Vannak pillanatok, amikor az állati ösztön teljes mértékben képes elnyomni az emberi gondolkodást. Már nem is Vincent emberi szavai voltak, amelyek felpiszkálták a vadállatot odabent. A testi jelek, a felborzolt szőre, a belőle áradó szemtelen harag mind-mind sajátos alakot öltöttek, a fekete farkast pedig egyértelműen megtorlásra kényszerítették. Hiába küldte felém a gondolatait. Míg tartott a mondandója, válaszgondolatok helyett egy megtermett bestiát kapott, aki ösztönösen hörögve és "ugatva" kapkod felé hatalmas pofájával. Aki az agyarait csapkodja össze, hogy erőfölényét kifejezze, aki mellső mancsaival porrá rúgja maga előtt a havat. Szeretem ezt az állapotot. Képes arra, hogy elfeledtesse velem, ki és mi vagyok valójában, hogy min mentem keresztül és hogy mivel kell nap, mint nap szembenéznem. Itt pusztán annyi a fontos, hogy valaki megszegi a törvényt, megkérdőjelezi a hierarchiában felette állót. Már csak az sem számít, hogy Vincent bebizonyította, hogy magára hagyja az övéit az önös érdekek miatt. A véleményem és az, hogy sérteget, már nem is számítanak. Aztán egy hirtelen pillanatban, amikor talán senki (még én magam sem) számít rá, örökölt képességem kiteljesedik: olyan sebességgel ugrom Vincent mellé és kapok a pofámmal a nyakához, mintha puskából lőttek volna ki. Meg akarom ragadni a bőrét és belenyomni a szemtelen pofáját a hóba, hogy tudja, hol a helye.
A sajátjaim elítélhettek. Megvethettek, ha úgy tetszett, de ez a farkas bolhapöccintéssel sem volt jobb nálam, nemhogy fölöttem állt volna! Az emberi gondolatok eltűntek, az ösztönök felülkerekedtek mindkettőnkön és amikor a feszültség Castorban a csúcsra ért, akkor elengedte a maga fenevadját, az enyém pedig tárt - karmos - mancsokkal üdvözölte. Belekapott a nyakamba, de annál azért stabilabban álltam, semmint hogy csak úgy ledöntsön. Felmordultam és a hozzám közelebb eső mellső lába felé kaptam és ha tudtam, kirántottam alóla, hogy ő bukjon fel. Ha nem sikerült, a foga között maradt bőrömre fittyet hányva kitéptem magam a szorításából, majd egyből támadtam, karmoltam, haraptam, ahol értem. Már nem agyaltam, hagytam, hogy a farkasom tegye a dolgát, ilyenkor jobb volt rá hagyatkozni. Fel akartam tépni Castor hasát. Ez volt a cél: kizsigerelni, hogy az ő friss vérétől legyen lucskos, latyakos a hó.
A friss vér kiserken, és amennyire felhergel, annyira el is undorodom a mocskától. A gondolat egy pillanatra megzavar, így úgy borulok le a földre, mint egy hatalmas zsák. A következő pillanatban már csak Vincent bűzős pofáját látom közeledni magam felé, ahogy célba veszi a hasam tájékát. Hatásszünet. Pillanatnyi csend, amiben csak a kaffogás hallatszik, semmi más, az elmémben viszont annál sokkal ördögibb játszma veszi kezdetét. Vincent nyilván valóan nem fogja kihasználatlanul veszni hagyni a pillanatot, úgyhogy jó eséllyel tart a földön. És ha nem mondott le arról a szándékáról, hogy kizsigerel, az első karmolás vagy harapás pillanatában belém hasít egy idegen-ismerős hangja, aki arra buzdít, hogy kapaszkodjak meg Vincent testében a mellső mancsom karmaival és tépjem fel, ahol tudom. A fájdalom, amit Vincent találata okoz, egyelőre nem ver földhöz - sőt! Úgy érzem, egészen ínyemre való, hogy végre fizikailag is fáj valami, nem csak lelkileg. Amint sikerült biztosan megkapaszkodnom Vincentben, érzem, mennyire erős és acélos. Mintha nehezebb volna nálam, mintha a teste ki lenne öntve betonnal. Ahogy ez realizálódik bennem, már nem akarom őt elhajítani, mert teljesen felesleges próbálkozás volna. Az ismerős-ismeretlen hang a fejemben azt sugallja, hogy teljes erőmből vágjam pofán, amit meg is teszek. Ha sikerül, jut elég időm arra, hogy a sebességem fölényét kihasználva elgördüljek és négy lábra pattanjak. "Nincs idő." Ezt súgja a hang, én pedig megfogadom a tanácsát: amit felkelek, megfeszül mindkét hátsó lábam és már ugrom is felé. A fejét akarom elkapni, bezárni a karmaim ketrecébe. Felsérteni a szemét, az orrát, hogy elveszítse minden valamire való érzékékszervét, hogy aztán könnyűszerrel téphessem darabokra. Ha a támadás sikerül, vagy ha leráz magáról, taktikát kell váltanom. Cselezve, ide-oda szökkenve kell felhergelnem, hogy belesétáljon a csapdámba. Egyre távolabb akarok kerülni tőle, hogy a megfelelő pillanatban ugrásra kényszerítsem, és amíg a levegőben van, kihasználhassam az időt.
Fémes ízű, forró patakokban folyt a vére, ahogy a pillanatnyi megtorpanását kihasználva nekiestem a hasfelmetszésnek. Karmom a húsába tépett, ahol értem, izmokat próbáltam felszakítani, kifordítani a beleit, kipakolni mindent bordái védelméből. Meg akartam ölni. Gyilkos indulat vezérelt, ez már nem csak az ellenszenv heve és a harag lendülete volt, a farkasom és én is vérszemet kaptunk, ez pedig mindkettőnket egyre magasabb hőfokon emésztett. Azt akartam, hogy a másik farkasa is érezze ezt, az északiak, az ősök erejét, a vérvonal hatalmát, mindent, amit Alaszka kopár hegyei, hómezői, zsákmányt ígérő erdejei jelentettek. Érezze, hogy ez nem az ő otthona, hanem az enyém! Hatalmas pofont kaptam, amitől oldalra bicsaklott a fejem és tétován ment vele a testem is. Dühödtem mordultam, amiért meg mert zavarni a szórakozásomban, és már kaptam is utána, hogy ha elértem még és nem ugrott túl messzire, valahol még felszakíthassam a bőrét. Leheletem bő párapamacsok formájában hagyta el a szám, a hó latyakos lett a vértől. A környéket markáns vérszag lengte be, ha a közelben akadt még farkas, az biztosan megérezte. Hiba volt hagynom, hogy kikerüljön alólam, a szorításomból, gyilkos ölelésemből. Visszatámadt, rendkívül gyorsan, és hiába reagáltam viszonylag időben, még így is majd' letépte a fél pofámat a karmaival, a szemembe is sikerült belekapnia. Hiába, ő se véletlenül alfa... Fürge, gyors, nem próbálom meg tartani vele az iramot, csak magamat fárasztanám ki vele idő előtt, inkább figyelem és próbálok mindig úgy mozdulni, hogy lehetőleg ne tudjon túl messzire kerülni tőlem, azonban sose sikerül olyan közel jutnom, hogy a karmaim elérjék. Ingerelt, provokált, éreztem, de pont nem olyan helyzet volt, hogy sok időm legyen kombinálni. Ha nem teszek valamit gyorsan, előbb-utóbb így is kifáraszt, és akkor cseszhetem. Megfelelő pillanatra vártam, akkor akartam elkapni, azelőtt a pillanat előtt, hogy földet ért volna egy ugrásból, akkor, amikor még nem ért a hátsó lába a földre és nem tudott továbbugrani. Ilyen pillanat kellett nekem és csak egyszer próbálkozhattam. Ha elrontom, az ő mancsában vagyok. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy a termetéhez képest kicsiket ugrott. Nem várhattam tovább, a következő helyzetváltásakor felé ugrottam.
Lehettem bármennyivel fürgébb nála, nem volt szabad hagynom, hogy teljesen feldühödjön. Néha engedtem, néha pedig az ő javára sikerült éles karmaival felszántani a hátsó lábaimon a bőrt, ezzel is tovább mocskolva a már egyébként is tacsakosra ázott havat a talpunk alatt. Fel-felmorrantam, vagy szűköltem a mélyebb sebek esetén, de ez még egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy feladjam. Vincentből sugárzott a harag, talán lassan kezdte elveszíteni a fejét, ez pedig engem táplált egyre jobban. A vége felé már belém hasított a hastájéki fájdalom - fogalmam sem volt arról,hogy mennyire vagyok rossz állapotban, mennyi vért vesztettem én, és mennyit ő, valamint: hogy van-e egyáltalán még súlyos sérülésem a hasamon kívül. Ennek ellenére azt éreztem, hogy valahol valami nem stimmel. Meg mertem volna esküdni abban a bizonyos utolsó előtti pillanatban, hogy valaki tisztán megszólalt, hogy ne most add fel, testvér, de az is lehet, hogy hallucináltam. Ez a sugallat, vagy gondolat tökéletesen összhangban volt minden érzésemmel. Nem dőlhettem ki a vérveszteségtől, sem a fáradtságtól. Ha Vincent most eltalál és a markába kaparint, akkor nekem végem. Életem filmje ugyan nem pergett le, de egy pillanatra minden önös érdekemet háttérbe szorította a tudat, hogy kikért nem halhatok meg. Bár nem érzem, a karmai éppen meglegyintik a combom fekete bundáját. Nekem pedig egyetlen lapra kellett feltennem mindent, hiába uralt a gyilkos ösztön, ez a gyilkos pontosan tudta, hogy ennyin múlik minden. Az adrenalin teljesen eláztatott, az egész folyamat hosszú perceknek tűnt. Ahogy súrolta a combomat, már leért a talpam. Tornászokat megszégyenítő hajlékonysággal fordultam a felsőtestemmel Vincent felé, aki bár számomra kissé rossz szögben, de félig még a levegőben volt. Minden erőmet és figyelmemet a bal mellső mancsomra összpontosítottam, ahogy megküldtem oldalról a bordái felé. Először csak a fájdalom hasított az ujjperceimbe, ahogy a bőrén áthatolva a bordáival ütközött. De az én mancsom már túl sok mindent megélt ahhoz, hogy ennyi után feladja: hangos reccsenéssel törte át a csontok kemény védelmét, hogy előbbre törjön, egészen Vincent élettől dobogó szívéig. Ha azt érzem, hogy a hatalmas test meginog, a jobb mellső mancsom már szalad is Vincent feje alá, hogy a hatalmas súlyt meg tudjam tartani a levegőben és ne borulhasson le a földre. Érzem, hogy a tenyeremben fogom a vadul kalapáló ketyegőt. Tudom, hogy nyertem. Bármit tesz már a hím, bármennyire kapálózik vagy támad, minden egyes mozdulat csak arra jó, hogy ő szakítsa ki a saját szívét helyettem. ~Még látjuk egymást, Vincent...~ Közlöm vele búcsúzóul, majd egy diadalittas üvöltés kíséretében rántom ki a mancsom Vincent belsejéből, hogy vérrel áztatott, itt-ott a csontok által felhorzsolt mancsomban tarthassam a szívét.
Nem volt filmvetítés, se magasröptű gondolatok, se másokért való aggódás. Abban a pillanatban, hogy a karmos mancs áttörte a bordáit és megragadta a szívét, minden eltűnt. Lényegét vesztett semmiséggé váltak az addig fontos dolgok. Tudta, hogy meghal, hogy vége lesz egy pillanat múlva, de sem félelmet, sem kétségbeesett szabadulási vágyat nem érzett csak beletörődést, elfogadást. Szégyenkezni se volt oka, egy erős hím győzte le, tisztességes harcban, és ha valaki kérdezte volna, milyen halálnemet szeretne, ha választhat, különben nem kívánhatott volna. Az lepte csak meg, hogy előbb távozik a Medvénél, azt azonban meg se tudta tippelni, mi lesz majd annak a reakciója, ha hírt kap a történtekről. Vagy a falka mit fog reagálni... Neki ez már mindegy volt, az élet gondjai többé nem rá tartoztak, felszabadult a terhük alól, ez pedig végtelen nyugalommal töltötte el. Legyőzője szemébe nézett, harag és neheztelés nélkül, már-már nagylelkűen, hiszen innentől neki semmi dolga nem lesz, a következményeket sem ő fogja viselni, ha lesznek olyanok. Elvigyorodott - ami ebben az alakjában vicsornak hatott - a búcsúszavakon, s talán életében először (és utoljára) tiszteletet érzett a másik iránt.
Utolsó gondolata még halkan és egészen... Felszabadult békével úszik be a tudatomba. Általában mások utolsó szavai soha nem ilyen higgadtak és beletörődők. Csak az életükért könyörögnek, a fejükben pergő képeken pedig azokat sorakoztatják fel, akiket szerettek. Esetleg Istenhez fohászkodnak megváltásért. Kevés olyat tapasztaltam, aki ilyen nyugalommal venne búcsút ettől a világtól a karjaim között. Olyan szépen és fájdalommentesen alakult vissza emberré a kezemben... Hiába, ezekben a halál utáni visszaváltozásokban nincsen már semmi fájdalmas vagy fárasztó. Természetesek. A helyzethez képest óvatosan dobtam a földre az élettelen testét arccal felfelé. Nem látszott rajta semmi fájdalom, annak ellenére, hogy a teste tele volt sérülésekkel, a mellkasán óriási lyuk tátongott, a vére pedig még csak meg sem száradt a bőrén. Az adrenalin bennem azonban kezdett lecsapódni. Körbejártam a tetemet, és újra felvonyítottam az ég felé, hogy mindenki, aki a közelben tartózkodott, kihallja belőle, hogy ez egy győztes harcos üvöltése. Aztán belém nyilallt a fájdalom, egyszerre mindenhol, mintha egy darálóban lennék. Odafeküdtem Vincent teste mellé és amíg megpróbáltam összeszedni magam, azon tűnődtem, hogy mihez kezdjek vele. Ha egy egyszerű farkas lenne, vagy valaki olyan, akit csak kedvtelésből öltem meg, egészen biztosan itt hagynám a férgeknek. De Vincent presztízs értékkel bírt helyi viszonylatban... És talán annyit megérdemel, hogy a teste az övéi közt legyen, még akkor is, ha egyébként egy háború szélén állunk. Vajon itt is lesz majd gyászidőszak, mint a mi régi korunkban? Vagy a hírre azonnal ránk veti magát az egész Őslakos falka? A gondolattól a félelem apró lángja lobban fel a mellkasom közepén, hiszen egyáltalán nem érzem magunkat biztonságban. Ez már nem Chicago, ahol minden az enyém, és több, mint száz alvilági farkas van a mancsom alatt... Fázom és kissé szédülök. Túl sok vért vesztettem már, túlságosan rég harcoltam és egyébként sem vagyok az életem magaslatán. Felhörgök, ahogy lehajolok Vincent testéhez és finoman a pofámba szorítva felkapom. Beleszűkölök abba, ahogy egy hirtelen mozdulattal a hátamra vetem. Észre sem veszem, de a szíve ott marad a vértenger közepén. Talán jobb is ott neki, hiszen ez az otthona. Elindulok vele a kocsim felé, bár minden lépés fájdalmas. Hosszú út áll még előttem, sok a dolgom, de még ki kell bírnom hazáig... Vincent testét a hátsó ülésre fektetem miután emberré alakulok, magamra pedig csak a hosszú szövetkabátomat ügyetlenkedem fel. A hasfalam szinte teljesen nyitott, a csontjaim töröttek, fogalmam sincs, hogy vagyok képes egyáltalán még eszméletemnél maradni. De nagy szívás lenne ilyen hamar újra találkozni Vincenttel, úgyhogy beletaposok a gázba és a hotel hátsó bejáratához vezetek.
Közeledett a telihold és éreztem, hogy nem fogok tudni megülni a fenekemen. Gyilkos ösztönök munkálkodtak bennem, a bestiám kikívánkozott már nagyon is. Nem szándékosan - , tudat alatt vezérelve - igyekeztem olyan helyre, ahol meglehet az esély arra, hogy egy betolakodó farkasba belefussak. Vért akartam ontani, de nem egy egyszerű prédáét. Farkas vérét akartam, revansot Vincentért. Most azt sem érdekelt, hogy ezért csúnyán megüthetem a bokámat később. Most inkább a farkasom uralt, mint én őt. És a bestia úgy érezte a szemet szemért elvet kell, hogy kövesse. Pontosan tudta mit fog érte kapni - jobban mondva én - de nem igazán érdekelte. Tudtam, éreztem, hogy napok óta mocorog a felszín alatt. Már alig tudtam visszafogni.
De igazából nem is akartam. Amióta nem vagyok kis kamasz, csak úgy viselkedem általában tudom kezelni a farkasomat, visszafogni ha kell. Ám ez azon pillanatok egyike volt, amikor a farkas is ugyanazt akarta, amit én. Így eldöntöttem, engedek neki. Úgy nekem is több nyugtom lesz. Nem vagyok már kölyök, lassan a 300-at súrolom alulról szóval nem aggódtam attól, hogy elintéznek. Lelkesen vetettem volna bele magam az egészbe, hogy távol a falkától keressem a bajt a saját szakállamra. Csakhogy az új Atanerk erre is gondolt. A nyakamba akasztotta Isát, hogy vigyázzon rám. RÁM?! Már Isten tudja mióta nincs szükségem felvigyázóra, erre egy FIATALABB, ráadásul nőstény lesz az, akinek a felügyelete alá helyeznek.
Hát ennél nagyobb égő dolgot már régen hallottam. De nem nagyon tehettem a dolog ellen, beletörődve vettem tudomásul a nyakamba akasztott koloncot. A farkasomat ez nem tartotta vissza, engem is csak minimálisan. Mert hát azért kedvelem Isabellet, nem akarom hogy baja essen. A falkán kívül nincs másom, már igen rég ők jelentik számomra a családot. Persze Tabitháékat mindig is közelebb éreztem magamhoz érthető okokból, de a többi őslakos farkas is számíthatott rám bármiben. A ház falának dőlve várom, hogy Isa elkészüljön és mehessünk az erdőbe. Nem kötöttem az orrára, hogy a vízeséshez készülök, elég lesz akkor megtudnia amikor már majdnem odaértünk. A többi meg a farkasom kezében lesz, ha átváltozunk végre.
Egy újabb telihold és egy újabb átváltozás. Mára már teljesen megszoktam ezeket az estéket. Nem izgulok miatta. Tudom, hogy mi hogy megy, így sok meglepetés nem érhet engem. Emlékszem, hogy még az első teliholdakat csöppet sem vártam, mert tudtam, hogy milyen borzalmak várnak engem. Akkor még az átváltozás is fájdalmas volt. Nehéz idők voltak azok. De szerencsére ez már jó rég történt. Viszont a mostani átváltozás mégsem lesz olyan, mint az eddigiek. Megkértek rá, hogy figyeljek Danielre. Igaz idősebb nálam nem is kevés évvel, de úgy vélem nem az évek teszik az embert éretté, bölccsé, hanem a jelleme, tudása. Ismerem Danielt, vagyis annyira, hogy tudjam, hogy egy makacs gyerekről van szó, aki nem szívesen tartja be a szabályokat és leginkább csak a saját feje után megy mit sem törődve a következményekkel. Mióta Vinc meghalt jobban oda kell figyelnünk egymásra. Vannak akik a betolakodók halálát akarják e miatt. Igaz én sem vagyok velük kibékülve, de jobban szeretem megbeszélni a dolgokat, mint harcolni. Talán csak az évek beszélnek belőlem, hiszen elég sok harcot láttam már. Nem hiszem, hogy hiányzik újabb. Ahogy Danielhez lépek azonnal beszédre nyitom a szám. -Kérlek ne csinálj ma este semmi bajt! Nem akarom minden lépésedet figyelni, mert te is elég idős vagy ahhoz, hogy tudd mi a helyes és mi nem. De ha valami olyat teszel, ami veszélyeztetheti a falkát, vagy akár minket közbe kell avatkoznom és lehet, hogy Milagros nem örülne neki. Szóval többször is gondold át, hogy mit is akarsz csinálni, mielőtt cselekszel.-Többet nem is mondok neki inkább csak elindulok mellette. Nem akarok mindent megszabni így nem kérdezek rá arra, hogy hova is megyünk, bár mikor már kilépünk a területünkről rögtön rájövök, hogy mi is a célja. Remélem nem lesz olyan ostoba, hogy a betolakodók közé vezet minket. Tudom jól, hogy ők itt szoktak vadászni, de ez az erdő is elég nagy ahhoz, hogy békében ellegyünk egymás mellett.
- Ciao Bellá! Ma te leszel a felvigyázóm? - Próbálom elpoénkodni a dolgot, miközben két puszit nyomok az arca két oldalára. Ám ő komoly marad. Figyelek arra, amit mond. Tényleg. Csak épp ami az egyik oldalon bement az távozik is a másikon. Hopp, már el is felejtettem miről volt szó. De amíg szóba hozza a dolgokat, bőszen sietek megerősíteni vettem az infót. Azt már nem kötöm az orrára, hogy megjegyezni nem óhajtom. ~Erre pazarolni az agysejteket?! Pff...~ Kezemmel glóriát írok le a fejem fölött, majd ájtatosan teszem össze a kezeimet. - Én? Olyan leszek, mint a kis angyal meglásd! Nem fogok támadni elsőként, ez megígérhetem. De ugye megvédeni gondolom azért megvédhetlek majd, ha nekünk támadnak? - Érdeklődtem.
- Jól mondod Bellá, elég idős vagyok. Reméljük a kis taknyosok nem akarnak kötekedni az idősebbel és elég a jelenlétünk is ahhoz, hogy nyugodtan ott vadászhassak, ahol jól esik. Mert különben foghíjasan fognak hazajutni vagy egyenest darabokban! - Már koránt sem vidám a hangom, inkább nagyon is komoly. - Nem hagyhatnám a ruhát nálad? Kényelmesebb volna nem az erdőben vetkőzni. Már persze, ha nem hoznak zavarba a kockáim. - Vigyorgok rá, de csak ugratom. Hisz ismer már milyen vagyok. Egy lökött nagyra nőtt kamasz, akinek még a 300-hoz közel se nőtt be a feje lágya. Ha nem így lenne, most nem kéne óvónéniset játszanunk. Annak megfelelően, hogy mit határozott elindulok vagy átöltözni vagy egyenest az erdőnek.
Amennyiben a házban hagyjuk a cuccainkat, egy szál alsóban megyek az erdőbe, ahol átváltozok farkassá. Egyelőre nem engedem ki teljesen a bestiát, csak amikor már a vízesésnél vagyunk. Minden érzékemmel figyelek, hogy van-e itt más is rajtunk kívül. A látszat kedvéért még iszom is belőle, de érzem nem vagyunk egyedül. ~Nem vagyunk egyedül, de nem én leszek az, aki elmegy ma innen. Nem csinálok semmit, de ha provokálnak ne szólj bele.~ Intem a nőstényt óvatosságra, mielőtt az Atanerk parancsára közénk vetné esetleg magát. Sajnálnám, ha baja esne feleslegesen. Elbánok én ezekkel félkézzel is. Ennek pedig a farkasom és én is örülünk. Keresem a vadat, a prédának valót, de esetemben itt a farkasok is számításba jönnek.
-Igen én! Remélem örülsz!-Egy apró mosoly kúszik arcomra. Tudom általában elég komoly szoktam lenni, de azért én is szoktam mosolyogni, vagy viccelődni. A puszikat természetesen viszonzom, bár nem szokásom másokkal puszilkodni, de elfogadom ezt tőle. -Nem kell megvédened Daniel! Tudok én magamra vigyázni! És téged is elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, hogy te már csak a viselkedéseddel is ki tudod provokálni a másikból a támadást. Figyelj tényleg nem akarok zűrt. Ha nagyon akarsz bunyózni én benne vagyok. Néha nekem is meg kell mozgatnom a csontjaimat és a vadászatnál egy bunyó mégis csak kalandosabb. Én sem szívlelem a betolakodókat, de tisztelem annyira a falkánkat, hogy figyelembe veszem a szabályokat!-Nem lepődnék meg azon, ha ebből semmit sem jegyezne meg. Van olyan lökött és makacs, hogy minden szavamat elengedjen maga mellett. De én legalább megpróbálom és figyelmeztetem. Mert az biztos, hogy ha valami bajt kavar én fogom őt szétcincálni és nem az ellenségünk. -Daniel! Köztük is vannak nálad sokkal idősebbek, akik simán megölhetnek téged. Vincetet is megölték, pedig róla azt feltételeztük, hogy ő aztán olyan mint Akhileusz, akit nem lehet legyőzni. De neki is volt egy gyenge pontja és ezt sajnos ki is használták. Ne akarj az ő sorsára jutni!-Nézek mélyen a szemébe. A tekintetemből aggodalmat olvashat ki. Igen aggódom érte. Igaz nem vagyunk legjobb barátok, de a családom része, így ugyan úgy féltem, mint a többieket. -A kockáid? Mégis milyen kockáid? Ha jól emlékszem csak egy síkságot láttam a múltkor!-Felnevetek, majd bólintok egyet. -De nyugodtan hagyd őket itt. Viszont, ha nem bánod én majd az erdőben venném le a ruháimat.-Azzal meg is várom őt, majd mikor elkészül el is indulunk az erdőbe. Ahogy elég mélyen besétáltunk leállok és elkezdem levenni a ruháimat. Csak a fehérneműt hagyom fenn magamon, majd gyorsan fel is veszem a farkasom alakját. Először én is csak a békésebb oldalamat hívom elő. Majd ha itt lesz az ideje úgy is megtörténik a teljes átváltozás. ~Vigyázz a nyelvedre Daniel! Velem ne beszélj így! Lehet, hogy te vagy az idősebb, de ez nem add okot arra, hogy így beszélj velem. Én megadom a kellő tiszteletet, szóval tőled is csak ezt kérem!..Mellesleg meg ha provokálni kezdenek ne hagyd magad! Inkább zsákmányra koncentrálj, ne a többiekre!~ Mindvégig ő rá pillantok és vicsorgok. Ha továbbra is így fog velem viselkedni megismeri a karmaimat. Pár kört leírok körülötte, majd az egyik fa tövében megállok és behunyom a szemem. Érzem, hogy szép lassan kiszabadul az igazi bestia és átveszi a kis farkas helyét. Egy hosszúra sikeredett vonyítás közben végül megtörténik a teljes átváltozás ás már a hatalmas szörny mereszti szemeit a másikra.
Próbáltam kedveskedni üdvözléskor a puszikkal, bár kissé idegenkedve de elfogadja Isabelle a dolgot. Attól még, hogy ő nem akarja bennem igenis megvan az, hogy megvédjem. Nőstény, ráadásul a falka egyik Innarkja. És mint mentor fontos, így is kevés van belőlük. Én meg Tark vagyok, akinek a védelem a feladata, elvégre harcosféle vagyok vagy mi fene. - Ne szívd mellre, tudod hogy nem úgy értettem. - Próbálom békíteni, mielőtt még megorrolna rám. A mondandójának többi részével kár volna vitatkozni, mert pontosan úgy van, ahogy ő azt mondja. Tényleg ki tudom provokálni és ez is volt a nagy terv. Elérni, hogy ők támadjanak, utána én meg büntetlenül tehessem amit már réges régen meg kellett volna tennünk.
Hogy ez falkával az oldalamon vagy egyszemélyes igazságosztóként teszem meg, az édes mindegy a bestiámnak. Csak legyen értelme és szolgáltasson végre igazságot. Egy pillanatra elgondolkoztam a szavain, talán még értelme is volna levezetni vele a feszültséget. De nem akartam bántani. - Az nem lenne rossz, de akkor visszafognám magam, mert nem akarlak komolyabban helyben hagyni. A bestiám vért kíván és nem venném a lelkemre ha jobban helyben hagyna mint kéne. - Adom meg az őszinte választ. Nálam kb. ennyi telik a felelősségtudatból jelenleg. Ismerem a farkasomat, s bár látszólag sima farkasként egy kék szemű imádni való huskey-ra emlékeztetek, az igazi szörnyetegem ennél százszorta kegyetlenebb és félelmetesebb és veszélyesebb.
Valentine, a teremtőm nem véletlenül kapta az eszelős nevet. Én is elég sokat örököltem mind a mentalitásából, mint abból az érzékéből, hogy kiválóan értek a bajkereséshez meg a pengeélen való táncoláshoz. De tényleg. És erre még kicsit büszke is vagyok valahol, hiszen eddig túléltem. - A szabályokat próbálom betartani, de azt nem kötötték ki hogyan kell értelmezni őket. Vincentre felnéztem, hiába harcban esett el, nem ilyen halált érdemelt. Sem azt, hogy ne bosszuljuk meg őt. Nem követni akarom, csak igazságot szolgáltatni. Én forognék a síromban, ha megbosszulatlanul hagynátok. - Persze, tudom hogy igaza van és akár Shane is elég lenne hozzá, hogy kicsináljon ha akar. De hála égnek az Amarok megmaradnak a tanácskozásnál és nem harcolnak. Az ránk, Tarkokra marad.
Látom, hogy aggódik s talán van is miért. A farkasom van olyan bolond, hogy a józan ész ellenében cselekedjen, ha úgy érzi nyerhet vele. - Nyugi, nem lesz semmi gond. Mondom jó fiú leszek. - Csibészes mosolyt villantok, próbálva ezzel is oldani a feszültséget. Állom a tekintetét, mire lereagálja a kockáimat. Persze tudom, hogy már nem is haragszik. - Áucs, ez fájt az egómnak Bellá. Ezért büntetésből meg kell számolnod mindet. - Poénkodom, majd azért hozzáteszem. - Akkor veled tartok inkább. - Így amikor megindul az erdőbe, követem ruhástul és vele együtt vetkőzöm. - Vetkezz velem... uuuh béjbiii... - Énekelgetek röhögcsélve közben, mert hát nem én lennék, ha nem ökörködnék most is. A teliholdas éjszakák valahol mindig is izgalommal töltöttek el.
Én jóval hamarabb váltok farkasból bestiába, mint Isabelle. De nem is bánom. Így viszont talán túlságosan is nyers leszek a nővel. ~Megadjuk a tiszteletet és féltünk is.~ Küldöm felé a gondolatot. ~De tudjuk, hogy miért vagy ma itt mellettünk. Nem akarjuk, hogy bajod essen.~ Oh, igen, a bestia már a királyi többessel is jelzi, ő is itt van és nem gondolja másként, mint én. ~Inkább vadásszunk, mert az ölés most az egyetlen, ami megnyugtatna úgy érzem.~ Hagyom helyben a nőstény gondolatának végén a felszólítást. Ugyanakkor az idegen farkasokat egy percre se feledtem el, csak kivárok hogy mit akarnak és miért épp erre.
Sosem tartoztam igazán a falkához a klasszikus értelemben, ezért voltak szabályok, amiket egy - szerintem - nagyobb "jóért" átléptem. Viszont voltak olyanok is, melyeket tiszteletben tartottam. A makacsságom ellenére tisztában vagyok képességeimmel és hogy farkas viszonylatban - hiába éltem és láttam már sokat - eléggé ott van még a kölyökbunda foszlánya a hátsó felemen. Éppen ezért, mivel Castor meghagyta, hogy együtt mozgunk, nem távolodom el túlságosan a többiektől... éppen csak annyira, hogy kikerüljek látókörükből, de azért még hallótávon belül legyen. Farkas viszonylatban azért ez nem két perces séta, de nem is sétálni szoktak az erdei vadak, nem igaz? Azon felül, hogy épp egy szarvast űzök - esélye sincs - recsegve-ropogva keresztül az erdőn át, van egy sokkal triviálisabb okom arra, hogy miért igyekszem kikerülni falka látóteréből. Ez az ok nem más, mint Caleb. Elszoktam az ilyen terű maximális figyelemtől, melyet ugyan remekül rejtve ad elő a többiek előtt, nekem mégis tarkómon borzolja a szőrt rendre pillantása. Egyszerre hoz zavarba és nyugtat meg a dolog. Megnyugtat, mert úgy érzem, enyém lesz általa a világ, mely most az éjszakai erdőt, a benne rejlő ezernyi vadat és veszélyt jelenti. Nem árthat nekem semmi és senki, amíg ő vigyáz rám... ugyanakkor zavaró is - és éppen ezért lépek le kicsit a szarvasommal kettesben romantikázni - hiszen az elmúlt több, mint fél évben nem volt részem eme figyelemben, mióta atyám életét vesztette. Megtanultam magamra vigyázni és valahol a farkasomat bosszantja, hogy újra fognák a kezét. És ami azt illeti, kissé engem is.
Hangos morranással vetődöm a patás kis barátnőmre, elő a fák közül és teljes erőmből borítom fel, karmaimmal testébe marva, majd egyetlen vészterhes harapás keretében töröm el lábát. Imádnivaló, édes hang... a csont szilánkos roppanása. Az állat vergődik alattam, szorításomban, én pedig perverz élvezettel játszok vele... játszanék, ha a vízesés innenső oldalán nem tornyosulna és közeledne két megtermett hegyi felém. Nocsak, nocsak... kinőttétek a hegyet, drágák? Egyetlen torokra mért harapással vetek véget Bambi mamája életének és egyenesedem fel, szinte várva a kettőst, jelezve, hogy nem vagyok vak, kiszúrtam őket. Teljes alakomban is jellegzetes bundázatom - elülső mancsaim, képem és füleim feketén világlanak a szürke bundából kiemelkedve, s szukához képest igencsak erős, robusztus alkattal áldott meg vérvonalam, mely így, teljes alakomban tűnik csak szembe igazán. Egyébként meg nem vagyok olyan idióta, hogy kapásból provokáljak is... előbb felmérem, mifélék. Korban jóval előttem járnak, de mint tudjuk, vajmi kevés ez, ha nem képesek a lehetőségeiket megfelelően és okosan kihasználni. Míg a hím elszántsága bosszantó és kedvem lenne letörölni azt a képzeletbeli vigyort a képéről, addig a nőstény felől érkező aggodalom-foszlányok édes méregként csorognak le szívemig. Hát milyen megható már ez! Brrr... rohadtul. Minden esetre a prédámat nem fogom itt hagyni és átadni nekik, sem pedig megosztani velük. Ezt nyilvánvalóvá is teszem egy figyelmeztető, halkan rezonáló morgással, miközben sárgán cikázó tekintetem kettejük között jár, szemmel tartva őket.
-Oh milyen lovagias vagy. Ezt az oldalad eddig nem is ismertem! De mondom ne félts engem! Azért szerintem ügyes vagyok a harcban is. Nah meg ha gáz lenne úgy is jelezném feléd. Szóval ha egyszer szeretnéd tényleg szívesen harcolok veled. Legalább jobban megismerjük egymást!-Én nem tartok attól, hogy esetleg eldurvulna helyzet. Mind a ketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk mi az amitől végleges sebeket tudunk okozni a másiknak. De persze nem erőltetem a harcot, csak felajánlottam neki, hogy tisztában legyen azzal, hogy én szívesen belemegyek az ilyen kis játékokba. -Ebben igazad van Daniel, de azért arra is gondolj, hogy egy betolakodó végzett vele nem az összes farkas! Ha azt az egy betolakodót támadnád meg talán nem is zavarna, bár mondjuk féltenélek. Mert aki Vicentet legyőzte az igen komoly erővel bírhat. De tudod mit többet ne is beszéljünk erről...Inkább „élvezzük” a teliholdat. Már farkas éhes vagyok. Szóval remélem találunk egy jó nagy tulkot!-Nem szeretnék most semmi szomorú témáról beszélgetni. A gyászidőszak megvolt, lassan úgy is túl kell lépni. Azt a bizonyos farkast én is legszívesebben megölném, de tudom, hogy velem egy mozdulattal végezne, így meg sem próbálkozom vele. A kis dalán egy jót kacagok. Nem lep meg a viselkedése. Már-már vártam, hogy mikor kezd bele az ökörködésbe.
Amint végighallgatom a bestiáját elindulok az egyik irányba és intenzíven elkezdem szagolgatni a levegőt. Először megérzem a tulkok illatát, de utána egy másik szag fúrja be magát az orromba. Ez a szag csöppet sem kellemes. Valami idegen...Először elfintorodom, majd morgok egyet, végül a forrás irányába tekintek. Egy betolakodó! Reméltem, hogy nem fogunk velük összefutni, de sajnos ez most nem így lett. Remélem Daniel tényleg türtőzteti majd magát főleg, hogy ez a nőstény sokkal fiatalabb. ~Daniel menjünk tovább!~ Kérem tőle, majd le sem veszem róla a tekintetem. Most nem tudok benne bízni, mert azt is el tudom képzelni, hogy odaugrik mellé és provokálni fogja őt. A nőstény sem támad, inkább csak megtartja a tisztes távolságot és jól teszi.
Hirtelen megérzem a vér szagát és felkapom a fejemet. Az űzött vadat érzem, a bestia menne is a vadra. Felmordulok, amikor meglátom a betolakodót. Láthatóan még adja is alánk a lovat, amikor megöli. Nem nagy kunszt egy Bambit megfosztani egyetlen mozdulattól az életétől. Bezzeg egy tulkot?! Ha ingerelni akar, hát rosszul teszi. Fiatalabb nálam jóval, könnyű szerrel revansot vehetnék Vincentért. És ez bosszant. Mélységesen bosszant, de nem alacsonyodom olyan szintre, hogy egy nálam gyengébbel kezdjek. Annyira még nem vette eszemet azért a bosszúvágy.
Tekintetem nem ereszti a nőstényt, felmérem hisz lehetséges veszélyforrás ha heveskedni kezd. Robosztus alkat, már nőhöz képest. Nyilván apáink adományában részesült, hasonló lehet hozzám. Bár úgy nézek ki, mint egy huskeynak álcázott vérfarkas koránt sem vagyok se olyan játékos, se olyan barátságos egyén. Isabelle suttogását érzem magamban, s a félelmét. Nem akarok hülyeséget csinálni, most még nem jött el az ideje. ~Rendben, menjünk.~ Prüszkölök egyet, jelezve én itt végeztem, s már épp indulok meg, amikor figyelmeztető morgást hallat a szuka a vízesés túloldaláról.
Ez dühíti a bestiát, hogy egy ilyen szemtelen kis pondró erre vetemedjen, a mi földünkön! Nem elég, hogy a mi prédánkat, a vadjainkat kaparintja meg, most még fenyegetni is merészel! Hirtelen fordítom vissza a fejemet, hogy természetellenesen kék szemeimet az ő sárgáiba mélyesszem. ~Ha jót akarsz magadnak kölyök, addig takarodsz innét lapos kúszásban a vacsoráddal, amíg jó kedvemben találsz. Az én földemen nem tűröm, hogy fenyegessél! Világos?!~ Ennyire tudom visszafogni a bestiámat, de már így is nekiesett volna rég, hogy atyai nevelésben részesítse a nőstényt. Bennünk elég mélyen él Valentine kínzó okítása, a büntetései a szemtelenségért. Talán ezért is reagálok ily hevesen a morgására.
Ahogy a két hegyi megindulna, az elégedettséggel tölt el némileg. Nagyon helyes, ha ezek a vidéki korcsok tudják, hol a helyük! Menjenek csak vissza oda, ahova valók - elvégre ez a mi területünk, melyet immáron egy éve, minden egyes teliholdkor birtokba veszünk. Figyelmeztető morgásom már akkor szertekúszik a levegőben, amikor elejtem a vadat és kiszúrom őket, így aligha lehet provokálásnak nevezni. Főleg, mert azt nem így tenném, hanem sokkal... stílusosabban. Éppen ezért nem is igazán értem, mit akad fenn a hím rajta, na de... nem mindenki állhatott sorba ész osztáskor. Egyből le is vágom, amikor megtorpan, hogy hevességben ő nyerne a kis barátnőjével szemben. ~ Ha fenyegetni akarnálak, azt nem így csinálnám, mio cara...~ szalad gondolatom az éteren át úgy, hogy mindketten hallják a csontig hatolóan fagyos, hűvös rezgést, mely higgadt hangomra oly jellemző. És igen, kissé talán negédesnek is hat, ami azt illeti. Nehogy már ez a díszpincsi-képű mondja meg nekem, hogy merre és hány óra! Neem, azt a jogot már elvesztette egy kerek esztendeje a drága, mikor az őrzők idepateroltak bennünket... Vajh miért olyan nehéz belátniuk kis hegyi barátainknak, hogy elb*szták a dolgot? Talán még meg is érteném a makacsságukat. Talán. Ha megengedném magamnak, hogy hibázzak bármiben is. Ennek hiányában viszont sajnálatos módon a megértésemmel nem szolgálhatok, tekintve, hogy nem ismerem az "elszúrtam" érzést. ~ Mellesleg sehol sem láttam errefelé jövet táblát a becses neveddel, szóval miért nem mégy és fogsz a nődnek valami vadat fenn a hegyen, mielőtt még bajotok esne? ~ Ne mondja senki, hogy én nem szóltam előre... Mellesleg miközben szavaim feléjük úsznak a hideg alaszkai levegőben, izmaim ugrásra készen feszülnek meg, felkészülten egy esetleges támadásra, hisz sosem lehet tudni, mi jár a másik kettő fejében. Tekintetem minden egyes apró rezdülésükre odafigyel - főleg Danielére, ő tűnik ugyanis a neccesebb falatnak. De azért arra is figyelmet fordítok, hogy Isa hogyan helyezkedik el hozzá képest.
Már kezdek megkönnyebbülni, mikor Daniel beleegyezik a tovább lépésben. Őt már nem féltem, hisz ez a nőstény jóval fiatalabb nálunk. Inkább csak attól tartok, hogy ha ezek itt összebalhéznak akkor biza nem marad ez titokban és ki tudja, hogy milyen port fog ez felkavarni. Daniel mögött állva próbálnék tovább menni, ám a fiú a betolakodó morgására azonnal reagál. Ennyi volt a higgadtság. Nem hittem volna, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy kiakadjon. Ennek a fiúnak tényleg kellene vennie pár dühlevezető órát, vagy hogyan is hívják az ilyeneket. Talán egyszer majd le kéne ülnie Jamessel, hátha legalább ő tudna hatni rá. Mikor Daniel megszólal azonnal felé fordulok és megpróbálom leállítani. A gondolataimat csak felé közvetítem, nem akarom, hogy az idegen betolakodó is hallja mind azt, amit mondok neki. ~Daniel ne csináld! Ne foglalkozz vele! Ne Süllyedj le az ő szintjére. Ennél te sokkal okosabb vagy. Ne reagálj semmit a szavaira. Engem is irritál, de ezzel nem érsz el semmit. Lehet, hogy te boldog leszel, de biztos vagyok benne, hogy Mili vagy Darren őrjöngeni fog. Légy ÉSZNÉL!~ A fogam fehérjét is megmutatom neki, hogy igen is komolyan vegyen engem, bár azt hiszem jelen pillanatban ez sem elég. Nagy esély van rá, hogy ennyivel nem ússzuk meg a dolgot. A nőstény szavai hozzám is eljutnak. Mikor már engem is megemlít én is elkezdek rá morogni egy sort. Sosem tűrtem a tiszteletlenséget és nem is most fogok ezen változtatni. ~Hé kislány! Rólam ne beszélj így! Azért tudd hol a helyed. Mi erősebbek és idősebbek vagyunk nálad! Már csak ezért is tisztelned kéne bennünket. Másodszor meg örülnötök kéne, amiért ide engedtünk titeket. Ne élj vissza a vendégszeretetünkkel...Daniel mozgás! Azok a tulkok nem fognak minket megvárni!~ Most már komolyabb lépést teszek a felé, hogy tényleg elinduljunk. Egy kicsit odakapok Dan felé, hogy érezze közel áll ahhoz, hogy kiborítsa azt a bizonyos poharat és jobb, ha tényleg tovább állunk.
Jelenleg úgy érzem magam, mint valami puskaporos hordó; amit a legkisebb szikra is a levegőbe repíthet akár az egész kócerájjal együtt. Vincent halála óta egyre kevésbé tudom féken tartani magam. A gyászidőszakban még úgy-ahogy visszafogtam magam, de most hogy vége senki se várja hogy takaréklángon fogok égni továbbra is. Nagyon a bögyömben van már így is a betolakodó csürhe, ez az egész meg csak rátesz még egy lapáttal. Alapjáraton hagynám elmenni a kis fruskát, de a fenyegetését akkor se tűrném, ha 300 éves lenne nem éppen hogy 100.
Nem tudom, hogy miben mesterkedik, de ha jót akar magának addig megy innen, amíg a torkának nem ugrok. Hiába hasonlít rám, ha arról van szó erősebb vagyok no meg idősebb is több tapasztalattal. Ami azt jelenti, hogy minden valószínűleg szerint a mérleg nyelve felém billen erőteljesen a harc során. Mivel visszafordulok a nőstényhez, Isabelle közénk kerül. Ez nem túl szerencsés dolog, hiszen nem akarom őt is bántani. Minden esetre a fogaimat kivillantom és fenyegető morgás hagyja el a torkomat. Lépek egyet előre, izmaim ugrásra késszé merevednek, mikor meghallom Isa hangját.
A fene az ő jó dolgába is, hogy elveszi a tekintélyemet. Máskor nem érdekelne különösebben, de egy idegen farkas előtt kifejezetten zavar. Hím vagyok, ráadásul a rangsorban is előtte állok Tarkként. Ugyanakkor tudom, hogy miért van itt velem. Csak most olyan nehéz objektíven nézni ezt az egészet. ~Ne csináld már Isa, látod hogy ő kezdte. Szerintem direkt csinálja az egészet, provokálni akar. Mintha könyörögne azért, hogy jól hagyjam helyben. Tőlem megkaphatja. Ha ő kezdte nehogy már vissza kéne fogjam magamat. Különben sem ugrottam neki... még.~ Üzenem vissza.
Minden esetre egyebet nem tettem ezen kívül, bár gondolatban már rontottam is rá a nőstényre. Ugyanakkor Isa jól tette, hogy felemlegette Darrenéket. Az új Atanerktől még nem tartok - bár lehet kéne - viszont Darren nem csak hogy idősebb, hanem ha úgy nézzük olyasféle barát és felettem álló, akire hallgatok is. Megjegyzem kevés ilyen van a falkán belül, s talán mégse kéne felbosszantani. Nem kushadok le attól, hogy vicsorog rám Isabelle; farkasszemet nézek vele bár én nem vicsorgok rá. Nem csináltam semmit, inkább örüljön hogy nem öltem meg ezt a kis szemtelen fruskát.
~Ez a mi földünk. Akkor is, ha azok a szemtelen kis mitugrászok ide hoztak benneteket. Szóval én nem feszegetném a helyedben ezt a kérdést tovább. Betolakodó szánalmas csürhe vagytok, nem érdekel ki miatt jöttetek ide... más földjére. Ne várj tőlünk hát semmi jót, inkább szedd a sátorfádat és menekülj vissza a falkád védelmébe, amíg lehet. Nehogy azt hidd, hogy mindig megúszhatod a provokálásod következményét szuka! Ne feledd, hogy ezt itt most te kezdted! Én nem fogom.~ Jegyzem meg az idegen nősténynek. Addig örüljön, amíg száj karatézunk és nem a torkát kapom el.
Az egy dolog, hogy engem fenyeget meg becsmérel, de amikor Isára is megjegyzést mer tenni nem sok kell hozzá, hogy nekimenjek. Nem a nőm, de nem hagyhatom, hogy róla vagy bármelyik nőstényünkről így beszéljen. Minden esetre farkasos nevetést hallatok, amikor Isabelle helyre teszi. Őszintén szólva élvezem a helyzetet. ~Nyugi, megyek már nem kell heveskedni Bellá!~ Üzenem, majd egy utolsó pillantást vetek a másik nőstényre és küldök csak neki egy üzenetet búcsúzóul. ~Ha még élsz, mire legközelebb kötözködhetnéked támad, csak szólj és egy életre lerendezlek szíves örömest! A nevemet tudod.~
Nos, a kis szürke szerzett magának egy ellenséget. Kíváncsi vagyok, hogy megérte neki valóban kekeckedni. Megjegyeztem az illatát, ezután emberként se bújhat el előlem. ~Na, megyünk akkor?! Valakin le kell vezetnem a vérengzeni kívánó fenevadamat.~ Üzenem a lánynak, majd megindulok lassan a hegy felé. A kis fruskának még mindig megvan az esélye, hogy itt tartson minket. Bár jobban tenné, ha elkotródna a vacsorájával együtt. De van egy olyan sejtésem, hogy ő is az a fajta, aki addig játszik a tűzzel, amíg meg nem égeti mindkét mancsát vele.
Az ő földjük és vendégszeretet... micsoda nagy szavakkal dobálóznak itt. Tiszta udvar, rendes ház tábla nincs valahol kilógatva? Ha ilyen a vendégszeretetük, csodálom, hogy virágzik errefelé a turizmus, de tényleg. Az pedig már meg se lep, hogy a hím túlreagálja a dolgot. Csak míg ő erővel és sértettséggel "támad", addig én ésszel élek. Tudok harcolni, de az elmúlt száz év alatt is beláttam: ez bizony kevés a túléléshez. Nagyon nem jó emberbe kötött a pasas, bár ahogy látom, ezt még csak nem is sejti. Ha balhét akar, megkaphatja, bár igazán kár lenne a cuki bundájáért, ha itt veszne. Kétlem, hogy Castor megengedné, hogy megtartsam őket, pedig remekül "elbabázgatnék" az alagsorban velük. Na meg Ashnek is kellene valami gyakorló-bábu a törések helyrehozásának gyakorlásához. De vissza a kettőshöz, meg a "megmentjük a világot a pusztulástól..." stílusú kis monológjához ennek a szőrösnek. - A tisztelet nem a korral jár, az azoké, akik a tetteikkel kiérdemlik... kislány. - lépek el a vadtól, miközben Isabell-nek felelek, de nem közelítek feléjük. Lassú mozdulatokkal kerülöm meg a kettőst, mint keselyű a prédát, holott tisztában vagyok, hogy esélyem sem lenne ellenük. Ellenben van egy ütőkártyám, melyért pokolba kívántam eddig Castort, de belátom, nem is volt olyan botor ötlet, hogy nem engedi, hogy kettesével sétálgassunk teliholdkor, mint egyesek. - Hallottad, "Daniel, aki nem kezdett semmit"! Igazán sajnálom, hogy nem vezetsz körbe a földeteken, de a hölgynek igaza van. Azok a tulkok nem várnak meg benneteket... - mintha "elmosolyodnék", de ez csak a véletlen játéka, a farkaspofa inkább enged meg vicsort, mintsem negédes vigyor-félét. Annyira köti az ebet ez a szerencsétlen a saját hülyeségéhez, hogy az már szánalmas. Mint mondtam, nem így szoktam kötözködni. Akkor valószínűleg már rég a torkomnak esett volna, nem trükközgetne itt ennyire átlátszóan. Csak fel akar húzni, a fröcsögése azonban látszólag lepereg rólam. Valójában már nem is vele foglalkozok már, energiáimat kiterjesztem kissé, az érezhetően fagyos, hűvös fuvallatként körbeöleli a kettőst is talán és a hozzám legközelebb érzékelt falkámbélinek adom le mentális hálón keresztül az infót, mi szerint itt van egy hülye a vízesésnél, ha valaki műsorra vágyik, észak felé tart innét. Hogy ki a szerencsés, aki az üzenetemet fogja, fogalmam sincs.
~De igen pont neked kéne visszafognod magad! Te vagy az idősebb! Ha mi nem mutatunk példát az újoncoknak akkor miért várjuk el tőlük, hogy ők az ilyen helyzetekben ne csináljanak balhét?~ Kezdem azt érezni, ha emberként beszélnék most vele már ordítanék. Remélem nem sűrűn fognak Daniel mellé küldeni, mint felvigyázó. Egyszer szívesen elvállaltam, de kezd már sok lenni nekem ez a gyerek. Talán egy rangosabbra jobban hallgat, mint rám...De addig is megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy továbbra se történjen semmi a „piszkálódáson” kívül. Igaz tényleg egy szemtelen fiatal farkasról van szó és igen nagy az arca ahhoz képest, hogy mennyivel erősebbek vagyunk nála még külön-külön is. Én ilyen korban nem mertem volna visszapofázni egy nálam jóval erősebbnek. Igaz az elején nem izgatott semmi és a célom pont az volt, hogy megöljenek, de idővel megtanultam, hogy hol volt a helyem az akkori falkában és az itteniben is tudom. Nem ellenkeznék egy nálam idősebbel sem, még ha nem is kedvelném. Igaz most Daniellel más a helyzet. Daniel szavaira már nem reagálok semmit ám a lány már engem sem hagy békén, amitől csak még idegesebbé válok. ~Örülhetsz annak, hogy ilyen fiatal vagy! Gyávaság lenne a részemről megtámadni egy nálam gyengébbet. De hidd el, ha idősebb lennél már harcolnánk!~ Nem viselem el, ha így beszélnek velem, de nem tehet semmit. Gyengébbeket nem támadok meg főleg nem most, hogy a feladatom Daniel figyelése. Eddig arról papoltam neki, hogy vissza kell fognia magát, szóval igazán szép lenne, ha végül én ugranék neki a nősténynek. ~Rendben menjünk!~ Azzal meg is fordulok és el is indulok, de valami különös érzés kerít hatalmába. Úgy érzem mintha a nőstény készülne valamire. Talán jobb, ha szemmel tartjuk még ezt a betolakodót. A végén még képes és hátba támad minket. ~Daniel fél szemmel figyeld a nőstényt! Azt hiszem készül valamire!~ Ezt csak a fiúnak üzenem, a másik nem hallhatja meg nem is fordulok felé, csak elindulok az ellenkező irányba, arra amerre nem rég a tulok illatát éreztem.
JÁTÉK FAGYASZTVA, nem folytatható, mert eddig nem húzunk egy Teliholdat. Mivel úgy tűnt, hogy lesz itt valami érdemleges, ezért a sztorit átemelhetitek egy másik játékba vagy zsírozzátok le, hogy mi lett a vége.
*Nos, három alkalomból három alakváltás. Már rohadtul untam, hogy mindig Én húzom a rövidebbet ezzel az alig egy hetes kis döggel. Erre mér rá tett egy lapáttal Darren apám büntetése is. Nos, mint kiderült, a farkaslakban és az Őslakosok területén kicsit sem vagyok biztonságban. Addig biztosan nem, míg nem leszek erősebb és nem tudom irányítani a farkasom. Azonban a természet szava még engem is hív, ha tetszik, ha nem. S az igazság az, hogy ez ellen semmi kifogásom nem volt hisz szeretem a természetet, még akkor is amikor ilyen cefet hideg van. A gond csak annyi, hogy nem akartam az Őslakosokhoz tartozó erdőbe menni, nehogy megint baj legyen, aztán megint legyen egy csodás éjszakám náluk, vagy a műhelyben Jamie-vel. Csodás jah… kinek? Így hát az utam nem vezetett máshova, mint reményeim szerint egy semleges területre a várost szegélyező erdőbe. Nem akartam átváltozni, és szerencsére nem is került rá sor. Csak egyedül akartam lenni távol mindentől. Steven dolgozott vagy az ég tudja merre járt így kora délután, de most jelenleg a kutya sem tudja, hogy hol vagyok. Valahogy nem volt kedvem engedélyt kérni és felhívni egyik Apámat sem engedélyért. Na, nem azért mert nagylány vagyok vagy ilyesmi, közel sem. Csak időben haza megyek és különben sem a városba mentem be, hogy valaki vigyázzon rám. Itt meg milyen baj érhet? Azon kívül, ami már van, hogy eltévedtem és még csak térerő sincs? Igazából semmi, remélem. Már egy jó ideje bent császkáltam az erdőben, mikor vízcsobogásra lettem figyelmes. A kíváncsiságom egyből megszaporázta a lépteim a hangirányában és a vízesés még így télen is csodás volt. Megbabonázva néztem, ahogy óvatos léptekkel haladtam közelebb a parthoz. A folyó vízen jégtáblák úszkáltak és a lecsapódó víz bár számomra nagy hangzavarral járt, de még így is gyönyörű volt, ahogy megtört rajta a fény. Leültem hát ha hóba, ha már úgy sem fázhatok meg és gondolataimba mélyedve merengtem, ismét a hogyan tovább kérdést vitatva. Kis idő múlva azonban hamarabb éreztem meg az energiát, ami felém közeledett, mint hallottam meg a halk, nesztelen léteket. Pajzsom nem volt, így igen érzékenyen érintett az, hogy egy jóval idősebb valaki, aki nem mellesleg farkas és kicsit sincs köze Darrenékhez közeledik. Nos, mi tagadás, ilyen gyorsan sem pattantam még fel sehonnan és szürkészöld szemeim a fák közé vetültek, amerről éreztem közeledni. Ahogy megláttam az alakját már hátráltam is egy lépést, de annyira figyeltem a közeledő alakot, hogy egy kiálló kavicsba megbotlottam és hátra estem. Ennek következtében viszont egy citromsárga nadrágos, fekete tornacsukás, lila hosszított pulcsis, fehér kabátos és egy narancssárga- fekete kockás sállal rendelkező papagáj terült el a hóba. (Nincs mit tenni, imádtam a színeket már kölyök korom óta.) Nem hátráltam és nem is akartam menekülni és abban reménykedtem, hogy a másik is érzi, ahogy mocorog a bestiám. Nem, nem akart kitörni hála az égnek. De készült, hogy előfordulhat, hogy szükségem lesz rá és már készült. Na persze… mintha sokat érnék vele, ha a másik támad. Pláne, ha kiszagoljak, hogy milyen kis fiatal vagyok. Fél kézzel a hajam igyekeztem kiseperni a szememből és visszadugni a fülem háta mögé. Miközben vártam, hogy most mi lesz… *
Túl voltam egy ivászaton, Calebbal, ami nem volt egyszerű, még véletlenül sem. Elég sok homályos folt maradt ahol nem tudom mi történt vagy mit műveltünk, a beszélgetéseinkre sem emlékszem tisztán egy idő után, szóval rendesen szétcsaptuk magunkat germán cimborámmal. Aztán volt még egy találkozó a Betolakodó falka Bétájával is. Mindezek után nagyon kellett a levegő és a mozgás, és cseppet sem vágytam a városra, az emberekre vagy más farkasokra. Kellett a magány és az, hogy felfedezhessem a környéket, így szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost, hogy kijuthassak belőle egy semlegesnek nevezhető területre, Calebbal beszéltem, megkérdeztem tőle, merre menjek, ha egyik banda farkasaival sem akarok találkozni, ő egy vízesést javasolt nekem. Nem volt kérdés, hogy megyek vagy sem. Rövid derekú bőrdzsekit vettem, alá egy fekete hosszú ujjú felsőt, és egy sálat is a nyakamba, csak, hogy ne legyen feltűnő, hogy a mínuszok ellenére sem fázom. Alul farmert és bokacsizmát húztam, mivel emberként nem szeretem a hót a lábujjaim között, vagyis pontosabban, ha az a hó benne van a cipőmben. Mindehhez volt egy oldaltáskám is, hogy ebbe csomagolhassam be az erdőben a ruháimat és rejthessem, el még farkasként körbenézek. A tervem egyszerű volt, valahol váltok, elásom a táskám a hó alá, és tovább állok, megnézem valóban vannak-e erre medvék? Ha igen milyenek, és milyen ez az ominózus vízesés? A tervem egyszerű és nagyszerű volt, és jó darabig nem is volt vele gondom. A cuccom egy fa tövében rendeztem el farkasként kapartam rá havat, aztán ott hagytam és futva, nagy ugrásokkal indultam neki a környéknek. Találtam medvenyomot, amit egy ideig követtem, de ráuntam, így másfelé vettem az irányt, megnéztem a vízesést is, egészen kellemesnek találtam. A pajzsom leeresztettem, hogy tudjak mindenről, érezzek mindent, csak akkor fordultam vissza, mikor valami nem tetszett. A táskám felé vettem az irányt, és közben feszülten figyeltem, majd ahogy megéreztem a másik farkast. Jóval gyengébb nálam, ezt tisztán ki tudom venni, de akkor sem tetszett, hogy a motyóm közelében van. Lassan közeledtem felé. Ahogy lépésről lépésre kerültem közelebb a másikhoz, úgy borzoltam fel, a fekete bundámat, és kerestem őt olvadt aranyszemeimmel. Egy fa takarásából bukkanok fel, és nézek a lányra, aki addigra már a hóban van. Elsőnek lelapulnak a füleim, és még jobban felborzolom a bundám, már vicsorognék, mikor kisöpri a haját az arcából, és ismerős vonások néznek vissza rám. Ismerem ezt a lányt, mi már találkoztunk valahol. Megállok a mozdulatban és hegyezni kezdem a füleimet, figyelem őt, közben lázasan gondolkozom, honnan is olyan ismerős ő nekem, így a bundám se borzolom tovább. Ahogy nézem, a lányt bekattan honnan is ismerem, ő volt az a kislány, aki a nyomomba szegődött és nem hagyott békén, ha jól emlékszem Bostonban. Az édesanyjának akart valami ajándékot, én a páromnak, de mind a ketten tanácstalanok voltunk. Ő a tetejében még cserfes is és valami miatt kinézett magának. Nem tudtam levakarni, végül beszélgettünk és együtt találtuk meg a megfelelő ajándékokat, de akkor még nem volt farkas. Most már az, a szaga pedig… nem egyik és nem másik falka szaga… Magányos farkas lenne egy ilyen fiatal egyed? Végül szép lassan elindulok, óvatosan lépek, és igyekszem nem fenyegetőnek lenni, kétlem, hogy tudná, hogy mi ismerjük egymást, hiszen nem látott engem más formámban, mint emberiben. Elsétálok mellette, ugyan is a háta mögött van az a hely ahol a cuccom hagytam, kíváncsi vagyok, mi történt vele, és egy ilyen fiatal kölyöknek nem kellene egy egyedül lennie. Kiásom a cuccom a hó alól, és a táskát a számba veszem, kicsit megrázom, mivel még havas aztán jobb híján, megpróbálok egy vastagabb törzsű fa mögött elrejtőzni, hogy azért még se villogtassam neki a pucér seggemet. Gyorsan öltöztem fel, közben igyekeztem arra is figyelni, hogy más se lásson meg, mert az kellemetlen lenne. Miután már készen voltam, kinéztem a fa törzse mögül, és lázasan kutattam az amlékeimben mi is volt a kislány neve. - Ab, A… Valami a betűs a neved…- Szólalok meg és erőltetem az agyam, aztán csak beugrik. – Ash, ugye, jól emlékszem a nevedre? – Kérdezem meg tőle. Aztán kilépek a fa mögül a táskám felveszem a hóból és leporolom róla a havat.
*A hajamon keresztül is látom a másik szemeit, de a látásom nélkül is elég nyilvánvaló, hogy nem csípi a búrám. Az energia, ami belőle árad fenyegető és ettől függetlenül is még a hátamon is feláll a szőr Tőle, ezzel együtt meg a víz is kiver. Utálom ezt az érzést, hogy a farkasom miatt ilyen kiszolgáltatott vagyok. Bár egy farkassal szemben még ennyi esélyem sem lenne emberként, szóval most nem tudom, hogy jobban jártam vagy rosszabbul. Semmilyen ismerős illatot nem érzek rajta, ahogy mélyen beszívom a levegőt, hogy legalább ebből tudjak tájékozódni. De nem, csak hiába való próbálkozás. S most azon sakkoztam, hogy csak erre járt vagy épp sikerült egy a másik falkából összefutnom valakivel. Milyen jó nekem. Pláne, hogy még nem találkoztam olyannal, így fel sem tudtam ismerni még illat alapján sem. Ahogy borzolja a szőrét már erőteljesebben mocorog a kis dög bennem.* - Jajj ne… megint kikapunk… nem akarlak, maradj meg magadnak. * Nyöszörögtem a kis bestiának, amit valószínűleg a másik is tisztán hallott, tekintve, hogy még emberként is milyen jó a hallásunk. Igyekeztem hadakozni vele, de én semmire nem jutottam, ahogy az elmúlt alkalmakkor sem így láthatta a másik a szemeim sárga villanását. De mikor a másik már nem fokozta tovább a dolgokat kissé csillapodott, még ha nem is vonult be a sarokba. Bár a veszély korántsem múlt el, mégis egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim.* - Ha csak nem akarsz jelenleg egy könnyű délutáni nasit, akkor húzd fel azt a mentális hülyeséget, mert baromira idegesíti a dögöm az puszta energiád. * Bár nem volt ott a kérlek, meg a légyszi a hangsúlyomon hallhatta, hogy kértem a dolgot és nem utasítottam. Nem szokásom, hisz fordítva sem tűröm el. De a másik közeledni kezdett, bár lassan és semmi fenyegetőt nem éreztem, legalábbis semmivel sem többet, mint eddig.* - Remek… kellett nekem uzsonnát emlegetni… * Morogtam magamnak, és ahogy mellém került, igyekeztem kissé oldalra csúszni, lassan, óvatosan nehogy itt nekem támadásnak vegye. Élettelen szürkészöld szemeim minden mozdulatát követik. Ahogy a táska előkerül és megrázza, óvatosan fújok egyet hisz a rajta lévő hó maradék igencsak beterítette az arcom.* - Kösz… én is szeretlek… * Irónia a köbön és óvatos mozdulattal igyekeztem kitörölni az arcomból a hideg folyadékot. Ahogy eltűnt a fa mögött még oldalra is fordítottam a fejem és becsuktam a szemeim. Annyi eszem még nekem is van, hogy tudjam, nem onnan akar épp rám támadni egy táskával a szájában. Szal visszaváltozni készül. Csak a hangjára fordultam vissza mely ismerős volt valahonnan. Összevont szemöldökkel néztem a másikat és most már felültem törökülésbe. Könyökömet megtámasztottam a térdeimet az ökölbe szorított kezemre pedig rátámasztottam az államat. Így viszont a kabátom feljebb csúszott és egy ezüstlánc fityeget rajta körbetekerve egy medállal. Még nem bírtam egész nap hordani, de Darrien azt mondta, hogy szoktassam magam hozzá apránként, így pár óra nem okozott gondot.* - Igen. Viszont én nem emlékszem a Tiédre. Különben meg a gyertyatartóval mellé lőttünk, maminak kicsit sem tetszett, még ha azt is mutatta. * Közöltem vele, hisz azt tudtam, hogy hol és mikor találkoztunk. Azonban a másik észrevehette, hogy az életvidám, örömtől és boldogságtól csillogó szemű kislány már sehol sincs, csak a tok az, ami megmaradt. Szemeimben semmi élet nem volt, hangom sem volt játékos és vidám.* - De akkor anno ez volt az a fura érzés, amit melletted éreztem. Már akkor is farkas voltál. * Állapítottam meg, amit anno nem tudtam hova rakni és inkább figyelmen kívül hagytam.*
Kezdőlap
//
//
