- Akkor majd ne csodálkozz, ha esetleg a saját fiad nem fog megismerni, vagy azt hiszi, hogy te vagy a télapó, vagy egyik reggelre hófehér lesz. – feleltem totálisan ártatlanul, mert ha megnövesztené, akkor képes lennék befesteni neki fehérre, hogy Noah azt hihessen, hogy Nate éppen télapóval akar versenyezni. - Pontosan tudom, de nem mindegyik az. – én még mindig kitartottam amellett, hogy sok a védtelen és ártatlan árva, vagy éppen sérült farkas. Meg talán a legveszedelmesebb is képes nyugton maradni, ha érzi azt, hogy csak segíteni szeretnének rajta, nem pedig bántani őt. Amikor viszont a lovas kempingen kiakad Nate, akkor én is egyre inkább felhúzom magam, a legutolsó megjegyzésére csak olyan pillantást kap, amitől szerintem a legtöbben menekülnének. Nem sokszor szoktam így nézni, de most elérte. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ellenzi ennyire, hiszen én se ma kezdtem el lovagolni, hanem sokkal régebb óta, de inkább hagytam a francba, mert maximum megyek kérdezés nélkül, aztán majd vállalom a következményeket. Nem ez lenne az első esett, hogy hamarabb csináltam valami őrültséget, mint szóltam volna. - Mégis milyen társaságra gondolsz? Esetleg a Jeti bekopog, hogy szeretne melegedni? Vagy inkább a baltás gyilkos tévedne erre? Nate, itt nincsenek olyan őrült alakok, mint máshol. Itt az emberek jóban vannak egymással, a legtöbben ismerik egymást, ha kijárnál többet a birtokról, akkor ezt látnád is. Másrészt meg sok lúd disznót győz. – nem egyedül lennék, hanem legalább még egy személy, vagy talán az egész banda, így nem hiszem, hogy kellene bármi miatt aggódnom. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy hirtelen hova lett a bátyám. Úgy csinál, mintha most akarnék először valami extra dolgot csinálni. Eddig is mindent megúsztunk és ez után is így lesz, mert vigyázunk egymásra, mert óvatosak is vagyunk, még ha sokszor nem is úgy tűnik. Hamarosan viszont már vágtatunk, hiszen a verseny elkezdődik. Rövid ideig külön utakon járunk, de végül mégis a tisztáson szinte egyszerre érünk ugyanahhoz a ponthoz, hogy utána leszorítson minket. És akkor ki is a csaló, meg most nem számít az, hogy akár a ló meg is vadulhatna ettől? Ahh, komolyan kiérti őt. Szerintem valami szellő túlzottan megszeretgette most a buksiját, hogy ennyire ellenzi a lovas kempinget. Természetesen ennek ellenére mindent beleadok, hogy legyőzzem, de a sors megint nem nekem kedvez, de legalább ő se győz, így még van esélyem máskor bevasalni ugyanezt, ha én nyernék. - Ohh, nem kell félteni bátyus, hiszen jössz te még az én utcámba… - villantottam egy igazán angyali mosolyt, hiszen sose kellett félteni. Elég sokszor elérem a ravaszságomnak köszönhetően azt, amit szeretnék és el fogom ezt is, hogy egyszer elmenjen kicsit jól érezni magát. Nem kell egyből megkérnie senki kezét se, meg semmi ilyen. Csak szerezzen barátokat vagy bármi. Főleg, ha már este is Dada vigyáz ránk, vagyis Noah-ra. - Csak nem kifáradtál, hogy máris mennél? – kérdeztem pimaszul, majd megszeretgettem kicsit Hérát, meg előre dőltem, így kicsit a nyakára feküdve, mire ő csak nyerített egyet. Már magam sem tudom, hogy miként lett ő a lovam, de sose cserélném másra. Régóta mellettem van már. – De mehetünk vissza, ha szeretnél. – szólaltam meg egy kisebb szünet után. - Te emlékszel arra, hogy miként lett ő a lovam? – kíváncsiskodtam Nate-től, hiszen ha igazad a mondák, akkor eléggé kicsi korom óta összevagyok nővel ezzel a nősténnyel, még akkor is, amikor még túl pici voltam hozzá. De hát vannak ilyen szerelem első látásra dolgok ilyen téren is.
- Ne aggódj, a szakállal nem szokott bajuk lenni a kicsiknek, több hetük van megszokni... olyankor inkább hajlamosak nem-megismerni az ismerőseiket, amikor egyik napról a másikra búcsút intenek a szakállnak. - jegyeztem meg, attól meg nem féltem különösebben, hogy Hannah-nak támadna festhetnékje, vagy épp rajtam élné ki... Úgy is ő húzná a rövidebbet, mondjuk ha elkezdeném gyerekkori cikis sztorikkal szórakoztatni a kis barátját... - Helyes. - bólintok rá, kár is tovább ragozni a témát, bár inkább ütött volna szíven az, ha nincs tisztában vele... elég hülyén venné ki magát tekintve, hogy hol, hogyan nőtt fel. Lehet, hogy az ijesztőnek szánt tekintete sokaknál beválik, én csak elnézően csóválom a fejem ezt látván, próbálkozzon másnál, mert nálam sajnos nem nyert... Azt hiszem, mindketten jobban járunk, hogy ezúttal inkább meg sem próbálja szavakba önteni az érzéseit, mert valószínűleg nem lenne szép vége. - Nem épp a jetire, és nem is jegesmedvékre... De attól, hogy nem olyan népszerű ez a környék mint mondjuk a nagyobb, vagy délebbi városok, de épp azért sok olyan ember számára szimpatikus úticél, aki el akar tűnni a világ elől. Képzeld, ugyanúgy akadnak erre is őrültek, hülyék, idióták, törvényszegők, gyilkosok, és még sorolhatnánk... attól, hogy az itt élők viszonylag békések. - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet, mert lehet, hogy neki fiatalként annyira nem volt rálátása az egészre, vagy élt mondhatni egyfajta álomvilágban, de a valóság sajnos nem ennyire idilli, még itt, Fairbanksben sem. Elég csak arra gondolni, hogy szinte nem telik el úgy év, hogy ne szólnának a hírek rejtélyes eltűnésekről, vagy medvetámadásban elhunyt civilekről. Nem, nem szeretném, ha a húgom is bármi ilyenbe keveredne, akármennyire is szereti játszani a felnőttet. Amilyen hátrányból indulok a kis kétszemélyes versenyünkben, olyan jól sikerül visszahoznom döntetlenre az állást a célig, még ha nyerni nem is... majd máskor, úgy is van egy olyan érzésem, hogy előjön még a téma a későbbiekben, mert addig úgy sem nyugszik a kisasszony, amíg valami úton-módon meg nem szerzi amit akar – ez esetben úgy, hogy elveszítek egy fogadást ellene. - Persze, nyilván... de ne felejts el, húgi, hogy ez ugyanúgy igaz fordítva is. - sőt, még inkább, ha azt a sokkal földhöz ragadtabb szemléletet nézzük, hogy én vagyok a gyámja, és gyakorlatilag az egész családi birtok az én nevemen van... Oké, az utca még nem lett se rólam elnevezve, se nekem ajándékozva, de hát no, minden nem lehet tökéletes. - Tudod, hogy van ez, korral jár... ha ennyi idős leszel, majd te is megtudod. Miért, te még maradnál? - kérdeztem vissza, vagy esetleg valahova máshova menne még, mielőtt hazafelé kanyarodunk? Felőlem az is elhet, ha túl sokáig nem időzünk, azért vacsoraidőre szeretnék hazaérni. Nem mint ha annyira éhes lennék – na jó, enni azt bírnék – vagy nem maradhatnánk fel tovább, mint szoktunk, de mióta megszületett, igyekeztem ezekben Noah-hoz igazodni. - Héra? Persze, emlékszem. Miért, te nem? - sandítottam rá kérdő tekintettel, hogy akkor most meséljem el, emlékeztetve rá, vagy csak engem akar valami úton-módon tesztelni?
- Csak aztán nehogy megkapd, hogy „Jajj, apa szúrsz! Ne adj puszit!” – cukkoltam tovább a bátyámat, és ha rajtam múlik, akkor tényleg kaphat ilyen beszólásokat, hiszen néha tudok ám én is Noah vállain ülő kisördög lenni. Persze, sose nevelném a rosszra, de azért nem kell a kiskrapekot se félteni. Inkább jobb lesz vigyázni, mert még 10 év és utána már a nőket se lehet levakarni róla. Hmm, már előre várom, hogy a bátyám miként is fog védekezni a női hadseregek ellen… Szerintem nálam fellélegzett, hogy nincs férfi hadsereg, akik a lábaim előtt hevernének. Csendesen hallgatom a prédikációt, de azért az arcomon jó pár grimasz átfut, ahogyan a szemeimet is többször megforgatom. Most ez komoly? Eddig se lett semmi bajom, akkor miért most lenne? Nem fogok meghalni, nem lesz semmi bajom. Talán szerencsecsillag alatt születtem, hogy valami fura oknál fogva eddig is mindig mindent túléltem és eléggé könnyedén meg is úsztam kisebb sérülésekkel. Mármint maradandó egyszer se volt. - Persze, de ha már itt tartunk, akkor miért nem zársz már be inkább egy vártoronyba? Oda talán egyetlen egy gazfickó se akarna jönni, maximum az, amelyik meg akarna szöktetni. – nyújtottam ki rá még a nyelvemet is. Ha elijeszteni akart, hát akkor nem jött össze. Tudom, hogy a világban nem csak a jóság uralkodik, láttam már azt, hogy mennyire sok rossz dolog is tud történni, vagy éppen csak hallottam, de attól még nem gondolom azt, hogy ne lehetne élvezni az életet. Ki tudja, hogy még mennyi adatott meg, azt meg inkább szeretném remek emlékekkel kiszínezni, mint a halál pillanatában arra gondolni, hogy ezt se és azt se tettem meg. Én mosolyogni szeretnék, miközben az életem őrült és szeretetettel teljes percei végigszáguldoznak az elmémben, már ha lehet hinni a szóbeszédnek, hogy halálunkkor lepereg az életünk filmje. Amilyen hirtelen elkezdődött a verseny, olyan hirtelen is ér végett, de nyernem nem sikerül, viszont neki se és ez azért kicsit jó érzéssel tölt el, mert így legalább még nincs minden veszve. Azt nem értem, ha idejárt iskolába, akkor hol vannak a régi barátai? Akkor hol vannak azok az emberek, akikkel régebben együtt lógott. Vajon mindegyiket mindig kikosarazta, hogy nem ér rá és hasonló dolgokkal? Pedig szerintem még a birtok se halna bele, ha pár órán át jól érezni magát a testvérem és kikapcsolódna. Na, de majd legközelebb. - Jajj, most kellene megijednem? Ohh, bármilyen tervet is szövögetsz ellenem, akkor se fogom feladni. – az elhatározást pedig láthatta az íriszeimben. Tudta jól, ha valamit a fejembe veszek, akkor nehéz eltántorítani tőle és ez most se volt másképpen. Nehezen tudom elhinni, hogy képes lenne olyan dolgot kiötletelni ellenem, amivel sikerülne leállítania ilyen téren. - Gondoltam elmehetnénk anyáék sírjához, míg nem borítja hó… Régóta nem jártam már arra. – a hangom pedig egyre halkabb lesz, de a korábban bevallott dolgok után talán annyira nem is meglepő ez a fura ötlet. Nem éppen vidám dolog, de hiányoztak, nagyon is. S tényleg régóta nem jártam ott, mintha csak féltem volna betenni oda a lábamat, vagy nem is tudom, hogy mi lenne rá a legjobb szó. - Teljesen nem, csak részben. Régebben sokat cukkoltatok vele, hogy kis Tökmag voltam, de azt mondtam, hogy nekem majd ő kell, vagy valami ilyesmi. – pillantottam rá mosolyogva, majd Nate válaszától függően elindultam vagy haza, vagy a temető felé lassú léptekkel, mármint most nem vágtáztunk, hiszen Hérának se árt egy kis pihenés.
- Ugyan már, a szakáll nem is szúr. Az a pár napos borosta. - javítottam ki a húgom, nem mint ha a lurkót annyira meghatná a különbség, inkább valószínű, amivel Hannah is riogatni próbál, majd megkapom én a magamét... Elvégre a kisgyerekek akár a papagájok, elég csak elejteni valami megjegyzést előttük, hogy aztán egész nap azt hallgasd vissza. Grimaszolj csak, kedves húgom, de attól még ez az igazság. Igaz, nagy a kísértés, hogy egy könnyed taslival leállítsam a pofavágásait, de ha már eddig se emeltem kezet rá soha, nem most fogom elkezdeni, még ha csak némi nevelő célzattal kapná is. - Basszus, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe...! - csaptam a homlokomra, mint aki épp most világosodott meg - Kár, hogy vártorony nincs a közelben, de megteszi a padlás is. Mit gondolsz? - hasonlóan szűkös, sötét, poros, és esélytelen lemászni onnan, ha bezárják az embert. Na jó, a valóságban úgy sem csesznék ki így a kisasszonnyal, ha nagyon az idegeimen táncolna, akkor is maximum szobafogságra kárhoztatnám, de őt ismerve azt se nagyon tűrné. Reméljük, hogy nem jutunk el odáig, bár be kell vallanom, ahogy egyre nő, úgy nyílik a kisasszony csipája is, legalábbis ami a visszaszólogatásokat meg feleseléseket illeti. És még csak 16 éves... mi lesz itt még?!
- Lehet, nem ártana. Tudom, hogy nem, és reméltem is... úgy túlságosan unalmas lenne. - reagáltam le a nagy komolyságát némi komolytalansággal, csak hogy az egyensúly megmaradjon. Ismertem nagyon jól ezt a makacs, csökönyös oldalát, eszem ágában sincs még inkább adni alá a lovat, vagy bíztatni, mielőtt félreértené. Ami pedig a feladást illeti, ne is! Nem szokásunk. - Elmehetünk... - ha nem fogsz megint se szó, se beszéd elrohanni, úgy, mint az előbb - Ha ezt szeretnéd. - öntöm végül szavakba egy másik gondolatom, mint ami először jut eszembe. Igazából nem túl nagy kitérő, így simán belefér az időbe, inkább csak Hannah miatt aggódtam... ha ilyen érzékenyen érinti még mindig a szüleink elvesztése, akkor nem-e fogja csak még inkább rosszul érezni magát ettől? Hát, reméljük, inkább szolgál majd gyógyírként számára. - Nos, az, hogy Tökmag voltál, arra jól emlékszel... az is esélyes, hogy cukkoltunk párszor miatta a srácokkal... - töprengtem hangosan, miközben megsarkantyúztam a lovat, aztán a temető felé vettük az irányt. Igaz, annyira nincs közel, de legalább addig is beszélgetünk. - Igazából nem sokkal előtte kapam én is saját lovat, aztán jöttél a szokásos kistesós hisztiddel, hogy de neked is kell... mert már te is nagy vagy, és tudsz vigyázni magadra. - idéztem fel a kedves, régi emléket - Emlékszem, apa először valami pónilovat akart neked, amikor elvitt magával, hogy megvegye, de állítólag addig kötötted az ebet a karóhoz... meg hízelegtél neki, hogy végül csak meglágyult a szíve. Aztán így kaptad Hérát végül. - emlékszem, anya mennyire haragudott érte eleinte, de aztán idővel csak megbékélt ő is, pláne, miután Hannah is egész ügyesnek bizonyult a lovaglásban.
- S neked nem lesz olyanod, hanem egyből bársonyos és télapós szakáll, meg a többi… - villantottam egy ártatlan mosolyt, hiszen biztosan sejti, hogy képes lennék abban az esetben egy ártatlannak tűnő beszólást elejteni Noah füle hallatára, hogy minél hamarabb megszabaduljunk a hegyi emberek kinézetétől. Persze, vannak olyanok, akiknek jól áll, de a bátyám miért most akarna elkezdeni kísérletezni ezzel? Inkább mozduljon ki, ne pedig elszigetelődjön még inkább. Amikor viszont megszólal ismét, akkor csak sóhajtok egyet, de a grimaszolás is továbbra jár hozzá. Most ez komoly? Még egy fintort is kap. - Van ablak.. – vagyis ha jól rémlik, akkor a padláson is volt ablak és ha az erdő nem tud visszatartani, akkor pont egy tető tartana vissza. Maximum lepottyanok és összetöröm magam. Ha szerencsém van, akkor hónapok múlva már szinte semmi bajom nem lenne, ha balszerencsém… Inkább nem is akarok rágondolni. – Bár van egy jobb ötletem. Szerintem szerelj drótkerítést a jelenlegi kerítés tetejére, rácsokat az ablakra és tegyünk ki egy új táblát „Wilson börtön”. Biztosan nagy figyelmet kapnánk érte. – persze nem gondoltam komolyan, de ha már ilyen remek terveink vannak, akkor pont ne én mondanék valami irtó nagy hülyeséget? Végül még el is mosolyodtam, mert igazából elképzelni is rossz volt. Az se kizárt, hogy mostanság kicsit jobban kinyitom a számat, mint illene, de ő kezdte és egy testvér könnyedén megy bele a hülyeségbe, így vállalja a következményeket. Csak elmosolyodtam ártatlanul, meg nagyokat pislogtam. Még talán glóriát is kaphattam volna az alakítás miatt. Majd picit meglöktem őt a kezemmel, vagyis inkább csak belebokszoltam gyengéden a vállába, ha elég közel álltunk egymáshoz. - Igen, ezt szeretném. – mondtam alig hallhatóan, hiszen nem túlzottan tetszett az, hogy Nate kicsit habozott, vagy mi is lenne jó. Ha nem akar, akkor nem muszáj velem jönnie, de úgy éreztem, hogy most már itt az ideje ismét elmennem oda. Hamarosan pedig el is indultunk. - Ohh, csak voltam? Akkor ezentúl nem is hívhatsz Tökmagnak! – csaptam le a szavaira ártatlan mosoly keretében, mintha most szállt volna le egy angyal a földre és belém költözött volna. Aztán persze csendesen hallgatom azt, amit mond. Inkább csak nekem sztorizgasson, mint esetleg Alexander előtt tenné meg. Nem, akkor tuti elsüllyednék, ha valami olyan történettel állna elő. - Apát mindig is könnyű volt levenni a lábáról. Elég volt bevetni ellene a cuki mosolyomat, meg az annál is édesebb nézésemet. Te már sokkal nehezebb esett vagy, sajnos… Legalábbis mostanság, régebben veled se volt annyira nehéz ilyen téren... - vallottam be, majd pedig egyszer csak megálltam a lovammal, hogy leszálljak róla. A következő pillanatban pedig a vadonba nőtt virágok közül szedtem párat, hiszen még se illik üres kézzel menni a temetőbe. Utána pedig visszaültem a nyeregbe, hacsak a testvéremnek nem támadt valami „eszement” ötlete, miközben én virágokat szedtem. – Mi történt a barátaiddal? – érdeklődtem tovább, hiszen minél többet tudok, annál nagyobb cselt eszelhetek ki ellene. Már alig várom, hogy valami igazán tündéri tervet találjak ki arra, hogy végre kicsit kikapcsolódjon.
Nem szólok már egy szót se a kötekedésére, csak a szemeimet forgatom válasz gyanánt, miközben tovább baktatunk lóháton, folytatva a véget nem érő kis visszavágásainkat, mint a kengyelfutó gyalogkakukk meg a prérifarkas a mesében... - Van. De mit gondolsz, olyan sokáig tartana megbütykölnöm, hogy ne lehessen kinyitni? - kapja viszont a költői kérdésem, megbírkóztam már nagyobb szerelni valókkal életem során, szóval öt percbe sem telne beváltani az ígért fenyegetést. - Viccelsz? A drótkerítés elavult. Azóta már feltalálták a villanypásztort is. - szállok be az ötletbörzébe. Persze eszem ágában sincs börtönné változtatni a házat, egyszerűen csak jó érzés ijesztgetni egy kicsit. Pláne, hogy ennyire nem ijed meg tőle, hanem csak újabb és újabb megoldásokkal rukkol elő. - Rendben, akkor menjünk. Az igazat megvallva én is rég jártam arra. - vallottam be, bár hogy pontosan mikor, azt magam sem tudnám megmondani. Valahogy mindig csak tervezgeti az ember az ilyet, aztán valahogy mindig elhavazódik a tennivalókkal, mígnem azon kapja magát, hogy közeledik a halottak napja, ismét eltelt egy év... Régen valahogy többet jártam erre, mint mióta Noah megszületett. - Nekem mindig az maradsz, úgyhogy még nyugdíjas öregemberként is hívhatlak majd így. - vágtam vissza, mielőtt még nagyon megörülne, hogy soha többet nem fogja tőlem ezt a becenevet hallani. Még ha meg is ígérném, szerintem vagy elfelejteném idővel az ígéretet, vagy megszokásból hívnám továbbra is így... Jobb ha beletörődik. - Neked lehet, velem azért kicsit szigorúbb volt... - fűztem hozzá a kis megjegyzésem - Mondjuk úgy, hogy könnyebb dolgod volt vele. Legkisebb gyerek a családban, lány is... - az emberek hajlamosak sokkal elnézőbbek lenni a legkisebbekkel, mint az idősebb testvérekkel, még csak messzire sem kell menni hasonló példáért, Gabbie-éknél is hasonló volt a helyzet. - Látod, látod... talán mert nem az apád, hanem a bátyád vagyok? - kérdeztem vissza, bár velem meg Noah szokott hasonló játékot játszani, szóval... - Most erre mit mondjak? Sok minden változott azóta... - állok meg én is a lovammal a húgomhoz hasonlóan, igaz, én nem mászok le Dominó hátáról virágot szedni, csak csendben figyelem, ahogy Hannah összegyűjt egy kis csokorra valót belőlük, miközben továbbra is a szavai keringtek a gondolataimban. Na igen... mennyivel másabb volt minden, amikor még apáék éltek. Mint ha nem csak nyolc év, de már évtizedek teltek volna el azóta. - Melyikkel mi. Volt aki elköltözött, más egyetemre ment, vagy világ körüli útra... ugyanúgy nyakig ül a munkában, mint én... akad olyan is aki megnősül aztán éli életét boldogan a családdal... van, aki elhunyt... - zárom a sort csendes szavakkal a feleségemre utalva, aki talán az összes közül, akit valaha barátomnak tudtam, az egyik legrégebbi volt...
- Igaz, el is felejtettem, hogy igazi te vagy Mekk Elek, az ezermester. – feleltem neki egy grimasz keretében, mert már csak tényleg az kellene, hogy ilyet tegyen. Tuti az új dadánk is furán nézne rá, hogy minden rendben van-e, én meg persze jó testvérként még rá is tennék egy lapáttal akkor, hogy biztosak legyünk „minden rendben” van a testvérkém fejében. – Igaz, csak a végén nehogy te üsd meg a bokád, mert valakit megcsap az áram. – villantottam igazán tündéri mosolyt, mert egyikünk se gondolta komolyan. Inkább ne szereljen semmit se, mert így könnyebb ki és beszökni, vagy éppen valakit mást beszöktetni, hogy utána kimenekítsem még idejében, mert ha észre venné a morgós medve, akkor… - Mondanám, hogy meglepődtem ezen, de nem. Mostanság még a birtokot is alig hagyod el. Főleg most, hogy plusz egy fő lett a családban. – érezhette azt, hogy inkább annak nem örülök, hogy alig hagyja el a birtokot, de hát nincs mit tenni. Komolyan, egyszer lehet inkább megint ráhozom a szívbajt, hogy gond van és azonnal jönni kell, közben pedig csak születésnapi partit szervezek. Hmm, talán ebben még Gabi testvére is segítene. Ez az ötlet meg nagyon is tetszett, így sietve rejtettem el az esetleges mosolyomat, amit még a végén elárulna engem. - Ha nem baj, akkor ennek örömére azért szaltót nem fogok vetni. – nem zavart, hogy így hívott, vagyis csak ritkán. Amikor mások előtt tette, mert már nem voltam annyira Tökmag. 16 éves vagyok és nem az a kis pindurka, aki mindenhova követte őt, mert másik részem nem tűnt el. Ahogyan egykoron, úgy még most is szeretem ráhozni a frászt. Szerintem ez már örökké így fog maradni. - Vagy csak már akkor is ügyesebb és ravaszabb voltam ilyen téren is, mint te. – nyújtottam rá gyerekmódjára a nyelvemet, mert tény, hogy sokat segített az is, hogy a legkisebb voltam és még lány is. - Pedig néha úgy viselkedsz, mintha ő lennél. – nem szemrehányás volt, inkább csak egy apró észrevétel, de ahogyan kicsúszott az ajkaim között, úgy meg is bántam és inkább apróra húztam össze magam, mert nem akartam megbántani. – De köszönöm neked, hogy sose mondtál le rólam. – pillantottam rá végül óvatosan, mert tényleg így volt. Örülök annak, hogy nem kellett árvaházba se mennem, hanem magához vett. Még akkor is, ha nem volt könnyű és nem is lett volna kötelező. Sose fogom elfelejteni azt, amit tett értem. - Hmm, az igazat? – kérdeztem vissza, miközben szedegettem a virágokat, majd amikor már eleget gyűjtöttem, akkor csak visszapattantam Hérára, hogy folytassuk az utunkat, mert a végén még Noah túlzottan hiányolni fog minket. Csendesen hallgattam azt, amit mond és egy aprót sóhajtottam. - Ezek szerint akkor egyikkel se tartod a kapcsolatot? – nem értem, hogy miért zárkózott ennyire magába, az utolsó dologra meg még nekem is görcsbe rándult a gyomrom és a szívem is, de inkább a szomorúság miatt és nem a boldogságnak köszönhetően. Amikor pedig megérkeztünk a temetőhöz, akkor ismét leszálltam a lóról és kikötöttem a kantárnál fogva, hogy utána elinduljak a jól ismert, de oly régen bejárt ösvényen. Amikor pedig elértem anyáék sírjához, akkor csak leültem elé a földre… - Hiányoztok, nem is kicsit. Nate-nek is ám és Noah is imádna titeket, ebben biztos vagyok, ahogyan büszkék lennétek a bátyámra is. – suttogtam eme szavakat, amíg utol nem ért Jonathan, majd pedig csak leraktam a virágok egy részét, majd felpattantam, hogy pár perc nyugit nekik is hagyjak, én pedig máris tovább indultam. - Tudod, igazán küldhetnél valami villámcsapást, hogy hátha Nate végre észhez térne és kimozdulna kicsit. – huppantam le ismét az egyik sír előtt, ami nem másé volt, mint Gabi-é. – Félek, nem is kicsit. Nate azt mondja, hogy tovább tanulhatnék, de mi van akkor, ha nem fog menni vagy túl megterhelő lesz számunkra anyagilag, mert nem kapok ösztöndíjat? Ugyanakkor eszméletlenül hiányzol, és tartok attól is, hogy a nővéreddel nem fogunk kijönni egymással. Szeretném megismerni, de nem olyan könnyű. Senki se lesz már olyan számomra, mint te voltál. – mondtam egy apró könnycsepp keretében, majd pedig letöröltem, végül sietve tettem le a virágokat, mert nem akartam túl sok időt most itt eltölteni, majd máskor kijövök még, mint szoktam Gabi sírjához, hogy néha így öntsem ki azt, ami a szívemet nyomja. Néha olyan érzésem van, hogy tuti hallja amit mondok, vagy legalábbis szeretnék ebben hinni. Az pedig, hogy Nate hallott-e bármit ebből, vagy a közelben állt-e már egy ideje fogalmam sem volt, hiszen egyszerűen csak felpattantam, hogy visszainduljak a lovamhoz. Ha pedig ő is megjött, akkor nem volt más hátra, mintha hazaindulni. Ezek után pedig talán anyáékat is többször fogom meglátogatni, vagy még magam sem tudom, hiszen még mindig kicsit magamat okoltam a haláluk miatt.
|| Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem! És várom a folytatást! <333
Rettentő furcsa volt még mindig ez az egész, hatalmas "ajándékot" kaptam a nyakamba, mégsem éreztem úgy, hogy bármi is megváltozott volna. Egyelőre nem éreztem nagyobb felelősségtudatot, mert lényegében fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom, hiába tanított ki Unalaq. Mégsem gondoltam, hogy ez probléma volna, úgyis belejövök majd és ha nekivágok a nagyvilágnak, akkor már egészen más lesz a helyzet úgy is. Amúgy sem tudtam volna megmondani, hogy hol leszek néhánya nap, néhány hét múlva, mert nem terveztem már sokáig itt dekkolni. Darren ugorja meg, amit tervezett, megvárom, abból mi sül ki és utána tervezek majd. Ez az egy helyben toporgás mégsem volt az én asztalom, pláne nem így, hogy egyre inkább fűtött a mehetnék, nekem pedig szükségem volt némi levezetésre. Farkasalakban róttam az erdőt, nem törődve túlzottan azzal, hogy merre visznek a lábaim. Rohantam, addig akartam futni, amíg már sajogni nem kezdenek az izmaim, vagy amíg bele nem futok valami izgalmasnak ígérkező prédába. Céltalan rohanásom akkor lassult csak, amikor megéreztem az ismeretlen hím halványan pulzáló energiáit, messzebb van még, így hamar felkaptam a pajzsom, hátha sikerül azelőtt elrejtenem energiáim, mielőtt ő is kiszúrna engem. Eztán érzékeimre hagyatkoztam, a szagokból és neszekből próbálva kiszúrni, merre leledzik az idegen, próbálva úgy helyezkedni, hogy ezúttal se legyen képes kiszúrni. Egészen közel kívántam merészkedni, a fák között már láttam, ahogyan a vízesés alatt összegyűlt kisebb tószerűségből iszik. Ennyi bőven elég volt, hogy a következő pillanatban meg is lóduljak. ~ Szívás ~ utolsó pillanatban érkezik a megjegyzés, rosszkor volt rossz helyen, ennyi a bűne, nem tagadom. Más piával, drogokkal, szexel vezeti a felesleges energiákat, én most a bunyóra teszem a voksom, aztán ki tudja, lehet még ma este sor kerül a többire is, csak partnert kell találjak hozzájuk. Lendületemmel kívánom egyből lesodorni a hímet a lábairól, bízva abban, elég észrevétlen sikerült maradnom az utolsó pillanatig, hogy a meglepetés ereje is az én oldalamra álljon. Ha úgy alakul, ahogyan én terveztem, akkor az sem számít, ha bebucskázunk a vízbe, ott igyekszem magam alá gyűrni, ha pedig időben kapcsolt és ocsúdott fel, hogy kitérjen előlem, akkor irányt váltva, meg sem állva próbáltam ráugrani.
Ami az elmúlt fél évben vagy annál kicsit régebben történt, az félelmetes, spt kicsit a régi időket idézi, úgyhogy kellemes is. Találtam egy nőt, akinek a szemében ott ragyog a múlt, az a tenger, amiért elhagytam a várost, mindent, amit adhatott és feladtam a múltamat. A tiltás nem szűnt, sőt erősödött, de nem utasított vissza. A tilosban járás mindig érdekesebb volt az Élősködő számára, mint minden, ami szabad és lehet. A tejivás nem túl élvezetes, ha már túlélted a gyermekkort. Megtaláltam a helyemet, az erdei tavat, ami közel áll a vízeséshez. Az első találkozás June-nal. Nem itt volt, hanem egy közeli tengerszemnél. Ez a hely még közelebb áll hozzám, vizesebb, mint bármi és élőbb. Szinte érzem az ősök erejét. Aki engem teremtett, izlandi volt, talán egy kicsit új, de itt érzem a maradékát. A legrégebbieket, ahogy élnek futkároznak és cincálják az erdő-mező és tó vadjait. Én a halakra pályáznék. A farkasom kívánta leginkább a helyet, bár az én dán, kikötővárosi énem se érzi magát rosszul. Hidegben vagyunk, vizes helyen, ott, ahol én az életet igazán érezhetem. Még rímekbe is foglalhatnám, ha volna tehetségem hozzá, dehát sose volt. Ahogy megérzem a másik szagot, a pajzsom máris felcsúszik a vérvonalból, ahol eddig lappangott. Fejbúbig húzom, tökéletes rejtésig. Azt hiszem, így is érezhetem, hogy nem az én kategóriám érkezett, hanem valami erősebb, masszívabb. Ez sosem tartott vissza. A kortyaim befejeztével a nőstény kapja a figyelmet. Van egy nő, aki nála sokkal több törődést és érdeklődést kap, de erről nem kell tudnia. ~Az jöhet, édes kis fajtárskám...~szólok vissza provokatívan, legyen bármily bicepszes is a nőstény. Ahogy közeledik, igyekszem félreugrani, de kevés eséllyel indulok és bizony a seprű kirántja alólam a füves tér biztos, tóparti talaját, megismertetve velem a víz mélyét. ~Ha mély érzésekre vágysz, hát hatoljunk mélyre! Mi az, ami téged ide vonz, víztömegek mesternője? Regélj hát, mielőtt véget vetsz a mesének?~ Érdeklődően próbálok küzdeni, marjába és mancsaiba marni, nehogy letaszítson a mélységbe, amit magaménak mondanék, legyen bármily alászállásos és elmerülős. Nem kenyerem a veszteség, June tengerkék szemei úsznak a szemeim előtt nagyfogú oroszlánfókák bajszával együtt. Amit ma kapok, az talán az érdem és a veszteség együtt. Tudom, hogy az öröklét létezhetetlen és fiktív, de amit itt találok, az egy ellenség, ami ellen bizony küzdök harapással és mancscsapásokkal, hátha leendő lehet némi esély a számomra.
Nem sokat érne ellenem a felhúzott pajzsa, ha úgy akarnám, de egyelőre nem sokkolom azzal is, hogy porrá zúzom a mentális védelmét, egyelőre csak elsodrom, aztán a többi majd meglátjuk, miként alakul. Felfigyel rám, már azelőtt, hogy egészen közel kerülhetnék hozzá, de nem zavartatom magam túlzottan, Zsizsik vagyok, így könnyedén alkalmazkodom a félreugrásához és változtatok irányt, hogy a vízbe sodródjunk. A parthoz közeli szakaszon még úgysem olyan a víz, hogy ne érjen talajt a lábunk, beleborulva se merülünk el benne teljesen, épp csak vizes lesz a bundánk, annyi meg nem árt, nem igaz? Szívesen mondanám a képébe, hogy nem vagyunk egy fajsúly, ne használjon kicsinyítőképzőt velem szemben, de szerintem így is elég egyértelmű a tény, így csak egy morgás a hím jussa. Ne engem becézgessen, még akkor se, ha provokatív céllal teszi, mert nem lesz jó vége. Így sem mondjuk. ~ Bíztam benne, hogy mélyre hatolós típus vagy ~ értse úgy, ahogyan szeretné, de amilyen kétértelmű volt eddig is a beszélgetés, már olyan mindegy, miként fogalmazom meg a szavaimat. ~ A mély érzések, mi más? ~ pimasz ívű szavaim csendülnek gondolatai között, visszadobva neki a labdát, döntsön ő, merre gurigázzunk tovább. Nekem lennének elképzeléseim, de előtte szeretném vérének ízét érezni, adni és kapni egyaránt, mert hiába vagyok idősebb és ebből fakadóan erősebb nála, bízom benne, hogy nem lesz egysíkú ez a kis találka. Karmai bőrömbe hasítanak, de nem túl számottevő a dolog, vérem fémes illatát egyelőre elmossa a víz jellegzetes szaga. Lendülő mancsa felé kapok, hogy mielőtt visszahúzhatná, agyaraim mélyesszem belé, satuként fogva közre az egyik mellső lábát. Annál fogva kívánok rántani rajta egyet, hogy előnyösebb pozícióba kerüljek, talpra állva, őt pedig kizökkentve egyensúlyából. Az sem igazán érdekel, ha csontja törik, sőt, lényegében pont az lenne a cél.
Az energiáim próbálkoznának kikukkantani a pajzsom mögül, hisz annyira azért lehúzom, hogy felderítőútra menjenek. Annyit találok, hogy nem csak én zárkózom el. Nagy tapasztalás... Rákészülök a támadásra, de a nőstény az utolsó pillanatban igazodik és már ott vagyunk, ahol a legjobb. Nekem. Nem vetett be méterekkel a vízbe, csak a sekély, partmenti övezetet gyötörjük. A harc nagyon is kedvére van az Élősködőnek, nem bánja, hogy rátaláltak. Már rég rájöttem, hogy ő senkit nem szeret, még saját magát sem. Rögtön visszatámad, marna és ütne, ahogy csak tud, fordulással, csapkodással. Nem akarna kijönni a vízből, remekül érzi ott magát, de az erősebb farkas kitolja. A pajzsom marad annyira nyitva, hogy vissza tudjak pofázni. Vagy hogy tovább hergeljem, hátha hajlamos forró fejjel hibázni. Párszor bejött. Nem félős nőstény, ilyen téren sem, nem rest úgy válaszolni, ahogy szóltam. ~Akkor csak engedjük őket, hadd gyújtják fel az erdőt. Miért ragaszkodsz a parthoz? Talán elveszik az erőd, ha víz hatol a bőröd alá?~ Próbálom visszacsalogatni, hátha bejut az én terepemre. Az ereje ugyan nem fog elmenni, de ha mázlim van, nem olyan otthonos neki a közeg, ami a lételemem. Mennék, de az az ádáz állkapocs satuként fogja közre a támadó mancsomat. A fájdalom beindít, új erőket mozdít meg. A nőstény feje most fix helyzetben van. Ha a másikkal oda tudok sózni, kritikus helyre, a szemeire, akkor már előnyben leszek. A csontnak már annyi, úgy érzem. Eljátszhatnám a sánta farkast, akit később érnek utol, mint a hazug embert. A levegőben vagyok, a csapással egyidejűleg úgy próbálok helyezkedni, hogy ha már repülni kell, akkor inkább csobbanjak, ne koppanjak. Meglátjuk, mi sül ki ebből. Teljes személyiségemmel a küzdelemé vagyok, az Élősködő szemei villannak. Imádja a helyzetet. Szeret a halál borotvapengéjén táncolni.
Nem zökkent ki a szavaival, azon az időszakon már rég túlvagyok, hogy ilyesmivel felhergeljen. Mondjuk ha sokáig folytatná és nem csinálna mellette semmi mást, akkor lehet hamar megunnám, de így, hogy nem csak a szája jár, kifejezetten érdekessé teszi a kis csatározásunkat az emelkedett hangvételű eszmecsere. ~ Miért az erdőt gyújtsák, amikor itt vagyunk mi magunk is? ~ ugyanolyan pimasz hangvételben érkeznek ezek a szavaim is, mint az előzőek. Ezzel persze nem arra célzok, hogy milyen jó lenne, ha eldurranna az agyunk, szimplán arra, hogy a mély érzéseket megtartanám magamnak, minket borítsanak lángba. ~ Derítsük ki! ~ azzal egyidőben, hogy rákapok mancsára rántom azzal a lendülettel vissza a víz felé, hogy kibillentsem az egyensúlyából és belevágjam a tó sekélyebb részébe. Látom felém lendülni a mancsát, de mivel időben rántom meg a másikat, így próbálkozása nem ér célt. ~ Ne okozz csalódást, lécci ~ ha sikerült a hátára fektetnem - lol -, akkor egyből fölé is kerekedem, ám nem olyan értelemben helyezkedve el a hím fölött. Egyik mancsommal a vállát igyekszem lenyomni, míg a másik pofája felé lendítem, hogy ugyanolyan támadt vigyek be ellene, mint amilyet az előbb ő szeretett volna. Elsősorban szemét célzom, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.
A provokációban nagyon profi vagyok. Ennél a nősténynél nem nagyon válik be, érettebb, akaratosabb annál, mintsem hogy leterítsék ilyen szavak. Magamat legalább kitűnően elszórakoztatom. Nem szeretek veszíteni, de ha már esélyes, akkor veszítsek büszkén, úgy, hogy mindent megtettem és nem alázkodtam meg. Azt ugyan nem! A testem sem rest, míg szólok pofázom és ilyen téren is remekül megy az adok-kapok. A nőstény jó partner. Erős lélek erős testben. Hm. ~Lángoló lelkek az erdőtűzben. Ha festő lennél, készíthetnél egy képet erről. Ha jól sejtem, nem az vagy...~ Az én képem bizony biztos helyen pihen. Ott őrzöm a családomat, a gyerekeket és azt a nőt, a Nőt, aki újra és újra megszületett, elém jött. Sosem farkas volt. Mindig ember. Most először nem ember, hanem őrző. El se hiszem. Az őrzők mindig a drótkerítést jelentették nekem, a csapdát és a fenyítést. June az első ilyen kivétel. ~Hű, de bizonytalan valaki...~próbálkozom kirángatni a nőstényből az idegszálakat. Nem félek attól, hogy tényleg kiderül az igazság. Megint a vízben vagyok, nem olyan pozícióban és nem olyan állapotban, ami a legelőnyösebb lenne. Szarul állok. ~Nehéz nap volt a boltban, szopatott a főnök? Kis cukika jó szarul oldja a stresszt, hogy megint erre van szüksége.~ A mancsom mellétalál, de azt nem tudom elhinni, hogy a szavaimmal nem teszem bosszússá a felzaklatott nőstényt. Szereti a harcot, én is. A vérünkben van, de szerintem ennél többről is van szó. Nem szeretjük egymást, én és a farkasom. Én talán már szeretek valakit, újra, de ő aztán senkit. Csalódás? Nem a nőstény kérése érdekel, magamtól is megteszek mindent. Ahogy a tó feneke felé nyom és a fejem felé kap, bevetem, amit tudok. Annyit sikerül elérni, hogy csak egy hősi sebhely fogja ékíteni a pofámat. Legalább nem kell vakoskodnom. A hátsó lábaim még sértetlenek, megpróbálok hát az alfeléhez kapni. Orvul akarok sérülést okozni, kellemetlen és illetlen helyen. Jól bírom szusszal, de örökké nem fog menni, így próbálkozom kicsúszni a szorításból, miközben támadok a lábaimmal. Egy biztos: ez egy élvezetes találkozás. Az Élősködő energiái kezdenek kiáradni, tombol a vérfürdő örömében és a pajzsom lejjebb csúszik. Tele vagyok adrenalinnal. Minél nehezebb helyzetbe kerülök, annál jobban törekszem. Túl akarom élni. Már nem csak magamért. Megdöbbentő arra gondolni, hogy valakinek hiányoznék. Hogy megint van valaki, akiért harcolok. És egy másik, aki ellen harcolok, hasonló lelkesedéssel. Valahogy mindenképpen sebet ejtek rajta. Ha máson nem, a büszkeségén, hisz tiszteletet nem nagyon kap. Aljas, szemét módon támadok.
Hála égnek már kinőttem abból a korból, amikor az ilyen provokáció hatást ért el, jóval több kellene ennél, esetleg kitapintani a gyenge pontokat és azokat lovagolni meg, annak nagyobb hatása lenne, mint az ilyen jellegű üres dobálózásoknak. Ez inkább a szórakoztató fajta, tökéletesen passzol a kis civakodásunkhoz és kifejezetten üdítő, hogy a hím sem az a fajta, aki egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni. ~ Ha költő lennék, azt mondanám, vérrel festem a képeimet, de az sem vagyok, szóval ezt buktuk ~ minő borzalom! Nem voltam nagy rajongója a képeknek, habár a művészetet díjaztam, akadt egy-két kép otthon is, de nem volt lételemem az ilyesmi. A festést meg el sem tudtam volna képzelni magamnak, nem vagyok annyira türelmes alkat, hogy ilyesmivel pepecseljek. ~ Lőttem volna le előre a poént? ~ hárítok ennyivel, hiszen ha elárulom, mennyire mozgok otthonosan a vízben, akkor hol lenne a meglepetés? Így legalább okozhatok még váratlan fordulatokat és kaphatok is amazt a hímtől, ahogyan ismét vizes közegbe kerülünk. ~ A magam ura vagyok ~ lehet mégiscsak elveszett bennem némi költői véna? Azért néha mázli, hogy nincs főnököm, hanem én dirigálok, nehezen tudnám benyelni, ha valaki utasításait kellene követnem. Feje felé kapok, az ő taktikáját használva, ám szeme helyett csak egy szép sebhelyet ejtek. Vérének illata mámorosan kúszik orromba, többre és többre vágyom, érezni akarom, ahogyan az enyém is belekeveredik. Nem számítok lentről érkező támadásra, hát meglep és eléri a hím a célját. Fájdalmasan morranok fel, dühít a sunyi húzása, ki is zökkenek néhány pillanatra, így ha azt képes kihasználni, könnyedén lelökhet magáról. Nem sok ideje van, mert máris cselekszem és ha alkalmam van rá, ezúttal oldala felé kapok, olyan erővel, mintha tényleg szánt szándékomban állna itt helyben kibelezni őt.
A nőstény jó erős vagy annak mutatja magát. Szőre se rebben a sértő szavakra. Lehet, hogy festmény születik, de nem miatta, úgyhogy én sem szégyenkezhetem. Nem maradok alul. ~Alantasabb vagy emelkedettebb módszerekkel alkotsz?~ Elmondhatja hát. Habár sejtem. ~Előre lőni a medve bőrére? Az nem buli.~ Virágozzon hát a vurstli, meg minden, ami vele jár. A nőstény úr a saját mezején, legyen az vízi área vagy rét. Sérülök, érzem, hogy vérem éri a vizet, de én is elérem, amit akarok. Célba talál a rúgás, olyan részt ér, ami gyönge, amit sebezhető. És ha sebzik, kétszeres vagy hétszeres a bosszú. Jöjjön! Rúgok és lökök, reményeim szerint szabadon maradok. Csak azért, hogy a beleim érezzék meg a következőt. Érzik is, egy részük már a vizet kóstolgatja. Kívánkoznak a semmibe, a gyógyító érzéstelenségbe.
~ Mikor éppen hogy hozza a kedvem ~ egyszerű a kérdés, egyszerű a válasz is. ~ De mondjuk úgy, hogy szeretem a nem szokványos dolgokat ~ nem az az ecsettel mázolgatós fajta vagyok, ráadásul eléggé beszédes szerintem az is, hogy lényegében a semmiből, minden indok nélkül törtem rá és estem neki. Hála égnek vevő volt rá és nem maradtam hoppon, bár ha menekülni próbált volna, annak is meglett volna a varázsa. Akkor valószínűleg meg sem fordult volna a fejemben, hogy életben hagyjam. ~ Ebben egyetértünk ~ sem inni, sem lőni nem szoktam előre a medve bőrére, így most sem bízom el magam. Nem sok esélyt látok arra, hogy ő kerekedne a végén felül, de semmi sem kizárt, így minden meglepetésre nyitott vagyok és el is várom, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. A rúgása eképpen teljesen váratlanul ér és elég rossz helyen is talál el, hogy kizökkentsen annyi időre, hogy le tudjuk rúgni magáról. Még azért adok neki egy kis búcsúajándékot, oldala felé kapva és ahogyan megérzem a vér fémes illatát masszívan a levegőbe ömleni, már tudom, hogy célt értem és valószínűleg rövid úton a végére érünk ennek a kis csatározásnak. ~ Alulmaradni látszol, barátocskám ~ mindenféle lenéző hangvétel nélkül közlöm a mondandómat, amolyan egyszerű ténymegállapításként. És hacsak ő nem mozdul, hát én ugrok ismét, ezúttal már egyetlen céllal indítva támadást; nyakra megyek.
~Akit azok szeretnek, az már életében halott.~ Szeretni én se fogom, bár örülök, hogy találkoztunk. A büszkeségem nem csorbul, ha nálam jobbtól kapok ki. A harc, a hús tépése, a vér ontása csodálatos. Egy dolog hiányzik az egészből. Ez a nőstény cseppet sem tart tőlem vagy bármitől, ami itt történhet. Nyoma sincs a félelem édes ízének, az Élősködőnek ezért van hiányérzete. ~Nocsak, mik derülnek ki.~ Egyetértünk valamiben. Nem is az első dologban. Még nem tudnám megmondani, hogy az eredetünk vagy az életutunk hasonló, de már tényleg több párhuzamost találtunk, mint merőlegest. Tetszik, hogy a látható erő- és korkülönbség ellenére sem könyveli el könnyen a győzelmét. Nem is adom magam olcsón. Az övön aluli rúgás nem szép, nem tisztességes, nem várt, éppen ezért hatásos. Az Élősködőből kifröccsen a friss, meleg életnedv, ismerős szaga tölti be az orromat. A sajátomat is sokszor éreztem már, álltam a halál szélén, ahonnan most akarok a legjobban visszatáncolni. Mert úgy érzem, nem vagyok egyedül. Nem csak magamért teszem, amit teszek. ~Tudod mit kell tenni, ha te vagy felül. Gyía, paci!~ A hangom gúnyosan csendülhet fel a fejében. Nem várok itt semmi hasonlót. Enyém kell, hogy legyen. Nem a nőstény. Az utolsó szó. A beleim hiánya szörnyű fájdalom, torz vicsorba rándul a pofám, de nem adom fel. Hanyatt gördülök és mind a négy mancsomat védően emelem fel, ha pedig érkezik a támadás, akkor megpróbálok visszamarni. Nem ússza meg sérülés nélkül. Ha én túlélem ezt, akkor be kell vennem magam az erdőbe egy hosszadalmas gyógykúrára. Előbb-utóbb be kell forradnia. A halál nem opció, próbálok erre összpontosítani, bármilyen nehéz is.
~ Ugyan már, miért vagy ilyen előítéletes? ~ nevetős éle van a szavaknak, mert Isten ments, hogy én legyek az, aki kiáll a gyámoltalanokért. Egyáltalán nem érdekel, vannak-e olyan emberek, akik a szokványos dolgokat szeretek, bizonyosan vannak, de felőlem élhetnek vagy halhatnak a berögzött dolgaikkal együtt. ~ Még a végén megkedvellek ~ nem rejtettem eddig sem véka alá a stílusomat, nem most fogok maszkot húzni az arcom elé. De az, hogy több a közös vonás bennünk, mint gondoltam volna, már érdekes. Ennek ellenére lehet soha többé nem látjuk majd egymást, talán egy egészen picit sajnálnám, ha így lenne. Szimpi fickónak tűnik, pláne ha csak abból indulunk ki, hogy nem érzek félelmet, nem akart menekülni, hanem felvette a kesztyűt. ~ Kétlem, hogy kifordult belekkel örülnél neki, ha meglovagolnálak ~ feszülnek neki az energiáim is, ha úgy akarnám, visszatolnám a dögöt belé, hogy aztán tegyem azt, amit felül szokás, de kétlem, hogy a hím a halálba akarná szexelni magát, hiába hangzik cefettül jól a dolog. ~ Bár egy gyors menetben benne lennék ~ pimaszak a szavak, innentől pedig az ő tisztje eldönteni, vajon komolyan gondolom-e őket. Újra támadok, mivel heverészni támad kedve, nem törődve azzal, hogy egyenest a karjaiba érkezem. Mellkasom, hasam szántják karmai, de a fájdalom és a vér fémes illata sem tántorít el, addig csattogtatom pofámat, amíg sikerül rámarni a nyakára és tekintve az erőfölényemet, előbb-utóbb úgyis sikerülni fog, akkor pedig állkapcsom szorítása mellett energiáim is a hím fölé tornyosulnak, adja meg magát, különben életével fog fizetni a makacsságáért.
Valahogy azt érzem, a nőstény is annyira aggódik másokért, mint én. Márpedig én törődöm másokkal. Iszom a félelmüket, élvezem a zavarodottságukat, mikor szembesülnek velem. És a szokások szemközt köpésével. ~Még a végén elgondolkozom, hol hibáztam el...~ Fogalmam sincs, mi lesz ebből, még annyit sem tudok, hogy élet vagy halál vár. De ha máshol találkozunk, mondjuk a városban, emberi formánkban, az is egy érdekes élmény lehet. Nem minden farkas képes ennyit dumálni harc közben és az is igaz, hogy valami beteg módon megértjük egymást... Az energiái megválaszolják a kérdést. Ez nem egy gonosz nőstény. Rossz napja van vagy ő is szeret másokba belekötni, de nem zsigerből jövő rosszindulatot érzek. Egyre érdekesebb. ~Felvágott hasú lovon biztos nem olyan az élmény, még ha rövid pályát kell is futni vele.~ A kezdetektől érezhette, hogy egész más jellegű vágyakat mutattam, a testére inkább csak a szavaimmal ácsingóztam. Nem élném túl, a maradék is kihullana belőlem, ha most döngetnénk meg együtt az ólajtót. Másrészt pedig az ilyesmi vágyaimnak nem is ő a tárgya. Lehetne. Ha pár évvel korábban találkozunk, akár lehetne is. De megint egy arc jelenik meg a fejemben, egy és ugyanaz. Szépséges, ősi, évszázadokon átívelő. Mindez nem akadályoz meg abban, hogy védjem a felhasogatott részeimet. Nem adtam magam olcsón, az egyszer biztos. Ahogy az ócska közhely mondja, szarul fogok kinézni ezután, de a másik se nagyon dicsekedhet. Élvezem, hogy a mancsaim időnként betalálnak, de véges az erőm. Ilyenkor pedig az ügyesség se működik úgy, egyszerűen a szervezet nem engedi. Kimerültek a tartalékok. A nőstény eleve jobban állt ilyen téren, mint én. Az Élősködő üvölt, menne, menne, de már ő is érzi a vesztét. Én pedig azt érzem, hogy így nem lehet vége. Értelmet kell csiholni az elmúlt idők történéseibe és azt csak dobogó szívvel tehetem meg. Még egy utolsót odacsapok, mielőtt mellső és hátsó végtagjaimat behajlítva megadom magam. A fejemet félrefordítom és várom, hogy jöjjön a nyaki rituálé. Buzog bennem a vágy, hogy az utolsó pillanatban gonosz tréfaként mégiscsak támadjak, de azt a viccet már nem követné másik... ~Na, drága, ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz... Villantasz egy nevet? Én Hans vagyok.~ Elgyötörten cseng a hangom, ez a testem megkínzott állapotából is fakad, de az alárendeltség sokkal jobban zavar. Ő van felül. És nem úgy, ahogy emberként illene, hanem ahogy a farkasok teszik. Emlékezni fogok. És lesz újabb találkozás, ez kétségtelen...
~ Valahol ott, ahol először megszólaltál ~ fűzöm hozzá a magam megjegyzését, hangom pedig a gondolati úton történő kommunikálás ellenére is jókedvű, nevetés élű. Régen volt már ilyen részem ilyen hajtépésben, hogy éppen annyit beszélgettünk, amennyit csócsáltunk a másikból, ez pedig kellőképpen frissítő, üdítő jelleggel bírt számomra. Nem egy unalmas hímmel sodort össze az élet, ez pedig tetszett. ~ Szeretem a kihívásokat és a különleges dolgokat ~ meglehetősen érdekes élmény lenne, az egyszer biztos, mert elég sokszor és elég sokféle módon lovagoltam már, de ez a fajta nem igazán tartozik közéjük. Érzem persze, hogy másmilyen vágyai vannak, de ez még nem akadályoz meg abban, hogy elmondjam a véleményemet és tudassam vele, mire is vágyom igazán. Ezek után úgyis kell keresnem valakit, aki kapható egy gyors menetre, túlságosan forrni kezdett a vérem. Vállam-nyakam vonalát éri az utolsó csapása, érzem, ahogyan karmai a húsomba marnak, vérem fémes illata most először csapja meg úgy igazán az orromat. Na végre! Felmorranok, első érzésre ezt valószínűleg varrni is kell, de szomorú lettem volna, ha csak karcolásokkal távozom. Megadja magát, hát annak rendje és módja szerint marok rá a nyakára, energiáim felduzzadnak és nekifeszülnek a hímnek, ilyen módon is térdre kényszerítem. Ha már lúd, legyen kövér, szeretem a jó szaftos, kövér ludakat, ez pedig annak ígérkezik. Ellenkezhetne, támadhatna, persze, de sem én, sem a szituáció nem bírnánk el még egy próbálkozást, az valószínűleg mindennek a végét jelentené. Morogva viszem véghez a behódoltatást, hogy aztán leugorjak róla, pofámról nyalva le vérét. ~ Ugyan, egy név mégis mit számít? ~ pimaszul csendülnek a szavaim, enyhén félredöntött fejjel szemlélem a hímet. ~ Megleszel, vagy kell segítség? ~ terelem azon nyomban a témát és ha férfiú büszkeségére hivatkozva elutasítja a segítségnyújtásomat, akkor minden búcsúzkodós cicomát mellőzve hagyom ott. ~ Sarah ~ csendül még kellő távolból a nevem, hogy aztán pajzsom felrántva tűnjek el végleg a hím elől.
// Ha boldogulsz egyedül, akkor ez volna a záróm és köszönöm szépen a játékot, iszonyatosan élveztem! Szívesen benne vagyok valamiféle folytatásban is, ha van hozzá kedved. :3 //
~Ezt a bakit még fel tudom vállalni.~ Egyikünk se olyan típus, hogy kimondja, ha egész jó véleménnyel van valakiről. Kedvelem az ilyesmit. Jó játék azzal szórakozni, hogy mikor komoly, mikor nem. Mert általában nem. Az Élősködő is jobban bírja ezt, mint a nyalakodást. Pláne, hogy a húsnak és a vérnek is adtuk. Az enyémből több fogyott, de ez mellékes. Élveztem, élveztük. Az volt bizony, kihívás, egy különleges csata. Volt már ilyen, de nem mostanában. ~Én meg szeretek gátat állítani az áradatnak. Néha.~ Csak hogy semmi ne legyen egyértelmű. Ha errefelé élnek még hasonlók, szeretni fogom ezt a helyet. Ezzel a nősténnyel pedig kell még találkozni. Lovagolni nem megyünk úgy, ahogy ő gondolta, komolyan és én komolytalanul, de elszórakozhatnánk. Akár ugyanígy is. A fájdalmak közé a diadal íze vegyül, mikor sikeresen betalálok. Itt, a vége előtt. Nem adtam magam könnyen. Majdnem az utolsó vérig küzdöttem. A túlélésnek viszont ára van. Nekem meg feladatom. Reményem az életben. Megfizetem, amit kell, az Élősködőnek nem tetszik, de most ráparancsolok, hogy maradjon. Az energiáival is dominál a nőstény. Nem lehet egyszerű. Szeretném megismerni, az ilyenekkel mindig izgalmas találkozni. Megtalálni a gyenge pontot egy olyanon, aki csak erőt mutat. ~Kettőt is mondhatsz...~ Csalódás lenne, ha nem tudnám meg, ki volt ő. Meg lehet találni, talán még hagyná is, de akarok egy nevet. Csak kéreti magát? ~Orvos vagyok, meggyógyítom magam.~ Értse, ahogy akarja. Tényleg értek hozzá, de most semmi felszerelésem nincs. Meg fogom oldani, máskor is volt már ilyen. Pár hétre elnyel az erdő, Lena gondolkozhat, merre jár az egyik legújabb bérlője. Talán megtaláltak a neonácik. Akiket egyébként csak én dobtam be blöffként, hogy bosszantsam a helyieket. Azt hiszem, ezt fogom mondani. A nőstény távolodik. Foglalkozhatok magammal. A sebeket le kell fogni, le kell szorítani. Hogy aminek bent van a helye, az bent maradjon. Egy pillantást még vetek a hátsójára, amint elsomfordál. ~De ez úgyse számít...~vágok vissza még a végén, kockáztatva, hogy esetleg kihozom a béketűrésből és ennyi volt. De nem. A vérem szaga mindent betölt. Nem is rossz, hogy víz mellett vagyok. Abban van az élet. Kell egy kis tisztogatás. Uhhh...
// Köszönöm, nekem is nagyon tetszett! A folytatás miatt később keresni foglak. //
You weren't tied up, you dog You was just plain old...
Egyik nap újabb látogatást tettem a városban. Be akartam szerezni egy jó kis horgászszettet, úgyhogy felkerestem egy sportboltot. Szépen nyugodtan válogattam és minden meg is lett. Már csak azért is élveztem a kiruccanást, mert izgalmas volt, bármikor rám találhattak volna. Csak nem jöttek eddig látogatóba és az utcákon, tereken sem futottam össze velük. A helyiekkel, akiknek nem kell a kóbor. Az éttermi rablónak visszapofázó hím biztos elmondta, mi történt és talán máshonnan is vannak infók, mert elég érdekes esemény volt, ahol feltűntem. Várom őket, türelmesen, lazulva és élem az életemet. June-nal már nem egyszer találkoztunk, a tilosban járva. Mert úgy jó és mert egymással akarunk lenni. Beismertem magamnak, hogy igen, szükségem van rá. Hogy mennyire és hogy mit várok tőle, illetve, hogy mit adok, mit adhatok neki, azzal még küzdök. És amikor ilyen gondolatok gyötörnek, mikor a jövő szele belesüvít a fülembe, akkor kell elmenni valahova kikapcsolódni. Meg kellett várni a kellő alkalmat. Ma éreztem úgy, hogy ideje elindulnom. Ez a "véres vízesés" rettenetesen bejött múltkor, mikor a nősténnyel szétcsaptuk egymást, főleg ő engem. Azóta hűlt az idő, így csak közelebb került hozzám a vidék, mondhatnám, hogy idomult. A zubogó víz ereje, az itteni levegő, az erdő közelségével keveredő téli víztükör, ami a folyamatos áramlástól nem képes befagyni, egyszerűen ideköt. Szóval a lakókocsiparkból szépen kisétáltam, egy kiadós gyaloglás az erdőben kellő bemelegítés volt. Hoztam egy kis összecsukható széket, beöltöztem úgy, ahogy kell, gumicsizmába, viharkabátba és egy idétlen sapkát vettem fel, mindezt sárga és zöld kiszerelésben. Bot, vödör, meg némi csali. A természetességben hiszek, úgyhogy gilisztákkal készültem. Itt döglenek a dobozkában, a többi, szétpakolt cucc mellett. Valami régi dalocskát fütyörészek, félig leeresztett pajzzsal. Múltkor is akadt társaságom, akár most is erre járhat valaki. És nem kell, hogy békés legyen. Legutóbb is a beleim kóstolgatták a füvet, meg a vizet és csodásan éreztem magam. Mikor közel a vég, de még harcolhatok, az fantasztikus érzés. Az Élősködő az ilyen helyzeteket szereti legjobban. Nem is értem, hogy bírja a horgászással járó ücsörgést. Ritkán csinálom, az lehet a titok. Lássuk, miket rejtenek Alaszka vizei. Bedobom a horgot és várok. A füttykoncert folytatódik, ahogy a széken ülve figyelem a vizet. Szeretem ezt a környéket. A várost is és a környezetét. Egyre inkább. Otthon érzem magam és ez veszélyes gondolat. Nyilván nem csak szerintem. Ha véletlenül most jönnének keresni, a szagok alapján követhetnek. Semmilyen nyomot nem rejtettem el, nem is akartam. Izgatottan várom, kivel kell tárgyalni és mi lesz az eredmény. Bízom az ösztöneimben és a tapasztalatomban.
Mondjuk úgy, hogy próbáltam részese lenni a falkának. Amikor úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok, és nem csupán úgy teszek, mint aki itt tervezi a jövőjét, azzal együtt azt is elhatároztam, hogy teljes értékű tag leszek. Sőt, nem egyszerűen tag, hanem el fogok érni egy nevesített rangot is a hierarchián belül. Egyszerűen hajtott a büszkeség, és a saját magammal szemben támasztott elvárásoknak való megfelelési kényszer. Én már csak ilyen nagyravágyó nőszemély vagyok, mindig is az voltam. Igyekeztem mindig a legjobbat kihozni az adott helyzetből, és természetesen magamból is. Persze nem volt ismeretlen számomra a falkában való élet, de ha választanom kellett volna, valószínűleg még mindig a saját érdekeim kerülnének előtérbe. Még ha ezt nem is reklámozom úton-útfélen. Így történhetett meg az is, hogy elfogadtam a Mike által rám bízott feladatot. A kóbor szagát, akit meg kellett keresnem, már ismertem. Napokkal ezelőtt felfigyeltem már rá, mert ezt osztották rám. Tudtam, hogy merre jár, mit csinál, de azt nem, hogy mégis miféle lehet a hím. Igazából egy kicsit együtt éreztem vele, mert nagyon jól emlékeztem még arra, hogy milyen volt az ő cipőjében járni. Nem volt nagyon régen, amikor felszólítottak rá, hogy jó lenne, ha csatlakoznék a soraikhoz, különben rossz vége lehet. Mivel maradni akartam, így beadtam a derekam, de határozottan nem volt ínyemre a kényszerhelyzet, ráadásul nem is mondtam akkor még semmi biztosat. Most sem tudtam, hogy meddig leszek, csak azt, hogy egyelőre még szívom Alaszka jeges levegőjét. Magamban dühösen dohogtam, amiért éppen a vadon mellett döntött mára. Elképzelni sem tudtam, hogy mi vehet rá valakit erre, de hát én vérbeli városi nőszemély vagyok, úgyhogy ez nem volt olyan meglepő. Ugyan hozzászoktam mostanra a hideg időjáráshoz, de ez nem jelentette azt, hogy különösebben élveztem is. Most is fázósan húztam össze magamon a kabátot, mert a hideg szél az én bőrömhöz is ugyanúgy odaférkőzött, és egyáltalán nem volt kellemes. - Hogy a fenébe élvezheti ezt bárki is? – dünnyögtem az orrom alatt, követve az orromat. Lassan egyre erőteljesebben éreztem a szagot, az energiákat. Hallottam szinte a lélegzetvételeit is, ahogy közeledtem felé. Mivel a pajzsom fel volt vonva, és csak az utolsó pillanatban szándékoztam valamelyest ereszteni rajta, így egészen addig úgy sejtettem, hogy nem nagyon tűntem fel neki, amíg be nem értem őt. A szél legalábbis reméltem, hogy nekem kedvezett. - Biztos vagy benne, hogy ez a legalkalmasabb idő a horgászatra? – szólaltam meg hirtelen, nem olyan messze tőle. Nem törődtem azzal, hogy óvatosságból megtorpanjak és távolságot tartsak tőle. Egyszerűen megálltam a szék mellett, csupán néhány méter választott el bennünket. Én nem néztem meg magamnak tüzetesebben, mert már láttam őt. Ennyi előnyöm volt legalább vele szemben, de nem is szándékoztam titkolni a jelenlétemet én sem. – Sosem értettem a férfiakat, hogy mi ez az ostobaság náluk, hogy a tél közepén üljenek ki a fagyba… - cseverésztem tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha csak régi ismerősök volnánk.
Kezdőlap
És várom a folytatást! <333 
Szívesen benne vagyok valamiféle folytatásban is, ha van hozzá kedved. :3 //
A folytatás miatt később keresni foglak. 
//
