Éppen egy motort bütyköltem, amikor megszállt az isteni szikra, s újra elkezdett hiányozni lényem egyik, nem normális darabkája. Nosztalgikus érzés töltött el attól, ahogy a rommá zúzott, s azóta sem javíttatott garázsajtón beokád a hideg, koraesté szellő. Nem fázom, nem zavar semmi, csak élvezem a létet a villanyfénynél megbicsaklani olajos kezeimen. Hagyom félbe a munkát, ráér. Megindulok a ház belseje felé, csörrenéssel eresztve útjára a franciakulcsot, hogy aztán elnyeljen a zuhanykabin, s lemossa rólam a szerelés mocskát, tisztává varázsolva fiatal testemet. A lélek más dolog. Az jó nekem olyan mocskosan, amilyen. Miközben hajamat szárítom, a tükörbe pillantva keresem a megfelelő ruhát gondolataimmal kalandozva a szekrényemben. Tudom, hogy hová igyekszem, ahogyan azt is tudom, hogy nem akarom elkerülni a feltűnést, sőt. A legutóbbi látogatás is annyira jól sikerült, hogy éppen itt az ideje megismételni azt. Végül az elegáns vonalra teszem le a voksomat, kis vagánysággal megspékelve. Az időjárásnak és a helynek ahová tartok csak mérsékelten megfelelve rántom magamra fekete harisnyámat, melyet pink halálfejek díszítenek, hogy aztán ez fölé rövid, cakkos szegélyű farmerszoknya kerüljön, lábszáraimra pedig bokaközelbe gyűrve pink, kötött lábszárvédő. Ehhez tökéletesen megy a fekete bakancs, valamint a felsőrészként választott, pink trikó, fölötte egy lezser, fekete pulóverrel és egy fekete kabáttal koronázva. Füleimbe ezüst fülbevaló, nyakamba Ekoni ezüstmedálja, ajkaimra vörös helyett pink rúzs, hajamba fekete hajpánt. Tökéletes az összahatás, azt kell mondanom. De persze nálam mikor nem az? Jó testet választottak nekem. A kocsiból telefonálok fel a Síparadicsomba. Nem hiszem, hogy asztalt kellene foglaltatni az étkezőjükben, de adok a protokollnak. A játék része ez is. Hamarosan már a megmutatott asztalnál ülök, kabátom a szék támláján pihen, s én magam pedig az étlapot bújom. - Egy forralt bor lesz, egyelőre. – adom le a rendelést. - Ezt magamnál tartanám, hogyha lehet.. – ha nem, akkor is. Ölembe fektetem az étlapot, s közben a bejáratot lesem, mintha várnék valakit. Valójában csak kíváncsi vagyok. Enyém a világ összes ideje, majdnem. Pajzsom fent, energiáim egy kétszázaséi. Egyelőre jó ez így. Várom, hogy mit hoz a ma este nekem.
Az, hogy én vagyok a Síparadicsom vezetője, és mellé még felderítőként is funkcionálok, egyfelől jó, másfelől nem. Sok plusz munkát jelent ez nekem, ha jobban belegondolok, viszont az információszerzés folyamatában is segít azért egy kicsit. Ez a hely vonzza az embereket, és a farkasokat is egyaránt. Még olykor-olykor néhány kóbor is kedvet kap arra, hogy néhányszor végigmenjen valamelyik pályánkon, én pedig kedvesen és türelmesen szoktam érdeklődni a szándékaikat illetően. Az, hogy fel szoktam őket itt fedezni, sokszor csupán a véletlenen múlik, de olyankor persze nagyon hasznos szolgálatot teszek a falkának a jelenlétemmel. Egyébként a legtöbb esetben csak átutazóban szoktak itt megfordulni, de volt már rá példa, hogy nem csupán erről volt szó, és a beszélgetést sem lehetett igazán barátinak titulálni. Ez van, nem mindenkit lehet elvarázsolni a magával ragadó személyiségemmel. Mint mindig, most is elegánsan voltam felöltözve. Újabban rászoktam arra, hogy inkább a nőiesebb vonalat képviselem, ha dolgozom, és a kevésbé előkelőt, amikor a szabadidőmet élvezem. Olyankor éppen olyan jól megfelelnek a szakadt farmerek és az elnyűtt, kinyúlt ingjeim vagy pulcsik, mint most ez a nem túl hivalkodó, mégis megfelelő ruha. Nem túl hosszú, nem túl kivágott, mégsem mondhatta rám senki, hogy elhanyagolt a külsőm. Nekem itt, ezen falak között amúgy is példát kellett mutatnom és élen járni. Szerettem volna sok változást véghez vinni, amelyek egy része már készülőben volt, míg mások egyelőre csupán tervek voltak papíron, vagy a fejemben. Miközben ezen gondolkoztam, könnyed, kecses léptekkel sétáltam le az étkezőbe, hogy igyak egy bögre forró kávét. Igen, sajnálatos módon az ilyesmit én nem csészéből ittam ki, hanem sokkal nagyobb mennyiségben jutattam a koffeint a szervezetembe. Cipőim tompán koppantak, miután az asztalokat kerülgetve eljutottam a pultig, felmérve a bent tartózkodó vendégeket. Mivel a pajzsom általában itt is fel volt húzva annyira, hogy csupán a környezetemben lévő idegen energiákat tudjam észlelni, így most sem volt ez másként. Ennek ellenére egyből feltűnt, hogy van itt valaki olyan, akihez még egyáltalán nem volt szerencsém. Azt tudtam volna, mert jó memóriával áldott meg a sors. Nem is telt olyan sok időbe, míg észrevettem a szőke hajú nőt. Tekintetem csupán egyetlen pillanat erejéig villant meg, közvetlenül a pult felé fordulásom előtti utolsó másodpercben. - Igen, csak egy kávé lesz, köszönöm! – vörösre festett ajkaimon halovány kis mosoly jelent meg, amíg kézhez nem kaptam a bögrét. Aztán annak biztos tudatában, hogy az én fennhatóságom alá tartozik ez a hely, tulajdonosi büszkeséggel közelítettem meg az idegent. Egy cseppnyi félelem sem volt bennem, kíváncsiság viszont annál inkább. – Igen, természetesen lehet! – válaszoltam meg a kérdésnek éppen nem hangzó mondatot, az asztal mellett álló pincér helyett. A fiatal srác udvariasan biccentett felém, aztán sietős léptekkel a távozás mezejére lépett. Fülemben az arany mellett természetesen nem hiányozhattak az aprócska ezüst ékszerek sem, amelyeket most meg is érintettem, látva az előttem ülő nő hasonló viseletét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik vérvonalhoz tartozhat, ráadásul az energiái is ismerősek voltak, amiből azt is kikövetkeztettem, hogy valamilyen úton-módon akár még kapcsolatban is állhat velünk. Majd idővel talán kiderül. - Remélem elégedett a kiszolgálással! – kezdtem udvariasan, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat, enyhén megdöntve a csípőmet. Nem kifejezetten volt tudatos mozdulat, inkább csupán megszokás. – Nem bánja, ha leülök ide meginni a kávémat? – természetesen akkor is leülnék, ha bánná. Ez pont olyan volt, mint az ő reakciója az étlappal kapcsolatban, hiszen a hangsúly hallatán kétségem sem volt afelől, hogy akkor is magánál tartaná, ha probléma lenne belőle. Lábaimat tehát keresztbe tettem elegánsan oldalasan kifelé, úgy fordultam felé felső testemmel, egészen furcsa testtartást felvéve. Így könnyedén fel tudtam állni az asztal mellől, ha ugrásra késznek kellene lennem, de mégsem voltam olyan udvariatlan, hogy csupán a profilommal kénytelen szemezni. Nem mintha olyan csúnya profilom lett volna…
- Nagyon kedves, köszönöm! – mosolygok a nőre, kinek megjelenésére a farkas is felkapta a fejét bennem. Nem sokat tudok arról, hogy kik vannak itt belőlem, de elég viccesnek tartom azt, hogy milyen szinten összesűrűsödtek itt a darabkáim. Mintha össze akarnának rakni újra, szépen sorakoztatva fel összes múltamat, úgy tolva az orrom alá, mint valami fejétől bűzlő halat. Szórakoztat és idegesít is, de érzelmeim a pajzs mögött maradnak, ahogyan korom és valódi kilétem is. - Minden tökéletes a maga nemében! – dicsérek is, meg nem is. Nem, mintha bármi bajom lenne a kiszolgálással, de nem szokásom számolatlanul osztogatni a kedvességemet. Egyrészt azért, mert nem vagyok egy kedves személyiség, valamikor kilencéves koromban fojtottam meg a bennem élő jót a húgommal együtt, másrészt pedig szeretem nézni a reakcióikat akkor, hogyha nem azt kapják száz százalékig, amire szomjaznak. - Csak nyugodtan foglaljon helyet, kedves.. – hagyom függőben engedélyt adva és kérdezve is. A neve érdekel természetesen, semmi más. Illetve ez nem igaz, nagyon sok más dolog is érdekel, de most nincs kedvem – kivételesen – ajtóstul rontani a házba. Jobb lábamat keresztbe teszem a balon, az étlapot felrakom az asztalra ölemből, érdeklődve nézek a nőre. A helyezkedése mosolyt ültet ajkaimra, de nem észrevételezek semmit. Szeretek olvasni a testbeszédből, de sokkal jobban imádom silabizálni az energiaáramlásokat. - Kellemes ez a hely. Gyakran jár ide? – teszek fel egy ártatlan kérdést. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak idejárásról van szó, de ettől függetlenül azért megkérdezem. Mert beszélgetni szeretnék, ma ehhez van kedvem, s ne mondja rám senki, hogy nem teremtek a kapcsolatfenntartásnak megfelelő táptalajt.
Igen, valóban kedves voltam, bár a vendégekkel amúgy is udvarias szoktam lenni, meg úgy általánosságban is. Ok nélkül azért senkivel sem szoktam bunkón viselkedni, bár volt már rá példa, amikor éppen nem voltam valami jó hangulatban. Még szerencse, hogy ez azért alapvetően egészen ritka alkalom, még ha mostanában meg is szaporodtak a problémáim. Itt viszont mindenféle téren tartanom kellett magam, ha nem akartam elüldözni a betevőmért felelős embereket. Érdeklődő tekintetem néhány másodpercig rá szegeztem, hogy aztán enyhén felvont szemöldökkel forduljak a foglalt asztalok felé. Mindig szerettem elnézni az embereket, hiszen olyan sokfélék, nekem pedig az a munkám, hogy velük foglalkozzak. Azt hiszem, hogy sohasem tudnám megunni őket úgy igazán, legfeljebb felbosszantanának, agy a munka terén vágynék újdonságra, aminek egy újabb szakma megszerzése lenne a vége. Pont ezért foglalkoztam már olyan sok dologgal, mióta itt élek, mert mindig szerettem új dolgokat kipróbálni. Ezzel együtt pedig új ismerősöket is szerezni, jelen esetben az ismeretlen farkast. - Nos, a világon semmi sem teljesen tökéletes, igaz? – kérdeztem végül, egy elbűvölő mosollyal pillantva rá. – Azért remélem, hogy amivel nem elégedett, azon lehet még javítani, mielőtt távozik – tettem hozzá, továbbra is udvariasan viselkedve. Az idegenekkel szemben gyakran ehhez a stílushoz nyúltam, mert ez nem árult el túl sokat rólam, és ez nekem éppen meg is felelt. Meg aztán, azt sem akartam, hogy szó érje a ház elejét, amiért itt nem úgy bánnak a vendégekkel, ahogyan megérdemelnék. Castor biztosan fenéken is billentene, mostanság meg volt éppen elég probléma ahhoz, hogy ezt a hátam közepére se kívánjam. Az meg már pláne mellékes, hogy szerettem volna beszélgetni, mert az unalom elűzésén túl, az is érdekelt, hogy ki a nőstény. Úgy tűnt, hogy ő sincs ezzel másként, de egyelőre igazán nem zavartattam magam emiatt. - Jennifer… – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, aztán szabad kezemet felé nyújtottam. – Wainwright – tettem hozzá, mert ez így teljes. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ismerősen csenghet neki a név, már Fort Wainwrightot leszámítva. A legtöbben azzal jöttek, amikor meghallották a nevemet, hogy van-e valami közöm hozzá. Most mondjam, hogy van? Egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy csupán véletlen egybeesés. – Nemrég jött a városba, igaz? – tudtam, hogy elég sok erős kóbor flangált mostanság az utcáinkon, és úgy tippeltem, hogy esetleg ő is egy lehet közülük. Persze az is lehet, hogy tévedek, de a farkasom érdeklődéssel járkált fel-alá, ami határozottan azt bizonyította, hogy a megérzéseim talán helyesek. - Ennek örülök! – jó, igazából mindig szeretem, ha megdicsérik a munkámat, ez a hely pedig most az első számú projektem volt a praxisomon kívül, amin dolgoztam. Nehéz volt megosztani az időmet, de nagyon izgalmasnak találtam, hogy egy kicsit átformálhattam ezt a helyet, és alakítgathattam rajta. Mind a szolgáltatások terén, mind a külcsín terén. A kérdés hallatán akaratlanul is felnevettem, csilingelő hangom betöltötte a körülöttünk lévő teret. Akik ismertek, azok nem is fordultak ide, elég jellegzetes, hangos, szívből jövő nevetést szoktam hallatni, ha valami elnyeri a tetszésemet. A vendégek közül viszont éreztem, hogy néhány tekintet felénk szegeződött, majd tova is vándorolt. – Nos, így is mondhatjuk! – bólintottam végül, zöldeskék szemeimben vidám fény táncolt, tökéletesen elfedve az egészséges bizalmatlanságot és az idegenekkel szemben lévő távolságtartást. - Én vagyok az igazgatója – büszkén mondtam, szerintem erre bárki büszke lenne, mindenféle nagyzolás nélkül. – És ön? Átutazóban van? – érdeklődtem egyszerűen.
- Unalmas is lenne, hogyha mindent a tökéletesség bélyegével láthatnánk el. – vonom meg a vállamat. Nem esik nehezemre rébuszokban beszélni, kedvtelve hallgatom a nőt és közben farkasomat sem eresztem az övéhez annál közelebb, mint amennyire emberi beszélgetésünk indokolja ezt. Szórakoztat, hogy fiatalnak hisznek, a többiekkel ellentétben nem akarok még négyszáznak se tűnni, hiszen olyankor már leáldozóban lenne a csillagunk, s a végén még eljutnánk oda, hogy nem tartanak tőlem. - Természetesen. – kacsintok rá, s hagyom ennyiben. Egy szóval sem mondtam, hogy valamivel ne lennék elégedett, de tetszik az, hogy ezt érezte ki a hangomból. A nevét várom, meghallom, széles mosoly szalad ajkaimra. Teljesen ártatlanul szalad elő belőlem mindaz, amit mondani készülök, igazág, ez tény, de nem az a fajta, amit mostanában nem lepett még be a pókháló. - Milyen ismerős a neve! Képzelje, egyszer ismertem egy Wainwrightot, valami Victor volt, már ha őszintén mutatkozott be.. – nem kérdezem meg, hogy ismeri-e, de benne van a megjegyzésben a kérdés és tekintetemben is ott lobog a kíváncsiság. Vajon ismeri? A farkasom biztos abban, hogy igenlő választ fog kapni, de ettől az eltelő nyolcszáz év szeszélyességének emberi verziója még szeretné hallani. A kérdése nem lep meg, főképpen azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy falkaterület kellős közepére tettem a seggemet azzal, hogy idejöttem a Síparadicsomba. Nem, mintha Darren asztalosműhelye kívülebb esett volna a fennhatóság alól. - Igen nagy megtiszteltetés lehet és nagy felelősség is! – jegyzem lenyűgözöttséget ültetve hangomba. Nem, mintha nem tojnék ívesen a felelősségre. A kérdése megannyi mosolyt csal elő belőlem. - Nem. – jegyzem röviden és tömören, majd a kivárásra játszva pillantok rá, várva azt, hogy vajon mit is fog reagálni. - Ami azt illeti, nem kenyerem az utazgatás. Amíg van munka, addig maradnék. Itt a csúszós utakon sokan törik össze az autójukat ahhoz, hogy ne haljak éhen. – árulom el ekképpen egy füst alatt a foglalkozásomat is és azt is igen pimaszul, hogy a rosseb se megy innen sehová. Mondjuk ezzel azt sem mondtam, hogy a falkába akarnék olvadni. Azt csinálja csak kedves lakótársnőm, nekem nem kenyerem, köszönöm. - Ön régóta él itt, Jennifer? – kérdezek én is közben valamit. Wainwright, ismerős energiák, mit tagadjam? Kíváncsivá tett.
- Igen, ezzel mélyen egyetértek! – bólintottam szolid mosollyal, miközben a kávémat kavargattam magam előtt. – Bár furcsa, hogy ennek ellenére a legtöbben mégis törekednek a tökéletességre… - tettem hozzá, mintegy mellékesen. Az igazság az, hogy régen én is ebben a csapdában vergődtem, de mára úgy vagyok vele, hogy igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetekből, és ez minden. Nem hajszolom a tökéletességet, ugyanis én a magam tökéletlensége miatt vagyok megelégedve magammal. Persze nem mondom, hogy néha nem volna jó, ha hibák nélkül születnénk, de pontosan ezek a kis baklövések, és rossz tulajdonságok tesznek bennünket karakteressé. Csak van olyan, akinek túl sok jut a negatívumokból, rám azonban ez hála istennek még nem volt jellemző. - Igen, még mindig ezt a nevet viseli – azért egy kicsit óvatosabb lettem, mert egészen különösnek találtam, hogy egy idegen farkas ismeri Victort. Mi erre az esély? Szerintem nem sok, de egyelőre még nem lettem nagyon gyanakvó, csupán most már odafigyeltem még inkább a beszélgetésünkre, nem pedig egyszerűen töltöttem az időmet, begyűjtve egy újabb ismerőst. – Van némi közünk egymáshoz – csak azért árultam el, mert ez nem volt titok. Még a civileknek is egyértelmű volt a névegyezés miatt a rokoni kapcsolat, és egy farkasnak amúgy sem lett volna túl bonyolult feladat, hogy erre rájöjjön. Elég volt csak megérezni a hasonló energiánkat, vagy a farkasunk kinézetét szemrevételezni. Túlságosan egybevágott minden, ráadásul a hazugságot is megérezte volna, amit sokan nem különösebben tolerálnak. Én sem, de néha azért belefér. - Meg sok időt vesz el… - toldottam meg az általa elmondottakat ezzel az aprósággal, hiszen ez nem volt elhanyagolható tényező. Az, hogy mekkora felelősség volt, nem tudtam volna megmondani, noha a vágy bennem volt, hogy jól csináljam ezt az egészet. Feladatnak fogtam fel, amit meg kellett oldanom, a legjobb tudásom szerint. Az már csak hab volt a tortán, hogy legalább kiélhettem a kreativitásomat valamilyen szinten, és úgy érezhettem, hogy alkotok valami maradandót. – Értem – válaszoltam arra, hogy nincsen átutazóban. Egyelőre még nem tudtam ezzel mit kezdeni, de a kérdő tekintetem még maradt, hozzá hasonlóan pedig én is vártam a folytatásra. Mert úgy sejtettem, hogy lesz ilyen, és ez néhány másodpercen belül be is bizonyosodott. - Szóval akkor szólhatok önnek, ha szerelőre lenne szükségem – ezt az információt is nyugtáztam, és még egy mosolyt is kapott tőlem a szavak mellé. – Viszont, ha hosszabb távon marad, de mégsem akar csatlakozni a falkához – nem vagyok ostoba, sejtettem valamiért, máskülönben már megkereste volna Castort -, akkor sem árt felkeresni az Alfát, vagy legalábbis ajánlani valamit cserébe. Pénzt, segítséget baj esetén, effélék… - soroltam a lehetőségeket, mert úgy éreztem, hogy kötelességem legalább elmondani, mielőtt rossz sülne ki a dologból. Nem viseltem én szívemen a sorsát, de a pozíciómból fakadóan ez a munkaköri leírásomba tartozott, hogy úgy mondjam. – Vagy, ha gondolja, tolmácsolhatom neki a válaszát – tettem hozzá készségesen, bár nyilván inkább a személyes találkozó lett volna a jobb megoldás. - A régóta elég relatív fogalom a mi fajtánknak, nemde? – kérdeztem oldalra billentett fejjel, mosolyogva. Farkasom közben óvatosan ismerkedett az övével, puhatolózva, meglepő közvetlenséggel viszonyulva hozzá. Különös, inkább a távolságtartás volt jellemző rá. – De mondhatjuk, hogy jó ideje itt élek mára városban, igen – bólintottam végül, bár pontos időt nem szándékoztam mondani. Úgy voltam vele, hogy nem lényeges információ, ha szeretné tudni, az eddigiek alapján úgyis nyíltan rá fog kérdezni. – Még nem árulta el a nevét, Miss… - tekintetem érdeklődő maradt, és még akkor sem vettem le róla kékeszöld íriszeimet, amikor belekortyoltam a kávémba.
- Hisz a tökéletességben? Eresztek meg egy kérdést ezzel kapcsolatosan én is mintegy mellékesen. - Tudok róla. Amilyen kőbevésett az ízlése, szerintem ezzel a névvel fogják koporsóba is helyezni. Emlegetek direkt olyasmit, ami vajmi lehetetlen. Nem nekünk találták ki a koporsót, s nem is ez a mondandóm lényege, hanem az, hogy mit gondolok Victorról. - Elég sokaknak van itt hozzá közük. Teszem még ezt is hozzá, célozva ezzel nem is annyira burkoltan arra, hogy tudok egyet s mást a rokonságáról, de koránt sem eleget. Mosolyom nem árul el semmit azon felül, hogy régi ismerősként cseverészek a férfiról, akit nem kellene ismernem ilyen korral, mint amilyennek mutatom magam. Bár végülis ismerhetem, hiszen miért ne? Találkozhattunk akárhol. - Nem is olyan rég újra találkoztunk a Pihenőhelynél. Oszlatom el ezzel a feltételezéseket aztg illetőn, hogy esetleg valamikor nagyon rég szereztem volna utoljára információkat Győzelemről. - Amúgy ha nem vagyok indiszkrét, milyen kapcsolatban állnak egymással? A farkas energiát letapogatván tudom a választg a kérdésre, de nem olyan izgalmas az élet, ha mindig a vadgalamb - túúdom, túúdom - szerepében tetszelgek, ezért is kérdezősködöm. Egy jó kávéra jöttem fel - na persze - hát miért ne fokozhatnám az élvezeteket azzal, hogy kedélyesen és kellemesen elcsevegek valakivel, aki a vérvonalam tagja, s nyilvánvalóan jól ismeri Victor nevű kölykömet? Nem szándékozom Jennynek elárulni, hogy ki is vagyok én, de ez egy nagyon jó teszt lesz sokak részére, abban biztos vagyok. - Köszönöm, hogy tudatta velem a helyi falkaetikettet.. Kezdem és hangomban semmi él nincsen, éppen olyan kedves vagyok és udvarias, mint eddig. Még akkor is, hogyha valójában pimaszkodom és a megjegyzésem a "szarok rá"-val egyenlő. - ..mindenképpen megfogadni igyekszem a tanácsát és kapcsolatba lépek a helyi alfával. Szabadna megkérdeznem, hogy ki is ő és hogyan érhetem el? Kortyolok bele a kávémba, miközben várom a választ. Még jó, hogy egy noteszt elő nem veszek, mint ahogy jó diákhoz illene. Röhejes egy szerep, de momentán élvezem. - Nem hiszem, hogy jól állna önnek a postásegyenruha, így nem terhelném azzal, hogy tolmácsot kelljen játszania. Ahogy mondta, van elég dolga a Síparadicsommal is. Hárítom el készséges kedélyességgel a felajánlását. Nem állítottam valótlant, valószínűleg eljön majd annak az ideje, hogy kapcsolatba lépjek az Alfával, de arra nem esküdnék meg - másra sem - hogy ez személyes találkozást jelent, illetőleg a közeljövőre datálódik majd. - Acantha. Autumn Acantha. Mutatkozom be, vegytíve kissé a szezont a fazonnal. Szeretem én az Autenberryt is, de most Acacia énem vezetékneve kúszott be először, így ezt válaszolom. Hazugságnak semmiképpen sem nevezhető, hiszen voltam Acantha is, vagyok Autumn is. - Mennyire jó ideje? Nem tévedett, valóban rákérdezek. Elmehetnék kérdőívezőnek is lassan, annyira rászoktam a faggatózásra puszta úri szeszélyből kifólyólag.
- Nem mondhatnám – ráztam a fejemet, ez viszont nem zárta ki azt, hogy olykor-olykor talán én is törekedtem rá. Elérni viszont szerintem sohasem lehetett, úgyis mindig lesz valami, ami akadályoz minket benne. Ez az élet rendje, még a legtöbbet élt, legbölcsebb vérfarkasok sem állíthatnak magukról ilyesmiket, és különben is nagyzolás lenne a részükről. Rám az utóbbi időben ez határozottan nem volt jellemző, eléggé sok dolog történt ahhoz, hogy megkomolyodjak valamelyest. Nem akartam ugyan, de a körülményeknek köszönhetően így alakult. - Igen, az lehet – nevettem fel a megjegyzésén, mert kénytelen voltam egyetérteni vele. – Így van – bár annyira sokaknak azért mégsem volt, a mostani kölyköknek már inkább Darrenhez lett volna közük, Nathalie sem volt már itt, ahogyan Kirill sem. Csak Ryan, Darren és én maradtunk, de mi talán a végsőkig ki is fogunk tartani az öregedő teremtőnk mellett. Én is hozzá soroltam inkább magam, mert az igazira nagyon nem szerettem volna gondolni. El is űztem gyorsan a fejemből az előttem megjelenő képét, amíg nem lett rossz hangulatom már csak ennyitől is. Hihetetlen, hogy talán a világ másik végén van most, de még mindig képes heves reakciókat kiváltani belőlem. Ha nem is konkrétan most, de ha hosszabban kellene beszélnem róla, akkor valószínűleg nem tudnék uralkodni a rosszallásomon. - Úgy hiszem, hogy ha annyira jól ismeri őt, hogy tisztában van az ízlése milyenségével, akkor majd megkérdezheti tőle is, személyesen – válaszoltam a közöttünk lévő kapcsolatra reagálva. – Főleg, hogy nemrégiben találkoztak is, tehát tudja, hogy a városban van, így bármikor megismételhetik – vontam meg a vállaimat. Nem akartam titkolózni, idővel ki tudta volna deríteni, de úgy voltam vele, hogy mivel inkább Victor irányából közelített itt meg mindent, ezért nekem nem volt tisztem elárulni, hogy miféle vérségi kapcsolat köt minket össze. Szerintem azzal is nyugodtan beérhette, hogy nem hárítottam egyből a nyilvánvalót, miszerint ismerem őt. - Szóra sem érdemes – vontam meg a vállaimat, bár mindenképpen érzékeltem a valódi jelentését a szavainak, és egyáltalán nem volt ínyemre, de arcomon továbbra is megőriztem a mosolyt. Pszichológus vagyok, az istenért, észre szoktam venni a háttérben megbújó érzelmeket, a mögöttes tartalmat valaki szavainál, úgyhogy most sem volt nehéz, elég volt csak egy kicsit figyelni. Nem róhattam fel, az ilyen magányosok valószínűleg mind semmibe veszik ezeket a dolgokat, de Castor biztosan nem lesz elragadtatva attól, hogy még egy kóbor kószál a város utcáin, aki ráadásul még hosszabb távon is szándékozik megvetni a lábát nálunk. Ezt azonban már nem az én feladatom volt megoldani, hanem a testőröké, végrehajtóké, attól függ, kit állít a megoldásra. - A Holiday Innben megtalálja, ő az igazgató – árultam el, ez nem volt titok senki előtt sem, ahogyan a neve sem. Elég volt csak egy újságba belenézni, mindenhol megjelent. – Castor de Lucának hívják, bizonyára megtalálja, ha egyáltalán szándékában áll megkeresni – kicsit azért kételkedtem ebben ilyen hozzáállással, de ez már nem az én problémám lesz, hanem az övé, hogy nem hallgatott rám, pedig még időben figyelmeztettem. – Ó, ezzel igazán lekötelez! – biccentettem mosolyogva, hiszen tényleg nem szívesen játszottam volna postást, de ha meg kellett volna tennem, akkor sem lenne belőle probléma. Felderítőként néha ez is hozzátartozik a feladataimhoz. - Viszont vannak más feladataim is, mint ennek a helynek az intézése – mutattam végig az éttermi részen, mintegy utalva az egész sí komplexumra. – Nagyon örvendek, Autumn! – nem teljesen hittem el, hogy tényleg így hívják, de miért is lett volna ezzel gond? Sokan álnevet viseltünk, egy városon belül akár mindenkinek mondhattunk mást is, ha ilyen kedvünk van. – Megkérdezhetem, hogy miért kíváncsiskodik ennyire? – tettem fel most már a kérdést, ami eddig is kezdett megfogalmazódni bennem. – Pár évtizede – árultam el, ha válaszolt. Mindegy, hogy mit, ez még tényleg nem volt titok, nem fecsegtem ki semmi olyat, amit ne tudhatott volna bárki. Ennyire azért vagyok körültekintő.
Ó, milyen kis titokzatos. Le se tagadhatná Victort, ami azt illeti. Mosolyomban egyszerre búvik meg elismerés és valami egészen más is, melynek ízére ne legyen inkább a nőstény kíváncsi. - Annyira azért nem ismerem jól, inkább régóta. De sok év eltelt találkozások nélkül. Amikor utoljára láttam, még nem rendelkezett ilyen népes és színes famíliával. Azt nem mondom, hogy akkor Victor még kölyök volt, s mindent, amit tud azt tőlem tudja. Tulajdonképpen tökéletesen mindegy az ilyesmi, s nem merülnék el azon lényegtelen információhalmazok között, melyekkel lebuktathatnám magamat és a koromat. Nem áll szándékomban Jennynek felfedni magamat. Felesleges lenne, s talán botor is, bár utóbbi dolog cseppet sem szokott frusztrálni, sőt! - Még nem döntöttem el, hogy szándékomban áll-e. Olyan vagyok, mint a tavaszi időjárás. Véleményügyben változékony. – vonom meg a vállamat. Eszemben sincs ezzel a hülye alfával veszkődni, számomra teljesen irreleváns a jelenléte, de jó azt tudni, hogy kit és hol keressek, ha önös érdekeim mégis úgy szolgálják. A kérdése meg is lep, meg nem is. Újabb vállvonás rá a válaszom. - Mert kíváncsi vagyok. Talán baj az? Ez csak egy hangyafasznyira van a „mert csak”-tól, s sejtésem szerint mások is legalább annyira utálják az ilyen típusú válaszokat, mint én. - Talán tiltja valami törvény az érdeklődést? – kérdezem enyhe szemtelenséggel a hangomban. Eszemben sincs provokálni a nőstényt, egyszerűen csak így működöm. Szeretek a pengék élén táncolgatni. - Egyébként én is kérdezhetném, hogy mégis miért mond el ilyen keveset? Nem kérdeztem rá titkokra, kedves Jennyifer. A végén lebegő „vagy de”-t direkt hagyom pimaszul függőben. Szerintem nem és szerintem szerinte sem, de ez nem jelent semmit igazán. Csak ismerkedünk.
Kezdett klausztrofóbiám lenni, annak ellenére, hogy lak nem egy pici zug-tákolmány, de mégis... Hiányzott némi környezetváltás, még ha egészen minimális is, de szórakozóhely szóba se jöhetett egyelőre, vagy az O'Connors. Mindkettő messzebb van amúgy is annál, mint ameddig én képes vagyok egy huzamban caplatni jelenleg, úgyhogy inkább a bisztró mellett döntöttem, úgyis rég ettem az ottani kosztból. Csakhogy nem akartam egyedül menni, olyannak a társaságára se vágytam, akinek különösebben magyarázkodnom kéne, hogy mi a fene van velem, így egyértelmű volt, hogy ki után nyúlok ki hűvös energiáimmal. ~ Lili! Teljesen véletlenül nem vagy éhes? Vagy szomjas? Megnézhetnénk a bisztrót, mit szólsz? A nappaliban lebzseltem, és ha jött, akkor itt is vártam be és egy baráti öleléssel üdvözöltem. Normál esetben biztos a fenekébe csípek, most csak magamhoz szorítottam, örülve annak, hogy él. Eddig is eléggé szentimentális voltam, a Vörös Hold óta viszont ez, ha lehetett megduplázódott, aminek nem csak a feltámadás volt az oka. Hiányzott, amit hátrahagytam - borzasztóan hiányzott, sokkal nagyobb űrt ütött a lelkemen, mint arra valaha számítani mertem volna, éppen ezért kapaszkodtam annyira abba, ami itt volt. Azokba, akik itt voltak. Finomítás nélkül: jelenleg mindent és mindenkit szerettem. - Ha kidőlnék a táv felénél, nyugodtan nevess ki - mosolyogtam rá, miután elengedtem és szórakozottan felajánlottam neki a karom. Bár hogy ki fog kit támogatni az egy ponton túl szerintem nem lesz kérdés. Addig viszont lazán zsebre tettem a kezem, mégse nézzek ki túl hadirokkantnak. Szép idő volt, bár abba nem akartam belegondolni, hogy éjjel telihold lesz és jön a kényszerű alakváltás, vadászattal egybekötve. Szerintem már az átváltozás ki fog ütni, de sebaj, momentán minden fáradság és kimerültség kincs, ami azt mutatja, hogy élek. - Az utóbbi időben csak úgy futunk össze, hogy le vagyok robbanva - ráztam meg a fejem. - Nem lesz ez így jó, egy tisztességes öltáncot is évekkel ezelőtt kaptál utoljára. Azért a kedvem nem volt olyan vészes. Különben sem azért hívtam magammal, hogy újabb kör sírás-rívást hallgasson tőlem, nincs is miért itatnom az egereket. - Hogy vagy? - pillantottam rá az arcát fürkészve a kényelmes tempójú séta közben. Mi tértünk magunkhoz a legkorábban, a többiek még Csipkerózsikához képest is jobban ki voltak ütve a jelek szerint.
Sok mindent hajlandó lettem volna megtenni azért, hogy egy kicsit kiszabaduljak innen, és ne érezzem azért rosszul magam, mert én jól vagyok, már fizikailag, míg mások még ébredés közelben sincsenek. Már a sebem csupán egy torz emlék a tükörből, nem takarom az enyéim közt, nincs rá szükség, ők tudják a titkát, ám ha emberek közé megyek, sálat viselek, kényelmesebb így, nem szül megválaszolhatatlan kérdéseket. Szolid kis csík, tulajdonképpen még hálás is lehetnék a gyilkosomnak, hogy ilyen egyszerűen megúsztam, már ha lehet annak mondani a halálból való visszatérést. ~Teljesen véletlenül pont erre gondoltam. Pár perc, és megyek.~ Érkezett is egy finom anyagú, vékony sál, ami takarja, de felrobbanni nem fogok tőle, a bisztró egyébként is a hegyen van, ott még azért közel sincs oly jó idő, hogy ne férhessen el eme kellék rajtam. Belebújtam gyorsan a kabátomba, és egy pár lapostalpú csizmába, aztán már el is hagytam szobám rejtekét, persze kizárólag csak azután, hogy az ajtóhoz legközelebb virágcsokrot megszaglásztam. Így képes voltam mosolyogni. Nem volt nehéz meglelni Darrent, s épp oly szívesen fogadtam az ölelést, mint amilyen szívesen viszonoztam, szerettem az ilyen gesztusokat, és manapság szükségünk is volt rájuk, nekem legalábbis biztosan, de Darren sem az a fajta volt, aki masszívan elutasítaná az ilyesmit. Elvégre vérfarkasok vagyunk, szükségünk van az érintés áldásos hatásaira. - Sosem tennék ilyet Feleltem szelíden, ugyanakkor biztos lehetett benne, nem fogom hagyni, hogy kidőljön, nem olyan fából faragtak. Ha kell, majd ketten csücsülünk egy hóbucka mellett, és sajnáljuk magunkat az elmúlt hetekért. Kinek mi fáj jobban. Engem az zavar igazán, hogy képes lettem volna elmenni csak úgy, itt hagyni mindent és mindenkit. S aki legjobban hiányzik, az egyértelműen a kisfiam, az egyetlen olyan férfi az életemben, akit tökéletesnek tartok mind a mai napig. Elfogadtam a karját, de kétségtelen, hogy neki van nagyobb szüksége a támaszra, ám az én egóm nem fog sérülni, ha úgy teszek, mintha nekem lenne az övére. Indulhattunk is a bisztró felé, elgondolkodva néztem körbe, élveztem a friss hegyi levegőt, a tényt, hogy nem a négy fal közt vagyok, pedig nem volt olyan hosszú idő, de a Lak-ot még mindig gyász lengi körbe, pedig senkit sem kellett valóban eltemetnünk. - Még szerencse, remélem, így is marad, ezek után elszenesedni nem szeretnék. Nevettem el magam, ami talán nem volt illő a helyzetünkben, de úgy hiszem, sírtam már eleget, gyászoltam már eleget, önmagammal kapcsolatban sosem voltam képes többre, másokért pedig nem kell sírnom, élnek. Mind élünk. Érdekes, hogy Ginette miatt jobban aggódom. - Talán nem ér akkora szégyen, ha azt mondom, jobban, mint számítottam rá. Próbálom túltenni magam az egészen, és egy kész virágoskert a szobám is. Nehéz így keseregni. Nem mondom, hogy minden oké, nem tudom, lesz-e valaha, de… ennek így kellett lennie, s ha tovább bánkódnék, csak értelmét vesztené ez a… második esély. Persze, kicsit furán érzem magam, nem teljesnek, és mégis annak. Kicsit fura ez így, ugye? És te? Kérdezek gyorsan vissza, nem szoktam sokat csacsogni, de talán jobb ezt egy szuszra letudni, mint sokat rágódni rajta. Most jut el csak a tudatomig, hogy igencsak éhes vagyok, úgyhogy jókor jött az invitálása.
Tudom én, hogy nem nevetne ki, bár ahogy őt nem zavarta volna a velem való ücsörgés és az, hogy úgy tesz, mintha neki lenne nagyobb szüksége támogatásra, úgy engem sem a kinevetés. Ha béna vagyok, hát béna vagyok, de legalább másoknak vidám perceket okozok még így is, szóval ez már félsiker. Az pedig teljes, hogy Lili is éhes és jön! Nem kellett sokat várnom rá, ölelés közben pedig határozottan megéreztem azt, ami eddig puszta tudat szinten létezett: sorsközösséget. Mindketten elhagytuk őket. Mindketten visszajöttünk hozzájuk. És ezt rajtunk, valamint a még fekvő társainkon kívül senki sem értheti. Borzasztóan furcsa, bármennyire is örüljünk a második esélynek, a második születésnapnak. Egymásba karolva indultunk el, jól esett a közelség, a kontaktus, a friss, hűs levegő és a szabad ég, amit talán még sose becsültem ennyire, mint most. Jó mindezt érezni, még egy ideig a magaménak tudni, ahogy Lili társaságát is. Szavaira és nevetésére én is megeresztek egy szélesebb mosolyt, ami jóval vidámabb, mint amit eddig mutattam a Vörös Hold óta. Olyan, mintha a Lak elhagyásával egy nyomasztó fellegtől is megváltunk volna kis időre - itt nem kell arra figyelnünk, hogy más mit szólna, ha vidámabban látna minket. A gyász a falak között rekedt, a gondolattól pedig megkeseredett némileg az íz a számban. Söpörjem ki a tűzzel... valami hasonlót már hallottam. De igaz, ki kell söpörni, mert nem járja, hogy annyi vidám év helyszíne megfeketedjen és Lilivel együtt elszenesedjen. - Jaj már! - nevettem röviden. - Egy kicsit se élvezted? Ne válaszolja, kérlek, félek, hogy romba döntenéd az egómat. - Dehogy döntené, de jól esett túljátszani. - Csak legyek teljesen jól, olyat kapsz... hajaaaj. Meg fogom tenni. Valamit egyszerűen muszáj lesz, mert ha mindez így marad, vagy begolyózok idővel tőle, vagy kicuccolok egy faházba. Egyik opcióért sem repesek az igazat megvallva, de nem is agonizálok ezeken egyelőre, az idő úgyis mindent eldönt. Inkább a nőstény hogyléte felől érdeklődök, mert azt látom, hogy jó egészségnek örvend, azt viszont nem, ami esetleg a felszín alatt van. Hiába, én sose voltam annyira jó megfigyelő, mint ő. - Ó, virágaid, az egész szinten érezni őket - mosolyogtam rá, jelezve, hogy ez cseppet sem zavar, sőt! - Azt hiszem, értelek. Nekem is olyan... furcsa. Folyton hiányzik valami és ez zavar, mert meg akarom szerezni. Amúgy meg tök jók vagyunk, a többiektől majd bevasalunk valami "Elsőkként ébredtek" jutalomvacsorát, vagy hasonlót, mert megérdemeljük. - Kihúzom magam, mellkasom düllesztem, de visszább is veszek, mert ennyire még nem vagyok mozgékony. - Bosszant a gyász - böktem ki végül ezt is. - Tudom, hogy kell, hogy hihetetlen és illúziószerű, ami velünk történt, de ettől úgy érzem magam, mintha valóban halott lennék és csak kísértetként járkálnék közöttük. Ha lehetne, kiszellőztetném az egészet. Mert visszatart, lenyom, akadályoz és nem csak engem, hanem mindenki mást is, a hangulatot, a gyógyulást. Tűnjön el... Megkordul a gyomrom, mire zavartan nevetek, de nem röstellem magam sokáig, nem véletlenül hívtam ebédelni. - Aggódom értük. És nem szeretném, ha innentől úgy bánnának velünk, mint akik folyamatosan a halálos ágyukat nyomják.
Befogom a számat, és úgy teszek hát, mintha becipzáraznám, nem mondok semmit, de szerintem sejti ő – hozzátenném igencsak helyesen -, hogy bizony nem élveztem. Azt azért nem hangoztatom, hogy férfihoz istentelenül rég nem volt közöm, épp ezért az ilyesmi nagyon is kellemetlenül tud érinteni. Szerinte szétszívná a vérem bárki, aki ezt megtudná. Ginny nem, hisz tudomásom szerint ő is hasonlóan áll a témakörhöz. - Húha, akkor erre edzenem kell magam lelkileg. Meg mondjuk egy tűpárnát varrni az ölembe. Pillogtam mosolyogva, nem vagyok kifejezetten vicces némber, sosem voltam, de most talán ennyi belefér, most kell csak igazán, hisz mindünknek jól esne, ha képesek volnánk elfeledni a történteket. Igyekszem félretenni ama tényt, hogy szerintem ez lehetetlenség. Nem mondom, hogy ne tegye, mert egyrészt nem fogok belehalni, másrészt olyannak szeretem, amilyen, s ez ezzel jár, elviselem hát, az ő kedvéért. Illik áldozatot hozni azokért, akik közel állnak hozzánk. Ha egy kicsit is érdekelne az ilyesmi, tán még azt is megállapíthatnám, milyen lökhárítóval rendelkezik, de sosem figyeltem meg. - Nem is díjazza mindenki, de te jó ég, gőzöm sincs mikor kaptam utoljára virágot. Nem mondom, hogy sosem, nem volna igaz, s még nem is Guillaume volt az utolsó. Olykor megakadt rajtam a szeme a férfiaknak, elvégre csúnyának azért nem mondanám magam, de senkit sem akartam közel engedni, túl mélyek voltak a sebeim, inkább lefoglaltam magam minden mással. Megleptek a virágok, de imádom őket, és az sem zavar, ha mások nem, ám úgy tűnik, Darren nem az ellentábort erősíti. - Egyelőre örülök, ha pár falat lecsúszik, egy hetet még várnék arra a jutalomvacsorára, hátha addig akad más is. Szerettem volna, ha mindenki jól van már, de nem igazán úszta meg ilyen „könnyen” a többség. - Olykor szégyellem magam, amiért már magamhoz tértem, és képes vagyok felkelni. Vallom be töredelmesen, bár ez részemről talán nem oly meglepő, de ha már itt van, s ezt az egészet együtt éltük át, ki mással beszéljem meg? Így volt jól, mellette nem kellett félnem, hogy nem érti, miről beszélek, nem úgy, mint talán Ginette. Szegény milyen rosszul érezné magát, ha mellette próbálnék vidáman mosolyogni, ám ha nem teszem, félek, becsavarodok. - Azt hiszem, ez addig nem szűnhet meg, amíg van rá bizonyíték, hogy megtörtént. Idővel majd fakul, de akárhogy is nézed, számukra egy éjszakán át halottak voltunk. Az ilyen szempontból borzalmasan sok idő. Tudom, temettem el gyermekemet, még úgyis gyötrelmes volt az első időszak, hogy leélt egy tisztességes, hosszú életet. Szembesülni azzal, hogy valaki, akit szeretünk, halott, szívszaggatóan sokkoló, és nem mindenki képes csendesen, magába roskadva viselni. - Ez az egész másnak talán teljesen felfoghatatlan, néha még én magam is úgy érzem, hogy nem hiszem el, valóban megtörtént. Idő kell nekik. Tőlem megkapják, ez a minimum, ha már így rájuk ijesztettem, és szerintem Darren is megemészti majd előbb utóbb, hogy ez most egy ilyen időszak. - Szerintem el fog múlni, de csodát ne várjunk senkitől, az már megtörtént, most hagy ülepedjenek a dolgok. Meg a kaja is a hasunkban. Hallottam én azt a gyomorkorgást, de nem siettetem, nekem menne, de egy szívlövésből nehezebb felállni. Nem is lehet, ha már itt tartunk, én sem lettem volna képes a felmetszett torokból, de megtörtént. S úgy szeretném tudni, miként, de vannak fekete foltok, és zavar, hogy nem látom a teljes képet. - Mondd csak, Darren, te nem érzed úgy, hogy valami nem kerek? Mármint nem bennünk, az tiszta sor, hanem úgy az egésszel. Vajon mi történt pontosan? Elmélkedem hangosan, és nagyon vágyom erre a tudásra, de talán nem véletlenül esett ki a fejemből az egész. Majdnem…
A tűpárna hallatán elvigyorodtam és lassan tényleg felfüggesztettem ezt a témát. Tudom, hogy nincs oda érte, már a legelső alkalommal tudtam, mégis ahogy megtanulta a hülyeségeimet - főleg ezt - kezelni úgy-ahogy, egyfajta megszokás is lett, hogy ezzel cukkolom. Ha találok jobbat, nyilván áttérek majd arra, addig azonban ezzel is jól elleszünk. Néha furán mutatom ki, ha tényleg megszeretek valakit. Jól esett könnyedebbnek lenni, hogy ettől mellette nem éreztem magam tapintatlan bunkónak, aki a másik lelkébe és gyászába gázol. Ha nem is teljesen, de valamelyest mindenképp tovább léptünk. - Aki fintorog a virágaidra, annak fel kell ajánlani pár döglött halat. Garantáltan sokkal szimpatikusabb lesz a kerted. - Én és a hasznos tippek. - Attól az őrzőtől vannak, akivel visszajöttél, ugye? Az a morcos képű. Oké, nem lehet mindenki olyan vadalma, mint én, ez tény, meg nem is a legvidámabb időket éltük, ez is igaz. De attól még tényleg olyan morcos feje van, látszanak a méreg-ránc nyomok az arcán. Addig viszont, amíg jó gyerek, felőlem olyan zord ábrázattal néz be, amilyennel és ahányszor csak akar. A jutalomvacsora elodázására bólintottam, nem fogom erőltetni, hogy faljon fel egy lovat, ha nem bírná most a gyomra, én minden esetre érzetre farkaséhes voltam. Ennek ellenére elképzelhető, hogy a megszokott mennyiség töredékével is épp csak boldogulni fogok az egy hetes infúzión élés miatt, de annyi baj legyen. Majd csak visszatágul a gyomrom. - Ne szégyelld - húzom kicsit közelebb séta közben, kis időre, mint egy futó ölelés pótlékaként. Némi bátorítás, kis együttérzés és megértés. - Mindannyiunkra ugyanakkora teher hárul így is. Rájuk a hosszabb gyógyulás, a szervezetük küzdelme a mielőbbi regenerációért, ránk pedig az előfutárok szerepe. - Finoman elmosolyodtam. - Szerintem nem véletlen, hogy pont te meg én úsztuk meg ennyivel úgymond. Szóval ne érezd rosszul magad emiatt, kiegyenlíti a feladat a hosszabb regenerálódást. Egyfajta úttaposásnak érzem ezt, mintha a mi dolgunk lenne hozzászoktatni a többieket, hogy tényleg élünk, ez nem csak álom, s mire a társaink magukhoz térnek, felkelhetnek a betegágyból, olyan falkának kell várnia őket, akik a kiesett idejükön könnyebben átsegítik őket. Oda-vissza gyógyítás. Csak valamiért átkozottul türelmetlennek érzem magam, szeretném, ha végre mindenki rendben lenne, mert akkor talán elmúlik ez a furcsa érzés, a lappangó üresség és az ordító hiány keveréke. Csodálom Lilit a türelméért, a végtelen megértéséért, ezzel együtt pedig igazat is adok neki. - Jól leszünk mind, hm? - mosolyodtam el halványan. - De igazad van, fordított esetben valószínűleg én se tudnám csak azt nézni, hogy juhé, élnek, megy minden tovább, mint a karikacsapás... Jó, hát a kaja hamarabb fog ülepedni, mint ezek a dolgok! - nevettem fel jóízűen, azt pedig meg se próbáltam leplezni, hogy felcsillant a szemem, amint megpillantottam a bisztrót. Korábbi nevetésem kényszeredett és satnya árnyéka visszhangzott kurtán. Valami nem kerek... - Az ájulás után nekem teljes képszakadás - ráztam a fejem némileg csalódottan, hogy nem fogok tudni segíteni neki helyretenni a kirakósa hiányzó darabjait. - Elnyel a farkasom és rohanok, ennyi maradt, de ez is csak halványan dereng, ezen kívül... szorongás, dac, hiány. - Megvakartam a tarkóm, ahogy próbáltam még legalább egy keveset felidézni, de belesajdult a fejem. - Oka van annak, hogy itt vagyok, viszont ha agyonvernek se tudnám megmondani, hogy mi. - Emellett pedig mennék, rohannék, ahogy abban az álomszerű valamiben a vérvonalam fejéhez, az indítékát azonban ennek a késztetésnek sem ismerem. - Mondd, hogy te több mindenre emlékszel!
- Ezt észben tarom amolyan visszavágásként, csak az a baj a hallal, hogy én is érezném. Fintorgok is, mint annak a rendje, elég elképzelnem, nem vagyok én macska, hogy jóban legyen a döglött halakkal. - Igen, Emmettnek hívják egyébként. Meg is lepődtem, nem az a virágot ajándékozós típus. Vagy csak velem nem tette eddig, de nem, biztosan nem, valahogy tényleg nehezen fésülhető össze a szúrós természetével. Nem javítom ki Darrent, nincs miért, igaza van, Emmett tényleg nem mosolyog sokat, én mondjuk szoktam látni, hogy képes rá, sokkal többször, mint az átlag, de milyen barát lennék, ha rombolnám a renoméját? Azt persze igyekszem leplezni, hogy valójában mennyire is hatott meg ez az egész virágosdi, hisz van, amiről egyszerűen jobb nem beszélni. Egy pillanatra a vállának döntöm a fejem, és igyekszem másként érezni, de nem megy, viszont a magyarázata már egészen sokat segít. Tulajdonképpen, ha innen nézzük, akkor elég logikus is lehet a dolog, én pedig eleve azt az elvet vallom, hogy semmi sem történik véletlenül. - Erre még nem is gondoltam, de igazad van. Bólogattam szavainak nyomán, elvégre, talán mi ketten vagyunk ilyen szempontból a legkevésbé keményebb dió. Én könnyedén idomulok a helyzetekhez, lenyugtatni a kedélyeket, Darrent pedig szerintem a legtöbben nagyon kedvelték, és adtak a szavára. Újabb feladat, igaz? Illenék megbirkózni vele, ha már az a vágyam, hogy Anernerk legyen belőlem, amint lehetséges. Az ilyesmiért tenni kell, s ugyan nincs jelenleg a falkában, de azért nem akarok azzá válni, mert nincs jobb. Én kiérdemelni vágyom, és ki is fogom, tudom. - Jól, viszonylag, mindenesetre át fogjuk vészelni, mert nincs választásunk, megállni és sajnálni magunkat nem érdemes. Én részemről eleget sírtam már miatta, és próbáltam meg felfogni, hogy nem élhetnénk. Nem megy. Vannak olyan kérdések, amikre nincsenek válaszok. Nem hogy emészthetőek, semmilyenek. Esélytelen, hogy megtudjuk, mi történt valójában, s talán jobb is így, de úgy érzem, valamiért ez nagyon zavar, ez elég különös annak fényében, hogy nem emlékszem mindenre. A bisztróhoz közeledvén halkítottam a hangomon, az hiányozna, hogy bárki fülét kiszúrják a hallottak. - Ohh, akkor ettől nem leszek okosabb. Sóhajtottam fel, szerettem volna, ha képes mondani valamit, ami tovább lendít, de nincs így, ő a másik oldalon volt. Akár ő is lehetett volna, aki elvágta a torkomat, hisz honnan is tudhatnám, ki bújt a bőrömbe. Valami naiv ábránd derengett bennem, hogy majd megérzem, de eddig ilyen nem történt, meglehet, jobb is, nem tudom, hogyan fogadnám. - Én… tudatomnál voltam, Darren. Emlékszem, hogy mi volt ott, azon a fura helyen, és… emlékszem a halálomra is. Nyelek egyet, erről jelenlegi könnyedségem fényében talán még nehezebb beszélni. - A saját képmásommal beszéltem, és… mintha ő a jobbik verzióm lett volna, és az volt a lényeg tulajdonképpen, hogy csak egyikünk maradhat, s neki van elég ereje, hogy Anernerk legyen, nekem pedig nincs. Meg kellett volna ölnöm, hogy én éljem túl, Darren… Én erre nem voltam képes. Talán gyenge vagyok miatta, de… nem ment. Nyelek egy nagyot, s igyekszem azelőtt befejezni, mielőtt elérnénk a bisztrót, ott inkább nem beszélnék erről, nem érezném túlságosan komfortosan magam miatta. - Nem harcoltam. Csak hagytam, hogy megtegye, hogy elvágja a torkomat, de tudod… olyan furcsán békés volt, elégedett voltam, nem éreztem fájdalmat, legalábbis nem sokáig, utána pedig pláne nem…
Halak és Emmett a Vörös Holddal és a feltámadással egybekötött beszélgetésben, azt hiszem, mi is tudunk témákat összeválogatni. - Majd egyszer megölelem, hátha vidámabb lesz - kuncogtam, mert amit eddig láttam belőle, azok alapján inkább kihajítana a nappali ablakán, semmint, hogy örülne. Kísérletet fogok tenni rá ennek ellenére? Arra bárki mérget vehet. Egyelőre viszont annak örültem, hogy Lili bűntudata enyhült a gyors visszatérés végett és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ahogy eddig, úgy eztán sem lesz rest bárkibe némi lelki békét oltani. Nem Tark, nem Testőr, ám ennek ellenére is nagyon erős szerintem, úgyhogy abszolút hittem abban, hogy jó lesz ez. Meggyógyítja őket, kitapossuk azt az ösvényt az ép falkatestért, meg a gyászhangulat elmúlásáért. - Te jó ég, ha te se tudsz válaszokat, szép menet lesz, amikor Payne kérdezni kezd, vagy úgy egyáltalán bárki. - Ez nem az ő leszólása volt, egyszerűen... ha ő nem tud felelni, akkor ki? Ez azért kicsit kétségbeejtő, mert akkor vagy a szőnyeg alá söpörjük, vagy állunk még értetlenül - egyik jobb, mint a másik. - Ijesztő ebbe az egészbe belegondolni. Ő emlékszik mindenre, a tudatánál volt. Lepillantok rá, miközben erről beszél, s hiába undok dolog, attól még valahol irigylem, mert nekem ennyim sincs, pedig úgy szeretném, akkor is, ha borzalmas, ha gyomorforgató, amit műveltem, csak tudjam biztosra, hogy mit tettem. De ki árulhatná el nekem? - Te nem vagy gyilkos - mondtam halkan, nem csak azért, mert lassan megérkeztünk, hanem mert ilyesmit nem szokás üvölteni. - És ha a jobbik éned azzal jár, hogy azzá válsz, mert ő képes volt ezt megtenni, akkor kérlek, sose legyél jobb. Tudom, hogy neked is biztosan vannak "szebb" fejezetek az életedben, de el nem tudom képzelni, hogy csak azért végezz valakivel, akár a saját másoddal, hogy jó legyen neked. Úgyhogy te vagy a több "verzió" - mosolyogtam rá. - Ráadásul... fogsz te még eleget harcolni szerintem, csak nem karmokkal vagy fegyverrel. Egyáltalán nem vagy gyenge, csak túl jószívű - fejeztem be az okfejtésem, aminek a végére felbuzgott bennem az ismerős érzés: meg akarom védeni. Őt és a falkát, minden tagját, az egészet és az egyet is, mert nem akarok veszteséget, nem akarok hiányérzetet. Önzés és ragaszkodás keveredett bennem, a farkasom kisajátítási hajlamával párosulva - ez volt az, amivel anno szerintem igazán megcsúfoltam a Tark címet. Az önös vágyaim, amik nem a magasztos jó szolgálatába állítva váltak a falka hasznára, hanem szerencsésen egybe csengett a kettő, ezért nem volt belőle gond. Amíg élnek, nem is fogom problémaként kezelni. A békesség. Megrebben kissé a szemem, mert ez nekem is rémlik: az otthonosság, a puhaság, jó volt elsüppedni benne, mert nem fojtogatott, csak átölelt és megtartott. ~ Elértem ott valamit, megkaptam, visszakaptam valamit és... Lili, azt hiszem, hogy én nem is akartam teljesen visszajönni ~ vallottam be immár csak gondolatban, ahogy kinyitottam az ajtót és előre mentem udvariasan az "én kapjam az első pofont" elv alapján. Nos, pofon nem, de ételillat az megcsapott. ~ Kicsit talán vissza is vágyok, nem tudom. De ezt ne mondd el senkinek, jó? Még a végén minden szokásos vakmerő hülyeségemnél öngyilkos merénylőnek néznének, a meglévő gyászos pillantások mellé pedig nem hiányzik még ez is. Meg nekik sem a plusz és felesleges aggodalom. Ő talán gyenge volt, én talán méltatlan. Akárhogy is, mindkettőnknek van még ezzel kapcsolatban bőven mit feldolgozni, neki azt, hogy úgymond nem harcolt, nekem azt, hogy valószínűleg tényleg képes lettem volna valamiért elhagyni őket. De a végeredmény ugyanaz: itt vagyunk. És a menüt nézzük. - Mit kérsz? Ó... asszem azt már tudom, miket nem kérsz. Meg én se, ami azt illeti... - Mindenféle nyakas-szíves, véres, félig átsült étel, ami egyébként finom volna, most azt hiszem jó időre ki lett lőve.
Kénytelen vagyok én is felkuncogni, és megcsóválni a fejem. - Sok sikert, az majdnem olyan nehéz lehet, mint engem úgy igazán felbosszantani. Ebben már van tapasztalata, hisz próbálkozott már eleget, csak úgy hobbiból, mert azt sosem hittem, hogy valójában célja lenne kiakasztani, egyszerűen csak talán kicsit zavaró, hogy ennyire békés vagyok az esetek nagy részében. - Nem tudok, viszont az az érzésem, hogy nem véletlenül. Ha tudnom kellene, tudnám, de most valószínűleg nem kell, abból kell dolgoznunk, amink van. Bíztam benne, hogy ha szükséges lesz, a válaszokhoz vezető morzsákat az utamba sodorja a szél, de egyelőre nem tudhattam, hogy ez valóban meg fog-e történni, vagy így marad minden. Éreztem, hogy van valami komoly feladatom, csak nem tudtam, mi az. Ez így elég bonyolult, s a legrosszabb az, hogy nem tudnak semmit az általam elérhető szellemek, velem pedig a Nagy Szellemek még nem kommunikálnak, talán soha nem is fognak, de bízom benne, hogy egyszer rászolgálok majd. Bólintok, valóban ijesztő, és sajnos könnyebbé sem tudom tenni a megértést még én sem. Azt sem tudom, én magam miként dolgozzam fel ezt az egészet. Ohh, drága Darren, de, gyilkos vagyok, igenis az vagyok, még ha nem is teszem gyakran, s cél nélkül, okoztam már mások halálát, nem olyan sokakét, ez tény, de megtettem. Legutóbb alig egy éve, azóta is égeti a lelkemet a kereszt, de Emmettért nem érzem nagy áldozatnak cipelni, és nem bántam meg, ha visszamehetnék, sem cselekednék másként. Végül erről nem beszélek, de egy bólintással megtoldom szavait a „szebb” fejezeteket illetően. Bizony, nekem is vannak, s lesznek is még, ez kétségtelen, de az egyszerű mészárlás nem menne, ez is tény. Válasz helyett először is megöleltem, mert olyan jól esett ezt hallani, hogy azt így találtam a legméltóbbnak kifejezni. Eszembe sem jutott még így gondolni a helyzetre, de nagyon is van értelme. Fura másokkal kapcsolatban mindig olyan jól látom a dolgokat, saját magam felé pedig mintha egyszerűen vak lennék. - Lehet hozzád önbizalomtréningre járni? A mosoly igazi, s hálás is, örülök, hogy ismerhetem, még úgyis, hogy ő és a farkasa különbözőbbek talán nehezen lehetnének, néhány ponton viszont egészen hasonlóak, érzem most is, de ez sosem zavart, az önzőség nem bűn, legalábbis minimális mennyiségben megvan a maga helye és ideje, de határok persze ezzel kapcsolatban is vannak. ~Ezen én is sokat gondolkodtam, és bennem az bujkál, hogy valamit nagyon, de nagyon nem szerettem volna elfelejteni, mégis elfelejtettem. Zavar, nagyon…~ Ó te magasságos Tupilek, ha tudhatnám… Egy percig sem bánkódtam volna semmi miatt, az is biztos, hisz ha Te vigyázol ránk odafentről, baj nem lehet. ~Én sejtem… de szerintem te is. Mindenki életében van legalább egy olyan lélek, aki a halála után várni fogja odaát, és akihez vissza akarunk menni, mert mérhetetlenül fontos volt. Természetes, hogy egy részünk ott akarna maradni, de… visszajöttél, csak megvolt az oka.~ Ez ködös nagyon, az egész az, de érzésfoszlányok, benyomások vannak, csak hiába próbálom elcsípni őket, képtelen vagyok rá. Abban vagyok biztos, hogy csodálatos volt egy bizonyos pontig, s onnantól kezdve viszont tökéletes a sötétség. ~Erre kérned sem kell, Darren, a titkokat igencsak jól őrzöm. És tudod, szerintem ezzel nincs is semmi baj, olykor mindegyikünk eljut oda, hogy elfárad, veled túl sok minden történt egyszerre, de ismerlek, sosem adnád fel csak úgy. A másik feled nem is engedné.~ Ez tény, a bennünk lakó farkas valószínűleg a legtöbbeknél az oka annak, hogy visszajött, az ember gyarló, néha menekülne az életből, ám a farkasnak nincs talán fontosabb az életösztönnél. Érdekes párosítás, az egyszer biztos. - Bármit, ami tele van szénhidráttal, és olyan mű, mint a festett haj… Lehet, hogy hülye párhuzam, de őszintén megvallva, nem szerettem a hajfestést, olykor rákényszerültem, de mindig visszatértem az eredetihez. - Csokitorta tutira kell, ééés sült krumpli, meg hamburger, meg… saláta. Meg egy jó nagy pohár kóla, nem szoktam inni, de úgy vagyok vele, hogy most adok egy jó nagy pofont az egészséges életmódnak. Nem vagyok vega, semmi ilyesmi, nevetséges lenne, de általában elég szolidan étkezem, de most, hogy végre tudok enni, és nem csövön keresztül jön belém a táplálék, hát muszáj túlzásba esnem. ~Tényleg, a szellemek… volt valami hasznuk? Éreztél valamit, mielőtt elködösült minden? Sajnos hozzám nem jutott el egyik sem, talán nem ártott volna, ha magamnál maradok.~ Húzom el a számat, hisz így nem tudtam segíteni, s ki tudja, talán akkor sem lettem volna rá képes, ha magamnál vagyok.
Irigyeltem őt a nyugalmáért, ezért a végtelen elfogadásért, ugyanakkor pedig igyekeztem ebből én is meríteni. Tőle elcsenni, mert én ehhez értettem: elorozok innen-onnan ezt-azt. Kis nyugalmat, kis józanságot, kis békét, kis melegséget. Aztán visszaadom, amikor kell, addig viszont élveztem, hogy Lilitől szedhettem el, így magamba is némi békét ültetve. Ölelésére széles mosolyra szaladt a szám és viszonoztam a gesztust, kissé erős ölelésbe zártam, mert azt akarta, hogy tudja: számíthat rám. Nem csak most, hanem egyébként is. Talán rengeteg szédítő és szépelgő ígéretet tettem már nőknek, amiknek a felét se gondoltam komolyan, de ebben sosem tréfáltam. Itt vagyok, itt leszek, amikor csak kell. Kérdésére elnevettem magam, miközben kibontakoztunk az ölelésből. - Minden szombaton este nyolc és vasárnap hajnal négy között - csillant pimasz fény a tekintetemben az elvadult bulik időpontjának megadására. Ő is tudta, korábban is láthatta, éppen ezért az ajánlat, ahogy a kérdése is, félig komoly csak. El nem tudtam képzelni Lilit egy olyan orgia közepette, és az igazat megvallva nem is akartam. Ő Lili, ne legyen olyan ribanc, mint mi! ~ Hát most már nem fogom visszacsinálni ~ mondtam könnyednek szánt hangon, ami mögött azért ott volt a tényleg ígéret is, miszerint nem leszek öngyilkos. Szépen is néznénk ki! ~ Ha én nem is kapom meg a válaszaimat, remélem neked megsúgják a Szellemek. Nem baj, ha titoktartásra köteleznek, nekem az is elég lenne, ha egyáltalán veled közlik, mi volt ennek az egésznek a célja. Vagy miért történt. ~ Az, hogy velem nem állnak szóba, egy dolog, és meg is tudom érteni, én se pacsizok le minden jött-ment kurvával, de Lilinek igazán elárulhatnák, hogy mi van. Volt. A mérhetetlenül fontos valakire inkább csak egy néma biccentéssel válaszoltam. Túl... kétségbeesettnek és naivnak tűnt volna megkérdezni, hogy mégis szerezhetném vissza. Hogyan lehetne megint az enyém. A "másik fél" életösztöne pedig még szép, hogy visszarántott, az ő párja életben van. Komolyan skizofrénnek érzem magam. Betértünk a bisztróba, helyfoglalás, választék stírölés, miközben egyre inkább vigyorra hajazó mosollyal hallgatom Lili kívánságlistáját. Szerintem valahol hasonlóképpen vagyunk mind, akik visszatértünk: valamiből túlzásba kell esni, valamit habzsolni kell, akár szó szerint, akár átvitt értelmeben. Én még nem tudtam, hogy mivel fogok belakni, de nem sürgettem a dogot. - Kettőt kérjünk mindenből, jaj, meg francia krémest akarok! És fagyikelyhet - megláttam, hogy lehet és egyből szerelembe estem. - Meg forró csokit. - Szét fogom csapni a hasam, ez biztos. - Shane-nel egy épületben nem csak kakaót, de forró csokit is félek inni, olyan paranoid az egész: mikor ugrik rád a Kakaóisten az egyik sarok mögül? Igazából vicces lenne, ha ilyen veszély ténylegesen fenn állna, tuti többször innék kakaót meg forró csokit is. Rettentő jól szórakoznék, bár valószínűleg két akcióm után rájönne, hogy spotot űzök belőle és Victor elé citálna. Vagy rögtön az első ilyen után. Az élet szomorú... ~ Segítettek, nem tudnám pontosan megmondni, hogy milyen volt a figyelmeztetésük, de éreztem. Bár azt hiszem, sikerült úgy bepánikolnom, hogy inkább arra emlékszem, nem a riadó érzetére. ~ Halvány mosolyra húztam a szám a fintora láttán. ~ Megnyugtatott, hogy ott voltak és ezzel nagyon sokat segítettél. Nélkülük szerintem beleőrültem volna pillanatok alatt valamiféle Szellem-paranoiába. Maradhatna még egy-kettő a közelemben? Kételkedtem benne, hogy ekkora csapás után kéne még a közeljövőben megszállásra számítanom, de ahogy volt egyfajta "felvezető", úgy lehetett "levezető" is, és hízelgő, ha valaki vonzónak talál, ám ebből többet inkább nem kérnék. ~ Ők se tudtak utólag sem semmi többet elárulni? ~ kérdeztem még, hátha itt akadt némi morzsa számára, de sokkal nagyobb sötétségben tapogatóztam nála.
Tőlem semmit sem kellett elvenni, hisz szíves örömest adtam magamtól is, sőt, réges-rég kifejezett célom így tenni. Annak csak még jobban örültem, ha akadt olyan, aki hajlandó alkalmanként magától is érte nyúlni. Tudom, hogy számíthatok rá, én vagyok a legutolsó, akinek ezt bizonygatnia szükséges, de azzal is tisztában vagyok, hogy neki most így esik jól, én pedig nem fogom tőle elorozni. Egy kiadós ölelés nekem is mindig jól esik, legalább érzem tőle, hogy akik nekem fontosak, azok hasonlóképpen viszonyulnak hozzám. - Áhh, szóval velem nem kompatibilis időpontban. Szép vagy, mondhatom. Böktem kicsit vállba, egyáltalán nem durván, vagy bántó szándékkal. Nyilvánvalóan mindketten tudtuk, hogy az nem az én stílusom. Vannak páran a falkában, akik gond nélkül benne vannak mindenféle erkölcstelenségben, én már azt sem tudom, hogy mit kell kezdeni egy férfival, bár ha valaha eljutnék esetleg még oda, lehet felkeresem majd Darrent egy kizárólag szóbeli gyorstalpalóért... Halál ciki lenne, de attól nem félnék, hogy nem segít, vagy továbbadja, hogy micsoda képtelen problémáim vannak. ~Még szerencse.~ Szép is lenne, ha ilyesmi miatt kellene aggódnom, bár nem akartam ilyen vallomást kicsikarni belőle, én alapvetően egyetlen farkasból sem nézem ki, hogy öngyilkos lenne. Valahogy nem fér össze a fejemben a lelkünk másik felének élethez való ragaszkodása, és az önkezű bevégeztetés. ~Remélem, hogy előbb-utóbb rájövök, mert felettébb kellemetlennek találom a tényt, hogy ennyire nagy a rádiócsend.~ Aggaszt, vagy ha nem is baj áll mögötte, akkor valami súlyos és fontos titok, amit roppant mód szeretnék tudni. A bisztróba aztán már egy ideig lefoglalt az, hogy válogassak, bár komolyan úgy éreztem, hogy nem tudom, mit szeressek. Ide nekem mindent, pedig a mohóság nem jellemző rám. - Ez mind jöhet nekem is. Illetve, ha kakaót akarsz inni, gyere át hozzám nyugodtan, gyakran teszem mindenféle váratlan szőke norvégoktól mentesen. Állapítom meg kicsit derűsebben, bizony, nekem is nagy szenvedélyem a dolog, és tudom én, hogy csak viccelt, de attól még a felajánlásom valódi. ~Megkérhetem őket csak úgy, de roppant szeszélyesek tudnak lenni, szóval ki tudja, mennyit lennének ott ténylegesen. ~ Azt nem mondom, hogy olyan szellemmel még nem találkoztam, aki konkrétan vele akarná felvenni a kapcsolatot, mert nem festjük az ördögöt a falra. Szokásuk ugyanis a szavak erejét felhasználva cselekedni. ~Összességében nem érdemes, kivéve, ha mindig lógok nekik egy-egy szívességgel, de az én befogadóképességem is véges.~ Inkább a védelmi amulettben gondolkodnék, de erről majd beszélnem kell az őrzőkkel. ~Nem. Illetve, tudnának, de nem tudnak. Senki sem mond semmit, nem is értem. Komoly dologról van szó, ez tény, de hogy mi akadályozza őket abban, hogy beszéljenek, arról fogalmam sincs.~ Ötletem van, de olyan szinten abszurdnak tűnik, hogy eszemben sincs emlegetni.
A váll bökésre csak somolyogtam a bajszom alatt. Jól esett a pillanatnyi könnyedség, és ahogy láttam, neki is. Mostanában úgysem volt sok alkalmunk ilyesmire szerintem, mellett ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb ilyen. Sokkal jobb, mint az öngyilkosság téma, az biztos! Úgyhogy röpke feszegetés után fel is hagyok vele, épp elég haláli élménye volt a falkának. - Ezzel a felajánlással még élni fogok - vigyorodtam el a kakaóra. Szeszélyes szellemek... nem lepett meg, hogy annak titulálta őket, ha csak Alignakból indulok ki, nem esik nehezemre elhinni, hogy azért a többi sem egy szent. Egy részem a történtek tükrében valahol ódzkodik attól, hogy még közelebbi viszonyba kerüljek ezzel a világgal, másik részem viszont nem talál semmilyen más utat, amit járhatónak ítél. Tulajdonképpen egy hónapon belül kétszer is megszállt, nekem pedig ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy tisztességesen ráparázzak a dologra. Pláne ezzel a feltámadással együtt. Igyekeztem minél kevesebbet rágódni rajta, de önkéntelenül is visszatértem ehhez szinte minden gondolatmenetem végén. ~ Akkor hagyjuk. Nem szeretném, ha túlvállalnád magad miattam, és már így is rengeteget segítettél ~ mosolyodtam el hálásan. ~ Igazság szerint a védőszellem kérésén is gondolkodtam már, bár nem tudom, hogy az ilyesmi hogyan működik pontosan, de... Azt hiszem, a farkasom mellett nem hiányzik plusz egy hang a magánszférámba ~ húztam el a számat. Egy dolog, amiről a Szellemek sem beszélhetnek. Megnyugtató. És belegondolva, lehet, hogy jobban járna mindenki, ha semmi sem derülne ki. Boldog tudatlanság - de kit áltatok, amikor élből erre vonatkozó kérdésekkel bombáztam Lilit? Ha okosabb is volna a strucc-politikát választani, akkor sem tenném, mert amikor el akartam fordítani a fejem se hagyták. Hát akkor már elébe megyek, ha tudok, még ha el is borzaszt, amit találok. ~ Eddig úgy gondoltam, hogy a Vörös Hold egy őrült, vérszomjas ős ámokfutása minden konkrét cél nélkül. De félek belegondolni, hogy állhat mögötte elképzelés, ami minket közönséges bábokká redukál. Még jobban, mint egyébként. ~ Túl kevésnek, kicsi éreztem magunkat. Átkozottul zavaró. Amikor kihozták mindazt, amit rendeltünk, jóval kisebb vehemenciával vetettem rá magam, mint azt eredetileg képzeltem. Kissé ahhoz hasonlított, mint amikor először ejtettem zsákmányt és eleinte csak bizalmatlanul méregettem, szaglásztam, mintha nem hinném el, hogy tényleg az enyém, tényleg én kaptam el, holott az ösztön már tisztában volt a helyzettel. Furcsa volt újból rendesen és sokat enni, de jól esett, ahogyan az emberek közelsége is. Nem esett volna nehezemre belealudni ebbe a kényelmes érzésbe: élők mindenütt, alapzaj, duruzsolás, beszédfoszlányok, mindezek ellenére pedig teljes nyugalom és csöndesség. Hozzá tudtam volna szokni életem hátralevő részére.
Erre csupán mosolyogva biccentettem, ugyan nem imádtam csendben a kakaót sosem, de nem híreszteltem, hogy mennyire szeretem magam is. Félő, hogy még a végén Shane rástartolna a készletemre, neki meg elég nehéz nemet mondani. Noha be kell vallanom, számomra ez mindenki esetében helytálló, elvégre elég könnyű kenyérre kenni. - Hmmm… Ez ugyan szólhatna a választéknak is, de sokkal inkább Darren szavai azok, amik erre késztetnek, elgondolkodva harapom be az ajkaim, bámulva az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb falatokat, de nem az jár a fejemben, hogy mit kéne választanom, hamar kilökte a téma, mondhatnánk, hogy szakmai ártalom. ~Igazság szerint, én pontosan úgy gondolom, hogy jól jönne neked egy. Tudod, a legtöbb védőszellem pont azért akar azzá válni, hogy segítsen. Vannak persze kirívó esetek, én például a mai napig várom, mikor támad le ezzel a megboldogult Teremtőm… De összességében jót akarnak, és… ha olyasvalaki lenne, aki a farkasodnak is fontos volt, akkor határozottan szép esély lenne a dolgok kellemesebbé válására.~ Rábeszélni semmiképp sem akarom, és ez nem is úgy működik, hogy csak úgy benyújtjuk az igényünket egy védőszellemre. Ez olyasfajta felelősségteljes feladat, amik ők maguktól akarnak felvállalni, és kezdenek el szépen lassan betörni a kiszemelt életébe. ~Ha engem kérdezel, jobbnak tartom, ha a szellem dönt erről, nem te kéred a segítségét, az akármilyen lehet, olyan, akit sosem ismertél, aki talán bölcs, és utat mutathat, de a te problémádra nem fogja tudni a megoldást. Erre azonban ki tudja, érdemes-e várni, lehet, hogy soha senki sem fogja úgy gondolni azok közül, akiket valaha ismertél, hogy a segítségükre van szükséged. Ha mégis szeretnél belevágni, én itt vagyok, megteszem, amit tudok.~ Hozzákötni nem tudom, de megtalálni a lehető legmegfelelőbb szellemet menne, efelől nincs kétségem. Szeretnék is segíteni, de ez olyan döntés, amit nagyon alaposan meg kell fontolni, mert sajnos vissza is üthet. Szeretek idealista lenni, és hinni, hogy csak jól alakulhatnak a dolgok, de ez nincs így. Mindenben van kockázat, hol nagyobb, hol kevesebb. ~Sajnos határozottan attól tartok, hogy Alignaknak bizony megvan a maga célja ezzel az egésszel, és tudod, ezzel igencsak szépen idecsapott, viszont azt szerintem nem tervezte, hogy feléledünk. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, most még dühösebb lett.~ Nem tudom megállni, bólogatok, de legalább a pult mögött állók azt hiszik, hogy az ő kérdésükre teszem, így kerül csípős szósz a gyrosomra is, ami valljuk be, finoman szólva sem a kedvencem, de az az igazság, hogy a szívószállal történő étkezés után inkább okádok tüzet egy kis ideig, minthogy problémázzak bármin, ami étellel kapcsolatos. ~Komolyan… Évszázadok álltak a rendelkezésére, hogy tervezgessen. Az eddigiek alapján bizony megtette, csak most homok került a gépezetbe. Tudod, ezt valószínűleg most mondom el először és utoljára, de… szörnyen félek, mi lesz jövőre. Nem akarok meghalni, sem elveszíteni a szeretteinket. Nagyon remélem, hogy sikerül valamit tennünk ellene.~ Sóhajtok fel, aztán szerencsére átmenetileg eltereli a figyelmemet az étel, többet kértem, mint amit meg szoktam enni alapesetben, ami elég ostoba elképzelés volt diónyira szűkült gyomorral, de az sem érdekel, ha felrobbanok, akkor is megeszem. Sikerült is, kicsit lassabban, mint reméltem, de az utolsó kanál fagylalt után – szenvedélyem -, nyöszörögve dőltem hátra a széken. - Azt hiszem, kicsit túlzásba estem Nevetek fel, ami az emberek közelségét, a tömeget illette, nekem is jól esett, bár nem voltam olyan sokáig ágyhoz kötve, de az én esetemben eszméletlenül nehéz így is, mert ha csak a szellemek vannak, márpedig a lábadozási időm nagy részében ők barchobáztak az ágyam végében, akkor rövid úton be lehet ám csavarodni. ~Most már csak arra vágyom, hogy leheveredjek egy fa tövébe, és addig aludjak, amíg nem szégyellek.~ Nyilván farkas alakban, mert ami engem illet, nekem az is szörnyen hiányzik már.
~ Aki a farkasomnak is jelent valamit, még él. Aki meg nekem... ~ vállat és csak mosolyogtam, mert nem tudtam mást tenni. Nem volt semmi, amit tehetnék, a siránkozásnál pedig ez a gesztus klasszisokkal jobb. ~ Talán jobban jár, ha békében pihenhet. ~ Hallgatom a fejtegetését, közben pedig felhagyok a falatozással. Általában szórakozott és bohó képem ezúttal teljes figyelemről árulkodik, komolyan fontolóra veszem minden szavát és mérlegelem. ~ Mindenképp át fogom gondolni és nagyon köszönöm, Lili. Szólok, ha mellette döntök, vagy valakinek hirtelen látogathatnékja támadna. Mondjuk valószínűleg azt hinném, hogy megint Alignak kopogtat be hozzám, bár talán nagy beképzeltségre vallana, ha azt feltételezném: ennyire megkedvelt. Höh, köszi, kihagynám a további spanolást. Ebben csak megerősítenek Lili következő szavai. Egy alapjáraton bosszúálló Alignakka se bírtunk, ha most még dühös is... ~ Hát tudod... most tényleg elgondolkodtam azon, hogy összecsomagolok mindenkit és elhúzok innen veletek együtt a világ másik felére. ~ De azoknak szerintem legalább a fele egy tapodtat se moccanna, akik itt vannak, úgy pedig nem buli a menekülés sem. Amikor vállalhatatlanra iszom magam és a főúton kergetnek a zsaruk, az is csak úgy poén, ha legalább még egy valaki rohan velem és üvölti, hogy "Nem akarom a bototokat a seggembe!" Hiányzik James. - Ha túl durva, cserélhetünk - mondtam vigyorogva a vaktában begyűjtött csípős szószra, amivel megáldották a gyrosát. Én se rajongtam érte, de jobban bírtam azt hiszem, mint ő. A félelmeit hallva nem mondtam semmit, csak megfogtam a kezét, és még sebbe se tudtam semmi biztatót csempészni. Mert nem tudtam mivel biztatni, azzal meg hülyeség lett volna álltatnom, hogy úgyis megoldjuk valahogy, nem lesz semmi baj. De itt vagyok, mellett, mellettük és minden világgá szaladási vágyam ellenére is itt leszek jövő áprilisban. Addig pedig valahogy megpróbáljuk magunkat összeszedni, felkészülni valahogy az elkerülhetetlenre. ~ Ha kell, őt is öltánc-terrorban tartom ~ mondtam félig viccnek szánva, ám ha tudnám, hogy ez segíthet, képes lennék megtenni. Mert gyűlölöm, hoyg kétszer is felhasznált, hogy rángott, mint egy közönséges bábot, aminek a szabad akarat még fogalmi szinten sem létezik, és bármit megtennék, hogy még egyszer ne merészkedjen a közelünkbe.
Mindketten annyit ettünk, amennyi jól esett, pontosabban amitől pár hónapos terhesnek néztünk ki. Elégedetten simogattam a pocakomat és fürödtem a környezetm keltette bizsergésben. Helyben el tudtam volna aludni, s ahogy hallottam, Lilinek is hasonló dolgok fordultak meg a fejében. Ha farkas alakban lettem volna, megmozgatom a fülem, így viszont lusta, lapos pillantást vetettem rá, majd nyújtóztam egyet, ügyelve, hogy senkinek még véletlenül se keverjek le. ~ Akkor menjünk ~ indítványoztam és fel is keltem, hogy magamhoz intve a pincért, a fogyasztásunk árát némi borravalóval megfejelve fizessek. - Gyere! - nyújtottam felé a kezem és a megfogta, kivezettem a bisztróból. Kicsit lóbáltam, de el nem engedtem a kezét, gyermeteg lelkesedés apró jelzése volt ez. A képemen szétterülő vigyor azonban annál hivalkodóbb. Nem volt titok, hogy az erdő felé vezettem, és amikor eléggé bent jártunk a sűrűjében ahhoz, hogy ne kelljen leskelődőktől tartanunk, alakot váltottam. Ha kellett, orrom bökdösve noszogattam kicsit: ne legyen rest, jöjjön csak, most tértünk vissza, most érezhetjük megint, milyen élni, éljünk hát! Ha jött, együtt kocogtunk kényelmes tempóban a fák között, s csak annál a helynél álltunk meg, amit megfelelőnek ítélt. Ott mellé telepedtem, hozzá gömbölyödtem, fejemet a hátára hajtottam és engedtem, hogy pihenjen, amíg csak jól esik neki. Aludjon csak, majd én figyelek helyette is, némán kérve az ő kedves Szellemeit, hogy hagyjanak neki pár órát, ami alatt úgy aludhat, ahogyan csak az élők tudnak.
//Bocsánat az elnyúlásért és nagyon-nagyon köszönöm!!! <33333333 //
Kezdőlap
//
