A nyakkendőmre tett megjegyzésre enyhén elhúzom a számat, és reflexből azonnal odanyúlok, hogy megigazítsam, de végül ezt a lehetőséget átengedem Anának. Mikor felém nyújtja a kezét, felemelem az állam, és hagyom, hogy elrendezze a nyakkendőm. - Köszönöm. Feszélyez a roppant elegáns, és kényes színű, anyagú ruha, de azért mikor kilépünk az ajtón, ez idegenek számára már nem látható. Elhatároztam, hogy megoldom a feladatot, így aztán ha törik, ha szakad, ez egy kellően romantikus vacsora lesz. Én nem veszek kabátot, csak a zakót gombolom be. Nincs messze az étkező, a rövid séta alatt biztosan nem fogok megfázni. Bár az én cipőm sem éppen csúszásbiztos, azért Ana magassarkújánál több stabilitást biztosít, így a partnerem biztos lehet benne, hogy amíg belém karol, addig ő nem fog elesni. Menet közben veszem fel a beszélgetés fonalát. - Köszönöm. Elég idegen nekem az ilyen ruha, de el kell ismernem, hogy mintha csak méretre, külön nekem készült volna. És ezek szerint még jól is néz ki. Tulajdonképpen jó érzés is lehetne ennyire elegánsnak lenni, éppen olyannak, mint bárki más, de önmagamból még mindig nem tudok kilépni. A bisztró ajtaját kinyitom Anának, és előre engedem őt. Ezekhez a ruhákhoz a Síparadicsom étkezője szerintem nem elég elegáns, de ezzel kell beérni. Lesegítem a partneremről a kabátot, és hagyom, hogy a helyünkre vezessenek minket. Hacsak nincs előre megírt menü, vagy más meglepetés, akkor – remélem Ana beleegyezésével – egy üveg pezsgőt, és könnyű előételt rendelek, hogy amíg az étlapot tanulmányozzuk, addig se álljon az este. Az ilyen vacsoráknak gördülékenynek kell lenniük. Legalábbis szerintem.
Ha nem említette volna meg, hogy idegen számára az elegáns öltözet, valószínűleg magamtól is kitaláltam volna. Azért rá van írva egy emberre, hogy mennyire tud fesztelenül viselkedni, és hogy ez szívből jön-e, vagy sem. Jake kitartóan próbálkozott, ez tény, de lett volna még mit csiszolni azon, hogy valóban el is higgyem, ne csak el akarjam hinni. - Lehetséges, hogy belopóztak hozzád valamelyik éjszaka, és levették a méreteidet. Vagy kiütöttek valamivel, és te még csak nem is tudsz róla, mert nem emlékszel rá… - olyan arcot vágtam, mintha éppen találgatnám, hogy vajon melyik lehet a két variáció közül az, amelyik megegyezik az igazsággal. Természetesen csak viccelődtem, és ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, mert ilyet az égvilágon senki nem gondolna komolyan, legalábbis szerintem… Közben oda is értünk az étkezőhöz. A fejemben olyan gondolatok fogantak, mint például az, hogy egyáltalán nem illettünk be az elegáns megjelenésünkkel erre a helyre. Nem is értettem igazából, hogy mi értelme volt ennyire kicicomázni minket, ha a hely nem is tartozik a legjobbak közé. Ez egy egyszerű étkezde volt, és a többi bent tartózkodó bizony érdekes pillantásokat is lövellt felénk. Az már egy másik történet, hogy ez engem nem túlzottan érdekelt jelenleg. Hagytam, hogy Jake ismét a segítségemre legyen, már ami a vetkőzést illeti. Ajkaimon visszafogott mosoly ült, csak úgy a megszokás kedvéért, de igazából kicsit idegesített, hogy nem valami sok csillagos szálloda, kiváló éttermébe sétáltunk be éppen. Miután a helyünkre vezettek bennünket, én leültem a székre, amit a pincér udvariasan kihúzott nekem, aztán figyelmemet az éppen felém nyújtott étlapnak szenteltem, valamint a velem szemben ülő férfinak. - Nem tudom, hogy mit válasszak… - tettem szóvá tanácstalanságomat, hátha tud valamit ajánlani a választékból. Közben kihozták az üveg pezsgőt, én pedig már nyúltam is a pohár irányába, hogy újabb kortyot küldhessek le a szervezetembe, az aranyló italból. – De a pezsgő jó ötlet volt, ez egészen biztos – jelentettem ki mosolyogva, miután leraktam a kristályt az asztalra. Közben a szemem sarkából azt is észrevettem, hogy közeledik az egyik pincér az előételeinkkel.
A fesztelen viselkedés egyelőre esélytelen a hófehér öltönyben, de azért ami tőlem telik azt megteszem. - Hmmm, ha nem tudnék elszámolni minden percemmel, mióta megérkeztem Fairbanksbe, még aggódnék is miatta, hogy megtették. A mosolyom egyértelművé teszi, hogy magam sem veszem számba komolyan ezt a lehetőséget. Ez is a ritka pillanatok egyike, mikor éppen értem a viccet. Nem töprengek rajta túl sokáig, hogy miért kellett így kiöltöznünk egy ilyen helyhez, gondolom ez is a szervezők sajátos humorának egyik csillagszikrája, így nem foglalkozom vele a szükségesnél tovább. A többiek pillantásaival nem foglalkozom, azon felül, hogy elcsípek egy-két félre nem érthető pillantást, amit Ana a férfiaktól, és egy szőke nőtől kap. Tudtam, hogy irigyelni fognak miatta, és nem is kellett csalódnom a megérzéseimben. Mikor a pincér távozott, csak akkor pillantottam Anára az étlapot lejjebb engedve. - Mondtam, hogy irigykedni fognak rám… Még az is lehet, hogy az este vége előtt belénk fog kötni valaki. Vagyis inkább belém… Ezzel nem aggodalmat szeretnék ébreszteni, rajtam is látszik, hogy cseppet sem kényelmetlen számomra a gondolat – főleg, hogy nem hiszem, hogy valóban lesz, aki bevállalja a nyílt konfliktust -, inkább dicséretnek szántam. Nyolcszor elmondani, hogy fantasztikusan néz ki, mégsem túl eredeti. A tanácstalanságán röviden elgondolkozom, hiszen fogalmam sincs mit szeret. - Azt hiszem a lazac például helyi specialitás… Könnyű is, csak éppen ki tudja szereti-e a halat. Mindenesetre anyám mindig azt mondta, hogy étteremben csirkét rendelni butaság, ha már az ember elindul, és főznek rá, akkor különlegességeket érdemes kóstolni. A pezsgős pincért elengedem, elvégre ha jól látom, ő az italokért felel, Ana megjegyzésére pedig bólintok. - Reméltem, hogy jó ötlet. Egyértelműnek tűnt, hogy szereted a pezsgőt… Mikor az előételeket is lerakták elénk, megérdeklődöm a pincértől, hogy mit ajánlana főételnek, és annyira nem lep meg, hogy ő is a lazaccal kezdi, igaz ő kiegészíti azzal is, hogy a rénszarvassültjük is páratlan. Nekem tulajdonképpen bármelyik megfelel, ha Ana ezek közül választ, akkor a másikból kérek, legalább megkóstoljuk a különlegességeket. Ha pedig nem ízlenek, otthon még mindig van mit enni. Mindenesetre, ha pincér távozott a rendeléssel, akkor amíg megkóstolom az előételt felveszem a beszélgetés fonalát, és töprengek, vajon hogyan terelhetném abba az irányba, amelyikbe muszáj lenne. Istenem, ilyen kellemetlen feladatot! Nem akarom vele sem félrevezetni, sem megbántani Anát, mindemellett pedig fogalmam sincs, hogy miért éppen én?! - Tulajdonképpen még nem is mesélted el, hogy te mivel foglalkozol, vagy mi a hobbid… Rólam már szinte mindent tud ezen a téren, én viszont még semmit nem tudok róla. Mindenesetre magamban szurkolok, hogy legalább valami laza kapcsolódási pont legyen a hobbija, vagy a munkája, és a feladat között, miközben ennek az ellenkezőjéért is szurkolok, hogy rám nem jellemző módon elodázhassam a pillanatot.
Szerencsére úgy tűnt Jake reakciójából, hogy egyből értette a tréfálkozásomat, így nem keveredett egyikünk sem kellemetlen szituációba. Válaszát hallva csak halkan felnevettem, és alig láthatóan bólogattam. Elég valószínű, hogyha ilyesfajta merénylet áldozatai lettünk volna, akkor azt mind a ketten egyből érzékeljük is, hiszen nem véletlenül vagyunk mi őrzők. Míg azon gondolkoztam, hogy vajon hány tekintet szegeződhet most ránk, valamint az étlapom tanulmányozása is lekötött, érzékeltem, hogy a velem szemben ülő férfi mozdult, mire automatikusan én is lentebb engedtem az étlapot, hogy tekintetünk találkozhasson. - Ó, ugyan már. Szerintem nem is irigykednek, hanem inkább csak a ruhánkon csodálkoznak. Vagy nem tudják, hogy miről maradtak le, és mi miért vagyunk így öltözve, vagy pedig őrültnek néznek bennünket, amiért jól kicsíptük magunkat. Ha pedig mégis neked lenne igazad, és valaki belénk kötne, szerintem egyikünknek sem lesz problémája azzal, hogy hogyan oldja meg a helyzetet – sokat sejtető mosolyt küldtem felé, aztán a pillantásom már vissza is tért a felsorolt ételek listájára, mert lassan időszerű lesz választanom valamit, abban pedig, valahogy sosem vagyok olyan jó. Mindig órákig nézelődnék, és válogatnék, mert akad valami, ami megtetszik, aztán egy másik mégis sokkal jobban hangzik. Bonyolultak ezek a rendelős dolgok… - Igen, igazad van – ismertem el elgondolkozva, és azt is csupán távolról érzékeltem, hogy a pincér hozta az italainkat. Halkan mormoltam neki egy köszönömöt, ujjaim pedig szinte öntudatlanul siklottak a pohár szára köré, hogy nem sokkal később majd a számhoz emelhessem. Mosolyogva bólogattam arra, hogy szeretem a pezsgőt. Végül is, az este korábbi részében én majdnem végig csak azt ittam, Jakeről pedig már amúgy is tudtam, hogy elég jó megfigyelő, úgyhogy nem okozott meglepetést azzal, hogy ennyire odafigyelt rám, és előrelátó tudott lenni. Szeretem az ilyen férfiakat, még ha ő nem is feltétlenül olyan értelemben tekint rám nőként, mint ahogyan mások szoktak az ellenkező nemből. Persze nem tudhatom, hogy mi jár a fejében, és lehet, csak én feltételezek rosszul mindent. Nemsokára már az előételeket is kihozták nekünk, és mivel kicsit kezdtem éhes lenni, így nem sokat teketóriáztam, végül meghoztam a döntést, miszerint lazacot szeretnék enni. Az elmúlt öt percben már kétszer is azt ajánlották, szóval nagyon nem szerettem volna megbonyolítani a saját helyzetemet sem, és a pincért is jó lett volna nem felhúzni. - Nos, én igazából a gyámügynél dolgozom. Olyan gyerekekkel, akik nehéz körülmények között élnek… - magyaráztam neki két falat között. – Hobbim pedig nem igazán van sajnos, mert nincs rá időm, de szeretek például főzni – közben vágtam egy újabb falatot az előttem lévő ételből. – Te szereted a gyerekeket, Jake? – kérdeztem érdeklődően.
- A csodálkozás rövid ideig tart… Hidd el, irigykednek. Bár sejtettem előre… Ezen nincs miért meglepődnöm, hiszen Ana gyönyörű. - Szerintem elég egyértelműnek tűnik a következtetés, hogy randevúzunk, vagy ünneplünk valamit. Ezt már egy mosollyal teszem hozzá a megjegyzéséhez, ami szerint hülyének néznének minket az ide nem illő kiöltözés miatt. Még jó hogy nem látok bele a nők fejébe, mert Ana eszmefuttatásától valószínűleg fénysebességgel elszédülnék, főleg mikor a kettőnkre vonatkozó bonyolult találgatásokat próbálnám követni. Szerencsére egy kis segítséggel az ételválasztáson is zökkenőmentesen esünk túl, így koncentrálhatok a beszélgetésre. A munkájával kapcsolatos kérdésre kapott válaszon egy kicsit meglepődöm, mert valamiért ez eszembe sem jutott. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon szép szakma. - Hobbim nekem sem sok van… Így aztán mélyen együtt tudok érezni Anával. A kérdésére felnézek rá, pedig már a kezemben van a villám, épp készültem megkóstolni az előételt. - Igen, nagyon szeretem a gyerekeket. Mielőtt elköltöztem volna Bostonból sokszor játszottam az unokatestvérem gyerekeivel. Fáradhatatlan lovacska voltam, úgyhogy szívesen töltötték velem az időt… Kihasználom a lehetőséget egy kis hallgatásra, addig egy korty vízzel megnedvesítem a számat, mert kezd kiszáradni a gondolattól is, hogy meg kell oldanom valahogy az előttem álló feladatot anélkül, hogy bárkit kellemetlen helyzetbe hoznék. - De mióta elköltöztem, azóta legfeljebb telefonon tudok beszélni velük. Azt meg sem kérdezem, hogy ő szereti-e a gyerekeket, mert elég nyilvánvaló a válasz... - És neked van a családodban gyerek, akivel a munkán kívül is foglalkozhatsz?
- Hát, akár mind a kettő is igaz lehet – mosolyogtam rá vidáman. – Csakis rajtunk múlik, hogy minek tekintjük ezt az estét. Nem muszáj arra gondolnunk, hogy mindez csak kényszer… - vontam meg a vállaimat, miután felvetettem az ötletet. Végül is, miért ne randevúzhattunk volna? Nekem nincs senkim, amennyire tudom Jakenek sincs, és ma Valentin-nap van. Ezt pedig akár ünnepelhetjük is, ha mi szeretnénk, vagy úgy gondoljuk, hogy érdemes. - Nem is tudtam, hogy onnan jöttél – közben a villámmal az előételben turkáltam. Tudom, hogy nagyon illetlen dolog, de amíg beszéltünk, addig nem akartam teletömni a számat, mert az még rosszabb lett volna, mint az, amit most csináltam. – Biztosan jó apa lennél – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és miután küldtem felé egy őszinte mosolyt, végre beleettem a tányéromon felpakolt ételbe. Amíg a pillanatnyi kis csend ránk telepedett, addig én tovább ettem, és a gondolataim sokfelé kalandoztak. Nem igazán tudtam, hogyan álljak ehhez az egész helyzethez, hogy mit gondoljak mindenről, ami itt zajlott, és fog még az elkövetkező napon. Szerencsére, mielőtt megint túlbonyolítottam volna mindent, Jake szerencsére megszólalt, én pedig újra neki szentelhettem a figyelmemet. - Hiányoznak, igaz? – kérdeztem kíváncsian, de azt hiszem, hogy a válasz elég egyértelmű volt mind a kettőnk számára. – Nekem nincsen családom – válaszoltam egyszerűen, inkább tényként közölve, nem pedig bánkódva. Megtehettem volna, hogy most bezárkózom, és nem beszélek erről neki, de kár lett volna, hiszen valószínűleg ő sem nagyon szokott a családjáról mesélni másoknak, nekem mégis mondott róluk pár szót. - Az apámat nem ismerem, azt sem tudom, hogy ki ő, anyám pedig már nem él, és felőle, ha jól tudom senki más sem – megvontam a vállaimat. – Helyettük azonban ott a munkám, ami kellőképpen lefoglal engem. Talán majd egyszer lesznek sajátjaim, de talán önző lenne, ha kockáztatnám az életüket, nem? – a mosolyom keserűvé vált. – Te gondolkoztál már ilyesmiken? Vagy téged egyáltalán nem érdekel… - vetettem fel ezt a variációt is, csak úgy annak érdekében, hogy tudja, ezt is nyugodtan elmondhatja. Közben megettem az előételt, és az evőeszközöket a tányérra tettem, ahogyan azt szokás. Kicsit félretoltam, hogy így tudassam a pincérrel, hogy végképp befejeztem, utána pedig a poharamért nyúltam, és belekortyoltam egy kicsit.
- Ez az este legyen az, aminek te szeretnéd látni… Végülis ő a hölgy, nekem már csak az udvariasság kedvéért is lesnem kell a kívánságait, ha önmagamtól nem jutott volna eszembe, akkor is. - Én már rég nem gondolok rá úgy, mint kényszerre. És ez így is van. Noha eredetileg nem ezért jöttem, be kell vallanom, hogy jót tesz nekem a helyzet, még akkor is, ha nehezen kapcsolok, ki, és kénszert érzek a munkára Ana közelében is. Mégis, a közelsége érezhetően távolabb tolja az ijesztő közelségbe került kiégésemet. És mivel minden szempontból teljesen egyedül vagyok, akár randinak is nevezhetjük a hétvégét. - Nem emlékeztem, hogy még nem mondtam. De az akcentusomból többnyire hamar rájönnek. A megjegyzésre megcsóválom a fejem. - Apának még borzasztóbb lennék, mint férjnek. A rendőrségen másfél műszakban dolgozom, a közös munkahelyünkön egy másikban, a fennmaradó fél műszakot pedig alvással töltöm, ha nem jön közbe semmi. Velem együtt élni egy szentet is megőrjítene és magányossá, boldogtalanná tenne… A hangomból nem érződik szomorúság, csak a szememben látszik halvány árnyéka annak, hogy sajnálom, hogy választanom kellett a család és a hivatásom között. A kérdésre megint elmosolyodom. - Persze, bár nem láttam őket olyan gyakran otthon sem, mint szerettem volna. A szüleim jobban hiányoznak, hozzájuk rendszeresen jártam látogatóba. Anát őszintén sajnálom. A szerető család remek dolog, ha nekem nem lett volna, ki tudja, hol kötök ki. - Nem lehetett könnyű elveszíteni édesanyádat… Bár nem akarok mélyebben beleturkálni a témába, valamit azért mindenképpen mondani illik erre is. - Én is boldog lennék, ha lehetne családom, de a jelen felállásban egy tengerimalacot sem bíznék magamra. Nem csak az a baj, hogy állandóan nélkülözniük kellene a társaságomat, bár már ez is elég lenne, de még duplán veszélyben is lennének miattam. Bostonból is azért jöttem el, hogy a szüleim biztonságban legyenek. Mivel az előételt közben befejeztük, én is visszatérek a pezsgőhöz, míg kihozzák az ínycsiklandóan illatozó főfogást.
Gondoltam, hogy Jake valami ilyesmit fog mondani, mert ahogyan arra már magamtól is rájöhettem, túl udvarias ahhoz, hogy megbántson valakit. Lehet, hogy a férfiakkal szemben nagyon is határozottan tud fellépni, de szerintem az ő gyengéi bizony a nők. A fejemet merném rátenni, hogy nemhogy fizikailag, de lelkileg sem bántana meg egyet sem, legalábbis szánt szándékkal semmiképpen. - Ennek örülök – mosolyogtam rá őszintén, mikor közölte velem, hogy ő már nem csak a kényszer kedvéért ücsörög itt velem olyan nyugodtan. – Én sem – tettem még hozzá sejtelmesen, mielőtt belekortyoltam volna a pezsgőmbe. Igazából nem is tudnám megmondani, hogy mit szeretek rajta annyira, de meg bírnék inni akár egy egész üveggel is egyedül. A gond legfeljebb csak annyi lenne, hogy utána kicsit a fejembe szállna, és a végén még valami olyat csinálnék, amit megbánnék. Vagy pont, hogy nem bánnám meg, és ez okozná a problémát. Sosem lehet tudni… - Kishitű vagy, Jake. Az, hogy hogyan éled az életed, az csakis rajtad múlik. Ha te úgy döntesz, hogy több időt szeretnél, mert úgy alakulnak a dolgaid, hidd el, hogy megoldható. Mindent csak akarni kell! Amúgy van elég rendőr, nem hiszem, hogy az egész város biztonsága csak és kizárólag a te kezedben lenne… - mosolyogtam rá szelíden, mert valahol volt egy olyan érzésem, hogy neki ez a meggyőződése a dolgokkal kapcsolatban. Én nem vitatom, hogy jól végzi a munkáját, és nem is becsülöm le annak jelentőségét, de kicsit lehetne lazább, végtére is még fiatal. - Szoktál velük beszélni telefonon? – kérdeztem kíváncsian. – Miért nem látogatod meg őket valamikor? – érdeklődtem tovább, és reméltem, hogy nem feszegetem a határaimat még véletlenül sem azzal, hogy erről faggatom őt. - Nem, tényleg nem volt az. Ő volt egész életemben az egyetlen személy, akit a családomnak tekinthettem – mosolyom keserűvé vált, és úgy éreztem, hogy muszáj innom még egy kortyot, mert kezdett kiszáradni a torkom. – Tizenhét éves voltam, amikor kiderült, hogy rákos. Ide jöttünk vissza, mert már nem bírta a kórházban. Itt akart meghalni – meséltem neki, a tőlem telhető legtermészetesebben. – Az őrzők utána hívtak el… - tettem még hozzá érdekességképpen. - Az sem lehetett könnyű, de legalább tudod, hogy minden rendben van velük – közben hátradőltem, mert elvitték az üres tányérjainkat, és helyette kihozták a főfogásokat. – Hmm… - elismerésemnek így adtam hangot, amint megéreztem az illatát. Nagyon finomnak nézett ki, és reméltem, hogy azután sem fogok mást gondolni róla, hogy megkóstoltam. - Mit gondolsz, tartogatnak még mára valami meglepetést? – kérdeztem jókedvűen, ahogy elkezdtem enni. – Ez tényleg finom! – közöltem elégedetten. – Megkóstolod? – közben már vágtam is egy falatot, hogy a villámra tehessem, utána pedig odanyújthassam Jakenek, ha a válasza igen lenne.
Ana remekül látja, a nők és a gyerekek abszulút gyenge pontjaim. Ha elkerülhetem, nem bántom meg őket. A fizikai bántalmazás pedig még akkor is nehezemre esik, ha erősen indokolt. Például a gyilkosokkal, dühöngő őrültekkel szemben is… A sejtelmes mosolytól megint megmozdul bennem valami, ahogy korábban jacuzzi-ban is. A szép nőknek könnyű dolga van velem, ha valamilyen érzelmet akarnak kiváltani belőlem… Mondjuk a pezsgővel lassan tényleg fejenként egy üvegnél fogunk tartani, de az sem számít, ha Ana becsíp. Legfeljebb hazaviszem. A válaszára sóhajtok egyet. - Tudom, hogy mindig arra van időnk, amire szakítunk. De a munkám – mindkettő – fontos nekem, és nem érezném jól magam, ha kevesebbet dolgoznék. Azt hiszem folyamatosan bűntudatom lenne, amiért nem teszek bele elég energiát, és azért is, mert nem vagyok eleget a párommal, vagy a családommal… Nem egyszerű. Távolról sem az. Tudom, hogy nem rajtam áll az egész város sorsa, de mindent meg akarok tenni, hogy jobb és biztonságosabb hely lehessen. A kérdésre bólintok. - Igen, bár nem túl sűrűn. Általában mire hazaérek, a gyerekek már alszanak… A látogatáshoz pedig szabadságot kéne kivennem. Talán majd amikor nekik nyári szünetük lesz. Ahogy Ana az édesanyjáról kezd mesélni, felmerül bennem a gondolat, hogy talán nem kellett volna belekérdeznem a témába… Nem akartam elszomorítani. - Részvétem… Ami az én szüleimet illeti, én valóban szerencsésnek mondhatom magam. Egészségesek, biztonságban vannak, és boldogok, azt leszámítva, hogy hiányzom nekik, és aggódnak miattam. - Igen, velük minden rendben. Legalább hetente egyszer bejelentkezünk egymásnál. A beszélgetés folytatásával kivárom, míg a pincérek visszavonulnak. - Igen, azt hiszem valami meglepetésféle még biztosan lesz… Csak nem biztos, hogy a pincérek fognak vele szolgálni. Azért azt hiszem én megvárom a desszertet. A kínálást eszemben sincsen visszautasítani, főleg, hogy Ana már rá is készült a kóstolóra. - Köszönöm. Míg egy kicsit közelebb hajolok, hogy elérjem a felém nyújtott villát, felmerül bennem, hogy az ilyen helyzetek mindig milyen romantikusnak tűnnek a filmekben, én pedig inkább enyhe feszélyezettséget érzek, vajon nem fog-e hülyén kijönni a helyzet. Jól érzem magam Anával, egyszerűen csak annyira kijöttem a gyakorlatból, ami a randikat illeti, hogy nyeretlen kétévesnek érzem magam.
Most kivételesen nem céltalanul ténferegtem a városban, beszélni akartam az őslakos falka ex-alfájával. Nem ismertem túl jól, személyesen csak egyetlen egyszer találkoztam vele, mikor az apám bemutatta őt. Egyértelműen nem kedveltem, és ez nem fejezte ki eléggé az iránta táplált érzelmeimet. Ez az ember, vagy farkas - ez relatív - egy elmebeteg állat volt, aki nem tudta a kezében tartani az irányítást. Nem is csodálom, hogy lecserélték. A lakására küldtem egy levelet, amiben megírtam, hogy találkozni szeretnék vele ma délben. Dél előtt nyolc perccel érkeztem meg a kávézóba. Jól sejtettem, még nem volt itt, de jobb szerettem mindig időben odaérni a megbeszélt találkozókra, pláne ha azt én kezdeményeztem. Így hát kértem egy kávét, és leültem az egyik üres asztalhoz. Ha már itt vagyok a városban, legalább azokkal szeretnék beszélni, akikhez valaha is volt bármi közöm. Az őslakos falka már távolról taszított, ha belegondoltam, hány civil hallhatott bele az unatkozásaik miatt. És D'Arc nem igazán tudta a kezében tartani a dolgokat, ez már akkor is nyilvánvaló volt. Bár hiába próbáltam meggyőzni az apámat, hogy nem épp nyerő ötlet egy eleve kudarca ítélt falkával kapcsolatot létesíteni, ő nem hallgatott rám. Belekortyoltam a kávémba, és közben figyeltem a körülöttem lézengő embereket. Na meg farkasokat, mert hát azokból is volt néhány a helyiségben. De Vincent jelenlétét egyből megéreztem, amint belépett. Borzongás futott át rajtam.
Az ismerősök jönnek-mennek, aztán megint felbukkannak. Levelet írnak, találkozót kérnek, meglepetést okoznak. Amikor elolvastam a levelet, hirtelen azt se tudtam, hogy ki az isten az a Carmen! Egyszer találkoztunk, nem jegyzek meg miden nevet és arcot én sem, a kettőt precízen párosítva, meg pláne. Egészen addig sejtelmem se volt, hogy ki kérhetett randit, amíg meg nem láttam a nőstényt. Ettől függetlenül, ha nem írta volna meg a nevét is, nem tudtam volna hogyan szólítani. Az arc megmaradt, a név elszállt, ez van. - Carmen, örülök, hogy újra látlak! - mosolyogtam rá kedvesen, elbűvölőn, mint rendesen, és leültem vele szembe. - Álmomba se gondoltam volna, hogy egyszer még találkozunk. Mi szél hozott? Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, a dzsekimet a háttámlájára terítettem, és miután kértem egy korsó sört, hátradőltem. Fürkésző tekintettel méregettem. Elképzelésem se volt, miért jöhetett, ha emlékezetem nem csal, legutóbb nem a mélységesen mély barátság és szeretet jegyében váltunk el. Mintha nem csípett volna. Ejnye, hogy ilyen is akad, s mi több, mostanában elég sok... Kollektíve egy egész falka, ha úgy vesszük, bár a betolakodók közül se mindenki olyan elvetemülten.
Hát igen. Az elbűvölő modora maradt, de tudtam, hogy a lehengerlő felszín alatt ott lapul a vérengző gyilkos is. Miközben kényelembe helyezte magát, hátradőltem a széken, talán épp egy hangyányit még hátrébb is húzódtam székestől. Ez valami reflexszerű visszavonulás volt, mint mikor a nyuszi lapul a fűben, hiába van jó messze tőle a róka, azért behúzza a fülét, nehogy véletlenül hirtelen eltűnjön a helyéről a feje. Ez ilyen nagy tömegben engem csak nem veszélyeztet, de azért a jobb félni, mint megijedni elvet követtem. Bár sosem szerettem visszatartani a véleményemet: - Én nem örülök, Vincent, de tartsuk csak fenn a látszatot - viszonoztam az ezerwattos mosolyt, bár csak olyan nyolcszázasra sikeredett, de ennél többet nem tudtam kifacsarni magamból. - Visszatértem a városba, és gondoltam felkeresem a régi ismerősöket - válaszoltam a kávémat kavargatva, ami persze már rég kihűlt. - Hallottam róla, hogy leváltottak. Milyen szomorú - sóhajtottam fel gúnyos együttérzést produkálva. Örülnék neki, ha egy nála kevésbé szétszórtabb, sokkal értelmesebb varkas lenne most a helyén. - Nem tudtad fegyelmezni a falkádat? Mégis mi történt, kicsúszott a kezedből a gyeplő? Mondjuk ezen nincs semmi meglepő. A kérdéseimet úgy zúdítottam rá, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenként berobbanok, és számon kérem az ex-atanerket a régebben történtekről. Nem zavartattam magam, igazából hiába teszem itt a szépet, hiába futjuk le az udvariassági köröket, attól még a véleményem ugyanaz, jobb ha ezzel mindketten tisztában vagyunk. Na meg én is szeretném meghallgatni a másik oldalt is.
Na, most már abszolúte emlékszem rá! Ember és farkas lánya olyan elutasító nem volt még velem az első találkozáskor, mit ő. Pf, nőstények! Fancsaliságom egy pillanatra sem ült ki az arcomra, az álarc tökéletes volt. - Valóban? Akkor én hogyan kerültem a felkeresendők listájára? - Mi mindenek voltunk, csak nem régi ismerősök. Legfeljebb köszönőviszony, ha volt köztünk. Szerencsére épp akkor hozták ki a sört, mikor a leváltásom került terítékre. Így aztán minden gond nélkül leköthettem valami mással a figyelmem egy részét. Ugye azt ő sem gondolta komolyan, hogy majd töviről hegyire beszámolok mindenről? De azért némi pontosítás nem ártott. - Először is: ne üsd olyanba az orrod, amihez sem közöd, és még pontosat sem tudsz róla. Másodszor: ezzel kapcsolatban, nem leváltottak, én adtam be a felmondásom. Ezt csak a tisztánlátás végett - kacsintottam egy pimasz mosoly kíséretében, kortyoltam még egy keveset, majd az asztalra tettem a háromnegyed részt teli korsót. Nem reagáltam a kérdéseire, elengedtem őket a fülem mellett, inkább előredőltem és szórakozottan az asztalra könyököltem. - És veled mi újság, kedves Carmen? Még mindig a megváltásról álmodozol rózsaszín pamacsfelhők között? - Ha ő így, én úgy, de a mosoly cseppet sem hervadt le az arcomról. Azt hiszem ha gyilkosokon belül alkategóriába kéne engem sorolni, akkor én lennék a "mosolygós" címszó alatt.
Az ellenszenv nem ült ki az arcára, de azért tisztán kivehetően megváltozott, mikor nyilvánvalóvá tettem, hogy nem szimpatizálok vele. Biztos nincs hozzászokva, de azt elfelejtheti, hogy a lábai elé borulok, csak mert itt ő valaki, én meg körülbelül egy nagy senki. - Úgy kerültél fel, hogy fontolóra vettem, hogy talán itt maradok a városban. És mivel akkoriban még te voltál az atanerk, úgy gondoltam mindenképpen beszélnünk kell. Előbb utóbb így is úgy is sor kerül rá, bár ez sok mindentől függ még. Ezzel most azt is bevallottam, hogy szándékomban áll csatlakozni valahova. Nem mintha szükségem lenne egy falkára, de ha már itt vagyok, egy kis plusz teher a vállamra már mit számít. Ennyi áldozatot nem nagy dolog meghozni. Mosolyogva oktatott ki, úgyhogy én is átváltottam a bájosan mosolygós maszkra: - Az a helyzet kedves Vincent, hogy kénytelen vagyok beleütni az orromat. Először is - kezdtem ugyanabban a hangnemben, mint ő - tudom, hogy két ellenséges falka tartózkodik a városban, és semmi kedvem két tűz közé szorulni. Másodszor - folytattam, és még szélesebb lett a mosoly az arcomon. Most olyan, mintha valami fogkrém reklámarc castingon lennénk, és próbálnánk egymást túlszárnyalni a művigyorainkkal -, számomra lényegtelen, hogy miért vagy azon a szinten, ahol. Ahogy mondtad, semmi közöm az egészhez, de remélem azért nem veszed zokon, ha én csak szimplán örülök neki, hogy lecserélődtél; így vagy úgy. A számhoz emeltem a csészét, mikor felhozta a rózsaszín felhőcskéket. Megállt a kezem egy pillanatra, majd mielőtt megszólaltam volna, még megittam az utolsó korty jéghideg kávét. Visszatettem a csészét az asztalra. Ha most kevésbé ismerném az illemet, egyszerűen nyakon borítottam volna a kávé maradékkal. Valószínűleg még akkor is vigyorgott volna. Ó, hogy ez mennyire idegesítő. Ha az erejével nem is tud győzni egy-egy harcban, legalább halálra tudja vigyorogni az ellenségeit. Idióta. - Most én is mondhatnám, hogy ne üsd bele olyanba az orrod, amihez semmi közöd, de.. - itt megálltam egy pillanatra és elidőzött a tekintetem rajta -, ha már ennyire érdekel, igen. Nem hagytam fel a céljaimmal, de már nem ez a legfontosabb dolog az életemben. Van amit előrébb kell helyezni. És most jelenleg az, hogy megtaláljam a helyemet a városban. Ne ugasson nekem rózsaszín álomvilágról pont egy olyan, aki erkölcsileg a béka segge alatt van.
A városban maradna? Fura. Legutóbb nem úgy tűnt, mint aki nagyon rajong a helyért, de persze azóta rengeteg minden változhatott, nem csak én. Egy leheletnyivel komolyabb ábrázattal figyeltem, ám ez csupán pár másodpercig tartott. - Minden szavad szíven talált! - tettem túljátszott fájdalommal a kezem a mellkasomra. - Szíved joga örülni, ettől függetlenül arra kérlek, hogyha esetleg hozzánk csatlakoznál, Farkaslak másik végében kérj szállást, mint ahol én vagyok. Amilyen bájosan tudtam mosolyogni, legalább akkora seggfej tudtam lenni, ha előhozták belőlem. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, nem vágott földhöz Carmen ellenszenve. Nem szerethet mindenki, és egyelőre az jobban foglalkoztat, hogy falkán belül elismerjenek, tiszteljenek, szeressenek, mint falkán kívül. Aki féllábbal már a falkában van? Nos, azoknak meg nem kell ismerniük egyelőre a csúnya ordast, ugyanez igaz a frissen érkezettekre is. Carment nem tudtam melyik kategóriába soroljam. Nem utáltam, ellenszenves se volt, egyszerűen ha szurkálódik, én visszaszúrok. Nehogy bárkinek is az adósa maradjak. A céljaira tett gúnyos megjegyzésem pedig egyértelműen szúrásként érte. - Carmen, te okos nő vagy - mondtam, ezúttal hülyéskedés nélkül, és a sörömbe kortyoltam, a mosoly pedig eltűnt az arcomról. - Ahová be akarsz jutni, oda valamilyen úton-módon be fogsz, de a pacifista hozzáállásod ebben a városban, ilyen időkben nem életképes. Csak szólok, nehogy csalódj, ha valaki esetleg azt várná el tőled, hogy harapj el egy-két torkot. És ezt ő is tudta. Én pedig azt tudtam, hogy nem egy harci-marci, így aztán adta magát a kérdés: - Minek jöttél vissza? Száz más városban az államokban és Kanadában is, ahol sokkal békésebb a helyzet. És ha most azt mondod, hogy az ősök miatt, minden égtájban találsz másik csapatot, akik szintén közel állnak az ősökhöz.
- Egyenlőre még szó sincs arról, hogy bárkihez is csatlakoznék - nyugtattam meg élesen a szállásra vonatkozó megjegyzése után. Már az első pillantástól kezdve nem szimpatizáltam vele, és ez egyre inkább fokozódott, annak ellenére, hogy igen kifogástalan modorral tudta előadni magát. Bár az a helyzet, hogy ez engem nem hat meg, mivel tudom, hogy az ő keze alatt kezdett szétcsúszni a falka, emberek haltak meg, és ő nem tudott ellene tenni semmit. Mikor okosnak nevezett, csak épphogy megrándult az arcom, de csendben hallgattam tovább. Igaza van persze, hiszen ezzel a hozzáállással én nem vagyok falkába való, és soha nem is vágytam rá. De most megköveteli a helyzet, és ezen ne múljon semmi, szívesen megtenném, hogy csatlakozzak. Bár egyenlőre még maradjunk a távlati elgondolásnál; totálisan ráérek. - Egyetértek, de a hozzáállásom nem hátráltatna semmit, hiszen vannak páran, akik szívesen bemocskolják a kezüket helyettem is. Gondolom te egyet értesz ebben. Viszont a fiatal farkasoknak szükségük van valakire, aki megtanítja őket mindenre, ami fontos. És még sok egyéb dolog van, amiben a pacifista hozzáállásommal együtt is hasznos lehetek. Nagyon úgy hangzott, mintha magamat népszerűsíteném, és valahol benne volt az is, de rá akartam mutatni ennek a tuskónak, hogy annyira azért nem vagyok hasztalan az anti-aggresszivitásommal, mint ahogy azt ő beállítja. A visszatérésére vonatkozó kérdésére elmosolyodtam. Milyen betokosodott gondolkodása van ennek? Intettem a pincérnek, és kértem egy pohár narancslevet, majd Vincentre mosolyogtam. - Szó sincs ősökről. Vagyis... Gondolom tudsz róla, hogy az apám meghalt. Hogyne tudnál, hiszen jó pár információforrásod lehet a városban. És ha már itt tartunk, pontosan emiatt tértem vissza. - Megérkezett a pincér a narancslevemmel. Megköszöntem, majd mielőtt folytattam volna, belekortyoltam az üdítőbe. - Egyébként pedig jártam már száz másik városban, de itt még csak villanásnyi időre ugrottam be. Úgyhogy egyenlőre úgy döntöttem, hogy maradok. Ez bármelyik pillanatban változhat, de ezt már nem tettem hozzá. - De ha már így belemelegedtünk a faggatózásba... - kezdtem és egy extra-bájos mosollyal jutalmaztam -, mesélhetnél nekem arról, hogy miért hagytad ott a falkádat. És hogy mennyiben változott azóta a helyzet, mióta nem a te irányításod alatt áll. Nem céloztam semmire, hiába gondoltam hozzá egy két gúnyos, ironikus megjegyzést. Ezért most jár a pirospont.
"Egyelőre"... A felém áradó ellenszenve egyértelmű volt, valószínűnek tartottam, hogy ez jó darabig nem is fog változni. Vagy talán soha. Ez viszont még nem vágott földhöz. Kicsit lejjebb csúsztam a széken, és magamban megforgattam, amit mondott. Egyetért!? Történelmi pillanat! - Fél szóval se mondtam, hogy haszontalan vagy. Csak az itteni dolgokhoz túl... békés - mosolyodtam el kedvesen, és ha már itt voltam, kértem egy jó nagy, húsos hamburgert. Ma még semmit nem ettem, na! Éhes vagyok... Az a nagy adag hús, amit még a hentesnél vettem, rég elfogyott, a halat Micimackó befalta, a többit meg én. Elég jó evők vagyunk. Arra, hogy micsoda információhálózatom van, csak somolygok tovább. Rengeteg helyről kaptam a híreket, voltak csip-csup dolgok, és egészen nagyszabású események is. Lassan már azt lehetett mondani, hogy amiről mi nem tudtunk a városban, és annak környékén, az egyszerűen nincs. Velünk már csak Mortimer csipetcsapata vetekedett, de nem baj. Engem nem zavarta, ha olykor fel kellett keresnem az öreget. Hallgattam, hogy tulajdonképpen mit is keresett itt, az apja halálára megeresztettem egy "részvétem"-et, amibe nem sok érzelem szorult. Nem ismertem annyira az apját, hogy annyira sajnálkozzak, őt még kevésbé, ez a kinyilvánítás csak annyi volt, hogy szorult belém jólneveltség. Amit egyébként meglepően sokan nem hittek el! - Nem hagytam ott, még mindig a tagja vagyok, és nem, nem a ranglétra legalja alatt állok - mosolyogtam joviálisan. - Kiruccantam, mert így láttam jónak, átadtam a hatalmat, mert ezt láttam célravezetőnek. Új idők, új vezér, új szemlélet, nem gondolod? - Fikarcnyit se hervadt a mosolyom. Meghozták végre a hamburgerem, én pedig nekiláttam. - Egyébként, ha érdekel, hogy mi változott, hívasd meg magad egy falkagyűlésre. Ezzel finoman céloztam rá, hogy remélem, nem képzeli, hogy külsőst falkaügyekbe avatok. Ha belső infót akar, csatlakozzon és kap dögivel. Ha nem csatlakozik, akkor a felszínnél többet ne várjon. - De ha körbenézel, magad is láthatod. A város két falka területe, és nem komáljuk egymást, az őrzők meg imádkoznak, hogy emberek helyett egymást nyúzzuk. Eddig bejött nekik. - Ennyit tagság nélkül is tudhatott, és semmi kuriózumot nem árultam el vele.
Túl békés, mi? Ez a finomított verziója lehetett a gondolatainak. Ráadásként hamburgert rendelt; a gyilkos ösztönök előbújtak. Ezért meg kellett ölni egy marhát. Vagy kihúzni a földből egy szójababot, a lényeg, hogy közvetetten hozzájárult egy gyilkossághoz. - Gondoltam, hogy a tagja vagy, ennyire ne nézzél alul informáltnak. Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy leteszik elé azt a kajának csúfolt valamit. - Ha új szemlélete lenne az utódodnak, akkor valószínűleg a helyzet is sokkal békésebb lenne. Vagy sokkal rosszabb, bár azt kétlem, hogy van nálad rosszabb. - Most mit kerteljek? Ezt gondolom, eméssze meg. Bár a gyomra most el lesz foglalva annak a gusztustalanságnak a megemésztésével, az agyára már nem biztos, hogy tud energiát fordítani a szervezete. - Értem én, hogy semmi közöm hozzá, de a régi ismerettségre való tekintettel - itt elnyomtam egy fintort -, megoszthattál volna velem egy két dolgot. De nem is lényeges. Vállat vontam, és belekortyoltam a narancslébe. Aztán azon kezdtem agyalni, hogy félig tele van e a pohár, vagy félig üres. Jelenleg félig üres, de csak mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a társaságában. Na jó, legyünk őszinték; nem a kezdtem a megfelelő szó, hiszen az elejétől fogva nem csípem a fejét. - Legyünk őszinték Vincent - kezdtem bele, miközben ujjaim közt forgattam a poharat -, nektek minden új falkatag jól jön, legalábbis abból a szempontból, hogy jobb veletek, mint a másik falkával, nem igaz? Persze benne van a pakliban az is, hogy esetleg egyik falka sem lát szívesen, de talán ott azért még nem tartunk egy hét itt tartózkodás után.
- Bocsáss meg - gyűrtem le egy falatot -, csupán szeretném, ha mindent tisztán látnál. - Itt felvillant egy apró mosoly, de aztán megint a hamburgeremet csócsáltam. - Két falka egy zsebkendőnyi helyen, ha az utódom maga lenne a Megváltó, akkor se lenne békésebb a két csapat viszonya. - Picit bosszantott, hogy okoskodott, holott csak nemrég pottyant ide vissza. - Nos, legalább valamiben az élen járok - vontam vállat, és haraptam egy nagyot. Láttam, micsoda undorral nézte a kajám, ezért én csak még nagyobb élvezettel ettem. Majdnem félrenyeltem. De csak majdnem. Régi ismeretség!? Röhög a vakbelem! - Szívem egyetlen kaktusza, mostanában a rég nem látott ismerősökkel kell a legjobban vigyázni, mert ki tudja, kiket láttak addig, amíg nem minket - mosolyogtam rá elbűvölően, és ez akkor sem múlt el, amikor végre kibökte, hogy mit akart. - Minden olyan új, amelyik nem okoz még több aggodalmat és nem hoz még több vészt a nyakunkra - bólintottam helyeslően, és megettem a hamburger maradékát. - De lássuk csak, hogy jól értem-e: csatlakoznál? Egy olyan falkához, aminek én is a tagja vagyok? - csodálkoztam eltúlzottan. - Mon dieu! A végén még kiderül, hogy imádsz engem! - Ebbe már egy jó adag gúnyt is sűrítettem. Visszavettem a mókázásból és megkomolyodtam. - Őszinte leszek: furcsállom a dolgot, de a farkasaim érdekében remélem, hogy nem forgatsz valami... butaságot a fejedben. Ha valóban hozzánk akarsz tartozni, Sednát kell megyőznöd. Amennyiben ő rábólint, úgy te is élvezheted a Tarkok védelmét és a falkáét. - A sörömbe kortyoltam. - De ennek ára van. Lehet, hogy majd olyat is meg kell tenned a falkáért, ami nincs ínyedre. Értem én ez alatt egy ellenséges farkas megölését, ha az valamelyik falkatagot fenyegeti. - Szórakozottan forgattam a korsót. - Ezzel is számoltál? Persze, hogy számolt, nem hülye, de nem árt, ha hangosan is kimondja. Magányosnak lenni annyiból jó, hogy nem tartozol felelősséggel és szabadon tehetsz mások parancsai nélkül azt, amit csak akarsz. A falka viszont megvéd, ha te is kész vagy vért ontani érte. Ez ilyen egyszerű.
Rendben, neki van egy bizonyos felfogása, ami mellesleg irritatív, irreális és minden pozitív szót fel tudnék ruházni vele kapcsolatban fosztóképzőkkel, de valahol érthető, hogy évszázadok alatt megzavarosodott a farkas agya. - Arra még nem is gondoltatok, hogy békében éljetek egymás mellett? Methogy ez is lehetséges ám, csak semmi máson nem tudtok agyalni, csak hogy kinek melyik a területe, ki volt itt hamarabb, stb… Pedig békés úton is el lehetne intézni, sőt, mindenkinek úgy lenne a legjobb. – Minek jártatom a számat? Valószínűleg azon kívül, hogy a röhögéstől a torkán akad az a nyavalyás kalóriatúltengéses ételnek csúfolt katyvasz, nem történik semmi. - Szívem kuglófjának egyetlen mazsolája – csakhogy maradjunk a hasonlatoknál. Kaktusz az öregapád -, tőlem aztán nem kell tartanod, maximum annyiban, hogy véletlen le találom nyomni az épp aktuális gyorskaját a torkodon. Nem vagyok híve az erőszaknak, nem tudom rájöttél e. Most már nem is akartam leplezni a gúnyos hangvételt. De ő se. Fészkelődni kezdtem a széken, és elég nagy ingerenciát éreztem arra, hogy felpattanjak, és hagyjam az egészet a sunyiba, de akkor itt hagynám az asztal alatt az önbecslésemet is, úgyhogy keresztbe dobtam magam előtt a karjaimat, aztán nekiduráltam magam a válasznak. - Igen, jól értetted. Szeretnék csatlakozni, és még a tudatot is elviselem, hogy egy ilyen hólyaggal kell egy csapatban lennem. – Ez most nagyon úgy hangzott, mintha neki kéne örülni, hogy hajlandó vagyok beállni közéjük. Pedig nem, de így jobban hangzik. – Az imádat részt viszont felejtsd el – csóváltam meg a fejem, és a felénél elnyomtam a szemforgatást, majd felöltöttem a jól bevált blazírt arckifejezést. Hogy megöljek valakit? Kizárt. - Igen, számoltam. És ha úgy adódik, akkor még azt is bevállalom. – Ez elég gyenge hazugság. – Na jó, nem – vontam meg a vállam végül, és zavart mosoly cikázott fel az arcomra. - Nem fogok gyilkossá válni, mint ti – jelentettem ki megacélosodott tekintettel, és ebben már sem gúny, sem egyéb degradáló hangsúly nem volt, szimplán csak szilárdan tartottam magam ahhoz, aki vagyok. - Vincent, te ismerted az apámat - kezdtem és hangom úgy szelídült meg, mint mikor a tornádó felszívódik -, és ő kedvelt téged. Sőt, egyenesen bálványozott. Nem tudok róla szinte semmit, nem tudom miért fajult odáig, hogy tiszteljen téged, de annyival tartozom neki, hogy ha már mindenképpen csatlakozni akarok az egyik falkához, és nekem amúgy is mindegy melyik gyilkos csordához, akkor legalább ne ahhoz, amelyiket ő jobban ellenezné. Felhörpintettem a maradék narancslevet, de végig rajta tartottam a szememet a társaságomon.
Majdnem elkezdtem a We Will Rock You ütemére az asztalba csapkodni a fejem. Majd háromszáz évesen hogyan lehet egy VÉRFARKAS - nem birka, kiscica vagy anyám kínja - ennyire naiv???? HOGYAN? Békésen? Szép szóval? Háháháháhááááá... Mindezt, ami bennem a másodperc tört része alatt lezajlott egy hosszú sóhajjal juttattam kifejezésre. - Jól van, Carmen - hagytam rá, mert láttam, hogy én agyam előbb durranna el - képes lenne kiprovokálni -, minthogy egy kicsit is meggyőzzem. - Egy másik életben, ígérem, vegetáriánus is leszek, és a szeretetet fogom hirdetni. A válaszán elnevettem magam, és ez nem volt mímelés, tényleg jókedvből nevettem. Tudom, hogy ki nem állhat, de a mi kis gyerekes civódásunk már eljutott arra a szintre nálam, hogy szórakoztat. Láttam rajta, hogy szívesen elhúzná a csíkot, de nem tette. Valakinek itt fontos a büszkesége, sálállá... Tényleg meghülyültem. - Tényleg elszánt vagy! - Ha lenne kalapom, megemelném előtte. - Ne már... pedig olyan aranyos vagyok! - biggyesztettem le a szám, s nagy, kiskutyaszemekkel néztem rá. - De mint azt mondtam, már nem engem kell meggyőznöd, szóval ha azt nézzük, ez neked most egy fölösleges tortúra - mosolyogtam rá átkozottul pofátlanul. Lassan nem tudtam eldönteni, hogy ez a nőstény most őrült, vagy erkölcsileg annyira szilárd talajon áll, hogy az már-már ijesztő. - Gyilkosság és gyilkosság között is van különbség - mondtam kifejezetten szelíden, hogy éreztessem, ezt most nem azért mondtam, hogy vele kötekedjek. - De ne menjünk bele megint, mert ugyanoda lyukadunk ki - legyeztem a kezemmel, s csak azután folytattam, hogy mindent megettem és megittam, ami még előttem volt. Hallgattam az első igazán erősnek és őszintének tűnő érvet, amit a csatlakozási vágya mellett hozott fel. Hátradőltem a székben, pár másodpercig dörzsölgettem kissé borostás állam. A tekintetemmel Carment fürkésztem. Igen, ismertem és kedveltem az apját, jó farkas és kiváló ember volt, most pedig itt ül velem szemben a lánya, aki majdhogynem tökéletes ellentéte. Legalábbis ami a gondolkodásmódjukat és a hozzám való viszonyukat illeti. - Ha én lennék még az Atanerk - kezdtem lassan, megfontoltan -, ennyivel nem engednélek még be a falkába. Nem érzem benned a falka iránti elhivatottságot, inkább egyfajta kényszert. És az eddigiek alapján annak a veszélye is fenáll, hogy amikor szükségünk lenne az erődre - a fizikaira -, megfutamodsz, és ezzel bizony néhányunk vesztét okozhatod. - Kértem a számlát. - Nem tudom Carmen... Ha segítségre szorulsz, azt mondd, nem hinném, hogy hátat fordítanánk neked. De a csatlakozáshoz neked is adnod kell valamit. - Finom mosolyra húztam a szám. - Ez viszont az én kukacoskodásom, Sedna valószínűleg tárt karokkal fogad majd. Szóval nem lesz gondod.
Megígértem Masának, hogy rajta leszek azon, hogy rendes munkát találjak. Eddig pár alkalmi meló összejött, de ahogy ő mondta: arra nem lehet alapozni. Ebben végül is teljesen igaza van, szóval nyakamba vettem a várost, kérdezősködtem... Azt hiszem, hogy a közösségi házban találtam egy prospektust, ami ezt a Síközpontot reklámozta. Bírom én a kemény munkát, még emberként megedződtem, szóval nem félek attól, hogyha esetleg valami nehéz, fizikai munkát tudok csak találni.
Minél beljebb haladok a központban, annál inkább feláll a szőr a hátamon. Egyre erőteljesebb farkasenergiákat érzek magam körül és úgy tűnik, hogy ők is felfigyeltek rám. Bár egyelőre még senki sem akarta beverni a képemet. Bevallom, félek. Ennek ellenére fontosabb, hogy legyen munkám, minthogy ne viseljek el pár alkalmi pofont. Itt egyébként is rengeteg az ember, nem hiszem, hogy bárki is letámadna. Na majd kifelé menet lesz izgalmas...
Alapvetően nem zavar a hideg, hiszen mindig is alaszkai voltam, de azért itt fent a hegyen mégis csak más. Kiszúrom a bisztró épületét. Az talán jó hely lehet. Először is meg fogom kérdezni a pultost, hogy akad-e valami munka. Ha elutasít, akkor megkérdezem tőle, hogy esetleg kivel tudnék itt beszélni ez ügyben... Miután remekül megtervezem a belépőmet, átlépem a küszöböt és egyszerűen beleborzongok a helyiség hirtelen melegébe. Nagyot nyelek és úgy döntök, hogy felhúzom azt a csöpp kis pajzsomat a fülem hegyére is. Ez ad egy kis biztonságérzetet már ahhoz is, hogy a pultnál lévő lányt megszólítsam. - Ööö, helló! Jamie vagyok. Ne haragudj, nem tudod... esetleg... Lenne itt hely még két dolgos kéznek? Dolgos kéznek? Menten lehidalok, nem vagyok normális. Szerintem a lány is ezt gondolja, mert gyanúsan kedves a mosolya. - Nos, üdv Jamie. Itt biztosan nincs semmi lehetőség, de talán beszélned kellene valakivel a vezetőségből. Ha feljebb mész egyenesen, megtalálod az irodát. - Köszönöm. E-esetleg kérhetek egy forrócsokit?
Persze kaptam forrócsokit. Kezdek rájönni, hogy a fellépésem lehet az oka annak, hogy senki nem akar alkalmazni. De legalább a csoki boldoggá tesz egy pillanatra. A két kezem közé fogom és megindulok a bisztró legtávolabbi és legeldugottabb sarka felé.
-... és pornóvideót kért. - Mi van? - ocsúdtam fel bambulásomból, amiben az elmúlt öt-tíz percben pihentettem az agytekervényeimet. Ryan akkor állt neki részletezni drága teremtője legújabb hobbiját, amiben neki kellett asszisztálni és a hozzávalókat beszerezni a világ legrázósabb helyeiről. Nem figyeltem, mert tudtam, hogy Ryannek mindez nem lehetett gond, így csak a lustaság beszélt belőle. A bisztró vendégeit pásztáztam, amikor ezzel a pornós dologgal kizökkentett. - Megint máshol járt az eszed - mondta túljátszott sértettséggel, és megitta a maradék sörét. - Azon gondolkodtál, hogyan mondd meg Victornak, hogy meleg vagy és bejön neked? Ha nem nyilvános helyen lettünk volna, hozzávágom a poharam, így azonban be kellett érnem azzal, hogy a tekintetemmel figyelmeztetem: ennek még meglesz a böjtje. - Vagy inkább a fiatalabb hús jön be? - intett fejével a pult felé, mire az én pillantásom is arra vándorolt. Éreztem, hogy érkezett egy farkas, de az ereje nem volt fenyegető, még valami pajzsot is felhúzott, és nem Farkaslak közvetlen közelében kóricált. Más szóval: semmilyen tekintetben nem jelentett fenyegetést, ezért eddig nem sok figyelemre méltattam. - Ismered a pedofil hajlamaimat - vontam vállat egy vigyorral megtoldva, mire arcrepesztő mosoly lett a válasz. Szerette, ha belementem a baromságaiba. - Úgy sincs sok kölykünk, ha ez így megy tovább, elvesztem az érdeklődésem - sóhajtottam teátrálisan, majd más témára tereltem a szót. - Este verseny lesz, intézed a zsarukat, vagy a sikamlós felvételek túlságosan lekötnek? - Intézem - biccentett egy árnyalatnyival komolyabban és az órájára nézett. - Itt is hagylak, Anchorage-be kell mennem, szállítmány jön. - Felállt és vette a kabátját, búcsúzóul viszont még odaszólt. - Ne vidd túlzásba a flörtölést, mert még féltékeny leszek. - Barom! - De azért nem bírtam megállni nevetés nélkül. Hűtlen céda voltam, még ki se tette a lábát az ajtón, már a kisfarkast figyeltem. Nem tűnt sem magabiztosnak, sem pattogó szájhősnek, sokkal inkább visszahúzódónak, már ha csak azt nézem, hova ült le. Mi Ryannel eddig nagyjából a bisztró közepén terpeszkedtünk, a fiú meg a sarokba somfordált, mint egy büntetésbe zavart gyerek. Eddig egyaránt lehetett félénk, magának való és sunyi, alattomos is. Az ártatlan pofija az utóbbira engedett hajazni, de én se tegnap jöttem le a falvédőről, ráadásul Jenny mellett alaposan meg lehet tanulni, mennyit ér a látszat. Úgy döntöttem, átcsoportosítom magam, lássuk a medvét - farkast - alapon. Felkaptam a kólám - napközben nem szeretek alkoholizálni -, és a kiszemelt "áldozatom" felé indultam. - Vársz valakit? - kérdeztem először, bemutatkozás és a többi jöhet utána is. Hogy egyértelmű legyen a szándékom, szabad kezemet a vele szemközti szék támlájára tettem. A pajzsát méregettem. Aligha lett volna komoly akadály, de nem szokásom ajtóstul rátörni valakire.
Kezdőlap
//
