A munka végül csak elkezdődik. Még mindig beteg vagyok egy kicsit, de ennyi már nem számít. Legfeljebb hurcolom magammal a nagy rakás papírzsebkendőt továbbra is. Ma már egyenruhában jöttem el a hotelből, és mivel szeretem jóféle kávéval indítani a reggeleimet, már eleve a Síparadicsom bisztrójába beszéltem meg a mai első találkozómat.
A szürke Mitsubishi motorja engedelmes morranással indul be, és az autó csúszkálás nélkül lódul meg a pálya felé vezető úton. Ezért szeretem a terepjárókat. Alaszkában nincs praktikusabb és megbízhatóbb gép ezeknél. Gondolatban még egyszer átfutom Rowen Allwright aktáját. Már nem is kell, hogy a papírok előttem legyenek, emlékezetből tudom lapozni az oldalakat. A fickó meglehetősen érdekes, a balhésabb fajtából származik. Persze én sem vagyok patyolattiszta ilyen ügyekben, de vele kapcsolatban nyugtalanítóbbak a megérzéseim. Nem számít, úgyis a személyes találkozás a döntő. A parkolóban leállítom az autót, összehúzom a kabátomat, kiszállok a farkasordító hidegbe, és megállapítom, hogy kezdem megszokni ezt a cudar időjárást. Annyira nem is fázom, mint eleinte… A szolgálati fegyver a kabátom alatt lapul a derékszíjamra csatolt pisztolytáskában, szerintem nem is látszik ki…
Bent, a jó melegben viszonylag hamar felengedek, és azonnal köhögni, tüsszögni is kezdek. Rohadt megfázás, ezért egyszer még elkapom de Luca, meg Simmons tökeit… persze ezt már csak orrfújás után állapítom meg, és csak magamban. Friss, forró reggelit, és még frissebb, forróbb kávét rendelek, miközben kihámozom magam a kabátomból. Amíg várok, letelepszem az egyik asztalhoz, és kényelmesen hátradőlök
Számítottam erre a találkozóra, ha nem is ilyen hamar. Most végre kiderül mire számíthatok Westmorelandtől. Figyelemmel követtem a média által közvetített ügyeit, és ez bőven elég ahhoz, hogy megállapítsam, a fickónál sem patent minden. Nem jöttem felkészületlenül, kérdezősködtem és még egyszer átfutottam a régebbi újságokat. Bármikor jól jöhet, ha az ember megőrzi a régebbi lapokat. Nem fűlött a fogam hozzá, mert felesleges időpocsékolásnak tartom, de leborotváltam az arcomról a több napos, - vagy már lehet hogy hetes - borostát, és amennyire lehet, kúltúrált emberi külsőt próbáltam felvenni. Ing, nyakkendő, fekete farmer. Ügyeltem rá, hogy a 380-as Browning takarásban maradjon, az ezüst tőrrel egyetemben. Nem mint ha szükségem lenne fegyverekre egy megbeszélésre, de ők hozzám tartoznak. Sok közös emlék köt minket össze. És bármikor jól jöhetnek. Sosem lehet kiszámítani a jövőt... Nem késtem, a megbeszélt időpontra megjelentem, de Westmoreland úgy tűnik megelőzött. Megigazítottam a nyakkendőmet. Gyűlölöm a nyakkendőt, de a folyamatos fojtogató érzés emlékeztet a viselkedési normák betartására. Határozott léptekkel indultam meg a fickó felé, egy méterre az asztalától megálltam és biccentettem. Egyszerű mozdulat volt, normális. - Jó reggelt! - Sosem értettem az e fajta udvariaskodást, a feleslegesen lefutott köröket. De a begyakorolt mozdulatok, szavak már annyira belém rögződtek, hogy gond nélkül le tudtam pergetni őket. Felé nyújtottam a kezemet. A kézfogásra mindig odafigyelek, hisz ez egy elég kritikus benyomáskeltő eszköz, az első információforrás, mely ítéletet ad a másik félről. Határozottan rázom meg a felém nyújtott kezét, de nem túl erősen, közepes élénkséggel, amit végigkísér az elengedhetetlen szemkontaktus és persze a megfelelő szóbeli megnyilvánulás: - Rowen Allwright. Volt alkalmam gyakorolni, és tökéletesre fejleszteni a mozdulatsort. Miután letudva ez a kör is, leültem vele szembe. - Milyen itt a kávé? - Leszarom a kávéjukat. De a kérdés se nem túl közvetlen, se nem túl távolságtartó, épp elég az érdeklődésem kifejezésére. Se nem sok, se nem kevés.
Számomra ezek a beszélgetések nem annyira az erőviszonyok felméréséről szólnak, sokkal inkább arról, hogy legalább kicsit megismerjek mindenkit, akivel együtt fogok dolgozni. Legalább nagyjából tudni fogom, mikor kit kell ugrasztani. A kávé az illata alapján kellemesen erős, az első óvatos korty is ezt erősíti meg. Legalább találtam egy helyet, ahol jó a kávé. Azt hiszem, itt fognak indulni a reggeleim. Mivel a minőséggel nincs gond, feketén iszom. Nem vagyok türelmetlen, én mindig pontos vagyok, sőt többnyire kicsit előbb érkezem, így Allwright-nak még van ideje. Az ajtónyitásra a bejárat felé fordulok, és már meg is van az első benyomás. A fotó alapján felismerem a fickót. Meglepő, egészen kiöltözött. Nem is tudtam, hogy ma nem dolgozik. Ha nem egyenruhában jöttem volna, akkoris jóval elegánsabb lenne nálam. Ő utálja a nyakkendőt, én szökőévente egyszer veszek fel ilyesmit. - Jó reggelt! Felkeltem a székről, hogy kezet rázzak vele. Szeretem ezeket az előírásszerű kézfogásokat, szerencsére a legtöbb rendőrnek nincs gondja a kivitelezéssel, ahogy neki sincs, és nekem sem. - Jake Westmoreland. Örülök, hogy megismerhetem. Na, ez még csak udvariassági formula, akkor is, ha valahol tényleg örülök. Nem szeretem olyanokkal őriztetni a hátam, akikről semmit nem tudok. Visszahelyezkedem a székre, a kérdésre pedig biccentek, miközben újra megfogom a csészét. - A kávé kifejezetten finom, ha szereti, ajánlom. Bár maga talán tájékozottabb. Ha jól tudom, itt él már egy ideje... Félig kijelentés csak, bár biztos vagyok benne. Mindenesetre a témáról gyorsan váltok a lényegre. - Nem fogom sokáig rabolni az idejét, és nem maga az egyetlen, akivel beszélek a kapitányságról. Új vagyok itt, de mielőtt komolyan belevágnék, szeretném tudni, kikkel dolgozom együtt. Mit szeretnének elérni, vagy milyen ügyeken dolgoznak a legszívesebben. Illetve ha valaki tőlem akar kérdezni, alkalmat adok rá. Sejtem, hogy sokaknak nem tetszik, hogy külsősként kerültem magas beosztásba. Az ő esetében igazából várok némi magyarázatot a rengeteg zűrre is, ami gátolja az előrelépését, de azt majd a következő körök egyikében futjuk le.
Az első kör letudva gond nélkül, de még csak most jön a neheze. Ügyelnem kell minden egyes rezdülésemre. Mimika, testtartás, tekintet... Megtanultam kontrolálni és irányítani, ezeket a legtöbbször tudatalatti rezdüléseket, így tudom a legjobban szabályozni, hogy mit közvetítek magamról, hisz ez fontos többletinformációhoz juttathatja tudat alatt is az előttem ülőt. A szavak csak mellékesek, ha nincs összhangban a testbeszéddel. Az itt tartózkodásommal kapcsolatos befejezetlennek vélt mondatára első reakcióm, hogy az asztalra helyeztem a kezeimet, ügyelve, hogy tenyerem nyitott legyen. Apróságnak tűnik, pedig nem az. Bizalmat sugároz. - Elég régen ráadásul. - Tartottam a szemkontaktust. - De ha nem vagyok szolgálatban, és benézek ide, nem igazán kávézni szoktam. Ha érti mire gondolok... - Megengedtem magamnak egy villanásnyi vigyort. Rögtön a tárgyra tért. Legalább nem baszakszunk sokat a felesleges körökkel. Ezt most nagyra értékeltem. Túl sok energiát kell beleölnöm abba, hogy még véletlenül se keltsek semmilyen gyanút a fickóban. Egy civilnél teljesen más, azokat könnyebb átverni, mint egy zsarut. - Én sem szeretném rabolni az idejét. - Közben odajött egy pincérnő, akit egy "Presszó kávét kérek" mondattal le is rendeztem, miközben elhagyta az asztalunkat követtem a tekintetemmel, gondosan mégis gyorsan végigmérve. Ez még nem is volt teljesen erőltetett. - Az aktámban minden benne van, ami fontos lehet, és ön biztos nem jött ide felkészületlenül. - Nem kertelek, annak nem lenne sok értelme. - Ha ki akar térni bizonyos részletekre, akkor nagyon szívesen válaszolok. Szándékosan nem tértem ki egyenlőre a milyen ügyekkel foglalkoznék legszívesebben mondatára. Az még ráér, nem leszek tolakodó. Az utolsó mondatára számítottam. - Nézze, engem nem érdekel, hogy honnan jött, és mikor. - Ez így is volt. - A lényeg, hogy mit tett le az asztalra, a többi nem számít. Ha valaki nem így gondolja, akkor mutasson többet. Mindenkinek vannak irigyei. Megkaptam a kávét, vetettem rá egy pillantást, majd azzal foglalatoskodtam hogy folyamatos szemkontaktust tartsak az asztaltársaságommal, de néha vessek egy kósza pillantást a cukorral és tejszínnel ügyködő kezeimre is. - Én is kerülhetnék magasabb beosztásba, és szeretnék is, de hiába vagyok itt régebb óta, és hiába mutattam már meg, hogy mire vagyok képes, többször léptem hátrébb, mint előrébb. - Témánál vagyunk. Megkavartam a kávét, lassan, háromszor, majd a kanalat a csészealjra helyeztem.
Nekem nem sietős, és nem is kényelmetlen a beszélgetés. Nem próbálok semmit rejtegetni, és ha Allwright igen, akkor az idő nekem dolgozik. Számomra ezek a beszélgetések nem megterhelőek, és még csak nem is kellemetlenek. Részben tényleg érdekel, hogy tudok segíteni a többieknek a céljaik elérésében, de persze nagyobb részben arra vagyok kíváncsi, mire tudom használni őket. Ehhez pedig figyelem, és idő kell. Megszoktam már, hogy sokan nem szeretik, ha foglalkozom velük. Tartom a szemkontaktust, a szemem sarkából persze közben figyelem a testbeszédet is, de nem igazán vadászom gyanús jelekre, elvégre ez nem kihallgatás. Kollégák, és nem ellenségek vagyunk. A válaszra biccentek, kényelmesen hátradőlök. - Mélyen megértem. Én is szívesebben innék a reggeli kávé helyett esti whiskyt, de nem tehetem, amikor bármikor behívhatnak… Az elején még mosolyogtam, a végén már csak lemondóan legyintek, és visszatérek a kávémhoz. Lehet, hogy dohányoznom kéne, azt nem tiltja semmiféle előírás. - Nem rabolja, én már munkaidőben vagyok… Legyintek egyet. Bár szívesebben dolgozom, mint társalgok, az elején rászánom az időt a megismerkedésre. Persze akkor sem rabolná az időm, ha történetesen a szabadidőmben futottunk volna össze, de ennek az okát sokan nem értik, én pedig nem magyarázom. Allwright egész jól boldogul az akcentusommal is, nem figyeli homlokráncolva a számat, hogy inkább olvassa a szavaim, mint egy páran szokták tenni. A kedves kolléga lényegretörő, ami nem rossz. Mindenesetre biccentettem. - Nem, nem vagyok felkészületlen. Úgy nem sok értelme lett volna ennek a találkozásnak, ha nem olvastam volna az aktáját. Legfeljebb levonhatta volna a tanulságot, hogy az új felettese címeres marha, és igaza lett volna. Mindemellett tudom, milyen fenntartásokkal kell kezelni a jelentéseket. Írtam nem keveset, és legalább annyit olvastam és nyugtáztam is. Ezen felül hiszek a személyes találkozásokban. Kicsit megvonom a vállam. Papíron mindenki másképp fest, és a leírt dolgok nem mindig a valóságot tükrözik. Magamról is olvastam elég cikket ahhoz, hogy ebben biztos legyek. A bizonyos részleteket most még elengedem a fülem mellett. Érdeklődve hallgatom a következő választ, és a kérdés adja magát. - Úgy gondolja, én eleget tettem le az asztalra ahhoz, hogy itt legyek? Nem árt tudni, mennyire szeretnék kitörni a nyakam. Most tényleg odafigyelek a rezzenésekre is. A beszélgetés folytatása még érdekesebbnek ígérkezik, elvégre rátérünk az egyik legfontosabb témára. - Nos, én úgy tudom, hogy próbált magasabb beosztásba kerülni, és nem a képességei hiányoztak hozzá, sokkal inkább az önfegyelme, és a felettesei bizalma az önfegyelmében. Bizonyos természetű zűrös ügyek többnyire nem kedveznek az előrelépésnek. Persze itt előjöhetne, hogy bagoly mondja verébnek, de kettőnk között van némi különbség. Én kiszámítható vagyok, mindenki pontosan ismeri a gyenge pontjaim, aki már dolgozott velem egy-két hónapot, és pontosan tudja mitől durran el az agyam. De Allwrightnál ez a gyilkossági ügy, meg az a másik a pépesre vert piti tolvajjal. Itt a következetességgel, és az ügyek súlyozásával is gondok vannak. Rólam mindenki tudja, hogy vadállat vagyok, ha bántalmazott gyerekekről és nőkről van szó. Róla azt, hogy időnként vadállat, mert eldurran az agya… - Mindenesetre meghallgatnám a maga verzióját a nem régiben történt bolti lopásról. Mivel érdemelte ki a fickó azt a súlyos verést? Az újságírós ügyet majd következő körben cibálom elő. A továbbiakat majd meglátjuk.
Amit a jelentésekről magyarázott, megnyugtató volt, legalábbis abból a szempontból, hogy nem olyan elvakult, idióta barom, mint a legtöbb hozzá hasonló beosztásban lévő. - Igen - bólintok - a látszat néha csal. - Nem is sejti mennyire. De a szavaim kívülről pozitív célzattal bírtak. A kérdése nem ért váratlanul, gyanítottam, hogy hozzám vágja. Még véletlenül sem néztem oldalra, nem kaptam el a tekintetem. ~25 évesen azt hiszed el értél valamit? Én jóval többet lepakoltam már arra a kibaszott asztalra, mégsem kerültem ilyen szintre.. És még tőlem kérdezi, hogy eleget letett e. Hát kurvára nem. ~ Szavaim éles ellentétben álltak a gondolataimmal: - Szerintem nem úgy került ide, hogy sorsot húztak, és véletlenül magának jutott a szerencsés poszt. Nem vonom kétségbe a felettesei szavát. Hallottam már önről, sőt, pár órája még kutakodtam egy keveset, hogy egyáltalán megéri e idejönnöm, vagy csak beszélhetek a vakvilágba, mert úgy sem lát túl a szabályokon... - Nem hazudtam, csak más csomagolásban dobtam elé a választ. Ő ugat nekem önfegyelemről? Tudtommal neki is volt egy két stiklije, csak szebben el tudta simítani a szart, mint én. Mire nem lehet felhasználni a médiát... Én is beállíthatnám magam egy borotvált fejű, erkölcsileg makulátlan rendőrök gyöngyének.. - Igen próbáltam, de nem múlt időben beszélnék erről. - Mosolyra húzódott a szám. Annyira már nem volt vigyoroghatnékom mikor felhozta a bolti lopást. Na igen, ez nem éppen az az eset, amiből ki tudom magam hozni hősként. Felvették a kamerák, hogy azt a szerencsétlent barmot elkaptam, nem támadott rám, nem próbált védekezni, én mégis a földre küldtem pár ütéssel, sőt, ha jól emlékszem még ott is kapott párat. Közben pedig pár polc is megsínylette a történteket. Jó néhányszor végig nézették velem a felvételeket. Előrehajoltam, kezeimet a csésze mellé ejtettem, és "szórakozottan" forgattam a csészealjon. - Elő kellett néhányszor adni a verziómat, de sokadjára sem tudok mást mondani, mint hogy megérdemelte. Nem védekezett, de az ilyen drogos suttyóktól soha nem várható semmi jó, kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Ráadásul be volt lőve, ha jól tudom. - Én is, de ez most mellékes. - Ügyeltem rá, hogy ne okozzak maradandó sérülést, csak hagyni akartam benne egy kis emléket. Nem kell ebbe többet belelátni, mint ami. - Westmoreland arcát tanulmányoztam, hátha lejön valami reakció a válaszom hallatán. - Ha puszta ... hogy is mondta az egyik újságíró..? - Az asztal bal sarkára néztem, majd mikor beugrott vissza a zsarura. Nyugodt hangot ütöttem meg végig, mint ha ez az eset már nem jelentene nekem semmit. Így is volt. - Ja, igen. Fékezhetetlen agresszió.. - Enyhe iróniát vittem bele. - Ha ez így lenne, valószínűleg nem úszta volna meg egy két kék folttal. Még csak az orra sem tört el. Ennél jobban nem akartam részletezni, szerintem ennyi pont elég. Persze én nem kérdezhetek rá, hogy ő vajon tényleg csak a kislány miatt preparálta e ki a pedofilt... - Volt pár ehhez hasonló ügyem, ha gondolja előrángathatjuk a többit is. - Megvontam a vállam, és ittam egy kortyot a kávéból. Szörnyen elcukroztam, gusztustalan íze volt.
Nem vagyok fafejű, sem beszűkült szabály és papírmunka-mániás. Ebből fakadóan elég megosztó személyiségnek számítok, ugyanis a beosztottaim fele utál érte, a másik fele meg szeret. A főnökeim többnyire nem szeretik. - Inkább gyakran, mint néha, de igaza van. Éppen ezért hívtam ide. Ha hinnék a papírok igazságában, elég lett volna elolvasnom az aktakupacot, ami Allwright rendőrségi pályafutását dokumentálja. A válaszát valóban kíváncsian várom, és érdeklődve figyelem az arcizmai rándulásait, az ujjai rezzenéseit sem. Semmi árulkodó, de a szavai óvatosak. - Valóban nem sorsoláson nyertem a beosztásom, de annak örülök, hogy érdemesnek talált az idejére. Ebben nagyon halvány figyelmeztető él talán már van. Ha nem jött volna el, gondoskodnék róla, hogy megüsse érte a bokáját. Ez nem szabadon választott gyakorlat, hanem kötelező. A kiigazításra biccentek - Bocsánat. Mindenesetre ezek szerint az elsődleges céljai között szerepel, hogy magasabb beosztásba kerüljön. Csak fejben jegyzetelek, mert röhejesnek találom a kis fekete noteszokat, hacsak nem hatszáz különböző adatot kell rögzíteni, pontosan és számszerűen. Ennyit még egy kisiskolás is meg tud jegyezni. A következő válasz alatt nagyrészt a pillantását keresem, vagy csak figyelem a szemét. - Sajnálom, de én még nem hallottam a verzióját… Elhiszem, hogy unja, de mégiscsak az az igazi, ha tőle hallom. - Értem, bár nem értünk egyet a drogos suttyókkal kapcsolatban. Szerintem nem veszélyesek, és náluk kiszámíthatóbb bűnöző kevés van. Lehetnek agresszívak, ha már nagyon gyötri őket az elvonás, de akkoris lassúak, és gyengék. A továbbiakra bólintok. - Ebben biztos vagyok. Ha nem lett volna semmi önfegyelme, akkor nem ússza meg komolyabb sérülések nélkül a fickó. Mindazonáltal a leckéztetéseknek a jövőben keressen kevésbé szem előtt lévő helyet. Én is tudtam, melyik kihallgatószobában van olyan sarok, ami felé sosem fordul a kamera. Ami meg azt a patkány bankárt illeti – magamnak nem próbálok hazudni – lehet, hogy megöltem volna, ha nem ugranak rám ketten a kollégáim közül… A felajánlásra hárító kézmozdulatot teszek. - Nem, nem akarom előrángatni a többit. Inkább térjünk át a céljaira. Szeretnék mindenkinek lehetőséget adni, hogy azt csinálhassa, ami leginkább testreszabott számára… Elmondja, mik a tervei?
Kiéreztem a fenyegetést a mondatából; ha nem jelenek meg, majd ő intézkedik. Komolyan azt hiszi, hogy ez így működik? Milyen aranyos. - Nem élet halál kérdése, ráérek, de igaz, hogy a forgalom irányítás, és az egyszerű kis bolti lopások nem az életcélom. - De kinek az? Ha valakit komolyabban érdekli a szakma, akkor feljebb akar kerülni a ranglétrán. Én meg meg jó ideje az alagsorban baszakszok. Gondoltam, hogy a droggal kapcsolatos véleményünk nem egyezik, végülis ez is csak egy betokosodott agyú seggfej. - És mégis mi a véleménye a drogosokról, ha megkérdezhetem? - Mint egy mellékes dologként tettem fel a kérdést. Nem is volt túl nagy jelentősége. Meghallgattam fapofával a kioktatást is. Ja. A jövőben majd ügyelek rá, hogy ne kamerák előtt történjenek a kínosabb dolgok. - Mindenképp. - Bólintottam. A terveim... Azokról inkább nem beszélnék neki, mert pár percen belül bilincsben találnám magam, de nincs gond, mert van publikus rész is. - Gyilkossági ügyekben szívesen nyomoznék, de bármilyen komolyabb ügy szóba jöhetne, állnék elébe, ha - ott az a nyamvadt ha - a feletteseim engedélyeznék, de pillanatnyilag nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben bármilyen erőlépésre számíthatok.
Igen, komolyan hiszem, hogy ez így működik. Munkában szokott… - Ezek szerint maga nem bánja a veszélyesebb helyzeteket… Van, aki elégedett a bolti lopásokkal is. Vonom meg a vállam. Nem is baj, elvégre milyen pocsék lenne, ha a forgalomirányításnál csupa elégedetlen, kiégett, vagy megcsömörlött, munkáját gyűlölő zsaru lenne? - Az egyszerű drogfüggők szerintem nem veszélyesek, sokkal inkább szánalmasak. Ha lopnak, rabolnak is az adagjukért, többnyire azt is ügyetlenül, határozatlanul csinálják, és csak pillanatnyi fellángolások erejéig valóban agresszívak. Persze ez csak azokra vonatkozik, akiknek tényleg nincs semmi más a fejében, mint a napi adagja… És a bolti fickó ennek a típusnak az iskolapéldája volt. Valószínűleg békésen elkornyadozott volna a bilincsben, ha Rowen egyszerűen letartóztatja. Látom rajta, hogy kezdem zavarni a beszélgetéssel, így aztán úgy döntök, hogy nem is erőltetem a szükségesnél tovább. - Értem, rendben. A következő gyilkossági ügyet megkapja valakivel közösen, ahogy szokás. Ha azt mondja, csak a lehetőségre van szüksége, nem áll szándékomban visszatartani. Lássuk, miért nem engedik feljebb a felettesei. Valami oka biztos, hogy van, és azt nekem is látnom kell. - Amennyiben nincs semmi más, úgy köszönöm, hogy eljött. További kellemes napot, Mr. Allwright.
A nyakkendőmre tett megjegyzésre enyhén elhúzom a számat, és reflexből azonnal odanyúlok, hogy megigazítsam, de végül ezt a lehetőséget átengedem Anának. Mikor felém nyújtja a kezét, felemelem az állam, és hagyom, hogy elrendezze a nyakkendőm. - Köszönöm. Feszélyez a roppant elegáns, és kényes színű, anyagú ruha, de azért mikor kilépünk az ajtón, ez idegenek számára már nem látható. Elhatároztam, hogy megoldom a feladatot, így aztán ha törik, ha szakad, ez egy kellően romantikus vacsora lesz. Én nem veszek kabátot, csak a zakót gombolom be. Nincs messze az étkező, a rövid séta alatt biztosan nem fogok megfázni. Bár az én cipőm sem éppen csúszásbiztos, azért Ana magassarkújánál több stabilitást biztosít, így a partnerem biztos lehet benne, hogy amíg belém karol, addig ő nem fog elesni. Menet közben veszem fel a beszélgetés fonalát. - Köszönöm. Elég idegen nekem az ilyen ruha, de el kell ismernem, hogy mintha csak méretre, külön nekem készült volna. És ezek szerint még jól is néz ki. Tulajdonképpen jó érzés is lehetne ennyire elegánsnak lenni, éppen olyannak, mint bárki más, de önmagamból még mindig nem tudok kilépni. A bisztró ajtaját kinyitom Anának, és előre engedem őt. Ezekhez a ruhákhoz a Síparadicsom étkezője szerintem nem elég elegáns, de ezzel kell beérni. Lesegítem a partneremről a kabátot, és hagyom, hogy a helyünkre vezessenek minket. Hacsak nincs előre megírt menü, vagy más meglepetés, akkor – remélem Ana beleegyezésével – egy üveg pezsgőt, és könnyű előételt rendelek, hogy amíg az étlapot tanulmányozzuk, addig se álljon az este. Az ilyen vacsoráknak gördülékenynek kell lenniük. Legalábbis szerintem.
Ha nem említette volna meg, hogy idegen számára az elegáns öltözet, valószínűleg magamtól is kitaláltam volna. Azért rá van írva egy emberre, hogy mennyire tud fesztelenül viselkedni, és hogy ez szívből jön-e, vagy sem. Jake kitartóan próbálkozott, ez tény, de lett volna még mit csiszolni azon, hogy valóban el is higgyem, ne csak el akarjam hinni. - Lehetséges, hogy belopóztak hozzád valamelyik éjszaka, és levették a méreteidet. Vagy kiütöttek valamivel, és te még csak nem is tudsz róla, mert nem emlékszel rá… - olyan arcot vágtam, mintha éppen találgatnám, hogy vajon melyik lehet a két variáció közül az, amelyik megegyezik az igazsággal. Természetesen csak viccelődtem, és ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, mert ilyet az égvilágon senki nem gondolna komolyan, legalábbis szerintem… Közben oda is értünk az étkezőhöz. A fejemben olyan gondolatok fogantak, mint például az, hogy egyáltalán nem illettünk be az elegáns megjelenésünkkel erre a helyre. Nem is értettem igazából, hogy mi értelme volt ennyire kicicomázni minket, ha a hely nem is tartozik a legjobbak közé. Ez egy egyszerű étkezde volt, és a többi bent tartózkodó bizony érdekes pillantásokat is lövellt felénk. Az már egy másik történet, hogy ez engem nem túlzottan érdekelt jelenleg. Hagytam, hogy Jake ismét a segítségemre legyen, már ami a vetkőzést illeti. Ajkaimon visszafogott mosoly ült, csak úgy a megszokás kedvéért, de igazából kicsit idegesített, hogy nem valami sok csillagos szálloda, kiváló éttermébe sétáltunk be éppen. Miután a helyünkre vezettek bennünket, én leültem a székre, amit a pincér udvariasan kihúzott nekem, aztán figyelmemet az éppen felém nyújtott étlapnak szenteltem, valamint a velem szemben ülő férfinak. - Nem tudom, hogy mit válasszak… - tettem szóvá tanácstalanságomat, hátha tud valamit ajánlani a választékból. Közben kihozták az üveg pezsgőt, én pedig már nyúltam is a pohár irányába, hogy újabb kortyot küldhessek le a szervezetembe, az aranyló italból. – De a pezsgő jó ötlet volt, ez egészen biztos – jelentettem ki mosolyogva, miután leraktam a kristályt az asztalra. Közben a szemem sarkából azt is észrevettem, hogy közeledik az egyik pincér az előételeinkkel.
A fesztelen viselkedés egyelőre esélytelen a hófehér öltönyben, de azért ami tőlem telik azt megteszem. - Hmmm, ha nem tudnék elszámolni minden percemmel, mióta megérkeztem Fairbanksbe, még aggódnék is miatta, hogy megtették. A mosolyom egyértelművé teszi, hogy magam sem veszem számba komolyan ezt a lehetőséget. Ez is a ritka pillanatok egyike, mikor éppen értem a viccet. Nem töprengek rajta túl sokáig, hogy miért kellett így kiöltöznünk egy ilyen helyhez, gondolom ez is a szervezők sajátos humorának egyik csillagszikrája, így nem foglalkozom vele a szükségesnél tovább. A többiek pillantásaival nem foglalkozom, azon felül, hogy elcsípek egy-két félre nem érthető pillantást, amit Ana a férfiaktól, és egy szőke nőtől kap. Tudtam, hogy irigyelni fognak miatta, és nem is kellett csalódnom a megérzéseimben. Mikor a pincér távozott, csak akkor pillantottam Anára az étlapot lejjebb engedve. - Mondtam, hogy irigykedni fognak rám… Még az is lehet, hogy az este vége előtt belénk fog kötni valaki. Vagyis inkább belém… Ezzel nem aggodalmat szeretnék ébreszteni, rajtam is látszik, hogy cseppet sem kényelmetlen számomra a gondolat – főleg, hogy nem hiszem, hogy valóban lesz, aki bevállalja a nyílt konfliktust -, inkább dicséretnek szántam. Nyolcszor elmondani, hogy fantasztikusan néz ki, mégsem túl eredeti. A tanácstalanságán röviden elgondolkozom, hiszen fogalmam sincs mit szeret. - Azt hiszem a lazac például helyi specialitás… Könnyű is, csak éppen ki tudja szereti-e a halat. Mindenesetre anyám mindig azt mondta, hogy étteremben csirkét rendelni butaság, ha már az ember elindul, és főznek rá, akkor különlegességeket érdemes kóstolni. A pezsgős pincért elengedem, elvégre ha jól látom, ő az italokért felel, Ana megjegyzésére pedig bólintok. - Reméltem, hogy jó ötlet. Egyértelműnek tűnt, hogy szereted a pezsgőt… Mikor az előételeket is lerakták elénk, megérdeklődöm a pincértől, hogy mit ajánlana főételnek, és annyira nem lep meg, hogy ő is a lazaccal kezdi, igaz ő kiegészíti azzal is, hogy a rénszarvassültjük is páratlan. Nekem tulajdonképpen bármelyik megfelel, ha Ana ezek közül választ, akkor a másikból kérek, legalább megkóstoljuk a különlegességeket. Ha pedig nem ízlenek, otthon még mindig van mit enni. Mindenesetre, ha pincér távozott a rendeléssel, akkor amíg megkóstolom az előételt felveszem a beszélgetés fonalát, és töprengek, vajon hogyan terelhetném abba az irányba, amelyikbe muszáj lenne. Istenem, ilyen kellemetlen feladatot! Nem akarom vele sem félrevezetni, sem megbántani Anát, mindemellett pedig fogalmam sincs, hogy miért éppen én?! - Tulajdonképpen még nem is mesélted el, hogy te mivel foglalkozol, vagy mi a hobbid… Rólam már szinte mindent tud ezen a téren, én viszont még semmit nem tudok róla. Mindenesetre magamban szurkolok, hogy legalább valami laza kapcsolódási pont legyen a hobbija, vagy a munkája, és a feladat között, miközben ennek az ellenkezőjéért is szurkolok, hogy rám nem jellemző módon elodázhassam a pillanatot.
Szerencsére úgy tűnt Jake reakciójából, hogy egyből értette a tréfálkozásomat, így nem keveredett egyikünk sem kellemetlen szituációba. Válaszát hallva csak halkan felnevettem, és alig láthatóan bólogattam. Elég valószínű, hogyha ilyesfajta merénylet áldozatai lettünk volna, akkor azt mind a ketten egyből érzékeljük is, hiszen nem véletlenül vagyunk mi őrzők. Míg azon gondolkoztam, hogy vajon hány tekintet szegeződhet most ránk, valamint az étlapom tanulmányozása is lekötött, érzékeltem, hogy a velem szemben ülő férfi mozdult, mire automatikusan én is lentebb engedtem az étlapot, hogy tekintetünk találkozhasson. - Ó, ugyan már. Szerintem nem is irigykednek, hanem inkább csak a ruhánkon csodálkoznak. Vagy nem tudják, hogy miről maradtak le, és mi miért vagyunk így öltözve, vagy pedig őrültnek néznek bennünket, amiért jól kicsíptük magunkat. Ha pedig mégis neked lenne igazad, és valaki belénk kötne, szerintem egyikünknek sem lesz problémája azzal, hogy hogyan oldja meg a helyzetet – sokat sejtető mosolyt küldtem felé, aztán a pillantásom már vissza is tért a felsorolt ételek listájára, mert lassan időszerű lesz választanom valamit, abban pedig, valahogy sosem vagyok olyan jó. Mindig órákig nézelődnék, és válogatnék, mert akad valami, ami megtetszik, aztán egy másik mégis sokkal jobban hangzik. Bonyolultak ezek a rendelős dolgok… - Igen, igazad van – ismertem el elgondolkozva, és azt is csupán távolról érzékeltem, hogy a pincér hozta az italainkat. Halkan mormoltam neki egy köszönömöt, ujjaim pedig szinte öntudatlanul siklottak a pohár szára köré, hogy nem sokkal később majd a számhoz emelhessem. Mosolyogva bólogattam arra, hogy szeretem a pezsgőt. Végül is, az este korábbi részében én majdnem végig csak azt ittam, Jakeről pedig már amúgy is tudtam, hogy elég jó megfigyelő, úgyhogy nem okozott meglepetést azzal, hogy ennyire odafigyelt rám, és előrelátó tudott lenni. Szeretem az ilyen férfiakat, még ha ő nem is feltétlenül olyan értelemben tekint rám nőként, mint ahogyan mások szoktak az ellenkező nemből. Persze nem tudhatom, hogy mi jár a fejében, és lehet, csak én feltételezek rosszul mindent. Nemsokára már az előételeket is kihozták nekünk, és mivel kicsit kezdtem éhes lenni, így nem sokat teketóriáztam, végül meghoztam a döntést, miszerint lazacot szeretnék enni. Az elmúlt öt percben már kétszer is azt ajánlották, szóval nagyon nem szerettem volna megbonyolítani a saját helyzetemet sem, és a pincért is jó lett volna nem felhúzni. - Nos, én igazából a gyámügynél dolgozom. Olyan gyerekekkel, akik nehéz körülmények között élnek… - magyaráztam neki két falat között. – Hobbim pedig nem igazán van sajnos, mert nincs rá időm, de szeretek például főzni – közben vágtam egy újabb falatot az előttem lévő ételből. – Te szereted a gyerekeket, Jake? – kérdeztem érdeklődően.
- A csodálkozás rövid ideig tart… Hidd el, irigykednek. Bár sejtettem előre… Ezen nincs miért meglepődnöm, hiszen Ana gyönyörű. - Szerintem elég egyértelműnek tűnik a következtetés, hogy randevúzunk, vagy ünneplünk valamit. Ezt már egy mosollyal teszem hozzá a megjegyzéséhez, ami szerint hülyének néznének minket az ide nem illő kiöltözés miatt. Még jó hogy nem látok bele a nők fejébe, mert Ana eszmefuttatásától valószínűleg fénysebességgel elszédülnék, főleg mikor a kettőnkre vonatkozó bonyolult találgatásokat próbálnám követni. Szerencsére egy kis segítséggel az ételválasztáson is zökkenőmentesen esünk túl, így koncentrálhatok a beszélgetésre. A munkájával kapcsolatos kérdésre kapott válaszon egy kicsit meglepődöm, mert valamiért ez eszembe sem jutott. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon szép szakma. - Hobbim nekem sem sok van… Így aztán mélyen együtt tudok érezni Anával. A kérdésére felnézek rá, pedig már a kezemben van a villám, épp készültem megkóstolni az előételt. - Igen, nagyon szeretem a gyerekeket. Mielőtt elköltöztem volna Bostonból sokszor játszottam az unokatestvérem gyerekeivel. Fáradhatatlan lovacska voltam, úgyhogy szívesen töltötték velem az időt… Kihasználom a lehetőséget egy kis hallgatásra, addig egy korty vízzel megnedvesítem a számat, mert kezd kiszáradni a gondolattól is, hogy meg kell oldanom valahogy az előttem álló feladatot anélkül, hogy bárkit kellemetlen helyzetbe hoznék. - De mióta elköltöztem, azóta legfeljebb telefonon tudok beszélni velük. Azt meg sem kérdezem, hogy ő szereti-e a gyerekeket, mert elég nyilvánvaló a válasz... - És neked van a családodban gyerek, akivel a munkán kívül is foglalkozhatsz?
- Hát, akár mind a kettő is igaz lehet – mosolyogtam rá vidáman. – Csakis rajtunk múlik, hogy minek tekintjük ezt az estét. Nem muszáj arra gondolnunk, hogy mindez csak kényszer… - vontam meg a vállaimat, miután felvetettem az ötletet. Végül is, miért ne randevúzhattunk volna? Nekem nincs senkim, amennyire tudom Jakenek sincs, és ma Valentin-nap van. Ezt pedig akár ünnepelhetjük is, ha mi szeretnénk, vagy úgy gondoljuk, hogy érdemes. - Nem is tudtam, hogy onnan jöttél – közben a villámmal az előételben turkáltam. Tudom, hogy nagyon illetlen dolog, de amíg beszéltünk, addig nem akartam teletömni a számat, mert az még rosszabb lett volna, mint az, amit most csináltam. – Biztosan jó apa lennél – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és miután küldtem felé egy őszinte mosolyt, végre beleettem a tányéromon felpakolt ételbe. Amíg a pillanatnyi kis csend ránk telepedett, addig én tovább ettem, és a gondolataim sokfelé kalandoztak. Nem igazán tudtam, hogyan álljak ehhez az egész helyzethez, hogy mit gondoljak mindenről, ami itt zajlott, és fog még az elkövetkező napon. Szerencsére, mielőtt megint túlbonyolítottam volna mindent, Jake szerencsére megszólalt, én pedig újra neki szentelhettem a figyelmemet. - Hiányoznak, igaz? – kérdeztem kíváncsian, de azt hiszem, hogy a válasz elég egyértelmű volt mind a kettőnk számára. – Nekem nincsen családom – válaszoltam egyszerűen, inkább tényként közölve, nem pedig bánkódva. Megtehettem volna, hogy most bezárkózom, és nem beszélek erről neki, de kár lett volna, hiszen valószínűleg ő sem nagyon szokott a családjáról mesélni másoknak, nekem mégis mondott róluk pár szót. - Az apámat nem ismerem, azt sem tudom, hogy ki ő, anyám pedig már nem él, és felőle, ha jól tudom senki más sem – megvontam a vállaimat. – Helyettük azonban ott a munkám, ami kellőképpen lefoglal engem. Talán majd egyszer lesznek sajátjaim, de talán önző lenne, ha kockáztatnám az életüket, nem? – a mosolyom keserűvé vált. – Te gondolkoztál már ilyesmiken? Vagy téged egyáltalán nem érdekel… - vetettem fel ezt a variációt is, csak úgy annak érdekében, hogy tudja, ezt is nyugodtan elmondhatja. Közben megettem az előételt, és az evőeszközöket a tányérra tettem, ahogyan azt szokás. Kicsit félretoltam, hogy így tudassam a pincérrel, hogy végképp befejeztem, utána pedig a poharamért nyúltam, és belekortyoltam egy kicsit.
- Ez az este legyen az, aminek te szeretnéd látni… Végülis ő a hölgy, nekem már csak az udvariasság kedvéért is lesnem kell a kívánságait, ha önmagamtól nem jutott volna eszembe, akkor is. - Én már rég nem gondolok rá úgy, mint kényszerre. És ez így is van. Noha eredetileg nem ezért jöttem, be kell vallanom, hogy jót tesz nekem a helyzet, még akkor is, ha nehezen kapcsolok, ki, és kénszert érzek a munkára Ana közelében is. Mégis, a közelsége érezhetően távolabb tolja az ijesztő közelségbe került kiégésemet. És mivel minden szempontból teljesen egyedül vagyok, akár randinak is nevezhetjük a hétvégét. - Nem emlékeztem, hogy még nem mondtam. De az akcentusomból többnyire hamar rájönnek. A megjegyzésre megcsóválom a fejem. - Apának még borzasztóbb lennék, mint férjnek. A rendőrségen másfél műszakban dolgozom, a közös munkahelyünkön egy másikban, a fennmaradó fél műszakot pedig alvással töltöm, ha nem jön közbe semmi. Velem együtt élni egy szentet is megőrjítene és magányossá, boldogtalanná tenne… A hangomból nem érződik szomorúság, csak a szememben látszik halvány árnyéka annak, hogy sajnálom, hogy választanom kellett a család és a hivatásom között. A kérdésre megint elmosolyodom. - Persze, bár nem láttam őket olyan gyakran otthon sem, mint szerettem volna. A szüleim jobban hiányoznak, hozzájuk rendszeresen jártam látogatóba. Anát őszintén sajnálom. A szerető család remek dolog, ha nekem nem lett volna, ki tudja, hol kötök ki. - Nem lehetett könnyű elveszíteni édesanyádat… Bár nem akarok mélyebben beleturkálni a témába, valamit azért mindenképpen mondani illik erre is. - Én is boldog lennék, ha lehetne családom, de a jelen felállásban egy tengerimalacot sem bíznék magamra. Nem csak az a baj, hogy állandóan nélkülözniük kellene a társaságomat, bár már ez is elég lenne, de még duplán veszélyben is lennének miattam. Bostonból is azért jöttem el, hogy a szüleim biztonságban legyenek. Mivel az előételt közben befejeztük, én is visszatérek a pezsgőhöz, míg kihozzák az ínycsiklandóan illatozó főfogást.
Gondoltam, hogy Jake valami ilyesmit fog mondani, mert ahogyan arra már magamtól is rájöhettem, túl udvarias ahhoz, hogy megbántson valakit. Lehet, hogy a férfiakkal szemben nagyon is határozottan tud fellépni, de szerintem az ő gyengéi bizony a nők. A fejemet merném rátenni, hogy nemhogy fizikailag, de lelkileg sem bántana meg egyet sem, legalábbis szánt szándékkal semmiképpen. - Ennek örülök – mosolyogtam rá őszintén, mikor közölte velem, hogy ő már nem csak a kényszer kedvéért ücsörög itt velem olyan nyugodtan. – Én sem – tettem még hozzá sejtelmesen, mielőtt belekortyoltam volna a pezsgőmbe. Igazából nem is tudnám megmondani, hogy mit szeretek rajta annyira, de meg bírnék inni akár egy egész üveggel is egyedül. A gond legfeljebb csak annyi lenne, hogy utána kicsit a fejembe szállna, és a végén még valami olyat csinálnék, amit megbánnék. Vagy pont, hogy nem bánnám meg, és ez okozná a problémát. Sosem lehet tudni… - Kishitű vagy, Jake. Az, hogy hogyan éled az életed, az csakis rajtad múlik. Ha te úgy döntesz, hogy több időt szeretnél, mert úgy alakulnak a dolgaid, hidd el, hogy megoldható. Mindent csak akarni kell! Amúgy van elég rendőr, nem hiszem, hogy az egész város biztonsága csak és kizárólag a te kezedben lenne… - mosolyogtam rá szelíden, mert valahol volt egy olyan érzésem, hogy neki ez a meggyőződése a dolgokkal kapcsolatban. Én nem vitatom, hogy jól végzi a munkáját, és nem is becsülöm le annak jelentőségét, de kicsit lehetne lazább, végtére is még fiatal. - Szoktál velük beszélni telefonon? – kérdeztem kíváncsian. – Miért nem látogatod meg őket valamikor? – érdeklődtem tovább, és reméltem, hogy nem feszegetem a határaimat még véletlenül sem azzal, hogy erről faggatom őt. - Nem, tényleg nem volt az. Ő volt egész életemben az egyetlen személy, akit a családomnak tekinthettem – mosolyom keserűvé vált, és úgy éreztem, hogy muszáj innom még egy kortyot, mert kezdett kiszáradni a torkom. – Tizenhét éves voltam, amikor kiderült, hogy rákos. Ide jöttünk vissza, mert már nem bírta a kórházban. Itt akart meghalni – meséltem neki, a tőlem telhető legtermészetesebben. – Az őrzők utána hívtak el… - tettem még hozzá érdekességképpen. - Az sem lehetett könnyű, de legalább tudod, hogy minden rendben van velük – közben hátradőltem, mert elvitték az üres tányérjainkat, és helyette kihozták a főfogásokat. – Hmm… - elismerésemnek így adtam hangot, amint megéreztem az illatát. Nagyon finomnak nézett ki, és reméltem, hogy azután sem fogok mást gondolni róla, hogy megkóstoltam. - Mit gondolsz, tartogatnak még mára valami meglepetést? – kérdeztem jókedvűen, ahogy elkezdtem enni. – Ez tényleg finom! – közöltem elégedetten. – Megkóstolod? – közben már vágtam is egy falatot, hogy a villámra tehessem, utána pedig odanyújthassam Jakenek, ha a válasza igen lenne.
Ana remekül látja, a nők és a gyerekek abszulút gyenge pontjaim. Ha elkerülhetem, nem bántom meg őket. A fizikai bántalmazás pedig még akkor is nehezemre esik, ha erősen indokolt. Például a gyilkosokkal, dühöngő őrültekkel szemben is… A sejtelmes mosolytól megint megmozdul bennem valami, ahogy korábban jacuzzi-ban is. A szép nőknek könnyű dolga van velem, ha valamilyen érzelmet akarnak kiváltani belőlem… Mondjuk a pezsgővel lassan tényleg fejenként egy üvegnél fogunk tartani, de az sem számít, ha Ana becsíp. Legfeljebb hazaviszem. A válaszára sóhajtok egyet. - Tudom, hogy mindig arra van időnk, amire szakítunk. De a munkám – mindkettő – fontos nekem, és nem érezném jól magam, ha kevesebbet dolgoznék. Azt hiszem folyamatosan bűntudatom lenne, amiért nem teszek bele elég energiát, és azért is, mert nem vagyok eleget a párommal, vagy a családommal… Nem egyszerű. Távolról sem az. Tudom, hogy nem rajtam áll az egész város sorsa, de mindent meg akarok tenni, hogy jobb és biztonságosabb hely lehessen. A kérdésre bólintok. - Igen, bár nem túl sűrűn. Általában mire hazaérek, a gyerekek már alszanak… A látogatáshoz pedig szabadságot kéne kivennem. Talán majd amikor nekik nyári szünetük lesz. Ahogy Ana az édesanyjáról kezd mesélni, felmerül bennem a gondolat, hogy talán nem kellett volna belekérdeznem a témába… Nem akartam elszomorítani. - Részvétem… Ami az én szüleimet illeti, én valóban szerencsésnek mondhatom magam. Egészségesek, biztonságban vannak, és boldogok, azt leszámítva, hogy hiányzom nekik, és aggódnak miattam. - Igen, velük minden rendben. Legalább hetente egyszer bejelentkezünk egymásnál. A beszélgetés folytatásával kivárom, míg a pincérek visszavonulnak. - Igen, azt hiszem valami meglepetésféle még biztosan lesz… Csak nem biztos, hogy a pincérek fognak vele szolgálni. Azért azt hiszem én megvárom a desszertet. A kínálást eszemben sincsen visszautasítani, főleg, hogy Ana már rá is készült a kóstolóra. - Köszönöm. Míg egy kicsit közelebb hajolok, hogy elérjem a felém nyújtott villát, felmerül bennem, hogy az ilyen helyzetek mindig milyen romantikusnak tűnnek a filmekben, én pedig inkább enyhe feszélyezettséget érzek, vajon nem fog-e hülyén kijönni a helyzet. Jól érzem magam Anával, egyszerűen csak annyira kijöttem a gyakorlatból, ami a randikat illeti, hogy nyeretlen kétévesnek érzem magam.
Most kivételesen nem céltalanul ténferegtem a városban, beszélni akartam az őslakos falka ex-alfájával. Nem ismertem túl jól, személyesen csak egyetlen egyszer találkoztam vele, mikor az apám bemutatta őt. Egyértelműen nem kedveltem, és ez nem fejezte ki eléggé az iránta táplált érzelmeimet. Ez az ember, vagy farkas - ez relatív - egy elmebeteg állat volt, aki nem tudta a kezében tartani az irányítást. Nem is csodálom, hogy lecserélték. A lakására küldtem egy levelet, amiben megírtam, hogy találkozni szeretnék vele ma délben. Dél előtt nyolc perccel érkeztem meg a kávézóba. Jól sejtettem, még nem volt itt, de jobb szerettem mindig időben odaérni a megbeszélt találkozókra, pláne ha azt én kezdeményeztem. Így hát kértem egy kávét, és leültem az egyik üres asztalhoz. Ha már itt vagyok a városban, legalább azokkal szeretnék beszélni, akikhez valaha is volt bármi közöm. Az őslakos falka már távolról taszított, ha belegondoltam, hány civil hallhatott bele az unatkozásaik miatt. És D'Arc nem igazán tudta a kezében tartani a dolgokat, ez már akkor is nyilvánvaló volt. Bár hiába próbáltam meggyőzni az apámat, hogy nem épp nyerő ötlet egy eleve kudarca ítélt falkával kapcsolatot létesíteni, ő nem hallgatott rám. Belekortyoltam a kávémba, és közben figyeltem a körülöttem lézengő embereket. Na meg farkasokat, mert hát azokból is volt néhány a helyiségben. De Vincent jelenlétét egyből megéreztem, amint belépett. Borzongás futott át rajtam.
Az ismerősök jönnek-mennek, aztán megint felbukkannak. Levelet írnak, találkozót kérnek, meglepetést okoznak. Amikor elolvastam a levelet, hirtelen azt se tudtam, hogy ki az isten az a Carmen! Egyszer találkoztunk, nem jegyzek meg miden nevet és arcot én sem, a kettőt precízen párosítva, meg pláne. Egészen addig sejtelmem se volt, hogy ki kérhetett randit, amíg meg nem láttam a nőstényt. Ettől függetlenül, ha nem írta volna meg a nevét is, nem tudtam volna hogyan szólítani. Az arc megmaradt, a név elszállt, ez van. - Carmen, örülök, hogy újra látlak! - mosolyogtam rá kedvesen, elbűvölőn, mint rendesen, és leültem vele szembe. - Álmomba se gondoltam volna, hogy egyszer még találkozunk. Mi szél hozott? Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, a dzsekimet a háttámlájára terítettem, és miután kértem egy korsó sört, hátradőltem. Fürkésző tekintettel méregettem. Elképzelésem se volt, miért jöhetett, ha emlékezetem nem csal, legutóbb nem a mélységesen mély barátság és szeretet jegyében váltunk el. Mintha nem csípett volna. Ejnye, hogy ilyen is akad, s mi több, mostanában elég sok... Kollektíve egy egész falka, ha úgy vesszük, bár a betolakodók közül se mindenki olyan elvetemülten.
Hát igen. Az elbűvölő modora maradt, de tudtam, hogy a lehengerlő felszín alatt ott lapul a vérengző gyilkos is. Miközben kényelembe helyezte magát, hátradőltem a széken, talán épp egy hangyányit még hátrébb is húzódtam székestől. Ez valami reflexszerű visszavonulás volt, mint mikor a nyuszi lapul a fűben, hiába van jó messze tőle a róka, azért behúzza a fülét, nehogy véletlenül hirtelen eltűnjön a helyéről a feje. Ez ilyen nagy tömegben engem csak nem veszélyeztet, de azért a jobb félni, mint megijedni elvet követtem. Bár sosem szerettem visszatartani a véleményemet: - Én nem örülök, Vincent, de tartsuk csak fenn a látszatot - viszonoztam az ezerwattos mosolyt, bár csak olyan nyolcszázasra sikeredett, de ennél többet nem tudtam kifacsarni magamból. - Visszatértem a városba, és gondoltam felkeresem a régi ismerősöket - válaszoltam a kávémat kavargatva, ami persze már rég kihűlt. - Hallottam róla, hogy leváltottak. Milyen szomorú - sóhajtottam fel gúnyos együttérzést produkálva. Örülnék neki, ha egy nála kevésbé szétszórtabb, sokkal értelmesebb varkas lenne most a helyén. - Nem tudtad fegyelmezni a falkádat? Mégis mi történt, kicsúszott a kezedből a gyeplő? Mondjuk ezen nincs semmi meglepő. A kérdéseimet úgy zúdítottam rá, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenként berobbanok, és számon kérem az ex-atanerket a régebben történtekről. Nem zavartattam magam, igazából hiába teszem itt a szépet, hiába futjuk le az udvariassági köröket, attól még a véleményem ugyanaz, jobb ha ezzel mindketten tisztában vagyunk. Na meg én is szeretném meghallgatni a másik oldalt is.
Na, most már abszolúte emlékszem rá! Ember és farkas lánya olyan elutasító nem volt még velem az első találkozáskor, mit ő. Pf, nőstények! Fancsaliságom egy pillanatra sem ült ki az arcomra, az álarc tökéletes volt. - Valóban? Akkor én hogyan kerültem a felkeresendők listájára? - Mi mindenek voltunk, csak nem régi ismerősök. Legfeljebb köszönőviszony, ha volt köztünk. Szerencsére épp akkor hozták ki a sört, mikor a leváltásom került terítékre. Így aztán minden gond nélkül leköthettem valami mással a figyelmem egy részét. Ugye azt ő sem gondolta komolyan, hogy majd töviről hegyire beszámolok mindenről? De azért némi pontosítás nem ártott. - Először is: ne üsd olyanba az orrod, amihez sem közöd, és még pontosat sem tudsz róla. Másodszor: ezzel kapcsolatban, nem leváltottak, én adtam be a felmondásom. Ezt csak a tisztánlátás végett - kacsintottam egy pimasz mosoly kíséretében, kortyoltam még egy keveset, majd az asztalra tettem a háromnegyed részt teli korsót. Nem reagáltam a kérdéseire, elengedtem őket a fülem mellett, inkább előredőltem és szórakozottan az asztalra könyököltem. - És veled mi újság, kedves Carmen? Még mindig a megváltásról álmodozol rózsaszín pamacsfelhők között? - Ha ő így, én úgy, de a mosoly cseppet sem hervadt le az arcomról. Azt hiszem ha gyilkosokon belül alkategóriába kéne engem sorolni, akkor én lennék a "mosolygós" címszó alatt.
Az ellenszenv nem ült ki az arcára, de azért tisztán kivehetően megváltozott, mikor nyilvánvalóvá tettem, hogy nem szimpatizálok vele. Biztos nincs hozzászokva, de azt elfelejtheti, hogy a lábai elé borulok, csak mert itt ő valaki, én meg körülbelül egy nagy senki. - Úgy kerültél fel, hogy fontolóra vettem, hogy talán itt maradok a városban. És mivel akkoriban még te voltál az atanerk, úgy gondoltam mindenképpen beszélnünk kell. Előbb utóbb így is úgy is sor kerül rá, bár ez sok mindentől függ még. Ezzel most azt is bevallottam, hogy szándékomban áll csatlakozni valahova. Nem mintha szükségem lenne egy falkára, de ha már itt vagyok, egy kis plusz teher a vállamra már mit számít. Ennyi áldozatot nem nagy dolog meghozni. Mosolyogva oktatott ki, úgyhogy én is átváltottam a bájosan mosolygós maszkra: - Az a helyzet kedves Vincent, hogy kénytelen vagyok beleütni az orromat. Először is - kezdtem ugyanabban a hangnemben, mint ő - tudom, hogy két ellenséges falka tartózkodik a városban, és semmi kedvem két tűz közé szorulni. Másodszor - folytattam, és még szélesebb lett a mosoly az arcomon. Most olyan, mintha valami fogkrém reklámarc castingon lennénk, és próbálnánk egymást túlszárnyalni a művigyorainkkal -, számomra lényegtelen, hogy miért vagy azon a szinten, ahol. Ahogy mondtad, semmi közöm az egészhez, de remélem azért nem veszed zokon, ha én csak szimplán örülök neki, hogy lecserélődtél; így vagy úgy. A számhoz emeltem a csészét, mikor felhozta a rózsaszín felhőcskéket. Megállt a kezem egy pillanatra, majd mielőtt megszólaltam volna, még megittam az utolsó korty jéghideg kávét. Visszatettem a csészét az asztalra. Ha most kevésbé ismerném az illemet, egyszerűen nyakon borítottam volna a kávé maradékkal. Valószínűleg még akkor is vigyorgott volna. Ó, hogy ez mennyire idegesítő. Ha az erejével nem is tud győzni egy-egy harcban, legalább halálra tudja vigyorogni az ellenségeit. Idióta. - Most én is mondhatnám, hogy ne üsd bele olyanba az orrod, amihez semmi közöd, de.. - itt megálltam egy pillanatra és elidőzött a tekintetem rajta -, ha már ennyire érdekel, igen. Nem hagytam fel a céljaimmal, de már nem ez a legfontosabb dolog az életemben. Van amit előrébb kell helyezni. És most jelenleg az, hogy megtaláljam a helyemet a városban. Ne ugasson nekem rózsaszín álomvilágról pont egy olyan, aki erkölcsileg a béka segge alatt van.
Kezdőlap
