- Mert az igazságnak sokszor rusnya pofája van. Jobban kedvelem azokat, akik nem menekülnek a Valóság nevű szörnyeteg elől. Túlzás, hogy kedvelem...jobban el tudom fogadni. Maeve ilyen alak. Jól elásom magam előtte, de én máskor is leülök vele beszélni, ha nem bánja. Ha bánja, akkor meg megy a többi mellé, akik lekoptak. Emberek jönnek és mennek, egyszer én is el fogok menni. - Ez a nagy dilemma. Mi van, ha ott se lesz nyugalom? Tulajdonképpen ezért vagyok itt. Tudom, hogy jó 50 évig rá se jönnék, hogy meghaltam, utána is csak kóvályognék. Nagy eséllyel visszatérnék, mint nyughatatlan lélek, erőszak áldozata. Az érzéseim viszont nem ezért mondtak nemet. Féltek a fájdalomtól. Szar ügy. Már rég túl lehetnék rajta. - Most mondd meg, itt ül előtted egy adag rohadt cseresznye. Gúnyosan hangzik, de csak lefordítottam, amit mondott. Megvan rólam a véleménye. Az a durva, hogy nem zavar, mekkora csődtömegnek tart. Az vagyok, elfogadtam, tudomásul vettem. Maeve-nek kellemetlen pillanatokat okozok. Nem ez volt a cél, de ez az igazság. Mi ketten szembenézünk vele, ahogy már megbeszéltük. - Megpróbáltam kimászni a pöcegödörből. Mindig visszacsúsztam, szóval azt hiszem, rám nem érvényes, hogy nem szabad feladni. Csak a hülye keresi a kijáratot egy ajtó nélküli betonfalban. Azt viszont nem mondanám, hogy más gondjait nem látom meg és azt se, hogy néha nem segítek másokon. Csak tudom, hogy mindez ideiglenes és vége lesz. Talán nem is olyan sokára. Belefulladok a szarságaimba, de amikor vészhelyzet van, akkor mindent elfelejtek. Maeve is emlékezhet, hogy beállítottam a gyerekekkel, akiket meglőttek. Nem dőltem a falnak, hogy milyen gonosz a világ, kicsik halnak meg, jaj, jaj, jaj! Cselekedtem. Végülis magamért is teszek ezt-azt, elköltöztem, dolgozom, macsekot tartok. Az igazság az, hogy ennek sincs értelme, egyetlen lépésnek lenne értelme és itt jött el az a pont, amikor én se akarom belátni az igazságot. Mindenkinek van ilyen. - Ámen. Egyet viszont tudj: tisztelem a szándékot. Cuki vagy. Mikor megállt a kezében a villa, sőt a szájában a falat is, akkor esett le, hogy mekkora bunkó paraszt vagyok. Egy rendes lánnyal beszélgetek és bevágom előtte az ajtót. Mindenkit nem lehet elzavarni. Ha praktikus oldalról nézem, van egy kontaktom a kórházban, aki egyébként csupa szív. Mosolyra nem futja, de érezheti, hogy amit mondtam, igaz. Nem tud nekem segíteni, de egyet elért: megláttam, mekkora szíve van és azt nem akarom összetörni, ahogy az enyémet szétzúzták. - Akkor egészségedre! Nekem hosszú napom volt, nagyot sétáltam itt a hegyen, már vár a szobám magánya. Vagy én várom őt, ahogy nézzük. - Maeve, lehet, hogy nem úgy tűnt, de nagyon örültem! Máskor is találkozhatunk, ha van még hozzám türelmed. Intek a pincérnek, hogy kérni fogom a számlát. Lassan érkezik és le is rendezem a cehhet. Addig pedig számot cserélhetünk, ha a doktornőnek nincs ellenére. Fura találkozás volt. Miattam volt fura, mint általában. Remélem, látom még. Egy halovány reménysugár itt a városban, ami azt hiszem, életem végét fogja elhozni egyszer. Miután elbúcsúzunk, én sietek, mert vonattal akarok menni és olyan kényelmesen ettem, hogy képes lennék lekésni. Maeve még kap egy puszit, aztán nyakamba veszem a lábam és megszabadulok a mai naptól, a tömegtől, a nyüzsgéstől. Otthon majd megvakargatom Bud füle tövét és beleásom magam a kódolásba. Egy kis pia kíséretében. Remek lesz. Ja. Fenéket...
// Köszi szépen, remélem, találkozunk még! //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Miért kell olyanon agyalni, amibe amúgy sincs beleszólásunk? – fordítottam vissza a kérdést. Mi van akkor, ha nem lesz nyugtunk? Semmi, mert minden okkal történik, csak míg egyesek képesek megbirkózni idővel a dolgokkal, addig másoknak annyira nem. Az életes-szörnyös hasonlatra pedig már nem reagáltam semmit se, mert úgy éreztem, hogy ő se tudott úgy igazán szembe nézni a valósággal, mert különben nem így gondolkodna az életről. Mindenkivel történnek szörnyűség, egyszerűen csak valaki hagyja azt, hogy a mocsárba lökje őt, míg a másik kimászik onnan bármi áron. Mondhatni valaki küzd a végsőkig az életéért, míg más nem tenné meg. - Ezt nem én mondtam, hanem te mondtad saját magadra, így ezek után nehéz lenne elhinni azt, hogy tényleg minden rendben van. – hívtam fel arra a figyelmét, hogy én ilyet nem állítottam, hogy az lenne. Én csak egy általános dolgot mondtam, s szemmel láthatóan magára ismert, ezek után nem fogom elhinni azt, hogy tényleg minden rendben van és talán végre ő is kinyithatná a szemét, hogy lássa semmi nem oké körülötte. Fiatal még, előtte lenne az élet, de ehelyett inkább kesereg és falakat épít maga köré. Én is építettem, de nem olyat, ami mindenkivel szemben állna. - Vagy talán pont egy "hülye" gondolja azt, hogy nincs ajtó, mert mindig van, csak nem mindig ott, amerre keressük, vagy éppen gondoljuk, hogy lehet. De az se kizárt, hogy nem olyan könnyedén elérhető, mint szeretnénk, vagy egyedül nem érhetjük el. Megannyi lehetőség van, de sose hittem abban, hogy nincs kijárat valahonnan. Inkább szerintem csak azon múlik, hogy mi lappang felszín alatt, a lelkünk mélyén. – sose voltam nagy lelkizős, de ha már feljött, akkor miért is kellene elrejtenem azt, amit gondolok? Nap, mint nap látott betegeket, minden orvos valamilyen szinten pszichológus, de sose lennék olyan, aki mások agyában akarna ilyen módon turkálni. Én másképpen gyógyítom az embereket, s még valahogy az se érdekelt, ha esetleg a szavaimmal a lelkébe gázolok, vagy sebeket nyitok fel, mert néha egy sebet jobb felnyitni, mint gondosan ápolgatni, befedni, miközben tudjuk, hogy sose gyógyulhat be, vagy éppen a fejünket elfordítani. - Cuki?! – kérdeztem vissza úgy, mint aki tényleg nem érti a dolgot, hogy mi a manó van itt. Mindennek elmondható vagyok, de cukinak ritkán. Sőt, szerintem már akadt volna olyan is, aki rám borítja az asztalt, amiatt, amiket mondtam. Néha tényleg túl őszinte vagyok, vagyis inkább mindig, de valahogy sose érdekelt az, hogy egyszer ez okozhatja a vesztemet. Túl sok hazugság van a világban, túl sokan élnek csukott szemmel, én meg miért is segítsem hozzá őket még inkább ehhez a vaksághoz? Én hazudni csak annyit hazudok, amennyit muszáj amiatt, ami vagyok, vagy mások védelmének érdekében, de amúgy eléggé messze áll tőlem a szürkehétköznapokban. - Ha menni akarsz, akkor menj, vagy inkább menekülj… - pillantottam rá komolyan, majd megtöröltem újra a számat és kortyoltam az italomból. Talán kegyetlenség volt ezt mondanom, de ha egyszer menekülésnek látszott a magányba eme tette, akkor nem tudom másnak látni. - Talán még látjuk egymást, annyira nem nagy ez a város és tudod, hogy hol találsz meg. – feleltem barátságosan, mert nem fogok úgy tenni, mintha nem ismerném, de direktbe se fogom keresni a társaságát, mert szemmel láthatóan sokáig nem bírja elviselni, vagy csak engem nem és inkább elfutna a sötétségbe, az üres szobába, vagy éppen a magányba, a lelke mocsarába. Figyeltem a távolodó alakját még az ablakon át is, majd lassan én is fizettem, de mielőtt még elindultam volna csendesen, elmélkedve elfogyasztottam az italomat, hogy utána a városba visszamenjek.
Kezdőlap
//
