A forrócsoki finom. Mondjuk először a vastag üvegpohárba állított hosszú kanállal elkezdtem kilapátolni a tejszínhabot a tetejéről, aztán csak akkor kortyolok bele, amikor szó-szó eltüntettem minden "akadályt". Nem igazán nézelődök, csak az italt bámulom, a színét, az állagát. A felszálló gőze illatába is legszívesebben belehemperegnék. El is feledteti velem, hogy az imént milyen hatalmasat bénáztam. Amikor azonban intenzív farkasszagot érzek meg mellette, kissé összerezzenek és felemelem a tekintetem. Na de azért nem annyira magasra... Ágyék-tájékon kissé megtorpanok, aztán fel az érkező arcára, de még véletlenül sem a szemébe. Helyette inkább a szájára. A torkomban lévő gombócból már úgy érzem, hogy hatalmas tüskék is kezdenek nőni, úgyhogy mielőtt válaszolhatnék, először is nagyot nyelek, aztán kissé tátott szájjal szellőztetem a gyomrom. - Nem. Ennyire futja. De még ez is elég szerencsétlenül jött ki, hiszen alig hallok valamit a szívdobogásomon kívül. Még a bisztró háttérzaja is elhalt mellette. - Ha... Haaa ez a te területed, én nem akartam bajt. Állást keresek. Teszem hozzá gyorsan. Teljesen megfeledkezem már a csoki ízéről is illatáról, pedig ott ül a nyelvemen. Lehajtom a fejem és sietősen felpattanok a székről. - De akkor én el is megyek. Motyogom annyira halkan, hogyha nem lenne ilyen hatalmas és öreg farkas, akkor egészen biztosan nem hallaná. Nem bízhatok abban, hogy ő is olyan "jóindulatú" lesz velem, mint az a Mika nevű nőstény.
Te jó ég, ha tele lenne a képem sebhelyekkel és dúvad ábrázattal bírnék, megérteném ezt riadalmat, de ennyire nem lehetek ijesztő! Vagy igen? A kisfarkas a szemembe se mert nézni, ami annyiból zavart, hogy én viszont szeretem, ha az, akihez beszélek, rám néz, a szemembe, nem pedig valahova alá. Hát ez így jó lesz... Azzal párhuzamosan, hogy leültem, mert mint mondta, nem várt senkit, ő felállt. Mintha libikókáznánk. - Ülj már vissza! - mondtam kicsit elnyújtva a szavakat és lustán a székre mutattam. - Igyál nyugodtan, ha kihűl, már nem olyan jó. - Sakari tudna neki tartani egy másfél órás előadást szerintem a kakó megfelelő fogyasztásáról. Adjunk hát hálát az ősöknek, hogy nem indított még Farkaslakban ilyen kötelező kurzust a falkatagoknak. - Ha azért jöttem volna, hogy elzavarjalak, azzal nyitok, maradj nyugton a seggeden, és válaszolgass, semmi mást nem kérek - mondtam türelmes,nyugodt hangon. Az, hogy nem tűnt nagy betyárnak, enyhe kifejezés, inkább olyannak, mint akit a legkisebb baklövésért is szükségtelenül durván fenyítettek, ezért elég egy erősebb farkas közelsége ahhoz, hogy fülét-farkát behúzza. Nem azt mondom, hogy kezdjen el arcoskodni, meg pattogni, de az se jó, ha ilyen ágrólszakadt benyomását kelti. Egy kis határozottság még senki gyomrát nem feküdte meg. - Hogy kerültél ide? Nem csak a bisztróba, de egyáltalán Fairbanksbe? nem éreztem rajta a másik falka szagát, szóval szinte teljesen biztosra vettem, hogy nem tőlük kódorgott el. - Ki tudja, talán még álláshoz is jutsz ma, ha a fogamra való vagy - eresztettem meg egy kedélyes vigyort. - Ne értsd szó szerint! - emeltem fel egyből a kezem, mert az eddigiek alapján, képes és azt hiszi, fel akarom falni. - Nem leszel a vacsorám, és amíg nem adsz rá okot, bántani se foglak - ígértem komoly ábrázattal. Kicsiket legfeljebb nyomós okkal ruháztam meg, a verés nem feltétlenül a legjobb nevelési módszer, vannak, akiknél kifejezetten ártalmas tud lenni.
Nem teketóriázom - ha egyszer azt mondta üljek le, hát én Isten bizony leülök, de hogy igyak és ráadásul nyugodtan, nos... Az egy kicsit kivitelezhetetlennek tűnik ebben a görcsös állapotban. Ennek ellenére a számhoz emelem a poharat és leerőltetek egy kortyot, majd a pulcsimba törlöm a szám. Az egyáltalán nem zavar, hogy káromkodik. Bár, ahonnan én jövök, ott mindenki túlságosan sznob volt ahhoz, hogy ilyen durván fejezze ki magát. Ennek ellenére ki vagyok én, hogy megsértődjek a modorán? Egyelőre csak nagyon hálás lehetek azért, hogy közli velem, hogy nem kíván széttépni. Még. Bólintok, hogy felfogtam, amit mond. Vajon miket fog kérdezni? Hirtelen átsuhan rajtam, hogy mi lesz, ha kiszedi belőle Masát és azt, hogy jó barátok vagyunk, és és és... Inkább veszek egy mély levegőt és hosszan, hangtalanul igyekszem kifújni. És ezzel párhuzamosan először nézek bele a szemeibe. Elképesztően karakteres arca van ennek a hímnek. De a legjobban mégis az fáj, hogy mennyire laza és könnyed amellett, hogy határozott. Bezzeg ha az előbb így mentem volna oda ahhoz a pultoslányhoz... De kis is zökkenek, mert az előbb emlegetett kérdések már szinte záporoznak is. Én pedig illedelmesen válaszolok: igyekszem lassabban beszélni, mint ahogy a feszültségtől kikívánkozna. Az pedig mégis ad némi reményt, hogy talán, esetleg van rá esély, hogy legyen állásom. Meglehet, hogy nyomasztó lenne egy ilyen idős idegen farkasnak dolgozni, de megígértem Masának. A humorosnak szánt megjegyzését elengedem a fülem mellet. - A Klánom kidobott, mert... Megszegtem az egyik legfontosabb szabályt. Elismerést akartam kivívni, és beharaptam egy lányt, de sajnos nem örökölte a Klán bundaszínét, ezért őt megölték, engem pedig összevertek, bedobtak egy kocsiba a sértésért, aztán kidobtak a közeli erdőben. Pár napig bandukoltam és rátaláltam a városra. Sikerült egy szuszra elmesélni a rövid, mégis viszonylag részletes összefoglalót a közelmúlt eseményeiről. Próbáltam halk lenni annyira, hogy senki illetéktelennek ne üsse meg a fülét a történet. - Néhány hónapja megismerkedtem valakivel, aki befogadott az otthonába, de mivel ő is csak bérli a házat, meg hát valamiből enni is kell, így megígértem, hogy amint lehet, szerzek munkát. Én halászvárosól származom, bírom a koszos fizikai munkát, de mivel kell a pénz, bármire hajlandó vagyok. Na jó, ez egy kicsit erősre sikeredett. A hím bepillantást nyerhetett abba az őszinte reménykedésbe és alázatba, ami úgy általában jellemző rám. Amikor erre ráébredtem, levettem róla a tekintetem. - Ó. Csúszott ki a számon, amikor ráébredtem, hogy kissé túlzásba estem. Ha iszom egy jó nagy kortyot, talán több részletet kitakarok az égő arcomból...
Figyelmesen hallgattam, amikor beszélni kezdett, kicsit összehúztam a szemem, ahogy figyeltem az arcát, hogy minél többet leolvashassak róla, közben a szavait se hagytam elkallódni az éterbe. Elismerést akart kivívni... talán mégse olyan elveszett, mint elsőre tűnik. Lehet, hogy nem sok, de némi becsvágy szorult belé, vagy inkább elfogadásvágy lenne? Nem mindegy, az előbbi, megfelelő keretek között előre visz, az utóbbi megnyomorít és tálcán kínál mindenkinek. Vajon nála melyik lehetett inkább? Az utolsó mondatánál lehunytam a szemem és szusszantottam egy nagyot. - Ezt meg se hallottam! - K*rva nagy mázlija, hogy versenyekben és nem hímringyófuttatásban utazok, ha egy olyannak tálalt volna ki, vagy szervkereskedőnek, vagy akármi más gusztustalan fajankónak, csúnya véget ért volna a napja. Bár így sincs garantálva, hogy boldogan fogja álomra hajtani a fejét. Egy darabig nem szóltam, kicsit magamban forgattam a hallottakat és ittam a kólámból. Fiatal volt, kétségtelenül. Nem egy nagy májer, ez is tisztán látszik, inkább egy elveszett bárány. Vagy birka. - Kóbor vagy, igaz? - Jobb biztosra menni, ha meg hazudni próbálna, megérezném, pajzs ide vagy oda, annyira még nem erős, hogy előlem titkolni tudja a füllentéseket. - Mit akarsz? Mire vágysz? És ne mondd, hogy munkára, mert azt az akarja, kivel együtt laksz. A munka eszköz, nem cél. És ne más mondja meg, hanem Te. Szóval? Bármi jövőkép? Szerencsétlen kisfarkasnak tűnt, de érdekelt, hogy ez csak a felszín és van benne ennél több is, vagy tényleg csak azt "kapom", amit látok. Persze bármelyik is legyen, nem itt, egy pohár kóla és egy bögre kakaó mellett fog kiderülni, ez időigényesebb ennél.
Jó, akkor már inkább meg se szólalok. Megint beállt a durca és a dac, igen. Még a szemöldököm is összeráncolom egy pillanatra, amikor letol. Ő kérte, hogy legyek részletes, nem? Áááá... Aztán eszembe jut, hogy fél perccel ezelőtt még magam is beismertem, hogy eltúloztam, de ennek ellenére hirtelen kedvem lett volna visszaszólni valami sértőt. Megszoktam már a verést. Lehet, hogy a farkasom akarná ezt kimondatni velem, nem tudom. De inkább csendben maradok. - Ha arra vagy kíváncsi, hogy az itteni két falka közül tartozom-e valamelyikbe, akkor az a válaszom, hogy nem. Bocs, de nem igazán ismerem a "nagyvilági" szójárást... És ez tényleg így van. Egyszer világosabb, hogy én egy egészen elzárt kis falkában éltem, ahova a külvilág soha nem jutott be. Se új tagok, se semmi. Aki nem felelt meg a kritériumoknak, látni sem akarták. A kérdésére aprón és könnyedén megvonom a vállam. Az iménti dac elvette a félelemérzetem jelentős részét. Ennek ellenére szinte biztos voltam benne, hogy ki fogom ábrándítani. - Régen volt. Mindig semmibe vettek. Tudod, a Klánom elég sznob volt, én pedig egy csoró munkásgyerek voltam. A teremtőm aztán idővel talált magának egy sármos bankárt, én pedig megunt játék lettem. Be akartam bizonyítani, hogy ennél én több vagyok. Ezért szegtem törvényt. Nem jött be. Újabb vállvonás, mert már tényleg nem érint meg a dolog. És a világmegváltó terveimről is lemondtam már. - De amióta kitettek, nincs semmim. Én csak élni akarok. Nem zavarok sok vizet, nem vágyom senki területére. Azonban... Itt egy kicsit megállok, mert eszembe jut, hogy mit mondott nekem Masa, amikor először találkoztunk. - Szerintem egész normális farkas lehetnék, ha több lenne az önbizalmam. Szóval, ha jelenleg van valami célom, akkor az az. Az önbizalom. Fogalmam sincs, hogy ez a válasz kielégít-e egy többszáz éves domináns farkast. Vajon el tudja fogadni, hogy léteznek olyanok is, akik nem vágynak hatalomra? - Nem ismersz egy Mika nevű nőstényt? Kérdezem hirtelen. Bár lehet, hogy nem lett engedélyezve számomra a kérdésfeltétel, de azért próba-szerencse. Mert annak mondjuk örülnék, ha esetleg itt lenne a közelben. Kíváncsi lennék, mi lett vele...
Egy leheltnyi szemöldökfelvonással jeleztem mindössze, hogy fogtam a hangulatváltást és némileg meg is lepődtem. A kezdés után nem vártam sem dacot, sem flegmát, hát mindkettőt megkaptam. És kutya legyek, de a kisfarksa kezd tetszeni! A következőkből minden kétséget kizáróan leszűrtem, hogy valóban elszigetelten élt, bár az előző télig Fairbanks se volt ennyire nyüzsgő. - Majd megismered. - Kikerült a burokból, vérfarkas, ha nem akar odaveszni, alkalmazkodnia kell, tanulni, fejlődni. Törvényt szegett? Azt a rebellis formáját! Az asztalra könyököltem, államat a tenyerembe támasztottam, és némi vidámsággal vegyes kíváncsisággal méregettem a kisfarkast. Nem volt ebben semmi gúny, csupán egyszerű jókedv. - Kezdésnek nem rossz - bólintottam eltűnődve a célja hallatán. - Egyáltalán nem rossz. - Szórakozottan a kis ezüstkarikát piszkáltam a fülemben, közben pedig folyamatosan agyaltam. A kérdésére összevontam a szemöldököm. - Mika? Sose hallottam róla - ráztam meg a fejem. - A barátod? Megittam a maradék kólát, aztán hátradőltem és kicsit lejjebb csúsztam a széken. Mi tagadás, nem volt túl kényes darab, de amíg nem törik össze alattam, egy szavam nem lehet. - Tudod mit? - kezdtem lassan, megfontoltan. - Megnézzük, mennyit érsz, hm? Én egy mezei asztalos vagyok, de a dolgos kéz mindig jól jön. Nem lenne sok munka, ide szaladsz, oda futsz, hozod-viszed, amit kell. Emellett - és ez már egy kicsit meredekebb téma volt - ha azt látom, hogy munka terén beválsz, és van benned egy kis kurázsi - ó, az volt, a dac és a törvény elleni fellázadás nekem elég bizonyítékul szolgált erre -, akkor nem csak azt fogom megmutatni, hogyan készíts pár lécből íróasztalt. Egy falkába bevételt nem ajánlhattam fel neki, ahhoz az Atanerk vagy az Amarok beleegyezése is kellett volna, de mint az inasom, lehetett próbaidős. Aztán ha beszéltem a fejesekkel, akár csatlakozhat is. - Mit szólsz, Kisfarkas? Akarod, hogy a célodhoz segítselek? Idegen volt, életemben először találkoztam vele, de száz éves sincs, és kikben rejlik nagyobb lehetőség, mint az újabb generációban? Voltam olyan elvetemült mentor, hogy kapva kapjak azokon, akikben egy szikrányi lehetőséget is láttam, de ez nem csak puszta szívjóság volt: szeretném bebiztosítani a "nyugdíjas" éveimet, örülnék, ha akkor azok azok vennének körül, akiket én neveltem ki. Nyugodtabb lennék, az biztos.
Kissé értetlen és zavarodott fejet vágok. Mi ez a hirtelen érdeklődés? Mármint... Most komolyan az a "jó" és az izgalmas, hogy nem tartottam be a játékszabályokat? Mert ha igen, akkor nem csak ez a hím fura, hanem a falka is, amiben benne van. Azon meg pláne meglepődöm, hogy értékeli a célomat. Furcsa, hogy valaki nem azt akarja hallani, hogy nagy és erős gyilkos akarok lenni, minél nagyobb befolyással és hatalommal. De hát basszus, ő tudja. Ki vagyok én, hogy belekössek a nézeteibe? Örülhetek, hogy nem kezd el focizni velem unalmában... - Nem mondanám, hogy a barátom. Csak pár hónapja ő olt az első farkas, akivel itt találkoztam, és ő mondta el, hogy nagyjából mi a helyzet errefelé. De akkor ő biztosan nem a te falkád tagja. - vontam le a messzemenő következtetést - Olyan volt, mint te. Öreg és erős és ő sem akart élve megnyúzni, bár... Kicsit fojtogatott, de aztán segített hazamenni. Na jó, akkor még olyan voltam itt, mint a naposcsibe és eltévedtem. Na bumm! Mindenkivel előfordul, nem? Nem... A soron következő mondandójára egyszerre futott bennem végig valamiféle aggodalommal vegyes izgatottság és öröm. Egyrészt azért, mert bár a feladatok nem tűntek valami bonyolultnak, ennek ellenére már most tudom, hogy végig úgy fogom magam érezni, mintha állandóan vizsgáztatna, hiszen lényegében eddig is azt tette. Szeretnék benne jobban bízni, de egyelőre jobban tartok tőle, mint amennyire lehengerlőnek találom. Bár az mondjuk biztos, hogy elég nagylelkű, tekintettel arra, hogy megtette nekem ezt a felajánlást. Bár a mondandója végét nem igazán értem. - Hanem mit? - teszem fel a kérdést arra, hogy vajon mit fog még megmutatni nekem azon kívül, hogyan legyek jó asztalosinas. - Nos, hát... ööö... - vakarom meg a fejem, miközben ide-oda kapkodom a tekintetem, de aztán csak magamra találok és belenézek a másik farkas szemeibe - Szóval rendben. Csak tudod, nem szoktam hozzá, hogy van célom, ahhoz meg pláne nem, hogy valaki hozzá is segít. De nem akarok a terhedre lenni, szóval amint úgy érzed, hogy csak nyűg vagyok, inkább rúgj ki, jó? A munkáért viszont nagyon hálás vagyok. Mert tényleg az vagyok. Gondolatban már lepereg előttem, ahogy majd szépen hazamegyek és közlöm Masával, hogy kaptam állást. Amilyen aranyos, biztos, hogy valahogy meg fogjuk ünnepelni a dolgot, és a lelkemnek is jobb lesz, mert végre teljes értékű lakótársnak érezhetem magam, aki tényleg le tud tenni valamit az asztalra. - És most...? Jó, hát nem biztos, hogy ez a kérdés önmagában kifejezte, hogy igazából mire is vagyok kíváncsi. De nem áll jogomban sürgetni egy ilyen idős farkast, ennek ellenére érdekel, hogy mikor kezdhetek, hová kell mennem és hogy pontosan milyen munkakörülményekre számíthatok.
Az tény, hogyha az én mancsom alatt is rendetlen lesz, akkor ráncba szedem, de nem azt értékeltem, hogy szabályt szegett - mert ezzel nyilván annak is óriási bajt hozott a fejére, akit beharapott -, hanem hogy van benne motiváció. Amilyen kis gyámoltalannak tűnik, önmagához képest mindez jó alapanyag lehet, amire később építhet(ünk). Arra, hogy nem az én falkámhoz tartozik a nőstény, helyeslően bólintottam, az "öregnél" viszont elhúztam a szám és felvontam az egyik szemöldököm. Jó hogy nem hív kapásból nagypapinak! Tény, hogy az ő szemében matuzsálem lehetek, de na... vannak nálam sokkal idősebbek is a falkában. Nem kellett a pajzsa mögé lesnem, hogy tudjam, mi játszódhatott le benne: az arcára volt írva, az izgatottságát a vak is láthatta, de ez nem baj. Sem szégyellnie sem titkolnia nem kellett. Van, amit nem árt elrejteni, de azt majd megtanulja. A pókerarc-gyakorlása sok idősebb farkasnak is nehezen megy. - Hogy mit még? - visszhangzom a kérdését. - Kiaknázni a vérvonalad nyújtotta lehetőségeket, váratlan helyzeteket kezelni, az erőnlétedet fejleszteni és még van egy s más a tarsolyomban. Ha vevő vagy rájuk. - Előredőltem és az asztalra könyököltem. - Tudást ajánlok, egy falka védelmét, és azt, hogy erős farkast faragok belőled. Az erő alatt viszont ne azt értsd, hogy Terminátor leszel. Sokféleképp lehet valaki erős. Visszadőltem, majd halványan mosolyogva hallgattam a szabadkozását, amikor pedig felajánlotta, hogy tegyem ki a szűrét, ha csak hátráltat, majdnem felnevettem. - Ne aggódj, meg fogom tenni, ha azt látom, hogy reménytelen eset vagy. De hidd el, ahhoz elég messze kell elmenned, hogy kipenderítselek. A szó korban vett értelmében már nem volt kölyök. De a világ dolgaiban és a helyiekben nem volt valami jártas, szóval ésszel már fel tudja érni a dolgokat, és amilyen mimóza, fegyelmezés terén aligha lesz vele komolyabb probléma. Bár ha az a kis dac kinövi magát... Az se egyik napról a másikra lesz. - És most: te megiszod a kakaód, én kifizetem a kólát, utána - ha csak nincs itt még valami dolgod -, bemutatlak a munkahelyednek. Előtte viszont még valamit árulj el, kérlek: emberrel laksz együtt? És ha igen, tudja, hogy mi vagy? Tartottam a választól, mert kevés esélyét láttam annak, hogy esetleg egy másik kóborral bútorozott volna össze: akkor érezném a szagán. Emberszagot viszont senkin sem nehéz felfedezni, az mindenkin ott van, aki nem remeteéletet él. Ha valóban egy emberrel él, akkor lesz még kellemetlen hírem...
Sokféleképp lehet valaki erős... Igazság szerint ez az egyetlen mondat, ami még sokáig cseng a fülemben, mert végül is.. Igaz. Bár, még nem teljesen tiszta előttem, hogy pontosan mégis hogyan lehet valaki.. Vagyis hogy mikben lehet erősnek lenni egészen pontosan, de mégis valahogy igaznak érzem a kijelentést. És azt is érzem, hogy ez a hím tudja, miről beszél, tud minden választ a bennem rejlő kérdésekre. A falka és a védelem... Nos, ezzel még őszintén szólva hadilábon állok, tekintettel arra, hogy nekem a falka még soha nem jelentett semmit azon kívül, hogy egy rakás farkas egymás hátán élvezkedett. Szóval erre és arra, hogy elég messzire kell mennem ahhoz, hogy kitegyen, nem is igazán reagálok. Csak bőszen bólogatok, jelezve, hogy értettem s felfogtam mindent. Amikor azt mondja, hogy elvisz magával most, bőszen fordulok a forrócsokim felé, és olyan iramban húzom le, hogy még mellé is folyik kissé. De annyi baj legyen! Egy egyszerű mozdulattal törlöm bele a pulcsim ujjába, és mintha mi sem történt volna. De aztán jön a fekete leves, amikor a szívem kalapálni kezd, a pupilláim gyönyörűen kitágulnak, én pedig úgy érzem, hogy mindjárt belesüppedek a székbe. Odabent a farkasom is mocorog, mert tudja, hogy védelmet ígértünk annak a lánynak, aki segített nekünk talpra állni és akit az elmúlt idő alatt egészen megkedveltünk. Hazudni úgysem lenne értelme, kimondani azt, hogy igen... Már úgyis teljesen felesleges. - Ugye nem fogod bántani? Én... én nem... - nagy levegő - Én nem engedem, hogy bántsd! Ahogy kimondtam, legszívesebben vissza is szívnám, de nem tehetem, és igazából nem is nagyon akarom, de valami mégis azt súgja, hogy nem beszélhetek így egy olyan farkassal, aki két perc alatt meg tud ölni és aki éppen most ajánlotta fel, hogy kirángat a szarból.
A reakciójából már tudom is a választ. Igazság szerint jobb lett volna, ha hallgat, de hát ezen is át kell esni előbb-utóbb. Már felálltam, amikor a sokkal inkább ostobának, mint bátornak mondható kijelentés elhagyta a száját. Egyfelől mulattatott, másfelől némi sértettséget éreztem. Elvégre hogy jön egy száz év alatti nyikhaj ahhoz, hogy ilyet mondjon, főleg az ajánlatom után? Az erőm nagyját kiengedem, kígyó módjára a pajzsa köré tekerem, nem roppantom össze, csak jelzem, hogy megtehetném. Arcomon olyan mosoly játszott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy enyhe, szórakozott mosoly, vagy sértett, kissé gőgös fintor. - A bátorság jó dolog, de tudd, kivel szemben érdemes előhozakodni vele - mondtam szárazon. - Az idősebbek közül sokakat inkább felhúz, és ezzel a megnyilvánulással azt is elárultad, hogy fontos neked az az ember. Ha esetleg valamiért zsarolni akarnálak, akkor most tálcán kínáltad a fegyvert. Visszavontam a farkasom erejét. Nem megfélemlíteni, csak figyelmeztetni akartam. Ez mindig az első lecke: a kicsik tudják, hol a helyük. Ha annak megfelelően viselkednek, nagyok is lesznek. - Ha esetleg a falka tagja leszel, nem lakhatsz vele tovább. - Akárhonnan is nézzem, veszélyes lenne mindkettejükre nézve, arról meg ne is beszéljünk, hogy véletlenül is elszólhatja magát falkaügyekről, azok pedig nem külsős fülekre tartoznak. - Nem fogja kifecsegni a titkod? - kérdeztem a dzsekimet véve, minden különösebb hangsúly nélkül. Megvártam a válaszát, és nagyon reméltem, hogy a védelme érdekében nem próbált hazugsággal traktálni, mert azért tényleg harapok - vagy legalábbis nem reagálok olyan finoman, mint eddig. Ha túl voltunk az ember témakörön, és a Kisfarkas is összeszedelőzködött, megtettem, amit, eddig nem véletlenül halogattam: a jobbomat nyújtottam neki. - Darren. - Csak így, egyszerűen, egyelőre tudjon valahogy hívni, aztán a többi úgyis alakul menet közben.
A bokámtól egészen a nyakamig tekeredett a hím számomra hatalmas ereje. Megfeszültem, mintha hirtelen karót nyeltem volna, az arcom pedig fájdalmas grimasszá torzult. A szívem hevesen kezdett dobogni, de az érzés mégis olyan családias volt, ismerős, hogy már szinte örömmel töltött el, hogy megint itt van. Hogy valaki már megint erősebb nálam és felettem áll - és nem rest ezt a tudtomra adni. Hiába, nem tehetek semmit, csak hallgatom a dorgálást, és rettegve élvezem a kitüntetett figyelmet. Ennek ellenére a farkas, aki ott nyüszít és kushad a lelkemben, mégis inkább Masára gondol, hiszen ő... Ő nem tehet semmiről és akkor sem szívnám vissza a hímnek tett fenyegető megjegyzést, ha itt helyben megfosztana az életemtől. - Nem vagyok bátor, csak felelősséggel tartozom érte... Szűröm ki a fogaim között a választ, de persze tudom, hogy a hím mondandójában nem ez volt a lényeg. Amikor végül "elereszt", kapkodva veszem a levegőt és rátámaszkodom az asztalra. Kellemes érzés volt... A hiány gondolatába belerázom a fejem, mintha szeretném kiverni a fejemből és arra gondolni, hogy most fel kellene háborodnom, de nem megy. - Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni... Motyogtam már csak megszokásból is. Azonban fájdalmasan hasít belém a következő mondata, amivel eltilt tőle. Persze, gondolhattam volna... Hogy enné meg a franc az egészet, meg ezt a.. Ezt a hatalmas felfújt hólyagot is! Csak ne lenne teljesen érthető és logikus a dolog. Gyűlölöm, hogy látom az igazságot és gyűlölöm, hogy nem változtathatom meg. - Nem fogja. Ha mégis, akkor vállalom érte a felelősséget. Közlöm dacosan és most emelem csak fel a fejem. Nem megy még nekem ez a céltudatosan és határozottan nézés, de azért mindent beleadok, amikor újra ráemelem a tekintetem a hím csokoládé barna szemeire. - Jamie Damien Hayes. Finom mozdulattal simítom bele a tenyerem Darren erős és határozott kezébe. Úgy illik, hogy ne titkolózzak, így én a teljes nevemet mondom el neki, innentől pedig ő dönt, hogy hogyan kíván hívni, de ha ő úgy akarja, akkor egész egyszerűen csak kapcarongyként fog emlegetni. Kikecmergek az asztal mögül és felkapom az üres poharat, hogy engedelmesen visszavigyem a pulthoz. Nem szeretem, ha valaki miattam rohangál. Aztán elég elcseszett hangulatban, de Darren elé csoszogok és várom, hogy akkor mégis hogyan tovább...
- És szerinted mi kell ahhoz, hogy valamiért felelősséget vállaljunk? - kérdeztem vissza minden indulattól mentesen. Az ilyen kis incidensek miatt nem szoktam sokáig haragot tartani, fölösleges erőpocsékolás és ráncszaporítás. - Visszavonnád, ha megtehetnéd? Ha nem, akkor ne sajnálkozz. Nehéz lesz vele, ezt kezdtem egyre tisztábban látni. Az a baj, hogy a szó szoros értelmében már nem volt kölyök, farkasként is kapott egyfajta nevelést és értékrendet, megszokást az előző falkájában, vagyis alapanyagként nem nyers már. Így keményebb munka lesz belőle életrevaló farkast nevelni, de korántsem lehetetlen. Csak azt a szemetet kell kiirtani belőle, ami miatt ennyire elveszett és gyámoltalan. Eléggé elcseszték... - Nincs "ha mégis"! - Megborzoltam a hajam, próbáltam olyan szavakat és kifejezésmódot találni, amikkel egyértelműsíthetem a helyzetét, ugyanakkor nem éreztetem azt vele, hogy innentől póráz a nyakán, aminek a vége az én kezemben van. Nem a gazdája leszek, csak egy mankó, ha pedig komolyan veszi a "rehabilitációt", akkor hamarosan nélkülem is vígan rohangálhat. - Nézd, tök mindegy, hogyan, de biztosra kell ebben menned, érted? Ez egy olyan dolog, aminek elég egyszer kipattanni, utána pedig mehetünk tüzet oltani, lehet, hogy késő lesz. Ha ismered annyira, hogy biztosra tudd mondani, nem jár el a szája, elhiszem. - Addig nem fogok kételkedni a szavahihetőségében, míg okot nem ad rá. - Azt viszont örömmel látom, hogy nem keresel kibúvókat - mondtam és elmosolyodtam, miközben kezet fogtunk. Bizalommániás vagyok, szeretem, ha hihetek azoknak, azokban, akik körülvesznek. - Nos, Jamie, mielőtt bármibe is konkrétan belekezdenénk az első, amit kérek tőled az, hogyha hozzám beszélsz, mindig nézz a szemembe, rendben? - Sem pattogó, sem parancsoló nem volt a hangom, tényleg kértem, és mint olyat, meg is lehetett tőlem tagadni. Nem várom el, hogy két perc alatt gyökeresen megváltozzon, egyelőre az is elég, ha a "követelménnyel" tisztában van. A kimondott követelményt pedig mindig magasabbra pakolom, mint amennyit valójában elvárok - persze így is előfordult már, hogy csalódtam. Megvártam, amíg visszajött, aztán intettem neki a fejemmel, hogy sasszézunk kifelé. Amíg szabad levegőn nem voltunk, nem szóltam semmit, kint bevártam, amíg a Kisfarkas mellém ért, és a műhely felé indultam, indultunk. - Egy hetes próbaidőn leszel, azalatt meglátjuk, mennyire tudunk együtt dolgozni. A fizetést eldöntöd, milyen gyakorisággal szeretnéd kapni, napi bért nem adok, ennyire ne aprózzuk el. A hetit javaslom, de mondom, te döntesz. - Átmentünk az út túloldalára és egy kanyart követően már látszott a cégér. Nem volt nagy cucc, a fő bevételem se ebből származott, de szerettem csinálni, magamnak és a "családnak" nem kellett annyi, amennyit kitermeltem, úgyhogy ment eladásra is. - Nyolckor kezdés, de holnap még gyere hétre, hogy szokd és "belakd", ha ügyetlennek érzed magad, ne ess kétségbe, senki se születik profinak. - Egyébként se az a fő cél, hogy mesteri asztalos váljon belőle. - Ha gáz van, vagy valami kell, ezen a számon elérsz - adtam át neki egy névjegykártyát, amin a mobilszámom és a műhely címe volt. Megálltam, azon gondolkodtam, mit kéne még így elöljáróban elmondanom, mire kéne figyelmeztetnem, ám mivel semmi egyéb nem ugrott, hozzá fordultam. - Kérdés esetleg? Ha egyelőre mindent értett, akkor elbúcsúztam tőle, Ryan már valószínűleg a műhelyben várt, és minél tovább hagyom odabent egyedül, annál többet kell utána pakolnom és rom-eltakarítanom.
Nem mondok semmit, csak magamban puffogok. Tudom, értem én, hogy mi a gondja és hogy milyen veszélyei vannak annak, ha Masa mégis fecsegne. De tudom, hogy nem fog. Nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy ezt megtegye velem, velünk, a világgal. Bár szerintem senki sem venné komolyan, főleg a mai világban, amikor minden tinilány vérfarkasokkal és vámpírokkal akar szexelni... Fura nekem ez a Darren. Kemény szavai vannak, ám amikor kezet fogunk, akkor mégis barátságosan mosolyog, meg egyébként sincs egyáltalán rossz kisugárzása. De tök mindegy én egyénként sem szoktam senkiről rosszat feltételezni, bár ezt meg is bántam párszor. Mibe fogadunk, hogy a szemkontaktus után elkövetkező leckékben tuti benne lesz, hogy "ne bízz meg senkiben"? A jövendőbeli fizetésemet is rá merném tenni, hogy majd arról is megkapom a mondókáját, de ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Na ugye. Szóval inkább a szemébe nézek, amikor kéri és hümmögök egyet, mialatt bólintok, jelezve, hogy megértettem, amit mond. Kisétálunk, én pedig megborzongok. Talán túlságosan átmelegedtem odabent, vagy talán be kellene szereznem egy kabátot. Főleg, ha ilyen magasan fogok majd dolgozni, bár azért abban reménykedem, hogy a műhelyben van fűtés. Magamat átölelve kullogok Darren mellett és hallgatom az utasításait. A korán keléssel nem lesz gond, egyébként is én vagyok a ház pacsirtája, már ami a reggeli ébredést illeti. Mire Masa felkel, általában már mindig kész a reggeli... De most újra elszorul a szíve, és nagyon nem szeretném, hogy ezt Darren most kiszúrja. - Nekem mindegy, ahogy neked kényelmes. De a heti az szimpatikus. Felelem kissé szégyenlősen, amikor a fizetésre terelődik a szó. Nem szeretek anyagi dolgokról fecsegni. Átveszem a névjegyet, nézegetem egy kicsit, aztán beleteszem a farzsebembe a többi kacat közé. Rágó, cukorpapír, cetlik, ilyesmi. Aztán kissé megvakargatom a fejem. - Öööö, nekem nincsen mobiltelefonom. De ígérem, hogy nem kések el, ebben biztos lehetsz. Ha csak rám nem szakad idefelé valami lavina, de egyelőre még nem tartanám jó ötletnek ezt Darren előtt is hozzátenni. Talán az idősebb farkasok nem értékelik a poént sem. - Nem, mindent egyértelműen mondtál el. Akkor... Szóval holnap. Hétkor. Ismétlem meg a szavait, ezzel is erősítve benne azt, hogy komolyak a szándékaim. De azt már nem tudom megállni, hogy ne döntsem meg valamicskét a törzsem, akár a farkas, ha kushad, de a kérésének eleget téve onnan lentről, a helyemről nézek fel rá, bele a szemébe. - És köszönöm. Ha elbúcsúzunk és engedélyt ad a távozásra, elindulok lefelé. Nagyon vacogok, de nem akarok busszal menni. Tudom, hogy nehéz beszélgetés ár rám, ha hazaérek, és örülnék, ha ez a pillanat minél később érkezne el...
Játékosok: Ashley McLoyd & Abigail Cecile Cross Civilek: 12 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Abi a munkaideje után beugrik, hogy vegyen magának valamit. Ashley pedig egész egyszerűen inna egy forrócsokit. Oké, hogy nem megy civilek közé, de egy csokivételbe csak nem hal bele senki... A pult mögött az esti forgalomra való tekintettel 3 huszonéves lány szolgál fel. Egy férj és egy feleség éppen sorban állnak és azon veszekednek, hogy mit rendeljenek. Egy két gyerekes (6 éves kislány, 13 éves lányzó) család ül a sarokban, a kicsilány magára öntötte a kakaót és kegyetlenül elkezd sírni. Egy másik asztalnál 28 körüli srác ül egyedül és szendvicset eszik. Egy harmadik asztalnál pedig két 19 éves lány hahotázik és pletykál idegőrlően egy-egy üdítő társaságában.
*Ma pont azon a napok egyike volt amit Darren kiválasztott, hogy vele maradok ma éjszaka. Azonban még nem volt otthon és a forró csoki is elfogyott. Ami azért meglepő, mert a Tündérke mindig fel szokta tölteni a konyhát, de úgy látszik ma szabadnapot vett ki. Nekem pedig forró csoki kellett, de hát ez van… Lassú léptekkel sétálgattam az éj leple alatt lila nadrágomba dugott kézzel, hogy kitisztítsam a fejem. A csoki illata szinte megcsapta az orrom, ahogy a gondolataimba merülve már azt sem tudtam, hogy merre is vagyok pontosan. Lassú és kicsit sem határozott léptekkel mentem a bisztróhoz és léptem be. Az emberek és az ételek illata szinte egyszerre tódult az orromba, ahogy a gyerek üvöltése is vegyült az apró, szívek dobogásával. A farkasom ficánkolni kezdett az ingerre, de csak beálltam a sorba, vékony sálam az orromra húzva, hogy a mami parfümje kizárja az illatukat, még ha a hallásommal nem is tudtam mit kezdeni, ennyit tehettem. Idegesen, feszülten csavargattam az ezüstláncom a csuklómon mely szinte hozzám nőt mióta megtudtam, hogy hordhatom akkor is ha fáj. Összefogott szőke hajam látatni engedte az arcom, melyen a feszültség ott volt, ahogy zöld íriszeimben is a félelem. Röhej, de féltem az emberektől. Féltem, hogy valami kárt teszek bennük, vagy ne adj isten olyanná teszem őket mint én magam. S bár sokat nem tudtam, de azt igen, hogy még csak most lesz a harmadik teliholdam és mocsok fiatal vagyok. Darren szó nélkül végezné ki, jobb esetben engem csak megbüntetne és életben hagyna, hogy fiatal kori baki. De én, Én senkinek nem kívántam a halált, senkinek nem adtam volna azt az átkot át, ami rajtam volt. Még ha az esetemben áldás is. Igen, elfogadtam, hogy ennek köszönhetem az életem, azt, hogy még képes vagyok levegőt venni és érezni. Még ha ezek mellé társult az is, hogy sokkal jobban éreztem mindent. Ahogy most is, az előttem álló lüktető vérkeringését. Kívántam, kedvem lett volna… ~Nem, nem és nem! Nem szabad erre gondolnod Ash!~ Figyelmeztettem magam és a veszekedő pár miután végre veszekedés útján eldöntötték, hogy mind a ketten mást kérnek végül riadt tekintetem emeltem fel a pultos lányra. * - Szép estét! Egy pohár forró csokit kérnék, elvitelre, ha lehet. * Húztam el a számat bocsánat kérőn. Nem tudtam itt maradni, ha maradok… akkor mindennek vége. * - Minden rendben kislány? * Hallottam meg a nő kissé aggódónak tűn kérdését miután körbe kaptam a tekintetem, amely végül ismét rajta állapodott meg, ahogy a tárcámért nyúltam a zsebembe.* - Igen, csak a sírás… fáj Tőle a fejem. * S a lelkem. A farkasom ingerelte az éles hang, ahogy a lányok nevetése is. Meg akarta szüntetni, ki akarta iktatni az erős zaj forrását mely bántotta a fülét. Na igen, nem csak nekem kell hozzá szoknom ehhez, hanem neki is. Még ha farkasként szerettem is, hisz megkönnyítette a dolgom. Nem is kicsit, pláne vadászatokon. De csak csendesen vártam a soromra, míg elkészítik az italt, hogy minden rendben legyen és elmehessek innen. Közben félre álltam a sorból, hogy a következőt is kitudják szolgálni. Kezeim a karjaim köré vontam és fejben elkezdtem dúdolni a Zombie számot, a számom. Amiről aztán Sam jutott eszembe és akaratlanul is egy halvány mosolyt csalt az arcomra, annak ellenére, hogy az esetek kilencvennyolc százalékában felbírnám akasztani.*
Egy újabb nap letudva a rendelőben. Miután elfogytak a sérültek, és a rendelési időm is lejárt, nekiláttam rendet rakni, kitakarítani, mint minden egyes munkanap végén. Ezek nagy részét amúgy is muszáj minden nap letudni, pláne így, hogy a sok behordott hó meg sár miatt nap végére finoman szólva is koszos a rendelő… Miközben egy régi dalt dúdolásztam, nekiálltam összesepregetni, felmosni a csempét, elmosogatni a konyhában, elpakolni a száraz edényeket, kivinni a szemetet és új szemeteszsákot rakni helyette. Fertőtleníteni az orvosi eszközöket, majd visszapakolni mindent a saját helyére, hogy ha kell, egyből kéznél legyen. Ez nem az otthoni konyhám és a konzervnyitó esete, hogy basszus-hová-is-tettem? A helyén van, és pont. Szépen, tisztán. Még egyszer lecsekkoltam, hogy minden gyógyszerből, kötszerből, fertőtlenítőből van-e elég a szekrényben, majd miután úgy találtam, hogy rendben lesz, előtúrtam a pénztárcámat. A többi cucc egyelőre marad, még úgy is visszajövök értük. Ma kivételesen mozgalmas nap volt, 3 láb- és 4 kéztöréssel, meg mellette a megszámlálhatatlan zúzódással- és horzsolással, így azt hiszem érthető, hogy hazaérve nem sok kedvem volt még nekiállni főzni, akármennyire szeretek is. Azt hiszem, holnap nem fogom megúszni a bevásárlást. A tegnapi adagból meg már semmi sem maradt, így aztán jött a már jól bevált „B” terv – A síparadicsom büféje. Egész ehető kajáik vannak ilyen „vészhelyzetek” esetére, na meg miután már lassan 2 hónapja itt dolgozok, ismerjük is egymást. Elég csak szólnom valamelyiküknek, és mire végzek a munkával, össze is csomagolnak nekem elvitelre, csak be kell ugranom érte. Tisztára kényelmes, nem? Most is épp az előre összeállított kis vacsimért indultam, csak mivel megint a szokásos tömeg volt, csak beálltam a sor végére. Pofátlanságnak tartanám, hogy csak simán előresétálok, pláne, ha más már régebb óta vár a sorára… Most még 10 percet várnom kell, hát istenem. Körben csak nézelődök, hogy kik vannak még itt, viszont a büfés lányokon kívül senki ismerőst nem látok. Vagyis… na jó, a srác az asztalnál, ő ma a rendelőmben is megfordult. Megcsúszott a lépcsőn és leesett, de szerencsére egy kis bokaficamon és némi könnyed zúzódáson kívül nem volt komolyabb baja. Már csak ezért is jók a vastag téli ruhák, oké, hogy minden csúszik, de legalább az esésből is egész sokat felfognak. Ha esetleg felnéz a szendvicséből és felismer fehér köpeny nélkül is, akkor biccentek neki köszönésképp, de ha nem, hát nem. Pár perc, és végre a civakodó gerlepár is tovaszállt. Sosem értettem, hogy sok ember miért nem képes kulturáltan kommunikálni egymással, egyből csak a veszekedés meg a kiabálás. Pláne ilyen piti kis jelentéktelen dolgok miatt… Közben még egy sírás is felcsendült a háttérből. Aggódva kaptam arra a fejem, de úgy tűnik, nem történt semmi komoly, csak a kakaó borult ki. Egy pár pillanatig még figyelem, ahogy az anyuka nekiáll letörölgetni a foltot a kislány kabátjáról, de aztán inkább visszafordulok a büfé felé. Ééés igen! Már csak egy fiatal lány van előttem, egy fiatal vérfarkas. Nem rémlik, hogy láttam volna korábban, bár nem úgy néz ki, mint aki sok vizet akarna zavarni, sőt… ahogy a viselkedését figyelem, meg meghallom a hangját, inkább tűnik riadnak és megszeppentnek. Bár lehet, csak fáradt. Ahogy odébb áll, a pulthoz lépek, majd nekidőlve köszönök a lányoknak. -Nicsak, Abi, már azt hittük, hogy kiment a fejedből és hazamentél. Ilyen sok sérült volt ma? -Mit ne mondjak, kicsit nyüzsisebb nap volt, mint általában, bár annyira nem vészes. Figyelj csak, Hannah, maradt még a gyümölcssalátátokból? Ha igen, akkor egy olyat is pakolnál a többi mellé? -Az épp az előbb fogyott el, de ha vársz egy kicsit, akkor mindjárt összedobok egyet, nem tart sokból. -Ó, köszi! Örök hála érte… Amúgy se sietek, szóval… meséljetek, történt itt valami érdekes nap közben? –kérdezek vissza, majd hallgatom, ahogy nekiáll elmondani, hogy milyen tömeg volt, az egyik szállító elakadt a hóban és 3 órát késett, a másik ide se ért, csak holnap fog jönni, mi az időjárás előrejelzés a hétre, meg néhány főbb hír, amit az este 6-os híradóból tudtak meg.
*Nem, nem és nem. Valahogy még a zene sem tudta kiűzni a hangokat a fejemből. Hallottam, éreztem a vidámságot, a keserves ijedséget és ott tomboltak a fejemben. Mintha csak belülről marnák az agyam, a tudatom és késztetnének vadászatra, a létezésük megsemmisítésére. Mindig is ettől féltem, s a saját félelmem ily közeli megtapasztalása csak még jobban hergelt. Sosem szerettem félni, de ki az, aki szeret? De kérdezhetném azt is, hogy ki az, aki szereti mások félelmét? Bennem egy vékonyka hang, mély és erőteljes morgása felelt eme kérdésemre. Na igen, a kislány élvezte a félelmet, a rettegés nyálcsorgató illatát. Ám a sorban következő nő – Abigail - hangját sem élveztem jobban, mint a csajok nevetgélését és szinte már irritálóan vékony hangját. Tipikusan azokra a lányokra emlékeztettek, akiket nagyívben kerültem az iskolában. De most, most mégis kedvem lett volna hozzájuk. Apró ujjaim a nyakuk köré fonni, hallani a lágy és erős szövetek szakadását, amik megadják magukat éles, hosszú karmaim alatt…* - Hogy… mi? * Pislogtam, ahogy meghallottam a kislány megszólítást. Egy párszor biztos elhangzott mire kirántott a „vágy(rém)álmomból. De ezt csak onnan gondoltam, hogy már erélyesebben hangzott el és tekintetem lesütve kértem bocsánatot néztem az elém tolt csészére, majd vissza a pultosra. Elvitelre kértem, nem hiszem, hogy ezek a csészék, alátéttel arra volnának. De én szólni ilyen apróságért? Biztos a nagy csevej a szőke, irritáló hangú nővel elvette a figyelmét. Egy köszönömöt elrebegve ültem le az egyetlen egyedülálló asztalhoz, amely a család, a fiatal fiú és a nevetgélő lányok asztalai fogtak közre. Leülhettem volna máshova is erre a pár percre, de egyikhez sem akartam túl közel lenni, hogy ne legyen meg a kísértés. De talán elszámoltam magam, hisz így egyszerre kaptam mindenhonnan. Jajj Darren… fuss be kérlek, akár szó szerint is. Vagy legalább valamelyik falkatársam. Röhej, de még nekik is örültem volna. Egy pillanatra lehunytam a szemeim és csak a forró csokim illatával foglalkoztam, próbáltam minden mást kizárni. A hangokat, azokat az apró dobbanásokat, az öröm, a szomorúság – ami a fiúból áradt -, a kellemetlenség és volt még valami… valami, amit nem tudtam azonosítani, de mégis furcsa egyveleget alkottak így ezek együtt. Soha, soha többet nem jövök emberek közé egyedül. Fogadtam meg magamban, ahogy épp a csészém felé nyúltam. Ám, csak félig jutottam el a mozdulatban, mikor a testem átjárta valami. Az a fajta fájdalom, ami az első átváltozásaim alatt éreztem… ~ Jajj ne… ne most. ~ Futott át a gondolat a buksimon, mikor ajkaim összeszorítva haraptam rá a szám belső peremére, hogy elfojtsam a sikoltásom. A testem ívbe feszült, ám ahogy belém nyilallt a székem egy koppanással borult fel velem együtt, s a levegővel együtt egy keserves nyögés is felszakadt az ajkaim közül. A csontjaim újra eltörtek, ám sokkal gyorsabban és hevesebben öltöttek újra alakot, miközben azt hittem, hogy ott döglök meg a fájdalomtól. Már éreztem a rémület ízét… Két lábra állva, Hókuszpókot megszégyenítő görnyedt háttal, kaptam körbe a tekintetem, s ezzel egy időben egy ugrással csaptam le, a srácra, aki épp segíteni akart és csak hátrálva távolodott már tőlem. Egy hangya volt hozzám képest, egy olyan állat mely felé a karmos mancsom kapott és ragadta meg a törzsénél, hogy kellő magasságba emelve nézzek ijedt tekintetébe, a magam vörösével. Ám még mielőtt sikolthatott volna akasztottam a mellkasába másik mancsom karmait és téptem szét azon nyomban a számhoz emelve, hogy fogaim is belemélyesszem és megízleljem a vérét, amely még mindig olyan hevesen pumpált a szíve még pár pillanatig, ahogy az utolsókat rúgta. Hallottam, ahogy markom alatt a csontok ropogtak, ahogy a lágy szövet megadta magát a karmom vájásának. A vér ritmikus csöpögése mely a lábaim előtt gyűlt tócsába, ami most is ott vöröslött a pofámon, szinte virítva a hófehér bundámon. Még többet akartam, mindet akartam. Az összes éltető vörös apró patakot, mely itt lüktetett a fülemben szinte ízekre szedve a dobhártyám a sikolyokkal keverve, amik szinte mindenfelől áradtak. Talán csak egy pillanat volt az egész, míg kimúlt az élet ebből az állatból. Nekem olyan kellett, ami még ver, aminek hallom a hangjait. Hanyagul hajítottam el s az, a falhoz csapodva hullt a padlóra már rég megadva magát a végnek, az Alaszkai időjárásnak hisz meleg vére is hűlni kezdet, de csak tovább szított. Még el sem engedtem már ugrottam is tovább, a leghangosabbhoz, aki valaki mögött rejtőzött. Hosszú léptemmel egyhuzamban lendült a karom, hogy az védő falat – aki az apuka volt – elhárítsa az útból, aki egészen a pult mögött csapódott be hangos csörömpölést idézve elő, ahogy a poharak, üvegek törtek teste súlya és a becsapódás ereje alatt. Egy hangos morranással kaptam a kislány felé és fontam apró teste köré a mancsaim, miközben felemeltem…
A forró csokijára váró lány tényleg nem lehetett a helyzet magaslatán, de legalábbis a gondolataival eléggé elkalandozhatott. Csak egy kissé furcsállva néztem utána, ahogy az asztalához sétált, hogy minden rendben van-e, de aztán úgy tűnt, hogy meglesz egyedül is. Tévedtem. Ráadásul nem is kicsit… Ahogy meghallottam azt a jellegzetes puffanást a földön, riadtan pördültem meg, hogy lássam, mi történt, de azt kell, mondjam, még így is meglepett a látvány. Így hirtelen csak azt hittem, hogy elájult, vagy megbotlott, amikor megpróbált felkelni az asztaltól, ám ahogy megláttam, ahogy néhány másodperc alatt átváltozik farkasemberré, egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben. Persze onnantól már ugrottam is, hogy mentsem a menthetőt. Ugyanis az emberek hirtelen még fel se fogták, hogy igazából mi történik, valami bűvész trükk, előadás, vagy mi a fene, így aztán csak értetlenül néztek a lány felé. Igaz, közelebb nem mertek menni, de ahhoz se sok sütnivalójuk volt, hogy amilyen gyorsan csak tudják, elhúzzák a csíkot. Na igen, a kíváncsiság, mint amikor a gyilkossági helyszíneken tobzódik a tömeg… a baj csak az volt, hogy ha nem lépnek le nagyon gyorsa, akkor ez is pillanatokon belül azzá fog válni… -Gyorsan! Kifelé a teremből, mindenki!!! –kiáltottam erélyesem a megszeppent turistákra, ám még a mondat végére sem értem, mire a farkasember már végzett is az első áldozatával, szinte egy másodperc alatt. Akármennyire is oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, megmenthető-e még, azonban tudtam, a lány támadása után biztos, hogy meghalt. És ha sokat dilemmázok még rajta, akkor a többiek is hasonló sorsra jutnak, így aztán határozott lépéssel a farkasember felé vettem az irányt. Magamban elmormoltam a páncél varázslatát, majd a hatodik érzéket és egy minden vadak lelkét, hogy legalább esélyem legyen harcba szállni a megkergült állattal, ám… valami nem stimmel. Az első varázslattal még minden rendben volt, ám a második és harmadik után hiába vártam a szokásos, jól ismert bizsergést, amit a varázslások alkalmával mindig érezni szoktam, mint ha mi sem történt volna. Aztán már mintegy pánikszerűen, csak mormoltam magamban egyik varázslatot a másik után, a csapdától elkezdve a természet szaván át bármit amivel esetleg meg lehetne fékezni a dühöngő gyilkost, de… hiába. Basszuskulcs, ez nem lehet igaz… Nem elég, hogy egy vérfarkas ellen kell harcolnom, ráadásul még a varázslás se megy?! Óhogyazajóédes…. Bár attól még őrző vagyok és egy hajszálnyival több esélyem van a túlélésre, mint bárki másnak, így aztán daráltam magamban tovább a varázslatokat, hátha mégis működik még valami a páncélon kívül. Épp az utolsó pillanatban sikerült elmormolnom a bénítás varázslatot, a támadó kezeire, akarom mondani mellső mancsaira, így aztán az ütés jócskán veszít az erejéből, s az apuka is csak egy pár lépéssel arrébb ér földet. Eddigre már én is odaérek, s már lendítem is az út közben felkapott széket, hogy legalább egy pár másodpercnyi időt szerezzek, amíg a családot sikerül kimenekíteni innen. A szék nagy csattanással adja meg magát, ahogy a farkassal találkozik, én meg már sürgető mozdulatokkal terelem is tovább a gyerekeket, minél messzebb. Közben, ahogy hozzájuk érek, elmormolok számukra is 1-1 varázslatot, hogy ha bármi baj lenne, legalább esélyük legyen a túlélésre. Az anyuka is velük rohant végre a kijárat felé, ám az apjuk még mindig csak próbál felkelni a földről… Így hát nem hagyhatom magára, de legalább addig megpróbálom fedezni, amíg elindul. -Hé, halihó! Figyelj, mi lenne, ha inkább megbeszélnénk a dolgot? –kiáltok a vérfarkas felé, persze azért próbálok tisztes távolságot tartani tőle – bár karmolni már nem igazán tud, a fogaival nem szeretnék közelebbről megismerkedni, ha meg ugrani próbálna, már mondom is a következő bénítás varázslatot… Közben megragadok egy széket ha esetleg újabb közelharcra kerülne sor, s folyamatosan beszélek hozzá, hogy magamon tartsam a figyelmét, a többieknek pedig legyen esélye kimenekülni. Lopva nézek körbe, ám hála az égieknek, azért a többiek már a kijárat felé vették az irányt… Igaz, még vár rájuk egy agymosás, de elsőre elég egy probléma, ha sikerült ártalmatlanítani a lányt, majd utána aggódok amiatt, hogy hol találom meg őket. De ha engem kérdeztek, ez akkor is fura… Az eddigiek alapján az, hogy átváltozott, a viselkedése, hogy teljesen elvesztette az eszét, a vörösen izzó tekintete… Egy dolog viszont biztos – ha rajtam múlik, akkor… azt nem garantálom, hogy több vér itt nem fog folyni, de a gyilkosságokat mindenáron megpróbálom megakadályozni.
*A sípitó, parancsoló hang nem zavart. Sokkal jobb dolgom volt, mint azzal foglalkozni, hogy ki kiabál. Sokkal finomabb és hívogatóbb a karmaim közt lapuló lágy verés, mely már nem sokáig vert tovább. Miközben csontjai halk ropogással adták meg magukat a szorításomnak és a meleg vöröslő vér, a hófehér bundámon fojt végig. Léptem is tovább a hívogató dobbanás irányába, mely ugyan akkor fülsértő volt, ahogy vinnyogott. Két dolog hajtott; Megszüntetni a hangot és a lüktető életet magamba fogadni. A vére kellett, a hang, ahogy elhalnak az egyre gyengébb lüktetések, a félelem szaga mely az orromba mart, s az agyamba parancsot mantrázva jutatta, a parancsot; Enni, enni, enni. Kezem, azaz mancsom kicsap oldalra, s másik az apró teremtés felé nyúl, ám a mozdulat félbe marad, hisz nem bírom mozgatni a kezem. Egyszerűen nem megy, akár hogy próbálom, erőlködöm, hogy elérjem, nem mozdul. Egy mély morgással próbálkozom újra, s ezzel egyúttal hangot is adok a nemtetszésemnek. Bosszant, ahogy a szék reccsen a hátamon fejem oldalra kapom és azzal a lendülettel rúgok ki a nő felé oldalra. Ám már a lábaim is lebénultak, így a fejemmel kapok felé, hogy megízleljem a vérét. Ő még jobb is, hisz nagyobb, több a vér benne. Hát nem csodálatos? A kérdés már csak az, hogy van-e ideje elugrani a csapás és a nagy terelgetés közepette. Szavai süket fülekre talál, nem értem. Nem tudom feldolgozni a szavait, nem hatnak meg a próbálkozásai, csak kitartóan csattognak a fogaim az irányába, de nem mozdulok, - egyenlőre – nincs kedvem a földön vergődni. A fejemmel próbálom meg elérni a nőt, az apukát, a két lány közül az egyiket, aki épp kisasszézik a hátam mögött, de megfordulni nem tudok, csak egy picit, de őket nem érem el. Addig-addig forgatom a fejem, hajlítom a gerincem, míg valakit el nem érek… kell a vér, a vér ami az életem adja. Amit nem rég ízleltem. A vér, ami bennük ritmikusan pumpálódnak a csengésük szinte megvadít s egyre agresszívebb minden „mozdulatom”, próbálkozásom. Miközben olykor-olykor morogva vagy épp az égre üvöltve jelzem, hogy engedjen el. Ennem kell… hagyjon enni. Valahol mélyen tudom, hogy ez nem helyes és a nő a dolgát végzi, ahogy Steven is a kórházban. De ez most nem érdekel, csak a vérre szomjazom. Ember vérre, mely sokkal édesebb az állatoknál. Arra, amit most ízleltem először és annyira tetszett. Vörös tekintetem ide-oda cikázott a teremben a nőn megállapodva, majd ismét hús után keresve. Valami közelebbibe, valami olyanba amit elérek. Éreznem kell a hús szakadását, a csontok roppanását a vér mámorító ízét, mely szinte afrodiziákumként hat rám. *
Azt nem mondom, hogy túl nagy kő esett le a szívemről, amikor sikerült úgy-ahogy kimenteni az újabb támadás elől az apukát és kislányát, mert még mindig itt szerencsétlenkedtek a közelben, de legalább még éltek. Tudom, tudom, aki a kicsit nem becsüli… Csak húzzanak már innen, mint a vadludak, de nagyon gyorsan! Őszintén? Amikor lendítettem a széket, már aggódtam egy kicsit, hogy talán túl durva megoldás, de úgy tűnik, megint csak én aggódtam túl a dolgot. A farkasembert nem hogy nem hátráltatta a dolog, de még csak különösebben meg se hatotta, én meg csak a támla egy darabkájával a kezemben pislogtam rá nagyokat. Csak egy pillanatig, mert arra nem számítottam, hogy egyből vissza is támad a lány, ez a darabka műanyag meg nem sokat fogott fel a rúgásából – sőt, ahogy betalált, már apró szilánkokra is tört, én meg sikeresen letaroltam a mögöttem levő asztalt. Fájón tapogatom meg az oldalam, ahogy feltápászkodok, ám elég egy pillantást vetnem a felém kapó állkapocsra, hogy ijedtemben hátrébb vetődjek, mielőtt én leszek a következő szerencsés nyertese. Aztán még 1-2 vetődés „rákjárásban” a földön, mire sikerül annyi időt nyernem, hogy felpattanjak, és úgy hátráljak előtte… Nem mondom, fárasztó egy macska-egér játék, pláne, hogy most én vagyok az egér kettőnk közül, de figyelemelterelésnek még elmegy. Ahogy újra két lábbal állok a földön, már újra mantrázom magamban a varázslatokat, de azt kell, mondjam, rég volt már ilyen, hogy ilyen feszült helyzetben kell helyt állnom, így aztán nem csoda, hogy egyik-másik alig jutott eszembe. Mivel azonban még mindig van bent pár civil (na meg én se vagyok olyan kondiban hogy órákig fogócskázzak vele, és ki tudja meddig tart ez az őrület, így), úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok egy csellel. Ha a szörny még közelemben van, akkor egyből cselekszem, ha viszont nem, akkor annyira a közelébe férkőzök, hogy újra én legyek az első számú célpontja – hogy aztán a Villanás varázslatot elmormolva a felé nyújtott ujjam végéből egy hirtelen fényvillanással elvakítsam. Azt követte egyből egy újabb bénítás varázslat, ezúttal a lábakra, majd ha sikerült, akkor egy „nekifutással” próbálom meg ledönteni a lábáról. Ha ez is megvan, csupán annyi dolgom marad, hogy „észhez” térítsem, vagy valahogy kiragadjam ebből az őrült, kerge, ész nélküli állapotából, na meg hogy elkerüljem az a csodás fogsorát…
*Ahogy a rúgásom betalált egy morgás jelezte önelégültségem. Ha magamnál lettem volna, nem értettem volna, hogy miért. Hisz sosem bíztam el magam, no meg nem célzott rúgás volt, az súlyos sérüléseket tud okozni. Csak rúgtam egyet, vaktában és már biztosra vettem a sikert, hogy elérem. Így nem időztem csak ösztönösen kaptam a nő után, aki hátrálni tetszett és egy üvöltéssel fejeztem ki elégedetlenségem. De ezek után már végképp nem tudtam mozdulni, csak a tekintetem tudta követni a nő mozgását s közben a fogaim a levegőt csapkodták kétségbe esetten. Jobban hasonlítottam egy veszett farkasra, mintsem egy értelmes lényre, amiből testet öltöttem. A késztetésem, a vágyam… felmerülne a kérdés, hogy mindenkinek ilyen az első? De itt kérdéseknek, félelemnek, józanésznek nincs helye, csak is annak a sötét ösztönnek, amely szinte szurokként öntötte el minden pólusom. Egy olyan sötétség, mint egy feneketlen kút… valaha volt eleje, de már csak a sötétben pörögsz, és sosem érsz véget, már nincs fény, sem feletted, sem alattad. A nőn függött a tekintetem, hisz Ő volt már a legközelebb. Őt akartam, mert elém jött, tálcán akarom mondani két lábon kínálta magát. Állkapcsom vehemensen kapott utána, ahogy minden egyes rezdülésem a nőre vágyott. Arra a lüktető folyóra, amely behálózta a testét, amely nekem volt a legfinomabb bor. (Bár egyébként még soha nem boroztam.) Az ujja után kaptam, de aztán már jött is a fény, és ahogy megtántorodtam az éles, vaktó érzéstől hanyatt vágódtam, amire a nő lökése is csak rásegített. Nem éreztem a fájdalmat, csak az egyensúlyom vesztettem el, ám a fejem és éles fogaim az így már nagyon közeli, fizikális kapcsolatban lévő nő felé kapott… karja, feje, oldala… nekem aztán mindegy volt, csak elkapjam és a fogaim közt végezze. Ha sikerült, akkor „jobb” esetben rántom magammal, ahogy elvágódók. Rosszabbik esetben, amit értem és amennyit, azt kiszakítom belőle. Mármint ott marad az állkapcsom szorításában. Egy biztos… nem eresztettem volna, sem most… sem két másodperc múlva… Ha nem sikerült, akkor csak igyekeztem felállni, ami inkább hasonlított vergődésre, és ha valaki közelebb jött, azt biztos, hogy megpróbáltam elérni. Ha pedig nem, akkor… majd kiderül, egyenlőre csak felakartam állni, követni a dobbanásokat melyek dobszóként égtem a fülembe, egy kis kísérlett után, mély és dühödt morgással üvöltöttem a Holdra.*
Sikerült! A korábbi rúgást bár benéztem, most már azért óvatosabban közelítettem a farkas felé. Ahogy sikerült fellöknöm, tudtam, hogy már nyert ügyem van. Oké, közben végigkaristolta a karom, de annyi baj legyen… Hála az égnek nem túl mély a seb, igaz, több helyről is csörgedezett belőle a vérem szép lassacskán. De egy ilyen seben keresztül maximum akkor véreznék el, ha vérzékenységben szenvednék, de nem. A farkas kórt meg úgy sem tudom elkapni, szóval komolyabb aggodalomra nincs ok. Egy darabig csak néztem, ahogy a földön vergődik szerencsétlen, mint aki nem érti, hogy miért nem bír talpra állni, majd miután a gyógyítás varázslatom még mindig nem akart működni, levettem a sálam a nyakamból és azt tekertem a karomra. Jó, tudom, a rendelő sincs messze, de inkább nem akarom szem elöl veszíteni a lányt, amíg vissza nem változik. Közben végre szépen lassan az utolsó civil is elhagyta a terepet, nem rossz teljesítmény, így 5 perc alatt. Még jó, hogy az iskolákban évente tartanak tűz/bombariadó próbát, hogy ha gáz van, tudják, hogy hogyan kell gyorsan elhagyni a terepet, ahhoz képest? Hát, ha én vizsgáztatnék, most kb. mindenki megbukott volna… Egy nagy körben, lassan körözni kezdtem a földre küldött farkaslány körül, miközben lassan előkerült az én kis ezüst tőröm is, amit kimondottan az ilyen farkasokkal való „randevú” esetére tartok magamnál. Igyekeztem olyan távol maradni, hogy ne érhessen el, viszont meg tudjam figyelni, amilyen közelről csak tudom. S persze közben a fegyvert végig a kezemben tartottam, arra esetre, ha használnom kéne. Magamban csendben dúdoltam egy régi dalt, amit még sok évvel ezelőtt mutatott egy őrző kollégám. Mi is volt a címe? Áldozatunk fogadjátok? Vagy valami hasonló, könyörgés a felsőbb erőknek. "Kegyes Istenek, kegyes Szellemek, áldozatunk fogadjátok, amit kérünk, megadjátok! Előttetek fejet hajtunk, fogadjátok hódolatunk!" * Tökéletes! -Külső elváltozást nem véltem felfedezni a páciensen, egy teljesen átlagos átváltozásnak tűnt. Nincs telihold, szóval valami érzelmi hatás váltotta ki? Valószínű, hacsak nem a nagy szellemek kezei vannak a dologban. A piros szemet egy kissé furcsálltam, bár igaz, akad olyan, akinek átváltozva ez a szemszíne, igaz, elég ritka. Viszont annak ellenére, hogy külsőleg normálisnak tűnik, mentálisan ez már kevésbé mondható el. Láthatóan semmit nem fog fel az emberi beszédből, viselkedése kiszámítható, csupán egy dolog vezérli, a gyilkolás és a támadás. Fájdalomra nem reagál, bár az alapvető reflexek rendben vannak. –gondolkodtam hangosan, miközben körbejárva innen-onnan is szemügyre vettem a lányt, esetleg ha a nagyon forgolódni támadna kedve, akkor lábbal segítek neki (értsd egy rúgással segítek neki, hogy maradjon a mostani helyzetében). Miután végeztem az analizálással, valamivel távolabb sétálok, miközben kikémlelek az ablakon, hogy minden rendben van-e odakint. Ekkor tűnik fel az égen a Hold, nem egészen megszokott formájában. Egy pár pillanatig csak elmerengve figyelem, majd tekintetem lassan újra a földön hernyózó-vergődő vérfarkasra siklik. Ó, így már azt hiszem, értem. Az ajtóhoz sétálok, majd becsukom, hogy ha már végre kettesben maradtunk, akkor még csak véletlenül se zavarjon meg minket senki, majd ismét közelebb megyek hozzá. Úgy állok meg, hogy lásson, de el ne érhessen, sőt, fél térdre is ereszkedek előtte. Szórakozottan pörgetem a kezemben az ezüst tőrt, miközben beszélni kezdek hozzá, bár tudom, túl sokat úgy sem fog fel belőle, valószínűleg per pillanatban kevesebb az IQ-ja mint az életkora... -Gondolom, nem vagy tisztába vele, de az a helyzet, hogy elég rosszul áll a szénád. Emberölés ilyen fiatalon… Ráadásul egy teljesen ártatlan civil, akinek esélye sem volt a túlélésre. Kár érte. Azért ilyenkor ütközik ki, hogy az egyes kultúrák mennyire eltérőek… elárulok egy titkot, India egyes részein még mindig él a szokás, hogy ilyen esetekben áldozatot mutatnak be az istenek engesztelésére… -simítottam végig az ezüsttőr hűvös pengéjén, ahogy felidéztem magamban a régi emlékeket- Nem tudom, mennyire vagy hívő, esetleg hiszel-e a karmában, a reinkarnációban, meg ezekben. Amikor megkapod az esélyt, hogy következő életedben egy jobb emberként szüless újjá. Bár attól tartok, ez nem a következő lesz, azok után amit jelen életedben műveltél… -magyaráztam hozzá lassú, higgadt, de komoly hangon, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Bár képzelem, mennyit fogott fel belőle, de na, néha olyan jó érzés, amikor meghallgatják az embert, nem igaz? Ha már nem járok pszichológushoz, legalább ennyi jár nekem is!
*Szörényi L., Bródy L. - István, a király (rockopera), 1983
*Egyszerűen csak ott vergődtem, mint egy tehetetlen dög. Nem is voltam más jelenleg, csak a köröző nőt akartam elérni. Hiányzott a vér íze, azaz édes vörös folyam. Mindenképp és minden áron el akartam érni. De nem bírtam felállni, nem bírtam semmit sem mozdulni. Pedig annyira hívogatott, a vér szaga, amely a sálja alól áradt az őrületbe kergetett. Mi ez? Kérdezném, ha magamnál lennék. De nem érdekelt semmi, csak is az, hogy ízleljem. Így hát hernyóként mozogtam, hogy egyre közelebb kerüljek hozzá, de nem értem el. Mikor azt hittem, hogy vége és megkapom, amit akarok tovább lépett. Azaz érzésem támadt, hogy játszadozik velem. Ámbár nem fair. Mit csinált velem? Nem tudtam, nem értettem, ahogy a szavait sem. Vörös – ami eredetileg sárga – tekintetemben semmi értelem nem lapult, csak a kétségbe esett vergődésem jelezte a célom. A húst akartam, csillapítani az éhségem, azt a mardosó, sajgó érzést melybe beleremegett a testem is, annyira sóvárgott utána. A nő minden egyes lépésével megcsapta az orrom és igyekeztem a lábai után kapni. Ámbár mikor meguntam és meg akartam fordulni, hogy könnyebb legyen a rúgásra felmorrantam és úgy kaptam a lába után. Nem, közel sem fájt, azonban bosszantott. Már a nő hangja is, ahogy higgadtan nyugodtan beszélt? Mért nem menekül? Mért nem érzem a félelem bűzét? De ezek mind olyan dolgok voltak amik nem is érdekeltek. Csak egy dolog, hogy miként is érjem el. Rugdal, a lábait nem érem el, hiába kapok utána. A sikertelenségem csak tovább dühít és minden egyes mozdulatom, akarom mondani vergődésem agresszívebb, ahogy a morgásom is. *
Gyorsan körbenéztem, majd ahogy a halott fiúhoz ért a tekintetem, eszembe jutott valami. Bár tudtam, rajta már úgy sem segíthetek, azért biztos ami biztos, még odamentem hozzá, hogy megnézzem a pulzusát a nyaki ütőéren, óvatosan kikerülve a vértócsát, amiben feküdt. Persze, hogy halott, ám mégis, most már legalább nem lesz lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy mi van, ha mégis…? Igaz, lesz sok más miatt, de ez most más téma. Közelebb sétáltam a farkashoz, egészen közel a fejéhez, persze továbbra is olyan távolságban maradva, hogy ne érjen el. Az ablak felé pillantva úgy tűnik, még mindig tart az égi jelenség. Igen, de vajon még meddig? És mi van akkor, ha ez a hatás, amit a farkasoknál vált ki, végleges? -Igaz, most Alaszkában vagyunk, és én amúgy se lennék képes ilyesmire, szerencsédre. Viszont… próbálkozni attól még lehet… Úgy álltam mellette, hogy közben kissé fölé hajoltam. Az ezüst tőrt az alkaromhoz illesztettem, majd egy apró vágást ejtettem rajta. Nem túl mélyet, épp csak akkorát, hogy a vérem apró, vörös patakként csorog le, s cseppenjen az alatta lévő farkas szájába. Az ember vér nem csillapította ne, hátha egy őrzőével sikeresebb lesz… Bár, hogy őszinte legyek, nem sok ötletem volt, hogy ha ez nem válik be, mivel lehetne még észhez téríteni. Az idő megoldja? Reméljük. Amennyiben az önként adott vérem sem csillapítja le, úgy átsétálok a másik oldalára, hogy a háta mögé kerüljek, majd valahol a háta (púpja?) közepe felé óvatosan megérintem, puszta kézzel. A farkasok amúgy is szeretik a testi kontaktust, hátha ez megnyugtatja. Sőt, jó fej leszek, még meg is simogatom párszor, miközben csendes, nyugodt hangon beszélek hozzá. Az állatok többségénél ez be szokott jönni. Aztán ha ez se hat, akkor egyelőre kifogytam az ötletekből… Ismét magára hagyom a vergődésben, amíg agyalok egy kicsit, hogy mi legyen, közben meg összeszedem a cuccait, hátha megtudok belőle valamit, hogy ki is ő… Iratokat csak hord magánál, nem?
Kezdőlap
//
