*Tekintetem követte a nő mozgását, ámbár nem tudtam, hogy mit csinál. Tekintetem megakadt a vörös tócsán. Most még a kihűlt vérrel is megelégedtem volna. Szánalmas… a meleg folyam helyett, képes lettem volna odáig elvergődni, csakhogy nyelvemen érezzem az ízét. S míg a nő nem volt velem, meg is kíséreltem, de alig haladtam egy-két centit a cél felé, ami egyben a nő is volt. Mindegy volt, hogy kié, hogy honnan csak újra ízleljem miközben vörös tekintetem élvezettel nézi, ahogy kimúlik az élet szikrái a tekintetekből. A nő ismét közeledett felém és már nem tudtam, hogy miként tekerjem ki magam, hogy elérjem. Rájöttem, hogy ez így sehogy nem fog menni és keserves vonyítás hagyta el a pofám, ahogy az ablakon keresztül az égre üvöltöttem kudarcom,”fájdalmam” miatta, ami a tehetetlenségemből fakadt. Egy kölyök vonyítása volt ez, egy kölyöké melyet az éhség mardos, egy olyan farkasé, aki segítséget kér a maga tehetetlenségében. A vér illatára ismét a nőre kaptam a tekintetem. Pontosabban az alkarján borostyán vonalat hagyó vérfolyamra. Pofám megemelve kaptam fel a levegőbe, hogy bele haraphassak, hogy érezzem azt a lüktető, apró patakot mely vízesésként hullott a pofámra. Számat kitátva nyeltem nagyokat, de csak mohóbbá tett. Többet akartam… az egészet. De egyszer csak megszakadt és morogva követeltem még többet. Kitekeredve igyekeztem a púpom simogató kezét elkapni, de nem értem el. Egyszerűen nem bírtam úgy forogni, hogy jó legyen.
Kis idő múlva azonban már nem kapálóztam, ahogy elhagyott csak követtem a tekintetemmel és éreztem, hogy a mardosó éhségem csillapodik. S a kapálózásom is abba maradt. Vörös tekintetem ide-oda cikázott, ahogy a nő a tárcámból kezdte el kiszedni az irataim. Tekintetem megakadt a medálon ami a ruha kupac alól kandikált ki. Halk, féltő morranással szegeztem rá a hol vörös, hol sárgán villanó tekintetem. De mozdulni nem bírtam. Egy utolsó üvöltés hagyta el az pofám, ahogy a gerincem kiegyenesedett és a visszaváltozás megindult. Egy fél perc múlva emberi alakban, még mindig borostyán tekintettel néztem a nőre.* - Mért van… vér? * Leheltem halkan, hangomban kétségbeesés tükröződött. Emlékeztem, leültem forró csokit inni és most… most csak itt fekszek. Sárga tekintetem visszanyerte az eredeti smaragdszin íriszeit, ahogy a nőre tekintettem.* - A láncom… * Ám ekkor megszűnt minden… ez is csak egy erőtlen hangfoszlány volt már. Aztán újra a sötétség húzott magába, az a megváltó sötét, mely megóvott a választól. A sötétség mélyén megpihenve hunytam le a szemeim, nem akartam felébredni.*
Ahogy lassan összeszedtem a cafatokra szakadt ruhadarabokat, nekiláttam áttúrtam a megmaradt zsebeket. Meg is találtam, amit kerestem, sőt, talán még többet is. Egy pénztárca, egy elszakadt ezüst lánc apró szív alakú medállal és lila kristályvirággal, illetve az irattartó, ami jelen pillanatban a leghasznosabb számomra. Amikor meghallom a morranást, nyüsszögést a lány felől, azért mindig hátrasandítok, hogy rendben van-e, bár nagy változásra nem számítok. Szinte már meg is sajnálom szegényt, amiért ezt tettem vele, de hát na… Tudom, sablonosan hangzik, de az ő érdekében is tettem. Az irattartóban aztán egyből a személyigazolványát keresem, és meg is találom, ám amikor meglátom a nevet, önkéntelenül is kiszalad egy „Óóó, basszus…” a számon. Még jó, hogy rajta kívül senki sem hallotta, ő meg úgy se fogja fel. Kiveszem a tartóból a kis műanyag kártyát, vagy tüzetesebben is megvizsgálom, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg hozzá tartozik a kártya. Pedig de, tény, hogy már eltelt egy pár év a kép készítése óta, de biztos, hogy ugyanaz a lány, mint aki a forró csokiért állt sorba pár perccel ezelőtt. -McLoyd? Ashley… Ashley McLoyd? –mondom ki hangosan is a nevét, ahogy ránézek, mintegy megerősítést várva, amikor hirtelen felüvölt, s elkezd visszaváltozni, ember alakjába. Gyorsan zsebre vágtam a cuccait, majd odarohantam hozzá, hogy segítsek neki, ám mire odaértem mellé és újra a nevén kezdtem szólongatni, elájult. Rutinszerűen nyúltam a nyaki ütőere felé, hogy leellenőrizzem a pulzusát, majd egy gyors légzés- és pupillavizsgálat … De minden jel arra utalt, hogy csupán a kimerültségtől vesztette el az eszméletét, semmi komoly. Mivel így már végképp nem jelentett veszélyt senkire nézve, feloldottam a bénító bűbájt, majd visszasiettem a rendelőbe egy pokrócért, egy váltás ruháért és a telefonomért. A ruhával nem volt gond, néhány váltás mindig van a rendelőmben, ki tudja, mikor van rá szüksége az embernek, nem igaz? Még gyorsan a cuccait is kipakoltam a pultra, hogy még csak véletlenül se vesszenek el, majd már siettem is vissza a bisztróba. Akkor, először foglalkozzunk az élőkkel! Bár tudom, hogy vérfarkasként úgy se tud megfázni, azért az egyik első dolgom az volt, hogy lemossam róla a vért, felöltöztessem, majd a bisztró egy tisztább felén leterítsem a pokrócot, és stabil oldalfekvésbe helyezzem. Ha esetleg valaki betévedne, így legalább nem egyből a lányra terelődne a gyanú… Bár azt hiszem, ha magához tér, így is elég kellemetlen beszélgetésnek nézünk elébe. Előkaptam a telefont a zsebemből, majd a névjegyzékből előkerestem Steven számát. Amíg vártam, hogy felvegye, az ajtó felé indultam, hogy kinyissak egy pár ablakot – nem tehetek róla, de szükségem van a friss levegőre. Lehet, hogy orvos vagyok, meg valamilyen szinten hozzászoktam már az ilyenekhez, de ilyen mennyiségben és töménységben azért engem is megvisel a dolog egy kissé. -Steve, te vagy az? Itt Abigail… -kérdeztem rá a biztonság kedvéért, amikor felvette, majd ha bármi megerősítést kapok, már folytatom is komoly hangon- Akármit is csinálsz, hagyd. Ide tudnál jönni a síparadicsomba? Nagyon sürgős, Ashley-ről van szó….. Neeem, amiatt ne aggódj. Elájult, de egyébként úgy tűnik, semmi baja, legalábbis fizikailag. Viszont ez nem mindenkiről mondható el, aki itt volt, amikor a lányod átváltozott… Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de… rendben, akkor itt várlak. Képzelem, milyen ideges lehetsz most, de azért vigyázz magadra, és ne vezess túl gyorsan! Megszakítottam a hívást, majd visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Nem tudom, pontosan mennyi idő, amíg Steven ideér, bár így jobban belegondolva, most már úgy se „rohanunk” sehová. Ash kiütve, a fiú… neki meg már úgy is mindegy. A pulthoz sétáltam és töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd amíg kortyolgattam, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Ashleyt át kéne vinnem a rendelőbe, viszont takarítani sem ártana, magára hagyni meg nem akaródzott. És akkor még ott van a többi szemtanú is, akiket elő kéne keríteni egy agymosásra, no meg értesíteni a rendőröket… vagy előbb Williamet? Hála az égnek, korábban sosem nekem kellett az ilyeneket intézni, így nem voltam biztos benne, hogy mégis kiket kéne értesítenem… Reménykedtem, hogy Steve jobban képben van az ilyenekkel. Bár, így végiggondolva, mivel vérfarkas-támadásról van szó, Willnek mindenképp tudnia kell róla, akkor meg inkább tőlem tudja meg első kézből, mint valaki mástól. Gyorsan megejtettem egy hívást neki is, gyorsan vázolva a helyzetet a történtekről (ha épp nem elérhető, akkor hangpostán hagytam üzenetet). Még egyszer végignéztem a termen, majd ha a takarításnak-fertőtlenítésnek-halott-rendbetételnek nem is láttam egyből neki, de a felborongatott székeket, asztalokat azért visszarendeztem, ahol tiszta maradt a terep. A többi meg majd ráér, ha a főnök vagy a rendőrök vagy akinek kell, már megnézte, vagy mást nem ha Ashley-ék már hazamentek. „Jó” kis esti program, nem? Nagytakarítás… Ahogy a pakolással végeztem, ismét a lányhoz mentem, hogy rendben van-e, de még mindig nem mutatta jelét, hogy magához akarna térni. Na mindegy, azért valahogy csak felnyaláboltam, hogy elvonszoljam a rendelőmig, majd a vizsgálóasztalon igazgassam vissza stabil oldalfekvésbe. Az azért mégiscsak kényelmesebb… Miután ezzel is megvoltam, az órára pillantottam. Még biztos beletelik egy kis időbe, amíg Steve ideér, így addig nekiláttam, hogy a saját kis sérüléseimet lefertőtlenítsem meg bekössem.
Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. Szokás szerint mint egy izgatott kisgyerek aki érzi, hogy közeledik a születésnapja, sőt, már csak egy éjszaka választja el tőle, és izgatottságának hála nem tud aludni, csak fekszik az ágyában reményektől, kíváncsiságtól és elégedettségtől csillogó szemekkel, úgy én is így teszek. Az elmúlt száznegyven év alatt volt annyi eszem, hogy semmit ne várjak úgy, mintha dobnák felém, hogy fogjam és vigyem, mivel általában ilyenkor üt be a ménkű. Ennek ellenére csak az járt a fejemben, hogy sikerült az Őslakosok fejével összeegyezteti egy találkozót és már csak egy fél karnyújtás választ el attól, hogy végre otthonra leljek... leljünk. Persze ezek csak a hőn dédelgetett remények. Azt nem tudom, hogy ennek mennyi valóság alapja lesz, de a remény hal meg utoljára, ugyebár. A másik ami komoly fejfájást okoz, az Shannon. Soha nem volt oda az ötletért, hogy a közeljövőben esetlegesen csatlakozzunk egy falkához. Állítása szerint nem kell neki még egy személy, aki kénye kedve szerint parancsolgat neki, elvégre úgy fogja fel, hogy eddig ezt tettem vele. Pedig csak annyit és úgy, amit és ahogy egy teremtő megengedhet magának. Soha nem adtam neki a kelleténél többet, nem ártottam neki úgy, hogy az ne a "kiképzése" egy része legyen. Nem értem mit gondol, hogy az élet mindig fenékig tejfel? Remélem nem fog úgy viselkedni az alfával, mint ahogy az idősebbekkel szokott, mert akkor tényleg szíjat hasítok a hátából. - Ne felejtsd el, nem azért megyünk oda, hogy aztán lejárass, vagy bolondot csinálj belőlem. Nem leszünk jóban, ha elszúrod ezt a lehetőséget. Mert nem lesz több - magyarázom neki határozottan, ellenmondást nem tűrő hangnemben, miközben becsukom magam mögött a kocsi ajtaját, hogy a megbeszélt helyszín felé vegyem az irányt. Majd egy üveg sör, egy kávé mellett megbeszéljük a dolgokat, és remélhetőleg vigyorogva, emelt fővel távozhatunk.
Az elmúlt két hét mind a kettőnket rendesen megedzette. Egy hét külön élésre volt szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk, arra, hogy egyikünk sem lenne képes leélni egy egész életet a másik nélkül. Kettőnk közül ez nagyobb részben inkább rám vall. Ha Wade nem lenne velem már a kezdetektől fogva, akkor már rég a föld alatt rágnák a halott tetememet a kukacok. A múlthéten gazdagabb lettem egy csúúúúnya kis priusszal, de legalább már nem kell attól félnem, hogy Wade soha többet nem jön vissza hozzám. Szavamat adtam neki, hogy ezentúl vissza veszek abból a fene nagy pofámból és mindent úgy fogok csinálni, ahogy Ő mondja. Nem mondom, néha még most is vannak kisebb kilengéseim, de ezeken már soha nem fogok tudni változtatni, mint ahogy az a magamnak megtartott véleményem sem fog egy jó ideig még változni, miszerint fölösleges ez az egész falkás felhajtás. Még mindig nem tartom túl jó ötletnek, hogy mi is betársuljunk a "kenneljükbe", de ha Wadenak ez minden vágya, és ő így határoz, én nem tehetek mást, minthogy szájzárat teszek magamra, eldobom a kulcsát és valahogy megbirkózom a sorsommal. Miután visszajött, az első egy hétben minden este vele aludtam, és még Juanékról is teljesen megfeledkeztem. Iszonyúan be voltam rezelve, hogy ha csak egy percre is félre nézek, akkor végleg le fog lépni, hiába ígértettem meg vele még bent az őrsön ennek az ellenkezőjét. -Már megmondtam ezerszer, hogy meg sem fogok szólalni! - Sóhajtom egy fintorral együtt, és még a szemeimet is kelletlenül megforgatom, ahogy fejemet újra visszadöntöm az ablaküvegnek, és csak figyelem a mellettünk futó tájat, azt ahogy lassan elhagyjuk a belvárost, és rákanyarodunk a Síparadicsomba vezető útra. Innentől már nincs visszaút, és jobb ha elkezdek beletörődni a sorsomba, abba hogy, hogy ezután a mai kis találka után az egész életünk gyökerestül meg fog változni. Szemeimet behunyom egy mély sóhajjal együtt, miközben kezemmel Wade hozzám közelebbre eső praclija felé kezdek el tapogatózni, hogy ujjaimat összefűzhessem az övéivel. Akkora szükségem van most erre -mint ahogy arra az üveg vörösborra is, amit sunyiban hűtöttem be otthon, hogy ha haza érünk, ünnepelhessünk-, mint éhezőnek egy szelet kenyérre.
Randira mentem, szóval illett volna magam szalonképessé tenni. A lábam már helyrejött, csak a karmolásoknak volt még nyoma, de már azok is szépen gyógyultak. Több hónapos hegeknek tűntek, bár ez mit sem változtatott azon, hogy az arcomat keresztbe akkor is öt vágás szelte át, annyi mentségük volt, hogy legalább nem kölcsönöztek már frankeinsteini külsőt... annyira. Egy sóhajjal mondtam le az arcomról még jó pár napra, örüljön a két delikvens, hogy a szemem a helyén, és külsőre már szépek. Az már mellékes, hogy a balra enyhén homályosan láttam, de ez már semmi volt, holdtöltére már teljesen rendbe jövök. Nem cifráztam túl a dolgot: fekete póló, dzseki, bakancs és sötétkék farmer, aztán kutyagolás le a bisztróba. Ó, igen, már tudtam segítség nélkül közlekedni, igazi élmény, én mondom! Ezüst nyaklánc, két gyűrű (egy a bal kisujjamon, egy pedig ugyanezen kezem középső ujján), valamint az elmaradhatatlan öt fülbevaló, én ezzel már teljesnek éreztem a menetfelszerelésem, Victor viszont újabbal akart szadizni, de röviden leállítottam. A friss levegő jól esett, s gyorsan letudtam a távot. A bisztróba lépve biccentettem az éppen pult mögött kiszolgáló farkasnak, majd megindultam a két kóbor felé. Tazanna már említette őket, én meg kíváncsi voltam. Szeretek ismerkedni, na! - Hali! - köszöntem, amint az asztalukhoz értem, de még nem ültem le. - Christopherék, ugye? - kérdeztem, csak a biztonság kedvéért - bár így is tűnt ez inkább kijelentésnek -, a lányról a fiúra pillantva. Ő volt az idősebb, s az energiáikból ítélve a Teremtő, ennek ellenére a kis nőstényt sem hagytam figyelmen kívül. Az is érdekelt, hogy milyen viszonyban álltak, ezt azonban biztos nem fogom megkérdezni, van szemem.
Remélem sikerül elérnem azt, amit akkor vettem tervbe, mikor elindultunk Alaszkába. Akkor még semmit nem tudtam a környékről, nem tudtam, hogy milyen mennyiségben, milyen formában élnek itt farkasok. Az volt a biztos, hogy vannak és ha más nem is, minimum egy falka van. Egy falka, ami talán befogad minket. Aztán ahogy betettük a lábunkat Fairbanks területére, egyik napról a másikra kiderült, hogy nem is egy, de kapásból két falka van, ahova valószínűleg csatlakozni is lehet. Úrrá lett rajtam a bőségzavar, de egy-két találkozás a helyiekkel jót tett az önbizalmamnak, és nem is volt már kérdéses, hogy melyik oldalon szeretném megállni a helyemet, Shannonnal karöltve. Amit Tazannával beszéltünk gyakorlás, további kiképzés, csak még többet adhat annál, ami egy családon belül lehetséges lenne. Annak idején kaptam harci kiképzést jócskán, de az is igaz, hogy ez alatt az egy-két év alatt jócskán eltunyultam, elvégre semmi fenyegetés formával nem kellett megküzdenem. - Azt azért nem mondtam, hogy maradj csendben teljesen. Csak légy kicsit élettel telibb, valamint kevésbé undorodott - veszem le egy pillanatra az útról a tekintetemet, hogy az ő arcát fürkészhessem feleslegesen tekintettel arra, hogy rögtön el is fordul. Mikor megfogja a kezem, én viszonozom azt egészen addig, míg le nem kell parkolnom a járgányt. Alig öt perc múlva már a megbeszélt hely belső terében, egy asztalnál ücsörgünk, s mint akik némasági fogadalmat kötöttek volna, csak nézünk hol egymásra, hol azon személyekre akik itt megfordulnak. - Mr. Northlake - állok fel tiszteletem jeléül, mikor megszólít minket egy férfi - Mi volnánk - biccentek, s bár nem tudom mi náluk a szokás, engem mindig arra tanítottak, hogy ha valakit köszöntünk, az etikett arra szólít fel, hogy fogjunk kezet és mutatkozzunk be. Így kezet nyújtva felé csak remélem, hogy nem néz teljesen hülyének. Ha hasonlóképpen cselekszik, bár biztos tisztában van vele, bemutatkozok. - Wade Christopher... és ő itt a párom, Shannon - mutatok a lány felé, kinek egy pillanatra szemügyre veszem az arcát, s próbálok minden lehetséges érzelmet leolvasni róla. ~ Nyugalom! Csak okosan...~ Szólok Shanhez fejben.
Szinte észre se veszem, hogy mikor állt meg a kocsi. Csak azt tudom, hogy úgy félek és egyben izgulok is, mint még talán soha, vagy ahogy már nagyon régen tettem. Mondjuk akkor, amikor nem éppen önszántamból végeztem az apámmal, de... az a sztori nem éppen idepasszol, és nem akarom egy ilyen -Wade számára fontos-, találka előtt ehhez hasonló múltbéli rémtörténetekkel teletömni a fejem. Amint kiszállunk, és némaságba burkolózva elindulunk a bisztróba, újra késztetést érzek arra, hogy megfogjam Wade kezét, és hogy jóval erősebben nyomorgassam, mint ahogy bent a kocsiban is tettem. Az itt lévő farkasok energiái azonnal megcsapnak, főleg akkor, amikor beérünk és leülünk az egyik félreeső, három személyes asztalhoz. Nem kérdés, hogy ezen az egész helyen csak vérfarkas alkalmazottak vannak. Izzadó tenyereimet olyan erősen dörzsölgetem egymáshoz az asztal alatt, mintha fáznék. Testtartásom feszült, lábaimnak pedig nem sok hiányzik ahhoz, hogy görcsbe ránduljanak, amiért nem engedem őket kényelmesen kinyújtózni magam elé, és inkább tartózkodóan a szék alá húzom mind a kettőt amennyire csak tudom. A pincér kérdésére, miszerint kérünk-e valamit, egyszerűen csak megrázom a fejem. Ha most akárcsak egy korty valamit is le kéne tuszkolni a torkomon, tuti hogy visszaköszönne. Tekintetem csak akkor keresi meg rémülten Wadeét, amikor egy ismeretlen, tiszteletet parancsoló férfi mellénk lép. Tudja a nevünket, ami azt jelenti, hogy őt vártuk. Northlake... Oké, azt hiszem, hogy ezt a nevet sokszor fogom még hallani a közeljövőben, mint ahogy eleinte ő is az enyémet... Oké, tehát semmi "hello vagy szeva', vagy csá b*szdmeg" csak normálisan, úgy ahogy elvárják. Nem sokkal Wade után állok fel én is. Áhá, szóval ezt nevezik tiszteletnek és modoros bemutatkozásnak? -Jó napot! - Azért még van mit csiszolnom a dolgokon, de már egész jól megy! A kezemet mégsem nyújtom felé kézfogásra. Azt mondják, hogy ha izzad, ajánlatos elkerülni a kézfogást. Nem is baj, amúgy sem vagyok az a nagy ismerkedős fajta. ~Egy szavad sem lehet! És... micsoda? Párod? Mikor vállaltuk mi fel ezt nyilvánosan is?~ Nézek rá Wadera jelentőségteljes tekintettel, amikor már visszaültünk, majd tekintetemmel megkeresem a férfit. Azt hiszem, hogy csupa fülek vagyunk.
Kezet fogtam a sráccal, s kapott mellé egy halvány mosolyt is, amolyan árnyalt jelzés gyanánt, hogy régi motorosként bejön az a gesztus a részéről. - Darren Northlake - biccentettem, miután megtudtam a neveket, s kissé felvontam a szemöldököm arra, hogy ők egy pár. Jó, nekem mindig furcsa volt ez, de megszólni vagy kevesebbre tartani ezért senkit nem fogok. - Csüccs vissza! - intettem a székek felé, és én is leültem velük szemben. Lehet, hogy kicsit lehetnék hivatalosabb is, de majd játszom a nagy diplomatát de Lucával szemben, a múltkor már elkönyveltem, hogy a farkasom előtérbe fog kerülni, de ki azért nem fordulok magamból. Mielőtt bármi kezdtünk volna, a magam részéről kértem egy korsó sört, ha ők is ittak, akkor nekik is, amit kértek. - Tazanna említette, hogy érdeklődtök a falka iránt és csatlakoznátok. Nem szépítek, nincs kapacitásunk plusz két éhes szájra, még akkor sem, ha szép szemetek van. - Megkaptam a sört és belekortyoltam. - Ha bekerültök, nyilván élveztek minden előnyt és hátrányt, ami ezzel jár, én pedig vállalom az új tagok rizikóját, de érdekel, hogy ezért cserébe mit tudok adni? Nem csak a hímnek szólt a kérdés, és azzal, hogy a végén Shannonra is ránéztem, reméltem, hogy egyértelmű: az ő szájából akarom a magára vonatkozó választ hallani. Láttam az arckifejezését és biztos voltam benne, hogy a Wade-hez való ragaszkodása ellenére is megvan a saját véleménye, gondolatai. Kíváncsi voltam, mik azok. Abban biztos voltam, hogy Wade beszél, eltökéltnek tűnt, így nem is attól tartottam, hogy ő elhallgatna valamit, a beszédesekkel általában kevesebb a probléma, mint a hallgatagokkal. És mivel mindketten jönnének, így külön-külön is tudnom kell, hogy - csúnyán fogalmazva - jó vásárt csinálok.
Látom a reakcióján, hogy furcsállja, hogy egy párt alkotunk, de felesleges lenne azt mondani, hogy testvérek vagyunk. Valóban annak idején fogadott testvérek voltunk, de már akkor több volt közöttünk, és ezt tagadni se tudnánk mind a mai napig. Nem fogok köntörfalazni, ez van. Intésére vissza is ülünk a helyünkre, s ahogy ő kér magának egy sört, úgy én is jelzem, hogy nem fog egy megártani. Komoly tekintettel figyelem, miközben lassan de biztosan elkezdni felvázolni a helyzetet, én pedig egyetértően biccentek néha-néha egyet. Elhiszem, hogy gondot tud jelenteni kapásból két személy a falkába, de én magam is őszinte leszek... nincs kapacitásuk két éhes szájra? Ha itt ténylegesen a kajáról van szó, akkor azt mi magunk is megtudjuk oldani. Van bőven pénzünk, nem kell sajnálnunk se senkitől. És abban se vagyok eléggé biztos, hogy pont ez lenne a nemleges válasz esetében a tényező. Amint megékeznek az italok, már magamhoz is húzom a sajátomat, s úgy marok rá, mintha az életem múlna rajta. Nem fog megijeszteni, válaszolni fogok neki még akkor is, ha most gondolkodnom kell rajta egy kicsit. Bár, nem! Épp ez az, hogy felesleges gondolkodni, tudom, hogy mit tudok felajánlani. Mit adhatnék én nekik azért, hogy esetleg a falkába kerülhessek? Tárgyi adományok? Hagyjuk már! Ennél sokkal több kell, valami, hogy ha én is alfa lennék - nem, nem leszek az soha! - akkor szükségem lenne rá ahhoz, hogy valakit magam mellé fogadjak. - Nos... - kulcsolom össze magam előtt a kezeimet, és úgy támaszkodok rá az asztalra - ha abból indulok ki, hogy egy alfa mit várhat azoktól, akik már eleve bent vannak a falkában, vagy szimplán szeretnének csatlakozni, akkor én ezeket várnám el. Mivel nem szokásom elárulni senkit, azokat pedig főleg nem, akik a létemhez hozzájárulnak, akkor a hűséget mondanám, a tisztelet mindenképpen megadnám mindenkinek. Alázat is igen fontos lehet. Elkötelezettség? Még szép!... segítség, ha éppen szükség van rá. És akkor ide beletartozik a pénz is, gondolom én - nézek rá határozottan, jelezve, hogy megingathatatlan vagyok a témában, és ha valamit, akkor ezeket látom fairnek. Ezek után pedig hagyom, hogy ő maga döntsön valamint, hogy Shannon is elmondja a saját véleményét, elvégre tőle is ugyan úgy várja.
Idegességemre rátesz még egy jó nagy púpozott kanállal az is, hogy Wade teljesen figyelmen kívül hagyta az iménti gondolataimat, amiket még utoljára felé küldtem. Azt se tartom elképzelhetetlennek, hogy a férfi megérkeztével jobbnak látta, ha kizár a fejéből, és nem kockáztat, hogy Mr.Northlake -ahogy Wade is nevezte-, véletlenül becsatlakozhasson a mentális kis bájcsevejünkbe. Most, hogy kicsit jobban belegondolok, én se nagyon akarom, hogy tudja, hogy miről is zajlik éppen a vita Wade és köztem. Bár, ahogy elnézem, nem tűnik olyan fickónak, mint akit annyira érdekelnének az ilyen magánjellegű kis semmiségek. De akkor hallgassuk is a helyi Fejest. Már, ha hívhatom így... Áhá... szóóóval valami személyes könyöradomány az ára annak, hogy együtt voníthassuk egy falkányi vérfarkassal a holdat éjjelente?! Oké, részemről nincs akadálya! Igazából, nekem halál mindegy minden. Nincs túl sok beleszólásom, és hiába nem akarok csatlakozni sehova, Wade már helyettem is döntött a sorsunkról. Idegességemben -ami az arcomra is kiül-, megropogtatom az asztal alatt az ujjaimat, amikor a férfi felém is küld egy jelentőségteljes pillantást. Igyekszem minél tovább állni a kíváncsi tekintetet, aztán csak Wadet kezdem el kuksolni, amikor beszélni kezd arról, hogy részéről mit tud ajánlani a tagságért cserébe. Jó, hát én nagyon nem ilyen dolgokra asszociáltam, amikor meghallottam az "éhes száj" és a "nincs kapacitásunk" kifejezéseket, de hát lehet bennem van a hiba. Egy mély sóhaj után megköszörülöm a torkomat és elgondolkodva bámulni kezdem az előttünk lévő sótartót, ahogy rám kerül a sor. -Nos, lehet, hogy félre értettem ezt az egészet -sőt, biztos!-, de... azt hiszem, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy néha hozzáadjunk némi összeget mi is a falkát eltartó perselyhez. - Amikor érzem, hogy idegességemben kiszáradt a torkom, nyelek egyet és csak utána folytatom. -És részemről az sem akadály, hogy minél gyorsabban fejlődjek majd, ha ez is a falka javára fog válni. - Nyelek egy újabbat. Soha nem tettem még senkinek ilyen komoly ajánlatokat, de emlékeztetnem kell magam, hogy nem magamért, hanem Wadeért teszem. ~Remélem elégedett vagy!~ Küldöm Wadenak mentálisan, és mikor újfent erre jár a pincér, már én is rendelek egy korsó sört.
Finoman de jókedvűen elmosolyodtam a felajánlásukra. Victor rossz hatással van rám, le kéne szoknom a félreérthető hasonlatokról és nyílegyenesen fogalmazni, de hát Tupilek, csupa olyan farkas vesz körül, akikkel kétértelműen beszélgetek - nőstények, naná, mert velük sose lehet egyenesen. - Nem így értettem. - Fordítottam pár fokot a korsómon, majd hátradőltem. - Amiket felsoroltál - pillantottam Wade-re -, azok nyilvánvalóan elengedhetetlenek, a pénzt leszámítva, de ne tegyél olyan elhamarkodott ígéreteket, hogy mindenkinek megadod a tiszteletet. Lehetetlen. Csak annak tudod megadni, akivel szemben megérdemeltnek érzed, és kétlem, hogy az össze társamnál ez lesz a helyzet, de örülnék, ha tévednék. Ezek egyelőre szavak, s amíg nem éltek köztünk, nem is lesznek többek. Ismeretlenek iránt nem lehet elköteleződni. De ha a szándék megvan, az már mindenképp jó alap. Pénzről többet hallani se akartam, az mindenkinek a magánügye, persze ha valaki nagyon megszorul, azt kisegítjük, de nem kell "adózni". Szépen is néznénk ki. Farkaslakot közösen tartjuk fenn, de az meg teljesen más tészta, csak azért, mert valaki falkatag, nem kell fizetnie a falkának, nincs is közös számlánk! - A haszon a képességekben van. Akiben még csak lehetőség sem rejlik arra, hogy a falkát segítse, akár az erejével, akár a tudásával, rátermettségével, kapcsolataival, ügyességével, bármivel, az kolonc. Éhes száj. Díszítő elemekre pedig nincs igény, az nem működik, hogy mi bajban mögétek állunk, segítünk, amikor csak szükségetek van rá, viszonzás azonban nincs. Nem vagyunk szociális otthon. Szóval a kérdés: miben érzitek magatokat a legjobbnak? A falka a család, ez így igaz, csakhogy ez a család kissé megtépázott, így plusz bomlasztó elemekre, vagy pátyolgatásra szorulókra tényleg nincs affinitásunk. Örülök mindig a jó új tagoknak, ám aki még sok mankóra szorul, annak is és nekünk is érdekünk, hogy ne legyünk egy csapatban. Kissé harapósabbak lettünk, azt hiszem.
- Ez való igaz. De általában próbálok úgy nekiállni a dolgoknak, ahogy azt a helyzet is követeli. Ha maguk közé fogadnak farkasok, akkor nyilván már több tiszteletet megérdemelnek mint azok, akik eltaszítottak maguktól. Vagy tévedek? - félrebiccentett fejjel vonom fel a szemöldökömet, hogy ezzel is kifejezzem kíváncsiságomat, majd ismét normális fejtartással, belekortyolok a kapott sörbe. Nem is tudom, hogy ezen kívül mit is tudnék felajánlani. Jelenleg nem tartom magam egy kiemelkedően erős ordasnak már csak azért se, mert jócskán "megviselt" ez az egy év kiképzés nélkül töltött idő. Viszont ha tényleg sor kerülne arra, amit Tazanna mondott, hogy ha bekerülünk és elvállalja a kiképzésemet még akkor is, ha valójában ő nem mentor, akkor talán még van esély arra, hogy felzárkózzak a saját korosztályomhoz. Viszont ha szimplán a képességeimet veszem példának, akkor igen, elmondhatom magamról, hogy az átlagnál valamivel jobb "nyomkereső" vagyok. Komolyan, egy falkára jutó németjuhász kutyát is képes lennék könnyű szerrel magam mögé utasítani. A beharapóm nagyon jó vérvonalnak örvendhetett, és kellőképpen öreg volt ahhoz, hogy minél erősebb "utódja" is legyen. Talán ennek köszönhetem azt is, hogy az átlag felett állok, és ezen a szinten meg is veregethetem a mellemet. Azt viszont nem tudom, hogy ez mennyire számítana Darrennek, hogy ezzel miben lehetek a falka segítségére. Őszintén szólva most érzem először, hogy zsákutcába rohantam és nincs kiút. De egy talán mégis van... a beszélőkém. - Harcos vagyok... az voltam egész életemben még akkor is, ha nem forgatok kardot, nem rohangálok pajzzsal a kezemben... nem úgy harcos, mint önöknél a Tarkok. De mindenképpen túlélő. Viszont nekem is lenne egy kérdésem - hajolok közelebb hozzá - azt mondhatok, amit akarok nem? Lódíthatok, hazudhatok, mert tényleg csak akkor hinnék el, ha látnák, ha bebizonyítom. Szóval attól még, hogy azt mondanám, hogy egy baromi tehetséges énekes vagyok, arra se lehetne azt mondani, hogy "jó, fel vagy véve, te vagy a színdarab főszereplője". Ahhoz meg kell csillogtatnia a tehetséget. Ha én most azt mondom, hogy hála a vérvonalamnak és a beharapómnak, meglepően jól követek nyomokat, épp olyan kiemelkedő és kifinomult a hallásom, mint amilyen egy "legerősebbnek" az ereje, akkor el is hiszi, Mr. Northlake? Ha azt mondom, hogy emellett jó megoldóképességem, az informális logikám, akkor azt is elhinné? Persze elhiheti, mert nem hazudnék önnek egy ilyen fontos kérdésben, és nem is szoktam hazudni. Igaz énekelni nem tudok, szóval azt az állítást máris törölhetjük. Viszont a lényege ez. Amit hallott - komoly tekintetem egy pillanatra elidőzik a férfi arcán, hogy megpróbáljak leolvasni róla bármit. De jelenleg ezt aligha tudom megtenni izgatottságom miatt. - És persze mind emellett lehet rám számítani... tartom a hátam annak akinek kell. Mindig is jó csapatjátékos voltam és bajtársias. Ami pedig a kapcsolatokat illeti, és meg is említette. Rendelkezek olyan kapcsolatokkal, akiknek tagjai talán még a falka segítségére is lehetnének - több olyan farkas ismerősöm van, akik nincstelenül, viszont erejük teljében, elvesztegetett időkkel telien flangálnak a nagyvilágban és csak arra várnak, hogy valaki megkeresse őket és ajánljon valamit. Ezek után tényleg kíváncsi vagyok a reakciójára valamint arra, hogy Shannon mivel rukkol elő.
Egyszerűen nem tudja a figyelmemet elkerülni a férfi szájának szegletében megbújó mosoly, amit -az energiáiból és rezdüléseiből ítélkezve-, bőszen igyekszik visszatartani. Hát igen, vannak olyan gesztusaink, amiket akkor sem vagyunk képesek leküzdeni, ha elég akarattal rendelkezünk. Újabb ujjropogtatásba kezdek az asztal alatt, amint megtudjuk Mr.Northalektől, hogy nem éppen arra gondolt, amiket az imént is nagy kegyesen felajánlottunk neki a tagságért cserébe. Oké, kezdem totálisan elveszíteni a fonalat! Mégis mivel tudnék én, egy három éves kölyök hozzájárulni a falkához? Ez alatt a kevés idő alatt szinte semmi lehetőségem nem volt arra, hogy kitanuljam, hogy mik az erősségeim. Wade jó beharapóként minden kis veszélyes rezdüléstől úgy óvott, ahogy csak tudott, bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem tudnék olyan esetet említeni az elmúlt három évből, amikor meg kellett volna egy másik farkastól védenünk magunkat, vagy éppen egymást. A kocsmai és sulis verekedések gondolom nem igazán számítanak. Hmm... ha már a verekedésnél tartunk... -Úgy vélem, hogy Wade már mindent elmondott. Az azonos vérvonalunknak hála mind a ketten szinte ugyanazokban a dolgokban jeleskedünk. - Kezdek bele mégis csak, és igyekszem odafigyelni arra, hogy hangom ne legyen több bizalmas suttogásnál, bár ezen a helyen olyan mindegy, hogy mit mondok. Jelenleg csak farkas energiákat érzek, fajtársak előtt meg nem kell titkolóznunk. Annyira... -A koromra való tekintettel még sajnos nem volt lehetőségem arra, hogy nyílt terepen is bizonyítsak, de azt hiszem, hogy amiket eddig megtanultam, azok talán elég bizonytékként szolgálnak arra, hogy van bennem lehetőség, és hogy egy kis képzéssel, edzéssel képes lehetek elérni azt, amit egy falkatagtól is elvárnak. - Nem mondom, még mindig ideges vagyok, akármilyen határozottan is csengnek a szavaim. A korsó közben megállás nélkül forog két tenyerem között. -Wade? - Kanyarodik el tekintetem hozzá, egyenesen a szemeibe. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy pozitív megerősítésre van szükségem. Elvégre, három éve mégis csak ő foglalkozik velem, ő tudja, hogy mennyire vagyok "használható". -És mivel már a kezdetektől fogva társsal élek együtt, megtanultam, hogy fontos a másik biztonsága, és nem lennék képes elárulni a társaimat a másik falkának és bár lobbanékony vagyok, ezt talán a harctéren az előnyömre is válhatna. - Kezdek el mocorogni a széken feszülten, ahogy újra Mr.Northlakera nézek. -Ja, és... azt hiszem, hogy ha felderítésekre kapnék magam mellé egy társat, még jobban menne a munka. Hozzászoktam már, hogy párban élek, így talán képes lennék összedolgozni mással, ha az segítené a falkát. Elvégre, párosban szép az élet. - Az utolsó kis közhelynél egy pillanatra Wade felé sandítok egy sokat mondó mosollyal, majd újfent felkerülnek arcomra a komoly vonások. A jellememet illetőleg nem vagyok egy könnyű eset, de a farkasom sokkal elfogadóbb másokkal szemben.
Érdeklődve hallgattam őket, nem szóltam közbe, egyiküket se akasztottam meg, csak ültem kényelmesen és figyeltem: a szavaikat, a rezdüléseiket, az energiáikat. Örömmel nyugtáztam, hogy ez már sokkal inkább az volt, ami érdekelt, így elégedettem ittam pár nagyobb kortyot, mielőtt megszólaltam volna. - A hazugságot ki lehet szagolni. - Ha pajzsa van közben, azt meg össze lehet zúzni, de se ezt, se azt nem mondom ki, hogy amennyiben ilyenen kapnám, csúnya véget érne a beszélgetés. - Amennyiben becsapnál, annak nyilván oka van, de kétlem, hogy megtennéd, ha már a kölyködet is bemutattad. A bal fülcimpámban lévő ezüstfülbevalót piszkáltam, úgy méregettem őket. Totálisan nyugodt voltam, semmi különöset nem lehetett leolvasni az arcomról, legfeljebb érdeklődést és agyalást azon, mégis mivel teszteljem őket. Nyilván nem olyan feladatot bízok rájuk, amiben az életüket veszthetik, nem az a célom. De ha jó nyomkövetők... - Majd elválik, mennyire igaz mindaz, amit mondtok. Anna jókat mondott, szóval van remény de a többit majd pár nap múlva. Addig pedig kaptok egy kis feladatot, hogy lássuk, mire mentek. - Megittam a sör maradékát. - De nem most. Ha adtok egy elérhetőséget, szólni fogok, megkapjátok a feladatot és a sikerességétől függően bekerültök vagy érzékenyen elbúcsúztatjuk rövid ismeretségünket. - Továbbra is mosolyoftam, minek legyek mufurc vagy köcsög, láttam és éreztem rajtuk, hogy izgulnak. Tulajdonképpen ez győzött meg arról, hogy komolyan gondolják a csatlakozást és Tazanna ajánlása, felhívása mellett ez is plusz pont volt. Ha kaptam egy számot és nem volt kérdés, vagy kérés, elköszöntem tőlük.
Valamit sikerül látnom a férfi arcán, ami sokkal inkább árulkodik arról, hogy ez a válasz jobban tetszik nekik, mint arról, hogy nem. Nyilván még így is érez némi... némi zavart, és tényleg okozhat neki elég sok fejfájást a kis párosunk, de ez már az ő gondja. - Nem hiszem, hogy okot kellene adni egy esetleges becsapásnak. Nem szokásom hazudozni, és lóvá tenni az embereket. Ha valami, akkor ez tényleg állandó a részemről... olykor lehet, hogy heves vagyok, és néha a kelleténél mogorvább is, de nem vagyok hazug - állítom az igazamat a tőlem telhető legnagyobb komolysággal, amire szert tehettem az életem során. Némiképp ellágyulnak a vonásim, mikor Shannon megerősítésre vár, ám ahelyett, hogy hangosan kimondanám, csak határozottan biccentek, ezzel is jelezve, hogy képezhető, ebben én magam is biztos vagyok. Viszont ezt nyilván nem én döntöm el, hanem tegyük fel az a mentor, akit kapni fog, HA bevesznek majd minket. Ha nem, akkor végzem tovább a teremtői kötelességemet. Komolyan pislogva hallgatom végig a mondókáját, és már kapom is elő bőrdzsekim mellzsebéből a tollamat, hogy az asztalon található, egy itt maradt pohár alátét papírjára írjam a számomat, mit rögtön oda is tolok az alfa elé. - Remélem nem fog csalódni bennünk - jegyzem meg, s amint elköszönünk egymástól és tovább áll, én kíváncsi, mi több kérdő tekintettel fordulok Shannon felé. - Nem tagadás, ez kemény menet volt. Szeretnél enni vagy inni valamit, vagy menjünk most már haza? - érdeklődök kisöpörve egy kósza tincset az arcából. Csak remélni tudom, hogy az a feladat amit kiszab majd nekünk, nem lesz elvégezhetetlen, mert akkor biztos vagyok benne, hogy nem állok jót magunkért. Nem szeretnék meggondolatlanul cselekedni semmi terén, talán még ezzel a falkás dologgal is várni kellett volna. De ugyan miért? Már bőven ránk fér egy kis jó is az életben nem?
//Kösz, Darren //
A hozzászólást Wade Christopher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 22, 2013 5:48 pm-kor.
A hosszú, összeszedett -egyébként rám nem jellemző-, szónoklatom után újra Wade és Mr.Northlake kezdenek egyfajta privát csevejbe, ami alatt nekem van annyi időm, hogy egy jó nagy kortyot lehúzzak a sörömből, és összeszedjem a gondolataimat, ha újabb érvekre lenne szükségem, amik aztán elmaradnak. Újra úrrá lesz rajtam a kezdeti feszültség, és csak mereven bámulom a kis cetlit, amire Wade rávési a cirka betűket és számokat. Ez egy totális kudarc volt! Jó pár percig csak megrökönyödve bámulom a férfi távolodó alakját, aztán egy fejrázással visszatérek a kávézóba a gondolataim közül, és minden erőmmel azon vagyok, hogy már csak Wadera koncentráljak. -Kemény menet? Inkább egy kész csőd! - Javítom ki, majd bosszankodva felsóhajtok, és csak arra az időre hunyom be a szemeimet, ameddig a hajamnál matat hosszú ujjával. -Eddig se voltam valami éhes, de mostanra már az a maradék étvágyam is elment, ami volt. - Dünnyögöm magam elé és még a megmaradt sörömet is undorodva tolom félre, majd tehetetlenül Wade szemébe nézek. -Nem tudom, hogy ezek után mégis mit reméljünk, de szerintem a behűtött bort és a fagyit halasszuk máskorra, amikor lesz is okunk az ünneplésre. - Sóhajtok fel újra gondterhelten, szemeimben nem kevés bosszúval, ahogy a farkasom is egyre idegesebben kezd el mocorogni, nekem pedig már tényleg nincs más vágyam, mint haza menni és elásni magam a föld alá minimum hatvan méter mélyre. A fizetés követően már állok is fel, hogy aztán Wade derekába karolva hozzásimulhassak és végre leléphessünk innen.
//Köszöntük Darren, remélem minél hamarabb sort kerítünk a következő találkára! //
Jobban belegondolva nagy rajta a nyomás, mégsem törődik vele, szépen értesít mindenkit, akit szükséges. Ashley-t is kell, vele majd külön találkozik, hiszen Raven ezt kérte, de tudja, hogy azt az Alexandert nem találja meg másként, hacsak nem találkozik Ashley apjával, Darrennel, aki mint kiderült, hát az ottani Alfa. A titulusa érdekli a legkevésbé most, egyszerűen csak tudatni szeretné azt, amit muszáj, ami nem jó hír, de illik, még akkor is, ha ő nem őslakos, hanem betolakodó falka tagja. Brad ugyen húzta a száját, megérti, viszont ez egy olyan dolog, hogy ha valaki ezt kihasználva rendez jelentet, az nagyobb féreg, mint azt valaha is gondolná. Raven telefonjában találta meg a férfi számát, és hívta fel, hogy találkozót kérjen tőle. Az okot nem árulta el, az nem telefontéma. Az sem érdekli, hogy végül is őslakos tulajdonban lévő helyre kell jönnie, megteszi, azaz Bradet kérte meg, hozza el ide. Leül az egyik asztalhoz, úgy várakozik a férfire, a kis pajzsa fent van, na nem mintha ez egy idős farkasnak gondot okozna, de azért gyakorolja minél tovább fenntartani, hogy másra is figyeljen közben. Egész jól halad. Felsóhajt, az órjára sem néz rá, most az idő sem lényeges, semmi sem, de ezt muszáj elmondania az őslakosoknak is, hiszen mint látta a végrendeletben, sok barátja volt Ravennek, de telefonszámot nem sokat lelt. Így aztán teljesen mindegy volt, kit talál meg, vagy kit nem, azzal találkozik, akivel lehet. Alexander számát is látta, na de ha ez a Darren a góré, akkor csak egyszerűbb a helyzet. Egy narancslé mellett várakozik, folyamatosan figyel, de tudja, hogy Bradley is, mert sosem lehet tudni.
Honnan a halálból van meg ennek a Norinának a számom? Eh, tulajdonképpen mindegy, illetve részletkérdés, de nem szeretném, ha rendszer lenne abból, hogy olyanok hívnak, akiknek elvileg nincs meg a számuk. A hangja komoly volt, s bár nem árulta el, hogy mit akart, de beleegyezett a bisztróba, hogy a mi területünkre jöjjön, szóval valószínűleg nem csapdába akart csalni. Vagy ha igen, akkor elég vakmerő. Pontosan érkeztem, s éreztem, hogy ketten vannak, a hímet megnéztem magamnak, de mivel Norina hívott, így gyanítottam, hogy a férfi csak a kísérő szerepét töltötte be. Nem firtattam, nem feszegettem, amíg nem akadékoskodik vagy tesz olyasmit, ami nem tetszik, addig a lánnyal foglalkozom, aki... Majdnem látványosan meglepődtem, de még időben fékeztem arcvonásaimat. Ez a lány kért tőlem tüzet, mikor az orfeumot felgyújtottuk! Akkor maszk volt rajtam, és ezúttal a pajzsomat is felhúztam, szóval ha minden igaz, nem ismerhetett fel. De ha fel is ismert, most már mindegy, nem fordulok sarkon és futok haza, az élet produkál furcsaságokat. - Hali! - köszöntem a lánynak, a hím felé biccentettem, ha ragaszkodott hozzá, kezet foghattunk, nekem nem volt ellenvetésem, de erőltetni se állt szándékomban. - Bevallom, tippem sincs, hogy miért akartál velem találkozni, de csupa fül vagyok - ültem le vele szemben, s kényelmesen elhelyezkedtem a széken. Fesztelen voltam, min kéne görcsölnöm? Azon, hogy felismert? A régi dolgok visszaütésének kezelésében, elfogadásában lassan profi leszek. Én egy korsó sört rendeltem, s kíváncsian vártam, hogy mi lesz a téma.
Elég sokan megfordulnak errefelé, nem is gondolta volna, de mindegyikről érzi, nem ők azok, akikre vár. Aztán belép egy férfi... ránéz, majd fordul tovább, és megfordul a fejében az is, hogy az őslakos marhára leszarja őt, mert kölyök, és ő lepődik meg a legjobban, amikor az a fickó odalép az asztalhoz. Másodszorra meg azért, mert isten igazából sosem gondolta volna, hogy ez a hím az Alfa odaát. Tényleg nem, és nem szándékos a döbbenete sem, de tényleg meglepődött ezen, na. Amint viszont köszön... na ott először megáll a kéznyújtásban is, és végül vigyorogni kezd. Ez az a fickó, akitől tüzet kért ott az orfeumnál, a hangja elárulta. Ez mekkora gáz... na mindegy, most nem azért hívta fel Darrent, mert erről szeretne bájcsevegni, egészen más oka van, még csapda sincs mögötte, mert nincs. -Szia! Persze nem erőlteti ő sem, hogy kezet fogjanak, ugyan neki semmi köze ehhez a csetepatéhoz, de fontos mondanivalója van. -Nos, azért mertem találkozót kérni kölyökként egy másik falka Alfájától, mert amit tudatnom kell, azt nem telefonban szerettem volna. A számod ennek a bizonyos illetőnek a telefonjában volt meg, és mivel tudtam, hogy te vagy az őslakosok vezetője, így sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha neked mondom el azt, amit ennek az Alexander Marrey-nek, és Jeremy Sutternek is kellene. Van nálam egy végrendelet, amiben pontosan meg lett hagyva, hogy kiket kell értesítenem az illető halála esetén. Mivel ezt az Alexandert nem tudom elérni, illetve tudom, hogy ez a valaki nálatok kereste az apját, gondoltam úgy illik, ha az egész falkátok értesül arról... hogy Raven Sutter, a druida... elhunyt. Fogalma sincs arról, hogyan fogadja ezt a hírt Darren, hiszen hallotta, Raven összeverekedett ottani falkataggal, de ezt így tartja korrektnek, még akkor is, ha a férfi nem volt az értesítendők listáján. Ashley-vel találkozni fog külön, az más történet, de ezt az Alexandert és Jeremyt tényleg nem lehet előkeríteni, nem tud mit csinálni. -A temetés időpontja még nincs lefixálva, de druida temetés lesz, A Chena és a Tanana folyó torkolatánál lévő rejtett völgynél található ezüstös folyónál egészen pontosan. Nem szeretne búslakodást, igazi druida szokás szerint, örömünnepet kívánt. Elhoztam fotókat, sorozatokat és képalkotásokat, amelyeket Jeremyre hagyott. Ezt ha megkérlek, átadnád neki? Mindent megpróbál teljesíteni, amit Raven meghagyott, és most nem foglalkozik semmiféle háborúskodással, mert ennek nem most van itt az ideje. Tudja, hogy a temetésen jelen lesz kóbor, ember, őslakos, őrző és az ő falkájának tagja is, és csak vannak annyira intelligensek, hogy nem esnek egymásnak.
Meglepettnek tűnt, hogy én vagyok az Atanerk. Jó, hát tőlem távol állt a zakó és az a fajta stílus, amit Castor képviselt, lehet, hogy többet adhatnék a látszatra meg a külcsínre, de egy rang kedvéért, amit ki tudja, meddig birtoklok, nem fogom leváltani a ruhatáram meg a stílusom. Mikor a kezét nyújtja, s a köszönésem közben megakad egy pillanatra, már tudom, hogy ez volt az a pont, ahol leesett neki is a tantusz, de csak vigyorgott, mintha egy kellemes gyerekcsíny estéjét idézte volna fel, amiben én voltam a játszópajtása. Nem álltam meg visszamosolygás nélkül, majd határozottan, de nem csontmorzsolón kezet fogtam vele és leültem, aztán hallgattam a mondandóját. Mikor a Sutter név felmerül, már tudom, kiről van szó, de nem vágok közbe, végighallgatom a lány mondandóját. Az, hogy Raven halott... Sajnálom, de nem érzek komolyabb levertséget. Egy ismerős elhunyt, ha közelebb állt volna hozzám, jobban meggyászolom, de rég láttam, vagy gondoltam rá. Megvakartam a tarkóm, majd összefontam a mellkasom előtt a karom. - Futárt csinálsz belőlem egy olyan farkas kedvéért, akihez az égvilágon semmi közöm nem volt azon túl, hogy egyszer elutasítottam a falkámba kerülését. Kölyök létedre. - Pillantásom a hímre siklott, nem szeretném, ha csak azért elkezdene harciaskodni, mert meg mertem szólalni, a tekintetemmel sugallom, hogy béke van. - Tényleg megteszel mindent azért, hogy teljesítsd a végakaratát. Ez becsülendő, egy halottól pedig nem fogom megtagadni az utolsó kéréseit, de kifutó fiúvá se avanzsálok egy kóbor és egy kölyök kedvéért, ha az nem élet-halál kérdése. Na jó, ez morbid volt... - Idehívom Jeremyt, hogy személyesen mondhasd el és adhasd át. Alexander most nem ér rá, vele tudatni fogom a történteket. A temetés idejéről mikor tudsz majd biztosat mondani körülbelül?
Hogy milyen fogadatásra talál a bejelentése, azt nem tudja megmondani, hiszen fogalma sincs arról, kik kedvelték, vagy sem. Ha pedig összeverekedett onnan valakivel... annak oka volt, de ez nem rá tartozik, nem azért jött ide, hogy erről folytasson eszmecserét. Az orfeumosat nem hozza fel, ez van, neki ez volt a feladata, nem tehet róla, persze a falkája nagyban reménykedett abban, hogy ott marad, és akkor le van a gond róla. Hát ezt az örömet nem adta meg nekik. A majdhogynem rideg reakcióra bólint, legalább azt már tudja, hogy ez a fickó nem szívlelte Ravent, de ettől nem fog megfutamodni. A futár szóra viszont felkapja a fejét. -Lehet, kölyök vagyok, így is, úgy is, de ha egyszer az én feladatom volt a végrendelet felbontása és teljesítése, akkor nem küldhetek mást azért, mert ő idősebb, és rangosabb, mint én, az a minimum, ha ennyi kockázatot vállalok. Futár szerepét eszem ágában sem volt "kiosztani", csak én ezeket az embereket nem tudom felkutatni, továbbá úgy láttam illendőnek, ha a másik falka vezetője tudja, mi történt, és nem csak néhány tagot kergetek, lévén Ravent sokan ismerték. Amit viszont levon, az az, hogy a kölykök ott is ugyanúgy senkik, mint náluk. Legalább ennyi közös vonás van, örülhet. A másik pedig az, hogy az idősek kapásból képesek félreérteni egy kérést, és úgy venni, hogy egy SENKI itt futárt csinál belőlük, vagy utasítja. Mindenki ennyire besavanyodik öreg korára? Ez őrület. -Igen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Ugyan lett volna még valami, de ezek után azt megtartja magának, és csak azokkal fogja véghezvinni, akikkel kell, akik nevesítve voltak. Az árveréseket le kell bonyolítania, és le is fogja, hogy oda juttassa az adományokat, ahová Raven meghagyta. Hogy miért mondta azt amit... ez rá tartozik, de bőven elég az, hogy a druida ott halt meg, ahol. -Köszönöm. Azt akkor tudom megmondani, ha sikerült mindent beszereznem és előkészítenem. Sietek vele, de tényleg. Legalább valaki tudja, hol van Jeremy... ez is jó, Alexander meg értesül róla, az is. Csupán ennyit szeretett volna, többre nem is nagyon számított. A temetés időpontja... ha egyedül kell mindent megcsinálnia, mert mindeki elzárkózik, akkor nem biztos, hogy gyorsan halad, na de ha ennyi szolidaritás szorult mindenkibe, akkor bizony magára maradt. Megvonja a vállát, nem érdekli, akkor is meg fogja csinálni. A többiek meg tépjék egymást, szedjék szét, ha nekik fontosabb az, hogy fejeket tűzdeljenek a falakra.
- Azt azért gondoltam, hogy nem brahiból csinálod. - Ahhoz azért valószínűleg nem menne ilyen messzire és nem jönne vele ez a hím se, aki... Hm, ki hitte volna, hogy ilyen hamar láthatom személyesen is. A farkasom a pajzsom mögött megrázta a bundáját, de ennél több jelét nem mutatta annak, hogy bárminemű érdeklődést is kiváltott volna belőle a másik. Hogy mennyire rágott be vagy sem a lány a modoromon, az azt hiszem egyikünknek se lesz hosszútávon szívügye, bennem mindenesetre kialakult róla egy vázlatos kép, ami magamban halványan elmosolyodtam, de mindennek semmi jelét nem adtam. - Ha kell az enyéimtől segítség, azok közül, akik ismerték, kedvelték, szólj. Nagy teher ez ahhoz, hogy ilyen fiatalon egyedül cipeld - mondtam végül, de ez persze csak az én véleményem volt, az időpont meghatározó tényezőjére pedig biccentettem. - Az én szívembe nem zárta be magát, de nem fogom megtiltani egyik farkasomnak sem, hogy illendően meggyászolja. A hangom nem árulkodott sok érzelemről, lehet azért is volt ez, mert mostanában a halál sűrűn járt-kelt errefelé, és már örülnöm kellett, ha nem jó barát, vagy rokon halálhírét hozzák. - Köszönöm, hogy szóltál - álltam fel, s magamhoz vettem érintetlen söröm. - Szólok Jeremynek, neked pedig... kitartás. Nem való egy gyereknek ilyesmit intézni, de hát ez nem az én ügyem. Elköszöntem tőlük és a korsóval a kezemben kisétáltam, majd rendezem a fizetést, ha legközelebb erre járok. Kilépve egyből hívtam Jeremyt és elmondtam neki, hogy találkozóra várják, siessen, ahogy tud, majd letettem, és nagyot kortyoltam az italból. Sörrel nem szokás koccintani, se köszöntőt mondani, de mivel más hirtelen nem akadt, így ezt rád, Raven! Nyugodj békében...
-Mégis ki tenné ezért, vagy csupán kedvtelésből? Annak igazán állatnak kell lennie, aki erre képes. Neki ez a véleménye, és ez sosem fog megváltozni. Ha valaki képes ezzel viccelni, vagy úgy hozzáállni, hogy legyint rá, semmivel sem jobb annál, mint akit esetleg annyira nem kedvelt. Darren modora meg... olyan, amilyen, azért Castort még mindig nem übereli, bár a történtek után még benne is felvillant az emberség halvány szikrája. Ami nagy szó, és olyan meglepetést váltott ki belőle, amilyet még sosem tapasztalt. Megsértődni nem fog, sem berágni, hiszen nincs miért, megtette a kötelességét, az már nem az ő dolga, hogy ezt ki hogyan tolerálja vagy reagálja le. -Köszönöm szépen. Ó, nem, a teher nem itt kezdődik, ha ebbe belebukok, akkor semmit nem ért az eddigi küzdelmem, persze azt nem mondom, hogy nem veszem örömmel, ha valaki segítséget nyújt. Elmosolyodik, ezt most úgy fogja fel, hogy egy próbatétel is egyben, ezen múlik és dől el, hogy tényleg alkalmas arra, hogy azt a tudást megszerezhesse, vagy sem. Ha nem, akkor el fog bukni, és az egyértelmű jele lesz annak, tovább kell lépnie, de... a harcot nem adja fel, mert ez küzdelmes időszak lesz. Egyedül kell befejeznie a dobját, igenis hallgatnia kell a megérzéseire, és akkor tudni fogja, mit kell tennie, ahogyan eddig is. Lehet, még fiatal, de nem olyan fából faragták, mint aki megfutamodik azért, mert esetleg mindenki rávágja az ajtót. Persze jól esik neki, hogy Darren felajánlja, hogy ha kell, ott is akadhat valaki, aki beszáll. -Nem kérdezem az okát, nem fontos, pedig... nagyobb szíve volt, mint ebben a városban bárkinek is. Én köszönöm, hogy eljöttél egy kölyökhöz is. Jeremyre bólint, megvárja itt, hogy átadja neki azt, mit Raven neki szánt. Mennyire furcsa lesz látni az apját, te jó ég... bár így megismerni, hát nem éppen erre vágyott. Elköszön Darrentől, ha minden igaz, hamarosan mehetnek tovább. Hogy mit raktároz el Darrenről... ezt nem mondja el senkinek sem, de érdekes figura. Talán nem is kell sokat várnia, mikor befut valaki, aki igencsak komor ábrázatot vág... nem kell sokat találgatnia, ki ő. Bemutatkozik neki, elmondja azt, amit Darrennek is, és átadja a kis csomagot, mint Raven végakaratát. Nem akarja tudni, ő hogyan vélekedik, csak remélni tudja, hogy legalább ő szerette a druidát. Letudta az egyik kötelességét, így most már mehetnek, hogy folytassa a körutat.
Kezdőlap
//
//
