Amíg a terepjáró kerekei alatt frissen ropog a hó, elmerenghetek rajta, milyen jó dolog is körzetet váltani. Az embernek van pár nyugodt napja, míg garantáltan nem kell mást csinálnia, csak olvasni, igaz azt nagyon sokat. Ilyenkor a magamfajta nyugodtan hódolhat olyan önző hobbinak, mint a whiskyzés.
Az O’Connors-t már tegnap megjártam, és nem számítana az sem, ha megtaláltam volna az új törzshelyem, ma akkor is máshová jöttem volna. Amíg nem ismerem a várost, mint a tenyerem, addig nem sokszor fogok egy helyen kétszer járni.
Ma a Síparadicsom van soron, bár síelni még véletlenül sem tudok. Ahogy a saját szabadidőmet ismerem, sokáig nem is fogok megtanulni…
A motor egy utolsó mordulással áll le a parkolóban, és ismét megcsap a kíméletlen hideg, mikor kiszállok a fűtött utastérből.
Legalább itt nem fogok túl szakadtan festeni a bakancsomban, farmeremben, az egyszerű kék ingemben, és a nyitva hagyott kabátomban. Ráadásul még frissen borotvált is vagyok. Kívánhatnának többet egy zsarutól? Még a pisztoly is alig látszik az oldaltokjában.
Bent csak futólag nézek körbe, nekem ez is elég, utána rögtön a pult felé veszem az irányt, ott is ülök le, hacsak nem akaszt meg valaki a váratlanul jött hírnevemnek köszönhetően. Ketten már megállítottak tegnap az utcán, pedig az újságban nem egy hetes képet jelentettek meg rólam.
Mindenesetre, ha háborítatlanul eljutok a pulthoz, akkor a köszönés után rendelek is egy whiskyt. Úgyis egész nap fájt a fejem. Szeretném azt hinni, hogy a rengeteg személyi és régi bűnügyi akta miatt, de valójában már így ébredtem, és még nem múlt el… Majd most.
Sose voltam óvatos duhaj, szerettem a lecsó közepébe csapni, habár az elmúlt évtizedet azért meghozták az eszem. Legalábbis váltig ezt állítottam, a legtöbben is így gondolták a falkában... a megmaradt falkában, ám néha erre komolyan rá tudtam cáfolni. Mint például most. Elvégre ki az az eszelős vadbarom, aki ad egy: motorral megy fel a hegyekbe; ad kettő: a konkurens falka területére "felderíteni"; és ad három: egyedül, mint a kisujjam! Csak nem lincselnek meg itt rögtön az elején! Vagy igen. Franc tudja, ha a nap végére is lesz még Anne-nek gyámja, akkor nem. Bár arra nem apellálhattam, hogy ez a falka is olyan lesz, mint Chicagóban az a másik: birkák gyűjtőtábora. Jobb volt azért óvatosnak lenni. Ó, igen, ezért is volt nálam mind a négy pengém, és a két tőröm. Pisztolyt most nem hoztam, elvégre nem háborúzni, vagy hadat üzenni jöttem. Az Castor reszortja, ha eldurran az agya.
Leállítottam a Yamahát a legelső bisztró előtt. A hely kezdésnek megfelelt, eléggé benyúlt a helyiek territóriumába, de emberek is megfordultak szép számmal, így növelték a túlélési esélyeimet. Heh, azért nem estem teljesen a fejem lágyára. Lekaptam a bukósisakom, és könnyed, ruganyos léptekkel besétáltam. Azonnal megcsapott a meleg, a kinti friss, hideg levegő után kifejezetten fullasztó volt. A hó vakító ragyogása mellett ez a hely vakond lyuknak, vagy legalábbis barlangnak tűnt az első pillanatokban. Aztán hozzászoktam a váltáshoz, és egyenesen a pulthoz sétáltam. Mint aki csak beugrott. Közben azonban alaposan szemügyre vettem nemcsak a bisztrót, hanem mindenkit, aki egy kicsit is gyanús volt, vagy farkasra emlékeztető szagot, energiát árasztott. Voltak itt páran a hazai pályások közül is. Nem sokan, de éppen elegen ahhoz, hogy bizseregni kezdjen a tarkóm.
Ledobtam magam az egyik bárszékre. vagy inkább fel. Az ilyen magas fenéktartóknál sose lehetett eldönteni... - Egy narancslevet! - adtam le a rendelésem az éppen felém forduló csaposnak, majd miután megkaptam a gyümölcslevem, a bárnál üldögélőket megörütem végig egy semmit mondó, futó pillantással. Tekintetem pedig azonnal megakadt a szomszédomon. - Az áthelyezett bostoni zsaru, ha nem tévedek. Őt is jó lesz majd szemmel tartani, ha valóban olyan becsület-bajnoka, mint azt susmogják róla.
A whisky illatában lehet bízni… Máris enyhül egy cseppet a fejfájás. Olyan régen volt, hogy ok nélkül ennyire hasogatott. Az első korty még többet segít. Helyes. A megérzéseket még el lehet adni jó pontnak egy pszichológusnak, de a minden magyarázat nélkül olykor bevillanó képeket már nem. Azt hittem, túl vagyok rajtuk. Hát, úgy fest, tévedtem. Erre kell csak igazán inni, nem az áthelyezésre, meg új otthonra. Azokat nem akarom elfelejteni, lezárni… Szerencsére nem sok olyan fickó van itt ma este, akikből kinézem a balhét, lazíthatok. A nők viselkedéséből sem süt az a tipikus valami, ami mindig a pasasok egymás ellen heccelését előzi meg. Jó esély van egy újabb nyugis estére. Az új érkező csak akkor kap egy futó pillantást, mikor mellém parkolja le, vagy éppen fel a hátsóját. Első blikkre kölyöknek tűnik, másodikra felerősíti a fejfájásom, pedig nincsen benn semmi idegesítő. A rendelés pedig… Narancslé? Nem hiszem, hogy ne múlt volna el huszonegy. Ha meg igen, felettébb fura madár. Persze mindenkinek szíve joga az italválasztás. Egy egyszerű mozdulattal – én már észre sem veszem – futólag megdörzsölöm a jobb halántékom, csak utána kortyolok az italba. Legalább jóféle whiskyt adnak. A bostoni zsaru… Na, az csak én lehetek, úgyhogy a figyelmem ismét a székszomszédomé. Biccentek, kezet nyújtok. - Igen. Üdvözlöm. A nevem Jake Westmoreland. Megszoktam, hogy viszonylag lassan beszélek, mert úgy szinte mindenki elsőre megérti, amit mondok, legyen bármilyen gyalázatos is a bostoni akcentusom. Régen szörnyen hadartam. - Szintén idegen? Elvégre nem pacsizott le senkivel befelé jövet, nem üdvözölte senki, és éppen őt szúrta ki magának. Vagy fogjuk a megérzésre. Fejfájósan nem szeretek magyarázatokat keresni.
Van ebben a fakabátban valami... nem egészen hétköznapi, de hogy pontosan mi, arról sejtelmem sincs. Egy szülőváros, nagy ügy. Mindegy, később talán kiderül, ha tényleg huzamosabb ideig marad. Kortyoltam egyet a narancslevemből, amikor bemutatkozott. Egy szívdobbanásnyi időre megpendítettem az álnév gondolatát, aztán ugyanilyen gyorsan el is vetettem. Ha egész eddig a saját nevemen futottam, ezután is azon fogok. Nem szerettem bujkálni, sem más név, sem más hát mögé. - Duncan Corvin - fogtam kezet vele, ösztönösen is ügyelve rá, hogy szorításom véletlenül se legyen erősebb az átlagnál. - Nemrég érkeztem - biccentettem, és a füle mellett ellestem az egyik sarok felé. Igen, ott szobrozott az egyik helyi farkas, és úgy meredt rám, mintha nyársra húzható húsdarab lennék. Szerencsére csak nézett. Meg egyébként is: nem eszik azt olyan forrón! - Az idegenek úgy tűnik errefelé hírességek - mondtam félhangosan, utalva arra, hogy a közelünkben nem egy ember felénk lesett néha. Persze csak lopva. - Mondja csak, van már hm... célpontja? Vagy általános tisztogatás egyelőre? - érdeklődtem nem épp burkoltan. Minek finomítsam? Zsaru, mindenki tudja már itt róla, nekem meg tudom kell, hogy közülünk szemet vetett-e már valakire. Ebben mondjuk kételkedek, mert mi se vagyunk itt régebben szerintem, mint ő, de sose lehet tudni. Plusz, ha helybelire száll rá, az nekünk csak jó.
Nem volnék hétköznapi? Nos ha nem is tudok róla, az érzés kölcsönös. Ha sokáig társalgok vele, egészen biztosan pocsolyarészegen taxizok haza, a kocsi meg marad. Minden szóra dobban a nyakszirtemben a tompa sajgás, de szerencsére egy korty whisky épp annyit segít. Nem úgy a kézfogás! Duncan épp úgy csinálja, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ki sem néztem volna belőle, mégis, mintha gyenge elektromosság futna a bőréről az enyémre. Hát jó, akkor a helyzet romlik, de majd holnapra jobb lesz, ennyit még rezzenés nélkül tudok állni. - Úgy tűnik mostanában sokan érkeznek ide… Egyszerű megjegyzés. Lehet kérdésnek is venni, ha Duncannak van hozzáfűznivalója, akkor mindenképp, ha nem, akkor marad egyszerű, semmitmondó kijelentés. A zsaruk hamar megtanulnak így társalogni, és utána nagyon nehéz kilépni belőle a hétköznapokban. Egy pillanatig megkísért a gondolat, hogy kövessem a pillantását, mikor nem rám néz, és mintha csillanna valami a szemében, de aztán lemondok róla. A megjegyzésre vállat vontam. - Nem szeretek a sajtóban szerepelni, de megszoktam. Egy ekkora városban pedig úgyis csak idő kérdése, hogy mindenki pontosan tudja, ki vagyok. Ez épp olyan káros, mint hasznos. Még a vállamat is enyhén megvonom. Az elkövetkező néhány hónapban mindenki vérmérséklete szerint próbára fog tenni, ki akarja deríteni mit várhat tőlem, meddig mehet el. Fel vagyok rá készülve. Duncan nyílt érdeklődése viszont enyhén meglep. Szimpatikus ez a magabiztos nagyszájúság. Nem sokan mernék, vagy merik majd ezt kérdezni tőlem. - Egyik sem. Még pár napig a papírhalmot próbálom legyűrni, ami rám vár, és azután is csak ott tartok még, hogy a város összes magát valamire tartó nagykutyája próbára tesz. Egyeztetések, stratégia, felmérés, mire van leginkább szükség. Persze csak akkor, ha nyugi lesz. Ha nem, akkor hamarabb kezdődik a komoly munka… Ez nem igazán bizalmas információ, egy újságíró talán még pontosabban is fel tudja vázolni a megszokott ütemtervem, ha nyomozott kicsit Anchorage-ben. Meg aztán még az is lehet, hogy épp ő lesz az első, ha már így rákérdezett. - És magát mi hozta ide? Új élet, szép remények, munka? Esetleg szerelem? Igazából nem kérdezek erőszakosan, akár válasz nélkül is lehet hagyni az érdeklődésemet. Bár, ha kíváncsi még valamire, úgyis felelni fog, legfeljebb hazudik. Felhajtom az első whiskyből az utolsó kortyot, és ezzel a lendülettel rendelem is következőt.
Megjegyzésére biccentettem. Ha tudná, hogy nem is ok nélkül, és nem szervezetlenül. Legalábbis a mi díszes társaságunk. Hogy más mi alapján nézi ki magának Fairbankset, az lényegtelen. Amíg nem miattunk nézi ki. Örültem, hogy szépen válaszolgatott, de azért nem perdültem táncra. Tisztában voltam vele, hogy úgyse köt minden belső infót az orromra, ami nagy kár, másrészt hiú ábránd. De annyi mindenesetre kiderül, hogy nem jár fölöslegesen a szája, és nem ad ki mindent két kérdés után. Ez valahol még előny lehet, talán nekünk is, ha egyszer a helyzet úgy hozza. Jelenleg mindenképpen hátrány, mert mert nem hízhatok ki belőle érdemibb dolgokat. Mondjuk... tekintve, hogy új ő is, nem biztos, hogy szolgálhatna bármi olyannal, ami felülmúlhatatlan szolgálatot tenne. A halánték simogatás és a néha fájdalmasan ráncolódó szemöldök egyértelmű jelei egy kezdődő, vagy már épp javában tomboló fejfájásnak. Nem akarok egyből balhét, és a kedves rendőr esetlen hirtelenebb vérmérsékletű, ha nagyon pattogok, könnyebben felhúzza magát. A legkevésbé se vágyok egy nagyjelenetre az konkurencia határain belül. Sem farkassal, sem emberrel, így az elején. - Sok sikert hozzájuk! - ingattam a fejem meglehetősen őszintén, és ittam. Na, igen, én is tudtam milyen az, amikor az ember agyát csak azért túráztatják, hogy teszteljék, felmérjék és egy kategóriába suvasszák. - Gondolom már van tapasztalata az ilyesmivel kapcsolatban - mondom minden gúny és él nélkül. Születésünktől fogva, bármilyen új helyre kerülünk, ott próbára tesznek, méricskélnek. Így aztán hülyeség és fölösleges szájtépés lett volna olyan hangzatos tanácsokat adni, mint: ne hagyd, hogy szórakozzanak veled, meg: csak keményen! Különben is, nehogy már bármiben egy fakabát segítségére akarjak lenni! Aki esetlen nem korrupt... Castor ki is térne a hitéből, de én is. A kérdésére felnevettem, félig jókedvűen, félig ironikusan. - Azt hiszem, mindegyik. - Kértem még egy pohár narancslevet. Igazán finom volt, és jóval ártatlanabb, mint a whisky. Csak tudnám, hogy mit szeretnek benne annyian. - A... cég - jaj milyen szép megfogalmazás - áthelyezte a székhelyét. Így jöttem vele én is. Meg különben sem árt a változás, legalább nem unom el az életet. A szerelmi részbe inkább nem mentem bele, egyrészt mert hosszú és zavaros, másrészt, idegennek semmi köze hozzá. Ez a tarkóbizsergető érzés viszont nem akar múlni. És ez határozottan nem olyan, mint amit farkasok közelében érzek. EZ vagy a helyi falka specialitása, vagy tényleg a zsaruval van valami. - Nem lesz sok a whisky ilyen világosban? - kérdeztem mindenféle számon kérő, vagy megrovó énélkül.
Reményeim szerint hamarosan a lehető leginkább képben leszek vele, mi történik a városban, és mik a helyi erőviszonyok. Általában ennit sem beszélgetek, mikor szabadnapos vagyok, a mai kivételnek viszont több oka is van. Persze ez Duncannek aligha számít. Persze már annyi iraton, jegyzőkönyvön és aktán átrágtam magam, amihez egy közepeszepes méretű erdőt biztosan kiirtottak, így a város múltjáról és még pár dologról biztos többet tudok a beszélgetőpartneremnél, ez távolról sem jelenti azt, hogy nálam vannak a hasznosabb infók. A fejfájás nem múlik, de most legalább nem érzem azt, hogy kettéhasad tőle a fejem. Ez egészen kellemes fejlemény. Lassíthatok a vedelés tempóján. - Köszönöm. Egy kis szerencse mindig jól jön... Emellé még egy vigyor is elfér. Nem félek, és nem aggódom az előtem álló feladatok miatt. - Igen, egy kevés. Négy év alatt ez a harmadik állomáshelyem. Ahogy nő ez a szám, úgy lesz egyre személyre szabottabb a játék. Hogy így megterhelőbb, vagy könnyebb a dolog, azt nem tudnám megmondani. Az viszont biztos, hogy egyre kevésbé feltűnő. Ritkán fordul elő, hogy néhány mondat után kedveljek valakit, de Duncan üdítően kellemes társaság. Ha van is valami hátsó szándéka, az nem látszik, a könnyedsége pedig kellemes beszélgetőpartnerré teszi. - Cég? Csak nem Mr. de Lucával érkezett? Még jó, hogy az újság nem csak rólam tudósít. - A változatosság kellemes. Kívánom, hogy itt megtalálja a kihívásokat, amiket keres. Egészen biztos vagyok benne, hogy hihetetlen furdulatszámon pörög a srác, ha beindul, ahogy abban is, hogy ehhez nem kell túl sok. Ha nem fájna a fejem, talán humoromnál lennék annyira, hogy rosszájú megjegyzéseket tegyek magamnak, amiért szinte érzem ahogy pattog az elektromosság közöttünk, és ennek marhára nem Duncannél kéne megesnie, hanem mondjuk egy hosszúcombú szőke cicánál. Még jó, hogy egyáltalán nem érzek késztetést, hogy akár csak kezet fogjak vele még egyszer. A kérdés meglep, nem is tudom megállni, hogy elnevessem magam. - Fura egy fickó maga! Na mostmár remekül szórakozom. - Ezt a kérdést utoljára három éve karácsonykor hallottam, és az unokanővérem tette fel. Fura, hogy eszembe jutott. Talán fel kéne hívni Lizzyt. - Egyébként nen lesz sok. A whisky olyan hobbim, amit csak akkor engedhetek meg magamnak, mikor biztos, hogy nem hívnak be. Ilyen pedig ritkán fordul elő, érdemes kihasználni... Világos meg nyárig nem lesz már... Mikor fogom megszokni ezt az időjárást?
Négy év alatt három állomáshely. Ennek azt hiszem érdemesebb lenne majd jobban utánanézni. - De igen, vele - bólintottam. Most mit tagadjam? Előbb-utóbb úgyis nyilvánvalóvá válna, és Castort letagadni olyan lenne, mintha szégyellném. Na, távol álljak attól! - És ahogy ezt a várost elnézem, talán lesz is kihívás... - A sarokban álldogáló sasszem lelépett. Vidd csak a hírt, pajtikám! - Habár elég békésnek tűnik, majdnem unalmasnak. A zűrösebb helyeket, vagy az ilyeneket szereti jobban? - Puhatoljuk már ki a vérmérsékletet, harc-imádatot. A nevetésére én is elmosolyodok. Egy víg kedélyű fickóval sokkal könnyebb és jobb beszélgetni, mint egy mord alakkal... amilyen én is szoktam lenni néha. - Köszönöm! Mindig is szerettem volna valaki unokanővérére hasonlítani! - némi gúny, és jó adag humor. Kifejezetten kellemes társaság. - Ezzel egy életcél kipipálva - ingattam vidáman a fejem, és megittam a narancslevem maradékát, majd kértem még egyet. - Nem szeretem az alkoholt, nem bízom benne, mert a határozott jellemet is képes semmi masszává lealacsonyítani - mondtam kissé komoran, ahogy felidéződött bennem egyik durva randevúm a szesszel, ami után végleg szakítottunk. - Az éjszaka az igazi, sokkal őszintébb, mint a nappal, ami csupa kirakat. - Az újabb pohár narancslére néztem, majd vissza a Jake-re. - Sajnálom, ha untatom, néha olyan tudok lenni, mint egy másfél évszázados vénség - nevettem, holott, ez félig-meddig még igaz is volt. - De valljuk be, jól tartom magam! Ittam, aztán felpillantottam a rendelhető kaják listájára, a gyomrom pedig egyből megkordult. Hívtam a pultost, aki volt olyan kedves, és megmondta, hogy bizony a pultnál is lehet enni. Egyből kértem sült krumplit és rántott húst. - Keveseknek mondom ezt első találkozás után, de jó embernek tűnik Jake. - Ami egyszerre jó és rossz hír. - Van családja? - kérdeztem csevegő hangon, alig várva, hogy ételhez juthassak.
Nemcsoda,ha gyanús vagyok. A túl sok áthelyezés általában zűrös fazonokat feltételez. Én egyszerűen csak szeretem a kihívásokat. Mr. de Lucával pedig beletrafáltam. Persze nem volt nehéz, az övé volt az egyetlen nagyobb külsős befektetés mostanában. - Pedig maga nem olyannak tűnik, akinek van elég kihívás a szállodaiparban. Nem taktikázom, egyszerűen így gyondolom. Végtére is, nem kihallgatáson vagyunk. A kérdésen még el is gondolkozom. - Munka szempontjából a zűrös helyek jelentik a nagyobb kihívást, de nem ez számít. Bostonhoz képest Alaszka a nyugalom szigete. Számomra a tapasztalat a legfontosabb. Aki egész életében egy helyen dolgozik, sosem láthat eleget. Nem a küzdelem, vagy a harc éltet, de jól tudom, hogyha felforr a vérem, hajlamos vagyok marha nagy szart kavarni a rendőrségnek. Ez az egyetlen, ami miatt nem tiltják meg sehol, hogy áthelyeztessem magam. Újabb rövid, de jókedvű nevetés, ahogy elképzelem a kuzinom arcát. - Azt hiszem, Lizzy nem szeretne magára hasonlítani. De ha így aggódik értem továbbra is, hálás lesz magának. Az elkomorodás, és a szesszel kapcsolatos megjegyzés egy képet villant fel. Ez szerencsére emlék, nem a fejfás alatti kaleidoszkópozásból való. - Kellemetlen emlékek egy túl jól sikerült buli utánról? A vigyoromban van egy kis együttérzés is. Tudom milyen cefet tud lenni a brutális részegség utáni ébredés. - Az éjszaka sem sokkal őszintébb, mint a nappal. Tele van hivalkodó neonfénnyel, csillogó kirakattal, hazugsággal, árulással, csalással. Akár a nappal. Csak olyankor tompábbak az ámítások. Aki tudja, mit nézzen, keressen, annak egyforma a kettő. Mondjuk legtöbbször én is éjszaka melózok. - Nem untat. A legtöbb zsaru nem teljesen érdektelen és ostoba. Fel tudom venni a gondolatai fonalát, és érdekesnek is találom. A kort pedig nem szabad évekkel mérni. Megtévesztő. Maga sem az a kölyök, akinek kinéz. Vonok vállat. Láttam már fura dolgokat. Duncan nem is a legfurább, noha még mindig dobban a sajgás a nyakszirtemben minden szava után, és vibrál körülötte a levegő. Éhes nem vagyok, mikor fáj a fejem, soha nem eszem, így én kihagyom a rendelést. - Duncan, maga szimpatikus fickó, de nem gondoltam volna, hogy éppmagától fogok ilyet hallani! Mindenesetre köszönöm. Ha randira hív, tuti leteszem az arcom a meglepetéstől. - Feleség, gyerek? Nincs. Két unokatestverem van, élnek a szüleim, és a nagyszüleim. Két éve nem találkoztam velük. Néha telefonálunk egymásnak. Ha van időm ezen töprengeni, néha hiányoznak. - És a maga családja?
Nem akartam az orrára kötni, hogy itt miben látom a kihívást, így csak diplomatikusan a fejemet ingattam, majd figyeltem a válaszait. Nem, valóban nem egy üresfejű, izomagyú zsaru-kolosszus volt, ez pedig újabb kihívások távlatait nyitotta meg előttem. A barátokat jól meg kell válogatni, de az ellenséget, az ellenfelet még jobban. Csak a minőségi az igazi mindenből, márpedig ő annak tűnt. - Nem? - néztem rá nagy szemekkel. - Francba, pedig általában egész jóképűnek tartanak. Na, mindegy, így jártam, nem akarhat mindenki olyan fejet, mint enyém - vontam vállat, hogy a következő kérdésére aztán kitérő választ tegyek. - Olyasmi. Az éjszaka és nappal kérdése érdekes volt. Ő egyformának látta őket - ami azért valami egy embertől, mert a legtöbben a nappalt helyezik előtérbe -, míg én tudtam azt is, amit ő még nem is sejtett. És ha jók vagyunk, akkor soha nem is fog. - Éjjel mindenki levetkőzi a nappali álarcot, megmutatja a valódi arcát, kiéli minden rejtett vágyát, ösztönét. Vadabb, állatiasabb lesz, mint valaha, mert végre levetkőzheti azokat a korlátokat, amiket nappal ráaggattak, és önmaga lehet. - Elmosolyodtam. - Persze, könnyen lehet, hogy csak én látom így. Én se vagyok az a kölyök... huhú, ha tudná, hogy a dédapját is kenterbe verhetném korban. - A látszat sokszor csal - mosolyogtam tovább, és közben megkaptam a rendelésem. Kés-villa sehol. - Kézzel-lábbal egyek? - szóltam a pincér után. - Nekem nem gond, csak ne csodálkozzon utána! Nagy kegyesen hozott evőeszközöket, de olyan arckifejezéssel, ami nemhogy borravaló-gyilkos volt, de még bosszantott is. Húzzon csak fel, és megbánja azt is, hogy nem fényesítette ki az egész étkészletet. Nekiláttam, és közben hallgattam, amit a családjáról mesélt. Nincs saját. Kár. Bár az ő szemszögéből mindenképp jobb. - A szüleimmel mindig is hadilábon álltam - mondtam, s ismét nem láttam értelmét hazudni, elvégre mindketten a föld alatt voltak már. Szerencsére. - Az öcsém meg él valamerre a nagyvilágban. - Na, igen, amióta megtudtam, hogy életben van, kezdtem hiányolni. - Jó ideje nem láttam egyiküket sem. Se telefon, se levél, semmi. Nem vágyunk egymás társaságára - vontam vállat két falat között. A kiszolgálás kritikán aluli volt, az étel viszont... hát az mennyei!
Úgy tűnik lassan elérünk azokhoz a pontokhoz, amik nem tartoznak idegenekre. Persze, az üzletben van ilyen szép számmal, nem feltétlen jelent valami törvénytelent, vagy sötétet. Csak enyhén különös, hogy Duncannél nem valami személyesebb az információzáró pont. - Lehet bármilyen jóképű, nők mégsem akarhatnak így kinézni… Csóválom meg a fejem. Szegény Lizzy nem is tudom, hogy dolgozná fel, ha Duncanre hasonlítana. Világéletében büszke volt a tökéletesen nőies alakjára. És milyen különös… Nem következik vigyorogva, titokban büszkén előadott főiskolás sztori egy oltári berúgásról, ami a detoxban, vagy a sitten ért véget. Pedig azt hittem, valami efféle jön. Bár, amilyen elutasító az alkohollal, lehet, hogy történt valami komolyabb, mikor leitta magát. Akkor viszont mélyen megértem a narancsléfogyasztást. Az éjszaka és a nappal között annyi a különbség csupán, hogy többnyire az éjszakai ragadozók csinálnak nekem több munkát, ezért gyakrabban dolgozom éjszaka. De nem szeretem jobban egyiket, vagy a másikat. Az emberek nem változnak, a maszkok mögé is be lehet látni, ha nem is azonnal. Előbb-utóbb mindenki kimutatja a foga fehérjét. - Nem mindenki vetkőzi le, csak éjszaka más emberek aktívak, mint nappal. Igaza van. Éjjel minden állatiasabb. Az ösztönökkel nincs baj, csak az elkorcsosult emberekkel. Vállat vonok. Mindenkiben élnek olyan vágyak, ösztönök, amiket megpróbál elfojtani. De többnyire nem velük van a baj. Sokkal inkább a pszichés betegekkel. Rosszabbak, mint az állatok, rajtuk nem segít semmi és senki. A megjegyzésre bólintok. -Tudom, ezért nem ítélek elsőre. A kiszolgálás valóban hagy némi kivetnivalót maga után, Duncan helyében valószínűleg én sem lennék kedvesebb. Bár a kötelező udvariasság annyira belém ivódott, hogy nem így kezdeném. Ettől függetlenül hamar eljutnék idáig. - Sok szülő nem tudja értékelni a gyerekeit. Bizonyos esetekben nem is árt a távolság. Az öccsét sem hiányolja? Nem mintha rám tartozna, nem is kötelező megválaszolni a kérdést. A kövezkező sem tartozik rám tulajdonképpen. - A barátait is maga mögött hagyta? Csak azért merült fel, mert egyedül van.
A részeg estét rövidre zártuk, hála a jó égnek, volt benne tapintat. Nos, ideig-óráig bennem is. Épp a számhoz emeltem a poharat, amikor megütötte a fülem az "elkorcsosult" szó. A pohár visszakerült a helyére, ezúttal egy kortyot sem ittam. Kíváncsi, fürkész tekintettel méregettem. Majdnem kicsúszott a számon, hogy gondolom az elmúlt percek alapján ki se nézné belőlem, hogy én is ilyen elkorcsosult vagyok, de még időben csomót kötöttem a nyelvemre, és ittam. Nem hiányzott, hogy egy meggondolatlan kijelentés miatt elkezdjen utánam szaglászni, lesz itt zűr bőven a hatóságok nélkül is. Szóval csak módjával a bőbeszédűséggel. - Tisztességes rendőrnek tűnik. Gondolom irtózik a korrupt kollégáktól - mondtam, és sejtettem, hogy igazam van, de azért a biztonság kedvéért jobb tőle hallani. Sajnáltam, hogy ennyire gerinces, és szemmel láthatóan jutott neki bőven igazságérzetből. Milyen kár. - Az öcsémről nem tudom, hogy hiánylásra méltó-e. - Újabb semmit mondó válasz, ami sok mindennel kecsegtetett. Igen, óvatosnak kell lenni. - A barátaim viszont velem vannak. - Az a szép, ha most nevesítenem kéne őket, nem tudnék kit mondani. Kötődtem és ragaszkodtam a falkához, pár tagjához különösen, másokhoz a véletlen és az élet sodort közelebb, de valahogy sose úgy gondoltam rájuk, mint barátra. Szövetségesre, társakra inkább. A barát emberi poszt volt. Kit nevezhetnék annak? Castort? Nem, ő más. Amy? Hehe, hogyne... Liu talán, bár azzal, hogy a mentora lettem megint csak más lett a viszonyunk. Trisha üzlettárs, és hát lelki-szemetesnek is használtam. Gabriel? Hozzá egészen más kötött, mint rokonszenv és barátság. - A társaimat sose hagynám el - mondtam komolyan, és talán ez volt az első olyan mondatom, ami konkrétumra mutatott rá, nem ködös utalásba burkolt féligazságként lebegett a levegőben. Az étel elfogyott. - Remélem néha napján még összefutunk Jake! - álltam fel, és az ő érdekében reméltem, hogy ez minél később jön el, mert akkor már valószínűleg gyanúval telve fog méregetni, és én is a prédát, a fenyegetést fogom benne látni. - Örültem a találkozásnak - tettem a harapnivalóm árát a pultra egy mosoly kíséretében. - Vigyázzon magára! - toldottam meg búcsúzóul, és kisétáltam a vakító hóval lepett utcára. Ha farkas lenne, vagy én rendes ember, remekül kijöhetnénk.
A tapintat hasznos dolog, előszeretettel gyakorlom, amikor megtehetem. Azért feltűnik, valami megragadta figyelmét a mondatomban, elgondolkoztatta. Állom a pillantását, ő nem tűnik sem aberráltnak, sem sorozatgyilkosnak, sem egyébnek azok közül a beteg állatok közül, akikre ezt a kifejezést használni szoktam. Nem, nem nézném ki belőle, de lehet, hogy az én fogalmaim szerint nem is az. Ki tudja? Végülis semmit nem tudok róla. Ez persze még változhat. - A korrupció senki számára nem megengedett a köteléken belül. Ez a hivatalos válasz, és álláspont, egy szelíd mosollyal kísérve. Én _erről_ nem nyilatkozom érdemben. A korrupciót szeretjük belső ügyként kezelni. Akiről kiderül, az nagyon megüti a bokáját, vagy egyéb részeit. Egy kicsit furcsállom csak, hogy nem ismeri az öccsét, de nem is akarja megkeresni, hogy legalább beszéljenek. Az érdektelenség mögött általában konfliktus áll, amiért elhidegülnek egymástól a családtagok. Csak biccentek. A barátok meg tudják könnyíteni az ember életét, ahogy meg is nehezíthetik. De a következő mondat adott némi gondolkodnivalót. A „társaim” már nem egészen azt jelenti, mint ahogy én a barátokra gondoltam. Igazából ez leginkább valami olyasmi viszonyt feltételez, mint nálunk azokkal a kollégákkal, akikkel nap-nap utána szoros együttműködésben húzza az igát az ember. - Én is remélem. Részemről a szerencse. Minden jót, Mr. Corvin, további kellemes estét! A jótanácsra csak egy mosoly a válasz, és egy biccentéssel kísért szó. - Mindig… Szoktam vigyázni magamra. De tényleg. Magamra maradtam a whiskymmel és a fejfájásommal. Utóbbi Duncan távozásával csillapult egy kicsit. Túl sokáig én sem koptatom már a bárszéket, csak néhány whisky erejéig maradok, és akkor hívok egy taxit, mikor a második helyi érdeklődik a családi állapotom felől.
A munka végül csak elkezdődik. Még mindig beteg vagyok egy kicsit, de ennyi már nem számít. Legfeljebb hurcolom magammal a nagy rakás papírzsebkendőt továbbra is. Ma már egyenruhában jöttem el a hotelből, és mivel szeretem jóféle kávéval indítani a reggeleimet, már eleve a Síparadicsom bisztrójába beszéltem meg a mai első találkozómat.
A szürke Mitsubishi motorja engedelmes morranással indul be, és az autó csúszkálás nélkül lódul meg a pálya felé vezető úton. Ezért szeretem a terepjárókat. Alaszkában nincs praktikusabb és megbízhatóbb gép ezeknél. Gondolatban még egyszer átfutom Rowen Allwright aktáját. Már nem is kell, hogy a papírok előttem legyenek, emlékezetből tudom lapozni az oldalakat. A fickó meglehetősen érdekes, a balhésabb fajtából származik. Persze én sem vagyok patyolattiszta ilyen ügyekben, de vele kapcsolatban nyugtalanítóbbak a megérzéseim. Nem számít, úgyis a személyes találkozás a döntő. A parkolóban leállítom az autót, összehúzom a kabátomat, kiszállok a farkasordító hidegbe, és megállapítom, hogy kezdem megszokni ezt a cudar időjárást. Annyira nem is fázom, mint eleinte… A szolgálati fegyver a kabátom alatt lapul a derékszíjamra csatolt pisztolytáskában, szerintem nem is látszik ki…
Bent, a jó melegben viszonylag hamar felengedek, és azonnal köhögni, tüsszögni is kezdek. Rohadt megfázás, ezért egyszer még elkapom de Luca, meg Simmons tökeit… persze ezt már csak orrfújás után állapítom meg, és csak magamban. Friss, forró reggelit, és még frissebb, forróbb kávét rendelek, miközben kihámozom magam a kabátomból. Amíg várok, letelepszem az egyik asztalhoz, és kényelmesen hátradőlök
Számítottam erre a találkozóra, ha nem is ilyen hamar. Most végre kiderül mire számíthatok Westmorelandtől. Figyelemmel követtem a média által közvetített ügyeit, és ez bőven elég ahhoz, hogy megállapítsam, a fickónál sem patent minden. Nem jöttem felkészületlenül, kérdezősködtem és még egyszer átfutottam a régebbi újságokat. Bármikor jól jöhet, ha az ember megőrzi a régebbi lapokat. Nem fűlött a fogam hozzá, mert felesleges időpocsékolásnak tartom, de leborotváltam az arcomról a több napos, - vagy már lehet hogy hetes - borostát, és amennyire lehet, kúltúrált emberi külsőt próbáltam felvenni. Ing, nyakkendő, fekete farmer. Ügyeltem rá, hogy a 380-as Browning takarásban maradjon, az ezüst tőrrel egyetemben. Nem mint ha szükségem lenne fegyverekre egy megbeszélésre, de ők hozzám tartoznak. Sok közös emlék köt minket össze. És bármikor jól jöhetnek. Sosem lehet kiszámítani a jövőt... Nem késtem, a megbeszélt időpontra megjelentem, de Westmoreland úgy tűnik megelőzött. Megigazítottam a nyakkendőmet. Gyűlölöm a nyakkendőt, de a folyamatos fojtogató érzés emlékeztet a viselkedési normák betartására. Határozott léptekkel indultam meg a fickó felé, egy méterre az asztalától megálltam és biccentettem. Egyszerű mozdulat volt, normális. - Jó reggelt! - Sosem értettem az e fajta udvariaskodást, a feleslegesen lefutott köröket. De a begyakorolt mozdulatok, szavak már annyira belém rögződtek, hogy gond nélkül le tudtam pergetni őket. Felé nyújtottam a kezemet. A kézfogásra mindig odafigyelek, hisz ez egy elég kritikus benyomáskeltő eszköz, az első információforrás, mely ítéletet ad a másik félről. Határozottan rázom meg a felém nyújtott kezét, de nem túl erősen, közepes élénkséggel, amit végigkísér az elengedhetetlen szemkontaktus és persze a megfelelő szóbeli megnyilvánulás: - Rowen Allwright. Volt alkalmam gyakorolni, és tökéletesre fejleszteni a mozdulatsort. Miután letudva ez a kör is, leültem vele szembe. - Milyen itt a kávé? - Leszarom a kávéjukat. De a kérdés se nem túl közvetlen, se nem túl távolságtartó, épp elég az érdeklődésem kifejezésére. Se nem sok, se nem kevés.
Számomra ezek a beszélgetések nem annyira az erőviszonyok felméréséről szólnak, sokkal inkább arról, hogy legalább kicsit megismerjek mindenkit, akivel együtt fogok dolgozni. Legalább nagyjából tudni fogom, mikor kit kell ugrasztani. A kávé az illata alapján kellemesen erős, az első óvatos korty is ezt erősíti meg. Legalább találtam egy helyet, ahol jó a kávé. Azt hiszem, itt fognak indulni a reggeleim. Mivel a minőséggel nincs gond, feketén iszom. Nem vagyok türelmetlen, én mindig pontos vagyok, sőt többnyire kicsit előbb érkezem, így Allwright-nak még van ideje. Az ajtónyitásra a bejárat felé fordulok, és már meg is van az első benyomás. A fotó alapján felismerem a fickót. Meglepő, egészen kiöltözött. Nem is tudtam, hogy ma nem dolgozik. Ha nem egyenruhában jöttem volna, akkoris jóval elegánsabb lenne nálam. Ő utálja a nyakkendőt, én szökőévente egyszer veszek fel ilyesmit. - Jó reggelt! Felkeltem a székről, hogy kezet rázzak vele. Szeretem ezeket az előírásszerű kézfogásokat, szerencsére a legtöbb rendőrnek nincs gondja a kivitelezéssel, ahogy neki sincs, és nekem sem. - Jake Westmoreland. Örülök, hogy megismerhetem. Na, ez még csak udvariassági formula, akkor is, ha valahol tényleg örülök. Nem szeretem olyanokkal őriztetni a hátam, akikről semmit nem tudok. Visszahelyezkedem a székre, a kérdésre pedig biccentek, miközben újra megfogom a csészét. - A kávé kifejezetten finom, ha szereti, ajánlom. Bár maga talán tájékozottabb. Ha jól tudom, itt él már egy ideje... Félig kijelentés csak, bár biztos vagyok benne. Mindenesetre a témáról gyorsan váltok a lényegre. - Nem fogom sokáig rabolni az idejét, és nem maga az egyetlen, akivel beszélek a kapitányságról. Új vagyok itt, de mielőtt komolyan belevágnék, szeretném tudni, kikkel dolgozom együtt. Mit szeretnének elérni, vagy milyen ügyeken dolgoznak a legszívesebben. Illetve ha valaki tőlem akar kérdezni, alkalmat adok rá. Sejtem, hogy sokaknak nem tetszik, hogy külsősként kerültem magas beosztásba. Az ő esetében igazából várok némi magyarázatot a rengeteg zűrre is, ami gátolja az előrelépését, de azt majd a következő körök egyikében futjuk le.
Az első kör letudva gond nélkül, de még csak most jön a neheze. Ügyelnem kell minden egyes rezdülésemre. Mimika, testtartás, tekintet... Megtanultam kontrolálni és irányítani, ezeket a legtöbbször tudatalatti rezdüléseket, így tudom a legjobban szabályozni, hogy mit közvetítek magamról, hisz ez fontos többletinformációhoz juttathatja tudat alatt is az előttem ülőt. A szavak csak mellékesek, ha nincs összhangban a testbeszéddel. Az itt tartózkodásommal kapcsolatos befejezetlennek vélt mondatára első reakcióm, hogy az asztalra helyeztem a kezeimet, ügyelve, hogy tenyerem nyitott legyen. Apróságnak tűnik, pedig nem az. Bizalmat sugároz. - Elég régen ráadásul. - Tartottam a szemkontaktust. - De ha nem vagyok szolgálatban, és benézek ide, nem igazán kávézni szoktam. Ha érti mire gondolok... - Megengedtem magamnak egy villanásnyi vigyort. Rögtön a tárgyra tért. Legalább nem baszakszunk sokat a felesleges körökkel. Ezt most nagyra értékeltem. Túl sok energiát kell beleölnöm abba, hogy még véletlenül se keltsek semmilyen gyanút a fickóban. Egy civilnél teljesen más, azokat könnyebb átverni, mint egy zsarut. - Én sem szeretném rabolni az idejét. - Közben odajött egy pincérnő, akit egy "Presszó kávét kérek" mondattal le is rendeztem, miközben elhagyta az asztalunkat követtem a tekintetemmel, gondosan mégis gyorsan végigmérve. Ez még nem is volt teljesen erőltetett. - Az aktámban minden benne van, ami fontos lehet, és ön biztos nem jött ide felkészületlenül. - Nem kertelek, annak nem lenne sok értelme. - Ha ki akar térni bizonyos részletekre, akkor nagyon szívesen válaszolok. Szándékosan nem tértem ki egyenlőre a milyen ügyekkel foglalkoznék legszívesebben mondatára. Az még ráér, nem leszek tolakodó. Az utolsó mondatára számítottam. - Nézze, engem nem érdekel, hogy honnan jött, és mikor. - Ez így is volt. - A lényeg, hogy mit tett le az asztalra, a többi nem számít. Ha valaki nem így gondolja, akkor mutasson többet. Mindenkinek vannak irigyei. Megkaptam a kávét, vetettem rá egy pillantást, majd azzal foglalatoskodtam hogy folyamatos szemkontaktust tartsak az asztaltársaságommal, de néha vessek egy kósza pillantást a cukorral és tejszínnel ügyködő kezeimre is. - Én is kerülhetnék magasabb beosztásba, és szeretnék is, de hiába vagyok itt régebb óta, és hiába mutattam már meg, hogy mire vagyok képes, többször léptem hátrébb, mint előrébb. - Témánál vagyunk. Megkavartam a kávét, lassan, háromszor, majd a kanalat a csészealjra helyeztem.
Nekem nem sietős, és nem is kényelmetlen a beszélgetés. Nem próbálok semmit rejtegetni, és ha Allwright igen, akkor az idő nekem dolgozik. Számomra ezek a beszélgetések nem megterhelőek, és még csak nem is kellemetlenek. Részben tényleg érdekel, hogy tudok segíteni a többieknek a céljaik elérésében, de persze nagyobb részben arra vagyok kíváncsi, mire tudom használni őket. Ehhez pedig figyelem, és idő kell. Megszoktam már, hogy sokan nem szeretik, ha foglalkozom velük. Tartom a szemkontaktust, a szemem sarkából persze közben figyelem a testbeszédet is, de nem igazán vadászom gyanús jelekre, elvégre ez nem kihallgatás. Kollégák, és nem ellenségek vagyunk. A válaszra biccentek, kényelmesen hátradőlök. - Mélyen megértem. Én is szívesebben innék a reggeli kávé helyett esti whiskyt, de nem tehetem, amikor bármikor behívhatnak… Az elején még mosolyogtam, a végén már csak lemondóan legyintek, és visszatérek a kávémhoz. Lehet, hogy dohányoznom kéne, azt nem tiltja semmiféle előírás. - Nem rabolja, én már munkaidőben vagyok… Legyintek egyet. Bár szívesebben dolgozom, mint társalgok, az elején rászánom az időt a megismerkedésre. Persze akkor sem rabolná az időm, ha történetesen a szabadidőmben futottunk volna össze, de ennek az okát sokan nem értik, én pedig nem magyarázom. Allwright egész jól boldogul az akcentusommal is, nem figyeli homlokráncolva a számat, hogy inkább olvassa a szavaim, mint egy páran szokták tenni. A kedves kolléga lényegretörő, ami nem rossz. Mindenesetre biccentettem. - Nem, nem vagyok felkészületlen. Úgy nem sok értelme lett volna ennek a találkozásnak, ha nem olvastam volna az aktáját. Legfeljebb levonhatta volna a tanulságot, hogy az új felettese címeres marha, és igaza lett volna. Mindemellett tudom, milyen fenntartásokkal kell kezelni a jelentéseket. Írtam nem keveset, és legalább annyit olvastam és nyugtáztam is. Ezen felül hiszek a személyes találkozásokban. Kicsit megvonom a vállam. Papíron mindenki másképp fest, és a leírt dolgok nem mindig a valóságot tükrözik. Magamról is olvastam elég cikket ahhoz, hogy ebben biztos legyek. A bizonyos részleteket most még elengedem a fülem mellett. Érdeklődve hallgatom a következő választ, és a kérdés adja magát. - Úgy gondolja, én eleget tettem le az asztalra ahhoz, hogy itt legyek? Nem árt tudni, mennyire szeretnék kitörni a nyakam. Most tényleg odafigyelek a rezzenésekre is. A beszélgetés folytatása még érdekesebbnek ígérkezik, elvégre rátérünk az egyik legfontosabb témára. - Nos, én úgy tudom, hogy próbált magasabb beosztásba kerülni, és nem a képességei hiányoztak hozzá, sokkal inkább az önfegyelme, és a felettesei bizalma az önfegyelmében. Bizonyos természetű zűrös ügyek többnyire nem kedveznek az előrelépésnek. Persze itt előjöhetne, hogy bagoly mondja verébnek, de kettőnk között van némi különbség. Én kiszámítható vagyok, mindenki pontosan ismeri a gyenge pontjaim, aki már dolgozott velem egy-két hónapot, és pontosan tudja mitől durran el az agyam. De Allwrightnál ez a gyilkossági ügy, meg az a másik a pépesre vert piti tolvajjal. Itt a következetességgel, és az ügyek súlyozásával is gondok vannak. Rólam mindenki tudja, hogy vadállat vagyok, ha bántalmazott gyerekekről és nőkről van szó. Róla azt, hogy időnként vadállat, mert eldurran az agya… - Mindenesetre meghallgatnám a maga verzióját a nem régiben történt bolti lopásról. Mivel érdemelte ki a fickó azt a súlyos verést? Az újságírós ügyet majd következő körben cibálom elő. A továbbiakat majd meglátjuk.
Amit a jelentésekről magyarázott, megnyugtató volt, legalábbis abból a szempontból, hogy nem olyan elvakult, idióta barom, mint a legtöbb hozzá hasonló beosztásban lévő. - Igen - bólintok - a látszat néha csal. - Nem is sejti mennyire. De a szavaim kívülről pozitív célzattal bírtak. A kérdése nem ért váratlanul, gyanítottam, hogy hozzám vágja. Még véletlenül sem néztem oldalra, nem kaptam el a tekintetem. ~25 évesen azt hiszed el értél valamit? Én jóval többet lepakoltam már arra a kibaszott asztalra, mégsem kerültem ilyen szintre.. És még tőlem kérdezi, hogy eleget letett e. Hát kurvára nem. ~ Szavaim éles ellentétben álltak a gondolataimmal: - Szerintem nem úgy került ide, hogy sorsot húztak, és véletlenül magának jutott a szerencsés poszt. Nem vonom kétségbe a felettesei szavát. Hallottam már önről, sőt, pár órája még kutakodtam egy keveset, hogy egyáltalán megéri e idejönnöm, vagy csak beszélhetek a vakvilágba, mert úgy sem lát túl a szabályokon... - Nem hazudtam, csak más csomagolásban dobtam elé a választ. Ő ugat nekem önfegyelemről? Tudtommal neki is volt egy két stiklije, csak szebben el tudta simítani a szart, mint én. Mire nem lehet felhasználni a médiát... Én is beállíthatnám magam egy borotvált fejű, erkölcsileg makulátlan rendőrök gyöngyének.. - Igen próbáltam, de nem múlt időben beszélnék erről. - Mosolyra húzódott a szám. Annyira már nem volt vigyoroghatnékom mikor felhozta a bolti lopást. Na igen, ez nem éppen az az eset, amiből ki tudom magam hozni hősként. Felvették a kamerák, hogy azt a szerencsétlent barmot elkaptam, nem támadott rám, nem próbált védekezni, én mégis a földre küldtem pár ütéssel, sőt, ha jól emlékszem még ott is kapott párat. Közben pedig pár polc is megsínylette a történteket. Jó néhányszor végig nézették velem a felvételeket. Előrehajoltam, kezeimet a csésze mellé ejtettem, és "szórakozottan" forgattam a csészealjon. - Elő kellett néhányszor adni a verziómat, de sokadjára sem tudok mást mondani, mint hogy megérdemelte. Nem védekezett, de az ilyen drogos suttyóktól soha nem várható semmi jó, kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Ráadásul be volt lőve, ha jól tudom. - Én is, de ez most mellékes. - Ügyeltem rá, hogy ne okozzak maradandó sérülést, csak hagyni akartam benne egy kis emléket. Nem kell ebbe többet belelátni, mint ami. - Westmoreland arcát tanulmányoztam, hátha lejön valami reakció a válaszom hallatán. - Ha puszta ... hogy is mondta az egyik újságíró..? - Az asztal bal sarkára néztem, majd mikor beugrott vissza a zsarura. Nyugodt hangot ütöttem meg végig, mint ha ez az eset már nem jelentene nekem semmit. Így is volt. - Ja, igen. Fékezhetetlen agresszió.. - Enyhe iróniát vittem bele. - Ha ez így lenne, valószínűleg nem úszta volna meg egy két kék folttal. Még csak az orra sem tört el. Ennél jobban nem akartam részletezni, szerintem ennyi pont elég. Persze én nem kérdezhetek rá, hogy ő vajon tényleg csak a kislány miatt preparálta e ki a pedofilt... - Volt pár ehhez hasonló ügyem, ha gondolja előrángathatjuk a többit is. - Megvontam a vállam, és ittam egy kortyot a kávéból. Szörnyen elcukroztam, gusztustalan íze volt.
Nem vagyok fafejű, sem beszűkült szabály és papírmunka-mániás. Ebből fakadóan elég megosztó személyiségnek számítok, ugyanis a beosztottaim fele utál érte, a másik fele meg szeret. A főnökeim többnyire nem szeretik. - Inkább gyakran, mint néha, de igaza van. Éppen ezért hívtam ide. Ha hinnék a papírok igazságában, elég lett volna elolvasnom az aktakupacot, ami Allwright rendőrségi pályafutását dokumentálja. A válaszát valóban kíváncsian várom, és érdeklődve figyelem az arcizmai rándulásait, az ujjai rezzenéseit sem. Semmi árulkodó, de a szavai óvatosak. - Valóban nem sorsoláson nyertem a beosztásom, de annak örülök, hogy érdemesnek talált az idejére. Ebben nagyon halvány figyelmeztető él talán már van. Ha nem jött volna el, gondoskodnék róla, hogy megüsse érte a bokáját. Ez nem szabadon választott gyakorlat, hanem kötelező. A kiigazításra biccentek - Bocsánat. Mindenesetre ezek szerint az elsődleges céljai között szerepel, hogy magasabb beosztásba kerüljön. Csak fejben jegyzetelek, mert röhejesnek találom a kis fekete noteszokat, hacsak nem hatszáz különböző adatot kell rögzíteni, pontosan és számszerűen. Ennyit még egy kisiskolás is meg tud jegyezni. A következő válasz alatt nagyrészt a pillantását keresem, vagy csak figyelem a szemét. - Sajnálom, de én még nem hallottam a verzióját… Elhiszem, hogy unja, de mégiscsak az az igazi, ha tőle hallom. - Értem, bár nem értünk egyet a drogos suttyókkal kapcsolatban. Szerintem nem veszélyesek, és náluk kiszámíthatóbb bűnöző kevés van. Lehetnek agresszívak, ha már nagyon gyötri őket az elvonás, de akkoris lassúak, és gyengék. A továbbiakra bólintok. - Ebben biztos vagyok. Ha nem lett volna semmi önfegyelme, akkor nem ússza meg komolyabb sérülések nélkül a fickó. Mindazonáltal a leckéztetéseknek a jövőben keressen kevésbé szem előtt lévő helyet. Én is tudtam, melyik kihallgatószobában van olyan sarok, ami felé sosem fordul a kamera. Ami meg azt a patkány bankárt illeti – magamnak nem próbálok hazudni – lehet, hogy megöltem volna, ha nem ugranak rám ketten a kollégáim közül… A felajánlásra hárító kézmozdulatot teszek. - Nem, nem akarom előrángatni a többit. Inkább térjünk át a céljaira. Szeretnék mindenkinek lehetőséget adni, hogy azt csinálhassa, ami leginkább testreszabott számára… Elmondja, mik a tervei?
Kiéreztem a fenyegetést a mondatából; ha nem jelenek meg, majd ő intézkedik. Komolyan azt hiszi, hogy ez így működik? Milyen aranyos. - Nem élet halál kérdése, ráérek, de igaz, hogy a forgalom irányítás, és az egyszerű kis bolti lopások nem az életcélom. - De kinek az? Ha valakit komolyabban érdekli a szakma, akkor feljebb akar kerülni a ranglétrán. Én meg meg jó ideje az alagsorban baszakszok. Gondoltam, hogy a droggal kapcsolatos véleményünk nem egyezik, végülis ez is csak egy betokosodott agyú seggfej. - És mégis mi a véleménye a drogosokról, ha megkérdezhetem? - Mint egy mellékes dologként tettem fel a kérdést. Nem is volt túl nagy jelentősége. Meghallgattam fapofával a kioktatást is. Ja. A jövőben majd ügyelek rá, hogy ne kamerák előtt történjenek a kínosabb dolgok. - Mindenképp. - Bólintottam. A terveim... Azokról inkább nem beszélnék neki, mert pár percen belül bilincsben találnám magam, de nincs gond, mert van publikus rész is. - Gyilkossági ügyekben szívesen nyomoznék, de bármilyen komolyabb ügy szóba jöhetne, állnék elébe, ha - ott az a nyamvadt ha - a feletteseim engedélyeznék, de pillanatnyilag nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben bármilyen erőlépésre számíthatok.
Igen, komolyan hiszem, hogy ez így működik. Munkában szokott… - Ezek szerint maga nem bánja a veszélyesebb helyzeteket… Van, aki elégedett a bolti lopásokkal is. Vonom meg a vállam. Nem is baj, elvégre milyen pocsék lenne, ha a forgalomirányításnál csupa elégedetlen, kiégett, vagy megcsömörlött, munkáját gyűlölő zsaru lenne? - Az egyszerű drogfüggők szerintem nem veszélyesek, sokkal inkább szánalmasak. Ha lopnak, rabolnak is az adagjukért, többnyire azt is ügyetlenül, határozatlanul csinálják, és csak pillanatnyi fellángolások erejéig valóban agresszívak. Persze ez csak azokra vonatkozik, akiknek tényleg nincs semmi más a fejében, mint a napi adagja… És a bolti fickó ennek a típusnak az iskolapéldája volt. Valószínűleg békésen elkornyadozott volna a bilincsben, ha Rowen egyszerűen letartóztatja. Látom rajta, hogy kezdem zavarni a beszélgetéssel, így aztán úgy döntök, hogy nem is erőltetem a szükségesnél tovább. - Értem, rendben. A következő gyilkossági ügyet megkapja valakivel közösen, ahogy szokás. Ha azt mondja, csak a lehetőségre van szüksége, nem áll szándékomban visszatartani. Lássuk, miért nem engedik feljebb a felettesei. Valami oka biztos, hogy van, és azt nekem is látnom kell. - Amennyiben nincs semmi más, úgy köszönöm, hogy eljött. További kellemes napot, Mr. Allwright.
Kezdőlap
//
//
