- Northfolk? Ez érdekes… * Vontam össze a szemöldököm, hisz Darrennek is hasonló neve volt. Amit ugyan soha nem jegyeztem volna meg, ha Steven nem állandóan a vezetéknevén szólítaná. Nem értem miért ilyen kimért. Na de majd megkérdezem. Valamikor… ha megint eszembe jut, és a közelben van. Azt, hogy nem félt már nem reagáltam le, egyszerűen nem volt mivel. Amúgy is könnyen le tudott volna passzírozni magáról. Na igen, ez a farkasosdi nem tett jót az önbizalmamnak. A kérdésére egy pillanatig elgondolkoztam, de aztán váll vonva feleltem.* - Nem sűrűn osztogatnak jutalom kártyát, ha valakinek a farkasát ledögözöm. S akaratom ellenére a tiédre is ezt mondtam. Valahogy nem vagyok kibékülve az enyémmel és néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy más tök jól el van vele. Esetenként még szereti is azt, ami… * Magyaráztam meg egyszerűen, hogy mit is sajnáltam épp. Bár az egésznek annyi volt az oka, hogy nem akartam megbántani.* - Ugyan… ne sajnáld. Azzal valahogy nem lesz jobb, csak jobban erősíti bennem a tudatot, hogy hiányzik valami. Különben is, ami nem öl meg, az csak megerősít. Még ha nehéz is…* Legyintettem, hisz a sajnálatból tényleg nem kértem. Azzal csak rosszabb lesz minden, ha most mindenki el kezd sajnálni és hímes tojásként bánni velem. De na, azért mindennek van határa így aztán a többieknek azért nem kéne szívóznia. Hisz farkas szokás ide vagy oda, de azt leshetik, hogy behódoljak bármelyiknek is, aki nem foglal el valami titulust. Ha Darren nem szedi le rólam azt a barmot, vagy Sam nem elég okos, hogy észrevegye, hogy mivel tudna csillapítani akkor is hamarabb vesztem volna, mint könyörögjek. Ilyet nem játszunk, azért nekem is van méltóságom, még ha a farkasom csak egy kölyök is.* - Hát akkor legközelebb jobban jársz, ha veszel neki virágot és elviszed őt vásárolni. Ahogy észreveszem, Ő jobban oda van érte, mint Te meg Én együtt véve. * Bár lány vagyok, de sosem voltam oda a vásárlásért annyira. Persze megvettem, ami kell, de bementem, végig viharozva a kosárba dobáltam őket és már ott sem voltam. De azért ajándékot vásárolni neccesebb. * - Ezt nem vitatom. Lehetne sokkal rosszabb is. * Bólintottam bár kimondottam nem tudtam, hogy az milyen, de elégszer hallottam már, hogy Darrennel megfogtam az isten lábát. Csak épp kicsit sem nyújtózkodtam, hogy elérjem és az a láb is úgy került a mancsomba, hogy nem tudtam róla. Na de mindegy… egyszer megbékélek vele és talán még szeretni is fogom. Nem olyan vészes, ha nem ragaszkodnék ennyire önmagamhoz és a régi életemhez.* - A Tiéd… * De aztán elakadtam, ilyet nem szokás kérdezni és van, aki nem is szívesen emlékszik már vissza, hogy az Ő teremtője milyen volt, szóval csak legyintettem, hogy mindegy, hagyjuk. De aztán a „megnyugtatására elnevettem magam. Nem vidáman, keserűen.* - 8 napja vagyok farkas. Kettőt korházba töltöttem plusz egyet otthon. A maradék öt napból, egyet Darrennel töltettem teljes egészében. Szóval négy nap alatt sikerült ezt a 3:1 arányt összehozni. Szóval lássuk be, ez nagyon siralmas, pláne, hogy még messze az este és ma még nem voltam jelenésen. Addig meg bármi megtörténhet és bárkivel összefuthatok. Pláne, hogy már egy ideje csak bolyongtam az erdőben, mert eltévedtem. * Vallottam végül be, bár eddig sem csináltam titkot belőle, csak nem azzal kezdtem, hogy; Hello ismerős idegen épp eltévedtem.* - Azért nem olyan nagy… tekintve, hogy két falka van a területen és egyik sem kicsi. * Mondtam, hisz nem tudtam, hogy a másik tudja-e vagy sem. Vagy épp csak azt, hogy mikor érkezett ide és volt-e már ideje felmérni a terepet.* - Egy farkas, aki még Piroskánál is gyengébb. Szóval jogos, könnyebb dolgod lenne. * Vigyorodtam el, bár eszemben sem volt rábeszélni, hogy bántson vagy valami. NA azt nem. De ha valamit sokat hajtogat az ember, azt előbb, vagy utóbb de elhiszi. Szóval ez ilyen önkényes terápia, hogy elfogadjam, hogy bizony másokra vagyok utalva.* - Valahogy úgy… Nem akarok több bajt a fejemre, mint ami van és nem okos dolog a falka tagjait már azelőtt magamra haragítanom, még mielőtt közéjük tartoznék. Nem mellesleg pedig Darrent is meg kell békítenem, de ha falkatag közelébe vagyok… valahogy… idegesít az, hogy a bestiám állandóan játszana és mindenkit nagy hévvel körül ugrálna. Ez pedig engem feszültté tesz és… megalázónak érzem. Azt pedig Te is tudod, hogy mivel jár ha a gazda test feszült és ingerlékeny. * Sütöttem le a szemem, miközben a nadrágzsebembe dugtam a kezem és menetközben egy-egy lépésnél belerúgtam a hóba. A megjegyzésére ismét ránéztem és megingattam a fejem.* - Tudom Jesse. Legnagyobb sajnálatomra tisztában vagyok vele, hogy egy fele olyan erős és ezáltal idős farkas is képes ártani nekem, mint Te. Csak igyekszem tudatosítani ezt a dacos, makacs és képzett emberi felemben is, hogy képes legyek behódolni annak, akinek majd kell. Emberként erre sajnos nem vagyok képes, nem így neveltek. De nem akarok Darrennek több csalódást okozni… * Az emlékre a kezem karba fontam és már a hangomon is hallhatta a másik, hogy ez bánt és csak még szomorúbbá tesz, hisz szavaim alapján már egyszer megtettem. Még akkor is, ha nem éreztem magam hibásnak.* - Furcsa az, hogy bár minden igyekezetemmel rajta vagyok, de még sem jön össze. Őrzőnek neveltek mióta az eszemet tudom. Belém nevelték, hogy ne ijedjek meg mindentől, hogy álljak ki magamért, ha igazam van. Megtanították átlátni azt, hogy mikor van így, és mikor hibázom és akkor is tudjak bocsánatot kérni, ha tévedek. De így… így ha igazam van, ha nem be kéne fogni a számat. Hagyni, hogy mások pattogjanak mert ha átváltozom én húzom a rövidebbet. Még nem megy… ha igazam van kinyitom a szám, ha valaki pattogtatni akar vagy nem úgy beszél velem mintha a seggéből rángatott volna ki, eljár a kezem ha nem ért a szép szóból és már is kész a baj. Nekem ez… nem megy. * Már nem néztem a szemébe, még csak felé sem. Annyira fájt mélyen bennem ezaz összeütközés, hogy már megint az a bizonyos gombóc szorongatta a torkom. Így hát meg is köszörültem.* - Ma megint felcsaptál hallgatóságnak, vagy mesélsz nekem valamit? * Kérdeztem, de még mindig nem néztem rá. Nem, nem bírtam. Hiába tudtam, hogy tudja és érzi is, hogy meggyengültem lelkileg és a farkasom teljesen visszahúzódott a maga csendes, szomorú magányában és már nem is próbál meg ismerkedni a férfiével. Mint ahogy eddig próbálkozott, csak épp a másik pajzsának hála eredménytelenül. De hogy ebből mennyit érzett Jesse azt nem tudom. *
- Érdekes lenne? – Ránézek a lányra. – Szerintem semmi különös nincs benne. – Maximum egy elvetemült történésznek lenne csak érdekes a vezetéknevem. Már ha olyan mélyen beásta magát az angol történelembe. Egyszer régen egy másik életben Lord előtag lett volna a nevem előtt, de az már egy letűnt kor, és egy másik élet, amit sosem éltem meg. Hosszú ideje nem is jutott már ez az eszembe, nem is gondolkoztam rajta. Elvégre az vagyok ami, egészen kicsi korom óta a magamfajták között éltem. - Engem aztán hidegen hagy, minek nevezed a farkasomat. Nem az a típus vagyok aki, ilyenek miatt bevágja a durcát, vagy összeomlana a lelkivilága. Előbb v agy utóbb meg fogsz békélni ezzel, mást nagyon nem tehetsz. – Pusztán tényeket közlök vele, hiszen vagy megszokja és együtt él ezzel vagy megpróbálhat véget vetni a saját életének, de az nem lesz egy túl egyszerű eset. Én legalább is azt tapasztaltam magam körül, hogy a mi fajtánk igen is ragaszkodik az életéhez, de persze kivételek mindig vannak és lesznek is. - Ez már egy jó hozzá állás. – Aztán még hozzáteszek valamit. – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ne a hátam mögé nézzek, hanem előre, a múlt az a múlt, még ha fáj is, de el kell szakadni….- Nem fejezem be a mondatomat, csak megvonom a vállamat, elég okosnak tartom ahhoz, hogy megérte ennek a lényegét, és tudja, hogyan kell befejezni, amit elkezdtem. Hogy én bármikor is néztem a hátam mögé? Nem, nem igazán, nem volt olyan múltam, ami miatt érdemes lett volna. Elvégre bérgyilkosnak neveltek, és nem a mostani verzióknak, hanem egy – fogalmazzunk úgy – klasszikusnak, akiről semmit nem tudsz, hiszen úgy jön, megy, mintha csak egy árnyék lenne a falon. Csendes, precíz és tökéletesen öl. Nincs neve, szinte még személyisége sem. Ez utóbbival erősen voltak gondjaim egy idő után, Richardnak nem sikerült mindent kiölnie belőlem, és erre egy vörös hajú nő csak rásegített, hosszú évekkel később. - Nem vagyok Mazochista. – Jegyzem meg arra az ötletére, hogy vigyem el vásárolni a páromat. A kedvesem nagyon is élvezi, ha vásárolhat, de én egyáltalán nem így vagyok ezzel, maximum gyorsan túlesek a dolgom ha nekem kell valamit vennem, nem szeretek hosszan vacakolni és a többi. Szóval, nem szívesen megyek vele, de vannak, esetek mikor kell. A következőre semmit nem mondok, csak magam előtt látom az első leckéjeim egyikét, friss farkasként, az első alkalmat mikor úgy elvertek, hogy a levegővétel is fájt. Nem nagy élvezet mikor valaki vascsővel áll feletted, uralkodik a maga bestiáján, és az a feladata, hogy a lelket is kiverje belőled. De régen volt és már elmúlt. Richardnak megvoltak a verő emberei, akik nem csak farkasként tettek helyre, de megtették, hogy megláncoltak és jöttek a vascsövekkel és egyebekkel. Végig hallgatom, amit mesél nekem, és csak annyiban reagálok menet közben, hogy rá pillantok majd vissza a vízesés irányába, nem szakítom félbe és nem is kérdezek, mikor szünetet tart csak hallgatom őt. Az én dolgaimról nem beszéltem, nem fejezte be a mondatot, tehát minek beszéljek akkor neki jelen pillanatban erről? - Két falka, de meddig? – Kérdezek vissza ennél, mert, ahogy hallom lóg a háború lába, és a vége valószínűleg az lesz, hogy az egyik falka eltűnik, vagy teljesen, vagy egy része bele olvad a másikba. Bár inkább az utóbbi a valószínű. - Gyengébb? Nem rémlik, hogy Piroska képes lenne egy határozott mozdulattal bárki torkát feltépni… - Nézek a lányra séta közben és az én kezeim is keresztbe vannak rakva a mellkasom előtt. - Kölyök, a kölykök lételeme a játék….- kommentálom a dolgot, hogy ez normális dolog, csak vannak esetek mikor az illető nem annak éli meg, mint ez esetben Ash. Aztán rá pillantok és végig mérem. Végül még sem mondok semmit a mondandójára, csak egy dolgot árulok el magamról. - 290 éves vagyok. – Régen volt az én kölyökkorom de vannak dolgok amikre még emlékszem, és mivel megkedveltem korábban Ash-t és úgy fest ez nem múlt el, hozzáteszek még dolgokat és kicsit mesélek neki. - Téged őrzőnek, engem annak, ami vagyok… Három voltam mikor a falkához kerültem, tíz mikor beharaptak, és az én teremtőm nem volt kegyes, úgy gondolta, minél előbb megtanulom ki a góré, annál kevesebb lesz velem a baj. Hamar megtanultam, mikor kell kussban lenni, de a kölyök farkas nem olyan, mint az ember. – Előre nézek és nem Ash szemeibe. – Hamar megtanultam dolgokat és behatóan megismertem a farkas agyarakat és a vascsöveket is. Ismerem a mondást én is, ami nem öl meg az keményít. Valóban így van. A te teremtőd kegyesebbnek hangzik, mint amilyen az enyém volt. Több kölyök elhullott a kezei között, mint amennyi megélte a felnőtt kort. – Ha figyel, akkor érezheti és értheti, hogy ez a falka nem olyan volt mint mások, itt Richard kiválasztott magának árva fiúkat, akiket kinevelt a szakmára. Nőstény csak minimális volt a mi falkánkban.
- Csak… Mindegy, nem fontos. * Legyintettem végül a nevére. Most már nem fecseghetek csak úgy mindent össze, mint annak idején. S bár egy név csak név, de ettől függetlenül még nem az enyém, így talán ezt sem kéne kikotyognom. Szavaira megforgattam a szemeimet, ha annyi csomag gumicukrot kaptam volna, mint ahányszor ezt hallottam, hát akkor már a cukorgyár is az enyém lenne.* - Igen, tudom. *Bólintottam aztán, hogy ezt meg is erősítsem. Következő szavaira meg csak egy nagyot sóhajtva söpörtem hátra a hajam, ami inkább csak pótcselekvésnek tudható be, tekintve, hogy sosem érdekelt, hogy hol és mennyi tincs lóg ki vagy kócos.* - Azért ezt nem olyan könnyű megtenni, mint mondani. Mondani én is tudnék sok mindent… * Vontam meg a vállaim. Még csak a temetés sem volt meg, nem még az, hogy mindent magam mögött hagyjak. Valahogy, valahogy nem is akartam. Ragaszkodtam hozzá, mert szükségem volt rá. A múltam nélkül, ki tudja, hogy nem-e lenne még ennél rosszabb is, vagy ha szerzek egy fejsérülést és kitörlődik egy része. Nem, ezekbe nem akartam belegondolni és nem is tudtam volna rá a választ. Arra, hogy nem szereti szadizni magát, csak megvontam a vállaim. Végül is egyedül is elküldheti, de azt bármikor máskor is megteheti. Szóval az nem egy békülő dolog vagy bocsánatkérés, vagy miért is szoktak az emberek ilyesmiket csinálni. Nos, nekem nem kellett és biztos is, hogy nem mostanában lesz rá szükségem. Szóval egyhamar nem lesz belőlem „hogyan béküljünk ki a párunkkal?’ tanácsadó. A kérdésére kissé összeszorított állkapoccsal kaptam fel a fejem és pár pillanatig csak meredten néztem. Nem, nem akartam bele gondolni egy esetleges háborúba. Még annak ellenére sem, hogy említették nekem is, még ha nem is így.* - Nagyon remélem, hogy ezt az évezredet még kibírják farok méregetés nélkül. * Csak ennyit mondtam, azt, hogy ez engem több szempontból is érint feleslegesnek tartottam. De még mindig voltam inkább ember, mint farkas és tudtam, hogy náluk lenne a legtöbb veszteség, aztán meg az Őrzőknél mivel az emberek miatt illetékesek lesznek, és jönnek a farkasok. Grr… nincs háború, csak van, ennyi esszük a vezetőknek, hogy ezt felfogják. * - Hát, Én sem. * Borzongtam meg még a gondolatra is. Nem, én csak egyetlen embert fogok bántani, de vele sem leszek olyan kegyes, hogy egy mozdulattal megoldjam. Más meg… nem, nem volnék képes rá. A farkasom idővel képes lesz rá, már amikor majd vadászat címszó alatt nem áll le lepofozni egy nyulat és újra elengedni, hogy újra a nyomába eredhessen. Arra, hogy hány éves meg sem rezzentem. Éreztem, hogy Jennynél idősebb, vagyis máris 128-nál idősebbre tettem. De amit utána mondott azzal igen csak meglepett és keserű ízt hagyott a számban. Csendesen hallgattam végig, és hírtelen még a havat is elfelejtettem rugdosni, ami mondjuk eddig sem volt utamban, csak jobb volt úgy. Egy tíz éves kisgyerek… olyan pici még. S nem elég az átváltozás okozta gyötrelem, de még a teremtője is rátett egy jó pár lapáttal. Aztán meg még a farkasát is bántotta…* - Ehhez képest Darren maga a Teréz anya… * Motyogtam halkan. Bár amilyen vén csont, kitudja, hogy valóban nem-e Ő volt annak idején. Hirtelen nem tudtam mit mondani, még csak kérdezni is elfelejtettem. Erre már nem volt elég egy „Sajnálom” és az újabb kérdések csak arra a szörnyű időszakra emlékeztetnék. Ha még Bostonban lennénk, most jobb szó híján megöleltem volna, hisz az mindent elmond. De csak szorosabban fűztem magam köré a kezeim és némán haladtam mellette.*
Nem kezdtem el azon agyalni, hogy miért lenne érdekes neki a nevem. Van ebből is néhány elvétve a világban, és életem során egy Northlake-be is belebotlottam. Az is benne lehet a pakliban, hogy ismer egy olyan személyt, akinek a nevében benne van a North de más is lehet, amúgy meg nem izgat a dolog annyira, hogy elkezdjek kérdezősködni, így nem is firtattam, csak sétáltunk a hóban, félig némán félig beszélgetve. - Tudom, hogy annak tűnik. – Válaszolom vissza neki, de előbb vagy utóbb el fog jutni erre a szintre, hogy tovább lép és az új lehetőségeket fogja nézni, talán nem is olyan távol van ettől, ki tudja? A ma nem egyenlő a holnappal, bármi történhet, ezt már réges régen megtanultam. - Ne mond, hanem tedd meg. Ahogy te is mondtad az előbb, beszélni lehet, nagy szavakkal szónokolni, de cselekedni sokkal nehezebb. – Mondom el neki, amit gondolok, én ebben nőttem fel, ne beszélj, mert a szád járhat mindig és azzal, ha beszélsz, még nem állítod meg a vascsövet, vagy az ezüst láncot, a cselekedet az ami megmenthet a veréstől, nem pedig a könyörgő szó és a sírás. Így visszagondolva, annak idején, napokon át némán tettem a dolgom, és nem beszéltem, azóta vagyok, beszédesebb mióta Rose velem van. Neki aztán van beszélőkéje, mindenről megvan a véleménye, és előbb utóbb kihúz belőlem is egy választ. Persze tudom, nem ez a legjobb megoldás, hogy ha békülni akarok a párommal, akkor nem viszem el valahova, és nem akarok ott lenni én is. De a vásárlást nehezen viselem, én nem élvezem a dolgot, úgy ahogyan ő, de mellettem szóljon túléltem néhányat mellette. - Farok méregetés… érdekes szóhasználat… - Pillantok rá, aztán vissza előre. – Nekem édes mind egy kirobban-e a háború. – Tényleg nem nagyon izgatott a dolog, kivéve akkor, ha nem csatlakozunk addig egy falkához sem. Vajon itt mennyi esély van arra, hogy valamelyik vezér felbérel a maga oldalára, és neki dolgozom pénzért, és a másik falka tagjait szedem le neki? Ezen eddig még nem gondolkoztam el. Bár eddig úgy voltam vele, hogy a betolakodó falka érdekel. De még alakul a helyzet. - Az a kis ezüstlánc semmi ahhoz képest, amit én kaptam… - Szólalok meg a távolba révedve, emlékszem még ezekre, de nem akarom feszegetni a dolgot. Nem szoktam erről beszélni, és nem is akarok, különösen, ha őt nem érdekli. Tovább sétálunk a hóban és hallgatjuk a csendet és a vízesés által csapott zajt. Csend, mert egy madár sem csivitel, egy állat sem mozdul körülöttünk, a vízesés moraja zajt csap, elnyomja a lépteink zaját, hiszen a hó ropog a talpunk alatt. Teremtője nevének említésére rá sandítok a lányra, aztán vissza a vízesésre, és képtelen kérdése formálódik meg bennem. De még sem teszem fel neki a kérdést, hogy milyen az ha vannak szüleid? Szentimentális lenne, én pedig nem vagyok az. - Nem érzem rajtad egyik falka szagát sem… - Nézek a lányra és a mondatot nem fejezem be, érdekel, hogy akkor most ő hol is helyezkedik el a térképem. Ugyan emlegetett falkát és többieket, de nem érzem a betolakodók szagát rajta, a másik falkát még nem ismerem, de nem érzem azt amit kellene ilyenkor, így arra tippelek ő is falka nélküli, ami még furcsábbá teszi nekem ezt az egészet.
*Arra, hogy visszamondta a szavaim csak lemondóan fújtam egyet. Nem az volt a rossz, hogy visszamondta, hanem az, hogy már Ő is kezdi. * - Hát Jesse, ez még várat magára. Egyenlőre nem vagyok elég erős még ahhoz sem, hogy visszamenjek Bostonba kipakolni a házat, nem még arra, hogy utána el is jöjjek onnan. De ha sikerül és még itt leszel, akkor majd szólok. * Sóhajtottam fel és igyekeztem elhessegetni a ház apró emlékeit, amiket már az említése is felelevenített. Nem, nem akartam emlékezni, most biztosan nem. Így is elég pocsékul voltam, nem kellett még ez is. Ahogy a szóhasználatom említi lesütöm a tekintetem, hisz nem Ő az egyetlen aki megjegyzi.* - Nos… van egy fajta szókészletem az ziher. De még mindig jobb, mint ha azt mondtam, volna, hogy; Ki tud messzebbre pisilni. Ezt általában az iskolában szokták a fiúk, és a farkasokról, pláne ha vezetők mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gyerekek lennének. *Vontam meg a vállam, de hát legközelebb majd ezt mondom, ha zavarja. Arra, hogy neki mindegy csak kap egy csúnya pillantást.* - Nos, akkor talán örülj neki, hogy ilyen közömbös tudsz maradni. Hisz ezek szerint az emberek sem érdekelnek, pedig ők lesznek a kereszttűzben. Még ha jobb esetben csak képletesen is, rosszabb esetben akit nem ölnek meg farkas lesz, akivel a háború miatt senki nem foglalkozik és még csak észre sem veszik. Kiképzés nélkül meg csak mégnagyobb lesz a káosz. Aztán az Őrzök, akik próbálják megállítani és csak aztán ér el egymáshoz a két falka. De addigra már mindent lepusztítanak. *S az őrzők bizony nagyon is közel álltak hozzám. Na jó, nem az összes csak egy. De ez nekem bőven elegendő volt, hisz tudtam, hogy az elsők közt lenne, akit terepre küldenek. Ahogy szóba kerül az ezüstlánc akaratlanul is rásimítok a farzsebemre.* - Ez nem büntetés, ez a mamámé volt. Azzal, hogy ezt szokom csak nekem lesz jobb. A gyűrűimet még nem tudom elviselni, szóval egyelőre csak ez van. Majd idővel talán már az sem fog zavarni. * Vontam meg a vállaim, hogy majd jobb lesz. De már ez is egy apró lépés volt, hisz még nem tudtam, amit most tudok, addig még csak a közelükbe sem mentem. Pedig hiányoztak. De hát maradt az egyetlen aranygyűrű, ami most is az ujjamon volt és mióta visszakaptam anyu holmiját azóta mindig.* - Jesse… Téged… szóval mért fogtak olyan kegyetlenül? Azt mondtad, hogy képeztek… de ezzel nem tudom elképzelni, hogy mire. Hisz egy gyerek, egy gyengébb ember még ha fizikálisan túl is éli, mentálisan nagyon sérülhet. Pláne olyan fiatalon. * Tettem fel finoman a kérdést és kissé bátortalanul. Már nem voltam tíz éves, de ha Darren így bánt volna velem, mint ahogy Jessevel bántak már mentálisan bekattantam volna, még ha fizikálisan TALÁN túl is éltem volna. De csak nagyon talán. A kérdésére felé kaptam a fejem és beszívtam a saját illatom. Nekem nem hiányzott semmi belőle, de aztán azért válaszoltam is.* - Talán azért mert, még nem történt meg a befogadásom vagy mi a manó. Nem igazán vagyok toppon a többiekkel, mint mondtam, és jelenleg nekem bőven elég a család tagjai. Talán nem is bírnám ki hosszú távon… * Vallottam be egy újabb félelmem, hogy a befogadás után más lesz és csak még labilisabb leszek, mint amilyen most vagyok. Így én nem erőltettem ezt a falkába kerülést és még Darren sem akart bedobni a mély vízbe. Nem kérdeztem meg, hogy miért olyan fontos, hogy falkatag legyek. Mert azt már tudtam. Bár azt nem értettem, hogy Jesse mért kérdezte pláne, ha egyik sem érdekli őt jelenleg.*
- Saját tapasztalatból mondom, hogy előbb utóbb menni fog, csak el kell oda jutni, hogy kilépj abból, amiben most benne vagy. – Nem akarok neki nagy szónoklatot tartani vagy hasonlót, csak elmondom neki, amit gondolok, és kicsi részletekben, amin én is keresztül mentem, bár az én életem nagyon más volt, mint az övé, másképp alakultak dolgok, és vannak olyanok, amiket én nem tapasztaltam meg csak láttam másoknál, amit ő végig élt. A házba ahol születtem nem tértem vissza, nem éreztem fontosnak, sem a magaménak, túl kicsi voltam mikor elkerültem onnan, emlékem szinte nem is volt a házról. Vagy ha volt, akkor inkább csak rémálmaimban tértek vissza így messzire kerültem, és ebben Richard keze is benne volt, igyekezett távol tartani attól a háztól. De ezt az egy dolgot jól csinálta nem erőszakkal és tiltással tette, így nem is izgatta a fantáziámat. - Nincs bajom vele, nem azért mondtam, csak számomra kissé furcsa. Ízig vérig angol vagyok, és az én koromban még más volt a nyelvezet, nem ilyen kevert mint napaság. – Megvonom a vállamat, a dolog nem lényeges egy cseppet sem. Van amiben tartom a lépést a korral, ezek a fegyverek és a technikai ezsközöz és valamilyen szinten az öltözetek, de van amiben nem, én nem vagyok ember, az életem nem röpke évek kérdése. Közel háromszáz éves vagyok és még legalább ennyit meg fogok élni, szóval minek is rohanjak együtt az emberekkel mindenben? A saját nyelvem, amit anyanyelvnek hívok, jobban szeretem, még akkor is ha ódivatú, bár az is igaz, ennyi idő alatt a modern kori nyelvből is ragadt rám nem kevés. - Az emberek nem zavarnak, ha van, egy csepp eszük elmennek az útból, aki nem az így járt, az ő életük amúgy is töredéke a miénknek. Ne nézz rám így, mi vagyunk, a táplálék lánc csúcsán ők alattunk vannak. – Mindennek megvan az oka. Belőlem elég sok mindent kiöltek gyereknek, és azt tanultam egész életemben, hogy az ember nem sokat ér, persze, mióta a magam ura vagyok és a párom is velem van sok mindenről változott a véleményem, és az embereket se gondolom olyan alacsonyrendű lénynek. De a háború ilyen, vannak ártatlanok és járulékos károk. Akik érzékenyebbek, biztosan időben elmennek, innen a többiekkel nem tudok mit kezdeni, és ők nem is az én bajom. - Úgy gondolom, hogy az őrzőket sem kell félteni, megvannak a maguk eszközei. – Kétlem, hogy ha egységesen fellépnek, akkor ne tehetnének valamit a saját érdekükben, hogy ne legyenek letarolva maximálisan. Szinte biztos, hogy náluk is van egy két aduász a pakliban. A nyakláncra csak biccentek, én ezüstöt nem viselek, sőt messzire kerülöm. Megvan bennem az egészséges félelem azzal az anyaggal szemben, különösen, hogy a fenyítésemre is használva volt, annak idején. Kérdésére rá pillantok és fontolóra veszem a választ, elmondjam-e neki annak egy töredékét vagy sem. Bár Rose mindig azzal nyúz, beszéljek, mondjam el, mert ez majd segít nekem ebben az egészben, de hülyeségnek tartom a dolgot. Végül még is megszólalok. - Mindennek mag van a gyógyszere. – Szólalok meg. Valóban sérültem mentálisan is gyereknek, de voltak, akik segítettek túlélni, feldolgozni a dolgot és volt amit én temettem el magamban, hogy ne látszódjak gyengébbnek. Némaságom, innen is jött. Igazság szerint, nem csak napokra voltam néma időnként, hanem sokkal hosszabb időre is elhallgattam, hogy ne szóljak egy szót sem. Volt egy nőstény a falkában, csupán maroknyian voltak, mert kellettek. De ebbe most ne menjünk bele. - Az egy más kor volt, más nézetekkel és értékekkel. Nem csak a farkas létre tanítottak meg, hanem egy egészen másra is, egy olyan szakmára, ahol alap dolog az önfegyelem és a hidegvér. – Egyelőre nem akarom neki megmondani, hogy bérgyilkos vagyok. – 290 éve elég hosszú idő, hogy a sebek gyógyuljanak. 150 év valakivel, akit szeretsz, szinten elég hosszú idő a gyógyulásra. de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a kegyetlen verések időszaka nem volt állandó és hosszú. Ha gyorsan megtanultad hol a helyed, akkor hamar abba maradtak a kegyetlen leckék, de tudod, alig maroknyian éltük túl az első időszakot. Azt hiszem, én némelyikből kevesebbet is kaptam, mint a többiek. De ezekre már nem emlékszem tisztán és nem is akarok. Elmúlt és kész, túléltem, és élek, nekem csak ez számít. – Aztán innentől őt figyelem, és hallgatom, most már megint a szemeibe nézek bele. - szóval, még nem vagy a falka része, és mondd csak, melyik félhez fogsz tartozni? – kérdezek rá nyíltan.
*Szavaira bólintottam. Hisz ez így volt, tudtam én is, hogy elfog jönni majd valamikor az a bizonyos pillanat. Az más, hogy nem láttam, hogy mikor. De egyelőre még csak a következő órámba sem láttam bele, szóval ez nem olyan nagy tragédia. Majd felkellek, és ha elszántam magam kinyitom a kis csipogom, és már visznek is haza, hogy aztán újra visszajöjjek magam mögött hagyva a házat ahol éltem, ahol sírtam és nevettem. S ahol minden helységben anyu kacagása, apu féltő szavai visszhangoztak. Vagy épp fán épült kis házam, amit apu meg Steven épített nekem, mert megláttam egy filmben. Igen, boldog voltam ott, még akkor is ha megszidtak vagy rám szóltak. * - Hát, én nem ismerem, az akkori nyelvet szóval csak ezzel tudok szolgálni. * Mosolyogtam rá halványan, ahogy oldalra pillantottam, majd előrébb lépve feljebb álltam a szirten ahonnan néztem a mélybe hulló folyamot. Még mindig szép volt, de már nem sütött a nap még ha csak gyenge is volt az ereje így a fények már nem játszottak rajta. Tekintetem az égre emeltem mintha onnan meg tudnám mondani, hogy épp hányóra. Hát nem sikerült és még csak nem is tűnt most olyan fontosnak. De azt éreztem, hogy lassan vissza kell indulnom, ha még sötétedés előtt visszaakarok érni. De aztán már csak eltátottam a számat és hitetlenkedő tekintettel néztem rá.* - Ezt inkább meg sem hallottam… * Morogtam az orrom alatt. Nem fogok most itt az emberek jelentőségén vitatkozni. Van elég idős ahhoz, hogy Ő is lássa, hogy emberek nélkül nincsenek a farkasoknak utódai. S ha kiirtják híre megy és mások sem fognak a helyükre jönni. Mondjuk nekem ez nem volt fontos, nekem nem lesz kölyköm soha. De ha már az evolúciónál tartunk, akkor nem árt ezt sem végig gondolni. Hisz most ott vannak, de utód nélkül előbb, vagy utóbb de ki is halnak, ahogy a dínok is kihaltak. No meg amúgy sem értettünk volna egyet, szóval csak felmérgeltem volna magam és azt nem akartam.* - Lehet. De attól még emberek, még ha nem is szimpla emberek, mint az átlag. * Vontam meg a vállaimat és részemről itt az Őrző téma is kifújt még mielőtt valami baromságot mondanék, ami azért annyira nem baromság de akkor is. Steven Őrző, ha oda veszne nekem végem. Darren egyedül nem volna elég hozzám… Sőt, utána már egy egész falka is csak akkor tudna lecsillapítani ha, kivégeznek. De elhessegettem ezeket a keserű gondolatokat, nem akartam belegondolni, hogy őt is elveszíthetem. Ilyen rövid idő alatt mindenkit. Szóval inkább csendesen vártam a férfi szavainak a folytatását. Attól amit mesél még mindig kiráz a hideg és belülről a félelem mardos, hogy akár a véletlen folytán is, de járhattam volna így én is. Hát… Darren biztos hálás lesz Jessenek, mert, hogy ezek után biztos, hogy kezesebb leszek az is fix. Bár… eddig sem Darrennel volt probléma.* - Az idő mindenre gyógyír… * Vontam le halkan a következtetést, amit a meséje adott. Aztán már csak visszaléptem még mielőtt lepottyannék innen fentről és csak úgy álltam tovább a kérdésére ismét felé kaptam a fejem.* - Ha addig nem nyíratom ki magam, akkor az Őslakosokhoz. * Feleltem rezzenéstelen arccal. Ez a kérdés nálam sosem merült fel, hogy melyikhez. Nekem Darren volt a teremtőm és oda tartozott, így ez evidens volt, hogy Én is. Nekem mellette a helyem, rá van szükségem. No meg, Steven szerintem élve meg is nyúzott volna még akkor is azon a bizonyos estén véletlen a másik oldalra kerültem volna. * - Ti akartok valamerre vagy megamardtok itt egymásnak? * Kérdeztem vissza és mst már elővadásztam a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő.* - Viszont vissza kéne indulnunk, vagy is nekem mindenképp. Így is kapok a fejemre valamelyik oldalról, mert ide jöttem, hátha még sötétedés után érek biztonságosabb területre. Egyik apámnak sem állna jól az ősz hajszál, szóval ettől az aggodalomtól megkímélném őket. *De még nem indultam el, hisz nem tudtam, hogy vissza indul velem vagy még maradna.*
- Én ismerem ezt is azt is, és van, ami hiányzik, abból van, ami nem, de ha nem akarom, hogy hülyének nézzenek, akkor hagyom, hogy rám ragadjon a mostani kevert. – Bár akkor sem vagyok hajlandó mindent átvenni a mai nyelvből, ez a zicher használata? Nem vagyok germán, hogy ilyeneket használjak, na, mind egy ez az én bajom és nem másé. Nem vagyunk egyformák, és mint ahogy korábban mondtam, vannak dolgok amiket kiöltek belőlem és amit belém neveltek, és ez az emberekhez való hozzá állásomon is érződik. Nem sokba veszem őket még mindig. Bár ez alól vannak kivételek, és mindig is lesznek. ilyen kivétel volt Ash is mikor még ember volt. Megkedveltem, és hazáig kísértem akkor, mivel ránk sötétedett és Bostonban nem kellett volna egy ekkora kislánynak egyedül sétálgatnia este az utcán. Az, hogy meg sem hallotta, amit mondtam neki előbb az emberekkel kapcsolatban nem hatott meg, túl régóta vagyok az ami, hogy elfelejtsek dolgokat, amik arra emlékeztetnének, hogy egykor én is embernek születtem és nem farkasnak. Életem első tíz évét emberként éltem le de ebből hetet farkasok között. Azt hiszem mindezekkel együttvéve érthető, hogy nem különösebben izgat engem az, hogy ebben a városban mi lesz az emberekkel. A világon még ige sok van belőlük, szaporodnak elég rendesen, szóval, ha itt lesz pár járulékos áldozat az se fog hatalmas törést okozni a populációjukban. Érzéketlen vagyok ebben a kérdésben? Igen. Érdekel? Nem. De nem hangoztatom fenn hangon és amúgy is csak amolyan beszélgetés félében vagyok Ash-el. - Ne felejstd el, hogy nem szimpla emberek. – teszem még hozzá, de ennél tovább nem forszírozom a dolgot, ugyan minek is tenném meg? Feleslegesnek gondolom. A vízesés valóban nagyon szép és kellemes a szemnek is. Erre mondhatunk azt, hogy ez itt a nyugalom szigete. - Azt hiszem, majd elhozom ide Rose-t, szerintem tetszene neki a vízesés és a környék is. Amúgy is kell, egy hely ahol nyugodtan válthatunk, és átmozgathatjuk a bundásabbik felünket. – Mondom, miközben a vízesést nézem, és kicsit elmerülök a gondolataimban. Nem lenne rossz egy olyan ingatlan, ami nincs túl messze innen. Bár addig nem kellene házat nézni magunknak, még nem dől el, hogy mi lesz velünk, maradunk vagy megyünk, csatlakozunk vagy sem. Elmerülök, az emlékeimben miközben mesélek neki egy keveset magamról, és az én kezdésemről, vagyis arról, milyen volt az az időszak, mikor megtanultam mi is lettem, és mi vár rám, mik a szabályok és a többi, aztán csak biccentek egyet, hogy valóban, az idő mindenre gyógyír. A sebek lassan beforrnak, és van, amit elfelejtesz, van, amit sikerül feldolgoznod, van, amit csak elzársz, mert hozzá sem akarsz érni, még ha csak képletesen is. - Az őslakosokhoz? – Kérdezek vissza és végig nézek a lányon, miközben én is ellépek a széléről, és vissza bele lépek a hóba. - Én egyelőre a Betolakodókkal tárgyalok, de még nem döntöttem. – Azt már nem mesélem el, hogy szerintem nem tettem túl jó benyomást a Bétára. Aztán visszanézek a lányra, és valahogy fura a gondolat, hogy ha mi a másik csapatba kerülünk, akkor ellenségekké is válhatunk, pedig igen is kedvelem Ash-t. Azt hiszem a másik falka háza táján is kellene szimatolnom egy kicsit, hogy megtudjam ott mi a helyzet. - Elkísérlek egy darabon, még nem ismerem ki magam a városban. – Magyarázom neki, hogy vele tartok egy ideig, mivel innen még vissza találok a város széléig, de utána már nem biztos, hogy képben leszek merre kell mennem, a térképet sikeresen eláztattam, szóval nem teljesen használható az a vacak.
- Azt hittem ennyi év után már nem érdekel titeket mások véleménye… * Jegyeztem meg kissé elmélázva, hisz azóta már jó pár generáció felnőtt és kimúlt, így miért is adnának egy olyan véleményére, aki csak egy-két évtizedig kíséri végig az életüket. Nem is vártam, hogy reagálni fog a szavaimra. Én túlságosan is fiatal vagyok és Ő meg idős, ha emberi szemmel nézzük, még ha farkasként még most számít csak középkorunka is. De ettől függetlenül nekem még furcsa volt így vélekedni és féltem, hogy előbb, vagy utóbb de Én is ilyen leszek. Hogy már nem fog számítani semmit sem az emberi élet. Nem akartam erre a pontra eljutni és csak reménykedtem benne, hogy csak azért ez a nagy különbség mert máshogy lett farkas és más volt a neveltetés, vagyis az én esetemben még jelen idő de ez most mellékes.* - Tudom Jesse… * Ingattam meg a fejem, hisz én magam is annak készültem. Minden olyat tudok, amit tudnia kell egy lehetséges elhívottnak. Sőt, még kicsivel többet is, tekintve, hogy csak a nagyon olyan dolgokat titkolta el Steven, amit senkinek sem szabad elmondania. A váltásra elmosolyodtam és valahol még örültem is neki, még ha ez nem is nagyon mutatkozott meg.* - Igen, ebben biztos vagyok. S nyugtotok is lesz. Én nem láttam és nem is éreztem senkit sem a környéken és az idevezető úton sem. Ilyen időben amúgy sem hiszem, hogy az emberek ennyire mélyre merészkednek. * Vontam meg a vállam hisz több óra az út ide emberi léptekkel és nem is igazán egy leányálom ez a hideg. Vagy ha mégis bemerészkedik valaki, akkor nagyon mazochistának kell lennie, vagy olyannak, aki még ennél is hidegebb helyen nőt fel. A visszakérdésére csak bólintottam és összevont szemöldökkel néztem, hogy most miért is méreget. Hisz semmi rosszat nem mondtam. De aztán a válasza megmagyaráz mindent. Kissé keserűen húzom el a számat, de hát nincs mit tenni. Ez legyen a legnagyobb bajom, még ha nem is jó belegondolni.* - Hát… eltekintve attól, hogy ha oda kerülsz, akkor ez volt az utolsó beszélgetésünk, de ha nektek ott jó akkor sok sikert a tárgyalásokhoz. Ha meg nem jön össze és megpróbálkoztok az Őslakosoknál meg úgy is találkozunk még. * Mosolyodtam el halványan. Nem, nem ijedtem meg, attól, hogy ott próbálkozik. Jelenleg nem tartozik még oda és ez bőven elég, hogy ne féltsem a bundám. A következő találkozástól meg majd ráérek akkor tartani, ha már megérzem rajta, hogy milyen kimenettel járt a dolog. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az ellenségem legyen. De hát, eddig azt sem tudtam elképzelni, hogy farkas legyek és mégis itt vagyok, szóval ez nem a képzeletem kérdése. Mikor megjegyzi, hogy elkísér, egy darabon megmerevedek. Na nem azért mert velem akar tartani, hanem én nem arról jöttem.* - Én… nem… hanem… * Kezdtem el zavartan és idegesen toporogni és némi félelem kezdett el gyülekezni bennem, végül sóhajtottam és a gyűrűm kezdtem el forgatni pótcselekvésként. * - Én nem megyek a városba. Mióta itt vagyok még csak nem is jártam arra, egyelőre nem merek emberek közé menni. Szóval város túrában nem tudok, a segítségedre lenne. Én… körbe jöttem az erdőn keresztül végig és onnan nem jutsz be a városba. * Haraptam az ajkaimba és az ideges toporgásom csak a félelmemről árulkodott azonban a szemeim arról, hogy igazat mondtam most is, mint mindig. *
- Valamilyen szinten kell, hogy érdekeljen, elvégre valamennyire bele kell olvadnunk nekünk is a tömegbe, ha nem akarunk gyanút kelteni. – Magyarázom Ash-nek, de majd ha ő is elég időt eltölt a változó emberi környezetben a rohanó korokban és megtapasztalja, hogy mi lassabban változunk, mint az emberek, mert a mi időnk sokkal több mint az övék, akkor majd megtapasztalja azt is, hogy bizony a legtöbb dolog nem izgat minket, de van amit muszáj követnünk tanulnunk, hiszen az emberek nem tudnak rólunk, és ennek így is kell maradnia. Tehát van, amit meg kell tanulnunk amit fel kell nekünk is venni, ilyen a nyelv is. - Akkor pedig tisztában vagy azzal, hogy nem olyan elveszettek. – teszem még ezt hozzá. De nem akarok ebbe jobban belefolyni, az Őrzők és az ő világuk nem az én dolgom, nem érdekelnek. Afférom még nem volt velük és nem is szándékozom még velük is összeakaszkodni. Az, hogy leszedtem-e már pénzért Őrzőt? Ha valakit ez érdekel, akkor keressen, utána én nem fogok erről nyilatkozni. - A többi rész is érdekel, én a városon kívüli házakat szeretem, de Rose közelebb akar lenni a városhoz, pontosabban a külváros, az utolsó utca megfelel neki, de nekem még az is közel van az emberekhez. – Magyarázom a lánynak. Hollandiában volt egy tetőtéri lakásunk a belváros szívében, Rose imádta azt a lakást, és, a nyüzsgést ami körülötte van, a ház földszintjén pont a mi lakásunk vonalában volt egy hangulatos kávézó, jó időben egész nap kávé illat volt. Átmeneti szállásnak el tudom viselni a lakásokat vagy a hoteleket, de állandónak már nem menne, saját házat akarok távol az idegesítő emberektől. De tudom Rose ebbe nem fog belemenni. - Mikor ide indultunk akkor volt egy elképzelésem, hallottam pár dolgot, ami vonzónak tűnt, de most, hogy itt vagyunk már más a helyzet. Azt hiszem, előbb körbe szaglászok mind a két falka körül. Aztán majd eldöntöm. – Viszont az is igaz, hogy nem szeretném ha Ash az ellenséges oldalon lenne, megkedveltem. Zsebre tett kézzel sétálok mellette és közben pont ezen gondolkozom, hogy mit is kellene tenni, mindenképpen oda kellene mennem, ahol a legbiztosabb a helyünk, ahol tudom, hogy Rose biztonságban van, és a betolakodóknál már tudom, hogy Brody felderítőnek akarja rakni, amit nem szívlelek, veszélyes, és Rose nem egy harcias típus. Csali már volt, de akkor tudta, hogy nem lesz baja, ott vagyok, és mielőtt bármi történhetne, leszedem a célpontot. Figyelem a habozását és az ijedtséget a szemeiben. Felvonom a szemöldökömet és kérdő pillantással nézek Ash-re. - Rendben. Egy jó tanács, ne engedd, hogy a félelmeid uraljanak, csírájában jó elfojtani, mert utána hosszú időn át fojtogathat. – Felé fordulok és nézem a kislányt. Nekem még jó darabig az is fog maradni, végül úgy döntök, hogy kedvelem őt eléggé ahhoz, hogy megöleljem, és szolidan meg is teszem. - Vigyázz magadra! – Ezzel köszönök el tőle, és én elindulok abba az irányba amerről jöttem, fontolóra veszem, hogy egy darabig farkasként kocogok, úgy gyorsabb lenne.
- Ott a pont… * Ismertem be, hisz igaza volt bár erre eddig még nem gondoltam. Az öregedési ritmus miatt amúgy is nehéz beolvadni valahova előbb, vagy utóbb de mindig ott kell hagyni egy-egy várost. De ez nekem még odébb volt. Van nyolc évem mielőtt még lassulni kezdene az öregedésem. Addig biztos, hogy itt maradhatok és senkinek nem lesz semmi feltűnő. Aztán meg majd… a fene sem tudja, az sem biztos, hogy megélem azt az időt mire mennem kéne. A megjegyzésére csak bólintottam. Naná, hogy tisztában vagyok vele sajnos saját bőrömön tapasztaltam, hogy Steven mire képes mikor megbénított, hogy az első átváltozásomkor addig, míg meg nem jött Darren a kórházba. Nos, még mindig felállt tőle a szőr a hátamon. Azonban tudtam, hogy ezt csak egyszerre eggyel tudja megtenni és hát túl kevés az Őrző és sok a farkas. Szóval… de mindegy is. Ezzel még ráérünk foglalkozni, és akkor sem hiszem, hogy engem beavatnának, szóval… Na de mikor a házat emlegeti már meg is szólalok.* - A síparadicsom szomszédságában vannak jó kéglik és Steven is beér egy húsz perc alatt a városba. *Na igen, mondjuk nekem muszáj volt oda költöznöm, de az még nem falka terület szóval akármi is lesz amíg nem másznak be a területre nem lesz gond. Gondolom… de egy megnézést azért megér. * - Mondjuk Steven egy állat, ha vezetésről van szó, szóval lehet, hogy a párodnak lesz az negyven perc is mire beér. De nagyon nyugodt környék én szeretek ott lakni, távol mindenkitől. * Azt már nem említem, hogy az ott lévő erdő is közel van, hisz az falkaterület. Legalábbis azt hiszem, hogy az már a falkához tartozik, de nem vagyok biztos benne, így hülyeséget nem akarok mondani. Mikor megemlíti, hogy a másik, azaz nálunk is szétnéz, felcsillannak a szemeim reménykedve, hogy még sem most láttam utoljára.* - Én örülnék neki, de Ti tudjátok. Nem olyan vészesek, csak nem sikerült beilleszkednem. De ha mégis arra jársz, keresd Darren Northlak-et. Vele lehet beszélni és egész jó fej, mint hallhattad engem sem kínoz a pokolba és előbb vagy utóbb úgy is találkoztok.* Árultam el végül a teremtőm teljes nevét, így már azt is érthette, hogy miért volt furcsa a neve. S nem csak azért ajánlottam, mert jó fej. Hanem mint kölyke már tisztában voltam azzal is, hogy hol foglal helyet a falkán belül. Így előbb vagy utóbb, úgy is hozzá irányították volna, ha nincs kéznél Mili vagy nem ér rá. Így egyszerűbb, ha már egyből tudja, hogy kit kell keresnie. A tanácsára kissé bátortalanul pillantok fel, de egy bólintásnál nem futja többre. Nem, még nem tudok kocsiba ülni és a város sem az esetem. Szóval… majd valamikor. Egyszer, ha már Steven vagy Darren megunja, hogy annyit hisztizek a kocsi miatt vagy épp azért mert be kell mennem a városba. Amire eddig senki nem tudott rá venni, még ha tervben is van egy kirándulás. Az ölelésére egy pillanatra lemerevedek, hisz nagyon váratlanul ért, de aztán csak finoman viszonzom és bambán pislogok még akkor is miután elköszön és elindul.* - Köszönöm Jesse… * Tudtam, hogy még hallja, hisz jó a füle. S azt is, hogy nem épp a jó kívánságra mondtam, hanem úgy az egészre. Az ölelésre és a beszélgetésre egyaránt. Aztán már jó magam is elindultam haza, a hosszú-hosszú úton. Amint olyan helyre értem, már küldtem is két sms-t. Egyet Stevennek, meg egyet Darrennek.*
Steven: Az erdőben voltam, bocs, hogy nem szóltam. Megyek a jelenésemre aztán haza, otthon majd lecseszhetsz. Puszi Ash.
Darren: Egy óra és ott vagyok a pofa viziten. Bocs a csúszásért, de egyben maradtam. Ó és mesélni valóm van. Ashley
//Köszönöm a játékot és sok sikert a falkákkal. xD//
Az Isaval való találkozás után visszabaktattam ahhoz az odvas fához, aminek a belsejében elrejtettem a cuccaimat, hogy visszaváltás után magamra kapjam azokat ismét és elinduljak... valamerre. Még nem volt késő, bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi lehet az idő, de úgy saccolom valamikor a délután közepe lehet. És semmi kedvem visszamenni a hotelbe, úgy gondolom Jesse sem tette, mondjuk nem tudom biztosan, de nem akarom egyedül "rágni a kefét" és ott idegeskedni azon, hogy egyáltalán visszajön-e még. Tényleg nem vagyok normális, amiért kitálaltam neki, nem kellett volna. Pontosan ötven éve nem kellett volna összegabalyodnom Bobbyval seggrészegen egy átmulatott és kaszinózott éjszaka után olyan lelkiállapotban amilyenben voltam azért, mert Jesse kavart azzal a csajjal a meló miatt. Akkor nagyon féltékeny voltam és minden tekintetben mélyen megbántott, mert nem akartam elfogadni, hogy egy meló miatt teszi a szépet annak a Millinek. Különben kit neveznek el így? Milyen név ez egyáltalán? Oké, persze tudom, hogy amit én tettem az kissé erős túlzás volt, de nem voltam józan, a világomról se nagyon tudtam, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Csak esendő, mint mindenki más a világon... Tudom nincs mentségem, szóval mostanra csak az maradt, hogy várom Jesse mikor adja ki az utamat végleg, vagy hajlandó fátylat borítani a múltra. Hiába vagyok mellette olyan nagyon hosszú ideje, még most sem tudom megmondani, hogy, hogyan fog dönteni. És ami azt illeti nem is nagyon akarok most ezen agyalni... A fa pont olyan érintetlen, ahogyan itt hagytam, amikor elrejtettem a holmimat, hogy rohangásszak egyet, amiből végül vadászat lett, és egy kedves rég nem látott ismerőssel is összehozott a sors. Ez az egyetlen, ami jó volt a mai napban. Váltok, aztán guggolva a növényzet takarásában kiszedem a cuccaimat az odvas fa belsejéből. Kicsit kirázom belőle a természetet, ami a fába való tuszkoláskor beleesett és aztán szépen felöltözöm. A mozdulataim gyorsak, mert nem szeretném, ha esetleg egy pont erre bóklászó turista meglátná a pucér hátsófelemet. Na nem azért, mert olyan nagyon szégyellős lennék, formás kis hátsóm van, hanem inkább csak azért, mert ebben az esetben magyarázkodnom kellene és azt aztán végképp nem szeretnék! Nincs most sok kedvem a temérdek idióta kérdéshez. Most tényleg nem olyan hangulatomban vagyok. A ruháimat eligazgatva a zsebembe nyúlok és kiveszem onnan a vörös köves gyűrűt, amit előző este kaptam Jessetől. Egy ideig nézem az ékszert, aztán felhúzom az ujjamra. Egyelőre nem bontotta fel a jegyességet, nincs okom arra, hogy ne viseljem. Remélem nem is fogja felbontani... Jaj atyám, adja az ég, hogy ne tegye! És már megint ezen filózok.... Még egyszer leporolom magamról a természet "lágy ölét", aztán utamra indulok, arra amerre a lábam visz. Mire fel sikerül ocsúdnom az újabb borongós-rágódós gondolataimból, addigra vízcsobogás? hangjai ütik meg a füleimet és ahogy körbenézek meglepődve konstatálom, hogy egy vízeséshez értem. No lám, hát itt ilyen is van?! Nem messze a víztől állok meg, hogy előbb csodálkozzam, aztán meg újra a gondolataimba süllyedjek és kínozzam magam újra.
*Mivel a legutóbb nem volt baj és most már végképp nem kellett attól félnem, hogy előbújik az ordasom így ismét kirándultam egy kicsit. Kicsit? Najó, jó nagyot, tekintve, hogy körbe kellett jönnöm az egész dzsumbujon, hogy visszajussak a vízeséshez, amely múltkor olyan nyugalommal töltött el. Nagyon nem is kaptam ki, csak közölték, hogy ne legyek felelőtlen és stb. De hát nem is voltam az, ha éreztem valaki közeledtét, akkor nagyívben kikerültem és inkább másfelé vettem az irányt, hogy elkerüljem. Persze tudtam én, hogy ez azért nem egy életbiztosítás de lássuk be, hogy még is több mint a semmi és ha valaki bántani akar akkor édes mindegy, hogy mit csinálok. Lila farmernadrág, kék pulcsi, fehér kabát és egy narancssárgából citromsárgába és onnan pedig fehérbe hajló sál volt a nyakamba, ami csak dísz volt, egy egyszerű kiegészítő. A jobb kezemen ott volt a mami arany gyűrűje és a csuklómon is ott fityeget az ezüst nyaklánc, amit három tekertem a csuklóm köré, de még így is lógót egy kicsit a medállal együtt, de legalább nem esett le. Bal kezemen meg ott lapult az egyetlen köves ezüst gyűrű, amit még elbírt a szervezetem ideig, óráig. Szürkészöld szemeimben még mindig nem volt semmi, az élet apróbb szikrája, sem és ha valaki rám nézett látta, hogy egyedül akarok lenni, távol mindenkitől. Ehhez még farkas érzékek sem kellettek. Annyira el voltam bambulva a gondolataimba és a természet apró hangjaiba, illetve a vízesés közeledő robajába, hogy egyszerűen észre sem vettem a halvány jelét annak, hogy valaki van erre. Mikor megéreztem meg már késő volt, hisz alig voltam pár méterre a nőtől. Innentől már felesleges lett volna visszafordulni, hisz még egy ember is észrevette volna, hogy ott vagyok. Kezem a farzsebembe csúszott, hogy csináljon valamit miközben egy mélyet szívtam a levegőből, hogy azonosítsam valamennyire. Hogy most fussak vagy rá ér két perc múlva is. Nekem nem volt pajzsom, így a másik érezhette azt is, hogy hezitálok és tartok a másiktól. A szagom meg… nos a teremtőm szaga, egy Őrző illata és a falkáé keveredett a virág illatú parfümömmel. Vagyis az anyuéval, ami fehérliliom volt és nagyon szerette. Mostanában rászoktam, hogy ha hiányzik, akkor kicsit fújok magamra. Mikor volt benne valami ismerős szemöldök ráncolva néztem a nőre, de nem léptem közelebb.* - Ezt éreztem Jessen… Te volnál a Kedvese? * Kérdeztem halkan. Nem kiabáltam, nagyon is jól tudtam, hogy a másik hallja. De nem is közeledtem. A hangom tükrözte a tekintetem is, nem volt benne semmi. A kíváncsi lánykát nem hozta lázba, hogy a nő akár Jesse asszonya is lehet. Pedig ha máskor találkozunk már biztos kismillió kérdést felraktam volna. De most nem tudtam, hogy vajon bántani akar vagy sem. Vagy fog-e, hisz ezt nem mindig kell akarni. Így tartottam a távolságot.*
Talán erről a vízesésről mesélt tegnap Jesse az étteremben. Kezd hányingerem lenni magamtól, amiért mindenről ő jut eszembe. Mikor lettem ennyire nyálas és szentimentális? A szerelem elpuhít és letargiába taszít... Nem mintha valaha is olyan kemény lettem volna eddigi életemben, de volt idő, amikor a magam lábán is boldogultam és nem rágódtam ennyire semmin sem. Mondjuk az is igaz, hogy még sosem ragaszkodtam ennyire senkihez sem, mint Őhozzá. Kezdek kész agybajos lenni... Na jó Rose, szedd végre össze magad, mert elég volt az önsajnálatból, lesz, ami lesz, és majd ráérsz akkor aggódni, ha már beszéltél Jessevel. Nagyot sóhajtok és bár próbálok nem rágódni többet, azért nem teljesen sikerül a dolog. Mikor ennyire rágódom valamin, sajnos megvan a rossz szokásom, hogy képtelen vagyok normálisan a környezetemre figyelni, ami tulajdonképpen akár kész öngyilkosság is lehetne, hiszen honnan tudjam kivel hoz össze a sors? Tudom, hogy nem kellene ennyire figyelmetlennek lennem, de rendesen megborultam a tegnap éjszakától, szóval ez van, nem tudok figyelni és kész. Lefoglal a saját lelki-izémizém. Az rángat vissza a valóságba, hogy érzékelek valakit nem olyan messze magamtól. Csak később forgatom arra a fejemet is, eddig mereven magam elé bámultam a semmibe, nem túl kifejező tekintettel. Amikor zűr van abban a bizonyos erőben, akkor gyakran csak bambulok ki a fejemből, mivel befelé figyelek, így megszűnik körülöttem minden. És asszem egyszer így fog valaki megenni, vagy legalább átharapni a torkomat. Ó jee! Érzékelem a hezitálását és azt, hogy tart tőlem. Tőlem? Zavaromban a hátam mögé pillantok, mert elsőre nem hirtelen nem tudom mire vélni a dolgot, nem szoktam ijesztőnek tűnni. Aztán lelki szemeim előtt a fejemben homlokon csapom magam, mert ahogy visszanézek a lányra, nem csak külsőre tűnik fiatalabbnak nálam, hanem egyébként is az. Így már azért érthetőbb, hogy miért érzetem azt felőle, amit. Fordított esetben nyilván én is ugyanígy lennék magammal. Veszek egy mély lélegzetet, hogy többet tudjak meg róla, de az illatok, amik felőle érkeznek, számomra teljességgel ismeretlenek. Rajtam még mindig ott van Jesse illata, az együtt töltött éjszaka után, bár mondjuk alapvetően mindig érezni egymáson a másikunkat, együtt élünk, ez így természetes. Parfümöt nem fújtam magamra, mással voltam elfoglalva, mikor összekészülődtem, vagyis akkor is épp agyaltam, csoda, hogy egyáltalán magamra cibáltam a farmerem, a pulcsim, a bőrkabátom, na meg a csizmám. Kezeim magam előtt vannak, jobbommal a bal gyűrűsujjamon lévő eljegyzési gyűrűt babrálgatom. Hangjára most már a lány felé fordulok, a kezeimet pedig a kabát zsebeibe bújtatom. Kissé csodálkozó képet vághatok azt hiszem, mivel nekem ez a lány legkisebb mértékben sem ismerős és most azt mondja engem érzett Jessen. Általában, - mondjuk nem mindig - ha más nem, hát futólag ismerni szoktam azokat, akik az ő ismerősei, vagy barátai. Bár lehet, hogy ez a lány egy új ismeretség és azért nem láttam még... - Igen, én vagyok. - most még egyelőre, de ezt nem kötöm az orrára. Remélem, hogy az is maradok. Jaj, hogy már megint ezen agyalok!! Ilyenkor kellene fenéken billentenem magamat, mert ez már tényleg nem állapot! Inkább a lányra koncentrálok, az is eltereli majd a figyelmem. - És te pedig...? - nézek rá kérdőn, mert még mindig a leghalványabb lilám sincs, hogy ki lehet ez a lány....
*Csak álltam ott és kissé oldalra biccentett fejjel néztem a nőt. Láttam, hogy míg nem szólaltam meg, igyekezett nem is tudomást venni rólam. Nem, érezni nem éreztem semmit felőle és annyi sütnivalóm még nekem is volt, hogy ez az amiről Darren beszélt. Hogy ilyenkor van az, hogy valaki úgy felhúzza a pajzsát, hogy csak az erősek képesek áthatolni rajta, vagy leszűrni, ami kiszivárog onnan. Nos, én nem tartoztam ide és nem is akartam volna ilyet tenni még akkor sem, ha tudom, hogy hogyan kell. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog válaszolni. Bár mi tagadás, én elvagyok csendben is és eszembe sem jutott haza menni. Szóval amíg nem bánt, addig nincs gond. Tekintetem nem vettem le a másikról, nem bíztam benne. De hát ha már itt tartunk ki az akiben egyáltalán bízok? Még saját magamban sem, még ha Stevent azért ide sorolhattam volna. Mikor megszólalt csak bólintottam és a kérdésére csak összevont szemöldökkel tekintettem rá. Nos, egy név még nem a világ vége.* - Ash… Ashley McLoyd… * Mutatkoztam be, de még mindig nem mentem közelebb a másikhoz. Nem, talán nem is fogok. Nem mondom, hogy rettegtem a másiktól, pláne, hogy Jesse elmondása alapján jó fej a kedvese, de lássuk be. Nem fogok mindenkit a keblemre ölelni, azért mert egy valakit ismerek, aki szereti. Még ha nem is akármennyire.* - Jesse is erre van? * Kérdeztem, hisz azért az Ő jelenléte megnyugtatott volna. Ő soha nem is akart bántani, bár megtehette volna. S még így, hogy farkas lettem sem ártott vagy mondott egy rossz szót sem, pedig nem voltam vele kedves. Legalábbis nem úgy, mint amikor először találkoztunk.*
Ha épp nem lennék ennyire szétesve és nem lennének a gondolataim ilyen zavarosak, keszekuszák és nem volnék ilyen pocsékul, akkor azt hiszem már rég fecserészni kezdtem volna ezzel a lánnyal, főleg, hogy ő ismeri Jesset. Azonban most sok mindenre alkalmas voltam, csak az önfeledt viháncolós-boldog locsi-fecsire nem, bár ahogy elnézem a lányt, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy neki lenne kedve az ilyen típusú beszélgetéshez. - Ash? - kérdezek vissza, na nem azért, mert gyengeelméjű vagyok, vagy, mert nem hallottam jól a nevét, hanem, mert közben lázasan kezdek kutatni a gondolataim között, ugyanis ez a név több, mint ismerős. Sőt, ami azt illeti nem is olyan régen hallottam, épp pont tegnap a vacsora alatt Jessetől. Aztán összeáll a kép és mondhatni fény gyúlt a gondolataim között. Már tudom ki ez a lány, bár túl sokat róla, még így sem. - Jesse veled futott össze tegnap igaz? Te vagy az a lány, aki néhány éve segített neki egy sálat és fülbevalót vásárolni, amit aztán nekem adott... - megállapításként mondom a dolgot, de azért valamiféle megerősítést szeretnék erre, mivel csak sejtem, hogy ez az Ash, az az Ash. - Nagyon jó ízlésed van, még ma is megvan mind a sál, mind pedig a fülbevaló is. Szeretem mindkettőt viselni. Szóval sikerült nagyon eltalálnod az ízlésemet. - mosolyodom el. Most ugyan egyiket sem viselem az említett holmik közül, de a hotelben ott van mindkettő a cuccaim között. Hála a jó égnek, ezeket abba a bőröndbe pakoltam, amelyiket személyesen hurcoltam magammal és nem azokba, amiket a csomagszállító cég elkavart, és még mindig nincsenek meg. - Szóval köszönöm, hogy segítettél választani Jessenek. - bár eddig minden ajándéknak örültem, amit tőle kaptam. Na jó egyszer esett meg, hogy nagyon mellétrafált amikor egy hű, de szuper, mindent tudó edénykészlettel!!! lepett meg. Mégis kinek jut eszébe azt venni nekem, amikor nem is nagyon főzök??! Mondjuk megfordult a fejemben, hogy talán célzásnak szánta... De ezt már sosem tudom meg... - Jesse mesélt rólad kicsit. Sajnálom, ami a családoddal történt... Én is nagyon fiatal voltam, amikor végleg elszakadtam a szüleimtől. - szalad ki a számon, de aztán észbe kapok, mert nem biztos, hogy örül annak, ha ennyire személyes dolgokról beszélek neki. - Jaj, ne haragudj, nincs közöm hozzá. - kérek tőle bocsánatot, de nem bírtam megállni, hogy ne osszam meg vele, nagyjából sejtem min megy keresztül, legalábbis egy részben. Az már persze más kérdés, hogy az én szüleim akkor még nem haltak meg, csak kitagadtak, ami mondjuk akkoriban egyenlő volt azzal, hogy ők halottnak tekintettek engem, és dacból én is őket. Miután elhagytam apám házát, soha többé nem láttam őket... Aztán a kérdésére megrázom a fejem. - Nem ő most... most nincs itt. - fejezem be sután a mondatot, mert nem tudom, hogy merre is van most. Remélem nem esett baja, vagy nem tett valami őrültséget. Alapvetően nem szokása mondjuk forrófejűen viselkedni, de tudom, hogy most annyira kiborult miattam, hogy attól tartok, mégiscsak csinál valami őrültséget....
*A visszakérdésre csak bólintottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy buta lenne vagy nem értette így csak megerősítettem a szavait. Jesse biztos említette neki még anno Bostonban, hogy találkoztunk. Tekintve, hogy bár az másfél éve volt, körülbelül de azért nem volt olyan rég és mivel még mindig a Kedvese, így hát gondolom neki adta és nem másnak. Bár a pasikat senki nem érti és én meg főképp nem.* - Igen, velem és igen, Én vagyok. * Bólintottam ismételten, hisz ezeket csak megerősíteni tudtam. A bókra, ami az ízlésemre vonatkozott kissé szégyenlősen elmosolyodtam.* - Neki köszönd. Én csak szeretem a színeket, ha rajtam múlt volna kaptál volna egy babarózsaszínből, pinkbe majd pirosba hajló fülbevalót is. * Hárítottam a dicséretet. Nem voltam nagyra magammal és az ízlésemet elég sokan kritizálták már. Bár sosem érdekelt, én szerettem a színeket és a megjelenésem erről árulkodott mindig. Hisz egy papagáj hozzám képest általában egyhangú. Ez most sem volt másképp és csak végig kellett nézni rajtam, hogy ez nem változott. Még ha Én magam igen.* - De örülök, hogy tetszett. Mondta Jesse, hogy még mindig meg van és hordod is és igazán nincs mit. * Kezdtem a havat rugdosni a cipőm orrával és mivel nem tudtam mit kezdeni magammal és még mindig nem döntöttem el, hogy vajon közelebb mehet-e a másikhoz így a kezem is mozgásba lendültek. Magam előtt összefonva simogattam a karjaim. Kíváncsian kaptam fel a fejem, hogy mégis mit mesélhetett neki Jesse, de a folytatásra lemerevedtem. Hát hogyne… miért is gondoltam azt, hogy megbízhatok benne? Meg úgy bárkiben is Stevent leszámítva. Tekintetemben most először láthatott bármi féle érzelmet. De ez is csak a csalódottság volt. Csalódtam Jesseben és ezzel… bár a párja, de még is eljátszotta a bizalmam. S ez… ez fájt. Nem szerettem, nem nőt hozzám a férfi de nehezen bíztam meg valakiben és az első találkozónk után úgy gondoltam, hogy megbízhatok benne… nem kellett volna. Talán ebben az elcseszett világban, senkiben sem kéne.* - Nem, valóban nincs közöd hozzá. * Hangomban hallhatta is a csalódottságot és ez mellett az élt is, hogy semmi joga nincs tudni, amit már egyébként is tud. Erre pedig keserűen húztam el a számat, miközben tekintetem elfordítottam a nőről a vízesés felé.* - De persze ez mit számít… már úgy is tudsz mindent. Azért remélem, jót mulatattok „szegény kölykön” * Igen, fájt Jesse árulása és a fájdalmam undokká tett. Hisz kitudja mennyit mondott el abból, amit bizalmasan megosztottam vele. Az érzéseimről, arról, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel azon kívül, hogy beletörődök. S most örültem, hogy a nőnek fent van a pajzsa rendesen, hisz így csak az undokságom észlelhette. Azt, hogy bennem milyen érzések kavarogtak így nem tudta.* - Jobb is… * Bezony. Legyek kölyök ide vagy oda, legyen 290 éves vagy akár csak kettő, esetleg egy ezer éves őskövület, amit ezek után kapna, azt nem tenné zsebre. Sosem szerettem, ha eljátsszák a minimális bizalmam, amit megszavazok. Pláne… áh, mindegy is. Talán mennem kéne, még mielőtt a nőstény a torkomnak ugrik. Kár, hogy nem akarok menni. *
Jesse mesélt még Bostonban erről lányról és a vásárlásról, de alig valamit, én meg nem nagyon forszíroztam a dolgot. Sokakkal összehozott már minket az élet ezért, vagy azért, és őszintén szólva nem maradt meg mindenki. Sőt! Eleinte még igen, aztán egyre kevesebb arc, majd név maradt meg az emlékezetemben, ahogy telt az idő. Persze egy ideig minden ott van a fejemben a legapróbb részletekig, de egy idő után már nem. Hát na, az én agyam is szelektál... Úgy meg aztán főleg, hogy Ash csak egy név volt számomra a többi között, mivel én magam nem találkoztam vele ezelőtt. Ezért aztán el is feledtem. Figyelem szégyellős mosolyát. Pedig nem lenne miért zavarban lennie, ha egyszer jó ízlése van, akkor az van. Vagy legalábbis szerintem az van, mert nekem tetszett az, amire a választása esett. Sőt, még most is tetszik! - Így hallva, sajnálom, hogy Jesse nem adta be a derekát még egy fülbevalóra. - most pedig én mosolyodom el. - Szerintem azt is imádtam volna. Szeretem a vidám színeket, és ezzel úgy látom nem vagyok egyedül. - nyilván nem, hiszen a világon gondolom még több millióan szeretik, ezt csakúgy hozzátettem, látva, hogy ő most is nagyon színesen van felöltözve. Én azért nem így válogatom meg, amiket felveszek, inkább a kiegészítőkben szeretem, ha valami harsány, de azért ízléses. - Igen, ez így igaz, ahogy mondod. A minap is rajtam voltak, gyakran kerül a kezembe mindkét kiegészítő, szóval tényleg telitalálat volt. - erősítem meg még egyszer kedvesen a már eddig elhangzottakat. Aztán a testbeszédét figyelem, ahogy beszélek hozzá. Na szép, jól belegyalogoltam szegénybe, pedig nem volt szándékomban. Oké, rendben van, hogy ezt nem reklámozza az ember magáról, de arról sem volt szó, hogy tabu, vagy titok lenne. Mondjuk ennél többet nem is osztott meg velem Jesse róla. Együtt élünk, beszélgetünk, persze, hogy elmesél ezt azt. Mondjuk lehetett volna nekem is több eszem, bár nem tudom mi rossz van abban, ha az ember az együttérzését fejezi ki a másik iránt. Főleg, mert annak az a lényege, hogy az érintett tudja, nincs egyedül. Hallgatom a szavait és kissé megütközöm rajtuk. Majd rájövök, hogy egy kamasszal állok szemben, persze, hogy máshogy látja a dolgokat... - Hogy mindent, azt igen erősen kétlem. Fogalmam sincs ezt honnan vetted, de egyáltalán nem. Erről szó sincs. - nincs a hangomban semmi ellenségeskedés, inkább csak szelídség és némi megértés az élethelyzetét illetően. Persze először az jutott eszembe, hogy mégis honnan kukázhatta ezt a gondolatot, de ez nyilván egy igen undok megjegyzés lett volna. Én pedig sok minden vagyok, de undok az nem. Nem beszélgettünk hosszasan róla, nem mondhatni, hogy téma volt közöttünk, Jesse csak megemlítette őt Valamiért fontos neki ennek a lánynak az élete. Van ilyen. Bár ez nem jelenti azt, hogy pörögtünk volna a dolgain. Onnan tudom, hogy a szívén viseli a sorsát, hogy egyáltalán szóba hozta, hogy találkozott vele és kész. Jesse egyszer azt mondta Ash rám emlékezteti, - mondjuk az rejtély számomra, hogy miért kell, hogy rám emlékeztesse bármi, amikor mindennap lát, hall, érintkezik velem, szóval esélye sincs elfelejteni... - de azt nem tudom, hogy miért. Én semmi hasonlóságot nem vélek felfedezni azon túl, hogy mindketten szeretjük a harsány színeket. Mondjuk nem is ismerem annyira, - sőt, semennyire sem - hogy messzemenő következtetéseket vonjak le. Együtt érzek vele. Nagyon is. Hiába telt annyi év, még mindig jól emlékszem arra, hogy milyen volt szülők nélkül, fiatalon megállni a helyem. Nehéz is lenne elfeledni, amikor még most is tökéletesen látszik a bőrömbe égetett liliom... Mondjuk az egy más világ volt.... - Kedvel téged és nem akart neked rosszat Jesse. És én sem. Sajnálom, hogy szóba hoztam. - szavaim őszinték. Nem mondom neki, hogy ne haragudjon Jessere, vagy rám, mert ahhoz eléggé felnőtt, hogy eldöntse ki iránt akar haragot érezni. Csupán csak szerettem volna, ha tudja, hogy nem nevettük ki és semmilyen rossz szándékkal nem volt irányába egyikünk sem. Sőt! Ritka az, amikor életem szerelme megkedvel valakit. Nagyon bántana, ha az ostoba elszólásom miatt a kettejük ismeretsége/barátsága derékba törne...
- Hát… valóban nem. * S még rajtunk kívül is akad biztos jó pár ember, aki szereti. Bár én igazából sosem néztem meg, hogy melyik szín mihez megy. Valahogy sosem kellett azzal foglalkoznom, hogy tetszek valakinek. S addig jó, amíg ez így van. Semmi kedvem órákig fürdőben szobrozni vagy vásárolgatni. Felesleges időpocsékolás az egész. * - Ha szeretnéd, én vettem egyet… * Ajánlottam fel kedvesen, hogy szívesen neki adom. Nem sűrűn hordtam, most meg… egyébként is feketében kéne járnom. De csak kéne. Nem az akadályozott meg benne, hogy nincs ilyen ruhám. Bár tény, hogy nagyon kevés volt belőle alapból is és nem is hoztunk el mindent Bostonból. De inkább csak nem akartam. Valahogy nem tűnt helyénvalónak az felért volna egy elismeréssel. Amit bár tudtam, felfogtam, megértettem, de még sem akaródzott megtennem. Még csak sírni sem tudtam miattuk a kórház óta. Bár akkor inkább volt hisztériás rohamom mintsem, hogy a gyász szólt volna a könnyeimből. Megértés, sajnálat, együttérzés… ezek mind olyan érzelmek, amikből nem kértem. Tudtam, hogy nem én vagyok a földön az egyetlen, akivel ilyesmi történik, mármint, hogy elveszti a szüleit. De attól függetlenül túl büszke voltam ahhoz, hogy ezeket az érzelmeket elviseljem. Nem kell megérteni vagy sajnálni. Attól egyébként is csak rosszabb lenne. Egyedül meg sosem voltam és nem is akartam más magam mellett. Ott volt Steven és most már Darren is, meg a vérvonala. Bár az utóbbit nem igazán ismertem, de a két férfi bőven elég volt. Az egyiké a lelkem, a másiké a farkasom. Remek… az ember tanuljon meg kettészakadni. * - Ennyit sem lett volna szabad mondania annak ellenére, hogy a kedvese vagy. Találkoztunk, igen. De itt be kellett volna fognia a száját. Az, hogy mi történt vagy bármi, amit elmondtam neki…. NEKI mondtam és nem másnak. * Nem voltam szelídebb, mint korábban, de nem is tornáztam tovább az agyvizem. Nem lett volna okos dolog. A csalódottságom meg amúgy is a lelkemben élt és jobb, ha ott is marad. Szavaira megvontam a vállam és észre se vettem, hogy közelebb indultam a nőhöz.* - Én is azt hittem. De nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de ha Én kedvelek valakit, akkor, amit mond, nem mondom el még Stevennek sem. Mert valószínűleg nem azért velem ossza meg, hogy más is tudjon róla. *Lábaim minden lépésnél a hóba rúgtak. Nem rajongtam a hidegért, de a havat tudtam élvezni. Vagyis régen még tudtam, mikor hó csatáztunk apuékkal az udvaron, vagy Stevennel hóembert építettünk. Emlékszem, hogy mikor enyhült az idő milyen letört voltam, hogy olvadni kezdett. *
- Ez kedves lenne tőled. De csak akkor, ha neked nem kell. - általában nem fogadok el másoktól semmit, csak Jessetől. Mondjuk ez az ő dilije, hogy ne fogadjak el idegenektől semmi. Pont, mint egy gyerek. Még a végén összefutnék a cukros bácsival... Ó jaj! Hallgatom a lányt és nem nagyon tudok mit kezdeni a dacával és sértődöttségével. Kioktat arról, hogy a saját kapcsolatomban, hogyan is kellene lennie a dolgoknak és, hogy a párom miket mondhat el nekem és miket nem. Anyám borogass! Nem vagyok abban az állapotban, hogy leálljak vele arról vitatkozni, hogy semmi, de az ég világon semmi köze ahhoz, hogy az élettársam mit oszt meg velem, vagy mit nem. Ash fájdalma, vagy bánata nem az a kategória, ami több szót érdemelne köztünk annál mint, hogy Jesse megemlítette nekem. Én teljesen természetesnek tartom, hogy egy kapcsolat nem a titkolózásról szól. Mikor két ember együtt van egy kapcsolatban, akkor megszűnik az én, ahelyett van a mi és ebbe az is beletartozik, hogy megosztunk egymással olyasmit is, ami csak egyikünkkel történt, vagy másikunkkal. Az pedig, hogy elvesztette a szüleit nem olyan jelentőségű nekünk, hogy ezt titkolgassuk egymás előtt, vagyis, hogy Jesse titkolja előttem. Mondjuk, ha nem mondja el, az sem vágott volna a földhöz, az én életemen nem változtatott volna semmit. Mindösszesen kétszer találkoztak eddig, kb egy-két órát, szóval nem tudom mit van úgy oda, ha ennyire hétpecsétes és bizalmas volt, amit elmondott neki, akkor minek fecsegte ki egy idegennek? Mert mondjon akárki akármit, ennyi ismerettség még nem szoros és mély barátság, tehát, ha elvárom, hogy legmélyebb titkaimat ne adja tovább valaki, akkor nem az első jött-mentnek öntöm ki a szívem. Viszont nem az én tisztem, hogy erről felhomályosítsam ezt a lányt. Majd megtanulja, hogy a dolgok sosem ennyire sarkosak, mint ahogyan azt most előadja nekem. Továbbra sincs semmi fogalmam, hogy mitől hasonlítunk egymásra Jesse szerint. - Igazad van, az ember a Barátaitól ezt várja el. - csakhogy eddigi tudásom szerint nem barátok. Mondjuk ez csak az én véleményem és nem másé. Én a helyemen maradtam, az pedig, hogy egyre közelebb jött, feltűnt ugyan, de nem foglalkoztam vele különösebben.
- Nem igazán hordtam eddig sem, csak megtetszett. Most meg már egyébként sem hiszem, hogy mami ékszerein kívül bármit is hordanék. Ha legközelebb erre járok magammal hozom, hát ha itt leszel Te, vagy Jesse. * Mosolyodtam el halványan, én már ösztönösen kezdtem el babrálni a csuklómon lévő ezüstláncot. Igen, ez is az övé volt, amit soha nem vett le születésem óta, egészen addig, míg le nem vették róla. Ez a gondolat megint nem tett jót. Hiányzott. Baromira hiányzott, hogy oda bújak mellé és a fejemet megsimogatva azt mondja, hogy lesz ez még így se. A nő válaszára egy pillanatra rá tekintettem, végül megingattam a fejem lemondóan.* - Ez csak bizalom kérdése. De persze Én túl fiatal vagyok, csak egy gyerek. Szóval ez nem is lényeges… * Vontam meg hanyagul a vállaim. Nem, nem akartam ezen vitatkozni sem vele, sem mással. Megvoltak a magam nézetei már mióta az eszemet tudom, persze az idő és a tapasztalat olykor felülírta őket, de nem győzködés miatt. Most így láttam – és ami azt illeti, ez már elér régóta így volt-, talán később máshogy fogom. No meg, a jelenlegi nézeteimre egyébként is rányomták a bélyegét a történtek. Ahogy közelebb értem csak egyszerűen leguggoltam és kezemmel a havat kezdtem el turkálni.* - Jesse, azt mesélte, hogy egy életvidám nő vagy, aki mindig mosolyog és nevet. Most még sem ezt látom. Talán történt valami, vagy ennyire megváltoztál az elmúlt másfél évben? * Tekintettem fel egy pillanatra kíváncsian. Én is ilyen voltam, nem lehetett lelőni és folyton pörögtem, nevettem, mosolyogtam. De ez már a múlté, ami talán egyszer majd visszajön, vagy már örökre ilyen maradok? Hogy nem tudok két szót váltani senkivel normálisan? Mindegy, akárhogy is lesz… jobb lesz nekem a magam kis világában elzárkózva mindenkitől. S csak azok közt, akik mellett muszáj lennem. Terelni akartam a témát és talán kissé illetlen is voltam a kérdésemmel. De nem vájkálni akartam a nőben. Ha nem válaszol, akkor nem és kész. Csak érdeklődtem, hisz olyan boldogan mesélt róla a férfi. Így olyannak képzeltem el, mint magam, csak kicsit nagyobb kiadásban. De az emberi elme csalóka, önmagunkat is képesek vagyunk becsapni. Mi sem mutatja jobban, hogy minden reggel hazudok még saját magamnak is, mikor tükörbe nézve azt mondom, hogy; ki bírom vagy amikor esténként úgy fekszek le, hogy; holnap majd jobb lesz. Nem, egyáltalán nem bírtam és elég erős sem voltam hozzá, ráadásul jobb sem lett az aznap. Ha nem kötne az ígéretem és a bosszúm, már feladtam volna.*
- Ha tényleg így gondolod, akkor hálásan köszönöm. Szerintem fogunk még erre járni. Vagyis remélem, hogy fogunk. - mosolyodok el halványan. Kedves tőle, hogy felajánlotta és nekem adná a fülbevalóit. Ez jól esik. A válaszára nincs mit mondanom. Én a magam részéről nem öntöm ki a szívem olyannak, akit nem ismerek, vagy csak alig. Akkor sem, ha első blikkre szimpatikus, mert nem lehet tudni, hogy valójában kiféle-miféle. Sőt, sokszor még hosszú évek ismeretsége és barátsága után is kiderülhet, hogy nagyon félreismertük azt az illetőt, akiről ezt nem is feltételeztük volna. Az élet furcsa játékot űz velünk, és a legkevésbé sem hajlandó úgy alakulni, ahogyan azt mi elgondoljuk. Legalábbis az én tapasztalataim szerint. Annak idején, mikor még a Pipacsban dolgoztam, sosem gondoltam volna, hogy az életem úgy alakul ahogy. Nem adtam magamnak hosszú életet, gondoltam, hogy van még hátra néhány jó évem, mielőtt elvisz a TBC, a szifilisz, vagy más egyéb undorító betegség, amit rám ragaszt valamelyik vendég, aki Madame Giselle házába járt hozzánk. Aztán egyszer csak betoppant az életembe Jesse, aki mindent alaposan megváltoztatott körülöttem. Persze egyáltalán nem bánom, hogy az életem más fordulatot vett, de tény, hogy semmi sem úgy alakult, ahogyan azt elterveztem, vagy kigondoltam. Rápillantottam a közelemben guggoló lányra és szórakozottan néztem, ahogy a havat kezdte el piszkálni a kezével. Fogalmam sincs miért, de én is leguggoltam, igaz én nem kezdtem el a havat babrálni, hanem átöleltem a térdeimet és a bal kezemen lévő eljegyzési gyűrűt kezdtem el forgatni az ujjamon ugyanezen kezem hüvelykujjával. Fel sem tűnt igazán, hogy ezt teszem, nem volt tudatos mozdulat. Merengésemből Ash hangja rángat vissza a valóságba. Ránézek, mielőtt válaszolnék. - Mesélt rólam? - kérdezek vissza és egy kicsit el is mosolyodom. - Általában tényleg az vagyok... de tegnap összevesztünk és emiatt most nem annyira úszkálok a vidámságban, mint egyébként. - nincs ebben semmi titok, néha az emberek összevesznek, aztán kibékülnek. Jó a mi esetünkben nem tudom, hogy lesz-e békülés egyáltalán, de szeretném ezt hinni. - Banális, hogy ennyi év után még képesek vagyunk összevitatkozni, de megesik. - nem konkretizáltam a dolgot, csak általánosságokban meséltem neki. - És miket mesélt rólam? Remélem nem egy csomó cikis sztorit... - nevetek fel. Gondolom, hogy nem mesélt ilyesmit, a kérdés nem is volt komoly. Egyszerűen csak arról van szó, ha nem akarok a magam bánatára gondolni... Közben hatalmas pelyhekben kezd el hullani a hó. Szeretem amikor havazik, lenyűgöz a látványa. - Ez nagyon szép. - utalok a hatalmas pelyhekre, amikor lustán szállingóznak lefelé, hogy aztán eltűnjenek a többi hó között. - Régóta élsz itt? - kérdezem meg hirtelen, és remélem ezzel a kérdéssel nem tenyerelek bele már megint valamibe. Másfél éve még nem itt élt, ha jól sejtem, amikor összetalálkoztak Jessevel.
*Bólintottam a nő szavaira, hisz nem egy nehéz darabok, hogy megerőltető legyen magammal cipelnem és mostanában egyébként is sűrűn vagyok erre. Nincs szükségem a feszültségre, a falkából meg annyi elég, amit akkor vagyok ott, mikor a jelenéseim vannak, vagy épp oktatásom zajlik. Igazából, még az is sok, de legalább leköt a mentorom és nem kell a többiekkel foglalkoznom. Ahogy mellém guggol egy pillanatra a feszültség lesz úrrá rajtam, de ahogy a térdeire fonja kezeit, már ennek nyoma sincs. Sajnálatos, de idegenek közelében egy csöppet sem éreztem magam biztonságban még úgy sem, hogy nem közeledtek ártó szándékkal.* - Sajnálom… de úgy is kibékültök. A kapcsolatok már csak ilyenek, és ahogy Steven szívatott mindig, nincs is jobb, mint a kibékülő… * Na de nem fejeztem be, a nőnek biztos vagy elég sütni valója, hogy egy férfi ilyenkor mit is mond. Nekem meg semmi kedvem nem volt nyomban nyarat csinálni, hisz tuti annyira éget volna az arcom, hogy lazán szolizni lehetett volna mellettem. Szóval inkább jótékonyan hallgattam. A kérdésre aztán megvonom a vállam és a nevetésére oldalra fordulva néztem a nő vonásait. Nem egy 90 60 90-es nő, de szép volt, ahogy nevetett.* - Semmi olyat nem mesélt. Csak egyszer megjegyezte, hogy hasonlítok rád. S biztos nem a vásárlásra gondolt, mert nem szeretek vásárolgatni. Akkor is csak ajándékot vadásztam, amivel jól mellé fogtam még Jesse segítségével is. Mivel külsőre se hasonlítunk így gondolom jellemre gondolt. * Vontam meg a vállaim. Egy pasi rosszabb, mint egy elfuserált gordiuszi csomó triplán. Nem látok a fejükbe és azt hiszem addig jó, míg ez így van. Ahogy a hó megint esni kezd egy mélyet sóhajtottam, ahogy az égre emeltem a tekintetem.* - Régen osztottam volna a meglátásod. De már semmi szép nincs benne. * Hideg is, vizes is és ráadásul esett a hó mikor elaludtam a kocsiban, utána már csak a hangokra ébredtem mielőtt elvesztettem volna az eszméletem. De ezt már nem mondta el. Minek? Ő még tudd ebben gyönyörködni és semmivel sem rontottam volna el az örömét a hó miatt. Ám a hó csak azt jelentette, hogy lassan ideje mennem, még mielőtt hóvihar kerekedne vagy elkezdene fújni a szél és nem találnék haza vagy a város felé fújná a hátrahagyott illatnyomaim, amik haza vezetnek. Ezt semmiképp sem akartam.* - Két hete érkeztem… azt hiszem. Nem tudom pontosan… a napjaim egybe folynak, az éjszakáim pedig a nappalokkal. Ha nem volna, óra azt sem tudnám, már mikor van nappal és éjszaka pláne mikor beborul. * Akkor még a fény sem támpont hisz reggel nyolckor is olyan mintha este hat lenne. * - Jesse mondta, hogy megkörnyékezitek a Chi… a franc se emlékszik már, hogy melyik falkát. * Tekintettem rá kíváncsian, hátha ebben az egy napban haladtak valamit. Bár kétlem, azt már meg kellett volna éreznem rajta. Még ha nem is mentálisan, de a szagán mindenképp. De azért nem lehettem biztos az érzékeimben. Hisz ahhoz túlságosan is fiatal voltam és még csak a másik falkából sem futottam össze senkivel, hogy fel tudjam ismerni. Bár tekintve, hogy nem nagyon járok területen kívül, maximum itt találkozhatnék velük. Utána meg már alkalmam sem lenne felismerni. *
Hallgatom a szavait és kicsit el is mosolyodom. Nem tudom ki lehet Steven, de nagy igazságot tud, mert teljesen egyet tudok vele érteni. Remélem, hogy velünk is ez lesz, kibékülünk és a végén jól megszeretgetjük egymást... - Köszi, én is ezt remélem. Bölcs ember ez a Steven. - jegyzem meg neki még mindig mosolyogva. - Akkor elárulta, hogy ez az egyik gyengém? A vásárlás... Hát igen, tudom nem valami nagy büszkeség, de én a magam részéről nagyon imádom. Mindenkinek van gyenge pontja. - és nekem ez az egyik. Persze nem bántam, hogyha Jesse eszt elárulta rólam, nem titok. Tudom, hogy gyakran bosszankodik miatta rendesen. Ő utál vásárolni és ami azt illeti attól sem lehet vele pillangót fogatni, amikor meglátja, hogy egy-egy alkalommal mennyit vagyok képes elkölteni. De én azt vallom, minek halmozni a pénzt, és évekig őrizgetni egy-egy holmit, ha le is lehet cserélni. Én így szeretek élni. - Igen, ezt nekem is említette. Azt mondta, hogy emlékezteted őt rám. Valószínű, hogy a jellemünkre gondolt. - hagyom rá a dolgot, de őszintén szólva én nem értek ezzel egyet. Nem tudom, hogy Jesset mi emlékezteti ebben a lányban rám. Bár az is lehet, hogy akkor jobban hasonlítottunk egymásra, amikor Jesse először futott össze vele. Bár ezt nem tudom, csak feltételezem. - Mi csak néhány napja érkeztünk, bár ezt lehet Jesse már mesélte is neked. Régen éltem olyan helyen, ahol ennyire hideg van és ilyen gyakran havazik. - említem meg neki. Utoljára Izlandon tapasztaltam ennyi havat és hideget. Imádtam ott élni. - Az volt a terv, hogy egy falkához csatlakozunk és nyugton maradunk egy jó ideig, mert elég volt az állandó jövés-menésből. De most nem tudom, hogy mi is lesz majd... - tényleg fogalmam sincs, hogy akkor most mi is lesz, és melyik falkával. Brody elvileg rábólintott kettőnkre, de most nem tudom, hogy mi újság. Ez még nagyon a jövő zenéje. A hó közben egyre jobban kezd el esni és úgy néz nem is fog jobbra fordulni az idő. - Lehet fedezékbe kellene mennünk, mert félek hamarosan hóemberek leszünk mindketten. - jegyzem meg. Én szeretem, amikor havazik, de azt nem amikor a szemembe vág és az orromon túl semmit sem látok.... Ha ebben egyetértettünk, akkor elköszönök Ash-től. Örülök, hogy találkoztam vele. Főleg, hogy úgy tűnt, Jessenek valamiért fontos ez a lány.
Kezdőlap
//
