Hirtelen megérzem a vér szagát és felkapom a fejemet. Az űzött vadat érzem, a bestia menne is a vadra. Felmordulok, amikor meglátom a betolakodót. Láthatóan még adja is alánk a lovat, amikor megöli. Nem nagy kunszt egy Bambit megfosztani egyetlen mozdulattól az életétől. Bezzeg egy tulkot?! Ha ingerelni akar, hát rosszul teszi. Fiatalabb nálam jóval, könnyű szerrel revansot vehetnék Vincentért. És ez bosszant. Mélységesen bosszant, de nem alacsonyodom olyan szintre, hogy egy nálam gyengébbel kezdjek. Annyira még nem vette eszemet azért a bosszúvágy.
Tekintetem nem ereszti a nőstényt, felmérem hisz lehetséges veszélyforrás ha heveskedni kezd. Robosztus alkat, már nőhöz képest. Nyilván apáink adományában részesült, hasonló lehet hozzám. Bár úgy nézek ki, mint egy huskeynak álcázott vérfarkas koránt sem vagyok se olyan játékos, se olyan barátságos egyén. Isabelle suttogását érzem magamban, s a félelmét. Nem akarok hülyeséget csinálni, most még nem jött el az ideje. ~Rendben, menjünk.~ Prüszkölök egyet, jelezve én itt végeztem, s már épp indulok meg, amikor figyelmeztető morgást hallat a szuka a vízesés túloldaláról.
Ez dühíti a bestiát, hogy egy ilyen szemtelen kis pondró erre vetemedjen, a mi földünkön! Nem elég, hogy a mi prédánkat, a vadjainkat kaparintja meg, most még fenyegetni is merészel! Hirtelen fordítom vissza a fejemet, hogy természetellenesen kék szemeimet az ő sárgáiba mélyesszem. ~Ha jót akarsz magadnak kölyök, addig takarodsz innét lapos kúszásban a vacsoráddal, amíg jó kedvemben találsz. Az én földemen nem tűröm, hogy fenyegessél! Világos?!~ Ennyire tudom visszafogni a bestiámat, de már így is nekiesett volna rég, hogy atyai nevelésben részesítse a nőstényt. Bennünk elég mélyen él Valentine kínzó okítása, a büntetései a szemtelenségért. Talán ezért is reagálok ily hevesen a morgására.
Ahogy a két hegyi megindulna, az elégedettséggel tölt el némileg. Nagyon helyes, ha ezek a vidéki korcsok tudják, hol a helyük! Menjenek csak vissza oda, ahova valók - elvégre ez a mi területünk, melyet immáron egy éve, minden egyes teliholdkor birtokba veszünk. Figyelmeztető morgásom már akkor szertekúszik a levegőben, amikor elejtem a vadat és kiszúrom őket, így aligha lehet provokálásnak nevezni. Főleg, mert azt nem így tenném, hanem sokkal... stílusosabban. Éppen ezért nem is igazán értem, mit akad fenn a hím rajta, na de... nem mindenki állhatott sorba ész osztáskor. Egyből le is vágom, amikor megtorpan, hogy hevességben ő nyerne a kis barátnőjével szemben. ~ Ha fenyegetni akarnálak, azt nem így csinálnám, mio cara...~ szalad gondolatom az éteren át úgy, hogy mindketten hallják a csontig hatolóan fagyos, hűvös rezgést, mely higgadt hangomra oly jellemző. És igen, kissé talán negédesnek is hat, ami azt illeti. Nehogy már ez a díszpincsi-képű mondja meg nekem, hogy merre és hány óra! Neem, azt a jogot már elvesztette egy kerek esztendeje a drága, mikor az őrzők idepateroltak bennünket... Vajh miért olyan nehéz belátniuk kis hegyi barátainknak, hogy elb*szták a dolgot? Talán még meg is érteném a makacsságukat. Talán. Ha megengedném magamnak, hogy hibázzak bármiben is. Ennek hiányában viszont sajnálatos módon a megértésemmel nem szolgálhatok, tekintve, hogy nem ismerem az "elszúrtam" érzést. ~ Mellesleg sehol sem láttam errefelé jövet táblát a becses neveddel, szóval miért nem mégy és fogsz a nődnek valami vadat fenn a hegyen, mielőtt még bajotok esne? ~ Ne mondja senki, hogy én nem szóltam előre... Mellesleg miközben szavaim feléjük úsznak a hideg alaszkai levegőben, izmaim ugrásra készen feszülnek meg, felkészülten egy esetleges támadásra, hisz sosem lehet tudni, mi jár a másik kettő fejében. Tekintetem minden egyes apró rezdülésükre odafigyel - főleg Danielére, ő tűnik ugyanis a neccesebb falatnak. De azért arra is figyelmet fordítok, hogy Isa hogyan helyezkedik el hozzá képest.
Már kezdek megkönnyebbülni, mikor Daniel beleegyezik a tovább lépésben. Őt már nem féltem, hisz ez a nőstény jóval fiatalabb nálunk. Inkább csak attól tartok, hogy ha ezek itt összebalhéznak akkor biza nem marad ez titokban és ki tudja, hogy milyen port fog ez felkavarni. Daniel mögött állva próbálnék tovább menni, ám a fiú a betolakodó morgására azonnal reagál. Ennyi volt a higgadtság. Nem hittem volna, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy kiakadjon. Ennek a fiúnak tényleg kellene vennie pár dühlevezető órát, vagy hogyan is hívják az ilyeneket. Talán egyszer majd le kéne ülnie Jamessel, hátha legalább ő tudna hatni rá. Mikor Daniel megszólal azonnal felé fordulok és megpróbálom leállítani. A gondolataimat csak felé közvetítem, nem akarom, hogy az idegen betolakodó is hallja mind azt, amit mondok neki. ~Daniel ne csináld! Ne foglalkozz vele! Ne Süllyedj le az ő szintjére. Ennél te sokkal okosabb vagy. Ne reagálj semmit a szavaira. Engem is irritál, de ezzel nem érsz el semmit. Lehet, hogy te boldog leszel, de biztos vagyok benne, hogy Mili vagy Darren őrjöngeni fog. Légy ÉSZNÉL!~ A fogam fehérjét is megmutatom neki, hogy igen is komolyan vegyen engem, bár azt hiszem jelen pillanatban ez sem elég. Nagy esély van rá, hogy ennyivel nem ússzuk meg a dolgot. A nőstény szavai hozzám is eljutnak. Mikor már engem is megemlít én is elkezdek rá morogni egy sort. Sosem tűrtem a tiszteletlenséget és nem is most fogok ezen változtatni. ~Hé kislány! Rólam ne beszélj így! Azért tudd hol a helyed. Mi erősebbek és idősebbek vagyunk nálad! Már csak ezért is tisztelned kéne bennünket. Másodszor meg örülnötök kéne, amiért ide engedtünk titeket. Ne élj vissza a vendégszeretetünkkel...Daniel mozgás! Azok a tulkok nem fognak minket megvárni!~ Most már komolyabb lépést teszek a felé, hogy tényleg elinduljunk. Egy kicsit odakapok Dan felé, hogy érezze közel áll ahhoz, hogy kiborítsa azt a bizonyos poharat és jobb, ha tényleg tovább állunk.
Jelenleg úgy érzem magam, mint valami puskaporos hordó; amit a legkisebb szikra is a levegőbe repíthet akár az egész kócerájjal együtt. Vincent halála óta egyre kevésbé tudom féken tartani magam. A gyászidőszakban még úgy-ahogy visszafogtam magam, de most hogy vége senki se várja hogy takaréklángon fogok égni továbbra is. Nagyon a bögyömben van már így is a betolakodó csürhe, ez az egész meg csak rátesz még egy lapáttal. Alapjáraton hagynám elmenni a kis fruskát, de a fenyegetését akkor se tűrném, ha 300 éves lenne nem éppen hogy 100.
Nem tudom, hogy miben mesterkedik, de ha jót akar magának addig megy innen, amíg a torkának nem ugrok. Hiába hasonlít rám, ha arról van szó erősebb vagyok no meg idősebb is több tapasztalattal. Ami azt jelenti, hogy minden valószínűleg szerint a mérleg nyelve felém billen erőteljesen a harc során. Mivel visszafordulok a nőstényhez, Isabelle közénk kerül. Ez nem túl szerencsés dolog, hiszen nem akarom őt is bántani. Minden esetre a fogaimat kivillantom és fenyegető morgás hagyja el a torkomat. Lépek egyet előre, izmaim ugrásra késszé merevednek, mikor meghallom Isa hangját.
A fene az ő jó dolgába is, hogy elveszi a tekintélyemet. Máskor nem érdekelne különösebben, de egy idegen farkas előtt kifejezetten zavar. Hím vagyok, ráadásul a rangsorban is előtte állok Tarkként. Ugyanakkor tudom, hogy miért van itt velem. Csak most olyan nehéz objektíven nézni ezt az egészet. ~Ne csináld már Isa, látod hogy ő kezdte. Szerintem direkt csinálja az egészet, provokálni akar. Mintha könyörögne azért, hogy jól hagyjam helyben. Tőlem megkaphatja. Ha ő kezdte nehogy már vissza kéne fogjam magamat. Különben sem ugrottam neki... még.~ Üzenem vissza.
Minden esetre egyebet nem tettem ezen kívül, bár gondolatban már rontottam is rá a nőstényre. Ugyanakkor Isa jól tette, hogy felemlegette Darrenéket. Az új Atanerktől még nem tartok - bár lehet kéne - viszont Darren nem csak hogy idősebb, hanem ha úgy nézzük olyasféle barát és felettem álló, akire hallgatok is. Megjegyzem kevés ilyen van a falkán belül, s talán mégse kéne felbosszantani. Nem kushadok le attól, hogy vicsorog rám Isabelle; farkasszemet nézek vele bár én nem vicsorgok rá. Nem csináltam semmit, inkább örüljön hogy nem öltem meg ezt a kis szemtelen fruskát.
~Ez a mi földünk. Akkor is, ha azok a szemtelen kis mitugrászok ide hoztak benneteket. Szóval én nem feszegetném a helyedben ezt a kérdést tovább. Betolakodó szánalmas csürhe vagytok, nem érdekel ki miatt jöttetek ide... más földjére. Ne várj tőlünk hát semmi jót, inkább szedd a sátorfádat és menekülj vissza a falkád védelmébe, amíg lehet. Nehogy azt hidd, hogy mindig megúszhatod a provokálásod következményét szuka! Ne feledd, hogy ezt itt most te kezdted! Én nem fogom.~ Jegyzem meg az idegen nősténynek. Addig örüljön, amíg száj karatézunk és nem a torkát kapom el.
Az egy dolog, hogy engem fenyeget meg becsmérel, de amikor Isára is megjegyzést mer tenni nem sok kell hozzá, hogy nekimenjek. Nem a nőm, de nem hagyhatom, hogy róla vagy bármelyik nőstényünkről így beszéljen. Minden esetre farkasos nevetést hallatok, amikor Isabelle helyre teszi. Őszintén szólva élvezem a helyzetet. ~Nyugi, megyek már nem kell heveskedni Bellá!~ Üzenem, majd egy utolsó pillantást vetek a másik nőstényre és küldök csak neki egy üzenetet búcsúzóul. ~Ha még élsz, mire legközelebb kötözködhetnéked támad, csak szólj és egy életre lerendezlek szíves örömest! A nevemet tudod.~
Nos, a kis szürke szerzett magának egy ellenséget. Kíváncsi vagyok, hogy megérte neki valóban kekeckedni. Megjegyeztem az illatát, ezután emberként se bújhat el előlem. ~Na, megyünk akkor?! Valakin le kell vezetnem a vérengzeni kívánó fenevadamat.~ Üzenem a lánynak, majd megindulok lassan a hegy felé. A kis fruskának még mindig megvan az esélye, hogy itt tartson minket. Bár jobban tenné, ha elkotródna a vacsorájával együtt. De van egy olyan sejtésem, hogy ő is az a fajta, aki addig játszik a tűzzel, amíg meg nem égeti mindkét mancsát vele.
Az ő földjük és vendégszeretet... micsoda nagy szavakkal dobálóznak itt. Tiszta udvar, rendes ház tábla nincs valahol kilógatva? Ha ilyen a vendégszeretetük, csodálom, hogy virágzik errefelé a turizmus, de tényleg. Az pedig már meg se lep, hogy a hím túlreagálja a dolgot. Csak míg ő erővel és sértettséggel "támad", addig én ésszel élek. Tudok harcolni, de az elmúlt száz év alatt is beláttam: ez bizony kevés a túléléshez. Nagyon nem jó emberbe kötött a pasas, bár ahogy látom, ezt még csak nem is sejti. Ha balhét akar, megkaphatja, bár igazán kár lenne a cuki bundájáért, ha itt veszne. Kétlem, hogy Castor megengedné, hogy megtartsam őket, pedig remekül "elbabázgatnék" az alagsorban velük. Na meg Ashnek is kellene valami gyakorló-bábu a törések helyrehozásának gyakorlásához. De vissza a kettőshöz, meg a "megmentjük a világot a pusztulástól..." stílusú kis monológjához ennek a szőrösnek. - A tisztelet nem a korral jár, az azoké, akik a tetteikkel kiérdemlik... kislány. - lépek el a vadtól, miközben Isabell-nek felelek, de nem közelítek feléjük. Lassú mozdulatokkal kerülöm meg a kettőst, mint keselyű a prédát, holott tisztában vagyok, hogy esélyem sem lenne ellenük. Ellenben van egy ütőkártyám, melyért pokolba kívántam eddig Castort, de belátom, nem is volt olyan botor ötlet, hogy nem engedi, hogy kettesével sétálgassunk teliholdkor, mint egyesek. - Hallottad, "Daniel, aki nem kezdett semmit"! Igazán sajnálom, hogy nem vezetsz körbe a földeteken, de a hölgynek igaza van. Azok a tulkok nem várnak meg benneteket... - mintha "elmosolyodnék", de ez csak a véletlen játéka, a farkaspofa inkább enged meg vicsort, mintsem negédes vigyor-félét. Annyira köti az ebet ez a szerencsétlen a saját hülyeségéhez, hogy az már szánalmas. Mint mondtam, nem így szoktam kötözködni. Akkor valószínűleg már rég a torkomnak esett volna, nem trükközgetne itt ennyire átlátszóan. Csak fel akar húzni, a fröcsögése azonban látszólag lepereg rólam. Valójában már nem is vele foglalkozok már, energiáimat kiterjesztem kissé, az érezhetően fagyos, hűvös fuvallatként körbeöleli a kettőst is talán és a hozzám legközelebb érzékelt falkámbélinek adom le mentális hálón keresztül az infót, mi szerint itt van egy hülye a vízesésnél, ha valaki műsorra vágyik, észak felé tart innét. Hogy ki a szerencsés, aki az üzenetemet fogja, fogalmam sincs.
~De igen pont neked kéne visszafognod magad! Te vagy az idősebb! Ha mi nem mutatunk példát az újoncoknak akkor miért várjuk el tőlük, hogy ők az ilyen helyzetekben ne csináljanak balhét?~ Kezdem azt érezni, ha emberként beszélnék most vele már ordítanék. Remélem nem sűrűn fognak Daniel mellé küldeni, mint felvigyázó. Egyszer szívesen elvállaltam, de kezd már sok lenni nekem ez a gyerek. Talán egy rangosabbra jobban hallgat, mint rám...De addig is megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy továbbra se történjen semmi a „piszkálódáson” kívül. Igaz tényleg egy szemtelen fiatal farkasról van szó és igen nagy az arca ahhoz képest, hogy mennyivel erősebbek vagyunk nála még külön-külön is. Én ilyen korban nem mertem volna visszapofázni egy nálam jóval erősebbnek. Igaz az elején nem izgatott semmi és a célom pont az volt, hogy megöljenek, de idővel megtanultam, hogy hol volt a helyem az akkori falkában és az itteniben is tudom. Nem ellenkeznék egy nálam idősebbel sem, még ha nem is kedvelném. Igaz most Daniellel más a helyzet. Daniel szavaira már nem reagálok semmit ám a lány már engem sem hagy békén, amitől csak még idegesebbé válok. ~Örülhetsz annak, hogy ilyen fiatal vagy! Gyávaság lenne a részemről megtámadni egy nálam gyengébbet. De hidd el, ha idősebb lennél már harcolnánk!~ Nem viselem el, ha így beszélnek velem, de nem tehet semmit. Gyengébbeket nem támadok meg főleg nem most, hogy a feladatom Daniel figyelése. Eddig arról papoltam neki, hogy vissza kell fognia magát, szóval igazán szép lenne, ha végül én ugranék neki a nősténynek. ~Rendben menjünk!~ Azzal meg is fordulok és el is indulok, de valami különös érzés kerít hatalmába. Úgy érzem mintha a nőstény készülne valamire. Talán jobb, ha szemmel tartjuk még ezt a betolakodót. A végén még képes és hátba támad minket. ~Daniel fél szemmel figyeld a nőstényt! Azt hiszem készül valamire!~ Ezt csak a fiúnak üzenem, a másik nem hallhatja meg nem is fordulok felé, csak elindulok az ellenkező irányba, arra amerre nem rég a tulok illatát éreztem.
JÁTÉK FAGYASZTVA, nem folytatható, mert eddig nem húzunk egy Teliholdat. Mivel úgy tűnt, hogy lesz itt valami érdemleges, ezért a sztorit átemelhetitek egy másik játékba vagy zsírozzátok le, hogy mi lett a vége.
*Nos, három alkalomból három alakváltás. Már rohadtul untam, hogy mindig Én húzom a rövidebbet ezzel az alig egy hetes kis döggel. Erre mér rá tett egy lapáttal Darren apám büntetése is. Nos, mint kiderült, a farkaslakban és az Őslakosok területén kicsit sem vagyok biztonságban. Addig biztosan nem, míg nem leszek erősebb és nem tudom irányítani a farkasom. Azonban a természet szava még engem is hív, ha tetszik, ha nem. S az igazság az, hogy ez ellen semmi kifogásom nem volt hisz szeretem a természetet, még akkor is amikor ilyen cefet hideg van. A gond csak annyi, hogy nem akartam az Őslakosokhoz tartozó erdőbe menni, nehogy megint baj legyen, aztán megint legyen egy csodás éjszakám náluk, vagy a műhelyben Jamie-vel. Csodás jah… kinek? Így hát az utam nem vezetett máshova, mint reményeim szerint egy semleges területre a várost szegélyező erdőbe. Nem akartam átváltozni, és szerencsére nem is került rá sor. Csak egyedül akartam lenni távol mindentől. Steven dolgozott vagy az ég tudja merre járt így kora délután, de most jelenleg a kutya sem tudja, hogy hol vagyok. Valahogy nem volt kedvem engedélyt kérni és felhívni egyik Apámat sem engedélyért. Na, nem azért mert nagylány vagyok vagy ilyesmi, közel sem. Csak időben haza megyek és különben sem a városba mentem be, hogy valaki vigyázzon rám. Itt meg milyen baj érhet? Azon kívül, ami már van, hogy eltévedtem és még csak térerő sincs? Igazából semmi, remélem. Már egy jó ideje bent császkáltam az erdőben, mikor vízcsobogásra lettem figyelmes. A kíváncsiságom egyből megszaporázta a lépteim a hangirányában és a vízesés még így télen is csodás volt. Megbabonázva néztem, ahogy óvatos léptekkel haladtam közelebb a parthoz. A folyó vízen jégtáblák úszkáltak és a lecsapódó víz bár számomra nagy hangzavarral járt, de még így is gyönyörű volt, ahogy megtört rajta a fény. Leültem hát ha hóba, ha már úgy sem fázhatok meg és gondolataimba mélyedve merengtem, ismét a hogyan tovább kérdést vitatva. Kis idő múlva azonban hamarabb éreztem meg az energiát, ami felém közeledett, mint hallottam meg a halk, nesztelen léteket. Pajzsom nem volt, így igen érzékenyen érintett az, hogy egy jóval idősebb valaki, aki nem mellesleg farkas és kicsit sincs köze Darrenékhez közeledik. Nos, mi tagadás, ilyen gyorsan sem pattantam még fel sehonnan és szürkészöld szemeim a fák közé vetültek, amerről éreztem közeledni. Ahogy megláttam az alakját már hátráltam is egy lépést, de annyira figyeltem a közeledő alakot, hogy egy kiálló kavicsba megbotlottam és hátra estem. Ennek következtében viszont egy citromsárga nadrágos, fekete tornacsukás, lila hosszított pulcsis, fehér kabátos és egy narancssárga- fekete kockás sállal rendelkező papagáj terült el a hóba. (Nincs mit tenni, imádtam a színeket már kölyök korom óta.) Nem hátráltam és nem is akartam menekülni és abban reménykedtem, hogy a másik is érzi, ahogy mocorog a bestiám. Nem, nem akart kitörni hála az égnek. De készült, hogy előfordulhat, hogy szükségem lesz rá és már készült. Na persze… mintha sokat érnék vele, ha a másik támad. Pláne, ha kiszagoljak, hogy milyen kis fiatal vagyok. Fél kézzel a hajam igyekeztem kiseperni a szememből és visszadugni a fülem háta mögé. Miközben vártam, hogy most mi lesz… *
Túl voltam egy ivászaton, Calebbal, ami nem volt egyszerű, még véletlenül sem. Elég sok homályos folt maradt ahol nem tudom mi történt vagy mit műveltünk, a beszélgetéseinkre sem emlékszem tisztán egy idő után, szóval rendesen szétcsaptuk magunkat germán cimborámmal. Aztán volt még egy találkozó a Betolakodó falka Bétájával is. Mindezek után nagyon kellett a levegő és a mozgás, és cseppet sem vágytam a városra, az emberekre vagy más farkasokra. Kellett a magány és az, hogy felfedezhessem a környéket, így szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost, hogy kijuthassak belőle egy semlegesnek nevezhető területre, Calebbal beszéltem, megkérdeztem tőle, merre menjek, ha egyik banda farkasaival sem akarok találkozni, ő egy vízesést javasolt nekem. Nem volt kérdés, hogy megyek vagy sem. Rövid derekú bőrdzsekit vettem, alá egy fekete hosszú ujjú felsőt, és egy sálat is a nyakamba, csak, hogy ne legyen feltűnő, hogy a mínuszok ellenére sem fázom. Alul farmert és bokacsizmát húztam, mivel emberként nem szeretem a hót a lábujjaim között, vagyis pontosabban, ha az a hó benne van a cipőmben. Mindehhez volt egy oldaltáskám is, hogy ebbe csomagolhassam be az erdőben a ruháimat és rejthessem, el még farkasként körbenézek. A tervem egyszerű volt, valahol váltok, elásom a táskám a hó alá, és tovább állok, megnézem valóban vannak-e erre medvék? Ha igen milyenek, és milyen ez az ominózus vízesés? A tervem egyszerű és nagyszerű volt, és jó darabig nem is volt vele gondom. A cuccom egy fa tövében rendeztem el farkasként kapartam rá havat, aztán ott hagytam és futva, nagy ugrásokkal indultam neki a környéknek. Találtam medvenyomot, amit egy ideig követtem, de ráuntam, így másfelé vettem az irányt, megnéztem a vízesést is, egészen kellemesnek találtam. A pajzsom leeresztettem, hogy tudjak mindenről, érezzek mindent, csak akkor fordultam vissza, mikor valami nem tetszett. A táskám felé vettem az irányt, és közben feszülten figyeltem, majd ahogy megéreztem a másik farkast. Jóval gyengébb nálam, ezt tisztán ki tudom venni, de akkor sem tetszett, hogy a motyóm közelében van. Lassan közeledtem felé. Ahogy lépésről lépésre kerültem közelebb a másikhoz, úgy borzoltam fel, a fekete bundámat, és kerestem őt olvadt aranyszemeimmel. Egy fa takarásából bukkanok fel, és nézek a lányra, aki addigra már a hóban van. Elsőnek lelapulnak a füleim, és még jobban felborzolom a bundám, már vicsorognék, mikor kisöpri a haját az arcából, és ismerős vonások néznek vissza rám. Ismerem ezt a lányt, mi már találkoztunk valahol. Megállok a mozdulatban és hegyezni kezdem a füleimet, figyelem őt, közben lázasan gondolkozom, honnan is olyan ismerős ő nekem, így a bundám se borzolom tovább. Ahogy nézem, a lányt bekattan honnan is ismerem, ő volt az a kislány, aki a nyomomba szegődött és nem hagyott békén, ha jól emlékszem Bostonban. Az édesanyjának akart valami ajándékot, én a páromnak, de mind a ketten tanácstalanok voltunk. Ő a tetejében még cserfes is és valami miatt kinézett magának. Nem tudtam levakarni, végül beszélgettünk és együtt találtuk meg a megfelelő ajándékokat, de akkor még nem volt farkas. Most már az, a szaga pedig… nem egyik és nem másik falka szaga… Magányos farkas lenne egy ilyen fiatal egyed? Végül szép lassan elindulok, óvatosan lépek, és igyekszem nem fenyegetőnek lenni, kétlem, hogy tudná, hogy mi ismerjük egymást, hiszen nem látott engem más formámban, mint emberiben. Elsétálok mellette, ugyan is a háta mögött van az a hely ahol a cuccom hagytam, kíváncsi vagyok, mi történt vele, és egy ilyen fiatal kölyöknek nem kellene egy egyedül lennie. Kiásom a cuccom a hó alól, és a táskát a számba veszem, kicsit megrázom, mivel még havas aztán jobb híján, megpróbálok egy vastagabb törzsű fa mögött elrejtőzni, hogy azért még se villogtassam neki a pucér seggemet. Gyorsan öltöztem fel, közben igyekeztem arra is figyelni, hogy más se lásson meg, mert az kellemetlen lenne. Miután már készen voltam, kinéztem a fa törzse mögül, és lázasan kutattam az amlékeimben mi is volt a kislány neve. - Ab, A… Valami a betűs a neved…- Szólalok meg és erőltetem az agyam, aztán csak beugrik. – Ash, ugye, jól emlékszem a nevedre? – Kérdezem meg tőle. Aztán kilépek a fa mögül a táskám felveszem a hóból és leporolom róla a havat.
*A hajamon keresztül is látom a másik szemeit, de a látásom nélkül is elég nyilvánvaló, hogy nem csípi a búrám. Az energia, ami belőle árad fenyegető és ettől függetlenül is még a hátamon is feláll a szőr Tőle, ezzel együtt meg a víz is kiver. Utálom ezt az érzést, hogy a farkasom miatt ilyen kiszolgáltatott vagyok. Bár egy farkassal szemben még ennyi esélyem sem lenne emberként, szóval most nem tudom, hogy jobban jártam vagy rosszabbul. Semmilyen ismerős illatot nem érzek rajta, ahogy mélyen beszívom a levegőt, hogy legalább ebből tudjak tájékozódni. De nem, csak hiába való próbálkozás. S most azon sakkoztam, hogy csak erre járt vagy épp sikerült egy a másik falkából összefutnom valakivel. Milyen jó nekem. Pláne, hogy még nem találkoztam olyannal, így fel sem tudtam ismerni még illat alapján sem. Ahogy borzolja a szőrét már erőteljesebben mocorog a kis dög bennem.* - Jajj ne… megint kikapunk… nem akarlak, maradj meg magadnak. * Nyöszörögtem a kis bestiának, amit valószínűleg a másik is tisztán hallott, tekintve, hogy még emberként is milyen jó a hallásunk. Igyekeztem hadakozni vele, de én semmire nem jutottam, ahogy az elmúlt alkalmakkor sem így láthatta a másik a szemeim sárga villanását. De mikor a másik már nem fokozta tovább a dolgokat kissé csillapodott, még ha nem is vonult be a sarokba. Bár a veszély korántsem múlt el, mégis egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim.* - Ha csak nem akarsz jelenleg egy könnyű délutáni nasit, akkor húzd fel azt a mentális hülyeséget, mert baromira idegesíti a dögöm az puszta energiád. * Bár nem volt ott a kérlek, meg a légyszi a hangsúlyomon hallhatta, hogy kértem a dolgot és nem utasítottam. Nem szokásom, hisz fordítva sem tűröm el. De a másik közeledni kezdett, bár lassan és semmi fenyegetőt nem éreztem, legalábbis semmivel sem többet, mint eddig.* - Remek… kellett nekem uzsonnát emlegetni… * Morogtam magamnak, és ahogy mellém került, igyekeztem kissé oldalra csúszni, lassan, óvatosan nehogy itt nekem támadásnak vegye. Élettelen szürkészöld szemeim minden mozdulatát követik. Ahogy a táska előkerül és megrázza, óvatosan fújok egyet hisz a rajta lévő hó maradék igencsak beterítette az arcom.* - Kösz… én is szeretlek… * Irónia a köbön és óvatos mozdulattal igyekeztem kitörölni az arcomból a hideg folyadékot. Ahogy eltűnt a fa mögött még oldalra is fordítottam a fejem és becsuktam a szemeim. Annyi eszem még nekem is van, hogy tudjam, nem onnan akar épp rám támadni egy táskával a szájában. Szal visszaváltozni készül. Csak a hangjára fordultam vissza mely ismerős volt valahonnan. Összevont szemöldökkel néztem a másikat és most már felültem törökülésbe. Könyökömet megtámasztottam a térdeimet az ökölbe szorított kezemre pedig rátámasztottam az államat. Így viszont a kabátom feljebb csúszott és egy ezüstlánc fityeget rajta körbetekerve egy medállal. Még nem bírtam egész nap hordani, de Darrien azt mondta, hogy szoktassam magam hozzá apránként, így pár óra nem okozott gondot.* - Igen. Viszont én nem emlékszem a Tiédre. Különben meg a gyertyatartóval mellé lőttünk, maminak kicsit sem tetszett, még ha azt is mutatta. * Közöltem vele, hisz azt tudtam, hogy hol és mikor találkoztunk. Azonban a másik észrevehette, hogy az életvidám, örömtől és boldogságtól csillogó szemű kislány már sehol sincs, csak a tok az, ami megmaradt. Szemeimben semmi élet nem volt, hangom sem volt játékos és vidám.* - De akkor anno ez volt az a fura érzés, amit melletted éreztem. Már akkor is farkas voltál. * Állapítottam meg, amit anno nem tudtam hova rakni és inkább figyelmen kívül hagytam.*
Figyeltem a lányt és a szavait, nem értettem, amit mond. Nem a nyelvvel voltak gondjaim, hanem azzal, hogy miért mondjak, hogy kikapnak és maradj magadnak. Elsőre mintha a mondata másik része nekem szólt volna, de nem rám nézett mikor ezt mondta. Talán saját magának beszél? Szemei villanására egy pillanatra megint felborzolom a bundám, ha vált és támad, nem leszek könyörületes. Megtanultam már, hogy nem szabad esélyt adni az ellenfélnek, és zsigerből jön, szóval jobb, ha kordában tartja magát. Következő szavaira már helyre tettem a korábbiakat, nem nekem szánta az előzőeket, hanem magának. Bár érthetetlen a számomra hogy valaki azért bántaná, mert váltott? Szavaira nem válaszoltam. Farkasként nem tudok vele beszélni, ez nem olyan, mint a filmekben, hogy a farkas pofával szavakat lehetne formálni. Ráadásul velem szemben egy gyerek van, aki még kölyök farkas, és nem akarom se megijeszteni se bántani, különösen, hogy ismerem és érdekel mi is történhetett, nem úgy fest, mint aki nagyon örülne annak mi is lett belőle. Az öltözködést gyorsan ejtettem meg, és addig nem is szóltam hozzá, a nadrágom felvételekor, a fákat és a környéket figyeltem, nem hiányoznak sem az ellenséges farkasok, sem a kíváncsi emberi szemek, így szeretem tudni mi, van körülöttem. Irányító típus vagyok, és azt szeretem, ha egy helyzet a kezemben van és úgy alakul, ahogyan azt én akarom. De mint tudjuk, ez nem mindig megy így. Kiléptem a fa mögül, és annak támasztottam neki a hátamat, a táskának a pántját átvetettem a vállamon, és ott lógott a baloldalon, miközben a pánt a jobb vállamon volt. Innen néztem a lányt. Valahogy más lett, nem olyan, mint akire emlékeztem, az a kislány vidám volt, a szemei nevettek, és be nem állt a szája, mesélt mindenről. Rövid órák alatt megismertem az egész életét, mindent, ami történt vele, és akiket szeretett. De ez a lány, aki előttem ül, nagyon más a szemei szinte élettelenek, a gesztusai, a mozdulatai mind zárkózottságra utalnak. - Jesse. – Mondom meg neki a nevemet, én sem emlékszem teljesen az övére, csak arra, hogy Ash-nek szólítatta magát, ami valaminek a rövidítése vagy becenév lehet, de már nem emlékszem melyik is a kettő közül, annyira nem volt releváns ez a dolog. - Igen, emlékszem rá. Te gyertyatartót vettél, én meg egy kézzel készített sálat, meg még pár apróságot. – Emlékszem, hogy a sál zöldből ment át kékbe, és még megvan a páromnak, hordja is mikor olyan összeállítást vesz fel, de ez most nem tartozik ide. A pajzsom felhúztam, már akkor mikor kérte, hogy tegyem meg. Aztán mikor közli velem, hogy akkor is farkas lehettem mikor találkoztunk, akkor csak bólintok egyet. - Elég régóta az vagyok. Te viszont nagyon is friss vagy. Hol van a mentorod, vagy bárki, aki vigyázna rád? – Kérdezem meg tőle, és hol őt figyelem, hol a mögötte elhúzódó tájat. Ahonnan én jöttem, ott mindig szigorúan vették a mentor dolgot, és azt is, hogy valaki állandóan legyen egy kölyök mellett és ne hagyják egyedül kószálni. De akár, hogy is figyeltem, se most se korábban nem érzetem mást a közelben, így szinte biztos, hogy egyedül van. Ami igen csak furcsa. - Mi történt veled? – Kérdezek rá kertelés nélkül. Minek vacakoljak, ez érdekel és nem macska vagyok, hogy kerülgessem a forró kását.
*Félreértés ne essék, nem vártam választ, a mese filmekből már kinőttem. S ha más nem hát saját bundámból tudtam, hogy nem tudnak beszélni. Szimplán csak azt akartam, hogy vagy tegye meg, vagy ne. Bár tény, hogy jobban örültem volna, ha megteszi és szerencsére meg is tette, amiért hálás is voltam. Hisz így, hogy már csak „simogatta” az energia, már sokkal nyugodtabb lett és nem vergődött bennem a nagy játszhatnékjával. Így az a veszély is elmúlt, hogy nagy kísértés érezve elődugja a fejecskéjét. Ahogy ott megállt csak kissé oldalra biccentett fejjel mértem végig a másikat, ahogy ott állt.* - Tényleg… Szia Jesse. * Bólintottam halványan és egy ennél is halványam mosoly szerűséget próbáltam meg megengedni a másik felé, hisz akkor nagyon örültem neki, hogy nem egyedül kell bóklásznom és az a délután egy kellemes emlék volt. Egy rózsaszínes darab abból, ami voltam, és ami lehetnék még most is. Ahogy elmondta csak bólintottam, bár nem tudtam, hogy tetszett-e a kedvesének, hisz nem találkoztunk utána.* - Onnan akarsz beszélgetni? Érezhetted, hogy nem tudok ártani, és ha támadástól félsz… nos, közlöm, hogy egyedül vagyok. Vagyis voltam, míg nem jöttél. Büdös sem vagyok, és amíg nem engeded le a pajzsod a dögöm is nyugton hagyja a Tiédet. Azon keresztül nem tud ismerkedni és ami azt illeti játszani sem. * Emeltem fel rá ismét a tekintetem és nem hazudtam. Felesleges lett volna, egyrészt megérzi másrészt soha nem hazudtam. S ez igazából egy invitálás volt a részemről, még ha most nem is fagyizni akartam elrángatni.* - Egyébként tetszett a Kedvesednek? * Kérdeztem kissé kíváncsian, de ezt aligha lehetett észrevenni rajtam. Ha csak nem hallgatott a farkasa ösztöneire, ami tuti, hogy minden apró érzelmi rezgést kiszúrt hisz éreztem, hogy jóóóóval idősebb Tőlem. A kérdésére csak egy lemondó sóhajjal feleltem és egy követ kotortam ki a hó alól és azt kezdtem az ujjaim közt forgatni.* - Gőzöm sincs, hogy a Teremtőm mit csinál, és ami azt illeti jobb is így. Biztos nem örülne, hogy itt vagyok. * Húztam el a számat keserűen de a az ujjaim nem álltak meg. Még mindig fájtak a szavai, még ha valahol jogosan is kaptam őket. De ettől függetlenül sem az én hibám volt, de egyszerűbb lett volna, ha bezár egy ezüst kalitkába és ott tart egészen a kiképzésem végéig.* - Steven meg dolgozik, azt hiszem. * Feleltem és Steven neve ismerős lehetett neki, hisz bár azt nem újságoltam el neki anno, hogy őrző, de sokat csipogtam róla. Hisz számomra akkor is Ő volt a minden, ahogy ez még most sem változott. Talán még erősödött is. A kérdésére megálltak az ujjaim és a fájdalom apró jelei suhantak át az arcomon, ami nem fizikális volt.* - Amint láthatod gazdagabb lettem egy bundással. * Igyekeztem kitérni a válasz alól, hisz most minek elevenítsem fel. De Ő már anno is olyan kedves volt velem, hogy most sajnáltam, hogy nem tudom azt visszaadni neki. Pedig lazán elzavarhatott volna és most már azt is tudom, hogy bánthatott is volna. De nem tette. Mosolyogva és olykor még nevetve is tűrte az agymenésem, pedig biztos nem lehetet neki valami felüdítő egy alig 15 éves kislány fecsegése. Pláne, hogy olyan kis magányosnak tűnt, nem véletlen akadtam a nyakára.* - Mindenképp szeretnéd tudni? * Sóhajtottam fel miközben ismét ráemeltem a tekintetem. Közben pedig lázasan kerestem valamit amivel esetleg elfelejtethetem vele a kérdését.* - És mi járatban itt a senki földjén ahonnan a Télapó is sírva menekülne? * Nem, nem hittem már a télapóban meg az ilyenekben elég régóta. De nem akartam, hogy az én komor hangulatom lehúzza az övét, így megpróbáltam kissé viccesebbre fogni a figurát.*
- Az Ash az Ashley rövidítése vagy valami becenév, azt hiszem minden másra adtál választ csak ezt nem mondtad el. Mikor találkoztunk. – Akkor nem kérdeztem vissza, mert nem tartottam fontosnak a dolgot, és amúgy is dőlt belőle a szó, nem kellett kérdéseket feltennem, vagy ha feltettem a válaszok kimerítőek voltak, de végül is aranyos volt, és nem egyszer sikerült nevetnem is azokon amit mondott. - Büdös tényleg nem vagy. Igaz, hogy régen volt, de ha emlékszel, akkor is megtartottam a távolságot, bár neked az semmit sem jelentett, úgy cirka 20 perc után megöleltél. Jól emlékszem? – Közelebb megyek hozzá, lassan és őt figyelem, olyan más, most inkább ő az, aki szomorú, végül, nagyjából karnyújtásnyira leülök vele szemben a hóba. Emlékszem a délután végére egészen megkedveltem, jobb kedvem lett, mire végeztünk a csavargással, és akkor gondoltam én is úgy elsőnek, hogy igaza van, a páromnak egy kölyök tényleg hiányzik az életünkből. Igen, mivel előtte e balhéztunk össze. Az elején a gondolattól is irtóztam, hogy kölyök legyen a közelemben és hátráltasson. - A dögöd….- ismétlem el, amit ő mondott és a szemeibe nézek bele. – Ez nem éppen úgy hangzik, mintha örülnél ennek az egésznek, szóval feltételezem ez akaratod ellenére történt veled? – Kérdezek rá, mivel abból, amit mondott erre tudtam tippelni, hogy nem akart farkas lenni, csak így alakult. Kérdésére elgondolkozom, és visszaidézem, ami akkor történt. - Igen, örült a sálnak, és a többi apróságnak is, amit segítettél kiválasztani. A sál a napokban is a nyakában volt. – Mesélem el neki, hogy valóban jó volt az ajándék, és örült neki a párom. Még jó, hogy hallgattam Ash-re és a zöld-kék átmenetest választottam, nem pedig amit én gondoltam, ki, mivel aznap Rose is vett magának egy zöld ruhát, kék kiegészítőkkel, amihez nagyon is ment a sál, és a poén az volt, hogy akkor ő nem talált sálat a ruhájához pedig nagyon szeretett volna. - Gőzöd sincsen? Fura egy alak lehet… az enyém minden lépésemet szemmel tartotta, pedig évekkel fiatalabb voltam nálad, mikor beharaptak. – jegyzem meg a lánynak, aki velem szemben ül a hóban és egy kővel matat. Valami nagyon megváltozott benne, mintha eltört volna. Szinte közel sincsen ahhoz a kislányhoz, akire én emlékszem. - Steven… valami rémlik, már akkor is nagyon sokat emlegetted… - Figyelem őt és azt is ahogyan reagál a kérdésemre. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy valami olyan történhetett, aminek nem kellett volna megtörténnie vele. - Jól van, nem foglak faggatni. – Mondom még neki, miközben őt fürkészem, vesébe néző pillantással. De mivel én sem díjazom, ha olyanról faggatnak, amiről nem akarok beszélni, így nem fogom erőltetni a dolgot. Úgy gondolom az, aki beharapta nem bánik vele, kesztyűs kézzel, és ezt az érzést én is megtapasztaltam a magam bőrén. Richard kegyetlenül elvert minden ballépésem alkalmával, szóval tudom milyen az mikor kemény valakinek a teremtője. - Pont azért vagyok itt, mert innen még a Mikulás is fénysebességgel távozna. – Nem vagyok egy beszédes típus, még is megtoldottam az előbbi válaszomat. – Érdekelt a környék, itt akarok maradni a városban huzamosabb ideig. – Teszem még ezt hozzá, miközben felmarkolok egy kis havat és hógolyót gyúrok belőle. - Nem tudom, hogy vagy vele, de kellően átázott a ruhám, a vízesést még nem volt módom tüzetesebben megnézni. – Mondom neki, miközben felállok, és fél kézzel lesöpröm magamról a havat.
*A kérdésére ismét valami mosoly szerűt igyekeztem húzni az ajkaimmal, de inkább kevesebb mint több sikerrel.* - Akkor nem tűnt fontosnak. De egyébként igen. Ashley McLoyd a teljes nevem. * Árultam el a vezetéknevem is, nem tartottam valószínűnek, hogy ismeri Stevent, ha meg még is hát, bumm, nagy kaland. Na de aztán a szavaira felötlött a kép, hogy milyen lelkesen is öleltem meg, mert azt hittem, hogy majd attól jobb kedve lesz, mert nekem mindig segített, ha megöleltek mikor szomorú voltam. Magyarázatot meg csak annyit, adtam, hogy csak úgy. * - Ha megnyugtat, most eszemben sincs megölelni… * Tettem csak úgy hozzá, kissé összeráncolt orral. Felesleges volt, hisz már elindult de tényleg nem volt semmi ilyen szándékom és a nyakam sem gebedt ki, így, hogy most már leült velem szemben. Igyekeztem állni a tekintetét, de a szavaim miatt elszégyelltem magam. Meg kéne szoknom, hogy nem mindenki úgy vélekedik a farkasárol ahogy én.* - Sajnálom… * Szólt az első felére, de aztán már ismét rákaptam a tekintetem és egy nagyot nyelve bólintottam.* - Akaratom… hát, azaz ami abban a pillanatban sem volt és azóta se nyertem vissza. Mikor jöttünk ide, balesetünk volt és Én még épp, hogy éltem. Arra járt Darren és mondhatjuk, hogy megmentett a beharapással. Még akkor is ez a tényállás, hogy beharapás ide vagy oda, de még is meghalt bennem valami. * Emeltem fel a mellkasomra a kezem, amit meg is dörzsöltem. Valami hiányzott onnan, és hiába vette át a farkasom a helyét, sosem adta vissza, amit akkor elvesztettem. Bár így válaszoltam arra is, hogy mi történt, de nem érdekelt. Annyi esze van a másiknak, hogy összerakja, hogy ha Steven melózik és én voltam az egyedüli, aki még élt, akkor a szüleim meghaltak. Elvégre én még a pedált sem érném el, ergo nem is vezethettem a kocsit.* - Ennek örülök és a fülbevaló is biztos tetszett neki, még ha nem is hagytad magad rábeszélni arra a csicsás darabra, amit én néztem ki. * Na igen, a rózsaszín-lila szín átmenetes lógós, toll fülbevaló csak a kölykök kedvencei. A megjegyzésére csak bólintottam.* - Mi tagadás, fura fazon. De ha azt nézem, akkor egész jó fej. Nem mászik a nyakamra minden pillanatban és nem közli minden alkalommal, hogy ezt nem szabad Ash, azt nem szabad Ash. De amúgy sem tudna minden pillanatban figyelni rám, tekintve, hogy Stevennel lakom és nem ott ahol Ő. *Vontam meg a vállaim, hisz számomra ez volt a természetes. Stevent ismertem, szerettem és rajongtam érte. Míg Darrent nem ismertem, de igyekeztem. Azonban nem fogok egy vadidegenhez költözni.* - Általában szoktam neki szólni, hogy merre megyek, de volt egy kis nézeteltérésem egy farkassal így összerúgtuk a port, vagyis inkább Ő velem. Így inkább próbálom kerülni az olyan helyeket, ahol más farkas lehet. Nagyon nincs ínyemre, hogy velem próbálnak meg a többiek alfahímet játszani, azért mert a farkasom kicsi. Rajta lehet, hogy tudnak uralkodni, de míg emberi formában vagyok, addig nem viselem el. S ez bizony állandóan oda vezet, hogy előbújik a bestiám. * Húztam el kelletlenül a számat, hisz nagyon nem volt ínyemre, de úgy látom, már megint rám jött a fecseghetnék.* - Mellesleg már itt vagy lassan tíz perce és még a bőrömben vagyok. Szóval ezzel 1:3 lett az arányom. * Na ez azért már megint egy mosoly utánzatot csalt az arcomra, hisz nem is olyan rossz, hogy most már nem nulla van a másik oldalon, de azért nem szeretném elkiabálni a dolgokat, csak egy ártatlan és némi örömittas megjegyzés volt az emberi felemtől.* - Hát, Ő volt a második apukám és a legjobb barátom egy személyben. Szóval róla mindenki sokat hallgatott, így ez nem is meglepő. *Arra, hogy itt akar maradni csak felvontam a szemöldököm. Nem épp egy happy end a város a fix. Ráadásul hideg is, bár ez Őt aligha zavarja.* - És van valami terved vagy csak gondoltatok egyet és ide jöttetek, mert hideg van és itt meglehet fagyni? * Mosolyodtam el, miközben kicsit puhatolóztam. Nem, semmi hátsó szándékom nem volt. De mindig is kíváncsi voltam, ahogy felállt magam is követtem a példáját és az átázott ruhám kicsit sem zavart. Csak megigazítottam a kabátom és a láncomat levéve a zsebembe süllyesztettem, már éreztem, hogy nagyon nem kellemes, így nem feszegettem tovább a húrt magamnál.* - Hát, ha ez egy meghívás és nem Piroska és a farkast akarsz velem játszani, akkor szívesen megnézem még egyszer. * Na igen… azt a mesét nem kell bemutatni senkinek, de ha bántani akart volna, már megtehette volna korábban is. Ennyire mélyen kevesen járnak, szóval csak követtem miközben vártam a válaszát.*
A mosolyára nem mondok semmit, nem jó a kedve ezt innen is látom és érzem is, szóval nem fogom ezzel szekálni, mindenkinek van rossz napja. De nem is lényeges, hogy ki mosolyog és ki nem, csak furcsa volt, hogy nem olyan, mint volt. - Nos, Ash, akkor legyen fair play, Jesse Northfolk. – Korábban én is csak a keresztnevem mondtam meg neki, nem éreztem szükségét annak, hogy bármi mást elmondjak, bár az is igaz, hogy a cserfessége egy idő után volt rám némi hatással, és csak mondtam neki pár dolgot. Így tudja, hogy a páromnak vettem békülő ajándékot, hogy megbántottam, Rose-t akkor meg talán azt is elmondtam, hogy csak átutazóban vagyunk. A vezetékneve amúgy semmit sem mond nekem, sok féle névvel találkoztam már a vándorlásaim során, nem jegyeztem meg a legtöbbet, mivel teljesen felesleges volt. Itt meg még senkit sem ismerek, vagyis új ismeretségeket nem igen kötöttem, bár az jó, hogy Caleb itt van. - Nem féltem, hogy megtennéd. – Nem ez a legnagyobb rémálmom, hogy megint megfog engem ölelni, szóval nem nagyon izgattam magamat miatta. Én általában csak egyetlen egy személyt szoktam ölelgetni, és ő a párom nem más, ugye milyen meglepő? Amúgy ha visszagondolok, sosem voltam az a közvetlen típus, Richard tanítása és az ő falkájában felnőve. A lényeg, hogy ott ez nem volt divat. - Mit sajnálsz? – Nézek rá. Nem értem, hogy mit kezdett el sajnálni. Aztán végig hallgatom, amit mesél nekem, és elkezdem összerakni a mozaikdarabkákat. Nyilván ne ő vezetett, és ahogy kihallom a hangjából tragédia történhetett, és csak ő élte túl, de ha nem harapják be, akkor ő sem. Kissé oldalra fordítom a fejemet, mikor azt mondja meghalt benne valami. - Sajnálom. – Tényleg így gondoltam, mivel ennyire fiatalon nem lehet jó dolog elveszteni azokat akiket szeretsz, én a családom nem ismertem, nem is emlékszem rájuk csak egy két homályos folt van. - Tudod, a poén az, hogy imádta azt a fülbevalót, másnap kellett neki belőle még egy zöld is. – Megvonom a vállamat, a párom vásárlás és egyéb ehhez kapcsolódó mániáit nem értem meg, de végül is jól áll neki. - Még mindig jobb, mint amilyenek vannak a világban. – csak ennyit mondok az ő teremtőjére, az enyém nem ilyen volt, mint ahogy korábban is eszembe jutott. Nem mind egy, hogy tanulod meg a szabályokat, beléd verik keményen vagy, normálisan állnak hozzád, de mind egy. Tudom, miről beszél, ilyet már én is átéltem mikor még kölyök voltam. Nem egy kellemes élmény, mikor szívóznak veled, provokálnak, te váltasz, és addig vernek még a végén már nyüszíteni sem tudsz a könyörületükért. - 1:3 arány nem rossz. – A többire csak egy halovány biccentés a válaszom, hogy felfogtam és megértettem, amit mondott, de nem gondolom úgy, hogy azt nekem feltétlenül válaszra kellene méltatnom. - Valami ilyesmi, idejöttünk, mert itt befagy az emberek segge, nem ugrálnak annyit, mint New Orleansban vagy bárhol máshol. Alacsonyabb a népesség és elég nagy a vadon. – Foglalom össze neki tömören, hogy miért is vagyunk itt, és nem valahol máshol ahol kellemesebb lenne a klíma. - Nehezen játszanék veled ilyet, tekintve, hogy te is farkas vagy… - Nézek rá, miközben elindulok a vízesés felé. - Szóval, kijöttél ide, hogy békén hagyjanak egy kicsit? – Nézek vissza rá séta közben és visszaidézem, mikor megölelt, akkor egy picit mintha megrezzent volna, de csak kicsit. Talán már akkor érzett valamit? Elképzelhető. - Mellesleg ha bántani akartalak volna, már régen megtehettem volna… - jegyzem meg neki, közben a táskámon igazítok, ami most már üres, hogy a ruháim kiszedtem belőle.
- Northfolk? Ez érdekes… * Vontam össze a szemöldököm, hisz Darrennek is hasonló neve volt. Amit ugyan soha nem jegyeztem volna meg, ha Steven nem állandóan a vezetéknevén szólítaná. Nem értem miért ilyen kimért. Na de majd megkérdezem. Valamikor… ha megint eszembe jut, és a közelben van. Azt, hogy nem félt már nem reagáltam le, egyszerűen nem volt mivel. Amúgy is könnyen le tudott volna passzírozni magáról. Na igen, ez a farkasosdi nem tett jót az önbizalmamnak. A kérdésére egy pillanatig elgondolkoztam, de aztán váll vonva feleltem.* - Nem sűrűn osztogatnak jutalom kártyát, ha valakinek a farkasát ledögözöm. S akaratom ellenére a tiédre is ezt mondtam. Valahogy nem vagyok kibékülve az enyémmel és néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy más tök jól el van vele. Esetenként még szereti is azt, ami… * Magyaráztam meg egyszerűen, hogy mit is sajnáltam épp. Bár az egésznek annyi volt az oka, hogy nem akartam megbántani.* - Ugyan… ne sajnáld. Azzal valahogy nem lesz jobb, csak jobban erősíti bennem a tudatot, hogy hiányzik valami. Különben is, ami nem öl meg, az csak megerősít. Még ha nehéz is…* Legyintettem, hisz a sajnálatból tényleg nem kértem. Azzal csak rosszabb lesz minden, ha most mindenki el kezd sajnálni és hímes tojásként bánni velem. De na, azért mindennek van határa így aztán a többieknek azért nem kéne szívóznia. Hisz farkas szokás ide vagy oda, de azt leshetik, hogy behódoljak bármelyiknek is, aki nem foglal el valami titulust. Ha Darren nem szedi le rólam azt a barmot, vagy Sam nem elég okos, hogy észrevegye, hogy mivel tudna csillapítani akkor is hamarabb vesztem volna, mint könyörögjek. Ilyet nem játszunk, azért nekem is van méltóságom, még ha a farkasom csak egy kölyök is.* - Hát akkor legközelebb jobban jársz, ha veszel neki virágot és elviszed őt vásárolni. Ahogy észreveszem, Ő jobban oda van érte, mint Te meg Én együtt véve. * Bár lány vagyok, de sosem voltam oda a vásárlásért annyira. Persze megvettem, ami kell, de bementem, végig viharozva a kosárba dobáltam őket és már ott sem voltam. De azért ajándékot vásárolni neccesebb. * - Ezt nem vitatom. Lehetne sokkal rosszabb is. * Bólintottam bár kimondottam nem tudtam, hogy az milyen, de elégszer hallottam már, hogy Darrennel megfogtam az isten lábát. Csak épp kicsit sem nyújtózkodtam, hogy elérjem és az a láb is úgy került a mancsomba, hogy nem tudtam róla. Na de mindegy… egyszer megbékélek vele és talán még szeretni is fogom. Nem olyan vészes, ha nem ragaszkodnék ennyire önmagamhoz és a régi életemhez.* - A Tiéd… * De aztán elakadtam, ilyet nem szokás kérdezni és van, aki nem is szívesen emlékszik már vissza, hogy az Ő teremtője milyen volt, szóval csak legyintettem, hogy mindegy, hagyjuk. De aztán a „megnyugtatására elnevettem magam. Nem vidáman, keserűen.* - 8 napja vagyok farkas. Kettőt korházba töltöttem plusz egyet otthon. A maradék öt napból, egyet Darrennel töltettem teljes egészében. Szóval négy nap alatt sikerült ezt a 3:1 arányt összehozni. Szóval lássuk be, ez nagyon siralmas, pláne, hogy még messze az este és ma még nem voltam jelenésen. Addig meg bármi megtörténhet és bárkivel összefuthatok. Pláne, hogy már egy ideje csak bolyongtam az erdőben, mert eltévedtem. * Vallottam végül be, bár eddig sem csináltam titkot belőle, csak nem azzal kezdtem, hogy; Hello ismerős idegen épp eltévedtem.* - Azért nem olyan nagy… tekintve, hogy két falka van a területen és egyik sem kicsi. * Mondtam, hisz nem tudtam, hogy a másik tudja-e vagy sem. Vagy épp csak azt, hogy mikor érkezett ide és volt-e már ideje felmérni a terepet.* - Egy farkas, aki még Piroskánál is gyengébb. Szóval jogos, könnyebb dolgod lenne. * Vigyorodtam el, bár eszemben sem volt rábeszélni, hogy bántson vagy valami. NA azt nem. De ha valamit sokat hajtogat az ember, azt előbb, vagy utóbb de elhiszi. Szóval ez ilyen önkényes terápia, hogy elfogadjam, hogy bizony másokra vagyok utalva.* - Valahogy úgy… Nem akarok több bajt a fejemre, mint ami van és nem okos dolog a falka tagjait már azelőtt magamra haragítanom, még mielőtt közéjük tartoznék. Nem mellesleg pedig Darrent is meg kell békítenem, de ha falkatag közelébe vagyok… valahogy… idegesít az, hogy a bestiám állandóan játszana és mindenkit nagy hévvel körül ugrálna. Ez pedig engem feszültté tesz és… megalázónak érzem. Azt pedig Te is tudod, hogy mivel jár ha a gazda test feszült és ingerlékeny. * Sütöttem le a szemem, miközben a nadrágzsebembe dugtam a kezem és menetközben egy-egy lépésnél belerúgtam a hóba. A megjegyzésére ismét ránéztem és megingattam a fejem.* - Tudom Jesse. Legnagyobb sajnálatomra tisztában vagyok vele, hogy egy fele olyan erős és ezáltal idős farkas is képes ártani nekem, mint Te. Csak igyekszem tudatosítani ezt a dacos, makacs és képzett emberi felemben is, hogy képes legyek behódolni annak, akinek majd kell. Emberként erre sajnos nem vagyok képes, nem így neveltek. De nem akarok Darrennek több csalódást okozni… * Az emlékre a kezem karba fontam és már a hangomon is hallhatta a másik, hogy ez bánt és csak még szomorúbbá tesz, hisz szavaim alapján már egyszer megtettem. Még akkor is, ha nem éreztem magam hibásnak.* - Furcsa az, hogy bár minden igyekezetemmel rajta vagyok, de még sem jön össze. Őrzőnek neveltek mióta az eszemet tudom. Belém nevelték, hogy ne ijedjek meg mindentől, hogy álljak ki magamért, ha igazam van. Megtanították átlátni azt, hogy mikor van így, és mikor hibázom és akkor is tudjak bocsánatot kérni, ha tévedek. De így… így ha igazam van, ha nem be kéne fogni a számat. Hagyni, hogy mások pattogjanak mert ha átváltozom én húzom a rövidebbet. Még nem megy… ha igazam van kinyitom a szám, ha valaki pattogtatni akar vagy nem úgy beszél velem mintha a seggéből rángatott volna ki, eljár a kezem ha nem ért a szép szóból és már is kész a baj. Nekem ez… nem megy. * Már nem néztem a szemébe, még csak felé sem. Annyira fájt mélyen bennem ezaz összeütközés, hogy már megint az a bizonyos gombóc szorongatta a torkom. Így hát meg is köszörültem.* - Ma megint felcsaptál hallgatóságnak, vagy mesélsz nekem valamit? * Kérdeztem, de még mindig nem néztem rá. Nem, nem bírtam. Hiába tudtam, hogy tudja és érzi is, hogy meggyengültem lelkileg és a farkasom teljesen visszahúzódott a maga csendes, szomorú magányában és már nem is próbál meg ismerkedni a férfiével. Mint ahogy eddig próbálkozott, csak épp a másik pajzsának hála eredménytelenül. De hogy ebből mennyit érzett Jesse azt nem tudom. *
- Érdekes lenne? – Ránézek a lányra. – Szerintem semmi különös nincs benne. – Maximum egy elvetemült történésznek lenne csak érdekes a vezetéknevem. Már ha olyan mélyen beásta magát az angol történelembe. Egyszer régen egy másik életben Lord előtag lett volna a nevem előtt, de az már egy letűnt kor, és egy másik élet, amit sosem éltem meg. Hosszú ideje nem is jutott már ez az eszembe, nem is gondolkoztam rajta. Elvégre az vagyok ami, egészen kicsi korom óta a magamfajták között éltem. - Engem aztán hidegen hagy, minek nevezed a farkasomat. Nem az a típus vagyok aki, ilyenek miatt bevágja a durcát, vagy összeomlana a lelkivilága. Előbb v agy utóbb meg fogsz békélni ezzel, mást nagyon nem tehetsz. – Pusztán tényeket közlök vele, hiszen vagy megszokja és együtt él ezzel vagy megpróbálhat véget vetni a saját életének, de az nem lesz egy túl egyszerű eset. Én legalább is azt tapasztaltam magam körül, hogy a mi fajtánk igen is ragaszkodik az életéhez, de persze kivételek mindig vannak és lesznek is. - Ez már egy jó hozzá állás. – Aztán még hozzáteszek valamit. – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ne a hátam mögé nézzek, hanem előre, a múlt az a múlt, még ha fáj is, de el kell szakadni….- Nem fejezem be a mondatomat, csak megvonom a vállamat, elég okosnak tartom ahhoz, hogy megérte ennek a lényegét, és tudja, hogyan kell befejezni, amit elkezdtem. Hogy én bármikor is néztem a hátam mögé? Nem, nem igazán, nem volt olyan múltam, ami miatt érdemes lett volna. Elvégre bérgyilkosnak neveltek, és nem a mostani verzióknak, hanem egy – fogalmazzunk úgy – klasszikusnak, akiről semmit nem tudsz, hiszen úgy jön, megy, mintha csak egy árnyék lenne a falon. Csendes, precíz és tökéletesen öl. Nincs neve, szinte még személyisége sem. Ez utóbbival erősen voltak gondjaim egy idő után, Richardnak nem sikerült mindent kiölnie belőlem, és erre egy vörös hajú nő csak rásegített, hosszú évekkel később. - Nem vagyok Mazochista. – Jegyzem meg arra az ötletére, hogy vigyem el vásárolni a páromat. A kedvesem nagyon is élvezi, ha vásárolhat, de én egyáltalán nem így vagyok ezzel, maximum gyorsan túlesek a dolgom ha nekem kell valamit vennem, nem szeretek hosszan vacakolni és a többi. Szóval, nem szívesen megyek vele, de vannak, esetek mikor kell. A következőre semmit nem mondok, csak magam előtt látom az első leckéjeim egyikét, friss farkasként, az első alkalmat mikor úgy elvertek, hogy a levegővétel is fájt. Nem nagy élvezet mikor valaki vascsővel áll feletted, uralkodik a maga bestiáján, és az a feladata, hogy a lelket is kiverje belőled. De régen volt és már elmúlt. Richardnak megvoltak a verő emberei, akik nem csak farkasként tettek helyre, de megtették, hogy megláncoltak és jöttek a vascsövekkel és egyebekkel. Végig hallgatom, amit mesél nekem, és csak annyiban reagálok menet közben, hogy rá pillantok majd vissza a vízesés irányába, nem szakítom félbe és nem is kérdezek, mikor szünetet tart csak hallgatom őt. Az én dolgaimról nem beszéltem, nem fejezte be a mondatot, tehát minek beszéljek akkor neki jelen pillanatban erről? - Két falka, de meddig? – Kérdezek vissza ennél, mert, ahogy hallom lóg a háború lába, és a vége valószínűleg az lesz, hogy az egyik falka eltűnik, vagy teljesen, vagy egy része bele olvad a másikba. Bár inkább az utóbbi a valószínű. - Gyengébb? Nem rémlik, hogy Piroska képes lenne egy határozott mozdulattal bárki torkát feltépni… - Nézek a lányra séta közben és az én kezeim is keresztbe vannak rakva a mellkasom előtt. - Kölyök, a kölykök lételeme a játék….- kommentálom a dolgot, hogy ez normális dolog, csak vannak esetek mikor az illető nem annak éli meg, mint ez esetben Ash. Aztán rá pillantok és végig mérem. Végül még sem mondok semmit a mondandójára, csak egy dolgot árulok el magamról. - 290 éves vagyok. – Régen volt az én kölyökkorom de vannak dolgok amikre még emlékszem, és mivel megkedveltem korábban Ash-t és úgy fest ez nem múlt el, hozzáteszek még dolgokat és kicsit mesélek neki. - Téged őrzőnek, engem annak, ami vagyok… Három voltam mikor a falkához kerültem, tíz mikor beharaptak, és az én teremtőm nem volt kegyes, úgy gondolta, minél előbb megtanulom ki a góré, annál kevesebb lesz velem a baj. Hamar megtanultam, mikor kell kussban lenni, de a kölyök farkas nem olyan, mint az ember. – Előre nézek és nem Ash szemeibe. – Hamar megtanultam dolgokat és behatóan megismertem a farkas agyarakat és a vascsöveket is. Ismerem a mondást én is, ami nem öl meg az keményít. Valóban így van. A te teremtőd kegyesebbnek hangzik, mint amilyen az enyém volt. Több kölyök elhullott a kezei között, mint amennyi megélte a felnőtt kort. – Ha figyel, akkor érezheti és értheti, hogy ez a falka nem olyan volt mint mások, itt Richard kiválasztott magának árva fiúkat, akiket kinevelt a szakmára. Nőstény csak minimális volt a mi falkánkban.
- Csak… Mindegy, nem fontos. * Legyintettem végül a nevére. Most már nem fecseghetek csak úgy mindent össze, mint annak idején. S bár egy név csak név, de ettől függetlenül még nem az enyém, így talán ezt sem kéne kikotyognom. Szavaira megforgattam a szemeimet, ha annyi csomag gumicukrot kaptam volna, mint ahányszor ezt hallottam, hát akkor már a cukorgyár is az enyém lenne.* - Igen, tudom. *Bólintottam aztán, hogy ezt meg is erősítsem. Következő szavaira meg csak egy nagyot sóhajtva söpörtem hátra a hajam, ami inkább csak pótcselekvésnek tudható be, tekintve, hogy sosem érdekelt, hogy hol és mennyi tincs lóg ki vagy kócos.* - Azért ezt nem olyan könnyű megtenni, mint mondani. Mondani én is tudnék sok mindent… * Vontam meg a vállaim. Még csak a temetés sem volt meg, nem még az, hogy mindent magam mögött hagyjak. Valahogy, valahogy nem is akartam. Ragaszkodtam hozzá, mert szükségem volt rá. A múltam nélkül, ki tudja, hogy nem-e lenne még ennél rosszabb is, vagy ha szerzek egy fejsérülést és kitörlődik egy része. Nem, ezekbe nem akartam belegondolni és nem is tudtam volna rá a választ. Arra, hogy nem szereti szadizni magát, csak megvontam a vállaim. Végül is egyedül is elküldheti, de azt bármikor máskor is megteheti. Szóval az nem egy békülő dolog vagy bocsánatkérés, vagy miért is szoktak az emberek ilyesmiket csinálni. Nos, nekem nem kellett és biztos is, hogy nem mostanában lesz rá szükségem. Szóval egyhamar nem lesz belőlem „hogyan béküljünk ki a párunkkal?’ tanácsadó. A kérdésére kissé összeszorított állkapoccsal kaptam fel a fejem és pár pillanatig csak meredten néztem. Nem, nem akartam bele gondolni egy esetleges háborúba. Még annak ellenére sem, hogy említették nekem is, még ha nem is így.* - Nagyon remélem, hogy ezt az évezredet még kibírják farok méregetés nélkül. * Csak ennyit mondtam, azt, hogy ez engem több szempontból is érint feleslegesnek tartottam. De még mindig voltam inkább ember, mint farkas és tudtam, hogy náluk lenne a legtöbb veszteség, aztán meg az Őrzőknél mivel az emberek miatt illetékesek lesznek, és jönnek a farkasok. Grr… nincs háború, csak van, ennyi esszük a vezetőknek, hogy ezt felfogják. * - Hát, Én sem. * Borzongtam meg még a gondolatra is. Nem, én csak egyetlen embert fogok bántani, de vele sem leszek olyan kegyes, hogy egy mozdulattal megoldjam. Más meg… nem, nem volnék képes rá. A farkasom idővel képes lesz rá, már amikor majd vadászat címszó alatt nem áll le lepofozni egy nyulat és újra elengedni, hogy újra a nyomába eredhessen. Arra, hogy hány éves meg sem rezzentem. Éreztem, hogy Jennynél idősebb, vagyis máris 128-nál idősebbre tettem. De amit utána mondott azzal igen csak meglepett és keserű ízt hagyott a számban. Csendesen hallgattam végig, és hírtelen még a havat is elfelejtettem rugdosni, ami mondjuk eddig sem volt utamban, csak jobb volt úgy. Egy tíz éves kisgyerek… olyan pici még. S nem elég az átváltozás okozta gyötrelem, de még a teremtője is rátett egy jó pár lapáttal. Aztán meg még a farkasát is bántotta…* - Ehhez képest Darren maga a Teréz anya… * Motyogtam halkan. Bár amilyen vén csont, kitudja, hogy valóban nem-e Ő volt annak idején. Hirtelen nem tudtam mit mondani, még csak kérdezni is elfelejtettem. Erre már nem volt elég egy „Sajnálom” és az újabb kérdések csak arra a szörnyű időszakra emlékeztetnék. Ha még Bostonban lennénk, most jobb szó híján megöleltem volna, hisz az mindent elmond. De csak szorosabban fűztem magam köré a kezeim és némán haladtam mellette.*
Nem kezdtem el azon agyalni, hogy miért lenne érdekes neki a nevem. Van ebből is néhány elvétve a világban, és életem során egy Northlake-be is belebotlottam. Az is benne lehet a pakliban, hogy ismer egy olyan személyt, akinek a nevében benne van a North de más is lehet, amúgy meg nem izgat a dolog annyira, hogy elkezdjek kérdezősködni, így nem is firtattam, csak sétáltunk a hóban, félig némán félig beszélgetve. - Tudom, hogy annak tűnik. – Válaszolom vissza neki, de előbb vagy utóbb el fog jutni erre a szintre, hogy tovább lép és az új lehetőségeket fogja nézni, talán nem is olyan távol van ettől, ki tudja? A ma nem egyenlő a holnappal, bármi történhet, ezt már réges régen megtanultam. - Ne mond, hanem tedd meg. Ahogy te is mondtad az előbb, beszélni lehet, nagy szavakkal szónokolni, de cselekedni sokkal nehezebb. – Mondom el neki, amit gondolok, én ebben nőttem fel, ne beszélj, mert a szád járhat mindig és azzal, ha beszélsz, még nem állítod meg a vascsövet, vagy az ezüst láncot, a cselekedet az ami megmenthet a veréstől, nem pedig a könyörgő szó és a sírás. Így visszagondolva, annak idején, napokon át némán tettem a dolgom, és nem beszéltem, azóta vagyok, beszédesebb mióta Rose velem van. Neki aztán van beszélőkéje, mindenről megvan a véleménye, és előbb utóbb kihúz belőlem is egy választ. Persze tudom, nem ez a legjobb megoldás, hogy ha békülni akarok a párommal, akkor nem viszem el valahova, és nem akarok ott lenni én is. De a vásárlást nehezen viselem, én nem élvezem a dolgot, úgy ahogyan ő, de mellettem szóljon túléltem néhányat mellette. - Farok méregetés… érdekes szóhasználat… - Pillantok rá, aztán vissza előre. – Nekem édes mind egy kirobban-e a háború. – Tényleg nem nagyon izgatott a dolog, kivéve akkor, ha nem csatlakozunk addig egy falkához sem. Vajon itt mennyi esély van arra, hogy valamelyik vezér felbérel a maga oldalára, és neki dolgozom pénzért, és a másik falka tagjait szedem le neki? Ezen eddig még nem gondolkoztam el. Bár eddig úgy voltam vele, hogy a betolakodó falka érdekel. De még alakul a helyzet. - Az a kis ezüstlánc semmi ahhoz képest, amit én kaptam… - Szólalok meg a távolba révedve, emlékszem még ezekre, de nem akarom feszegetni a dolgot. Nem szoktam erről beszélni, és nem is akarok, különösen, ha őt nem érdekli. Tovább sétálunk a hóban és hallgatjuk a csendet és a vízesés által csapott zajt. Csend, mert egy madár sem csivitel, egy állat sem mozdul körülöttünk, a vízesés moraja zajt csap, elnyomja a lépteink zaját, hiszen a hó ropog a talpunk alatt. Teremtője nevének említésére rá sandítok a lányra, aztán vissza a vízesésre, és képtelen kérdése formálódik meg bennem. De még sem teszem fel neki a kérdést, hogy milyen az ha vannak szüleid? Szentimentális lenne, én pedig nem vagyok az. - Nem érzem rajtad egyik falka szagát sem… - Nézek a lányra és a mondatot nem fejezem be, érdekel, hogy akkor most ő hol is helyezkedik el a térképem. Ugyan emlegetett falkát és többieket, de nem érzem a betolakodók szagát rajta, a másik falkát még nem ismerem, de nem érzem azt amit kellene ilyenkor, így arra tippelek ő is falka nélküli, ami még furcsábbá teszi nekem ezt az egészet.
*Arra, hogy visszamondta a szavaim csak lemondóan fújtam egyet. Nem az volt a rossz, hogy visszamondta, hanem az, hogy már Ő is kezdi. * - Hát Jesse, ez még várat magára. Egyenlőre nem vagyok elég erős még ahhoz sem, hogy visszamenjek Bostonba kipakolni a házat, nem még arra, hogy utána el is jöjjek onnan. De ha sikerül és még itt leszel, akkor majd szólok. * Sóhajtottam fel és igyekeztem elhessegetni a ház apró emlékeit, amiket már az említése is felelevenített. Nem, nem akartam emlékezni, most biztosan nem. Így is elég pocsékul voltam, nem kellett még ez is. Ahogy a szóhasználatom említi lesütöm a tekintetem, hisz nem Ő az egyetlen aki megjegyzi.* - Nos… van egy fajta szókészletem az ziher. De még mindig jobb, mint ha azt mondtam, volna, hogy; Ki tud messzebbre pisilni. Ezt általában az iskolában szokták a fiúk, és a farkasokról, pláne ha vezetők mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gyerekek lennének. *Vontam meg a vállam, de hát legközelebb majd ezt mondom, ha zavarja. Arra, hogy neki mindegy csak kap egy csúnya pillantást.* - Nos, akkor talán örülj neki, hogy ilyen közömbös tudsz maradni. Hisz ezek szerint az emberek sem érdekelnek, pedig ők lesznek a kereszttűzben. Még ha jobb esetben csak képletesen is, rosszabb esetben akit nem ölnek meg farkas lesz, akivel a háború miatt senki nem foglalkozik és még csak észre sem veszik. Kiképzés nélkül meg csak mégnagyobb lesz a káosz. Aztán az Őrzök, akik próbálják megállítani és csak aztán ér el egymáshoz a két falka. De addigra már mindent lepusztítanak. *S az őrzők bizony nagyon is közel álltak hozzám. Na jó, nem az összes csak egy. De ez nekem bőven elegendő volt, hisz tudtam, hogy az elsők közt lenne, akit terepre küldenek. Ahogy szóba kerül az ezüstlánc akaratlanul is rásimítok a farzsebemre.* - Ez nem büntetés, ez a mamámé volt. Azzal, hogy ezt szokom csak nekem lesz jobb. A gyűrűimet még nem tudom elviselni, szóval egyelőre csak ez van. Majd idővel talán már az sem fog zavarni. * Vontam meg a vállaim, hogy majd jobb lesz. De már ez is egy apró lépés volt, hisz még nem tudtam, amit most tudok, addig még csak a közelükbe sem mentem. Pedig hiányoztak. De hát maradt az egyetlen aranygyűrű, ami most is az ujjamon volt és mióta visszakaptam anyu holmiját azóta mindig.* - Jesse… Téged… szóval mért fogtak olyan kegyetlenül? Azt mondtad, hogy képeztek… de ezzel nem tudom elképzelni, hogy mire. Hisz egy gyerek, egy gyengébb ember még ha fizikálisan túl is éli, mentálisan nagyon sérülhet. Pláne olyan fiatalon. * Tettem fel finoman a kérdést és kissé bátortalanul. Már nem voltam tíz éves, de ha Darren így bánt volna velem, mint ahogy Jessevel bántak már mentálisan bekattantam volna, még ha fizikálisan TALÁN túl is éltem volna. De csak nagyon talán. A kérdésére felé kaptam a fejem és beszívtam a saját illatom. Nekem nem hiányzott semmi belőle, de aztán azért válaszoltam is.* - Talán azért mert, még nem történt meg a befogadásom vagy mi a manó. Nem igazán vagyok toppon a többiekkel, mint mondtam, és jelenleg nekem bőven elég a család tagjai. Talán nem is bírnám ki hosszú távon… * Vallottam be egy újabb félelmem, hogy a befogadás után más lesz és csak még labilisabb leszek, mint amilyen most vagyok. Így én nem erőltettem ezt a falkába kerülést és még Darren sem akart bedobni a mély vízbe. Nem kérdeztem meg, hogy miért olyan fontos, hogy falkatag legyek. Mert azt már tudtam. Bár azt nem értettem, hogy Jesse mért kérdezte pláne, ha egyik sem érdekli őt jelenleg.*
- Saját tapasztalatból mondom, hogy előbb utóbb menni fog, csak el kell oda jutni, hogy kilépj abból, amiben most benne vagy. – Nem akarok neki nagy szónoklatot tartani vagy hasonlót, csak elmondom neki, amit gondolok, és kicsi részletekben, amin én is keresztül mentem, bár az én életem nagyon más volt, mint az övé, másképp alakultak dolgok, és vannak olyanok, amiket én nem tapasztaltam meg csak láttam másoknál, amit ő végig élt. A házba ahol születtem nem tértem vissza, nem éreztem fontosnak, sem a magaménak, túl kicsi voltam mikor elkerültem onnan, emlékem szinte nem is volt a házról. Vagy ha volt, akkor inkább csak rémálmaimban tértek vissza így messzire kerültem, és ebben Richard keze is benne volt, igyekezett távol tartani attól a háztól. De ezt az egy dolgot jól csinálta nem erőszakkal és tiltással tette, így nem is izgatta a fantáziámat. - Nincs bajom vele, nem azért mondtam, csak számomra kissé furcsa. Ízig vérig angol vagyok, és az én koromban még más volt a nyelvezet, nem ilyen kevert mint napaság. – Megvonom a vállamat, a dolog nem lényeges egy cseppet sem. Van amiben tartom a lépést a korral, ezek a fegyverek és a technikai ezsközöz és valamilyen szinten az öltözetek, de van amiben nem, én nem vagyok ember, az életem nem röpke évek kérdése. Közel háromszáz éves vagyok és még legalább ennyit meg fogok élni, szóval minek is rohanjak együtt az emberekkel mindenben? A saját nyelvem, amit anyanyelvnek hívok, jobban szeretem, még akkor is ha ódivatú, bár az is igaz, ennyi idő alatt a modern kori nyelvből is ragadt rám nem kevés. - Az emberek nem zavarnak, ha van, egy csepp eszük elmennek az útból, aki nem az így járt, az ő életük amúgy is töredéke a miénknek. Ne nézz rám így, mi vagyunk, a táplálék lánc csúcsán ők alattunk vannak. – Mindennek megvan az oka. Belőlem elég sok mindent kiöltek gyereknek, és azt tanultam egész életemben, hogy az ember nem sokat ér, persze, mióta a magam ura vagyok és a párom is velem van sok mindenről változott a véleményem, és az embereket se gondolom olyan alacsonyrendű lénynek. De a háború ilyen, vannak ártatlanok és járulékos károk. Akik érzékenyebbek, biztosan időben elmennek, innen a többiekkel nem tudok mit kezdeni, és ők nem is az én bajom. - Úgy gondolom, hogy az őrzőket sem kell félteni, megvannak a maguk eszközei. – Kétlem, hogy ha egységesen fellépnek, akkor ne tehetnének valamit a saját érdekükben, hogy ne legyenek letarolva maximálisan. Szinte biztos, hogy náluk is van egy két aduász a pakliban. A nyakláncra csak biccentek, én ezüstöt nem viselek, sőt messzire kerülöm. Megvan bennem az egészséges félelem azzal az anyaggal szemben, különösen, hogy a fenyítésemre is használva volt, annak idején. Kérdésére rá pillantok és fontolóra veszem a választ, elmondjam-e neki annak egy töredékét vagy sem. Bár Rose mindig azzal nyúz, beszéljek, mondjam el, mert ez majd segít nekem ebben az egészben, de hülyeségnek tartom a dolgot. Végül még is megszólalok. - Mindennek mag van a gyógyszere. – Szólalok meg. Valóban sérültem mentálisan is gyereknek, de voltak, akik segítettek túlélni, feldolgozni a dolgot és volt amit én temettem el magamban, hogy ne látszódjak gyengébbnek. Némaságom, innen is jött. Igazság szerint, nem csak napokra voltam néma időnként, hanem sokkal hosszabb időre is elhallgattam, hogy ne szóljak egy szót sem. Volt egy nőstény a falkában, csupán maroknyian voltak, mert kellettek. De ebbe most ne menjünk bele. - Az egy más kor volt, más nézetekkel és értékekkel. Nem csak a farkas létre tanítottak meg, hanem egy egészen másra is, egy olyan szakmára, ahol alap dolog az önfegyelem és a hidegvér. – Egyelőre nem akarom neki megmondani, hogy bérgyilkos vagyok. – 290 éve elég hosszú idő, hogy a sebek gyógyuljanak. 150 év valakivel, akit szeretsz, szinten elég hosszú idő a gyógyulásra. de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a kegyetlen verések időszaka nem volt állandó és hosszú. Ha gyorsan megtanultad hol a helyed, akkor hamar abba maradtak a kegyetlen leckék, de tudod, alig maroknyian éltük túl az első időszakot. Azt hiszem, én némelyikből kevesebbet is kaptam, mint a többiek. De ezekre már nem emlékszem tisztán és nem is akarok. Elmúlt és kész, túléltem, és élek, nekem csak ez számít. – Aztán innentől őt figyelem, és hallgatom, most már megint a szemeibe nézek bele. - szóval, még nem vagy a falka része, és mondd csak, melyik félhez fogsz tartozni? – kérdezek rá nyíltan.
*Szavaira bólintottam. Hisz ez így volt, tudtam én is, hogy elfog jönni majd valamikor az a bizonyos pillanat. Az más, hogy nem láttam, hogy mikor. De egyelőre még csak a következő órámba sem láttam bele, szóval ez nem olyan nagy tragédia. Majd felkellek, és ha elszántam magam kinyitom a kis csipogom, és már visznek is haza, hogy aztán újra visszajöjjek magam mögött hagyva a házat ahol éltem, ahol sírtam és nevettem. S ahol minden helységben anyu kacagása, apu féltő szavai visszhangoztak. Vagy épp fán épült kis házam, amit apu meg Steven épített nekem, mert megláttam egy filmben. Igen, boldog voltam ott, még akkor is ha megszidtak vagy rám szóltak. * - Hát, én nem ismerem, az akkori nyelvet szóval csak ezzel tudok szolgálni. * Mosolyogtam rá halványan, ahogy oldalra pillantottam, majd előrébb lépve feljebb álltam a szirten ahonnan néztem a mélybe hulló folyamot. Még mindig szép volt, de már nem sütött a nap még ha csak gyenge is volt az ereje így a fények már nem játszottak rajta. Tekintetem az égre emeltem mintha onnan meg tudnám mondani, hogy épp hányóra. Hát nem sikerült és még csak nem is tűnt most olyan fontosnak. De azt éreztem, hogy lassan vissza kell indulnom, ha még sötétedés előtt visszaakarok érni. De aztán már csak eltátottam a számat és hitetlenkedő tekintettel néztem rá.* - Ezt inkább meg sem hallottam… * Morogtam az orrom alatt. Nem fogok most itt az emberek jelentőségén vitatkozni. Van elég idős ahhoz, hogy Ő is lássa, hogy emberek nélkül nincsenek a farkasoknak utódai. S ha kiirtják híre megy és mások sem fognak a helyükre jönni. Mondjuk nekem ez nem volt fontos, nekem nem lesz kölyköm soha. De ha már az evolúciónál tartunk, akkor nem árt ezt sem végig gondolni. Hisz most ott vannak, de utód nélkül előbb, vagy utóbb de ki is halnak, ahogy a dínok is kihaltak. No meg amúgy sem értettünk volna egyet, szóval csak felmérgeltem volna magam és azt nem akartam.* - Lehet. De attól még emberek, még ha nem is szimpla emberek, mint az átlag. * Vontam meg a vállaimat és részemről itt az Őrző téma is kifújt még mielőtt valami baromságot mondanék, ami azért annyira nem baromság de akkor is. Steven Őrző, ha oda veszne nekem végem. Darren egyedül nem volna elég hozzám… Sőt, utána már egy egész falka is csak akkor tudna lecsillapítani ha, kivégeznek. De elhessegettem ezeket a keserű gondolatokat, nem akartam belegondolni, hogy őt is elveszíthetem. Ilyen rövid idő alatt mindenkit. Szóval inkább csendesen vártam a férfi szavainak a folytatását. Attól amit mesél még mindig kiráz a hideg és belülről a félelem mardos, hogy akár a véletlen folytán is, de járhattam volna így én is. Hát… Darren biztos hálás lesz Jessenek, mert, hogy ezek után biztos, hogy kezesebb leszek az is fix. Bár… eddig sem Darrennel volt probléma.* - Az idő mindenre gyógyír… * Vontam le halkan a következtetést, amit a meséje adott. Aztán már csak visszaléptem még mielőtt lepottyannék innen fentről és csak úgy álltam tovább a kérdésére ismét felé kaptam a fejem.* - Ha addig nem nyíratom ki magam, akkor az Őslakosokhoz. * Feleltem rezzenéstelen arccal. Ez a kérdés nálam sosem merült fel, hogy melyikhez. Nekem Darren volt a teremtőm és oda tartozott, így ez evidens volt, hogy Én is. Nekem mellette a helyem, rá van szükségem. No meg, Steven szerintem élve meg is nyúzott volna még akkor is azon a bizonyos estén véletlen a másik oldalra kerültem volna. * - Ti akartok valamerre vagy megamardtok itt egymásnak? * Kérdeztem vissza és mst már elővadásztam a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő.* - Viszont vissza kéne indulnunk, vagy is nekem mindenképp. Így is kapok a fejemre valamelyik oldalról, mert ide jöttem, hátha még sötétedés után érek biztonságosabb területre. Egyik apámnak sem állna jól az ősz hajszál, szóval ettől az aggodalomtól megkímélném őket. *De még nem indultam el, hisz nem tudtam, hogy vissza indul velem vagy még maradna.*
- Én ismerem ezt is azt is, és van, ami hiányzik, abból van, ami nem, de ha nem akarom, hogy hülyének nézzenek, akkor hagyom, hogy rám ragadjon a mostani kevert. – Bár akkor sem vagyok hajlandó mindent átvenni a mai nyelvből, ez a zicher használata? Nem vagyok germán, hogy ilyeneket használjak, na, mind egy ez az én bajom és nem másé. Nem vagyunk egyformák, és mint ahogy korábban mondtam, vannak dolgok amiket kiöltek belőlem és amit belém neveltek, és ez az emberekhez való hozzá állásomon is érződik. Nem sokba veszem őket még mindig. Bár ez alól vannak kivételek, és mindig is lesznek. ilyen kivétel volt Ash is mikor még ember volt. Megkedveltem, és hazáig kísértem akkor, mivel ránk sötétedett és Bostonban nem kellett volna egy ekkora kislánynak egyedül sétálgatnia este az utcán. Az, hogy meg sem hallotta, amit mondtam neki előbb az emberekkel kapcsolatban nem hatott meg, túl régóta vagyok az ami, hogy elfelejtsek dolgokat, amik arra emlékeztetnének, hogy egykor én is embernek születtem és nem farkasnak. Életem első tíz évét emberként éltem le de ebből hetet farkasok között. Azt hiszem mindezekkel együttvéve érthető, hogy nem különösebben izgat engem az, hogy ebben a városban mi lesz az emberekkel. A világon még ige sok van belőlük, szaporodnak elég rendesen, szóval, ha itt lesz pár járulékos áldozat az se fog hatalmas törést okozni a populációjukban. Érzéketlen vagyok ebben a kérdésben? Igen. Érdekel? Nem. De nem hangoztatom fenn hangon és amúgy is csak amolyan beszélgetés félében vagyok Ash-el. - Ne felejstd el, hogy nem szimpla emberek. – teszem még hozzá, de ennél tovább nem forszírozom a dolgot, ugyan minek is tenném meg? Feleslegesnek gondolom. A vízesés valóban nagyon szép és kellemes a szemnek is. Erre mondhatunk azt, hogy ez itt a nyugalom szigete. - Azt hiszem, majd elhozom ide Rose-t, szerintem tetszene neki a vízesés és a környék is. Amúgy is kell, egy hely ahol nyugodtan válthatunk, és átmozgathatjuk a bundásabbik felünket. – Mondom, miközben a vízesést nézem, és kicsit elmerülök a gondolataimban. Nem lenne rossz egy olyan ingatlan, ami nincs túl messze innen. Bár addig nem kellene házat nézni magunknak, még nem dől el, hogy mi lesz velünk, maradunk vagy megyünk, csatlakozunk vagy sem. Elmerülök, az emlékeimben miközben mesélek neki egy keveset magamról, és az én kezdésemről, vagyis arról, milyen volt az az időszak, mikor megtanultam mi is lettem, és mi vár rám, mik a szabályok és a többi, aztán csak biccentek egyet, hogy valóban, az idő mindenre gyógyír. A sebek lassan beforrnak, és van, amit elfelejtesz, van, amit sikerül feldolgoznod, van, amit csak elzársz, mert hozzá sem akarsz érni, még ha csak képletesen is. - Az őslakosokhoz? – Kérdezek vissza és végig nézek a lányon, miközben én is ellépek a széléről, és vissza bele lépek a hóba. - Én egyelőre a Betolakodókkal tárgyalok, de még nem döntöttem. – Azt már nem mesélem el, hogy szerintem nem tettem túl jó benyomást a Bétára. Aztán visszanézek a lányra, és valahogy fura a gondolat, hogy ha mi a másik csapatba kerülünk, akkor ellenségekké is válhatunk, pedig igen is kedvelem Ash-t. Azt hiszem a másik falka háza táján is kellene szimatolnom egy kicsit, hogy megtudjam ott mi a helyzet. - Elkísérlek egy darabon, még nem ismerem ki magam a városban. – Magyarázom neki, hogy vele tartok egy ideig, mivel innen még vissza találok a város széléig, de utána már nem biztos, hogy képben leszek merre kell mennem, a térképet sikeresen eláztattam, szóval nem teljesen használható az a vacak.
- Azt hittem ennyi év után már nem érdekel titeket mások véleménye… * Jegyeztem meg kissé elmélázva, hisz azóta már jó pár generáció felnőtt és kimúlt, így miért is adnának egy olyan véleményére, aki csak egy-két évtizedig kíséri végig az életüket. Nem is vártam, hogy reagálni fog a szavaimra. Én túlságosan is fiatal vagyok és Ő meg idős, ha emberi szemmel nézzük, még ha farkasként még most számít csak középkorunka is. De ettől függetlenül nekem még furcsa volt így vélekedni és féltem, hogy előbb, vagy utóbb de Én is ilyen leszek. Hogy már nem fog számítani semmit sem az emberi élet. Nem akartam erre a pontra eljutni és csak reménykedtem benne, hogy csak azért ez a nagy különbség mert máshogy lett farkas és más volt a neveltetés, vagyis az én esetemben még jelen idő de ez most mellékes.* - Tudom Jesse… * Ingattam meg a fejem, hisz én magam is annak készültem. Minden olyat tudok, amit tudnia kell egy lehetséges elhívottnak. Sőt, még kicsivel többet is, tekintve, hogy csak a nagyon olyan dolgokat titkolta el Steven, amit senkinek sem szabad elmondania. A váltásra elmosolyodtam és valahol még örültem is neki, még ha ez nem is nagyon mutatkozott meg.* - Igen, ebben biztos vagyok. S nyugtotok is lesz. Én nem láttam és nem is éreztem senkit sem a környéken és az idevezető úton sem. Ilyen időben amúgy sem hiszem, hogy az emberek ennyire mélyre merészkednek. * Vontam meg a vállam hisz több óra az út ide emberi léptekkel és nem is igazán egy leányálom ez a hideg. Vagy ha mégis bemerészkedik valaki, akkor nagyon mazochistának kell lennie, vagy olyannak, aki még ennél is hidegebb helyen nőt fel. A visszakérdésére csak bólintottam és összevont szemöldökkel néztem, hogy most miért is méreget. Hisz semmi rosszat nem mondtam. De aztán a válasza megmagyaráz mindent. Kissé keserűen húzom el a számat, de hát nincs mit tenni. Ez legyen a legnagyobb bajom, még ha nem is jó belegondolni.* - Hát… eltekintve attól, hogy ha oda kerülsz, akkor ez volt az utolsó beszélgetésünk, de ha nektek ott jó akkor sok sikert a tárgyalásokhoz. Ha meg nem jön össze és megpróbálkoztok az Őslakosoknál meg úgy is találkozunk még. * Mosolyodtam el halványan. Nem, nem ijedtem meg, attól, hogy ott próbálkozik. Jelenleg nem tartozik még oda és ez bőven elég, hogy ne féltsem a bundám. A következő találkozástól meg majd ráérek akkor tartani, ha már megérzem rajta, hogy milyen kimenettel járt a dolog. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az ellenségem legyen. De hát, eddig azt sem tudtam elképzelni, hogy farkas legyek és mégis itt vagyok, szóval ez nem a képzeletem kérdése. Mikor megjegyzi, hogy elkísér, egy darabon megmerevedek. Na nem azért mert velem akar tartani, hanem én nem arról jöttem.* - Én… nem… hanem… * Kezdtem el zavartan és idegesen toporogni és némi félelem kezdett el gyülekezni bennem, végül sóhajtottam és a gyűrűm kezdtem el forgatni pótcselekvésként. * - Én nem megyek a városba. Mióta itt vagyok még csak nem is jártam arra, egyelőre nem merek emberek közé menni. Szóval város túrában nem tudok, a segítségedre lenne. Én… körbe jöttem az erdőn keresztül végig és onnan nem jutsz be a városba. * Haraptam az ajkaimba és az ideges toporgásom csak a félelmemről árulkodott azonban a szemeim arról, hogy igazat mondtam most is, mint mindig. *
- Valamilyen szinten kell, hogy érdekeljen, elvégre valamennyire bele kell olvadnunk nekünk is a tömegbe, ha nem akarunk gyanút kelteni. – Magyarázom Ash-nek, de majd ha ő is elég időt eltölt a változó emberi környezetben a rohanó korokban és megtapasztalja, hogy mi lassabban változunk, mint az emberek, mert a mi időnk sokkal több mint az övék, akkor majd megtapasztalja azt is, hogy bizony a legtöbb dolog nem izgat minket, de van amit muszáj követnünk tanulnunk, hiszen az emberek nem tudnak rólunk, és ennek így is kell maradnia. Tehát van, amit meg kell tanulnunk amit fel kell nekünk is venni, ilyen a nyelv is. - Akkor pedig tisztában vagy azzal, hogy nem olyan elveszettek. – teszem még ezt hozzá. De nem akarok ebbe jobban belefolyni, az Őrzők és az ő világuk nem az én dolgom, nem érdekelnek. Afférom még nem volt velük és nem is szándékozom még velük is összeakaszkodni. Az, hogy leszedtem-e már pénzért Őrzőt? Ha valakit ez érdekel, akkor keressen, utána én nem fogok erről nyilatkozni. - A többi rész is érdekel, én a városon kívüli házakat szeretem, de Rose közelebb akar lenni a városhoz, pontosabban a külváros, az utolsó utca megfelel neki, de nekem még az is közel van az emberekhez. – Magyarázom a lánynak. Hollandiában volt egy tetőtéri lakásunk a belváros szívében, Rose imádta azt a lakást, és, a nyüzsgést ami körülötte van, a ház földszintjén pont a mi lakásunk vonalában volt egy hangulatos kávézó, jó időben egész nap kávé illat volt. Átmeneti szállásnak el tudom viselni a lakásokat vagy a hoteleket, de állandónak már nem menne, saját házat akarok távol az idegesítő emberektől. De tudom Rose ebbe nem fog belemenni. - Mikor ide indultunk akkor volt egy elképzelésem, hallottam pár dolgot, ami vonzónak tűnt, de most, hogy itt vagyunk már más a helyzet. Azt hiszem, előbb körbe szaglászok mind a két falka körül. Aztán majd eldöntöm. – Viszont az is igaz, hogy nem szeretném ha Ash az ellenséges oldalon lenne, megkedveltem. Zsebre tett kézzel sétálok mellette és közben pont ezen gondolkozom, hogy mit is kellene tenni, mindenképpen oda kellene mennem, ahol a legbiztosabb a helyünk, ahol tudom, hogy Rose biztonságban van, és a betolakodóknál már tudom, hogy Brody felderítőnek akarja rakni, amit nem szívlelek, veszélyes, és Rose nem egy harcias típus. Csali már volt, de akkor tudta, hogy nem lesz baja, ott vagyok, és mielőtt bármi történhetne, leszedem a célpontot. Figyelem a habozását és az ijedtséget a szemeiben. Felvonom a szemöldökömet és kérdő pillantással nézek Ash-re. - Rendben. Egy jó tanács, ne engedd, hogy a félelmeid uraljanak, csírájában jó elfojtani, mert utána hosszú időn át fojtogathat. – Felé fordulok és nézem a kislányt. Nekem még jó darabig az is fog maradni, végül úgy döntök, hogy kedvelem őt eléggé ahhoz, hogy megöleljem, és szolidan meg is teszem. - Vigyázz magadra! – Ezzel köszönök el tőle, és én elindulok abba az irányba amerről jöttem, fontolóra veszem, hogy egy darabig farkasként kocogok, úgy gyorsabb lenne.
Kezdőlap
