra emelkedve tekintsek rá, ha a földön marad, akkor értelemszerűen lefelé. ~ Nem vagyok megbocsátó isten farkas, de hallgatlak. És úgy felelj Annakpok leszármazottja, hogyha nem tetszik, amit hallok, nem csak a karodat veszem el. Válaszold meg, miért engedjem, hogy élj?! ~ hibázott – ha nem is tudom, hogy ő ez alatt mit is ért pontosan, hát az én szememben is megvan, hogy miben és mit is érdemelne ezért – de akkor rajta, most itt a lehetőség, hogy feleljen, miben hibázott – ez a kevésbé érdekes – és hogyan akarja helyre hozni. Engem ez érdekel jobban. ~ Kinél és mit akarsz helyrehozni? ~ tolom még kéretlenül elméjébe a kérdést és nagyon ajánlom a felsorolásban az én engesztelésem is szerepeljen – nyilván nem seggnyalással –, mert akár tetszik neki, akár nem, az élete úgy alakult, hogy (én is) számítottam rá. És ha ez számára nem is jelent semmit, az éppen elég, hogy nekem igen...
- Nincsenek téveszméim - mondom teljes nyugalommal és beletörődéssel. A következő az utolsó lesz, a végső, akár lesz lehetőségem visszatérni, akár nem. Egy részem gyűlöli, hogy újra és újra ugyanazt élem meg/át, hála az elmúlt Vörs Holdnak, mert mindig ahhoz lyukadok ki. Tiszta fejjel: érdekel az oka. Egy mancs marad a szívem fölött. A szívem fölött, amit egyszer már ezüstgolyó ütött át, amit Alignak kétszer mérgezett meg, aminek április óta talán joga sincs dobogni. Megmaradt kezem ujjaim a fagyos földbe vájom. Sok ez - mégsem elég. Beszél, szavai visszhangzanak elmémben, s bár tudnék ágálni, visszavágni, hallgatok. Óvatosságból, kíváncsiságból, mert magam sem értem, mit szeretnék a leginkább felfogni, sejtésből tudássá kovácsolni. Megborzongok, épp csak, de fel is lélegzek, mikor mancsának súlya eltűnik rólam és ő is emberi alakban mutatkozik előttem. Kihasználva a kínálkozó lehetőséget felülök és törökülésbe rendezem magam - talpra állásra nem érzek késztetést, biztosabb most ülni. Tényleg most látom őt először. A Jégvihart, nem pedig Payne vér szerinti apját, a különbség pedig leírhatatlan, s ha tudnám, visszasírnám a korábbi állapotot, mert ennek fényében Annakpokra gondolni... Még mindig úgy veszem a levegőt, mintha továbbra is rajtam taposna, gerincem mentén hideg verejték fut végig. Az energiák nagysága, a megélt évszázadok, az erőkülönbség és mi ki tudja, mi minden szól a javára, mégsem ezek miatt érzem, hogy - bármily kényelmetlen és kelletlen gondolat is legyen, de - felettem áll. Nem is. Egyszerűen csak több nálam, nálunk. Sokkal. És ezt a farkasom az előbb ijesztő hirtelenséggel volt kénytelen realizálni, magába inni. - A farkasomnál, hogy nem értettem meg. A falkámnál minden ebből eredő sebet. A Kölykömnél... az éket, amit én vertem magunk közé, a farkast, akit túl korán hívtam elő. Meg akarom akadályozni, hogy azt az utat járja vele, mint én a sajátommal. Nálatok... - Elakadt a szavam és nagyot nyeltem, bár nem ódzkodásból vagy félelemből. - Mindent. Mindhármótoknál. Sose találkoztam Eskával, csak a karácsonyi ajándéka kapcsán ért el egyszer - a szemöldökpiercinget azóta is viselem -, mégis úgy éreztem, hogy a pár szó, amit írt, ugyanúgy fontos, ugyanúgy feladat, mint amit Tipvigut korábban adott. És mintha elbuktam volna benne. Castor nem Kölyök, de tudom, miképp képes valaki felnőttként is szétcsúszni, kiváltképp, ha úgy érzi, senki sincs mellett, aki megérti. Én is dühös lennék, ha Paynet magára hagyták volna. Az Ő lánya, az Én Kölyköm. Neki köszönhető, hogy egyáltalán létezik, nekem, hogy még él és nem nyelte el a Ryan által alkotott mocsár. Jót akarsz neki is, és én nem azt adtam neki, az pedig, hogy mi vitt rá a hibákra, téged nem érdekel. Az én bajom. Igaz. De miért ítélsz te is úgy, hogy nem értesz? Úgyse kérdem, már nem is számít talán. Annakpok... Belegondolni is fájt. Lesütöttem a tekintetem pár másodpercre, s ahogy felnéztem rá ismét, szemem színe félúton járt a csokoládébarna és az okkersárga között. Nem volt bennem pökhendiség, se dac, ellenkezni se szándékoztam. - Annakpok fia vagyok, Fakír, szabad - ösztönösen egyenesedett ki hátam, húztam ki magam ültömben -, elfutottam, mert nekem szabad. És ha nem tartanám magam képesnek arra, hogy a téged ért sérelmet is korrigáljam, nem kockáztatom az életem azzal, hogy visszajövök. Amíg ez a falka itt van, amíg az Atanerk él és tavasszal Vörösbe fordul a Hold, én is itt leszek. Az utódod nem marad segítség nélkül, de úgy semmit sem tehettem, hogy én is segítségre szorultam volna. Rossz utat választottam, de többé nem futok el. Sem az általad, sem Tupilek, sem senki más által rám rótt feladat súlya elől. Nem lesz többé súly, ami visszahúzzon és ironikus, hogy ezt pont te mutattad meg. Tudom, mi a kötelességem, tudom, miért jöhettem vissza, csak... megijedtem. Annyi mindent nem értek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Összefonom magam előtt mindkét karomat és kis terpeszben állva figyelem, ahogy törökülésbe tornázza magát. Tekintetem résnyire szűkül és bár nem döngölöm földbe tényleges energiáim súlyával, attól még azok fagyosan tombolnak körülöttem, meg-megérintve őt is. Hallgatom őt, ahogyan azt kijelentettem. Figyelek a szavaira és közben nem tudok másra gondolni, hogy tudatlanságukban a fiatalságnak mennyi problémája engedett, hogy létezzen, mert még ha fogalmuk is van arról, hogy a körülöttük lévő világ mekkorára is nőtt, akkor sem képesek igazán felfogni. Ez persze nem az ő vétkük – még én sem várom el, hogy egy majd' öt évszázaddal fiatalabb farkas értse ezt – ettől azonban nem szeretném kevésbé a fejemet fogni. Még mindig nem vetek közbe semmit, amikor kinyögi, hogy mindhármunknál helyre akarja hozni a dolgokat. Nekem nem tisztem a szabadságáról bármilyen módon is állást foglalni, azonban az elfutását én nem tudom ennek betudni. - Bátor dolog azt gondolni, hogy mindenképpen képes leszel kiengesztelni... – a többieket – vagyis a másik kettőt szándékosan nem hozom szóba, a velük való ügye nem tartozik rám, így maradok annál, ami a kettőnk dolga. - De azt értékelem, hogy egyáltalán megszületett benned a gondolat. – annak a gondolata, hogy képes lehet erre. Az álszerénységet mindig is mérhetetlen módon gyűlöltem, egy farkas legyen tisztában a saját képességeivel. Az pedig, hogy az állítása mennyire fogja megállni a helyét, már egy másik dolog. - Én, minden Villámok Atyja, A Jégvihar megbíztam benned, Darren Northlake. És csalódtam benned. Nem ismerem a második esély lehetőségét, ezért tudnom kell, hogy komolyan gondolod-e a szavaidat. Nem kérted, hogy a választásom rád essen, azonban egy ilyen kérés lehetősége soha nem adatik meg senkinek. Neked sem. – az élet nem mindig – nagyon ritkán – oszt olyan lapokat, amik tetszenének, ezt a leckét hadd ne kelljen neki megtanítanom, elég öreg farkas már hozzá, hogy tudja magától is. - Az én szememben elbuktál, de életben hagylak, ha valóban képes vagy megállni a helyed és megtenni, amit elvárok tőled. – azt remélem nem kell ecsetelnem neki, hogy mi vár rá, ha most a szavai üres ígéreteknél nem érnek többet és a halál ahhoz képes kegyes megváltás volna. Felveszem a földről a letépett karját. - Ezt pedig magammal viszem belőled, hogy értsd világosan, nincs semmi, amit ne tudnék elvenni tőled. Ne próbálj meg még egyszer csalódást okozni. – mert nincs azaz ég, ami megmentsen A Jégvihar haragjától és tombolásától. Akar a halál az életébe mászni, ennyire nem érdekel, de a körülményeket tekintve nincs más választásom. Alignak bosszúja Damoklész kardjaként lóg a nyakunk felett és momentán leszarom, hogy kinek milyen magánéletbeli hisztériája és nyűgje van. Vagy kihozzuk magunkból a legtöbbet – a leszármazottaink is – vagy pusztulásra vagyunk ítélve egytől egyig. Ha ezt ő még nem is érti teljesen, akkor is. Ez van, nekünk ilyen lapokat osztott az élet.
Nem szóltam, mert okosabb volt hallgatni, nem bizonygattam, mert úgyis meg fogja látni. Amíg élek, nincs veszett ügy részemről. - Fogalmad sincs róla, ki vagyok, Villámok Atyja - mondtam csalódására, vádló él nélkül. Puszta tény volt, nem ismert, talán soha nem is fog, ezért érezhette magát megcsalatottan. - És nekem is csak benyomásaim vannak rólad. - Enyhén oldalra biccentettem a fejem, ahogy vonásait fürkésztem. - Megteszem, ami tőlem telik, hogy ez mennyire cseng össze az elvárásaiddal, az idővel elválik. - Mások vagyunk, más a szemléletmódunk, a habitusunk... mégis, amit nemrég összehoztam, azt nem akartam megismételni. Nem miatta, nem is másokért, elsősorban magamért - csak úgy lesz a többieknek is haszna belőle. - Tudom - mondom halkan, mert jól sejti, ennyi idő alatt bőven volt időm megtapasztalni, mi működik a világon kérés, kívánság útján. Nagyjából semmi. Álltam a tekintetét továbbra is, farkasom pedig lassan túltéve magát - legalább némileg - az iménti sokkon, apránként összeszedte magát. Bosszúságára vált, hogy egy másik vérvonal feje ítélkezett fölötte, fölöttünk, amikor önérzete szerint erre Annakpokon kívül másnak nincs joga. Mégsem tehettünk semmit, mert Ő sokkal hatalmasabb nálunk, s ez, valamint a józan életösztön diktálta a meghátrálást. Itt és most Tipvigut mancsa által halni nem dicsőség, hanem ostobaság lenne, sértő. Megadóan sóhajtok, ahogy felveszi a karom, mozdulatát pedig szavaival toldja meg. Bánkódok miatta, főleg a tetoválások végett, ám be kell látnom, hogy szerencsém volt, hogy azt a karom kapta el. A fizikai fájdalomnál sokkal nagyobb pofont adott vele, mintha talizmánt ragadott volna el tőlem, amit már vissza se kaphatok, mert sose lesz ugyanolyan, amikor visszanő, mint előtte. Korábban is kellett már ilyen-olyan sebesülések miatt korrigálni a mintákat, ám olyan a létezésük óta egyszer sem fordult elő, hogy teljesen eltűnjenek. Hogy elvegyék tőlem. Nem állítottam meg, fel sem tartottam, semmi okom nem volt rá, s ha lett is volna, esélyesen akkor is hallgatok. Csak figyeltem, távolodó alakját, némaságommal mintegy bólintva szavaira. Értettem, felfogtam - hálás vagyok. Ennek a hálának pedig csak kis része szól annak, hogy megkegyelmezett az életemnek, nagyobb része azért szól, hogy felrázott. Szerintem sejtelme sincs róla, szinte le merném fogadni, hogy ez messze nem szerepelt elképzelései között, én meg még annyira se számítottam rá. Csend volt odabent. Nyugalom. Azzal, hogy végre ténylegesen megláttuk - tudatunknál, ébren - annak egy részét, ami messze túlmutat rajtunk, az ijesztő tapasztalaton túl valami a helyére került. Emiatt jöttem vissza. Miközben Tipvigut távolodott - vagy talán már ott sem volt -, hátraszegtem fejem és elnyújtva vonítottam ültömben. Őutána, mintha ígérnék, holott távol álljak ettől; segítségért, mert ilyen állapotban egymagamban visszajutni kissé bajos lenne, s ha érzékeim nem csaltak, halványan, de érzékeltem valakit a falkából...
//Köszönöm a játékot, egyszerűen imádtam!!! *_* <3333333333 (és majd ne zárass, kérlek, Egon beüget utánad o.o) //
Milyen kellemes téli éjszaka, a növekvő hold keskeny sarlója ezüstösen világította be az hótakaró lepte tájat, és Egon áldotta a sorsot, vagy akármit, ami a világot mozgatja, hogy a hold nem méltóztatott állandó feketébe borulni miután Eeyeekalduk beavatta a kis titkába. Azóta nem látta a napot fényesen világítani, csak amikor Angliába átruccantak karácsonykor. Nem vált tőle depresszióssá, de határozottan jól esett, hogy ott a nap nem egy fekete lyuk az égen. Sajnos visszatérve ismét sötétbe borult a felszíne, de legalább ha nem nézett rá, szinte pont olyan volt, mintha teljesen normális lenne. A nappalok abnormális helyzete ellenére az éjszakák sokkal kellemesebbek voltak általában, a mait leszámítva, mivel vér szagát repítette Egon felé a szél. Lágyan ringatózott a levegőben, és Egon bestiája felmorrant, miközben a férfi épp egy kisebb fát igyekezett kidönteni. A fejsze a kezében volt, szájában összefutott a nyál, és a fenevad egyre erőteljesebben szeretett volna rárontani a vérszag forrására. A probléma csak az volt, hogy valamiért ismerősen hatott az illat, persze fogalma sem volt, hogy kihez tartozhat, de gyanította, hogy valamelyik ismerőse lehet. Olyasvalaki, akinek kiömlő vérét már érezte az orrába tódulni. Mivel az emberek, akiket megevett nyilván nem támadtak fel, így esélyes, hogy fajtársának a szagát hordja felé a szél. Talán Prémvadász szaga lehet? A fene tudja, Lynx bőrét megsértette és érezte vérének dús illatát, de nem tudta volna száz százalékos biztonsággal rávágni, hogy ő az. A fenevad persze marhára nem örült a felismerésnek, és vissza is húzódott, hogy Egon kelletlenül ám, de annál határozottan léptekkel induljon a szag felé. A fejszét azért viszi, hátha használni kell. Meg amúgy sem szeretné szanaszét hagyni a falkatulajdonát. Még a végén megróják érte. Eleinte, ahogy a szag hol eltűnt, hol előkerült lassabban haladt előre, de miután egyre koncentráltabban érezte, léptei is gyorsultak, miközben elvégezte a megfelelő iránymódosítást. A kabát miatt, ami rajta volt, le is izzadt, ez persze kevéssé érdekelte, miközben szinte már eszelősen haladt előre. Fajtárs bizony, sőt falkatárs, vegyítve egy kóbor kellemetlen bűzével. Rohadt jó. A pajzsa nem volt teljesen felhúzva, amúgy is olyan hangosan közeledett, hogy csak egy süket vérfarkas nem hallaná meg jöttét, így kár rejtegetnie magát, igaz a szél neki kedvez, de ha lopakodásba kezd, lehet már nem lesz kin segíteni. A fájdalmas vonyítás megtorpanásra késztette, de csak egy pillanatra, hogy aztán gyorsabb tempóra kapcsolva beügessen a csata(?) helyszínére, ahol épp Darren kényelmesen ücsörgött, miközben onnan ahol balkarjának kellett volna kezdődnie, vér csordogált a hóra, vörösre festett masszává olvasztva a havat. Ha embervérről lenne szó, remek lenne fagylaltnak, de így sem Egon, sem a bestiája nem érzett egy szemernyi késztetést sem, hogy megkóstolja. Pajzsát lejjebb eresztette, hogy a közelben lévő energiákat jobban érezhesse, de Darrenén kívül senkié nem jutott el hozzá. A kóbor szaga itt volt a legerősebb, de már úgy tűnt elvágtatott, legalábbis a hóban hagyott nyomokból ítélve. Hát, nyilván nem Darren nyert, mert csak az ő vérének szagát érezte, viszont rejtély, hogy miért nem ölte meg ebben az esetben, ha már a kezét sikerült leamputálnia. Mindegy is, és egyébként is lényegtelen. Feszülten, bár gyors léptekkel sietett a főnökéhez. – Ezt… nem tudom helyre hozni, csak enyhíteni – tért egyből a tárgyra. – De elég… szarul festesz… de várj, hamarosan jobb lesz… relatíve – ígérte, miközben a fejszét a hóba dobva lehúzta bal kezéről a kesztyűt és lehunyva a szemét előhozta a Fájdalomtérképet. A kar hiányával nem tud mit kezdeni, de a vénákat és artériákat be tudja egy kicsit forrasztani. Ez persze azzal jár, hogy a saját karja roncsolódik, de az nem vészes, mert a vér legalább belül marad, még ha fájdalommal is fog járni a procedúra. – Lehet, hülye kérdés, de tudsz járni? Mert viszlek ha kell – mondta, miközben a kezébe éles fájdalom hasított, ahogy Darren csonkjának vérzése alábbmaradt. A fenének nem hiányzik, hogy a munkaadója elvérezzen, ha már egyszer rátalált.
Egon közeledtére félig felé fordítottam a fejem, s olyan érdeklődéssel tekintettem rá, mintha nem lennék tisztában a saját helyzetemmel és szinte badarságnak tartanám, amit beszél. Nem kívántam kommentálni mindazt, ami itt fogadta - már csak azért sem, mert gőzöm nem volt a közös tudásról. A hallgatásból is tud baj keveredni, de talán kisebb, kevesebb, mintha elpofáznék mindent, vagy a nyilvánvalón túli dolgokat. Harc, vereség, mínusz egy kar, a másik lelécelt. Ha kifejezetten vicces kedvemben lennék, még azzal is húznám kicsit a hím agyát, hogy elrettentette a kóbort a közeledtével, ám most inkább a somolygós megszólalásaimat is megtartottam. Igazából nem mertem mérget venni arra, hogy Tipvigut valóban dobbantott, s tartottam tőle, hogy esetlegesen kifigyeli-füleli, köpök-e. Inkább nem kísértettem a sorsom, egyszer ma már megtettem, alig pár perce, ennyi egy napra bőség! Energiáim pajzs nélkül, szabadon lengtek körbe a szokásos, hűvös nyugalommal. Tényleg a megszokott volt, ettől pedig én lélegeztem fel a leginkább. Már csak annyit kívántam, hogy mindez ne tiszavirág-életű legyen. - Ó, lehetne rosszabb is - legyintettem, majd figyeltem, ahogy munkához látott. - Köszönöm - mondtam halkan. - Prémiumra pályázol, mi? - tettem hozzá egy féloldalas mosoly kíséretében. Tényleg úgy éreztem magam, mint aki tetemes súlytól szabadult meg, habár tény, hogy a karhiánynak hála valamivel szó szerint is könnyebb lettem. Míg Egon enyhítette a fájdalmam, a messzire vezető nyomok után pillantottam. Hamarosan friss hó fogja eltakarni őket, annak pedig, hogy itt mi történt, hogy egyáltalán valami történt, csak bennem, bennünk lesz nyoma. Több kell nekem. Azt a többet akarom érezni és érteni, amibe az előbb éppcsak belekóstoltam. Kissé késve eszmélek rá, hogy Egon kérdezett, ezért némileg megilletődve tekintek rá. - Tessék? - pislogtam, fejben és lélekben még mindig másutt járva. - Ja, járni! Szerintem igen. - Csak azért voltam bizonytalan, mert kínos lenne magabiztosan kijelenteni, hogy naná, hogy tudok, aztán két lépés után összeesek, mint egy liszteszsák. Óvatosan tornáztam fel magam, némileg csálénak éreztem a kiállásom - okkal -, amire rátett a vérveszteség és a korábbi események hatása. Enyhén imbolyogtam. Próbaképp tettem pár lépést, de úgy döntöttem, felesleges hősködni és a büszkeség-túltengésest előadni. - Vinni nem kell, de támogatást elfogadok. A cuccaimat összeszedném és... kocsival vagy? - Mert én nem. Vannak olyan heppjeim, hogy gyalog vagy farkasalakban ügetve megyek vadászni a városon kívüli területeinkre.
Úgy tűnik sokkot kapott. Vagy rutinos karvesztőként már nem is igazán veszi fel, ha hiányzik az egyik végtagja, mindenesetre Egon feszültsége Darren nyugalma miatt csak erősödött, amit kár lett volna rejtegetni. - Nyilván – közölte kurtán. Egonnak sem kell magyarázni, hogy egy ilyen helyzetben kész csoda, hogy még életben van, mert akár a fejét is vehette volna az, aki úgy tűnik megelégedett csupán karjával. A végtag sehol, így vagy Darren unalmában felzabálta, ami talán a kisebb eshetőségi verzió, vagy a támadója magával vitte szuvenír gyanánt, hogy képes volt egy falkatag karját megszerezni. Volt Egonnak egy olyan érzése, hogy nem sokáig fog neki örülni, miután a falka hajtóvadászatot indít ellene. Már persze, ha nem futott túl messzire. A hóban egy ideig még lehet követni a nyomát, ahogy a szaggal is boldogulnának, de idővel mind használhatatlan lesz, szóval minél előbb vissza kell érniük a lakba, nehogy a kóbor büntetlenül megúszhassa. – Prémium? – nézett Darrenre csodálkozó és némileg megdöbbent tekintettel. Igen, a hím minden bizonnyal sokkos állapotban van, talán ezért az a fene nagy nyugalma. Vagy esetleg a vérveszteség miatt félrebeszél. Az is megeshet. – Ja persze, hogyne. Meg az év dolgozója címre is, egy aranykeretes fényképpel… nem is, inkább egy szoborral – a dumálás csukott szemmel is ment, miközben kiválasztotta a sérüléseket a Fájdalomtérképről. Persze volt szarkasztikus éle, de nem kívánta megsérteni Darrent, csak éppen az idegesség néha így jön ki rajta. Főleg úgy, hogy Darrent szemmel láthatólag mulattatja a helyzet. - Oké – bólintott rá, de azért feszült figyelemmel kísérte a feltápászkodását, majd az imbolygó lépteket. Segített is volna neki, de az idős farkasok néha olyan konok módon tudnak hozzáállni az ilyen támogatós pátyolgatáshoz, hogy inkább kivárja szüksége van-e rá, minthogy kéretlenül megsértse a büszkeségében. Nem esett össze, de Egon amúgy sem akart ugrándozva gyerekdalokat énekelni mellette, szóval, ahogy kiejtette a szavakat, már ott is termett mellette, előtte azonban felvette a fejszét, és amennyire tudott Darren cuccainak az összeszedegetésében is segédkezett, legyenek azok bármik, de ha kell, a fejsze marad a fenében itt. Majd vesz másikat, amúgy is a prémiumból(?) futni fogja. - Nem, gyalog vagyok. Szóval hosszú út áll előttünk. Felhívjam a lakot, hogy küldjenek egy csapatot a kóbor után? – mivel esélyes, hogy mire visszaérnek a nyomok túlságosan elhalványulnak, hogy érdemben követni lehessen őket. Egyáltalán nem volt nehéz Darrent támogatni, viszont így elég lassan fognak haladni. Minél előbb a gyógyítók gondjaira kellene bízni, de ide kocsival nem igazán lehet feljönni, így marad a gyaloglás. Amúgy sincs messze, tíz mérföld talán? Gyerekjáték. – Amúgy, nem akarom felülírni a döntésed, de ha a hátamra ülnél, jobb időt tudnánk futni… ez persze csak egy javaslat – megvonta volna a vállát, de nem akarta ezzel terhelni Darrent, nyilván nem esne jól neki a mozdulat, miközben testsúlyának egy jó részével Egonon támaszkodik. A hangja amúgy is épp elég semleges volt. Igazból neki mindegy, Darrennek nem, de ha a saját lábán akar járni, mert abból legalább még megvan mind a kettő, igazán nem szeretné ezt az élvezetet elvenni tőle.
Bőrömön cikázott fel-alá Egon aggodalma, ami mellett az én már-már derűs nyugalmam legalább olyan ijesztő és érthetetlen volt, mint számomra az ő ijedtsége. No para, élek, szinte virulok, csak kicsit kótyagos vagyok a vérveszteségtől, de sokkal többet nyertem annál, mint amennyit vesztettem. Mindezt viszont nehéz lenne elmagyarázni, főleg azt a részt, hogy vágott így pofán igazán, ahogy a Jégvihar farkas alakban fölém tornyosult és kart tépett. Az értelemszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy beáruljam és ráuszítsam a társaimat, bár azt még nehezebb lesz megmagyarázni, hogy ugyan miért falazok neki... Egy darabig talán foghatom a sokkra, hogy nem akarok róla beszélni, de a hazugság kiszagolható, egy kar mínuszt pedig nem lehet olyan könnyen rejtegetni. Sőt, azt sehogy sem lehet. Azt hiszem, a (fél)igazság lesz a legkifizetődőbb, amikor erről kell valamit jelenteni. Mindenesetre ha így haladunk, Egon biztosan bolondnak fog tartani, bizonyos tekintetben pedig annyira nem is állna messze a valóságtól. Minden esetre efölött igen nehéz lenne szó nélkül elmenni. - Ne aggódj, nem ment el az eszem - pillantottam a hímre, bár jelenleg ez nem tudom, mennyire lehetett hihető kijelentés az én számból. - A képre pedig áldásom, a szoborhoz többet kéne tenned. - Tényleg képes leszek megcsinálni az a képet. A segítsége nem sértett, van egóm, de az ennyire nem finnyás, a büszkeségem pedig a farkas helyrekerülésével normalizálódott, így nem löktem el a támogató szándékot. Külön öröm volt, hogy nem nekem kellett a holmijaim után hajolgatnom, mert esélyesen beleájultam volna az egyik mozdulatba. Ahogy lassan túltettem magam afeletti örömömnek, hogy nyugalom volt bennem, sikerült a saját állapotomat megfelelőképp felfognom. Gyalog van. Akkor nem vitetem magam előbb az egyetemre, egyébként is... asszem tényleg jobb lesz egyből haza menni. - Felesleges. Nem fog megszökni innen - mondtam a csapat utánaküldéséről. - Ma pedig azt hiszem, mindenkinek jobb, ha nem zargatják többen. - Nem volt jó hangulatban, én pedig féltettem annyira a többiek irháját, hogy ne lökjem őket egyből a karmai közé. - Aligha fog megúszni egy látogatást... Egy megtűrt kóbor megregulázott egy falkatagot. Halál ciki lenne a falka felől, ha efölött szemet hunyna, vagy elsikkadna a dolog, már csak azért is, mert ha a műhelyem felgyújtásának olyan következményei lettek, amilyenek, furcsa lenne ezt az esetet másképp kezelni. Tőlem is furcsa lenne, ha falaznék egy kóbornak, amikor a falka az első. - Holnap jelentek Lucasnak. - Nem is tehetnék mást. Lassan haladtunk, ennél nagyobb tempóra momentán nem voltam képes. Egonra pillantottam, amikor javaslatot tett és pár másodperces mérlegelés után el kellett ismernem, hogy igaza van. Ostobaság lett volna csak azért vénember módjára botorkálni, mert esetleg sértené a büszkeségem - nem sértené amúgy sem. - Jogos - sóhajtottam megadóan. - Akkor, ha megtennéd, hálás lennék - mondtam halvány mosollyal a képemen. Kicsit suta volt mondjuk az egész, mert idejét sem tudom, mikor utaztam valaki hátán utoljára - legalábbis úgy, hogy eszméletemnél voltam. Az idegenkedésem mindössze ennek szólt, mert tagadni se tudtam volna, hogy a haladás ezen módja jóval kényelmesebb és pihentetőbb volt. Mintha az elmúlt hetek és ennek az éjszakának a fáradalmai most értek volna utol. - Mae-re azért kérlek csörögj rá, hogy nézzen rám kicsit - mondtam még, mert bár aligha tehetne értem többet Egonnál, mégsem fog ártani, ha ránéz, hogy mennyire tiszta a csonk. Ne kelljen holnap ezzel is bíbelődniük majd az Őrzőknek. Az út hátralevő részét kótyagos kimerültségben és tompaságban töltöttem, ami a lakhoz érve se múlt el. Semmi másra nem vágytam egy kiadó alváson túl, így miután Mae áldását adta arra, hogy a saját lakásomban térjek nyugovóra - ki volt, miért, mit akarta? tuti nem úszom meg jelentés nélkül -, elmásztam az ágyamig, hogy nemes egyszerűséggel vetődjek bele. Belesüppedtem a paplanba, a visszakapott nyugalomba. Végre csend volt.
//Köszönöm szépen a közreműködést és a segítséget! Ö.Ö //
Egon felhúzta a szemöldökélt, és elfojtotta a kényszerét arra, hogy megrázza a fejét, miközben lehülyézi nemes egyszerűséggel a munkaadóját, nem mellesleg a falkában jóval felette áll személyt. Nem, nem, neki nem ment el az esze, hogy ilyet tegyen, Darren viszont biztos túl sok vért veszthetett, vagy sokkban van. Persze, hogy azt állítja, hogy nem ment el az esze. Az őrültek kilencvenkilenc százaléka nem vallaná be, hogy elmentek neki hazulról, hiszen ők nincsenek ezzel tisztában. Darrennél azért persze talán nem ilyen súlyos a helyzet, épp csak túlságosan nyugodt ahhoz képest, hogy nincs karja és már legalább egy liter vért – ha nem többet – vegyített a hóval, hogy íncsiklandó olvadó masszát keverjen belőle. - Ehm… jó – bólintott rá beleegyezően. Úgy tűnik nem is olyan komoly a helyzet. Darren szemmel láthatólag ismeri a kóbort, nyilván azt is tudja, hol lakik, és még az is előfordulhat, hogy baráti összejövetel fordult hirtelenharagos karletépős mulatságba. Vérfarkasok között ez nem lenne annyira meglepő, igaz nem is minden héten tépik le egymás végtagjait… de hát Egon egy macska miatt állt ki egy nála jóval idősebb tark ellen, és vesztette el a bal kézfejét. Talán Darren és a kóbor összeveszett azon, hogy ki birtokolja ezen terület hó készleteit. Ha hó csatára kerül a sor, akkor bizony ez komoly előnyt jelent. Igaz… ez még Egon számára is elég valószínűtlennek tűnt. - Aha – előbb persze vissza kell érniük, hogy ez a jelentés megszülethessen, mármint úgy, hogy Darren még életben van. De csak nem hal meg útközben. Egon nagyon bízott benne, mert nem igazán tetszett neki a nyugalma. Legalább mérges lenne, vagy valami, azt jobban el tudná viselni. - Szívesen – és már vette is le a kabátját, a többi holmijával együtt. A fejsze itt fog maradni, de ez van. Cipzáras pulcsijába tette a személyes tárgyait és odaadta Darrennek megőrzésre, miközben ő néhány másodperc alatt teljes vérfarkas alakjába váltott. Kicsit lekuporodott, hogy Darren könnyebben fel tudjon mászni a hátára, aztán, ha az ikkuma elhelyezkedett, akkor megindult. Így jóval gyorsabban tudtak haladni, persze nem rohant, csak kényelmes tempóban ügetett. A holdnak csak egy kis szelete látszott, nem volt túl világos, ami a halandók ellen tökéletes álca volt jelenleg. Saját maga pedig még ennél a fényforrásnál is kitűnően látott. - Rendben – persze farkas alakban nehéz telefonálni, de majd telepatikusan rákiabál a lányra. Nyilván otthon van, vagy ha nincs, akkor kerít más gyógyítót, vagy elkontárkodik valamit ő még Darren sebével. Talán volt egy óra is, mire hazaértek, és nem azért, mert Egon eltévedt, nem… most kivételesen elsőre hazatalált, hanem csupán a kényelmes szállítás miatt nem volt nagyon gyors a tempó. Ezután Mae gondjaira bízta, Egon pedig ásítozva és gondolataiba mélyedve saját lakása felé indult, hogy aztán otthon megbontva egy üveg whiskyt gondolatban sajnálatát fejezze ki szegény kóbor iránt, aki nyilván többet fog veszteni egyetlen karnál.
//Igazán nincs mit és én is köszönöm a lehetőséget //
Nem volt a legjobb ötlet az erdőbe jönni, de már annyira rohadtul elegem volt a négy falból, hogy csak na. S még legalább négy hét szobafogság fog várni rám, mert tuti, ha nem muszáj többet nem jövök ki a bundással. Akkor inkább a kertben, vagyis inkább a teraszon fogok farkasként leheveredni. Nem halt még bele senki se abba, hogy nem tud vadászni, se csak úgy futkározni. Hiányzott, hiszen alig hogy visszakaptam a szabadságomat máris egy ősinek és egy őrzőnek köszönhetően újra fogoly voltam, de legalább a saját kis házamé. Ez azért megnyugtató volt, meg az is, hogy a régi maffia család se akart megtalálni, pedig két férfit is megöltem minimum abból a családból, de hát ez van. Mindenki hullatja a fejét egy idő után. Csak ki így, ki amúgy. Ha nem estem legalább ötször pofára, akkor egyszer se. De még se érdekelt. Bármennyire is fájt a hátsó lában – hiszen az első már kicsit jobb állapotban volt, de még az is fájt -, akkor is mindig felálltam, hogy tovább bóklásszak az erdőben. Szerintem órák óta kint lehettem már, de alig haladtam valamit, mert sokszor megálltam pihenni, mint egy vénség, aki már menni alig bír, pedig mély oly fiatal és üde voltam. S csak arra vártam, hogy újra valami rosszat tehessek. Hiába csábított a prédák illata szomorúan mondtam le róluk, így inkább csak cammogtam tovább, mert lehet még egy csiga is lehagyott volna. Talán tényleg agyamra ment az egykori teremtőm és még inkább önkínzó lettem miatta. Lehet, ki tudja. – Rántottam volna meg a vállaimat, ha emberi alakban lettem volna. – Már éppen újra neki lendültem, amikor lövés dördült el, mire összehúztam magam és jó ideig nem mozdultam. Köszönöm, de elég volt már ennyi lövést benyalni most. Amikor nem hallottam közeledő lépteket, illetve nem éreztem újabb sérülést, akkor kicsit megnyugodtam. Majd pedig valami zajra lettem figyelmes, mire inkább kicsit elrejtőztem, de amikor megéreztem a falkaszagát és a farkas energiákat, akkor kicsit kidugtam az orromat és figyeltem a szenvedő felet. ~ Jól vagy? ~ kérdeztem meg tőle normálisan, pedig igazából nem érdekelt, de ha már falkások lakják, akkor ne érje szó a házat, hogy nem segítettem. Tettem felé egy-két lépést, amiből megint majdnem bukfenc lett, de legalább úgy nézett ki, hogy sikerült lehagynia az embereket.
Ma a tervezésemben volt, hogy sérüléseimből felépülve vadászni megyek, utána pedig meglátogatom Yvonnét. Kieresztettem a bundásom és lefutottunk egy kisebb maratont. Kellett a mozgás és ez a rövid kis idő lejesen jól jött. A szél velünk együtt szelte át a fák közt keresve a végállomását. Szóval nem voltunk egyedül. Egyre feljebb és távolabb merészkedtünk, bokrokat, kidőlt fákat, apróbb sziklaféléket ugrottunk át, vagy épp szaladtunk át kidőlt fatörzse alatt. Mindezt olyan boldog fejjel, mintha semmi rossz nem történt volna az elmúlt 20 évben…pedig lenne okunk dühöngeni. Azzal viszont nem lenne megoldva semmi. Néhol pedig keresztül bucskáztunk a hóbuckákon, mint valami idétlen kölyök. Végül nyílegyenesen haladtunk célirányosan, mikor felkaptam a fejem, de már késő volt. Valami belém mart kegyetlenül, elveszítettem az egyensúlyomat és azzal a lendülettel egy szinttel lejjebb zuhantam… vagy inkább kettővel. Földet érésemet követően szökkentem tovább nem törődve a fájdalommal, ami a húsomba mart kegyetlenül, valószínűleg ezüst, rohantam odébb, átesve, keresztülesve egy bokron és ott is maradva lapítva. Füleket hegyezve. Érzékeket maximálisra állítva. A vadász legbiztosabb fegyvere a türelem. Attól, hogy azt hiszed, hogy nincs baj, még lehet baj. Ezért sem kapkodok semerre. Hátha felbukkan az illető. Helyette egy ismeretlen tűnt fel előttem. Odakaptam pillantásom, egyúttal morrantam is mellé, hogy a távolságot tartsa meg. Füleim felé meredtek,végigcsúszott rajta pillantásom. Szavaira alig láthatóan megrándul az ínyem, agyarmutogatós, miközben még mindig mélyen a szemeibe meredek - így tanulmányozva Őt. Feltett szándékom ugyanis a lélektükreiből kiolvasni valamit (akármit!), valami kézzelfoghatót. ~ Még nem tudom...De élek, szóval jól. ~ válaszoltam vissza, miközben felültem óvatos mozdulatokkal. Újra végig mértem és félre billentettem fejem. ~ És te? Mi járatban? Azt hiszem még pár percig kibírom, az sokkal fontosabb, hogy az idegen mit keres erre felé. Tark vagyok, a munkámmal jár. Energiámmal körbeölelem őt, kipuhatolózva a mi létét. Nem durván, de nem is finomkodón, a kettő között.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
Azt már egészen jó jelnek vettem, hogy nem engem talált meg valaki, így azért annyira figyelmetlen se lehettem a sok bosszankodás közepette. Lehető leghülyébb ötlet volt tőlem az, hogy sántán kimerészkedtem az erdőbe. Nem biztos, hogy békés teremtéssel találkozok, meg ott volt a kétely is, hogy esetleg véletlen engem lőnek meg. Bár azért gondolom a falka egészen jól eltűntette a vadászokat, legalábbis nem utaltak arra nyomok, hogy itt oly gyakori lenne a farkas vadászat. Végül is, ha nem halálos sebet kapsz, akkor még élhetsz, de utána tuti szívesen „elbeszélgetnél” azzal, aki tette. Én inkább jelenleg meghúznám magam, s fű alatti tökéletes elvagyok a sötét kis terveimmel. De már kellett egy kis friss levegő, hogy az agytekervényeim jobban beinduljanak, hiszen akkor még jobb lehet a kistervem, mint amennyire eddig volt. S eme gondolatnak köszönhetően még a kínok is jobban elviselhetőek voltak, amíg az utamba nem sodort az élet egy falkatagot. Mondanám, hogy milyen meglepő, de itt inkább az meglepő, ha valaki nem az. Fura egy hely és nem is értem mit szeret mindenki annyira a falka életben, de ez már az én saját bajom. A pajzsom csak annyira van leengedve, hogy beszélgetni tudjunk, se több, se kevesebb. Nem leszek én senki nyitott könyve, így megpróbálhat olvasni bennem, de nem fog neki menni, ha csak nem próbál meg áttörni a falamon, de akkor meg könnyedén mutatnék be, ha tehetném, így abban az esetben inkább csak megmutatnám neki a csinos ki faromat és elmegyek. ~ Milyen barátságos valaki. Fura dolog, hogy te pont kedvesnek tűnsz, de inkább vagy barátságtalan, mint a társaid. ~ jegyeztem meg kellő távolságban, hiszen nem fogok én közelebb menni. Sőt, ha ilyen marad, akkor remélem, hogy a golyó még mélyebbre fog hatolni és szenvedni fog. ~ Sétáltam, mint láthatod. Élveztem a természetet, miért? Csak nem kihagytak a falkatanácsból, hogy engedéllyel tehetem meg. ~ válaszoltam kissé cinikusan, már amennyire lehetséges ez. Komolyan leszállhat rólam. ~ Így elkéstél azzal, hogy faggass, szóval kell segítség vagy inkább továbbra is felhúzod az orrod? ~ lehet, hogy idősebb nálam, de én csak segítséget ajánlottam fel neki. Inkább örüljön, hogy ennyire „barátságos” vagyok és még fejben se tervezem az ő életének a kiontását, vagy éppen tönkre tételét, de ki tudja, hogy mit hoz a drága kis stílusa…
Egy kóbor, mely legálisan tartózkodik a területen. Remek. Ő az… Sok minden van mostanában, amiket fejben kellene tartani, de jön egy nagyobb erő, mely szétszórja a morzsáit és ez a vég. Ez a barátságtalan hangnem, amit megüt… jó, hát nem szólom meg érte, mert ilyen valószínűleg. Tudok én is visszavágni, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt tegyem. Van jelenleg annál sürgetőbb dolog is. ~ Segítenél? Kérlek. - nem vagyok harapós kedvemben, tényleg nem, csak kissé frusztráló a tudat egy ezüstöt „birtokolni” a bundásabb felemben. Egy bizonyos életkor után már nem az a fontos, hogy nekünk kik segítenek, hanem az, hogy mi hogyan válhatunk mások segítőivé. Vannak emberek, akik akkor sem ismerik fel a csodát, ha az a szemük előtt megy végbe. Az egyik tett nem teszi semmisé a másikat... pedig folyton ezt tesszük, így működik a világ. Próbálunk kárpótlást nyújtani. Látom, ahogy elpattan benne valami. Látom, ahogy a tekintete megkeményedik - a szőrös vonásaival egyetemben. Tudom, hogy most valami rossz fog következni - legalábbis rám nézve mindenképp -, mégsem tudok egyebet tenni, mint várni. Felálltam és felé fordultam, nem teljesen őt figyeltem, hanem a környezetünket. Fiatal ennyit leszűrtem belőle. Ha támadna se tudna ártani, ahhoz tapasztaltabb vagyok. Hárítom a támadásokat, Tark vagyok, lételemen a dolog, hogy sokfelé figyeljek, főleg ilyenkor. Olyankor meg főleg, ha nem vagyok tisztában az előttem lévő nőstény szándékával, akár tudatos a cselekvése vagy véletlen keveredett erre. Jó…azt a lövést nem lehetett nem hallani.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
Csöppet se érdekelt az, hogy mennyire vagyok barátságtalan vele. Ő kezdte, én pedig úgy viszonyultam hozzá, ahogyan ő. Nem én bántottam, hiszen nem járkálok én puskával a kezemben, így még rám se kenheti a lövést, így nincs miért aggódnom. Szerintem már így is eléggé jófej voltam, hogy maradtam és felajánlottam a segítségemet. Nem gyakran teszek ilyet, de most az egyszer tehetek kivételt. ~ Ohh, most már elfogadod a feléd nyújtott kezet? ~ kérdeztem tőle egy kis fejcsóválás közepette, de végül lassan tettem felé egy-két lépést, hiszen nincs kedvem ezt tovább rágni. Lássuk inkább, hogy mivel is állunk szemben. Érezhette, hogy ártószándékom van, miért is lenne? Nem ő a célpont, hanem sokkal inkább Lio. Figyelem őt, de nem mozdulok, viszont ahogyan ő mozdul, úgy láthatóvá válik a lőtt seb. Picit még bundástól is beleborzongok, hiszen tisztán tudom, hogy milyen érzés az, amikor ezüst szántja a bőrödet, én három helyen is benyeltem és abból kettő lőtt volt. Pedig a másik mennyivel jobb lenne. ~ Menni tudsz? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen én nem túlzottan, de ha idáig elbotorkáltam, akkor haza is fogok tudni. Ott jobban el tudnám látni és annyira nincs is messze, csak pár percre. ~Szóval eljössz velem haza és ott kiszedem belőled, vagy inkább itt próbáljam meg kihalászni belőled? ~ pillantottam rá kíváncsian, de a biztos távolságot még mindig tartottam. Nem szerettem volna, ha esetleg nekem esik. Abból nem jöttem volna ki jól, de legalább jelenleg ő se lehet túl fürge az ezüst miatt, s ahogyan mozdul, úgy lesz talán nagyobb is a kár. Legalábbis ez egy biztonságot adna. Közben pedig türelmesen vártam a válaszára.
~ Eddig is elfogadtam és sose haraptam azt… - nem, nincs okom arra, hogy ezt végig ragozzam. Nem szokásom, nem is most fogom ezt elkezdeni. Főleg nem vele. Egy suta kis „kölyökkel”. Sehol nincs még ő ahhoz, hogy ő kezdjen el méregetni. Nem vagyok harapós fajta, de van az a határ, amit ha átlépnek, már szaggatok. Ezt mindenki tudja rólam. De ő…jó… hát egy kóbor mit is tudhatna a falka béli dolgokról, nem igaz? Csak a köreinkben lévők érthetik meg a nagyságrendeket. A szellemekre… Mindeközben pedig a fejemben szüntelenül cikáznak végig a fura gondolatok. Érvek és ellenérvek kálváriája. Egy valóságos halálkeringő… a fejemben! Nehéz beismerni, hogy ilyen vége lett. De elfogadni talán még nehezebb. Persze velem ellentétben ő nyilván nem gondol most ilyenekre. Illetve egyáltalán nem gondol ilyenekre… máshol sérülhetett meg és nem itt a terepen. ~ Igen tudok. Kemény fából faragtak. – jó, a törpe bundásom alakja nem azt mutatja, de több 300 évet megéltem, hogy megtudjam magam óvni és társaimat, sőt! Ahol háború van, ott ez elkerülhetetlen, és erre jelenleg nem figyeltem. Amit szánok bánok és majd le kell ülnöm egy kis „imádságra” japán módra. Egy zöld tea mellett. Még jó hogy nem hoztam ki Phillip- kunt magammal…ha őt érte volna valami, nem élném túl a csapást. Az más dolog, hogy magára hagytam, illetve ő jött vissza a havas hegyekhez, de rajta tartották a többiek a szemüket, aggódás még volt bennem. ~ Ha nem bánod, akkor elmennék hozzád, nem hinném, hogy itt minden féle eszköz nélkül ki tudnád szedni… - nem nem gondolom hogy ennyire béna lenne, de ezüsttel van dolga és csak úgy kiharapni csak nem akarja. Inkább speciális eszközzel halássza ki. Az a biztos számára is. Érezheti, hogy nem ártani akarok neki ezzel, sőt...óvó szándékkal akarom, hogy eszközzel halássza ki... nem vagyok kegyetlenségről híres. Csak meglepett a jelenléte. Nem szeretünk harcolni eszetlen módra, nálunk is vannak eszmék és elvek amiket követünk. Kérdezze csak meg bárki a tarkokat erről. Vagy a kölykömet. Felé lépek, de nem támadón, csak óvatosan, hogy a bundása ne fenyegetésnek vegye. Mi csak óvatosak vagyunk....
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
~ Nem ismerlek, s még falkatag is vagy, így csak a jelek alapján tudok következtetni és semmi kedvem a fogaid között végezni.~ Mondom ki azt, amit oly ritkán tennék meg. Nem szokságom csak úgy megosztani másokkal a gondolataimat, vagy nem ennyire nyíltan, de mivel idősebb és tuti jól olvas a jelekből biztosan levágta azt, hogy tartok tőle. Nincs kedvem összeakasztani a nem létező bajszomat vele. Felesleges is lenne, idősebb és plusz rajtam még több seb is tátong, mint ő rajta. Szóval esélyem se lenne most eltűnni, ha csak nem sikerül megint bukfenceznem farkas alakban is és pont egy dombról lefelé. Na, akkor talán lenne valami esélyem, de rohadtul nem vágyom rá. Biztos vagyok abban, hogy nem csak nekem cikázik össze-vissza mindenféle gondolat az elmémben. Számára csak egy idegen vagyok és még kóbor is. Így érthető, hogy nem vágja egyből rá azt, hogy igen. Viszont annyira leengedem a pajzsomat, hogy érezze én ártani aztán nem akarok, majd sietve húzom is vissza. Ennyire ostobának nem gondolhat, vagy igazából gondoljon, hiszen annál nagyobb meglepetést tudok okozni, ha egyszer csak felkerülne a listára, a munkáim közé és kígyó módra tönkre vágnám az életét. Az ördög sose alszik, így érthető, hogy jelenleg még ilyen gondolataim is támadnak. Nem is én lennék, ha nem így lenne. Biztosan van olyan, akiért aggódik. ~ Ezt örömmel hallom, hogy nem vagy annyira puhány. Bár a farkasoknál elég fura lenne, ha így lenne. ~ Szerintem egyik farkas se az, csak legfeljebb némelyik jobban erősebb. S nem mindig a kortól függ, mert lehet részben az adja az erőt, ahogyan a regenerációt is képes meggyorsítani, de az is igaz, hogy attól is függ eme fájdalom tűrés, hogy mennyit szenvedett el az illető. S megtanultam azt is, hogy attól még, hogy valaki idősebb nem jelenti azt, hogy annyira kellett volna tapasztalnia a fájdalomküszöbét. Főleg, ha vége a kölyökéveknek. Én nem tartozom ezek közé, hiszen vagy a Teremtőm kínozott meg, vagy pedig saját magamat. ~ Hidd el, hogy feltalálnám magam, legfeljebb neked fájna jobban. ~ ki lehet azt piszkálni botokkal is,mert megfogni biztosan nem fogom. Ahhoz már túl sok ezüst okozta sérülés van rajtam. Figyeltem, ahogyan közelebb jön, de nem mozdultam meg. Inkább csak készenlétben álltam, de nem arra, hogy támadjak, hanem most inkább arra, hogy itt hagyjam a fenébe, ha mégis nekem rontana. Nem szeretek megfutamodni, de vannak olyan helyzetek, amikor az a bölcsebb döntés. Végül csak megfordultam és lassan elindultam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne boruljak el megint, mint egy rakás krumpliszsák. ~ Erre kell menni, csak pár perc, viszont ne vedd sértésnek, de támogatni nem tudlak. ~ Vélhetően ezt le is vágta egy-két lépés után, hogy én kicsit szarabbul festhetek, mint ő. ~ Régóta élsz itt? ~ kérdeztem meg kíváncsian, hiszen társalgás közben mégis csak gyorsabban telik az idő, miközben mutattam neki az utat hazáig.
Megosztja óvakodásának muzsikáit, hát abban biztos lehet, hogy amíg ő nem, addig én meg pláne nem. Elvagyok én Lester- sannal is, ő is kóbor és mégis jól kijövünk. Noh nem azért mert ő egy férfi és én egy nő vagyok. Itt másféle kapcsolat (is) van, nem csak az. Feltalálná magát…hát meghiszem azt. Főleg, hogy így előáll vele…de ez van. Mindenki másban remekel. Ő is ismerhet fiatalsága lévén egyéb olyan dolgokat, amelyek az életben segítik. Azt meg érdemes megbecsülni. Mint mindent az életben, hisz amik körülölelnek azok miatt élünk mi is. Társak nélkül, oltalom nélkül és egyéb ilyenek nélkül mind mind magányosan sínylődnénk valami kis elcseszett szigeten. Elindultunk, szavaira elvigyorodtam, vagy valami olyasmit produkáltam, de csak egy fejbiccentéssel toldottam meg. ~ Nem is kell…ha viszont borulsz…elkaplak…. - ennyi meg jár, mert mire talpra evickéli magát, lemegy a nap. Tekintve, hogy nem néz ki túl fényesen. Ő is a Vörös Hold áldozata volt, ebben már most biztos vagyok. Sokkal tisztábban látom a valóságot. Hovatovább SOKKAL tisztábban, mint valaha! Tisztán látok, mindent tisztán látok… eddig is, de most meg. Kicsi az a bizonyos kerítés. Kérdése meglep, míg őt figyelem addig válaszolok is a dologra. ~ 1900 óta, amióta a város megalapult. A részese voltam. - válaszoltam büszkén, hiszen a kezdetektől fogva már itt voltam. ~ És te? Honnan jössz? - érdeklődtem félre billentett fejjel, majd előre figyeltem és szimatoltam egyet. Mondjuk az jobban érdekel, hogy miért van itt egyáltalán. ~ Asami vagyok. - mutatkoztam be, hiszen úgy tűnik nem rövid ideig leszünk egymás társaságában. Kibírom én bárki társaságát, de a kérdés az…Ő kibírja? ~ Ki látta el így a bajod? - ismét egy kérdés, ha nem válaszol, nem baj, az ő dolga.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
Jobbnak látom azt, hogy jóban legyek a helyiekkel, mert a velük összerúgom a port, akkor amiatt nagy szarban lehetnék. Így bármennyire nem is vagyok Teréz anya típus, most mégis azt az oldalamat mutatom meg. Pedig nem túl gyakran teszek ilyet, hiszen számomra annyira nem lényeges, hogy ki él és kihal meg, vagy éppen kiszenved. Mindenki maga által kitaposót ösvényen sétál, így viseljék annak a következményét. Egy-két farkas vagy éppen ember volt, akikért aggódtam, de még se az aggódásom hozott erre a vidékre, hanem sokkal inkább az, hogy tönkre tegyem Lio, vagyis Lester életét. Igazán megérdemelné a pokol kínköves bugyrait, de ez senkire se tartozik. Ez az én dolgom, hogy a látogatás mögött mi is lappang. Nem túlzottan érdekelt az, hogy akad e társam itt, vagy nem. Nem vágytam túl nagy társaságra, hiszen ha állandóan társaságod akad, akkor nem tudsz gondolkozni se, mert állandóan fecsegnek. Nekem pedig kellett. Főleg úgy, hogy még egy nőstényt is meg kellett találnom valakinek. Persze, meg lesz az is, de nem lesz éppen könnyű. De legalább van valami kihívás, ha már nem tudok amúgy se kedvemre szaladgálni, mert amíg nem leszek jobban tuti a kertemen kívül nem nagyon fogok járkálni. Elég ez, amit most művelek. Nem akarok én cirkuszba fellépni, mert annyira profin megy már farkasként is a bukfencezés. ~ Köszi, de inkább nem élnék vele. Annyira még nem vagyok elveszve. De értékelem. ~ nem volt semmi gúny a szavaim mögött, pedig más esetben simán vegyült volna bele. Viszont most azon voltam, hogy jó kislány legyek. Vélhetően rájött arra, hogy a Vörös Hold alatt találtak meg, s onnét vannak a sérüléseim, hiszen nem a falka elől menekülök, meg egy falka se ezüsttel szokott szenvedést okozni, hanem inkább sokkal, de sokkal rosszabb módon. ~Ohh, akkor te eléggé réginek számítasz. S máshol nem is éltél? ~ kérdeztem tőle kíváncsian, majd a kérdésére picit kizökkentem, de mentem tovább, mintha mi sem történt volna. ~Én pont azóta, hogy az egyik öreg úgy gondolta tiszteletét teszi ebben a városban és bábként. S egy másik kontinensről teljesen, de már mindegy, hiszen nincs miért visszamennem oda. ~ ez így is volt, hiszen felégettem magam mögött mindent, s nem csak átvitt értelemben, hanem tényleg lángokba borult a bárom is, ahogyan a maffia jó pár tagja is… ~ Honore, örülök a találkozásnak… ~ mosolyodtam el, de helyette csak biccentettem és folytattam tovább az utat. Néha a hátsólábam megadta magát, de minden szó nélkül tornáztam magam újra lábra. ~Az egyik őrző, mert éppen bennem garázdálkodott Alignak. Látom, te megúsztad vagy csak szerencsés voltál? ~ kérdeztem tőle kíváncsian, majd átkúsztam a kerítés alatt, végül pedig a teraszon visszaváltoztam, magamra kaptam az otthagyott köntös, majd percekre eltűntem, míg végül egy köntössel tértem vissza. – Tessék, így legalább eltakarhatod magad. - Majd beljebb is invitáltam. Jobb bent elintézni ezt, mint esetleg a szabadban, hogy valaki meglásson.
Ha meglenne minden kérdésre a válasz, mi maradna utána, amivel lefoglalhatnánk magunkat? Nem sok mindent kérdezek, amit meg mégis, azt illik megadnia. Illene, de a tömör válaszán nem akadok fent, többet mondott így is, ami számomra épp elég. A rosszindulata mögött azért fel lehet fedezni valami célt, valami logikát. De a butaság váratlan időben, váratlan irányból támadhat ránk, és hihetetlen nagy károkat tud okozni….figyelem ahogy összerogynak lábai, ahogy orra bukik, de nem moccanok, van benne is némi tekintély, amit nem akarok megtörni. Így hát hagyom, ahogy azt kérte. ~ Ha azt vesszük, akkor nem. ~ a pár hetek meg nem számítanak. ~ Szülőhazámból pedig már oly rég el jöttem, ott volt a legelső falkám. Aztán eljöttem, de ez nagyon…ősrégi történet. ~ gondolkodok egy pillanatra el, érdemes e visszaszámolni, hány év is telt el azóta a nap óta, hogy a hímmel eljöttünk… de nem. Valamelyik nap őt is fel kell majd keresnem, kérdésekkel meg kellene bombáznom. Szavai kicsit lelomboznak, hogy nem akar visszatérni régi élőhelyére, otthonába, családja közé, vagy társaihoz. Honore, ez nagyon csodás név, mint valami Szent Szellemé… tiszteletre méltó név. Azt gondolom, ha az élet úgy kívánja, az árral szemben is lehet úszni. Az igazság nem győz, ez olyan dolog, amit nekünk kell kivívni… van mit fejlődnie e téren, de nem csak neki és ezt mindenki észbe vésheti. ~ Mondjuk úgy, hogy szerencsés is és meg is úsztam. ~ ahogy Yvonne is úgy ahogy, szerencsétlen nőstényt eléggé szétkaptuk, túléltük mindketten és ez az egészben a lényeg. Túlélni. Mert más nem számít. A kerítés előtt megtorpantam és figyeltem, ahogy átslisszan alatta, kicsit körül néztem, hogy van e más módja a keresztül jutásnak, mert hát ez… igénytelenség a szememben… mekkora probléma, majd egy halk morranás közepette én is átmásztam alatta, s a teraszon megtorpantam, füleltem és lassan megráztam magam. Végül a nő is visszatért. Egy köntössel. Kellemesen körülöleltem energiámmal, majd azzal a lendülettel emberi alakomat vettem fel. Egy Keleti nő északon. Eléggé ritka egy ilyen dolog, de mint mondottam már 100 éve élek itt. Azt ugyan nem kötöttem az orrára, hogy japánból származom, s az a szülőhazám. - Köszönöm. - hajoltam meg előtte tradicionálisan, hogy egyáltalán segít, meg köntöst ad és beléphetek otthonába. Felöltöm hát a kapott köntöst és belépek utána az otthonába.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
A mai világban és megfelelő kapcsolatokkal elég sok mindent ki lehet deríteni és vélhetően róla is találnék anyagot, érdekességeket, de semmi kedvem kutakodni utána. Nem tűnik számomra olyannak, aki után érdekemben állhatna. Persze az más, ha valaki megkeresne miatta, de saját magam javára nem. Ahhoz jobban fel kellene keltenie az érdeklődésemet, de számomra jelenleg ő csak egy nőstény és semmi több, aki persze megsérült és én hülye módjára felajánlottam azt neki, hogy segítek. ~Ohh, értem. Akkor gondolom neked viszont hiányzik a szülőhazád.~ legalábbis abból, ahogyan mondta a dolgot csak erre lehet következtetni. Biztosan vannak olyanok, akik szívesen visszajárnak oda, ahol születtek vagy éltek, de rám egyik se volt igaz. Én mind emberi és mind farkasként megélt születési helyemre, vagy élőhelyemre nem akartam visszamenni és gondoskodtam arról is, hogy a szálakat kellően elvarrjam. ~Hmm, ezek szerint te mindig is falkában éltél.~ én is, csak csöppet se normálisnak nevezhető falkának és ahol eddig éltem, ott ennek köszönhetően több falka is volt, akik acsarkodva vágytak a másik területére, amit a városon belül osztottak fel. ~Rendben van, ahogy gondolod. ~ nem faggatom tovább a Vörös Holddal kapcsolatban, se a sérüléseivel kapcsolatban. Felesleges lenne, s amúgy se hiszem, hogy túl sok értelme lenne. Nem barátnők keresek. Ahhoz nekem túl fura és első ránézésre semmi rossz nem lakózik benne, vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint bennem. Emiatt pedig jobb lesz őt messzire elkerülni a későbbiekben. Jöhettünk volna a másik irányból is, de semmi kedvem felfedni számára, hogy a jobban erdős rész felől nincs kerítés. Még a végén túl gyakori vendégek sétálnának be magán területemre, arra pedig roppant mód nem vágyom. Nem szeretem a hívatlanvendégeket. Főleg akkor nem, ha falkásokról van szó. Amikor elveszi a köntöst és megköszöni, akkor csak bólintok, de hamar kiderül a reakciójának köszönhetően, hogy nem csak a vonásai keletiesek, hanem vélhetően ott is élt. – Ezek szerint, akkor ténylegesen keletről is származol, ott nevelkedtél. – ez inkább csak megjegyzés, mintsem kérdés. Nem értem, hogy mi szél fújhatott onnét pont ide egyfarkast a szellő, de nem is nekem kell eldöntenem. Végül beljebb invitálom, s mutatom, hogy foglaljon helyet a nappaliban. Rövid időre eltűnök és a szükséges felszereléssel térek vissza. - Inni esetleg kérsz? Merre is van pontosan a golyó? – nem akarom szétszabdalni, még ha a szemem se rebbenne közben, de jobb a békesség. Így inkább módja meg, mert nem figyeltem meg annyira, csak azt láttam, hogy sérült.
- Nemrégiben érkeztem vissza, meglátogattam szülőhelyem és a helyeket, ismerősöket kerestem… - feleltem meg, hiszen hiányzik is meg nem is. A falkát választottam, minthogy maradjak a közegemben. - Igen, a falka, olyan, mint a virágnak a napsütés és a folyadék, vagy a táncosnak a lábai. - legalábbis az én szememben, hogy ki miképp vélekedik egy falkáról, vagy a falkáról részletkérdés. Na meg, hogy milyen élményeik voltak benne. Kinézetemet szóvá teszi, nem sértőn, ami megmosolyogtat. No igen… fura látvány lehetek olyanoknak, akik nem tudják ki vagyok, s mióta is élek erre felé. Basszus…100 éve éldegélek itt… a fagyos északon. Bólintok mélyen, hogy ne maradjon reakció nélkül, miközben magamra igazítom a köntöst. Sajnos a neveltetésem nem engedi, hogy mezítelenül járkáljak, hiába vagyok fenevad részben…a neveltetést nem könnyű kiölni már ennyi év után. Belépek otthonába, nem nézek körül, csak leteszem magam egy ülőalkalmatosságra és úgy fordulok, hogy az érintett hely elérhető legyen számára. - Elfogadok valami erőset, ha van. - inni, nem szoktam lerészegedni, de ilyenkor jobban csúszik, mint jelesebb napokon… nem mintha sűrűn tennék ilyesmit. - A golyó…valamerre… - simítok végig bal combomon. - Erre. - majd megállapodik tenyerem is az egyik pontnál, érzem a tenyeremen is az erős fájdalmat. - Itt. - egészítem ki pontosabban a helyzetet. Ha hozott italt, azt a tisztább kezemmel fogom meg, nem akarom összevérezni, majd lehúzom egy szuszra és leteszem az asztal lapjára. - Jól esett, köszönöm. - jól nevelt vagyok, mint láthatja, hallhatja. - Egyedül élsz? - teszem fel a kérdést rá pillantva. Nem kutatok, jelenleg nem eresztettem ki az energiám, hogy felkutassam otthonát. Tiszteletben tartom, hogy segít.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
- Ohhh, értem. Gondolom akkor igazán tiszteled a hagyományokat, ahogyan nagyon fontos lehet számodra az, ahol megláttad a napvilágot és éltél. – jegyzem meg könnyedén. Nincs semmi gúny a hangomban. Sőt, talán egy kisebb fajta tisztelet van jelen. Én nem tartom fontosnak azt a helyet, ahol emberként éltem. Nem felejthetem el, de nem is akarom. Egyszerűen csak egy hely és semmi több az én emlékezetemben. Egy olyan hely, ahol az élet eléggé meggyötört és mocsárba lökött. - Miért? Ne érts félre, de tényleg érdekel, hogy miért gondolod így. Mármint ha valaki falkába tartozik, akkor a legtöbb esetben a saját akaratát el kell hagynia, hiszen a falka mindenek felett. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében. Éltem falkában, de az nem olyan volt, mint ez. S talán nem is voltak ennyire erős szabályok. Ott másabb törvények uralkodtak. A gyengék meghaltak, míg az erősek tovább tartották uralmuk alatt a többieket. Háborúk folytak a színfalak mögött, mesés partik, árulások, szeretők hada uralkodott. Fura hely volt, talán a pokol egyik kifordított világa, de én szerettem azt a helyet, még ha bizonyos porcikáim gyűlölték is. Minden éremnek két oldala van, ahogyan annak a világnak is legalább kettő volt, de nem kizárt, hogy sokkal bonyolultabb volt ennél. - Whiskey vagy vodka? – kérdezem meg kíváncsian és amelyiket kéri azzal szolgálok neki. Nem vagyok én zsugori ilyen téren. Ha vendég érkezik, akkor illik megkínálni őt. Figyelem őt, hogy merre is mutat, majd lassan bólintok. – Rendben van, egy kis pillanatot még kérnék. – s azzal a lendülettel eltűnök rövid időre, majd a szükséges felszereléssel visszatérek, majd egy törülközőt is terítek alá, hogy ne legyen véres a bútordarab. Elég az a kár már, amit az idióta Lester, vagyis Lio okozott a múltkori látogatásával. - Ha kérsz még, akkor nyugodtan szolgáld ki magad. – majd egy kis vodkát öntök a sebre, hiszen én nem fogok itt betadinnal, meg a többi hülyeséggel szórakozni. Nem olyan fából faragtak. – Igen, egyedül élek. Szeretem a magányt, ahogyan azt is, ha nem mondják meg minden egyes percben, hogy mit tegyek. Miért? – kérdezem tőle kíváncsian, majd pedig szép lassan elkezdem kiműteni belőle a golyót.
Ahogy azt mondja. Tisztelem a korszakot, amiben születtem. Tiszteltem atyámat és édesanyámat, kik a világra nemzettek. Tisztelem két fivéremet. Egyiket még halála után is nagyon szeretem. A hagyományokat. A szellemeket. Az isteneket. Mindben hiszek és mélyen tisztelem őket. Ők teremtették mindazt, mik körül vesznek bennünket. Nagy dolgok. - Nem minden esetben. – billentem oldalra fejem, ahogy rá pillantok kedvesen. - Ha megszegek egy szabályt, ha csak miattuk is, akkor is az ő céljaikért tettem és nem magam ellen cselekedtem. - és ez így van helyén valón. Ha neki megyek a szabályoknak, de mégis az ő malmukra hajtom a vizet, már nyertesként jövünk ki mind belőle. - Vodka. – vágom rá egyből, amint meghallom az italt, majd apró bólintás, meghajlás helyett, köszönetem kifejezéseképp. Felőlem órákra is eltűnhet, ha visszatértekor valóban kiszedi belőlem ezt az „izét”. Az itallal és némi felszereléssel tér vissza. Igazitok magamon, hogy a pléd alám kerüljön, ezután pohár kerül a kezem ügyébe töltök is italt. Majd ezen ital kerül sebemre is, amire csak mély levegőt veszek. Csip. Nem is kicsit, mi azt illeti. De jó érzés is. Rég nem sebesültem meg ilyen szinten, nem is terveztem, de most ez valahogy jólesően oldja bennem a lelkem. Farkasom bundát ráz a paratérben, a nőstényhez sétál és óvatosan képen nyalja. Nem utálja, ő is volt kóbor, mi is voltunk kóbor lelkek és tudjuk milyen az, ha nem vagy méltó valami nagyra. Hozzád illőhöz. Pedig hajtottál érte. Majd leül hátsó felére és várakozik. - Kellemes hangulata van az otthonodnak. – egyezek ki vele ennyiben. Hiába magányos, mintha ebben a magányban, benne lapulna a melegség is. Turkálni kezd a sebben, nem pillantok oda, elég ha érzem a fájdalmat, mely feszíti a húst, a szöveteket. Épp elég az, ha csak ő látja, meg ha forgolódni kezdek, csak nagyobb bajt teszek mindezzel.
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
Kíváncsian fürkészem a nőstényt, mintha csak meg akarnám fejteni azt, hogy mi is járhat a fejében, vagy éppen mi hajthatja őt. Nem sok mindenkit ismertem még ebben a városban, de vélhetően ez változni fog a hónapok múlásával. Mondjuk barátokat annyira nem keresek, mi értelme lenne? Csak gyengeségek jelentenének számomra, támadási pontot, sok ellenséget szereztem már rövid életem alatt is és nem akarom azt, hogy miattam essen bajuk. Így inkább jobb magányosnak lenni, s nem túlzottan megbízni senkiben se, így legalább kisebb az esélye annak, hogy valaki hátba támadna minket. A falkáról szóló véleményét természetesen meghallgatom, de egyetérteni nem tudok teljesen. - Egészen addig gondolom, amíg a falka azt nem mondja, hogy elég és megbüntet miatta. – pillantok rá komolyan, majd egy kisebb habozás után megszólalok, hiszen vak se vagyok, látok dolgokat. – Másrészt meg nem tűnik olyannak ez a falka, mint akik között olyan nagy harmónia lenne. – mivel részese is voltam, hogy egyik fele a hegyen él, a másik fele a hotelben, mintha két külön falka lenne egy helyen, de az is lehet, hogy csak én képzelődöm. Magam sem tudom. Amikor vodkát kér, akkor azt kap. Inkább beszéljünk erről, mintsem a falkás dolgokról. Nem akarok én bajba keveredni, inkább csak meglátás volt, mintsem bármi más, így jobb elengedni. Nem sokkal később a sebe is kap belőle, mert lehet farkas, de ez fertőtlenít is, meg legalább a vért is lemossa. Szemmel láthatóan nem ezüst lesz, de jobb lesz óvatosnak lenni, mert nem hiányzik még egy sérülés általa. Elég lesz ezeknek a hegeit elviselni, amiket most beszereztem. A farkasom eléggé meglepődik, amikor a másik képen nyalja. Egy kicsit pislog is, de miért ne? Játékosan megérinti őt a mancsával, majd pedig kicsit odafúrja a fejét. Szemmel láthatóan ő barátkozósabb kedvében van, mint én. - Köszönöm, de nincs még teljesen kész. Egy-két helyen egy kis felújítás majd kell. – mosolyodom el barátságosan, majd el is kezdem kiműteni a golyót. Jobb kint, mint bent és hálás vagyok azért, hogy nem ficánkol és nem is nyávog. - Te hol élsz? A városban, vagy a sajátjaiddal együtt? – kérdezem meg kíváncsian, majd pár perccel később ki is szedem a golyót. – Ez lenne az. – mutattam meg neki és már világossá is vált, hogy nem ezüstről van szó. Végül pedig kicsit bekötözöm a sebét is.
Kezdőlap
//
//
//
