Csikorgó hang, ahogy a pult fölötti táblán szereplő napi ajánlatok közül a szték feliratot kettészeli a valóság-kréta. Este nyolc is elmúlt, az aznapi étel-versenyzők közül már csak a hamburger és a bárányragu állhat bárki vacsora-startvonaljához. -Rúben, mi a fenét csináltál? – érkezik tört angolsággal a kérdés a konyha irányából. -Én, Louis? Semmit. – lép le a pultos a háromfokú létráról, krétaporos kezét egy konyharongyba törölve. -Hát éppen ez az! A ragu megint nem megy, a szték meg elfogyott! Az a dolgod, hogy kiajánld a bárányragut! Az egyik pultnál ücsörgő vendég ki nem mondott óhajára Rúben ujjai a sörcsapra fonódnak. Otthonos, megnyugtató az érzés, amik a konyha felé röppenő gyilkos gondolatait szelídítik, mielőtt szavakba formálná. Akármilyen újító is Louis, a belga séf, valljuk be, Fairbanks nem az a síparadicsom, ahol az ínyencek világtalálkozóját megrendeznék. Aspen… talán ott igen. Ám itt, a világ végén? Rúben már azon is csodálkozott, hogy a desszertnek kínált csoki mousse ma előbb fogyott el, mint az almás pite. -Egy huszast teszek rá, hogy holnap történelmet írunk. A bárányragud lesz a legelső, amit lehúzok a tábláról. – küldi válaszát a tálalóablakon át a konyhába, miközben a frissen csapolt sört vendége elé teszi. A téli szezonban megnövekedett vendégsereg generálta Rúben kisegítő pultos munkakörét. Sok kihívás nem volt az itteni munkában. A balga belga nehézkes stílusa pedig kis ár volt ahhoz a nyugalomhoz képest, amit a síparadicsom bisztrója jelentett. Uzsorása, Mr. King túlontúl jampi volt ahhoz, hogy ennyire a városon kívül megtisztelje jelenlétével. A bisztró így számára egy nyugodt kikötő volt, mentes mindenféle lelki és fizikai terrortól, elmaradt tartozásai miatt. És nem utolsósorban „pénzt is hozott a konyhára”.
- Ne hülyéskedj Daren, ez baromira nem volt vicces. – vágta hozzá a magas férfihoz a vékony szövetkesztyűt. - Ugyan. Nem lehetett rád ekkora hatással. – előzte meg hosszú lépteivel a nőt, majd belökte előtte az ajtót, és utat engedett a jóval melegebb belső térbe. - Csak irigykedsz. – húzta le fejéről a fehér, apró virágokkal díszített sapkát, hagyva hogy az enyhén göndör tincsek repkedve egy sort találják meg végül helyüket. – Laurence Connor rendezésében végigvinni a darabot egyszerre volt üdítő és professzionális. - Az lehet, de Chris Mann, mint az Operaház fantomja? Egy vicc. – húzta le piros kabátján a cipzárt a férfi, mitől előbukkant a széles, vikingszerű alkata. - Ugyan már Daren. Nem is ismered Christ. Olyan… - Meleg? – röhögött fel a férfi simogatóan kellemes baritonján, miközben keze egy közeli asztal felé intett. A nő csak mosolyogva legyintett, majd kibújva kabátjából dobta le azt az egyik székre. - Irigykedsz. Mert tudod, hogy volt esélyed megkapni a fantom szerepét múlt télen, és elszúrtad. – emelte fel kezét, ellentmondást nem tűrően, majd körbepillantva találta meg a mellékhelységet jelző táblát. – Kérj nekem egy…mindegy…valami zöldet. – indult a mosdók felé barátja és munkatársa szavain gondolkodva. Némileg igaza volt. Imádta a meghívást San Franciscoba, imádta az ottani színházat, ahogy odavolt Laurence rendezői munkájáért is, de Chris valahogy valóban fantomja volt a három hónapos kiruccanásának. Valahogy mindent megtett, hogy se mint Olivia Weimar, se mint Christine Daae ne érezze jól magát. Megmosva kezét pillantott a tükörbe. Még egy egész nap volt a bemutatóig. Nem örült, hogy a hegyen lévő szálloda színháztermében lépnek fel, de az igazgató így döntött, és ennek bizonyosan a jótékonysági esthez is köze volt. A megváltozott helyszín, a környezet, a bemutató, az utána lévő állófogadás mind jó lehetőség volt arra, hogy eltereljék a figyelmét. Hogy jól döntött-e? Hogy ha marad, mi változik? Hogy mi mit ér meg? Lesimítva a kócosnak tűnő tincseket igazgatta meg a combközépig érő, alakjára simuló sötétkék pulóvert majd lépett ki a mosdóból. Az asztaluk felé pillantva nyugtázta, hogy valamilyen gőzölgő ital megérkezett, és csak reménykedett, hogy Daren a forralt bor mellett döntött. A férfi mintha ráérzett volna, felé intett, majd a bögrére mutatva emelte fel hüvelykujját. Nem is kellett volna nagyobb csábító erő, ha az asztalok között ellépő ismerős alak nem akasztja meg tekintetét. Egy hosszú pillanatra a meglepetéstől, a döbbenettől, és valamiféle fura rosszérzéstől rándult össze a gyomra. Hirtelen azt sem tudta, hogy örüljön, vagy meneküljön, de végül összevakarva valamit a szakmai tudásából, rakta félre a fura lámpalázat, és szedte elő a szavakat, amiket jó párszor lejátszott már a fejében az elmúlt két hónapban. A háttal álló férfi mögé lépett, karcsú alakja a szikár testhez simult, így elérve fülét lehelt rá apró csókot. - Azt mondtad, nem jössz el a bemutatóra. – súgta az ismerős fülekbe szavait. – Azok után, hogy én…a fenébe, sajnálom… - kerülte meg a férfit, miközben ujjai gyengéden simogatták végig nyakát, és magában nyugtázta, hogy bárhányszor próbálta is el, valahogy sosem ezt mondta…sőt. - Igazad volt. – pillantott bele a kék szemekbe. – Boldog vagyok, hogy itt vagy… - simított végig ajka a jól ismert száj vonalán.
Daren elfúlón próbál levegőhöz jutni, ahogy a cigányútra szaladt grogot felköhögi. A felszolgálóhoz simuló Abigel mozdulatai… akár egy tökéletes entrée is lehetett volna egy darabban. Ha azt a darabot Shakespeare írja és Tévedések vígjátéka a címe. Viszont, hogy figyelemfelkeltő volt, az hétszentség. A búvár-grog egy előhalászott zsebkendőben végzi, ám tekintetét le nem vette volna a jelenetről. -Két sajtos burger krumplival. – hallatszik a konyha felől. A felszolgáló ismerős volt Darennek, de nem tudta hová tenni. És most sem merné. Nathaniel Löwenstein? Egy istenhátamögötti alaszkai büfében, csaposként? Akár egy filmen, mozizza végig Daren, ahogy a felszolgáló mozdulatai tanácstalanul megfagynak, mikor Olivia hozzásimul. Majd tekintetébe kíváncsi fények költöznek, mikor futó csókot kap. -Jobban örültem volna, ha holnap, miután bárányragut rendeltél, az után mondod, igazam volt… a ragut illetően. És sajnálod, hogy nem hallgattál előbb az ajánlatomra. Viszont bearanyoztad az estémet. Ennyire csak hókotrós Rob szokott örülni nekem, hogy itt vagyok. De ő is csak az után, ha megkapja tőlem, amire epekedik. A… -Mr. Löwenstein! – ad nyomatékot Louis a szavainak, miután a tálalóból nem tűnt el kellő gyorsasággal a burger menü. Rúben egy bocsánatkérő udvarias mosollyal tovalejt dolgára. -Hogy is mondtad… üdítő és professzionális… pedig nem is Connor rendezte – sommázza a történteket Daren egy félmosollyal szája szegletében. És roppant kíváncsi fényekkel szemében. Rúben egy pillanatra babrál csak telefonjával, miután kivitte a kihűlt burgereket. Egy sebtiben ellőtt távoli fotó ment a grog fölött ücsörgő nőről. „Ismered? Eljössz érte?” ment a kérdés testvérének, Nate-nek.
Értetlenül fagyva bele a pillanatba állt még leforrázva egy másodpercet, majd mint valami holdkóros, rogyott le az elhagyott kabátja mellé. Daren szavai nem jutottak el azonnal, a gúnynak meg esélye sem volt átverekedni magát a sokk húzta drótkerítésen. Tanácstalanul túrt bele hajába, miközben a pult irányába eltűnt férfi felé nézett. Három elég viharos hónapot töltött együtt Nathaniellel, aki vidám önmarcangolással csalta a radiológus kedvesét. Habár ritkán mesélt róla, vagy a családjáról, de egyértelműen nem voltak felhőtlenek a dolgai. Igazán drámai volt a kapcsolatuk. Amikor jó volt akkor lángolóan, éltetően jó volt, de amikor épp mélyponton voltak, az a pokol legsötétebb bugyra volt. Nathaniel folyamatosan a döntés szélén lavírozott. Ott volt egy biztos kapcsolat, egy nő akit tárt karokkal fogad a család, akinek az álmai ott vannak, aki lélekben nem egy Shakespeare drámában él, aki nem okoz meglepetéseket, aki egy biztos pont. Olivia minden volt, csak ezek nem. Rohant az álma után, lehetett az bárhol is, nem érdekelte ki mit szól, ha épp be akart állni a parkba a pantomimos mellé. Angyali volt, ki friss levegőt, forróságot, zajt, kalandot, szélsőséges vitákat, drámát vitt az életébe. Egy gyönyörű, vonzó, élettel teli, bolond művész volt Nathaniel szemébe, akit hol imádott, hol félt tőle, hogy belerántja Alice csodaországába. Egyszerre vágyta, és menekült tőle, míg a nyár végén a helyzet megoldódott. Oliviának esze ágában sem volt ott maradni. - Fogd be Daren! – fogta két kezébe az italt, majd kortyolt bele óvatosan. - Mit keres itt? Nem azt mondtad, hogy szakítottatok? – Olivia tanácstalanul vonta meg a vállát. - Hát…inkább úgy fogalmaztam, hogy viharosan váltunk el, ennek minden fantasztikusan izgató és keserűen dühítő aspektusában. – mosolyodott el keserédesen az emléken. - Azt mondtam, a bemutatóig döntse el, hogy mit akar, és jöjjön ide, ha úgy érzi, még nem akar szobapapucsot, kutyát, meg vasárnaponként családi ebédet. - Ez annyira rád vall. Sosem lesz normális kapcsolatod ilyen dramaturgiai érzékkel. – vigyorodott el a férfi, majd látva a nő fintorát, komolyabbra váltott. – Értem, de ha még fel is jött a bemutatóra…mért pincérkedik ebben a hatodrangú bisztróban? Nem azt mondtad, hogy sebész? – ez volt az a pont, amikor a grog Oliviánál is tévútra talált. A köhögés megrázva a testét tört elő tüdejéből, majd nagy nehezen elfojtva a kényszert, nyögte ki a kérdést. - Hogy mi van? A pincér?
A telefon az elküldött üzenetet követve alig egy perc múlva diszkréten remegett meg a férfi zsebébe. „Ismerem. Menekülj!”
Az egyszerű tőmondatok beleégnek a retinájába. Tekintete elkalandozik, gyors egymásutániságban villannak fel emlékképek egy képzeletbeli vásznon. Ahol mellettük a nőt testesítette meg akár csak egy perc-kalandig Évát, egyvalami azonos. Tiszteletben tartották egymás döntéseit ikertestvérével. Amíg telefonját visszasüllyeszti zsebébe, egy pillanatra belemar szívébe az ismerős érzet. Forrása a távolság, ami szétválasztja mindazt, ami régen egységet alkotott. Hogy mi az a két szó, amit Nathaniel írt neki? Már nem lényeg. Ami megmaradt benne, hogy a nő képes visszalopni néhány ízt a kihagyott évekből. Megtöltheti azokat a hiányzó polcokat, amin a múlt évszámai árválkodnak, foghíjas Nathaniel-emlékekkel. Pillantása az értetlen tétova, és most már az italától fulladozó nőn állapodik meg. Rúben tisztázni szeretné a roppant kínos helyzetet. Saját magán is meglepődik, hogy veleszületett játékossága ebben az esetben be sem kapcsolódik. A munkában nagyobb sebességre kapcsolt. A síparadicsom előszezonja… Louis sajnálatára hagyott némi kívánnivalót maga után, ám ezt Rúben most nem bánta. Pár percre volt csak szüksége, hogy fogyatkozó vendégsereglet igényeit csillapítsa. Majd egy üres tálcát fogva indult meg pohárbegyűjtő körútjára, ám célirányosan a grogozó páros asztalához lépve elsőként.
-Bocsánat az iméntiért kisasszony. Meglepett. Rég volt, hogy bárkivel összekevertek volna. Bár akkor… ez elég gyakran előfordult. Mostanság legfeljebb a fanatikus X-Men rajongók hoznak érdekes helyzetbe, valami skót színésszel összekeverve. – veszi el Daren elől az üres poharat. -Van egy ikertestvérem, aki Friscoban él. Sajnos nem sűrűn találkozunk egymással. És szívesen hallanék felőle.
- Komolyan így fogod bámulni? – hajolt közelebb Daren, hogy szavai csak a nő fülének szóljanak. Olivia zavartan forgatta ujjai között a hűlni kezdő grogot, de nem volt az az Isten, hogy elengedte volna a stabilitásnak számító bögrét. - Elképesztő… - nem a hasonlóságra értette. Habár nem volt minden második embernek ikertestvére, azért annyira egyedi eset se volt, mint azt most érezte. Azonban a tény, hogy semmit nem tudott Nathanielről, összeszorította a gyomrát. Hogy szerelmes volt-e? Ő mindig szerelmes volt...egy ideig. Forrón, lángolón, odaadón, aztán pár hét vagy hónap alatt kisimult a görbe, ha a dolgok túlzottan rendben mentek, és nem volt semmi éghető, amit a kapcsolatra lehetett volna locsolni. Azonban Nathaniel komoly párkapcsolata, önmarcangolása, a normálisnak nevezett életének elkendőzése, a titkos randevúk a városban, azok az esték, mikor a férfi végre elengedte magát...nos igen. Nathaniel értett ahhoz, hogyan löttyintsen benzint a csendesülő parázsra. - Tudod Daren… - le sem vette a szemét a felszolgálóról, figyelte mozdulatait, hangját, ahogy ajkát mosolyra húzza, min maga is elmosolyodott, emléket társítva kifejezésekhez. - ...olyan érzésem van, mint mikor látsz egy igazán gyönyörű gyümölcsöt, aminek jól tudod milyen íze van… – szakította el tekintetét nehézkesen a sürgő-forgó felszolgálóról. - …mégsem kóstoltad soha. – Daren szélesen vigyorodott el a hasonlat szülte asszociáción, mire a nő csak rosszallóan legyintett, és újra belekóstolt a grogba, miből az előző körben csak a légcsöve profitált. Még talán nyugodt is lett volna a korty, de az asztalhoz lévő férfi sem adott több esélyt ennek az italnak, mint a helyzet. Szürkés tekintete felpillantva az olyannyira ismerős arcra hallgatta végig szavait, majd asztalra koppantotta a bögréjét. - Én sajnálom…tényleg…mármint nem…áh…- legyintett, mintha csak a közéjük feszülő szerencsétlen zavarát akarta volna elsöpörni. – Szóval Nathaniel sosem beszélt arról, hogy van egy másik fele. Higgye el, nem szoktam random rámászni a felszolgálókra. Azt hittem…szóval mi megbeszéltük, hogy… - összevonva szemöldökét gondolkodott el. Mit is beszéltek meg? Hogy talán idejön a bemutatóra? Nem. Megmondta, hogy nem fog idejönni, és ő mégis reménykedett. Vagy nem? Csak meglátva hitte el, hogy mégis alakulhatnak másként a dolgok? Saját pillanatnyi tépelődésére megrázta fejét, nem akarva folytatni az elkezdett mondatot. Helyette keze a férfi felé indult, majd állt is meg félúton. - Olivia Weimar. – feszültek hosszú ujjai az ismerős érintésbe. – Nem biztos, hogy örülne, ha beszélnék arról a Nathanielről, akit én ismerek. Nyilvánvalóan kellően elválasztotta a valós életét tőlem. – mondta ki hangosan, ami percek óta benne alakult, de még magát is meglepte, hogy szavaiban nem volt neheztelés. – De mivel Nathaniel nincs itt, így nem nagyon számít, minek is örülne. – vonta meg vállát. – Nos, egész véletlenül mintha lenne a holnapi bemutatóra egy névre szóló VIP jegye, amit sosem vett át. – húzott ki egy fehér szalvétát a tartóból, majd elnézést kérő mosollyal nyúlt a férfi zsebébe betűzött tolláért, és két ujjal felcsípve a végét húzta ki az ingzsebből. Könnyed, légies számsort kanyarított a fehér papírra, majd a tollával együtt nyújtotta a férfi felé. - Csak mondja meg a nevét a recepción, és ha bármiért nem tudna bejutni, hívjon. Az előadás után van egy rövid állófogadás, de ahogy meg tudunk szökni, páran tartunk egy… - Darenre nézett segítségkérően a megfelelő szót keresve. - Lakosztály összenyitó partit. – segítette ki barátja. - …szóval ha van kedve hozzá, és nem zavarja a művésztársaság, ott beszélgethetünk nyugodtan.
-Rúben Löwenstein – fogadja el a kínált ujjakat. -Nate mestere a… hogyan is fogalmazta meg? Az elválasztásoknak. Saját bőrömön tapasztaltam. És higgye el, Nate-tel kapcsolatban én örülnék a legjobban, ha megdöbbentő dolgokról hallhatnék. Bár majd harminc év tapasztalata azt súgja, hogy nem fog tudni ilyent mondani.– réved el Rúben tekintete egy pillanatra, ahogy lelki szemei előtt felvillan az a maréknyi alkalom, mikor fairbanksi kálváriája során Nate felbukkant életében. Lankadó figyelmét kihasználva nyúlt Olivia a zsebéből kikandikáló tollért. A szalvétát zsebébe süllyeszti, apró biccentéssel köszönve meg a nőnek. Az információk hiányosak, de nem annyira, hogy ne állna össze valami a fejében. Egy meghívó a puccos bemutatóra önmagában csak iránymutató. Ám a „lakosztály összenyitó parti” egyértelművé teszi, hogy vendégei nagy valószínűség szerint a művészgárdához tartoznak. Sosem volt színházrajongó. Ám Mr King és életvitele megtanította, hogy az efféle események temérdek lehetőséget rejtenek, hogy khmm… „erőforrásokat szerezzen”. Mint mellékzönge duruzsolta ezt egy belső hang fejében, ám a döntést tudatos énje hozta. Akarta Nate-et. Amit ez a nő tud róla, ahogyan ő látta. Mikor ismét szóhoz jutott a csak csacsogó, csacsogó… és csacsogó nő mellett, egy elismerő és cinkos pillantást vetett Darenre. Díjazva kitartását és alkalmazkodóképességét. Majd könnyed szavai és tekintete meglepő céltudatosságot öltöttek. -A holnap estém foglalt. Főnököm… – biccent a konyha felé – már hetekkel ezelőtt gondoskodott a programomról Ám kössünk egy üzletet. Tizenegytől van reggeli menü helyett normál étkeztetés. Ha gondoskodtok arról, hogy a megszokott forgalmon felül elfogyjon a leves és a desszert, el tudok szabadulni előbb. –mélyed tekintete a „művésznőébe”. -Harminc bárányragu és húsz csokoládé mousse. – emeli az üres poharakkal megrakott tálcát mellmagasságba, majd további alkualapot nem kínálva lejt tovább, mivel egy hangos, alkoholgőzös huszonéves csapat beözönlik a büfébe.
Nagy - és majdhogynem céltalan - rohangálásomban elsőre William akasztott meg. Illetve szerintem messze nem állt szándékában megakasztania, a helyében én se tettem volna. A mérges-morcos farkasnál csak egy rosszabb van, a boldog-dilis. Úgy váltottam irányt és rohantam le a Protektort, mintha ez teljesen hétköznapi és normális lenne. - Baszki, Will! - Mintha a nevét kurjantottam volna, remélem, nem hiszi majd, hogy átkereszteltem. - MEGNŐSÜLÖK! - kiabáltam teli torokból, mielőtt odaértem volna hozzá, mert az a pár másodperc is soknak tűnt, tudja meg minél előbb a jó hírt (és csináljanak valamit a karom érdekében). - Majd adj házitársi tippeket, oké? - értem elé röhögve. - Tupilek bassza, ott van Hora is! - kaptam egyből a hím felé pillantásomat, amint megéreztem energiáit. Mint egy gyerek, akinek az első csillogó tárgyról a második egyből elkapja a figyelmét és úgy rántja magához, mintha a világ legnagyobb kincsét szalasztaná el, ha nem siet. - Mesélek majd még, akár tetszik, akár nem - vigyorogtam Willre, majd megpaskoltam búcsúképp a vállát és már neki is iramodtam, hogy a Tarkot is elkapjam. Képes lettem volna ma mindenkin végigmenni. - Majd megyek az egyetemre terápiára! - kiáltottam még vissza kutyafuttában, töretlen lelkesedéssel.
Hogy mit kerestem a síparadicsom étkezőjében, az nem titok: az egyik kolléganőnek sikerült eltörnie a lábát síelés közben, ekképpen a városban időző turistacsoportja "anya" nélkül maradt. Na nem kell itt mindjárt riadozni, nem én kaptam a megtisztelő feladatot, csak besegítek a munkatársnak, aki elnyerte a címet, mert amúgy is volt errefelé dolgom. Szóval épp leadtam a menüre való igényeket, meg mindenféle egyéb papírost - vegák, allergiások, aráksetudjamik - és zsebre vágott kezekkel ballagok ki a kocsimhoz, mikor szemközt találom magam Darrennel, aki... majd kicsattan a jókedvtől! Nem tudom, ez az énje, vagy a nemrégiben látott búskomor ijesztőbb e, de egy pillanatig komolyan tartok tőle, hogy meglett férfiakhoz nem méltó módon egyszerűen felkap és megölel. Ám nem ez történt, csupán szavakat kaptam tőle, melyek hallatán szerintem csak a süketek nem tekintettek kettősünk felé. Vigyor szélesedett képemre, mert azért jobb volt így látni, akárhonnét nézem... Felnevetek a kérésére, de válaszolni nem nagyon hagy időt, már a falkatársat szúrja ki. Meglapogatom vállát nevetősen, fejemet csóválva a sietség láttán. - Mindenképpen Northlake! - Hagytam rá, hiszen esélyes volt, hogy összefutunk még, hiszen sorsunk Alignak által összefonódott annyira nem kicsi a város, ő meg amúgy is iszkol tova. Csak magasra emeltem kezemet, intve neki, hogy vettem a szavait, majd fejcsóválva ingattam fejemet és akképpen lépdeltem a kocsimhoz tovább. Érdekes nem? Hogy nem az eget rengető dolgok számítanak, hanem az efféle apróságok csennek kellemes érzést, fényt a mindennapokba. Máris kedvem támadt felhívni Eleanort. Csak úgy... hallani a hangját, csempészve némi mosolyt az ő napjába is. Mert az ilyen apróságokért éri meg igazán élni, hisz ki tudja, mennyi adatott még számunkra ezen a vidéken...
Kezdeti szárnypróbálgatások a városban. A hegy felderítésére megfelelt egy kis erdei séta a nagy messzeségben. Megnéztem, amit tudtam. Nem igazán az erdő gyantaszagú mélyét kerestem, hanem kilátót, leskelődő helyeket. Persze minden nyom fontos lehet, nyitott szemmel jártam. Amúgy meg a hegyi levegő rendesen kitikkasztott, a Nap hevével együtt. Felhők nem nagyon mutatkoztak ma, színtiszta ég alatt caplathattam. Reggel még pötyögtem kicsit, aztán délben nekiláttam a túrának. Nem vagyok egy tipikus hegyi ember. Világéletemben városon laktam, inkább csak bevetésen, küldetésen vagy átutazóban találkoztam a sziklák szemeivel és nem igazán lopták be magukat a szívembe. Nem utálom őket, nem is szeretem. Majd megszokom. Mivel órákon keresztül csak mentem és elfogyott a sajtos-uborkás szendóm, meg az eperízű teám is, gondoltam, beugrok ebbe a kis bisztróba. A hasam is kívánja, hogy foglalkozzak vele és ha nagyon, de nagyon mázlista vagyok, akkor elcsíphetek egy farkast is. Tudom, hogy innen messze van a bázisuk, a régi Falka központja, ami most második központ a szálloda mellett. Nem szeretném felfedni magam, így csak távolról szaglászom. A síelést vagy a snowboardot kipróbáltam volna itt, de Keldron felhomályosított, hogy várnom kell kb. 4 hónapot. Addig marad ez a túrázósdi. Meg a kisvonat! Nem hoz olyan nagyon lázba, de egy kicsi, egy cseppnyi változatosságot hoz, mert olyannal aztán nem nagyon találkoztam a new yorki éveim alatt. Fekete szőrmekabátomat a fogasra akasztom és a kikért fogást várom hátradőlve. Megigazítom a hajamat, átdobom a vállaim felett és gumival össze is fogom. Jól lenövesztettem, a hátam közepét éri. Elbabrálok a cuccal és nemsokára már göndör lófarokban lóg a rőzse. Ujjaimat az asztalon nyugtatom, majd unni kezdem a helyzetet és állal az öklömre könyökölök. Szétnézek, figyelem a bútorokat, a berendezést, a sürgő-forgó személyzetet és természetesen a vendégsereget. Nincsenek sokan, 3 asztalnál ülnek az enyémen kívül. Egy kis család, akik megsétáltatták a két gyereket fent a hó nélküli erdőben, egy párocska, meg talán két barát vagy munkatárs. A testbeszédük erről árulkodik. Semmi érdekes. Hoppá! Talán mégis lesz. Ismerős arcot pillantok meg és felidézem a közös emlékeket, aztán igyekszem annak megfelelően viselkedni. Kicsit vagyok csak fáradt, az őrző kondi azért jól jön ilyenkor. Egy kevés izzadtságot egy farkasorr megérezne, bármennyire is éltem a ph-értékkel, meg a mosdóban található folyékony szappannal, de úgy látszik, egy sincs itt. Sajnos. Ha belefutnék egybe, legalább lenne egy kis értelme annak, hogy itt vagyok. Amúgy egy kissé emelt vállú bordó blúzban jöttem, rajta fekete mellény és ehhez illő bőrnaci. Kellett a hideghez. A pincér épp elém teszi a megrendelt krumplistésztát savanyúsággal és intek a doktornőnek, akit az imént megpillantottam. Nem ő a legjobb választás, ha infó kell, mert a titkok barátja, de ez nem baj. Nem árt üdvözölni egy régi ismerőst.
A hozzászólást Gloria Dirtywater összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 18, 2016 3:33 pm-kor.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem sokszor jártam itt mostanában, meg előtte se. Főként a városba kötött az életem, meg orvosként legtöbb időmet amúgy is a kórház falain belül töltöttem el. Volt olyan, amikor két napot is simán talpon voltam, ha esetleg valami komolyabb baleset történt. Természetesen sok minden megváltozott az elmúlt hónapokban, aminek köszönhetően egyszerre voltam boldog és egyszerre éreztem félelmet is. De ez talán normális, vagyis azt hiszem. Őszintén mondva fogalmam sincs, hiszen ha van olyan, hogy a szabadság és a kalandok koronázatlan királynője címe, akkor én azt az elmúlt 80 évben simán bezsebelhettem volna. Most pedig közel engedtem magamhoz egy hímet. Az egész poénnak indult, olyan volt, mint egy rossz komédia, most pedig valóssággá vált. Abigail biztosan örülni fog, az őszinteségnek meg lehet nem, hogy eleinte hazudtam neki. Sose tettem ilyet, de nem lett volna szívem bevallani azt, hogy az a próbafülkés műsor csak kamu volt. Balthazar pedig belement a játékba egy kisebb ráhatással, aztán pedig végül a játék eltűnt és azon kaptuk magunkat, hogy ez már nem csak egy színdarab, hanem sokkal inkább a valóság, az élet játéka. Sietve nyitottam ki az étterem ajtaját, mivel reménykedtem abban, hogy ebben az időszakban nem fogok egyetlen egy ismerősbe se botlani pont ezen a helyen. Azt hiszem egy kis magányra vágytam, meg arra, hogy mindent szép lassan végig gondoljak. Semmit se bántam, de mivel ez a helyzet számomra teljesen új volt, így sok érzés kavargott bennem és a félelmet se tudtam csak úgy száműzni. Tudtam, hogy semmi se tart örökké, de valahogy attól jobban féltem, hogy Balth esetleg hamarosan rájön, hogy egy mekkora idiótát fogott ki és könnyedén elsétál. Még ha nem is ilyennek ismertem, azt már tudtam, hogy az élet mindig képes meglepni minket. Kibújtam a kabátomból, a vállamra akasztottam ismét a táskámat, majd egy pillanatra az ujjamon lévő gyűrűt is megbabráltam, amolyan rossz szokás volt, majd amikor egy üres asztal felé indultam volna, akkor megpillantottam egy ismerőst, aki még integetett. Egy pillanatig haboztam, majd végül sietve indultam el felé. Ha esetleg felállt, akkor könnyedén öleltem meg. – Gloria? Tényleg te vagy az? Mi szél fújt arra, ahol még a madár se jár? Esetleg itt is szeretnél "orvos" lenni? – kérdeztem tőle mosolyogva, majd helyet foglaltam vele szemben és elvettem a felém nyújtott étlapot, mire a pincér végül sietve tűnt el pár perc erejéig.
Nem okozok extra nagy örömet a látogatásommal, azt észreveszem a habozásból. Végülis én csak egy járókelő voltam, aki egyszer-kétszer megjelent a rendelőben. Mikor két meglőtt gyereket vittem be, talán az volt a legemlékezetesebb. Maeve sokban hasonlít hozzám, csak huncutabb és kicsit pozitívabb. Mondjuk ezutóbbi nem nehéz. Infóra vagyok éhes, de igazából ez csak vegetálás. Nincs jobb dolgom, mint ezt tenni, a pisztolyt meg nem voltam képes meghúzni, mikor rákészültem. Szóval élek még, ezzel kell gazdálkodni. - Dr. MacGowan - bólintok neki egy fáradt félmosollyal innen a székről. Felállni nem vagyok, annyira nem voltunk jóban, hogy a nyakába boruljak. Jó nő, meg van benne valami érdekes, jellegzetes, megfoghatatlan, de ennyi. Túlzásokba nem esek, nem közeledek, csak ha nagy szükség van rá. Most nincs. - Én vagyok. Remélem, itt nem lesznek olyan esetek... New Yorknak az a része elég brutál volt. Lövöldözések, ha nem is naponta, de rendszeresen, maffia, stb. Tudom, hogy az itteni Falka jelenlegi vezetése, a betolakodók nagy része is ilyen háttérből jött, úgyhogy számítok hasonlókra, de az egyszerű kockacsaj, akit Maeve ismer, nem tudhat erről. Gloria Dirtywater hivatalosan egy ártatlan kis bárányka. - Igazság szerint elegem lett a nagyvárosból, abból a nyüzsgésből, meg a borzasztó közbiztonságból. Gondoltam, itt, ahol a téllel küzd az ember, kicsit nyugisabb, meg a város is kisebb, szóval ide jöttem át pötyögni. Már rendeltem, úgyhogy kissé unottan üldögélek, a vállamra lógatott copfomat babrálom. Figyelem, ahogy Maeve átböngészi az étlapot, megnézem, mit rendel, meg a pincért is. Lehet, hogy nekem kicsit előbb hozzák ki a kaját, de ha egyszerre kapjuk, az se baj. Semmi se baj. Sokkal rosszabb már nem lehet. - És te? Hogy kerültél ide? Ugyanúgy gyógyítasz? A kezén már eddig is láttam a gyűrűt, de eljátszom, hogy csak most tűnik fel. Nagyobbra nyitom a szemeimet, aztán kérdően nézek rá, mert olyannak ismertem, akihez baromi nehéz közel kerülni. - Mi az ott az ujjadon? Az, aminek látszik? - kérdezem hűvösen. Házasság, család. Boldogság. Baromság. Nekem ebből sose lesz részem. Hideg érdeklődéssel figyelek, mint kívülálló. Egy kis infó a kaja mellé. Eh, szart se ér, csak a látszatot tartom fenn...
A hozzászólást Gloria Dirtywater összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 18, 2016 3:34 pm-kor.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem számítottam arra, hogy pont itt fogok vele találkozni. Régebben már beszélgettünk kicsit, ahogyan kicsit együtt is elütöttük az időt, de szerintem, ha bármelyik ismerősömet látom meg, akkor jelenleg pontosan ugyanúgy reagáltam volna rá. Hiszen ha az ember egyedül akar lenni, akkor kevés olyan személy van, akinek örülni tud azokban a pillanatokban. - Még mindig csak Maeve. – mosolyodtam el végül barátságosan, hiszen nem vagyunk egyik rendelőben se, s nem ragaszkodom ahhoz, hogy így hívjon bárki is. Főleg nem az utcán. Természetesen a betegek más lapra tartoznak, de hát őket nehezen lehet erről leszoktatni, így néha meg se próbálom. - Minden hely kicsit másabb és másabb esetek vannak bőven. – felelem könnyedén, hiszen nekem se hiányzik a bandaháborús övezetek, vagy éppen az, hogy fegyvert fogjanak rám, de már elmúlt, én pedig nem akarok állandóan a múltban ragadni. Másrészt itt van hó, hegy és az ahhoz kapcsolódó szabadidős tevékenységek. Ebből adódóan pedig balestek bőven akad erre felé is. Sőt, néha még egy golyót kiszedni könnyebb is volt, mint néha az ilyen fajta sérüléseket helyrehozni, illetve ott vannak még a falkatagok is, akiken segíteni kell, ha gyógyítóra van szükségük. - Remélem, hogy itt megtalálod azt, amit keresel és kissé talán boldogabb leszel majd, mint a Nagy Almában voltál. Ez a hely mindig tartogat meglepetéseket, de akkor ezek szerint te még mindig weblapokkal foglalkozol? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd sietve leadtam a pincérnek a rendelést, amikor visszatalált az asztalunkhoz. Ha már társaságom akadt és vélhetően ő is enni vagy inni fog, akkor én se üljek csak úgy itt. Meg részben estebédezni jöttem erre a helyre, meg gondolkozni. - Erre sodort a szellő, meg sok suttogást hallottam erről a helyről, így gondoltam megnézem magamnak ezt a helyet. Azóta pedig itt ragadtam. – mosolyodom el, s egy kósza barna tincset a fülem mögé simítok, hiszen visszafestettem a hajamat az eredetire nem olyan régen. – Igen, még mindig orvos vagyok. El kell a helyi kórházban a segítség. – a falkát meg nem akarom ennyi ártatlan fül hallatára emlegetni, de vélhetően azt is sejti, hogy akkor gyógyító is lehetek, s nem csak orvos. - Attól függ, hogy mire gondolsz. – szólalok meg egy kisebb zavar keretében. – Nem mentem férjhez, ha erre gondolsz. Ez inkább csak egy jelkép. – pillantok rá őszintén, hiszen még magam sem tudom elhinni mind azt, ami történik velem. – De inkább mesélj. Mi történt veled? – kérlelem őt, hiszen jó ideje nem láttuk már a másikat.
Csak nézek a csajra. Igyekeztem nem hivatalosan mondani, ez csak olyan baráti doktorozás volt, amit nem gondolok komolyan. Érdekes, hogy ebben meg nem olyan távolságtartó. Meg tudja húzni a határokat, ahhoz jól ért. Egy keresztnéven szólításból még semmi nem lesz. - Ja, hát gondolom, itt is esnek el emberek a jégen, meg hasonlók. De legalább bandaháborúk nincsenek. Ugye? A kérdésem reménykedően hangzik, pedig tudom, hogy nincsenek. A maffia nem olyan erős ebben a városban, hogy nekünk is kellene vele foglalkozni. A farkasvilág más, de arról nem beszélhetek egy mezei embernek. Ők aztán maffiózók is, de ésszel csinálják, mert Willék úgy hagyják nekik. A hihetetlenség érzetével nevetek egyet a szavaira. Hogy boldogabb leszek? Ugyan mitől? Én nem változtam, csak a lakóhelyem. Képtelen gondolat. - Hát...keresem. Az is valami. Tudom, hogy mit. Azt a csekélyke ágvéget, amibe még kapaszkodom, miközben sodor a végzet folyama. Egyszer el fogom engedni vagy az ár lesz túl erős és az lesz az igazi. Minden más csak időhúzás, de ha már húzom, megpróbálom tűrhetően csinálni. - Aha. Ugyanúgy kódolok, meg szerkesztek. A pincér felveszi a rendelést és már csak várni kell. A gyomrom jelzi, hogy ő is elfáradt, nem csak az arcomat csípte ki a hegyi levegő tisztasága. Éhenhalni nagyon szar lenne, szóval egy jó kajálást azért viszonylag lelkesen várok. - Suttogó szellők? Ez nagyon misztikusan hangzik... Fura fejet vágok, mert szinte úgy mondta, mintha az istenek beszéltek volna hozzá. Lehet, hogy ezt gondolja, végülis nem sokat tudok a dokiról. Tőlem aztán lehet szektás vagy skizofrén is, amíg nincs gond vele. Ha lesz, akkor itt hagyom. - Én eleve úgy készültem, hogy itt ragadok. Kivéve, ha kiderül, hogy ez a hely is ugyanolyan ótvaros, mint a kedvenc Nagy Almánk... Hátradőlök és megrázom a fejemet, kicsit meg is emelem, így hallgatom a beszámolót. Itt is orvos. Tök jó. Ha egyszer ott lesz dolgom, egy kapcsolat legalább van. Valami sunyulást érzek a gyűrűnél. Elkapkodja, kuszán mondja és rögtön témát is vált. Nem erőltetem, csak mutatom, hogy ezt nem hittem el, de nem is érdekel különösebben, ha egyszer nem akarja kinyögni. - Hát én se mentem férjhez. Mondjuk nem is volt tervben. Igazából nem sok minden. Elajándékoztam a többi macskát, csak egyet tartottam meg. Bud egy álomszuszék, de ha ébren van, akkor meg kényszerzubbony kéne rá, komolyan. Elmosolyodom, ahogy a bolond macsekomra gondolok. Szerintem anno mondtam Maeve-nek, hogy ilyen állatokat tartok, meg a szőrük is állandóan ott volt rajtam valahol. Hiába kefélgettem őket, meg a ruhámat, hullajtották a bundájukat és mindig akadt egy kósza szál. - De amúgy van valakid? - kérdezem a csajt. - Én egyedül nyomom. Ezt akár ki is találhatta. Én a magányos macskás nő tipikus példája vagyok, ha az tipikus, hogy "mellékállásban" farkasokról gyűjtök mindenféle infót. Párt tutira nem akarok, de még ennél kisebbre, biorandira se vállalkoztam már jó ideje. Pedig ha mondjuk ezt az arcot nézem, el tudnám képzelni őt máshol, máshogyan. Esélyt adok, de nem nyomulok. Ugyan minek? Csak koppanás lesz belőle. Szerintem van valakije, attól van a gyűrű, csak viharos a kapcsolat vagy bizonytalan.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Eddig még nem volt szerencsém olyanhoz ezen a vidéken, már ha télisportok versenyét nem lehet idesorolni. – kuncogom el a dolgot, hiszen nem gondolom egyáltalán komolyan. Pontosan tudom, hogy mire gondol, de az már annyira nem hiányzik. Újra megtenném, ha nem lenne más választásom, de olyan könnyedén se ugranék fejest bele. Persze azért a farkasokat se kell félteni, hiszen gyönyörűen szét tudják kapni egymást és feladják a leckét a gyógyítóknak, hogy helyre hozzák őket minél jobban. - Ez nem hangzik túlbiztatóan. Mi a baj? – teszem fel a legértelemszerűbb kérdést. Orvos vagyok és farkas is, farkasként a hazugságokat egész jól kiszimatolom, orvosként viszont megérzem azt, hogy mikor van nagy gond. S nem szeretném, ha egyszer véletlen valami miatt ő kötne ki a kezeim között. Nem vagyok dilidoki se, de attól még jó hallgatóság tudok lenni. S néha már az is sokat segít, ha elmondhatják az emberek azt, ami a szívüket nyomja. - Biztosan sok megrendelésed lehet, hiszen manapság ez eléggé menő dolog. – legalábbis már mindennek van honlapja, meg minden fajta dolga. Néha még számomra is fura, pedig annyira régóta nem is éllek, meg egész könnyedén alkalmazkodom ilyen téren. - Hallottam egy-két dolgot kollégáktól és gondoltam megnézem ezt a vidéket, végül pedig itt ragadtam a kórházban. – pontosítom ki a dolgot, mielőtt még esetleg őrültnek gondolna a korábbi megszólalásom miatt. Nem vagyok az, csak nem mondok igazat jelen helyzetben, de nem mindig tehetjük meg. - Miért lett volna ótvaros? Mi volt a gond vele? – billentem oldalra kicsit a fejemet, hiszen annyira nem tetszik, amit hallok. Kicsit olyan, mintha a mélabúság magával ragadta volna és semmiben se látná a jót, ez pedig roppant mód fura volt számomra. Lehet, hogy őrült dolgokra voltam képes, de szerintem egyszer se gondolkoztam így a világról, vagy éppen városról. Az pedig, hogy mi vagyok valójában még mindig elrejtve marad, hiszen nem szokásom csak úgy felfedni senki előtt se, akiket nem ismerek. - Bud? Ő melyik is? – kérdeztem meg barátságosan és úgy, ahogyan érdeklődni szokás. – Szerintem amúgy a férjhez menés, meg a többi dolog nem eltervezés kérdése, hanem sokkal inkább legtöbb esetben szerintem véletlen műve. – egészítem ki a dolgot, hiszen én se terveztem szerelembe esni, de mégis megtörtént. Még akkor is, ha korábban könnyedén nevettem ki Abigailt amiatt, hogy én sose leszek szerelmes és ő ezt nem akarta elhinni. S bármennyire meglepő, de igaza lett. Végül rám talált ez a fura jelenség is. - Igen, itt megismertem egy orvost és kissé furán, mondhatni viccesen indult az egész kapcsolatunk, de végül Ámor nyila eltalált minket és nem futhattunk el előle. – pedig korábban esélyt se adtam ilyennek, hamarosan pedig az italok meg is érkeznek. Megköszönöm a pincérnek, majd újra a nőre pillantok. – Szerintem majd te is megtalálod azt, akit neked rendelt el a sors. – mosolyodom el, hiszen tényleg olyan volt számomra is, mint a villámcsapás, de egyáltalán nem bántam, mert boldog voltam, csak még mindig kicsit hihetetlen volt...
- Tudom, ez is csak sztereotípia. Nézd el nekem, most csöppentem Alaszkába. Egy mosolyt én is megeresztek, aztán gyorsan visszakomolyodom. Maeve nem ilyen volt. Ott is tudott kuncogni, meg nagyokat nevetni, de szar ügyei voltak. Talán más is változott. Nálam meg minden ugyanaz már túl régóta... - Semmi extra. Az élet súlya, a világ gondja. Meg amikor Bud rányom a Delete gombra és szabotálja a munkámat. Volt rá példa. Hazugság nincs itt. Engem az élet súlya nyomott le, a világ gondja, hogy egy rakás szar és nem tudok változtatni rajta, se kicsiben, se nagyban. Padlón vagyok, még mindig itt heverek, csak megtanultam eljátszani a két lábon állót. Próbálkozom tenni valamit, de túl sokszor gondolkozom globálisan és túl sok boldog embert is látok, ilyenkor pedig rájövök, hogy én egy csődtömegnek számítok. Elmondani ugyan nem fogom, ma egy őrzőnek, aki jobban megérti. - Annyira menő, hogy már mindenki ért hozzá. Azért nem panaszkodom, van mit a tejbe aprítani - mondom vállamat megrántva. Nem életem álma ez. Az már rég elúszott, én hajótöröttként vergődöm és a weblapszerkesztés egy deszka, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne fulladjak meg. Egyszer majd ezt is elengedem. - Megfogott a hely varázsa? - próbálok pontosítani. New York után nekem is nagy váltás ez. FBI-osként, meg előtte is jártam az országot, országokat, úgyhogy láttam mindenfélét, de életvitelszerűen nagyvárosokban szoktam lakni. Ez egy kis odú a világ végén. - Nem rémlik, hogy találkoztunk először? Ahol gyerekeket lőnek ki, az nem Disneyland... Kiemelhetném NY világosabb oldalát is, de minek? A sötétség mindig erősebb, én így látom. A pohár félig üres, nincs félig tele. Kezdem megint észrevenni, mennyire lehangoló vagyok. Egy vidám vagy inkább vicces kedvű doktornőt még elijesztek így. Nem lehet mindenkivel jóban lenni, de érdemes. Maeve fura alak, de ha már itt van, mint arc a múltamból, lehet, hogy meg kéne tartani. Mosolygós maszk fel! - Ő az a morcos képű. Aranyos egyébként, egész nap szunyál, de ha nem, akkor csodákra képes. Szobacicáim voltak, úgyhogy Maeve csak hallomásból ismerheti őket. Meséltem róluk sztorikat, emlékszem is, miket. Én voltam a Macskás Nő, így hívtak a szomszédok. - Lehet. A tervek sokszor füstbe mennek, nem baj, ha a mának élünk. Én is sok mindent beterveztem, aztán hova jutottam? Mindenki kihalt mellőlem, aki maradt, az nem kell. Carpe diem, az az. Maeve nagyon ilyen alkatnak tűnik. Elcsavarták a fejét, pedig nem várta. Aranyosan adja elő. Egy másik orvos, no lám. Elmosolyodom és félredöntöm a fejemet. - Elmondod, hogy történt? Megemelem a poharat és iszom egy nagy kortyot, aztán még egyet és még egyet. Már majdnem elfogyott. Nem nyelek félre az abszurd feltételezéstől, hogy nekem lesz valaha valakim. Fogalma sincs, mekkora hülyeséget mondott. Még jó. Nem hagytam magam annyira megismerni. Bólintok, a pohárba nézek, aztán leteszem. - Igen, biztosan. Azt mondják, ha elég sokáig várunk az igazira, akkor tudjuk értékelni. A mosolyát viszonzom, de csak röviden. Én ugyan várhatok. Abba fogok beledögleni. Akivel talán lehetett volna valami, az nem érdekelt, aki érdekelt, az meg ezzel csalt meg. Szar az egész, nem is érdemes ezzel foglalkozni. Lassan itt vannak a kaják is és egy "Jó étvágyat" után belevetem magam az én adagomba. Látszik rajtam, hogy farkaséhes vagyok. Szép nagyot sétáltam.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kíváncsian fürkészem őt, majd egy aprót bólintok arra, amit mond, de attól még lehet, hogy kissé fura fejet is vágok hozzá. - Az világ gondja? Ez eléggé furán hangzik, szeretnéd elmondani, hogy pontosan mi történt? – régebben nem tűnt ennyire keserűnek, vagy csak én ne vettem volna észre? Hát lehet, magam sem tudom, de túlzottan nem is akarom firtatni, hiszen én mindig is inkább a vidámoldalát láttam az életnek, a rosszat meg megpróbáltam elnyomni. Talán ostobaság, de sokkal könnyebb így élni, hiszen sose lehet tudni, hogy melyik az utolsó. Ahhoz meg sose lesz elég hosszú, hogy azzal töltsük a mindennapjainkat, hogy kesergünk, vagy magunkba forduljunk. - Lehet, hogy sokan értenek hozzá, de nem mindenki nevezhető profinak, meg valakinek ez csak hobbi, míg másnak esetleg a munkája. Biztos vagyok abban, hogy sokan keresnek fel téged. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen számomra eléggé kínai volt ez a világ, számomra inkább az orvoslás, a rendezvényszerzés és még egy-két dolog jelentette a hazai terepet, de végül mindig orvosként kötöttem ki a legtöbb helyen. - Igen, pontosan. – felelek sietve és mellé még egy aprót is bólintok. Fura, hogy ennyire letörtnek tűnik, igaz, hogy amott se töltöttünk sok időt el, de mintha a hónapok megártottak volna neki és nem értettem, hogy miért, hiszen fiatal és sok mindent tehetne még. - Tudom jól, hogy miként és hol találkoztunk, de a pohár legtöbb esetben nem félig üres, ahogyan a fekete nem mindig erősebb szín, mint a fehér. Vannak jó dolgok, amiknek érdemes örülni, visszaemlékezni, ahogyan az életet is élvezni kell, nem gondolod? – pillantottam rá kíváncsian, s ha megérkezett az italom, akkor könnyedén emelem ajkaimhoz, hogy pár kortyot igyak belőle. Eléggé megszomjaztam, meg a beszédben ki is lehet kicsit száradni. - Jaj, már tudom. Aza Grumpy cat-re hajazó, vagy miként is hívják. – csapok le a dologra, hiszen valami már dereng, de ebben már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el is találtam, de majd eldől. - Valóban nem baj, csak az se mindegy, hogy miként élünk a mának. Néha érdemes tényleg megélni és nem csak úgy tenni. – világítok rá a lényegre, mert a vegetálás vagy a keserűség nem egyelő azzal, hogy élünk. Ahhoz azért több kell véleményem szerint. Azt se mondom, hogy valaki éljen olyan könnyelmű életet, mint amilyet én éltem, de attól még tényleg meg kell élni a jelent, nem pedig csak szellemként járni. - Mikulás alkalmából hülyéskedtünk, aztán megkérte poénból a kedvemet. Miattam pedig tovább színleltünk, míg végül a hónapok múlásával el nem jött az a pillanat, amikor már nem volt mit színlelni. – mosolyodom el, s bolondosan a hajamba túrok, egy-két tincset az ujjaim közé csippentek és azzal szórakozom. Részletezhetném, de nem akarom őt untatni se ezzel, mert nem biztos, hogy másik ilyen fajta boldogságáról szívesen hallana. Lehet, hogy csak udvariasságból kérdezte. Szavaira csak bólintok, mert úgy érzem, hogy jobb, ha hanyagoljuk ezt a témát. – S mik a terveid itt? – kérdeztem tőle barátságosan.
- Sok a szemét ember, csak ennyi. Nagyon sok. Maeve okos nő. Ez csak egy morzsa volt, ő is érti, nem éri be ennyivel. Majd később dobok még. - Mondom, nem panaszkodás. Olyan is írt már nekem, aki a netről levadászta, hogy kell weblapot csinálni, aztán sikerült az op rendszert is uninstallálnia. Egy mosolyt megengedek magamnak, ahogy a túlbuzgó nőcire gondolok. Nem kis teljesítmény volt ennyire összekevernie a dolgokat. - De a gyógyításban is van ilyen, nem? Kuruzslók, a házipraktikák követői, akik elbújhatnak, ha komoly a baj. Lőtt sebbel nem lehet játszani. Csak a legszerencsésebbek élik túl orvosi beavatkozás nélkül. Egy komoly szakmát, egy komoly tudású profit el kell ismerni, ebben egyetértünk. - Jó, hogy így tudod látni. Én abban hiszek, hogy nincsenek mindenkire érvényes szabályok. A halál, az az egyetlen, ami kivétel nélkül az összes embernek kötelező. Ha te képes vagy élvezni az életet, annak örülök. Megint elmosolyodom, próbálkozom enyhíteni a mélabút. Mindig előtör. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Az élet időhúzás, versenyfutás a halállal. Ez az én csalódott világlátásom és tényleg örülök, a magam módján, egy könnyű mosollyal örülök annak, ha Maeve vagy bárki más nem így látja. Ne legyen tele a világ olyan emberekkel, mint én... - Igen, ugyanaz a fajta. Mutassak fényképet? Konkrétan egy van a telefonomon. Megörökítettem, ahogy a felmosóvödörben aludt el. Szükség esetén előszedem és gyors pötyögés után megmutatom Maeve-nek a kis rosszaságot. Fura a mi kapcsolatunk. Nem mondanám, hogy szeretem Budot, de kicsit hiányozna, ha nem lenne. Kb. egy hétig. - Értelek, Maeve. Nem kell követned, nem azért mondom. Nekem ennyi megy azok után, hogy úgy elkaptak az utcán... Azt azért le akarom szögezni, hogy semmit nem erőltetnék rá, de ő se prédikáljon itt nekem. Fogalma sincs, miken mentem keresztül és milyen háttérből jöttem. Szerencsésebb lehet, mint én. A történetét figyelem, keresem benne a kapaszkodókat, de nagyon nehéz megérteni. Hátra is dőlök és próbálom elképzelni ezt az egészet, kitalálni, hogy lett ebből szerelem. Ha a lényegtelen, apró elemeket kiveszem, az jön le, hogy baráti viszonynak indult, sok nevetéssel és aztán rájöttek, hogy nem csak egymás vidám pillanatait szeretik. Látott már ilyet a világtörténelem. Amúgy meg kamu az egész, színleltek. Nagy játékos lehet ez a doktornő, meg a pasi is. Fogvillantós mosollyal nyugtázom a sztorit és Maeve szemeibe nézek két harapás között. - Háh, ki hitte volna, hogy ilyenek rejtőznek benned! Tetszik, hogy nem egy szokványos love story. Nem udvariasságból kérdeztem. Olyat is szoktam, de ez most érdekelt, mert valahogy fura lett volna elképzelni Mae-t egy pasival. Megérzés, ami talán igaz is volt egy darabig. Változnak az emberek. - Nyugodtan éldegélni egy darabig, nem puskacső elé keveredni, elkerülni az erőszakos bandákat, ilyesmi. Kicsit talán nyugdíjasan hangzik, de erre vágyom. Bólintok egyet, aztán rágom tovább a kajámat. Aztán visszafordítom a dolgot, miután kortyolok egyet. - És neked? Megszeretted ezt a helyet, bepasiztál, oké. A szakmában lennél esetleg vezető, kutató, ilyesmi? A házasságról nem kérdezem, mert mondta, hogy nem kapkodják el vagy nem biztosak benne. Így is hangzott az egész, mindenhogy, csak komolyan nem. Civilben legalább lehet valami előrelépés. Bár az az érzésem, hogy Maeve-nek nem ez kell. Nem egy karrierista típus, az igazságérzete sokkal nagyobb, mint az ambíciója. A kajám pedig elég jól fogy, tényleg nagyon éhes voltam.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kicsit feljebb szalad a szemöldököm arra, amit mond ismét. Ezt eddig is tudtam, de azt is megtanultam, hogy nem éri meg az energiáinkat azokra pazarolni. - Ez mindig is így volt, de szerintem el kell dönteni azt is, hogy kire éri meg az energiánkból áldozni rájuk, s kire nem. – rántottam meg a vállamat amolyan elengedésképpen, hiszen legutóbb nem beszéltünk sokat, de most viszont kezdett azért feltűnni azt, hogy mennyire másképpen gondolkozunk bizonyos dolgokról. Szavaira pedig csak bólintok, hogy rendben van, értettem. Nem fogom ezt se túl ragozni, mert sose akartam egy csontot örökké rágni. - Ott mindig is voltak és lesznek is, de pont ettől nem unatkozhat az ember sose. Érdekes ilyen személyekkel találkozni és küzdeni azért, hogy higgyenek nekünk. – feleltem mosolyogva, hiszen eszembe jutott Balthazar is. Ő is olyan, aki szeret kísérletezni, de ettől még nem lesz kuruzsló. Másrészt meg korábbi évszázadokban is voltak ilyenek, ha nem lettek volna, akkor vélhetően a világ ilyen téren se fejlődött volna. A kísérletezés mindennek az alapja. - Ebben igazad van, a halál előbb vagy utóbb eljön mindenkiért, s talán pont ezért célszerű úgy élni, hogy az utolsó pillanatokban semmit se bánjunk meg. – s közben kissé el is gondolkozom, hiszen én egészen eddig így éltem, amíg az életem nem állt feje tetejére. Most pedig igyekszem még inkább úgy élni, hogy ne bánjam meg. Bár azt is tudom, ha a búcsúzás előtt jönne el a halál, akkor az érkező érzéseket úgy se lehet elkerülni, de arra képtelen lennék, hogy mélabúsan éljek, mint Füles a Micimackóból, vagy vélhetően ő. - Persze, miért ne. – mosoly továbbra is ott játszik az arcomon. Talán, ha a macskájáról nézünk képeket, akkor neki is jobban előjön a jobbkedve, vagy legalábbis remélem. Ha pedig vicces képet mutat, akkor elnevetem magam pontosan annyira, amennyire illik. – Igazán aranyos és huncut macska. – teszem még hozzá a nevetés végével. Őszintén mondtam, nem pedig begyakorolt szavak voltak ezek, mint sok esetben. Bár hamarabb akarnék kutyát, mint macskát, ez is tény. - Elkaptak az utcán? – nem lennék se, nő, se farkas, se orvos, ha erre a mondatrészre nem csapnék le. Azt már megtanultam, hogy egyik ember se véletlen ejt el dolgokat. Néha talán nehezebben beszélnek róla, de azért szólják el hangyányit magukat, hogy valaki felfigyeljen rá, én pedig megtettem. Ezek után az ujjamat ütemesen húztam végig a poharam ajkán és közben végig őt néztem, s a válaszára vártam. Ohh, ha most el is engedjük, akkor legközelebb lecsapok még rá, hiszen vélhetően fontos dologról van szó. S eléggé sokféleképpen betudnám fejezni ezt a mondatrészt. Nekem se volt könnyű életem, s részben meg is határozott, de ennek ellenére se érek a feketeség mocsarában. Onnan már rég kimásztam. - Aki ismer, az tudja, hogy a szokványos dolgok nem jellemzőek rám. – kuncogom el kicsit és nem nagyképűen mondtam, hanem tényleg ez volt az igazság. - Tényleg úgy hangzik, s itt vélhetően meg is fogod találni. – kivéve vörös hold idején, de abból a legtöbb egyszerű ember meg se érez semmit se. Vannak kivételek, de az is lehet, hogy addigra már itt se lesz. - Vezető? Isten mentsen attól, nem akarok én tárgyalásokra járni, se állandóan az asztal mögött ülni. Én életeket szeretek menteni, s itt megtehetem több területen is szerencsére. Sportorvos is én lettem, de mellette a gyerekosztályon kicsit besegítek, de legfőképpen a balesetin lehet látni, azon belül is a műtökben. – avatom be eme dolgokba, hiszen nem titkok. Ezt könnyedén elmondaná neki bárki. Én tényleg nem akarok állandóan egy íróasztal mögött ülni, így ha egyszer felkérnének rá, akkor tuti, hogy visszautasítanám. Egyes orvosok vágynak rá, én még baromira nem.
- Ezt értsem úgy, hogy rám nem annyira érdemes? Pontosan úgy értem. Naná, csak nyavalygok, panaszkodok, minek is foglalkozna velem? Boldog vagy legalábbis közelít hozzá, miért rángatna fel engem a mélyből, mikor az lenne a vége, hogy ő is ugyanoda csúszik le. Én már senkinek nem kellek. Én választottam ezt az utat, de azért, mert amikor hittem a jóban, akkor is ez lett a vége. Nem pazarlom az energiákat. - Szeretsz küzdeni, igaz? Ő még úgy gondolja, van miért. Harcos típus, ha másért nem, magáért harcol. Meg az emberek egészségéért. Szép dolog. Én a békéért harcolok a magam módján, de a saját életemért már kevésbé. Az csak egy porszem. - Tőlem aztán jöhet bármikor. Egy csomó mindent már megbántam, de ez nem változtat semmin. Maeve nem így értette, ő a carpe diem filozófiáját vallja. Meg tudja találni az örömöket az életben. Én maximum csak keresem, ha nagyon unatkozom. Budról egy egyszerű fekvős képem van. Elterül, mint egy zsák krumpli és becsukott szemmel még érdekesebb a pofája. Viccesnek is nevezhetjük. Figyelem, ahogy a doktornő nevet. Nem viszonzom, csak egy kis mosolyt engedek meg magamnak. - Az bizony. Ha látná akcióban, imádná. Ő nem ragadt le a rusnya arcnál, meglátta benne a szerető és szerethető kis lényt. Ez tetszik. Kicsit nagyobb mosolyra húzódik a szám. Aztán megint lecsúszunk, ahogy a traumáimról beszélek. Néha már én is unom őket. - Nyugalom, az nem történt meg - mondom higgadtan, mert sejtem, mire gondol. - Még időben kaptam segítséget és lehet, hogy nem látszik, de ha sarokba szorítanak, én is meg tudok vadulni. Rehabilitációra jártam, kezelésekre, a szarháziak meg már ülnek. Akik valójában elkaptak, azok is, valahol a szellemvilágban. Remélem, egy jó forró trón égeti a seggüket örökké. Maeve együttérző, nem mondom, hogy meghat, inkább természetes. Lepereg rólam. Ha előjövök a sztorival, mindenki így reagál, kivéve a férfiállatokat, akik engem vádolnak. - Akkor kezdelek megismerni - mondom egy bólintással. Nyugodt élet, hogyne. Civilben esetleg. - Ez hajt, ugye? Segíteni másokon, életeket menteni. Neked ez hivatás, szép dolog. Érezheti rajtam, hogy tisztelem ezért. A savanyúképű dokiktól menekül az ember, akár a halálba is. Ha nem lesz vezető, de azt szereti, amit csinál, akkor is biztos jól megfizetik, főleg ha ennyi mindent vállal. - A magánéleted bírja? Meg tudod osztani az idődet? Én ezzel már régóta nem próbálkozom.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Gloria kérdése meglep, sietve rázom meg a fejemet. Nem értem, hogy ez honnan jött, ha nem akarnék vele beszélgetni, akkor most nem ülnék itt. Tényleg ennyire sötéten látná a világot? Én se élek tündérmesében, én se hiszek állandóan a jóban. Talán most csak extrán fel vagyok dobodva Balthazar miatt és az egész kapcsolat miatt, ami számomra totálisan új keletű dolog. – Fogalmam sincs, hogy ezt miből szűrted le, mert nem így van. Ha úgy gondolnám, akkor gondolhatod, hogy illendőségből se ülnék még mindig itt. – talán kissé nyers volt a hangom, de legalább őszinte. Tényleg jó volt vele beszélgetni, még akkor is, ha szemmel láthatóan másképpen láttuk a világot és ez a kérdése még inkább megerősítette bennem azt, hogy valami nagyon nincs rendben vele és ő inkább borúsan látja a világot, mintsem derűsen. - Szerintem küzdelem nélkül nincs élet, csak vagyunk, de igazán nem élünk. Mondhatni szellemek leszünk, míg végül teljesen el nem veszünk. – feleltem neki könnyedén, mert tényleg szerettem küzdeni, de nem ököllel és hasonló módszerekkel. Az eléggé ritka volt rám, vagy talán sose, azt az egy esetet leszámítva. Másrészt meg a kihívás jó dolog. - Sok mindent megbánunk, de ha csak állandóan bánkódunk, akkor mikor élünk? – pillantottam rá barátságosan, de kérdőn. Nem élhetünk örökké a múlt hibáiban, se keseregve, mert utána már csak azt fogjuk megbánni, hogy nem éltünk és nem ragadtuk meg az alkalmakat. Én ebben hiszek, néha elesünk, megbotlunk, elsüllyedünk a fájdalomban és a rosszban, de nem lehetetlen onnan kievickélni, csak akaraterő kell. A macskája pedig igazán aranyos, talán egyszer majd meglátogatom és akkor személyesen is megismerhetem, de ez még a jövő zenéje. Majd eldől, hogy mit szán nekünk a sors. Nem szeretek túlzottan agyalni a kiszámíthatatlan jövőn, mert a jelent kell megélni úgy, hogy azt ne bánjuk meg. - Nagyon sajnálom. – s ha engedi, akkor a kezét is megérintem, ha nem, akkor nem erőltetek én semmit se. Nem akarok se kínos szituációt teremteni, se erőltetni semmit se. – Emiatt látod inkább a dolgok borús oldalát? Nem gondoltál még arra, hogy esetleg valakivel úgy igazán beszélj? Sokaknak segít az. – itt is vannak dilidokik, vagy csak egy barát, hiszen nem kell feltétlenül egy orvos hozzá, viszont rossz volt látni azt, hogy ő inkább a borult ég lehetne, míg a többség inkább a napos égbolt. - Nem sokan, de egy-két személy igen. – hagyom ennyiben a dolgot, mert azért mindenkinek se mutatnám meg azt, hogy mi van a felszín alatt. Jobb óvatosnak lenni ilyen téren. - Igen, segíteni másokon és reményt adni. Nem mindig könnyű, néha világgá mennék, vagy csak hátat fordítanék mindennek, de aztán rájövök arra, hogy ez a dolog nélkül nekem se lenne teljes életem. – azt meg inkább hagyjuk, hogy egykoron miért léptem erre a pályára. Szerintem senki se tudja, maximum Abigail, hogy a karjaim között halt meg az öcsém, pedig ha korábban figyelek, akkor megmenthető lett volna, de még se figyeltem csak lázadtam az éveim elején… - Szerintem, amire az ember időt szeretne szakítani, arra tud is. S igen, egész jól megférnek egymás mellett. Csak jól kell sakkozni. Másrészt meg, ha valaki nem akar szembenézni az életével, akkor könnyedén temetheti be a munka. – nem leszóltam őt, inkább csak finoman segíteni akartam neki, hogy talán nem kellene neki se a munkába menekülni, még ha könnyebb is számára.
- A világ tele van kétszínű udvariaskodókkal. Örülök, ha te nem ilyen vagy. Most egy félmosolyt is eleresztek, mert ezt őszintének érzem. Már rég leléphetett volna. Ami azt illeti, teszek is érte, hogy elmenjen tőlem a kedve. Nem szándékosan, hanem ez jön. Mindenkit elmarok magam mellől. Biztos jó módszer ez, nem csak kényelmes? - Van benne igazság. De olyan is van, hogy már nem éri meg küzdeni. Szerinted amúgy tényleg szellemek leszünk utána? Nekem hihetőbb, hogy a szem utolsó lehunyása után a nagy semmi jön. Tudok a szellemvilágról, Lemmy bácsi és Ellen is sokat meséltek róla, de igazi szellemet még nem láttam és egyszerűen nehéz elhinni. Műszakis vagyok mágiaérzékenységgel, nem könnyű hinni abban, amiről csak hallottam, de ellenkezik a korábbi tapasztalataimmal. Ha majd egyszer vége lesz, elindulok egy hosszú úton? Vagy csak feloldódom, mint vitamintabletta egy pohár vízben? Szoktam erre gondolni. - Igazad van. A bánkódást be kell bugyolálni valamibe, ami eltakarja. Például a melóba, az őrzői feladatokba. Én ezt teszem. Ja, és Bud tutujgatásába. Őt se kéne elfelejteni. Mikor Maeve megfogja a kezemet, nem húzom el. Az arckifejezésem se változik és még az érzéseimben sem láthat többet az Északi-sark időjárásánál. Hidegen nézek vissza arra az eseményre. Rég volt, túlléptem rajta, a nyomait csak az ürességben kell keresni. Nem töltöm be az űrt, mert minek? Úgyis újra kiürül. - Annyit beszéltem erről, hogy már unom. Amúgy meg nem ez az egyetlen. Ez csak egy utolsó jelzés volt az élettől, hogy nem akar tőlem túl sokat. Minden csődbe ment, amibe belekezdtem. Akiben megbíztam, elhagyott, átvert. Távolról kell figyelni a dolgokat. Maeve előtt elmondok most pár dolgot vagy inkább érzéseket osztok meg vele, de ennyi. Sok konkrétumot ő se kap. Dilidokik, hah. Nincs az a szakember, akibe még bizalmat tudnék vetni. A csaj meg tök cuki, mondhatnám, hogy megérint a törődése, de minek vegyem komolyan? Megint csak csalódnék. - A világ még szarabb lenne ilyen emberek nélkül. Mosolyt nélkülözve közlöm vele, hogy mennyire nagyra becsülöm. Ez pedig így igaz. Amikor bevittem azt a pár gyereket, kerülhettek volna egy flegma dokihoz, aki csak a minimumot teszi meg, aztán elzavarja őket. Maeve lelkiismeretesen foglalkozott velük, nem csak a testi, hanem a lelki sebeikkel is. Ő megtalálta az életcélját. - Szóval sakkmester is vagy - lemondó sóhajjal mosolyodom el a szavaira. Tényleg rendes, hogy tanácsokkal akar ellátni, de beépítettem magam egy elefántcsonttoronyba, amin nem lehet keresztül jutni. A torony majd velem együtt pusztul el egyszer. - Figyelj, én szembenéztem az életemmel és úgy hoztam meg a döntéseket. Aranyos, hogy küzdesz itt, nem is te lennél, ha csak úgy hagynád, de hidd el, csak szélmalomharc. Az étellel hamarosan már végzek. Eléggé éhes voltam, úgyhogy gyorsan betápoltam. Már a számat törlöm, majd a pohárhoz nyúlok. - Milyen a fogás? Az enyém fincsi volt.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Talán amiatt, mert az emberek többsége már képtelen szembenézni az igazsággal. – feleltem könnyedén, hiszen az már más kérdés, hogy milyen fajta igazságra utalok. Mindegy is, talán most nem is lényeges és nem akarom én annyira boncolgatni ezt a témát. - Szerintem mindenki abban hisz, amivel a lelke megkönnyebbül. A semmi talán azért megnyugtató, mert azt hisszük, hogy a halálunk után megszabadulunk a gondjainktól. Én hiszek abban, hogy szellemek leszünk, így célszerű okosan, vagyis inkább tényleg élni. – nem hiszek abban, hogy a halál után jönne a feloldozás ésa többi maszlag. Én abban hiszek, hogy szellemek leszünk, s a tudatunk ugyanúgy megmarad. Ha elcsesztük az életünket, akkor így jártunk. - Nem, nem ezt mondtam. – emeltem rá komolyan a pillantásomat, majd egy aprót sóhajtottam. – Lehet, hogy néha nem árt, de állandóan? Ugyan már, akkor az ember előbb vagy utóbb rosszabb lesz, mint egy rothadó gyümölcs. – tettem még hozzá, hogy mire is utaltam. Elzárhatod akár örökre, de azzal csak saját magadat mérgezed és egy rothadó folyamat könnyedén elindul legbelül, míg a külső ragyog, akár egy gyémánt. Figyelem a reakcióját, amikor megérintem és mondanám azt, hogy színjáték, zseniális, de nem az. Valahogy mélyen legbelül látom az íriszeiben, hogy ő már ilyen, ahogyan az energiái se változnak. Mi történhetett vele, hogy ennyire kifordult az emberi mivoltból? Én leplezni szoktam az érzéseimet, de vannak, míg ő… Nos, ki tudja… - Vagy talán csak az emberek szeretnek a saját nyomorukban és önsajnálatukban elveszni. Nem vagyok dilidoki, de azért betegekkel foglalkozom mindennap, s pontosan látom, hogy mindig mennyire a saját bajuk a legnagyobb és mennyire nem veszik észre a világot a legtöbben. – talán néha túl szókimondó vagyok, de nem tehetek róla. Sose tudtam igazán lakatot tenni a számra, mert minek? Jobb az őszinteség, mint a hazugság, ha megteheti az ember, de persze a szükséges színdarab kellékek nem mindig maradhatnak el. Néha játszani kell, talán túlzottan is jól a szerepet, amit ránk osztott az éppen aktuális életvitelünk. - Köszönöm, kedves vagy. – hagyom ennyiben, mert kár lenne túlbeszélni ezt a dolgot. Én szeretek orvos lenni, még ha talán örökre nem is lehetek az. Nem tudom, hogy mit hoz a holnap, ahogyan azt se, hogy a következő percek, de tervezni szabad, csak nem szabad csüggedni, ha másképpen alakulnak a dolgok. Sakkos dologra nem reagálok, de amikor újra megszólal, akkor egy pillanatra még az evés is abbamarad, de végül folytatom, amikor pedig végez a mondandójával, akkor szájat törlök, iszok és egy pillanatig habozok. - Tudod, néha csak azzal nézünk szembe, amivel akarunk és nem mindig látjuk tisztán a valóságot, de ahogy akarod. Ha jól rémlik úgy szokták mondani, hogy azt nem mentheted meg, aki nem akar megmentve lenni. – talán kegyetlenül hangoztak a szavaim, meg én se voltam olyan, aki minden elkóborolt lelket meg akartam volna menteni, de rossz volt látni azt, hogy valaki mennyire beletemetkezett abba, ami vele történt. Én is volt, hogy földre hulltam, de felálltam, mert az élet megy tovább és nem a kispályáról akarom végig nézni. Végül ismét enni kezdtem, s majdnem egyszerre végeztünk vele. - Igazán remek volt, még mindig jól tudnak itt főzni. – jegyeztem meg egy szelíd mosoly kíséretében.
Kezdőlap
]
