Éppen egy lépés közben morran rám a farkas, én viszont meg sem rezzenek. Annyi ilyenről álmodtam, vízióztam már, hogy el tudom dönteni melyik-mit jelent. Ez a figyelmeztető morgás volt, "csak" felállítja a határokat. Vettem a lapot, de haladok tovább. Én azt hiszem jelentős előnyökkel indulok ebben az ismeretségben, mert - még ha nem is jegyeztem meg mindent róla- azért nagyjából van sejtelmem arról, hogy mi az a "túl sok". Az érintés már az lenne. Nem vagyok ostoba. Ha a pasas nem is tartja még annyira sem az embert, hogy kitekerje a nyakát, egy szemernyi kétségem sincs a felől, hogy abban a pillanatban végez velem, ahogy átlépek egy határt... Az én kicsi paprika spray-m vajmi keveset érne. Pláne úgy, hogy mire lehajolok érte a bokámhoz, már nem lennének kezeim, hogy elővegyek. Gyorsak. Erősek, és ügyesek. Én meg egy ember vagyok, aki iszonyat alacsony helyet kapott ebben a láthatatlan táplálékláncban. Hogy jelenthet valami veszélyt, ha ennyire... gyönyörű? Mert az én szememben lélegzetelállító szépséggel bír ez a szörnyeteg. Vagy maga a veszély teszi széppé? A félelem, még ha az nem is tudatos? Erre inkább később térek vissza... Én megkaptam amit akartam, körbejártam, megnéztem jóóó alaposan magamnak, most rajtam a sor nyugodtan tűrni, hogy végigszimatoljon. Tetőtől talpig. Kicsit olyan ez, mint a motozás. Mintha érezném is az energiáit végigtapogatni. Talán éppen ezt teszi, ki tudja. Megáll velem szemben, sárga tekintete szinte lyukat éget rajtam, ahol elhalad. Erről eszembe jut egy gondolat, ami éles képekké és hangokká áll össze a fejemben, a gerincemen meg kúszik fel az inger, hogy írjam le amit látok. Csak nemhogy leírni nem akarom ezeket a képeket, amiket ez a sárga szempár hívott életre, de még látni sem. Hátat fordítok a farkasnak, hacsak nincs kedve kergetőzni, vagy buliból szét tépni, akár vissza is változhat.
Ez a lány… vagy éppen nő, hihetetlen. Nem fél tőlem, meg sem rezzen, hiába a tüdőm mélyéről felrobajló vészjósló morgás és az elővillanó fehér agyarak, rózsaszín íny. Félnie kellene tőlem, ezért futólag meg is kísért a gondolat, hogy teszek róla, rettegjen tőlem… Végül azonban nem moccanok. Valahol kedvemre van ez az ostoba és oktalan bátorság. Pontosan tudja, mennyi esélye van ellenem, hogy mennyire nem érdekelne a halála, és mégsem tart tőlem. Tudom – vagy csak úgy képzelem, hogy tudom -, hogy meg akar érinteni, de bölcsen megállja. Miután ő már megkapta, amit akart, és én is végigszimatoltam, még néz egy darabig. Látom a szemében, hogy a gondolatai már az események előtt járnak. Talán rákérdezek, hogy mit látott. Aztán… elfordul. Ez enyhén meglep. Azt hittem nem fogja tudni levenni rólam a szemét, míg végül én nem vetek véget ennek az egésznek. De úgy látszik elég volt neki a mókából, így aztán lehajtom a fejem, és a mozdulat végén már újra emberi önmagam vagyok, féltérden a fűben. Felkelek, lesöpröm a térdemről a koszt, majd a talpamról is, mielőtt zoknit és cipőt húznék. A vízesésnél benedvesítem a zsebkendőmet, és letörlöm a bőrömre száradt vért. A sebeim már csak halvány rózsaszín hegek, holnapra nyomuk sem marad. Felöltözöm, megigazítom a nyakkendőmet, leporolom a zakómat, és készen is vagyok. - Nos? Megkaptad a válaszaidat? Érdeklődöm egy enyhén kaján félmosollyal a szám sarkában, és ha készen áll rá, akkor elindulunk vissza az autóhoz…
Alig pár másodperccel később, hogy elfordultam, a vízesésen át meghallom az öltözködés tompa neszeit, tehát maradok ahogy vagyok. És amíg ő felöltözik, én a gondolataimat rendezem. Most, hogy már tudom az igazat, elég bizarr az előbbi momentum, ami lezajlott a fejemben. Már most tudom, hogy nem fogom leírni. Ezek után még gusztustalanabbnak tartanám beleírni magam a történetbe. Maradok kívülálló, mint eddig. A Holiday Inn-t és a hegyvidéket nagy ívben kerülök, és a Golden Wolfos rendeléseket is másnak passzolom át. És a legfontosabb: ha még egy ismerős arc jön velem szemben az utcán, nincs az az isten, hogy leszólítsam. Próbálok rájönni, hogy mi lesz Nikolai következő lépése - a Niko már valahogy nem áll a számra még gondolati síkon sem-, de rá kell jöjjek, hogy elképzelésem sincs. Ebből pedig az következik, hogy bár tudhatok ezt-azt róluk, a fejükkel nem gondolkozhatok. Ez áldás, és átok is egyben. Az egyetlen dolog, ami jelenleg megrémít, az hogy mennyire könnyen elfogadtam ezt az egész őrületet. A kételyek eloszlottak, a múlt már nem számít, csakis a jövőn kattogok. Beindultak volna a túlélő reflexek? Éppen ideje volt... Bár a bostoni alvilág elől látszólag egér utat nyertem, most tártam nagyra az ajtómat egy újabb életveszélyes fenyegetés előtt. Csak hogy innen nincs menekvés, ha egyszer szagot fognak. Szóval ha van is bennem félsz, az nem a férfi miatt van. Tartok tőle, persze -bolond lennék ha nem-, de ez nem félelem. Mikor elhal a mozgás, megfordulok. Nikolai a nyakkendőjét igazítja, tökéletes keretes szerkezetet kölcsönözve az átalakulásnak. A nyakkendővel kezdte, majd azzal is fejezte be. A kérdés után iszonyat súlyos csend telepedik a helyre. Csask a víz zubogását hallom, de az szinte berepeszti a dobhártyámat mire egy nemleges fejrázással megadom a választ. - De ez már az én bajom, igaz?- kérdés ugyan, de megállná helyét kijelentő formában is. - Nem az a pesztra típus, és ha én kérdezek, azt innen kezdve már csak tehernek venné. Megfizetni úgyse tudnám, ha netán mégis segítene. -adom a magyarázatot az előbbire. Ha ő e közben elindult vissza, akkor én is megyek, persze, de ha nem, akkor állok ugyanott ahol eddig. - Mit vár tőlem? Ezt azért még meg kell kérdeznem. Annyi figyelmet szentelt rám, hogy elhozzon ide, és beavasson a titkába, ami valljuk be túl nagy ár azért cserébe, hogy én elsütöttem néhány apró infót róla, és megmutattam a rajzaimat. Van ennek a hepajnak egy miértje is. Pont ez érdekel.
Milyen bájosan tapintatos lett a kislány! Még véletlenül sem néz rám, míg fel nem öltözöm, pedig egyszer már mindent látott belőlem. Többet, mint életében bármelyik eddigi pasasból láthatott. És mégis háttal várja ki, míg felöltözöm. Nem számít, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy kíváncsi-e a testemre. A visszakérdezésre felvillan a farkasvigyorom. - Lehet… De érezhetném a sajátomnak is… Most, hogy felkeltette az érdeklődésemet, újabb lehetőségek, más utak is megnyíltak előtte, de legalábbis felbukkantak, és eldől, hogy választhatja-e őket, vagy lesz-e választása egyáltalán. A magyarázatára megvonom a vállam. - Mindennek megvan az ára, Rachel. Még adok neki egy pár pillanatot, mielőtt elindulnánk, és a kérdésére érdeklődve mérem végig még közelebb is lépek hozzá, hogy közelről láthassa, ahogy sárgán villan meg a szemem. -Unatkozom? Vagy csak meg akarlak tartani? Kíváncsi vagyok? Annyi a lehetőség, és azt hiszem még magam sem választottam… Nem tudok rólad eleget, de most rajtad a sor… Te fogsz nekem válaszolni és mesélni… Ez a titok drága… És mostmár elindulunk vissza az autóhoz. Most is épp olyan lendületesen haladok, mint mikor jöttünk, és nem kell sokat sétálni. a riasztó most is hangtalanul kapcsol ki, a központi zár halk, tompa kattanással kapcsol ki, és a reflektorok fényei belehasítanak az erdő sötétjébe.
Hogy mindennek megvan az ára, azt én is tudom... De az biztos, hogy nem adok többet annál, mint amennyit én jónak látok. És ezt a kérdést mindketten ugyanúgy látjuk azt hiszem... Mert ugye, ha annyira nehezére esett volna átalakulni egy kis senki előtt, akkor nem tette volna meg. ellenben, ha ezzel akart némi bizalmat ébreszteni felé, úgy be kell valljam, ügyes húzás volt... A válasz (elletve költői kérdések) közepette az egyetlen mimikámat, a homlokomra felszaladt szemöldökeim jelentik. Amolyan "valóban?!" ívben görbülnek mikor elhangzik a "meg akarlak tartani?" szösszenet. Nem vágok a szavába, nem is tudnék, de a gesztussal már eleve sikerült a tudtára adnom, hogy ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam. Azzal semmi bajom, ha pusztán egy tárgynak néznek - elég nevetséges lenne annak fényében, hogy prostituált voltam...- csak amíg nem vagyok tisztában a kifejezés Nikolai szempontjából értendő jelentésére, hagy legyenek már kételyeim a dologgal kapcsolatban... Újfent tisztességgel lemaradok mögötte, már kényelmesen elhelyezkedik az autóban mire elérek az első lökhárítóig. Hogy mi lesz, azt nem kérdezem. Elég világos az, hogy megyünk vissza hozzá, és feltesz majd egy rakás kérdést. Szerintem azon az elkerülhetetlen ponton szakad majd meg diplomáciai kapcsolatunk... bár ez leginkább a kérdések természetétől függ.
Az erdőben találtam egy elhagyatott házikót. Pont olyan, mint a mesében. Kissé már benőtte itt-ott a buja, zöld növényzet, de a célnak megfelelt. Volt fedél a fejem fölött és szem előtt sem voltam túlzottan. ~Ha véletlenül a városba keveredik Jared, akkor sem fog egykönnyen megtalálni.~ Tetszett ez a gondolat. Csakhogy sajna nincs villany, se víz a házban jelenleg. Így példának okáért a tisztálkodást másként kell megoldanom. Még szerencse, hogy a közelben van egy vízesés némi tóval megspékelve. Az agyonhasznált törölközőmet és a gyöngyvirág illatú szappant magamhoz véve elindultam hát, hogy éjszakai fürdőzés címszóval megmosakodjam. Mivel nyár van, még nem sötétedik korán, 9-10 körül is jól lehet látni.
Legalábbis én farkasként igencsak jól tájékozódtam. Ugyanakkor tudtam, hogy még ebben a "melegben" sem kellemes a víz, amiben meg akarok mártózni. A vízesés miatt igencsak hidegre számítottam, de bíztam benne azért valamennyire felmelegedett már. Amikor odaértem körül néztem. Egyetlen teremtett lélek sem volt a közelben, így levetkőztem. A ruháimat szépen odakészítettem és a törölközőt rá raktam, majd a szappannal a kezemben a vízbe sétáltam. Először csak a nagylábujjamat érintettem hozzá, majd fogaimat csikorgatva lassanként egyre beljebb és beljebb merészkedtem. Mondanom sem kell, tökre hideg volt alig 15 fokos lehetett, még az uszodák hideg vizes medencéjénél is hidegebb volt a vízesés folyamatos utánpótlása miatt.
De próbáltam a jó oldalát nézni. Legalább gyorsan fogok végezni és tiszta leszek. Gyorsan megmosakodtam, majd úgy döntöttem a hajamra is ráférne némi tisztítás. Felsikkantottam, amikor a vízesés alá beálltam. Próbáltam minél gyorsabban végezni a dologgal ám hamarosan hangokat hallottam. Nem túl hangosan, elvégre a vízesés itt zubogott a közelemben és ez azért elnyomja a zajokat. De tudtam, hogy járkál erre valaki. Megijedtem, mert ha nem valami állat akkor itt fog megtalálni a tóban anyaszült meztelenül. Próbáltam gyorsan kiúszni, de a hidegtől begörcsölt a lábam és nem tudtam úszni rendesen. Éreztem, hogy elmerülök lassan, hiába kapálózok veszettül. Teljesen kiment a fejemből, hogy már régóta vagyok a vízben és begörcsölt a lábam.
Próbáltam fennmaradni a víz felszínén, miközben elhajítottam a szappant is, ami közeli part menti bokorban landolt nem messze a ruháimtól, megrezegtetve a leveleket. Éreztem, hogy egyre jobban fázom, de nem adtam fel. Fogvacogva evickéltem kifelé, ám félúton úgy éreztem túlságosan fáj a lábam, nem bírok tovább menni. Mindent vagy semmit alapon elkezdtem hát kiabálni segítség után, mielőtt valóban végleg elmerülök és megfulladok. - SEGÍT... SÉG! SEGÍTSÉG! VALAKI SEGÍTSEN! - Kiabáltam miközben kétségbeesetten próbáltam a víz felszínén maradni. Jókora adag vizet nyeltem, ami szinte marta belülről a légcsövemet.
A hozzászólást Shila Yeskel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:49 pm-kor.
A hely megismeréséhez az is hozzájárt, hogy felmérem a vadállatállományt, illetve a városhoz közel eső erdőségeket, melyek nem kimondottan az Őslakosok területe.Persze tudom, ha megkérdeznénk egyet közülük, azt mondaná, hogy egész Alaszka az övék, és mi csak pofátlan balhékereső őrültek vagyunk, ami talán még kicsit igaz is, de ez a legkevésbé sem zavar, és véleményem szerint nem is fog a későbbiekben sem. Az erdő szélén parkoltam le a motorom, majd nyugisan, emberként sétáltam be, és nézelődtem. Hallgattam a csiripelő madarak kedves dallamát a fejem fölött, a mókusok mohó rágcsálását, na meg a közelben legelésző őzek szaga is megcsapta az orromat. Több se kellett hát, ledobáltam a ruháimat és felvettem a már éhes farkasom teljes alakját. A csokoládébarna bundám színét elnyelték a sötétebb bokrok, ahogy elkezdtem becserkészni a vadat. Ahogy egyre közelebb értem a fűhöz lapultam. Túl egyszerű volt, hiszen a sűrű aljnövényzet miatt egy szempillantás alatt leteríthettem volna a hozzám közelebb eső őzet. De nem, ez nem jó. Én most adrenalinra vágyok arra, hogy üldözhessem, loholhassak a nyomába, míg rá nem vethetem magam. Így is lett. Szándékosan vakkantottam el magam, és egy kis egérutat adva eredtem a zsákmányom nyomába. A hajsza minden vadállat számára maradandó és élvezetes. Akaratlanul is kiéleződnek az érzékeid, a tetőfokára hág a gyorsaságod és minden mozdulatod ösztönös. De persze a kivétel erősíti a szabályt, hiszen egy önszántából átváltozott farkas általában megőrzi a tudatát. Ezért is torpantam meg olyan hirtelen, és hagytam eliszkolni a vacsorát, mikor megéreztem a másik farkast. Körbeszimatoltam, hátha betorpantam volna figyelmetlenségből valaki privát területére, de nem éreztem semmit, így hát a nőstény irányába indultam. Nem féltem tőle, nekem, egy ekkora bestiának, mi oka lenne? Mellesleg az energiái sem voltak túl erősek, ez persze nem azt jelenti, hogy nem bújhat páncél mögé. Akkor vettem rohamosabbra a tempót, amikor sikoltozni kezdett. Pillanatok alatt odaértem, és csobbantam be a hideg vízbe, nem is foglalkozva semmivel. Lehet, hogy ellenséges szuka, de nem fogok senkit sem így veszni hagyni A tengeren megtanultuk, hogy mindegyik farkas élete kincs, hiszen olyan nehéz pótolni őket. A rémületének szaga erősebb lett, de nem törődtem vele, alá úsztam, így mikor feljöttem már a hátamon volt. Csak annyi a dolga, hogy kapaszkodjon.
Kiabálásomra nem várt segítség érkezett. Egy farkas vetette bele magát a jéghideg vízbe. A tó vize persze felkavarodott ettől, ahogy közelített egyre jobban hozzám. Nem törődhetem azzal, hogy esetleg Jarednek dolgozik és így talált rám. Az abbéli félelmemet, hogy rám találtak elnyomta a tudat, hogy mindjárt meghalok. Az életösztönöm munkálkodott bennem, nem akartam meghalni. Pedig a lábaim szinte teljesen megbénultak a hidegtől, s félő volt, hogy elmerülök, mire ideér hozzám a tó közepére. Kapálóztam és küzdöttem, hogy valahogy fent maradhassak a víz felszínén addig, amíg hozzám ér és tud segíteni. De elfáradtam, úgy éreztem egyre nehezebb csapkodnom a kezeimmel is, nem csak a lábammal. Már épp elmerültem a feketeségbe, amikor alám úszott. Gyakorlatilag ezzel megmentett, hiszen ha elmerülök, legfeljebb vízi hullaként bukkanok újra felszínre, de akkor már késő lesz nekem. Próbáltam kapaszkodni a bundájában, hogy vele együtt kievickélhessek a partra. Ám túlságosan is fáradt voltam, s hiába öleltem át vagy próbáltam a hátán maradni. Az ólmos fáradtság úrrá lett rajtam és eszméletemet vesztettem. Elnyelt a feketeség. Nem tudtam ébren maradni, aminek az lett az eredménye, hogy már épp a parthoz értünk ki, mire lassanként lecsúsztam a hátáról bele a zavaros vízbe. Nem ellenkeztem, nem kapálóztam, bár testem meg-megrándult néha miközben nyeltem a sok, számba és orromba betóduló vizet.
Remek, már csak ez hiányzott. A kapálózása alább hagyott, majd teljesen meg is szűnt. Ne most halj meg nekem, Aranyom, mert akkor fölöslegesen lettem vizes, és nagyon zabos leszek. ~Bírd ki, már nincs sok!~ Nem tudom, hogy a hangom eljutott-e a tudatába, csak arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb csúszik. Mordultam egyet, majd hátrafordítottam a fejem, és éppen elkaptam a karját agyaraimmal. Nem haraptam meg, csak tartottam, hogy ne merüljön el. Így vonszoltam ki a partra, ahol az oldalára fordítottam, hogy kiköhöghesse a vizet, amit lenyeldekelt a nagy fulladozásba. Emberi alakban egy hangos sóhajtást hallattam volna, de most inkább csak megböktem az orrommal a lány arcát, illetve a mancsommal megütögettem a hátát, hátha ez segít. Nehezen tudok így szájon át lélegeztetni, vagy ilyesmi, szóval lehet, hogy vissza kéne változnom. De egy nőstény ne legyen ilyen puhány, emberelje meg magát, szedje össze az erejét, és küzdjön! Türelmesen vártam feszült figyelemmel követve minden rezdülését, és már éppen kezdtem visszavonni a bestiám, hogy újra emberi alakot öltsek. Kár, hogy a ruháim valahol az erdőben maradtak...Sosem zavart a meztelenség de lehet, hogy a szívbajt hozom rá, hogy ha hirtelen azt se tudja, hogy mi történt. ~ Kislány, éledj!~
Szerencsére még időben elkapott, így nem nyeltem túl sok vizet. Kissé kába tudatomba lassan bekúszott az idegen farkas hangja, de felelni már nem volt erőm. Mint, ahogy kapaszkodni sem. Éreztem a karomat finoman megfogó agyarakat. Épp csak annyira harapott rá kezemre, mint a kölyküket a szájukban utaztató szukák. Amennyi ahhoz kellett, hogy ne merüljek el. Már a szemeimet se bírtam nyitva tartani az ólmos, rám nehezedő fáradtság érzetétől. Nem tudom mikor értünk ki a partra, vagy hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, míg küzdöttem az ébrenlétért. Talán az életemért is kicsit. Azt mondják az ember szemei előtt lepereg az élete, amikor haldoklik. Nos én első kézből tapasztalhattam meg a dolgot azt hiszem. Valóban úgy éreztem, hogy egy filmet nézek, csakhogy ez visszafelé haladt.
Ahogy egyre fiatalabb kori emlékképek tódultak agyamba, egyre inkább világosabb lett minden körülöttem és a végén úgy éreztem egy alagútban vagyok. A sokak által emlegetett fényt is látni véltem ám erről hirtelen egészen más jutott eszembe nem Isten. Amúgy sem neveltek vallásosnak. Legalábbis szó szerint véve egyetlen egyháznak se vagyok tagja. De azért van egy felsőbb erő, aminek hiszek a létezésében. Ha ez hit és vallásosság, ám legyen. Kósza gondolatfoszlányként vetődött fel bennem, hogy amit sokan a mennyországnak gondolnak, a fény meg minden nem-e a születésünkről visszamaradt emlék csupán. Ahhoz, hogy megtudjam elindultam a forrása felé, ki az alagútból. Ám ekkor ismét egy hangot hallottam. A farkas hangjára ismertem, mely alig volt hallható már, mégis megállásra késztetett.
Visszafordultam a sötétségbe és botorkálva, az alagutam falát tapogatva az egyre halkuló hangot követtem. Éreztem az arcomnak és a hátamnak ütődni valamit, de semmit sem láttam. Egyik kezemet elvéve a faltól magam előtt tapogattam a fekete, anyagtalan semmit. ~Merre vagy? Nem talállak. Eltévedtem, a sötét körülölel.~ Próbáltam üzenni én is, de nem tudtam, hogy kapok-e még rá választ. Elég erőtlennek éreztem magam a próbálkozástól. Lassan tértem magamhoz és szinte azonnal fuldokolva köhögtem fel a légcsövemben és tüdőmben rekedt vizet. Csípett, a tüdőm égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul valami még mindig nyomta a hátamat. Szerencsére oldalt fekve voltam, így nem nyeltem vissza a magamból kiadott vizet.
A hátamra gurultam és lassan, kissé sípoló tüdővel ittam magamba az éltető levegőt. Nem haltam meg, de minden lélegzetvétel kegyetlen késszúrásszerű fájdalommal járt, szinte marta a légcsövemet. Fekete pontok ragyogtak a lassan kinyíló szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, és elzárták a fényt. Homályos tekintetem idővel kiélesedett és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egy férfi magasodik felém eltakarva a fák lombjai között átszűrődő napfényt. Meg akartam szólalni, de csak köhögni sikerült. Kezdetben nem jutott el tudatomig, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Ám, amikor kapcsoltam kezeimmel igyekeztem eltakarni magam, bár valószínűleg mindent látott már belőlem az illető. ~Ki vagy? Te mentettél ki?~ Kérdeztem telepátiával inkább tőle remélve, hogy sikerül üzenni neki legalább úgy.
Hallottam a gondolatait, minden eljutott hozzám, annak ellenére, hogy ő már talán máshol járt, legalább fél lábbal. Viszont válaszra nem méltathattam, hiszen átalakulás közben nem megy túl erőteljesen a másra koncentrálás. Főleg mert hiába vagyok évek óta farkas, még mindig fájdalmas a művelet. Gyorsan, de hangosan recsegve alakultak vissza csontjaim, és jelent meg újra az emberi bőröm. Az energiámat messze érezhették, szóval reménykedtem benne, hogy senkinek nem jut eszébe erre tévedni. Immár emberi alakba, de ruhátlanul térdeltem a lány mellett. Engem nem zavart túlzottan, már hozzászoktam a meztelenkedéshez. Pont mire hozzáérhettem, már el is kezdett köhögni. Homlokráncolva figyeltem ahogy lassacskán visszatér a való világba. Egy hangos sóhajjal engedtem ki magamból a feszültséget, mikor átgördült a hátára. Lassan, szemeit kinyitva engem is megláthatott, és bár a beszéd nem ment neki, elég volt látnom a hirtelen mozdulatait, hogy lássam mennyire zavarba jött. Remek, egy szégyenlős haldokló... - Nem kell takargatni magad, kislány, láttam mindent, amit csak lehetett. - nem akartam gonoszkodni, de azért egy vigyor csak kicsúszott. Végül talpra löktem magam és az erdő felé intettem a fejemmel - Elmegyek a ruháimért, de mindjárt jövök vissza, addig próbáld meg összeszedni magad. - azzal meg is fordultam és gyorsított léptekbe indultam a fák sűrűjébe. A cuccaimat hamar megtaláltam, így hát gyorsan fel is öltöztem, hogy visszamehessek és válaszolhassak az esetleges kérdéseire, na meg ő is az enyéimre. Visszakocogtam a vízeséshez, és ha a lány már ruhában volt, úgy odamentem és lehuppantam a földre, hátratámaszkodva a kezeimre. Nem féltem tőle, ugyan, ártani nem tud nekem, és amúgy se tűnik annak a harcias típusnak, ezért mertem ilyen hamar kényelembe helyezni magam - Válaszolva az előbbi kérdésedre... Én mentettelek ki, igen, de hagyd csak nem kell hálálkodni. Mellesleg Ronny vagyok. És te, Bogárkám, hogy keveredtél ebbe a piszok hideg vízbe? Szerencséd,hogy erre jártam...
Amikor vigyorogva felhívta a figyelmemet arra, hogy ő bizony mindent látott nagy kedvem lett volna egyszerre elsüllyedni szégyenemben és jól felképelni az arcátlanságáért. Engem még úgy neveltek, hogy a lány védje az erényét, míg férjhez nem megy. Persze Jared mindent felrúgott, de ez egy más kérdés. Még egy férfinek nem adom meg ezt a lehetőséget. Figyeltem a férfit, ahogy felpattan és próbáltam nem oda nézni. Most is zavarba tudtam jönni ennyitől is. Néha már komolyan úgy érzem, megijedek a saját árnyékomtól is könnyedén. Bólintottam a férfinek, aki sietve távozott. Én is felkeltem, bár nehézkesen és megkerestem a ruhámat és a törölközőt. Visszamentem a tóhoz és lemostam magam, ahol földes lettem vagy füves. Után pedig szárazra töröltem magam és felvetem a ruhámat.
Hallottam, hogy érkezik és figyelmemet abba az irányba fordítottam, ahonnan őt hallottam. Néztem, ahogy lazán leülve a földre kényelembe helyezi magát. Idősebbnek tűnt nálam kinézetre, de ez nem feltételezi egyértelműen, hogy valóban jóval idősebb nálam. Hiszen én sem vagyok mai csirke, hogy úgy mondjam. Egy kissé azért tartva tőle, a távolságot meghagytam kettőnk között és magam is helyet foglaltam a fűben. A nyári nap melege kellemesen simogatta arcomat, ahogy itt-ott átszűrődött a fák lombjain keresztül. Hajamat szárogattam a törölközőmmel éppen, amikor megszólalt ismét. - Khmm... köszönöm, hogy megmentettél Ronny. - Köszörültem meg a torkomat, mert beszélni még mindig nem volt kellemes dolog. - Az én nevem Shi... Shayelin Harris. - Mondtam, kis híján elárulva az igazi nevemet, de egyenlőre jobbnak láttam óvatosnak lenni.
A másik farkas, akivel találkoztam fiatalabb volt, de Ronnyt küldhette Jared is. - Épp fürödtem, mint kitalálhattad. Csak begörcsölt a lábam kifelé menet. Elég hideg volt a víz. - Hallgattam el elgondolkozva a dolgon. - De kimentettél, így az adósod vagyok. - Mondtam komolyan a szemébe nézve. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a hála és sose tartozzak másoknak, ám ha mégis úgy alakulna, ne akarjak kibújni a kéretlen kötelezettség alól. - És te mit csináltál errefelé? Egyedül vagy? - Érdeklődtem, remélve nem azt mondja majd, hogy engem kutatott fel az exemnek. - Mond csak Ronny, azt hallottam a városban többen is vannak közülünk. Hallottál valamit az itteni falkákról? Én még csak nemrégiben érkeztem Chicagóból. - Puhatolóztam, próbálva finoman feltérképezni a terepet. Persze, ha lenne valaki, aki felvilágosítást tudna adni, az elég jó lenne.
Látszott rajta, hogy nem ez épp élete egyik legkényelmesebb szituációja, de tudtommal egyikünk se tud visszamenni az időbe, hogy másképp csinálja, ugye? Na ezért kell a legjobbat kihozni a dolgokból. Ahelyett,hogy azon rágódik, láttam őt ruhátlanul,inkább annak kéne örülnie, hogy láthatott Engem hasonlóan. Na de nem lehet mindenkinek ilyen baromira jó gondolkozásmódja, mint nekem. Az persze feltűnt, hogy a nevénél hezitál a kis hölgy, de különösebben nem érdekelt. az ő dolga, ha kamuzik vagy nem, ha fontos emberke lesz, vagy már most az, akkor úgyis megtudom azt amit kell. - Igazán nincs mit... Lin? Vagy esetleg teljes nevedet óhajtod? Mondjuk a Bogárka is remekül illik rád. Ne kérdezd, miért. - miután rájöttem, hogy kicsit túlspiláztam ezt a becenév dolgot, csak egyszerűen lelegyintettem magam, és inkább meghallgattam a vízbefúlás rövidke történetét. - Ugyan, mondtam, hogy nem kell hálálkodni, nem az első és szerintem nem is az utolsó vagy akit meg kell mentenem a fulladástól. - vonok vállat. - Sőt, anno még engem is rángattak ki az óceánból. Nem voltam a legjobb gyerek. - vigyorogtam egy sort ismét, de a jókedvem hamar eltűnt,hála az ál vagy nem ál-Shayelin kissé gyanakvó kérdéseinek. - Én? Ja, egyedül. Már ha nem számítjuk azt a kis mókust, aki az előbb éppen le akarta nyúlni a kendőmet. - igazítottam meg rögtön a csuklómon lévő fekete kendőt, automatikusan. Ezek a darabok már eléggé hozzám nőttek, ki se mozdulok szinte nélküle, vagy valamelyik társa nélkül. Amikor a falkákat hozta szóba kicsit sikerült elszontyolítania. Reméltem, hogy végre találkoztam egy őslakossal, ráadásul kimondta a bűvös 'adós' szót is, szóval ebből már csak jó sülhet ki. Erre meg 99%-ban tuti már, hogy nem vagyok ekkora mázlista ma sem. Áhh... - Egyet s mást igen. De biztos,hogy Chicagóból jöttél? Na nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, vagy jogosultságom a kérdőrevánsra, de a nemrég ideérkező falka, amelynek én is tagja vagyok, szintén onnan jött. De te nem rémlesz. - mértem végig ismételten a lánykát. Tényleg nem volt ismerős az arca, és egyéb része sem. Pedig ha a fejét nem, hát mást tuti megjegyzek a hölgyeken.- Amúgy mire lennél kíváncsi,már a falkákat illetően? - nyúltam a zsebembe, hogy előbányásszam a cigimet és a gyújtómat, de nem ment ez olyan egyszerűen, kénytelen voltam minden lehetséges helyet végigtapogatni magamon, mert az az átkozott tűzcsiholó nagy nyavalya mindig eltűnik...
- Inkább Shy. Bár a Bogárka is aranyos. - Hagytam helyben a rám ragasztott becenevet. Ilyenem még úgysem volt, talán egyszer még hasznos lehet. Úgy tűnt beszédes fajta, így figyeltem rá, hátha mond valami számomra hasznosat is. Éreztem, hogy idősebb nálam. Mégis úgy tűnt, mintha ő lenne a kamasz és lazább kettőnk közül. Érdeklődve hallgatom az óceános történetét. Én ugyan még életemben nem láttam se az óceánt, se más kontinenst. Úgy tűnik azonban egy s mást helyre kell tennem ezzel kapcsolatban még. - Nézd, nem ma születtem, de gondolom sejted. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a köszönet és az adott szó. Szóval tényleg komolyan mondtam, hogy az adósod vagyok. - Néztem rá kissé úgy, mint valami dilisre amiért nem tudja felfogni idősebb létére, hogy mi is a tényállás.
- Igen. Az ottaniaktól tudom, hogy itt két falka is van... - Hallgatok el kicsit, majd minden bátorságomat összeszedem és elmondom az igazat, bármennyire is kellemetlen. - Oké, kezdjük elölről. Bocs a bizalmatlanságért, de óvatosnak kellett lennem. Akár Jared is felbérelhetett... Valójában Shila Yeskel vagyok, a Richmondi alfa lánya. És ezért is jöttem. Ugyanis falkát keresek magamnak, aki megvéd az őrült exemtől. Reméltem, hogy itt befogadnak végre. Úgy hallottam elég erősek vagytok. - Engedtem ki a tüdőmből a levegőt, s kissé hadarva előadtam mi is a helyzet velem. ~Oké, ez nem is volt olyan gáz, mint éreztem elsőre.~ Mondjuk elég szégyen Omegának lenni, de nem igazán volt beleszólásom abba, hogy így alakultak a dolgok. Jared mellett nem maradhattam ezek után.
~Vagy azt kellett volna tennem? Maradni és eltűrni, hogy esetleg újra kezet emel rám?~ Ez így tudom, hogy kicsit sok lehetett neki, de azért siettem hozzátenni. - Én csak nyugodtan akarok élni, más vágyam nincs is. - Reméltem, hogy nem akad ki ettől. Általában, ha kiderül Omega lettem mindenki megváltozik. Nyilván féltik az életüket, amit megértek. De Chicagoban azt mondták itt több száz éves farkasok is vannak. Ők pedig már képesek lennének szembeszállni Jareddel. Akár az előttem lévő farkas egymaga is. - Hát... az érdekelt volna, hogy ki az alfátok és hogy lehet nála audienciát kieszközölni. Beszélnék vele. - Mondom várva, hogy mondjon valamit most már ő is. Figyelem, ahogy ügyetlenkedve keresni kezdi az öngyújtóját vagy gyufásdobozát, miután elővette a cigijét. ~Hogy én hogy utálom a dohányfüstöt!~ Jut eszembe, de nem teszem szóvá. Ha befogadnak és megvédenek, ennyit fél lábon állva is kibírok érte.
Ha hinnék a Karmában, akkor biztosra venném, hogy az üldöz és ott baszik ki velem ahol csak tud. Az elmúlt egy évben az élet úgy rángatott, mint egy marionett babát, én pedig kis híján belefulladtam a kötelekbe kapálózás közben. És bár most kivontam magam a forgalomból egy időre, a helyzet változatlan. Mi maradt? Semmi. Mi ment? Minden. Annál viszont sokkal büszkébbnek teremtettek, mintsem elmeneküljek a felelősségről és gyáva féregként feladjam az életem, amibe a falkám is beletartozik. Tőlük senki sem vehet el - még akkor sem, ha ők fáznak rá apuci kedélyállapotára. Úgyhogy ha nem muszáj, nem is nagyon érintkezem senkivel, teszem azt, amihez értek: gyilkolok. Lassan már hivatalos vadászati tilalom lesz érvényben miattam, annyit járok ki az erdőbe ölni. Persze ez koránt sem annyira élvezetes, mint más farkassal vagy egy emberrel végezni, de ez jutott.
Most is épp a szokásos köreimet teszem. Nincs még késő, de már sötétedik. Hiába, itt télen már délután kettőkor is majdhogynem lámpát kell kapcsolni. De ezt kihasználva legalább a szörnyeteg valódi arcát mutathatom, a hatalmas, lángoló szemű, fekete bestiáét. Egyelőre csak kószán keresem a megfelelő helyet. Élvezem, ahogy a hó ropog a mancsom alatt és ahogy beolvad a karmaim közé. De ma este a medvék és a szarvasok helyett valami mást hoz felém a szél, amitől rögvest fel kell kapnom a fejem, torkomból pedig reflexként tör elő a mély, elnyújtott fenyegető morgás... Vincent... Már csak te hiányoztál. Érzem, ahogy a harag és a sóvárgás összeáll a torkomban és bár soha nem teszek ilyesmit, most mégis roppantul előzékeny vagyok. ~Ha jót akarsz magadnak tégy úgy, mintha észre sem vettél volna és takarodj a közelemből.~ Igaz, nem kértem meg szépen, de ez már így is épp elég figyelmeztetés.
Atanerk híján olyan volt a falkánk, mint a kacsák a céllövöldében, ráadásul az őrzőknél is vezetőcsere történt, Fairbanks teljesen felfordult... azok a chicagói majmok mégis nyugton vannak. Vagy legalábbis mellőzik a látványos megmozdulásokat, ami egyrészt furcsa, másrészt némi reményt ad: talán az ő házuk táján sincs minden rendben. Csakhogy nálunk se, és ez jobban lefoglalt, viszont a dolgok semerre sem haladtak. Edennel kellett volna beszélnem a telefonos követős projektről, de már untam a négy falat bámulni, a farkasom is nyújtózásra vágyott, így egyenes út vezetett a vadászat gondolatához. Ezúttal azonban nem akartam a hegy vadállományát tizedelni, az majd holdtöltekor úgyis megcsappan. A folyók körül császkáltam farkasalakban, az erdő mélyén barangoltam, valami fogamra való után néztem, de... semmi mókát nem találtam abban az unalomig ismételt metódusban, hogy kiszemelés, becserkészés, üldözés, leterítés, halál. Több kellett, kihívás, bármi, ami megdobja az adrenalinszintem és kicsit érezteti, hogy nem csak vagyok, hanem élek is. Fél órás nagy büdös semmit követően fohászom meghallgatásra lelt, méghozzá nem is akármilyenben! A dühödt energia szinte pofán csapott, majd jött a tolakodó, morgó figyelmeztető gondolat, vagy inkább fenyegetés a városi maffiafőtől. ~ Különben mi lesz? Ó, nagyon is tudtam, és már csak azért is közelebb mentem. Kint voltunk a szabadban, csak Castor meg én, se hotel, se emberek, se zavaró tényezők: két farkas a természet fagyos ölén, micsoda idill!
Jellemző. Ezzel a gyökérrel már a régi szép időkben sem lehetett normálisan kommunikálni. Gondolom eléggé viszkethet neki, ha egyszer az életben nem provokál valakit. A válaszára csak fújtatok egyet, de az orromból kiáramló levegő szinte teljesen ködbe borítja az egész fejem néhány pillanatra. Ha közelebb ér, oly módon és olyan erővel, sebességgel fordulok felé, mint ahogy a szumóbirkózók lépnek a küzdőtérre. Egyik mancs a másik után, keményen dobbantva a fagyos földön. ~Ha elegáns akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ebben az esetben fennáll a veszélye, hogy megütöd a bokád. Tekintve, hogy már a szagod is idegesít.~ Mindeközben halkan gurgulázom, és lassú mozdulattal simítom a levegőt a farkammal. Most minden mozdulat kimért, óvatos és lassú - ennek ellenére olyan feszes, akár a természetfilmekben a cserkésző vad. Szerintem mondhatom, ha csak nem ostoba annyira, hogy könnyelműsködjön, hogy most mind a ketten figyelünk még a bokrok apró rezdüléseire is. Én legalább is mindenképp. ~Egyébként pedig nem tartom kizártnak, hogy ha nem takarodsz el, ma éjjel a falkatársaid fognak az áruló tested hullájából vacsorázni.~ Még mindig nem mozdulok felé. Úgy hiszem, hogy kellőképpen tudatosítottam benne, hogy a nagy farkas nem játék és mindkettőnknek jobb, ha ezt minél hamarabb fel tudjuk fogni. ~Már nem vagy Alfa, Vincent. Úgyhogy tűnj el, ne keresd a bajt.~
Hú, már eregeti is a fáradt gőzt! Nyithatna még a szelepen, mielőtt eldurran az agya. Vagy bikát játszik... ebben az esetben új szintre lépett a vérfarkasok evolúciója, bár a magam részéről inkább itt megrekedek, minthogy ilyen rondaság legyek. Tettem egy gyors, ingerlő mozdulatot, mint aki ugráshoz készült, de csak "fenyegettem", ingereltem. Feszült volt, nem is kicsit, engem pedig világéletemben elkerült a veszélyérzet, amitől egyszerre tűntem bátornak, ostobának és vakmerőnek. Könnyelmű viszont sose voltam, pláne nem akkor, ha szumósokkal kezdtem. Egészen addig magasról tettem a hantázására, amíg egy szó úgy nyakon nem vágott, hogy azt még a Medve is megirigyelhetné. "Áruló." Ott virított az agyamban nagy, vörös betűkkel és a farkasom pofájába dörgölőzött. ~ Túl magas lóról beszélsz pondró létedre! ~ hördültem fel én is a bennem felkorhadó farkassal. ~ Azt hiszed jobb vagy? Szánalmas szuka módjára nyüszítve menekültél ide Chicagóból egy kezelhetetlenül nagy falka csonkjával. Füled-farkad behúzva kotródtál az isten háta mögé, hogy bevackold magad ide, ahol alig tudják páran, mekkora vesztes vagy valójában! Ó, igen, Mortimer barátsága járt előnyökkel. Csak kár, hogy lelépett - kíváncsi lennék, hogy ez azt jelentette-e, hogy valamit ő is elcseszett, amikor a korcsokat idehozta. ~ Alfa? Annak te is legfeljebb az árnyéka lehetsz. Megálltam, hátamon felborzoltam a szőrt és fenyegetően vicsorogtam. Egy kezeme... mancsomon meg tudom számolni, hányan láttak ilyennek, hányan tudták, mi van valójában a mosolyom és a marhaságaim mögött. Éreztem az erőt, a bestia sajátos mágiáját, a vérvonalam nyújtotta pluszt. Testem minden apró sejtjével tisztában voltam, mindet éreztem a környezetemből.
Vannak pillanatok, amikor az állati ösztön teljes mértékben képes elnyomni az emberi gondolkodást. Már nem is Vincent emberi szavai voltak, amelyek felpiszkálták a vadállatot odabent. A testi jelek, a felborzolt szőre, a belőle áradó szemtelen harag mind-mind sajátos alakot öltöttek, a fekete farkast pedig egyértelműen megtorlásra kényszerítették. Hiába küldte felém a gondolatait. Míg tartott a mondandója, válaszgondolatok helyett egy megtermett bestiát kapott, aki ösztönösen hörögve és "ugatva" kapkod felé hatalmas pofájával. Aki az agyarait csapkodja össze, hogy erőfölényét kifejezze, aki mellső mancsaival porrá rúgja maga előtt a havat. Szeretem ezt az állapotot. Képes arra, hogy elfeledtesse velem, ki és mi vagyok valójában, hogy min mentem keresztül és hogy mivel kell nap, mint nap szembenéznem. Itt pusztán annyi a fontos, hogy valaki megszegi a törvényt, megkérdőjelezi a hierarchiában felette állót. Már csak az sem számít, hogy Vincent bebizonyította, hogy magára hagyja az övéit az önös érdekek miatt. A véleményem és az, hogy sérteget, már nem is számítanak. Aztán egy hirtelen pillanatban, amikor talán senki (még én magam sem) számít rá, örökölt képességem kiteljesedik: olyan sebességgel ugrom Vincent mellé és kapok a pofámmal a nyakához, mintha puskából lőttek volna ki. Meg akarom ragadni a bőrét és belenyomni a szemtelen pofáját a hóba, hogy tudja, hol a helye.
A sajátjaim elítélhettek. Megvethettek, ha úgy tetszett, de ez a farkas bolhapöccintéssel sem volt jobb nálam, nemhogy fölöttem állt volna! Az emberi gondolatok eltűntek, az ösztönök felülkerekedtek mindkettőnkön és amikor a feszültség Castorban a csúcsra ért, akkor elengedte a maga fenevadját, az enyém pedig tárt - karmos - mancsokkal üdvözölte. Belekapott a nyakamba, de annál azért stabilabban álltam, semmint hogy csak úgy ledöntsön. Felmordultam és a hozzám közelebb eső mellső lába felé kaptam és ha tudtam, kirántottam alóla, hogy ő bukjon fel. Ha nem sikerült, a foga között maradt bőrömre fittyet hányva kitéptem magam a szorításából, majd egyből támadtam, karmoltam, haraptam, ahol értem. Már nem agyaltam, hagytam, hogy a farkasom tegye a dolgát, ilyenkor jobb volt rá hagyatkozni. Fel akartam tépni Castor hasát. Ez volt a cél: kizsigerelni, hogy az ő friss vérétől legyen lucskos, latyakos a hó.
A friss vér kiserken, és amennyire felhergel, annyira el is undorodom a mocskától. A gondolat egy pillanatra megzavar, így úgy borulok le a földre, mint egy hatalmas zsák. A következő pillanatban már csak Vincent bűzős pofáját látom közeledni magam felé, ahogy célba veszi a hasam tájékát. Hatásszünet. Pillanatnyi csend, amiben csak a kaffogás hallatszik, semmi más, az elmémben viszont annál sokkal ördögibb játszma veszi kezdetét. Vincent nyilván valóan nem fogja kihasználatlanul veszni hagyni a pillanatot, úgyhogy jó eséllyel tart a földön. És ha nem mondott le arról a szándékáról, hogy kizsigerel, az első karmolás vagy harapás pillanatában belém hasít egy idegen-ismerős hangja, aki arra buzdít, hogy kapaszkodjak meg Vincent testében a mellső mancsom karmaival és tépjem fel, ahol tudom. A fájdalom, amit Vincent találata okoz, egyelőre nem ver földhöz - sőt! Úgy érzem, egészen ínyemre való, hogy végre fizikailag is fáj valami, nem csak lelkileg. Amint sikerült biztosan megkapaszkodnom Vincentben, érzem, mennyire erős és acélos. Mintha nehezebb volna nálam, mintha a teste ki lenne öntve betonnal. Ahogy ez realizálódik bennem, már nem akarom őt elhajítani, mert teljesen felesleges próbálkozás volna. Az ismerős-ismeretlen hang a fejemben azt sugallja, hogy teljes erőmből vágjam pofán, amit meg is teszek. Ha sikerül, jut elég időm arra, hogy a sebességem fölényét kihasználva elgördüljek és négy lábra pattanjak. "Nincs idő." Ezt súgja a hang, én pedig megfogadom a tanácsát: amit felkelek, megfeszül mindkét hátsó lábam és már ugrom is felé. A fejét akarom elkapni, bezárni a karmaim ketrecébe. Felsérteni a szemét, az orrát, hogy elveszítse minden valamire való érzékékszervét, hogy aztán könnyűszerrel téphessem darabokra. Ha a támadás sikerül, vagy ha leráz magáról, taktikát kell váltanom. Cselezve, ide-oda szökkenve kell felhergelnem, hogy belesétáljon a csapdámba. Egyre távolabb akarok kerülni tőle, hogy a megfelelő pillanatban ugrásra kényszerítsem, és amíg a levegőben van, kihasználhassam az időt.
Fémes ízű, forró patakokban folyt a vére, ahogy a pillanatnyi megtorpanását kihasználva nekiestem a hasfelmetszésnek. Karmom a húsába tépett, ahol értem, izmokat próbáltam felszakítani, kifordítani a beleit, kipakolni mindent bordái védelméből. Meg akartam ölni. Gyilkos indulat vezérelt, ez már nem csak az ellenszenv heve és a harag lendülete volt, a farkasom és én is vérszemet kaptunk, ez pedig mindkettőnket egyre magasabb hőfokon emésztett. Azt akartam, hogy a másik farkasa is érezze ezt, az északiak, az ősök erejét, a vérvonal hatalmát, mindent, amit Alaszka kopár hegyei, hómezői, zsákmányt ígérő erdejei jelentettek. Érezze, hogy ez nem az ő otthona, hanem az enyém! Hatalmas pofont kaptam, amitől oldalra bicsaklott a fejem és tétován ment vele a testem is. Dühödtem mordultam, amiért meg mert zavarni a szórakozásomban, és már kaptam is utána, hogy ha elértem még és nem ugrott túl messzire, valahol még felszakíthassam a bőrét. Leheletem bő párapamacsok formájában hagyta el a szám, a hó latyakos lett a vértől. A környéket markáns vérszag lengte be, ha a közelben akadt még farkas, az biztosan megérezte. Hiba volt hagynom, hogy kikerüljön alólam, a szorításomból, gyilkos ölelésemből. Visszatámadt, rendkívül gyorsan, és hiába reagáltam viszonylag időben, még így is majd' letépte a fél pofámat a karmaival, a szemembe is sikerült belekapnia. Hiába, ő se véletlenül alfa... Fürge, gyors, nem próbálom meg tartani vele az iramot, csak magamat fárasztanám ki vele idő előtt, inkább figyelem és próbálok mindig úgy mozdulni, hogy lehetőleg ne tudjon túl messzire kerülni tőlem, azonban sose sikerül olyan közel jutnom, hogy a karmaim elérjék. Ingerelt, provokált, éreztem, de pont nem olyan helyzet volt, hogy sok időm legyen kombinálni. Ha nem teszek valamit gyorsan, előbb-utóbb így is kifáraszt, és akkor cseszhetem. Megfelelő pillanatra vártam, akkor akartam elkapni, azelőtt a pillanat előtt, hogy földet ért volna egy ugrásból, akkor, amikor még nem ért a hátsó lába a földre és nem tudott továbbugrani. Ilyen pillanat kellett nekem és csak egyszer próbálkozhattam. Ha elrontom, az ő mancsában vagyok. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy a termetéhez képest kicsiket ugrott. Nem várhattam tovább, a következő helyzetváltásakor felé ugrottam.
Lehettem bármennyivel fürgébb nála, nem volt szabad hagynom, hogy teljesen feldühödjön. Néha engedtem, néha pedig az ő javára sikerült éles karmaival felszántani a hátsó lábaimon a bőrt, ezzel is tovább mocskolva a már egyébként is tacsakosra ázott havat a talpunk alatt. Fel-felmorrantam, vagy szűköltem a mélyebb sebek esetén, de ez még egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy feladjam. Vincentből sugárzott a harag, talán lassan kezdte elveszíteni a fejét, ez pedig engem táplált egyre jobban. A vége felé már belém hasított a hastájéki fájdalom - fogalmam sem volt arról,hogy mennyire vagyok rossz állapotban, mennyi vért vesztettem én, és mennyit ő, valamint: hogy van-e egyáltalán még súlyos sérülésem a hasamon kívül. Ennek ellenére azt éreztem, hogy valahol valami nem stimmel. Meg mertem volna esküdni abban a bizonyos utolsó előtti pillanatban, hogy valaki tisztán megszólalt, hogy ne most add fel, testvér, de az is lehet, hogy hallucináltam. Ez a sugallat, vagy gondolat tökéletesen összhangban volt minden érzésemmel. Nem dőlhettem ki a vérveszteségtől, sem a fáradtságtól. Ha Vincent most eltalál és a markába kaparint, akkor nekem végem. Életem filmje ugyan nem pergett le, de egy pillanatra minden önös érdekemet háttérbe szorította a tudat, hogy kikért nem halhatok meg. Bár nem érzem, a karmai éppen meglegyintik a combom fekete bundáját. Nekem pedig egyetlen lapra kellett feltennem mindent, hiába uralt a gyilkos ösztön, ez a gyilkos pontosan tudta, hogy ennyin múlik minden. Az adrenalin teljesen eláztatott, az egész folyamat hosszú perceknek tűnt. Ahogy súrolta a combomat, már leért a talpam. Tornászokat megszégyenítő hajlékonysággal fordultam a felsőtestemmel Vincent felé, aki bár számomra kissé rossz szögben, de félig még a levegőben volt. Minden erőmet és figyelmemet a bal mellső mancsomra összpontosítottam, ahogy megküldtem oldalról a bordái felé. Először csak a fájdalom hasított az ujjperceimbe, ahogy a bőrén áthatolva a bordáival ütközött. De az én mancsom már túl sok mindent megélt ahhoz, hogy ennyi után feladja: hangos reccsenéssel törte át a csontok kemény védelmét, hogy előbbre törjön, egészen Vincent élettől dobogó szívéig. Ha azt érzem, hogy a hatalmas test meginog, a jobb mellső mancsom már szalad is Vincent feje alá, hogy a hatalmas súlyt meg tudjam tartani a levegőben és ne borulhasson le a földre. Érzem, hogy a tenyeremben fogom a vadul kalapáló ketyegőt. Tudom, hogy nyertem. Bármit tesz már a hím, bármennyire kapálózik vagy támad, minden egyes mozdulat csak arra jó, hogy ő szakítsa ki a saját szívét helyettem. ~Még látjuk egymást, Vincent...~ Közlöm vele búcsúzóul, majd egy diadalittas üvöltés kíséretében rántom ki a mancsom Vincent belsejéből, hogy vérrel áztatott, itt-ott a csontok által felhorzsolt mancsomban tarthassam a szívét.
Kezdőlap
//
//
