Valamit sikerül látnom a férfi arcán, ami sokkal inkább árulkodik arról, hogy ez a válasz jobban tetszik nekik, mint arról, hogy nem. Nyilván még így is érez némi... némi zavart, és tényleg okozhat neki elég sok fejfájást a kis párosunk, de ez már az ő gondja. - Nem hiszem, hogy okot kellene adni egy esetleges becsapásnak. Nem szokásom hazudozni, és lóvá tenni az embereket. Ha valami, akkor ez tényleg állandó a részemről... olykor lehet, hogy heves vagyok, és néha a kelleténél mogorvább is, de nem vagyok hazug - állítom az igazamat a tőlem telhető legnagyobb komolysággal, amire szert tehettem az életem során. Némiképp ellágyulnak a vonásim, mikor Shannon megerősítésre vár, ám ahelyett, hogy hangosan kimondanám, csak határozottan biccentek, ezzel is jelezve, hogy képezhető, ebben én magam is biztos vagyok. Viszont ezt nyilván nem én döntöm el, hanem tegyük fel az a mentor, akit kapni fog, HA bevesznek majd minket. Ha nem, akkor végzem tovább a teremtői kötelességemet. Komolyan pislogva hallgatom végig a mondókáját, és már kapom is elő bőrdzsekim mellzsebéből a tollamat, hogy az asztalon található, egy itt maradt pohár alátét papírjára írjam a számomat, mit rögtön oda is tolok az alfa elé. - Remélem nem fog csalódni bennünk - jegyzem meg, s amint elköszönünk egymástól és tovább áll, én kíváncsi, mi több kérdő tekintettel fordulok Shannon felé. - Nem tagadás, ez kemény menet volt. Szeretnél enni vagy inni valamit, vagy menjünk most már haza? - érdeklődök kisöpörve egy kósza tincset az arcából. Csak remélni tudom, hogy az a feladat amit kiszab majd nekünk, nem lesz elvégezhetetlen, mert akkor biztos vagyok benne, hogy nem állok jót magunkért. Nem szeretnék meggondolatlanul cselekedni semmi terén, talán még ezzel a falkás dologgal is várni kellett volna. De ugyan miért? Már bőven ránk fér egy kis jó is az életben nem?
//Kösz, Darren //
A hozzászólást Wade Christopher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 22, 2013 5:48 pm-kor.
A hosszú, összeszedett -egyébként rám nem jellemző-, szónoklatom után újra Wade és Mr.Northlake kezdenek egyfajta privát csevejbe, ami alatt nekem van annyi időm, hogy egy jó nagy kortyot lehúzzak a sörömből, és összeszedjem a gondolataimat, ha újabb érvekre lenne szükségem, amik aztán elmaradnak. Újra úrrá lesz rajtam a kezdeti feszültség, és csak mereven bámulom a kis cetlit, amire Wade rávési a cirka betűket és számokat. Ez egy totális kudarc volt! Jó pár percig csak megrökönyödve bámulom a férfi távolodó alakját, aztán egy fejrázással visszatérek a kávézóba a gondolataim közül, és minden erőmmel azon vagyok, hogy már csak Wadera koncentráljak. -Kemény menet? Inkább egy kész csőd! - Javítom ki, majd bosszankodva felsóhajtok, és csak arra az időre hunyom be a szemeimet, ameddig a hajamnál matat hosszú ujjával. -Eddig se voltam valami éhes, de mostanra már az a maradék étvágyam is elment, ami volt. - Dünnyögöm magam elé és még a megmaradt sörömet is undorodva tolom félre, majd tehetetlenül Wade szemébe nézek. -Nem tudom, hogy ezek után mégis mit reméljünk, de szerintem a behűtött bort és a fagyit halasszuk máskorra, amikor lesz is okunk az ünneplésre. - Sóhajtok fel újra gondterhelten, szemeimben nem kevés bosszúval, ahogy a farkasom is egyre idegesebben kezd el mocorogni, nekem pedig már tényleg nincs más vágyam, mint haza menni és elásni magam a föld alá minimum hatvan méter mélyre. A fizetés követően már állok is fel, hogy aztán Wade derekába karolva hozzásimulhassak és végre leléphessünk innen.
//Köszöntük Darren, remélem minél hamarabb sort kerítünk a következő találkára! //
Jobban belegondolva nagy rajta a nyomás, mégsem törődik vele, szépen értesít mindenkit, akit szükséges. Ashley-t is kell, vele majd külön találkozik, hiszen Raven ezt kérte, de tudja, hogy azt az Alexandert nem találja meg másként, hacsak nem találkozik Ashley apjával, Darrennel, aki mint kiderült, hát az ottani Alfa. A titulusa érdekli a legkevésbé most, egyszerűen csak tudatni szeretné azt, amit muszáj, ami nem jó hír, de illik, még akkor is, ha ő nem őslakos, hanem betolakodó falka tagja. Brad ugyen húzta a száját, megérti, viszont ez egy olyan dolog, hogy ha valaki ezt kihasználva rendez jelentet, az nagyobb féreg, mint azt valaha is gondolná. Raven telefonjában találta meg a férfi számát, és hívta fel, hogy találkozót kérjen tőle. Az okot nem árulta el, az nem telefontéma. Az sem érdekli, hogy végül is őslakos tulajdonban lévő helyre kell jönnie, megteszi, azaz Bradet kérte meg, hozza el ide. Leül az egyik asztalhoz, úgy várakozik a férfire, a kis pajzsa fent van, na nem mintha ez egy idős farkasnak gondot okozna, de azért gyakorolja minél tovább fenntartani, hogy másra is figyeljen közben. Egész jól halad. Felsóhajt, az órjára sem néz rá, most az idő sem lényeges, semmi sem, de ezt muszáj elmondania az őslakosoknak is, hiszen mint látta a végrendeletben, sok barátja volt Ravennek, de telefonszámot nem sokat lelt. Így aztán teljesen mindegy volt, kit talál meg, vagy kit nem, azzal találkozik, akivel lehet. Alexander számát is látta, na de ha ez a Darren a góré, akkor csak egyszerűbb a helyzet. Egy narancslé mellett várakozik, folyamatosan figyel, de tudja, hogy Bradley is, mert sosem lehet tudni.
Honnan a halálból van meg ennek a Norinának a számom? Eh, tulajdonképpen mindegy, illetve részletkérdés, de nem szeretném, ha rendszer lenne abból, hogy olyanok hívnak, akiknek elvileg nincs meg a számuk. A hangja komoly volt, s bár nem árulta el, hogy mit akart, de beleegyezett a bisztróba, hogy a mi területünkre jöjjön, szóval valószínűleg nem csapdába akart csalni. Vagy ha igen, akkor elég vakmerő. Pontosan érkeztem, s éreztem, hogy ketten vannak, a hímet megnéztem magamnak, de mivel Norina hívott, így gyanítottam, hogy a férfi csak a kísérő szerepét töltötte be. Nem firtattam, nem feszegettem, amíg nem akadékoskodik vagy tesz olyasmit, ami nem tetszik, addig a lánnyal foglalkozom, aki... Majdnem látványosan meglepődtem, de még időben fékeztem arcvonásaimat. Ez a lány kért tőlem tüzet, mikor az orfeumot felgyújtottuk! Akkor maszk volt rajtam, és ezúttal a pajzsomat is felhúztam, szóval ha minden igaz, nem ismerhetett fel. De ha fel is ismert, most már mindegy, nem fordulok sarkon és futok haza, az élet produkál furcsaságokat. - Hali! - köszöntem a lánynak, a hím felé biccentettem, ha ragaszkodott hozzá, kezet foghattunk, nekem nem volt ellenvetésem, de erőltetni se állt szándékomban. - Bevallom, tippem sincs, hogy miért akartál velem találkozni, de csupa fül vagyok - ültem le vele szemben, s kényelmesen elhelyezkedtem a széken. Fesztelen voltam, min kéne görcsölnöm? Azon, hogy felismert? A régi dolgok visszaütésének kezelésében, elfogadásában lassan profi leszek. Én egy korsó sört rendeltem, s kíváncsian vártam, hogy mi lesz a téma.
Elég sokan megfordulnak errefelé, nem is gondolta volna, de mindegyikről érzi, nem ők azok, akikre vár. Aztán belép egy férfi... ránéz, majd fordul tovább, és megfordul a fejében az is, hogy az őslakos marhára leszarja őt, mert kölyök, és ő lepődik meg a legjobban, amikor az a fickó odalép az asztalhoz. Másodszorra meg azért, mert isten igazából sosem gondolta volna, hogy ez a hím az Alfa odaát. Tényleg nem, és nem szándékos a döbbenete sem, de tényleg meglepődött ezen, na. Amint viszont köszön... na ott először megáll a kéznyújtásban is, és végül vigyorogni kezd. Ez az a fickó, akitől tüzet kért ott az orfeumnál, a hangja elárulta. Ez mekkora gáz... na mindegy, most nem azért hívta fel Darrent, mert erről szeretne bájcsevegni, egészen más oka van, még csapda sincs mögötte, mert nincs. -Szia! Persze nem erőlteti ő sem, hogy kezet fogjanak, ugyan neki semmi köze ehhez a csetepatéhoz, de fontos mondanivalója van. -Nos, azért mertem találkozót kérni kölyökként egy másik falka Alfájától, mert amit tudatnom kell, azt nem telefonban szerettem volna. A számod ennek a bizonyos illetőnek a telefonjában volt meg, és mivel tudtam, hogy te vagy az őslakosok vezetője, így sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha neked mondom el azt, amit ennek az Alexander Marrey-nek, és Jeremy Sutternek is kellene. Van nálam egy végrendelet, amiben pontosan meg lett hagyva, hogy kiket kell értesítenem az illető halála esetén. Mivel ezt az Alexandert nem tudom elérni, illetve tudom, hogy ez a valaki nálatok kereste az apját, gondoltam úgy illik, ha az egész falkátok értesül arról... hogy Raven Sutter, a druida... elhunyt. Fogalma sincs arról, hogyan fogadja ezt a hírt Darren, hiszen hallotta, Raven összeverekedett ottani falkataggal, de ezt így tartja korrektnek, még akkor is, ha a férfi nem volt az értesítendők listáján. Ashley-vel találkozni fog külön, az más történet, de ezt az Alexandert és Jeremyt tényleg nem lehet előkeríteni, nem tud mit csinálni. -A temetés időpontja még nincs lefixálva, de druida temetés lesz, A Chena és a Tanana folyó torkolatánál lévő rejtett völgynél található ezüstös folyónál egészen pontosan. Nem szeretne búslakodást, igazi druida szokás szerint, örömünnepet kívánt. Elhoztam fotókat, sorozatokat és képalkotásokat, amelyeket Jeremyre hagyott. Ezt ha megkérlek, átadnád neki? Mindent megpróbál teljesíteni, amit Raven meghagyott, és most nem foglalkozik semmiféle háborúskodással, mert ennek nem most van itt az ideje. Tudja, hogy a temetésen jelen lesz kóbor, ember, őslakos, őrző és az ő falkájának tagja is, és csak vannak annyira intelligensek, hogy nem esnek egymásnak.
Meglepettnek tűnt, hogy én vagyok az Atanerk. Jó, hát tőlem távol állt a zakó és az a fajta stílus, amit Castor képviselt, lehet, hogy többet adhatnék a látszatra meg a külcsínre, de egy rang kedvéért, amit ki tudja, meddig birtoklok, nem fogom leváltani a ruhatáram meg a stílusom. Mikor a kezét nyújtja, s a köszönésem közben megakad egy pillanatra, már tudom, hogy ez volt az a pont, ahol leesett neki is a tantusz, de csak vigyorgott, mintha egy kellemes gyerekcsíny estéjét idézte volna fel, amiben én voltam a játszópajtása. Nem álltam meg visszamosolygás nélkül, majd határozottan, de nem csontmorzsolón kezet fogtam vele és leültem, aztán hallgattam a mondandóját. Mikor a Sutter név felmerül, már tudom, kiről van szó, de nem vágok közbe, végighallgatom a lány mondandóját. Az, hogy Raven halott... Sajnálom, de nem érzek komolyabb levertséget. Egy ismerős elhunyt, ha közelebb állt volna hozzám, jobban meggyászolom, de rég láttam, vagy gondoltam rá. Megvakartam a tarkóm, majd összefontam a mellkasom előtt a karom. - Futárt csinálsz belőlem egy olyan farkas kedvéért, akihez az égvilágon semmi közöm nem volt azon túl, hogy egyszer elutasítottam a falkámba kerülését. Kölyök létedre. - Pillantásom a hímre siklott, nem szeretném, ha csak azért elkezdene harciaskodni, mert meg mertem szólalni, a tekintetemmel sugallom, hogy béke van. - Tényleg megteszel mindent azért, hogy teljesítsd a végakaratát. Ez becsülendő, egy halottól pedig nem fogom megtagadni az utolsó kéréseit, de kifutó fiúvá se avanzsálok egy kóbor és egy kölyök kedvéért, ha az nem élet-halál kérdése. Na jó, ez morbid volt... - Idehívom Jeremyt, hogy személyesen mondhasd el és adhasd át. Alexander most nem ér rá, vele tudatni fogom a történteket. A temetés idejéről mikor tudsz majd biztosat mondani körülbelül?
Hogy milyen fogadatásra talál a bejelentése, azt nem tudja megmondani, hiszen fogalma sincs arról, kik kedvelték, vagy sem. Ha pedig összeverekedett onnan valakivel... annak oka volt, de ez nem rá tartozik, nem azért jött ide, hogy erről folytasson eszmecserét. Az orfeumosat nem hozza fel, ez van, neki ez volt a feladata, nem tehet róla, persze a falkája nagyban reménykedett abban, hogy ott marad, és akkor le van a gond róla. Hát ezt az örömet nem adta meg nekik. A majdhogynem rideg reakcióra bólint, legalább azt már tudja, hogy ez a fickó nem szívlelte Ravent, de ettől nem fog megfutamodni. A futár szóra viszont felkapja a fejét. -Lehet, kölyök vagyok, így is, úgy is, de ha egyszer az én feladatom volt a végrendelet felbontása és teljesítése, akkor nem küldhetek mást azért, mert ő idősebb, és rangosabb, mint én, az a minimum, ha ennyi kockázatot vállalok. Futár szerepét eszem ágában sem volt "kiosztani", csak én ezeket az embereket nem tudom felkutatni, továbbá úgy láttam illendőnek, ha a másik falka vezetője tudja, mi történt, és nem csak néhány tagot kergetek, lévén Ravent sokan ismerték. Amit viszont levon, az az, hogy a kölykök ott is ugyanúgy senkik, mint náluk. Legalább ennyi közös vonás van, örülhet. A másik pedig az, hogy az idősek kapásból képesek félreérteni egy kérést, és úgy venni, hogy egy SENKI itt futárt csinál belőlük, vagy utasítja. Mindenki ennyire besavanyodik öreg korára? Ez őrület. -Igen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Ugyan lett volna még valami, de ezek után azt megtartja magának, és csak azokkal fogja véghezvinni, akikkel kell, akik nevesítve voltak. Az árveréseket le kell bonyolítania, és le is fogja, hogy oda juttassa az adományokat, ahová Raven meghagyta. Hogy miért mondta azt amit... ez rá tartozik, de bőven elég az, hogy a druida ott halt meg, ahol. -Köszönöm. Azt akkor tudom megmondani, ha sikerült mindent beszereznem és előkészítenem. Sietek vele, de tényleg. Legalább valaki tudja, hol van Jeremy... ez is jó, Alexander meg értesül róla, az is. Csupán ennyit szeretett volna, többre nem is nagyon számított. A temetés időpontja... ha egyedül kell mindent megcsinálnia, mert mindeki elzárkózik, akkor nem biztos, hogy gyorsan halad, na de ha ennyi szolidaritás szorult mindenkibe, akkor bizony magára maradt. Megvonja a vállát, nem érdekli, akkor is meg fogja csinálni. A többiek meg tépjék egymást, szedjék szét, ha nekik fontosabb az, hogy fejeket tűzdeljenek a falakra.
- Azt azért gondoltam, hogy nem brahiból csinálod. - Ahhoz azért valószínűleg nem menne ilyen messzire és nem jönne vele ez a hím se, aki... Hm, ki hitte volna, hogy ilyen hamar láthatom személyesen is. A farkasom a pajzsom mögött megrázta a bundáját, de ennél több jelét nem mutatta annak, hogy bárminemű érdeklődést is kiváltott volna belőle a másik. Hogy mennyire rágott be vagy sem a lány a modoromon, az azt hiszem egyikünknek se lesz hosszútávon szívügye, bennem mindenesetre kialakult róla egy vázlatos kép, ami magamban halványan elmosolyodtam, de mindennek semmi jelét nem adtam. - Ha kell az enyéimtől segítség, azok közül, akik ismerték, kedvelték, szólj. Nagy teher ez ahhoz, hogy ilyen fiatalon egyedül cipeld - mondtam végül, de ez persze csak az én véleményem volt, az időpont meghatározó tényezőjére pedig biccentettem. - Az én szívembe nem zárta be magát, de nem fogom megtiltani egyik farkasomnak sem, hogy illendően meggyászolja. A hangom nem árulkodott sok érzelemről, lehet azért is volt ez, mert mostanában a halál sűrűn járt-kelt errefelé, és már örülnöm kellett, ha nem jó barát, vagy rokon halálhírét hozzák. - Köszönöm, hogy szóltál - álltam fel, s magamhoz vettem érintetlen söröm. - Szólok Jeremynek, neked pedig... kitartás. Nem való egy gyereknek ilyesmit intézni, de hát ez nem az én ügyem. Elköszöntem tőlük és a korsóval a kezemben kisétáltam, majd rendezem a fizetést, ha legközelebb erre járok. Kilépve egyből hívtam Jeremyt és elmondtam neki, hogy találkozóra várják, siessen, ahogy tud, majd letettem, és nagyot kortyoltam az italból. Sörrel nem szokás koccintani, se köszöntőt mondani, de mivel más hirtelen nem akadt, így ezt rád, Raven! Nyugodj békében...
-Mégis ki tenné ezért, vagy csupán kedvtelésből? Annak igazán állatnak kell lennie, aki erre képes. Neki ez a véleménye, és ez sosem fog megváltozni. Ha valaki képes ezzel viccelni, vagy úgy hozzáállni, hogy legyint rá, semmivel sem jobb annál, mint akit esetleg annyira nem kedvelt. Darren modora meg... olyan, amilyen, azért Castort még mindig nem übereli, bár a történtek után még benne is felvillant az emberség halvány szikrája. Ami nagy szó, és olyan meglepetést váltott ki belőle, amilyet még sosem tapasztalt. Megsértődni nem fog, sem berágni, hiszen nincs miért, megtette a kötelességét, az már nem az ő dolga, hogy ezt ki hogyan tolerálja vagy reagálja le. -Köszönöm szépen. Ó, nem, a teher nem itt kezdődik, ha ebbe belebukok, akkor semmit nem ért az eddigi küzdelmem, persze azt nem mondom, hogy nem veszem örömmel, ha valaki segítséget nyújt. Elmosolyodik, ezt most úgy fogja fel, hogy egy próbatétel is egyben, ezen múlik és dől el, hogy tényleg alkalmas arra, hogy azt a tudást megszerezhesse, vagy sem. Ha nem, akkor el fog bukni, és az egyértelmű jele lesz annak, tovább kell lépnie, de... a harcot nem adja fel, mert ez küzdelmes időszak lesz. Egyedül kell befejeznie a dobját, igenis hallgatnia kell a megérzéseire, és akkor tudni fogja, mit kell tennie, ahogyan eddig is. Lehet, még fiatal, de nem olyan fából faragták, mint aki megfutamodik azért, mert esetleg mindenki rávágja az ajtót. Persze jól esik neki, hogy Darren felajánlja, hogy ha kell, ott is akadhat valaki, aki beszáll. -Nem kérdezem az okát, nem fontos, pedig... nagyobb szíve volt, mint ebben a városban bárkinek is. Én köszönöm, hogy eljöttél egy kölyökhöz is. Jeremyre bólint, megvárja itt, hogy átadja neki azt, mit Raven neki szánt. Mennyire furcsa lesz látni az apját, te jó ég... bár így megismerni, hát nem éppen erre vágyott. Elköszön Darrentől, ha minden igaz, hamarosan mehetnek tovább. Hogy mit raktároz el Darrenről... ezt nem mondja el senkinek sem, de érdekes figura. Talán nem is kell sokat várnia, mikor befut valaki, aki igencsak komor ábrázatot vág... nem kell sokat találgatnia, ki ő. Bemutatkozik neki, elmondja azt, amit Darrennek is, és átadja a kis csomagot, mint Raven végakaratát. Nem akarja tudni, ő hogyan vélekedik, csak remélni tudja, hogy legalább ő szerette a druidát. Letudta az egyik kötelességét, így most már mehetnek, hogy folytassa a körutat.
Éppen egy motort bütyköltem, amikor megszállt az isteni szikra, s újra elkezdett hiányozni lényem egyik, nem normális darabkája. Nosztalgikus érzés töltött el attól, ahogy a rommá zúzott, s azóta sem javíttatott garázsajtón beokád a hideg, koraesté szellő. Nem fázom, nem zavar semmi, csak élvezem a létet a villanyfénynél megbicsaklani olajos kezeimen. Hagyom félbe a munkát, ráér. Megindulok a ház belseje felé, csörrenéssel eresztve útjára a franciakulcsot, hogy aztán elnyeljen a zuhanykabin, s lemossa rólam a szerelés mocskát, tisztává varázsolva fiatal testemet. A lélek más dolog. Az jó nekem olyan mocskosan, amilyen. Miközben hajamat szárítom, a tükörbe pillantva keresem a megfelelő ruhát gondolataimmal kalandozva a szekrényemben. Tudom, hogy hová igyekszem, ahogyan azt is tudom, hogy nem akarom elkerülni a feltűnést, sőt. A legutóbbi látogatás is annyira jól sikerült, hogy éppen itt az ideje megismételni azt. Végül az elegáns vonalra teszem le a voksomat, kis vagánysággal megspékelve. Az időjárásnak és a helynek ahová tartok csak mérsékelten megfelelve rántom magamra fekete harisnyámat, melyet pink halálfejek díszítenek, hogy aztán ez fölé rövid, cakkos szegélyű farmerszoknya kerüljön, lábszáraimra pedig bokaközelbe gyűrve pink, kötött lábszárvédő. Ehhez tökéletesen megy a fekete bakancs, valamint a felsőrészként választott, pink trikó, fölötte egy lezser, fekete pulóverrel és egy fekete kabáttal koronázva. Füleimbe ezüst fülbevaló, nyakamba Ekoni ezüstmedálja, ajkaimra vörös helyett pink rúzs, hajamba fekete hajpánt. Tökéletes az összahatás, azt kell mondanom. De persze nálam mikor nem az? Jó testet választottak nekem. A kocsiból telefonálok fel a Síparadicsomba. Nem hiszem, hogy asztalt kellene foglaltatni az étkezőjükben, de adok a protokollnak. A játék része ez is. Hamarosan már a megmutatott asztalnál ülök, kabátom a szék támláján pihen, s én magam pedig az étlapot bújom. - Egy forralt bor lesz, egyelőre. – adom le a rendelést. - Ezt magamnál tartanám, hogyha lehet.. – ha nem, akkor is. Ölembe fektetem az étlapot, s közben a bejáratot lesem, mintha várnék valakit. Valójában csak kíváncsi vagyok. Enyém a világ összes ideje, majdnem. Pajzsom fent, energiáim egy kétszázaséi. Egyelőre jó ez így. Várom, hogy mit hoz a ma este nekem.
Az, hogy én vagyok a Síparadicsom vezetője, és mellé még felderítőként is funkcionálok, egyfelől jó, másfelől nem. Sok plusz munkát jelent ez nekem, ha jobban belegondolok, viszont az információszerzés folyamatában is segít azért egy kicsit. Ez a hely vonzza az embereket, és a farkasokat is egyaránt. Még olykor-olykor néhány kóbor is kedvet kap arra, hogy néhányszor végigmenjen valamelyik pályánkon, én pedig kedvesen és türelmesen szoktam érdeklődni a szándékaikat illetően. Az, hogy fel szoktam őket itt fedezni, sokszor csupán a véletlenen múlik, de olyankor persze nagyon hasznos szolgálatot teszek a falkának a jelenlétemmel. Egyébként a legtöbb esetben csak átutazóban szoktak itt megfordulni, de volt már rá példa, hogy nem csupán erről volt szó, és a beszélgetést sem lehetett igazán barátinak titulálni. Ez van, nem mindenkit lehet elvarázsolni a magával ragadó személyiségemmel. Mint mindig, most is elegánsan voltam felöltözve. Újabban rászoktam arra, hogy inkább a nőiesebb vonalat képviselem, ha dolgozom, és a kevésbé előkelőt, amikor a szabadidőmet élvezem. Olyankor éppen olyan jól megfelelnek a szakadt farmerek és az elnyűtt, kinyúlt ingjeim vagy pulcsik, mint most ez a nem túl hivalkodó, mégis megfelelő ruha. Nem túl hosszú, nem túl kivágott, mégsem mondhatta rám senki, hogy elhanyagolt a külsőm. Nekem itt, ezen falak között amúgy is példát kellett mutatnom és élen járni. Szerettem volna sok változást véghez vinni, amelyek egy része már készülőben volt, míg mások egyelőre csupán tervek voltak papíron, vagy a fejemben. Miközben ezen gondolkoztam, könnyed, kecses léptekkel sétáltam le az étkezőbe, hogy igyak egy bögre forró kávét. Igen, sajnálatos módon az ilyesmit én nem csészéből ittam ki, hanem sokkal nagyobb mennyiségben jutattam a koffeint a szervezetembe. Cipőim tompán koppantak, miután az asztalokat kerülgetve eljutottam a pultig, felmérve a bent tartózkodó vendégeket. Mivel a pajzsom általában itt is fel volt húzva annyira, hogy csupán a környezetemben lévő idegen energiákat tudjam észlelni, így most sem volt ez másként. Ennek ellenére egyből feltűnt, hogy van itt valaki olyan, akihez még egyáltalán nem volt szerencsém. Azt tudtam volna, mert jó memóriával áldott meg a sors. Nem is telt olyan sok időbe, míg észrevettem a szőke hajú nőt. Tekintetem csupán egyetlen pillanat erejéig villant meg, közvetlenül a pult felé fordulásom előtti utolsó másodpercben. - Igen, csak egy kávé lesz, köszönöm! – vörösre festett ajkaimon halovány kis mosoly jelent meg, amíg kézhez nem kaptam a bögrét. Aztán annak biztos tudatában, hogy az én fennhatóságom alá tartozik ez a hely, tulajdonosi büszkeséggel közelítettem meg az idegent. Egy cseppnyi félelem sem volt bennem, kíváncsiság viszont annál inkább. – Igen, természetesen lehet! – válaszoltam meg a kérdésnek éppen nem hangzó mondatot, az asztal mellett álló pincér helyett. A fiatal srác udvariasan biccentett felém, aztán sietős léptekkel a távozás mezejére lépett. Fülemben az arany mellett természetesen nem hiányozhattak az aprócska ezüst ékszerek sem, amelyeket most meg is érintettem, látva az előttem ülő nő hasonló viseletét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik vérvonalhoz tartozhat, ráadásul az energiái is ismerősek voltak, amiből azt is kikövetkeztettem, hogy valamilyen úton-módon akár még kapcsolatban is állhat velünk. Majd idővel talán kiderül. - Remélem elégedett a kiszolgálással! – kezdtem udvariasan, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat, enyhén megdöntve a csípőmet. Nem kifejezetten volt tudatos mozdulat, inkább csupán megszokás. – Nem bánja, ha leülök ide meginni a kávémat? – természetesen akkor is leülnék, ha bánná. Ez pont olyan volt, mint az ő reakciója az étlappal kapcsolatban, hiszen a hangsúly hallatán kétségem sem volt afelől, hogy akkor is magánál tartaná, ha probléma lenne belőle. Lábaimat tehát keresztbe tettem elegánsan oldalasan kifelé, úgy fordultam felé felső testemmel, egészen furcsa testtartást felvéve. Így könnyedén fel tudtam állni az asztal mellől, ha ugrásra késznek kellene lennem, de mégsem voltam olyan udvariatlan, hogy csupán a profilommal kénytelen szemezni. Nem mintha olyan csúnya profilom lett volna…
- Nagyon kedves, köszönöm! – mosolygok a nőre, kinek megjelenésére a farkas is felkapta a fejét bennem. Nem sokat tudok arról, hogy kik vannak itt belőlem, de elég viccesnek tartom azt, hogy milyen szinten összesűrűsödtek itt a darabkáim. Mintha össze akarnának rakni újra, szépen sorakoztatva fel összes múltamat, úgy tolva az orrom alá, mint valami fejétől bűzlő halat. Szórakoztat és idegesít is, de érzelmeim a pajzs mögött maradnak, ahogyan korom és valódi kilétem is. - Minden tökéletes a maga nemében! – dicsérek is, meg nem is. Nem, mintha bármi bajom lenne a kiszolgálással, de nem szokásom számolatlanul osztogatni a kedvességemet. Egyrészt azért, mert nem vagyok egy kedves személyiség, valamikor kilencéves koromban fojtottam meg a bennem élő jót a húgommal együtt, másrészt pedig szeretem nézni a reakcióikat akkor, hogyha nem azt kapják száz százalékig, amire szomjaznak. - Csak nyugodtan foglaljon helyet, kedves.. – hagyom függőben engedélyt adva és kérdezve is. A neve érdekel természetesen, semmi más. Illetve ez nem igaz, nagyon sok más dolog is érdekel, de most nincs kedvem – kivételesen – ajtóstul rontani a házba. Jobb lábamat keresztbe teszem a balon, az étlapot felrakom az asztalra ölemből, érdeklődve nézek a nőre. A helyezkedése mosolyt ültet ajkaimra, de nem észrevételezek semmit. Szeretek olvasni a testbeszédből, de sokkal jobban imádom silabizálni az energiaáramlásokat. - Kellemes ez a hely. Gyakran jár ide? – teszek fel egy ártatlan kérdést. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak idejárásról van szó, de ettől függetlenül azért megkérdezem. Mert beszélgetni szeretnék, ma ehhez van kedvem, s ne mondja rám senki, hogy nem teremtek a kapcsolatfenntartásnak megfelelő táptalajt.
Igen, valóban kedves voltam, bár a vendégekkel amúgy is udvarias szoktam lenni, meg úgy általánosságban is. Ok nélkül azért senkivel sem szoktam bunkón viselkedni, bár volt már rá példa, amikor éppen nem voltam valami jó hangulatban. Még szerencse, hogy ez azért alapvetően egészen ritka alkalom, még ha mostanában meg is szaporodtak a problémáim. Itt viszont mindenféle téren tartanom kellett magam, ha nem akartam elüldözni a betevőmért felelős embereket. Érdeklődő tekintetem néhány másodpercig rá szegeztem, hogy aztán enyhén felvont szemöldökkel forduljak a foglalt asztalok felé. Mindig szerettem elnézni az embereket, hiszen olyan sokfélék, nekem pedig az a munkám, hogy velük foglalkozzak. Azt hiszem, hogy sohasem tudnám megunni őket úgy igazán, legfeljebb felbosszantanának, agy a munka terén vágynék újdonságra, aminek egy újabb szakma megszerzése lenne a vége. Pont ezért foglalkoztam már olyan sok dologgal, mióta itt élek, mert mindig szerettem új dolgokat kipróbálni. Ezzel együtt pedig új ismerősöket is szerezni, jelen esetben az ismeretlen farkast. - Nos, a világon semmi sem teljesen tökéletes, igaz? – kérdeztem végül, egy elbűvölő mosollyal pillantva rá. – Azért remélem, hogy amivel nem elégedett, azon lehet még javítani, mielőtt távozik – tettem hozzá, továbbra is udvariasan viselkedve. Az idegenekkel szemben gyakran ehhez a stílushoz nyúltam, mert ez nem árult el túl sokat rólam, és ez nekem éppen meg is felelt. Meg aztán, azt sem akartam, hogy szó érje a ház elejét, amiért itt nem úgy bánnak a vendégekkel, ahogyan megérdemelnék. Castor biztosan fenéken is billentene, mostanság meg volt éppen elég probléma ahhoz, hogy ezt a hátam közepére se kívánjam. Az meg már pláne mellékes, hogy szerettem volna beszélgetni, mert az unalom elűzésén túl, az is érdekelt, hogy ki a nőstény. Úgy tűnt, hogy ő sincs ezzel másként, de egyelőre igazán nem zavartattam magam emiatt. - Jennifer… – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, aztán szabad kezemet felé nyújtottam. – Wainwright – tettem hozzá, mert ez így teljes. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ismerősen csenghet neki a név, már Fort Wainwrightot leszámítva. A legtöbben azzal jöttek, amikor meghallották a nevemet, hogy van-e valami közöm hozzá. Most mondjam, hogy van? Egyszerűbb volt azt válaszolni, hogy csupán véletlen egybeesés. – Nemrég jött a városba, igaz? – tudtam, hogy elég sok erős kóbor flangált mostanság az utcáinkon, és úgy tippeltem, hogy esetleg ő is egy lehet közülük. Persze az is lehet, hogy tévedek, de a farkasom érdeklődéssel járkált fel-alá, ami határozottan azt bizonyította, hogy a megérzéseim talán helyesek. - Ennek örülök! – jó, igazából mindig szeretem, ha megdicsérik a munkámat, ez a hely pedig most az első számú projektem volt a praxisomon kívül, amin dolgoztam. Nehéz volt megosztani az időmet, de nagyon izgalmasnak találtam, hogy egy kicsit átformálhattam ezt a helyet, és alakítgathattam rajta. Mind a szolgáltatások terén, mind a külcsín terén. A kérdés hallatán akaratlanul is felnevettem, csilingelő hangom betöltötte a körülöttünk lévő teret. Akik ismertek, azok nem is fordultak ide, elég jellegzetes, hangos, szívből jövő nevetést szoktam hallatni, ha valami elnyeri a tetszésemet. A vendégek közül viszont éreztem, hogy néhány tekintet felénk szegeződött, majd tova is vándorolt. – Nos, így is mondhatjuk! – bólintottam végül, zöldeskék szemeimben vidám fény táncolt, tökéletesen elfedve az egészséges bizalmatlanságot és az idegenekkel szemben lévő távolságtartást. - Én vagyok az igazgatója – büszkén mondtam, szerintem erre bárki büszke lenne, mindenféle nagyzolás nélkül. – És ön? Átutazóban van? – érdeklődtem egyszerűen.
- Unalmas is lenne, hogyha mindent a tökéletesség bélyegével láthatnánk el. – vonom meg a vállamat. Nem esik nehezemre rébuszokban beszélni, kedvtelve hallgatom a nőt és közben farkasomat sem eresztem az övéhez annál közelebb, mint amennyire emberi beszélgetésünk indokolja ezt. Szórakoztat, hogy fiatalnak hisznek, a többiekkel ellentétben nem akarok még négyszáznak se tűnni, hiszen olyankor már leáldozóban lenne a csillagunk, s a végén még eljutnánk oda, hogy nem tartanak tőlem. - Természetesen. – kacsintok rá, s hagyom ennyiben. Egy szóval sem mondtam, hogy valamivel ne lennék elégedett, de tetszik az, hogy ezt érezte ki a hangomból. A nevét várom, meghallom, széles mosoly szalad ajkaimra. Teljesen ártatlanul szalad elő belőlem mindaz, amit mondani készülök, igazág, ez tény, de nem az a fajta, amit mostanában nem lepett még be a pókháló. - Milyen ismerős a neve! Képzelje, egyszer ismertem egy Wainwrightot, valami Victor volt, már ha őszintén mutatkozott be.. – nem kérdezem meg, hogy ismeri-e, de benne van a megjegyzésben a kérdés és tekintetemben is ott lobog a kíváncsiság. Vajon ismeri? A farkasom biztos abban, hogy igenlő választ fog kapni, de ettől az eltelő nyolcszáz év szeszélyességének emberi verziója még szeretné hallani. A kérdése nem lep meg, főképpen azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy falkaterület kellős közepére tettem a seggemet azzal, hogy idejöttem a Síparadicsomba. Nem, mintha Darren asztalosműhelye kívülebb esett volna a fennhatóság alól. - Igen nagy megtiszteltetés lehet és nagy felelősség is! – jegyzem lenyűgözöttséget ültetve hangomba. Nem, mintha nem tojnék ívesen a felelősségre. A kérdése megannyi mosolyt csal elő belőlem. - Nem. – jegyzem röviden és tömören, majd a kivárásra játszva pillantok rá, várva azt, hogy vajon mit is fog reagálni. - Ami azt illeti, nem kenyerem az utazgatás. Amíg van munka, addig maradnék. Itt a csúszós utakon sokan törik össze az autójukat ahhoz, hogy ne haljak éhen. – árulom el ekképpen egy füst alatt a foglalkozásomat is és azt is igen pimaszul, hogy a rosseb se megy innen sehová. Mondjuk ezzel azt sem mondtam, hogy a falkába akarnék olvadni. Azt csinálja csak kedves lakótársnőm, nekem nem kenyerem, köszönöm. - Ön régóta él itt, Jennifer? – kérdezek én is közben valamit. Wainwright, ismerős energiák, mit tagadjam? Kíváncsivá tett.
- Igen, ezzel mélyen egyetértek! – bólintottam szolid mosollyal, miközben a kávémat kavargattam magam előtt. – Bár furcsa, hogy ennek ellenére a legtöbben mégis törekednek a tökéletességre… - tettem hozzá, mintegy mellékesen. Az igazság az, hogy régen én is ebben a csapdában vergődtem, de mára úgy vagyok vele, hogy igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetekből, és ez minden. Nem hajszolom a tökéletességet, ugyanis én a magam tökéletlensége miatt vagyok megelégedve magammal. Persze nem mondom, hogy néha nem volna jó, ha hibák nélkül születnénk, de pontosan ezek a kis baklövések, és rossz tulajdonságok tesznek bennünket karakteressé. Csak van olyan, akinek túl sok jut a negatívumokból, rám azonban ez hála istennek még nem volt jellemző. - Igen, még mindig ezt a nevet viseli – azért egy kicsit óvatosabb lettem, mert egészen különösnek találtam, hogy egy idegen farkas ismeri Victort. Mi erre az esély? Szerintem nem sok, de egyelőre még nem lettem nagyon gyanakvó, csupán most már odafigyeltem még inkább a beszélgetésünkre, nem pedig egyszerűen töltöttem az időmet, begyűjtve egy újabb ismerőst. – Van némi közünk egymáshoz – csak azért árultam el, mert ez nem volt titok. Még a civileknek is egyértelmű volt a névegyezés miatt a rokoni kapcsolat, és egy farkasnak amúgy sem lett volna túl bonyolult feladat, hogy erre rájöjjön. Elég volt csak megérezni a hasonló energiánkat, vagy a farkasunk kinézetét szemrevételezni. Túlságosan egybevágott minden, ráadásul a hazugságot is megérezte volna, amit sokan nem különösebben tolerálnak. Én sem, de néha azért belefér. - Meg sok időt vesz el… - toldottam meg az általa elmondottakat ezzel az aprósággal, hiszen ez nem volt elhanyagolható tényező. Az, hogy mekkora felelősség volt, nem tudtam volna megmondani, noha a vágy bennem volt, hogy jól csináljam ezt az egészet. Feladatnak fogtam fel, amit meg kellett oldanom, a legjobb tudásom szerint. Az már csak hab volt a tortán, hogy legalább kiélhettem a kreativitásomat valamilyen szinten, és úgy érezhettem, hogy alkotok valami maradandót. – Értem – válaszoltam arra, hogy nincsen átutazóban. Egyelőre még nem tudtam ezzel mit kezdeni, de a kérdő tekintetem még maradt, hozzá hasonlóan pedig én is vártam a folytatásra. Mert úgy sejtettem, hogy lesz ilyen, és ez néhány másodpercen belül be is bizonyosodott. - Szóval akkor szólhatok önnek, ha szerelőre lenne szükségem – ezt az információt is nyugtáztam, és még egy mosolyt is kapott tőlem a szavak mellé. – Viszont, ha hosszabb távon marad, de mégsem akar csatlakozni a falkához – nem vagyok ostoba, sejtettem valamiért, máskülönben már megkereste volna Castort -, akkor sem árt felkeresni az Alfát, vagy legalábbis ajánlani valamit cserébe. Pénzt, segítséget baj esetén, effélék… - soroltam a lehetőségeket, mert úgy éreztem, hogy kötelességem legalább elmondani, mielőtt rossz sülne ki a dologból. Nem viseltem én szívemen a sorsát, de a pozíciómból fakadóan ez a munkaköri leírásomba tartozott, hogy úgy mondjam. – Vagy, ha gondolja, tolmácsolhatom neki a válaszát – tettem hozzá készségesen, bár nyilván inkább a személyes találkozó lett volna a jobb megoldás. - A régóta elég relatív fogalom a mi fajtánknak, nemde? – kérdeztem oldalra billentett fejjel, mosolyogva. Farkasom közben óvatosan ismerkedett az övével, puhatolózva, meglepő közvetlenséggel viszonyulva hozzá. Különös, inkább a távolságtartás volt jellemző rá. – De mondhatjuk, hogy jó ideje itt élek mára városban, igen – bólintottam végül, bár pontos időt nem szándékoztam mondani. Úgy voltam vele, hogy nem lényeges információ, ha szeretné tudni, az eddigiek alapján úgyis nyíltan rá fog kérdezni. – Még nem árulta el a nevét, Miss… - tekintetem érdeklődő maradt, és még akkor sem vettem le róla kékeszöld íriszeimet, amikor belekortyoltam a kávémba.
- Hisz a tökéletességben? Eresztek meg egy kérdést ezzel kapcsolatosan én is mintegy mellékesen. - Tudok róla. Amilyen kőbevésett az ízlése, szerintem ezzel a névvel fogják koporsóba is helyezni. Emlegetek direkt olyasmit, ami vajmi lehetetlen. Nem nekünk találták ki a koporsót, s nem is ez a mondandóm lényege, hanem az, hogy mit gondolok Victorról. - Elég sokaknak van itt hozzá közük. Teszem még ezt is hozzá, célozva ezzel nem is annyira burkoltan arra, hogy tudok egyet s mást a rokonságáról, de koránt sem eleget. Mosolyom nem árul el semmit azon felül, hogy régi ismerősként cseverészek a férfiról, akit nem kellene ismernem ilyen korral, mint amilyennek mutatom magam. Bár végülis ismerhetem, hiszen miért ne? Találkozhattunk akárhol. - Nem is olyan rég újra találkoztunk a Pihenőhelynél. Oszlatom el ezzel a feltételezéseket aztg illetőn, hogy esetleg valamikor nagyon rég szereztem volna utoljára információkat Győzelemről. - Amúgy ha nem vagyok indiszkrét, milyen kapcsolatban állnak egymással? A farkas energiát letapogatván tudom a választg a kérdésre, de nem olyan izgalmas az élet, ha mindig a vadgalamb - túúdom, túúdom - szerepében tetszelgek, ezért is kérdezősködöm. Egy jó kávéra jöttem fel - na persze - hát miért ne fokozhatnám az élvezeteket azzal, hogy kedélyesen és kellemesen elcsevegek valakivel, aki a vérvonalam tagja, s nyilvánvalóan jól ismeri Victor nevű kölykömet? Nem szándékozom Jennynek elárulni, hogy ki is vagyok én, de ez egy nagyon jó teszt lesz sokak részére, abban biztos vagyok. - Köszönöm, hogy tudatta velem a helyi falkaetikettet.. Kezdem és hangomban semmi él nincsen, éppen olyan kedves vagyok és udvarias, mint eddig. Még akkor is, hogyha valójában pimaszkodom és a megjegyzésem a "szarok rá"-val egyenlő. - ..mindenképpen megfogadni igyekszem a tanácsát és kapcsolatba lépek a helyi alfával. Szabadna megkérdeznem, hogy ki is ő és hogyan érhetem el? Kortyolok bele a kávémba, miközben várom a választ. Még jó, hogy egy noteszt elő nem veszek, mint ahogy jó diákhoz illene. Röhejes egy szerep, de momentán élvezem. - Nem hiszem, hogy jól állna önnek a postásegyenruha, így nem terhelném azzal, hogy tolmácsot kelljen játszania. Ahogy mondta, van elég dolga a Síparadicsommal is. Hárítom el készséges kedélyességgel a felajánlását. Nem állítottam valótlant, valószínűleg eljön majd annak az ideje, hogy kapcsolatba lépjek az Alfával, de arra nem esküdnék meg - másra sem - hogy ez személyes találkozást jelent, illetőleg a közeljövőre datálódik majd. - Acantha. Autumn Acantha. Mutatkozom be, vegytíve kissé a szezont a fazonnal. Szeretem én az Autenberryt is, de most Acacia énem vezetékneve kúszott be először, így ezt válaszolom. Hazugságnak semmiképpen sem nevezhető, hiszen voltam Acantha is, vagyok Autumn is. - Mennyire jó ideje? Nem tévedett, valóban rákérdezek. Elmehetnék kérdőívezőnek is lassan, annyira rászoktam a faggatózásra puszta úri szeszélyből kifólyólag.
- Nem mondhatnám – ráztam a fejemet, ez viszont nem zárta ki azt, hogy olykor-olykor talán én is törekedtem rá. Elérni viszont szerintem sohasem lehetett, úgyis mindig lesz valami, ami akadályoz minket benne. Ez az élet rendje, még a legtöbbet élt, legbölcsebb vérfarkasok sem állíthatnak magukról ilyesmiket, és különben is nagyzolás lenne a részükről. Rám az utóbbi időben ez határozottan nem volt jellemző, eléggé sok dolog történt ahhoz, hogy megkomolyodjak valamelyest. Nem akartam ugyan, de a körülményeknek köszönhetően így alakult. - Igen, az lehet – nevettem fel a megjegyzésén, mert kénytelen voltam egyetérteni vele. – Így van – bár annyira sokaknak azért mégsem volt, a mostani kölyköknek már inkább Darrenhez lett volna közük, Nathalie sem volt már itt, ahogyan Kirill sem. Csak Ryan, Darren és én maradtunk, de mi talán a végsőkig ki is fogunk tartani az öregedő teremtőnk mellett. Én is hozzá soroltam inkább magam, mert az igazira nagyon nem szerettem volna gondolni. El is űztem gyorsan a fejemből az előttem megjelenő képét, amíg nem lett rossz hangulatom már csak ennyitől is. Hihetetlen, hogy talán a világ másik végén van most, de még mindig képes heves reakciókat kiváltani belőlem. Ha nem is konkrétan most, de ha hosszabban kellene beszélnem róla, akkor valószínűleg nem tudnék uralkodni a rosszallásomon. - Úgy hiszem, hogy ha annyira jól ismeri őt, hogy tisztában van az ízlése milyenségével, akkor majd megkérdezheti tőle is, személyesen – válaszoltam a közöttünk lévő kapcsolatra reagálva. – Főleg, hogy nemrégiben találkoztak is, tehát tudja, hogy a városban van, így bármikor megismételhetik – vontam meg a vállaimat. Nem akartam titkolózni, idővel ki tudta volna deríteni, de úgy voltam vele, hogy mivel inkább Victor irányából közelített itt meg mindent, ezért nekem nem volt tisztem elárulni, hogy miféle vérségi kapcsolat köt minket össze. Szerintem azzal is nyugodtan beérhette, hogy nem hárítottam egyből a nyilvánvalót, miszerint ismerem őt. - Szóra sem érdemes – vontam meg a vállaimat, bár mindenképpen érzékeltem a valódi jelentését a szavainak, és egyáltalán nem volt ínyemre, de arcomon továbbra is megőriztem a mosolyt. Pszichológus vagyok, az istenért, észre szoktam venni a háttérben megbújó érzelmeket, a mögöttes tartalmat valaki szavainál, úgyhogy most sem volt nehéz, elég volt csak egy kicsit figyelni. Nem róhattam fel, az ilyen magányosok valószínűleg mind semmibe veszik ezeket a dolgokat, de Castor biztosan nem lesz elragadtatva attól, hogy még egy kóbor kószál a város utcáin, aki ráadásul még hosszabb távon is szándékozik megvetni a lábát nálunk. Ezt azonban már nem az én feladatom volt megoldani, hanem a testőröké, végrehajtóké, attól függ, kit állít a megoldásra. - A Holiday Innben megtalálja, ő az igazgató – árultam el, ez nem volt titok senki előtt sem, ahogyan a neve sem. Elég volt csak egy újságba belenézni, mindenhol megjelent. – Castor de Lucának hívják, bizonyára megtalálja, ha egyáltalán szándékában áll megkeresni – kicsit azért kételkedtem ebben ilyen hozzáállással, de ez már nem az én problémám lesz, hanem az övé, hogy nem hallgatott rám, pedig még időben figyelmeztettem. – Ó, ezzel igazán lekötelez! – biccentettem mosolyogva, hiszen tényleg nem szívesen játszottam volna postást, de ha meg kellett volna tennem, akkor sem lenne belőle probléma. Felderítőként néha ez is hozzátartozik a feladataimhoz. - Viszont vannak más feladataim is, mint ennek a helynek az intézése – mutattam végig az éttermi részen, mintegy utalva az egész sí komplexumra. – Nagyon örvendek, Autumn! – nem teljesen hittem el, hogy tényleg így hívják, de miért is lett volna ezzel gond? Sokan álnevet viseltünk, egy városon belül akár mindenkinek mondhattunk mást is, ha ilyen kedvünk van. – Megkérdezhetem, hogy miért kíváncsiskodik ennyire? – tettem fel most már a kérdést, ami eddig is kezdett megfogalmazódni bennem. – Pár évtizede – árultam el, ha válaszolt. Mindegy, hogy mit, ez még tényleg nem volt titok, nem fecsegtem ki semmi olyat, amit ne tudhatott volna bárki. Ennyire azért vagyok körültekintő.
Ó, milyen kis titokzatos. Le se tagadhatná Victort, ami azt illeti. Mosolyomban egyszerre búvik meg elismerés és valami egészen más is, melynek ízére ne legyen inkább a nőstény kíváncsi. - Annyira azért nem ismerem jól, inkább régóta. De sok év eltelt találkozások nélkül. Amikor utoljára láttam, még nem rendelkezett ilyen népes és színes famíliával. Azt nem mondom, hogy akkor Victor még kölyök volt, s mindent, amit tud azt tőlem tudja. Tulajdonképpen tökéletesen mindegy az ilyesmi, s nem merülnék el azon lényegtelen információhalmazok között, melyekkel lebuktathatnám magamat és a koromat. Nem áll szándékomban Jennynek felfedni magamat. Felesleges lenne, s talán botor is, bár utóbbi dolog cseppet sem szokott frusztrálni, sőt! - Még nem döntöttem el, hogy szándékomban áll-e. Olyan vagyok, mint a tavaszi időjárás. Véleményügyben változékony. – vonom meg a vállamat. Eszemben sincs ezzel a hülye alfával veszkődni, számomra teljesen irreleváns a jelenléte, de jó azt tudni, hogy kit és hol keressek, ha önös érdekeim mégis úgy szolgálják. A kérdése meg is lep, meg nem is. Újabb vállvonás rá a válaszom. - Mert kíváncsi vagyok. Talán baj az? Ez csak egy hangyafasznyira van a „mert csak”-tól, s sejtésem szerint mások is legalább annyira utálják az ilyen típusú válaszokat, mint én. - Talán tiltja valami törvény az érdeklődést? – kérdezem enyhe szemtelenséggel a hangomban. Eszemben sincs provokálni a nőstényt, egyszerűen csak így működöm. Szeretek a pengék élén táncolgatni. - Egyébként én is kérdezhetném, hogy mégis miért mond el ilyen keveset? Nem kérdeztem rá titkokra, kedves Jennyifer. A végén lebegő „vagy de”-t direkt hagyom pimaszul függőben. Szerintem nem és szerintem szerinte sem, de ez nem jelent semmit igazán. Csak ismerkedünk.
Kezdett klausztrofóbiám lenni, annak ellenére, hogy lak nem egy pici zug-tákolmány, de mégis... Hiányzott némi környezetváltás, még ha egészen minimális is, de szórakozóhely szóba se jöhetett egyelőre, vagy az O'Connors. Mindkettő messzebb van amúgy is annál, mint ameddig én képes vagyok egy huzamban caplatni jelenleg, úgyhogy inkább a bisztró mellett döntöttem, úgyis rég ettem az ottani kosztból. Csakhogy nem akartam egyedül menni, olyannak a társaságára se vágytam, akinek különösebben magyarázkodnom kéne, hogy mi a fene van velem, így egyértelmű volt, hogy ki után nyúlok ki hűvös energiáimmal. ~ Lili! Teljesen véletlenül nem vagy éhes? Vagy szomjas? Megnézhetnénk a bisztrót, mit szólsz? A nappaliban lebzseltem, és ha jött, akkor itt is vártam be és egy baráti öleléssel üdvözöltem. Normál esetben biztos a fenekébe csípek, most csak magamhoz szorítottam, örülve annak, hogy él. Eddig is eléggé szentimentális voltam, a Vörös Hold óta viszont ez, ha lehetett megduplázódott, aminek nem csak a feltámadás volt az oka. Hiányzott, amit hátrahagytam - borzasztóan hiányzott, sokkal nagyobb űrt ütött a lelkemen, mint arra valaha számítani mertem volna, éppen ezért kapaszkodtam annyira abba, ami itt volt. Azokba, akik itt voltak. Finomítás nélkül: jelenleg mindent és mindenkit szerettem. - Ha kidőlnék a táv felénél, nyugodtan nevess ki - mosolyogtam rá, miután elengedtem és szórakozottan felajánlottam neki a karom. Bár hogy ki fog kit támogatni az egy ponton túl szerintem nem lesz kérdés. Addig viszont lazán zsebre tettem a kezem, mégse nézzek ki túl hadirokkantnak. Szép idő volt, bár abba nem akartam belegondolni, hogy éjjel telihold lesz és jön a kényszerű alakváltás, vadászattal egybekötve. Szerintem már az átváltozás ki fog ütni, de sebaj, momentán minden fáradság és kimerültség kincs, ami azt mutatja, hogy élek. - Az utóbbi időben csak úgy futunk össze, hogy le vagyok robbanva - ráztam meg a fejem. - Nem lesz ez így jó, egy tisztességes öltáncot is évekkel ezelőtt kaptál utoljára. Azért a kedvem nem volt olyan vészes. Különben sem azért hívtam magammal, hogy újabb kör sírás-rívást hallgasson tőlem, nincs is miért itatnom az egereket. - Hogy vagy? - pillantottam rá az arcát fürkészve a kényelmes tempójú séta közben. Mi tértünk magunkhoz a legkorábban, a többiek még Csipkerózsikához képest is jobban ki voltak ütve a jelek szerint.
Sok mindent hajlandó lettem volna megtenni azért, hogy egy kicsit kiszabaduljak innen, és ne érezzem azért rosszul magam, mert én jól vagyok, már fizikailag, míg mások még ébredés közelben sincsenek. Már a sebem csupán egy torz emlék a tükörből, nem takarom az enyéim közt, nincs rá szükség, ők tudják a titkát, ám ha emberek közé megyek, sálat viselek, kényelmesebb így, nem szül megválaszolhatatlan kérdéseket. Szolid kis csík, tulajdonképpen még hálás is lehetnék a gyilkosomnak, hogy ilyen egyszerűen megúsztam, már ha lehet annak mondani a halálból való visszatérést. ~Teljesen véletlenül pont erre gondoltam. Pár perc, és megyek.~ Érkezett is egy finom anyagú, vékony sál, ami takarja, de felrobbanni nem fogok tőle, a bisztró egyébként is a hegyen van, ott még azért közel sincs oly jó idő, hogy ne férhessen el eme kellék rajtam. Belebújtam gyorsan a kabátomba, és egy pár lapostalpú csizmába, aztán már el is hagytam szobám rejtekét, persze kizárólag csak azután, hogy az ajtóhoz legközelebb virágcsokrot megszaglásztam. Így képes voltam mosolyogni. Nem volt nehéz meglelni Darrent, s épp oly szívesen fogadtam az ölelést, mint amilyen szívesen viszonoztam, szerettem az ilyen gesztusokat, és manapság szükségünk is volt rájuk, nekem legalábbis biztosan, de Darren sem az a fajta volt, aki masszívan elutasítaná az ilyesmit. Elvégre vérfarkasok vagyunk, szükségünk van az érintés áldásos hatásaira. - Sosem tennék ilyet Feleltem szelíden, ugyanakkor biztos lehetett benne, nem fogom hagyni, hogy kidőljön, nem olyan fából faragtak. Ha kell, majd ketten csücsülünk egy hóbucka mellett, és sajnáljuk magunkat az elmúlt hetekért. Kinek mi fáj jobban. Engem az zavar igazán, hogy képes lettem volna elmenni csak úgy, itt hagyni mindent és mindenkit. S aki legjobban hiányzik, az egyértelműen a kisfiam, az egyetlen olyan férfi az életemben, akit tökéletesnek tartok mind a mai napig. Elfogadtam a karját, de kétségtelen, hogy neki van nagyobb szüksége a támaszra, ám az én egóm nem fog sérülni, ha úgy teszek, mintha nekem lenne az övére. Indulhattunk is a bisztró felé, elgondolkodva néztem körbe, élveztem a friss hegyi levegőt, a tényt, hogy nem a négy fal közt vagyok, pedig nem volt olyan hosszú idő, de a Lak-ot még mindig gyász lengi körbe, pedig senkit sem kellett valóban eltemetnünk. - Még szerencse, remélem, így is marad, ezek után elszenesedni nem szeretnék. Nevettem el magam, ami talán nem volt illő a helyzetünkben, de úgy hiszem, sírtam már eleget, gyászoltam már eleget, önmagammal kapcsolatban sosem voltam képes többre, másokért pedig nem kell sírnom, élnek. Mind élünk. Érdekes, hogy Ginette miatt jobban aggódom. - Talán nem ér akkora szégyen, ha azt mondom, jobban, mint számítottam rá. Próbálom túltenni magam az egészen, és egy kész virágoskert a szobám is. Nehéz így keseregni. Nem mondom, hogy minden oké, nem tudom, lesz-e valaha, de… ennek így kellett lennie, s ha tovább bánkódnék, csak értelmét vesztené ez a… második esély. Persze, kicsit furán érzem magam, nem teljesnek, és mégis annak. Kicsit fura ez így, ugye? És te? Kérdezek gyorsan vissza, nem szoktam sokat csacsogni, de talán jobb ezt egy szuszra letudni, mint sokat rágódni rajta. Most jut el csak a tudatomig, hogy igencsak éhes vagyok, úgyhogy jókor jött az invitálása.
Tudom én, hogy nem nevetne ki, bár ahogy őt nem zavarta volna a velem való ücsörgés és az, hogy úgy tesz, mintha neki lenne nagyobb szüksége támogatásra, úgy engem sem a kinevetés. Ha béna vagyok, hát béna vagyok, de legalább másoknak vidám perceket okozok még így is, szóval ez már félsiker. Az pedig teljes, hogy Lili is éhes és jön! Nem kellett sokat várnom rá, ölelés közben pedig határozottan megéreztem azt, ami eddig puszta tudat szinten létezett: sorsközösséget. Mindketten elhagytuk őket. Mindketten visszajöttünk hozzájuk. És ezt rajtunk, valamint a még fekvő társainkon kívül senki sem értheti. Borzasztóan furcsa, bármennyire is örüljünk a második esélynek, a második születésnapnak. Egymásba karolva indultunk el, jól esett a közelség, a kontaktus, a friss, hűs levegő és a szabad ég, amit talán még sose becsültem ennyire, mint most. Jó mindezt érezni, még egy ideig a magaménak tudni, ahogy Lili társaságát is. Szavaira és nevetésére én is megeresztek egy szélesebb mosolyt, ami jóval vidámabb, mint amit eddig mutattam a Vörös Hold óta. Olyan, mintha a Lak elhagyásával egy nyomasztó fellegtől is megváltunk volna kis időre - itt nem kell arra figyelnünk, hogy más mit szólna, ha vidámabban látna minket. A gyász a falak között rekedt, a gondolattól pedig megkeseredett némileg az íz a számban. Söpörjem ki a tűzzel... valami hasonlót már hallottam. De igaz, ki kell söpörni, mert nem járja, hogy annyi vidám év helyszíne megfeketedjen és Lilivel együtt elszenesedjen. - Jaj már! - nevettem röviden. - Egy kicsit se élvezted? Ne válaszolja, kérlek, félek, hogy romba döntenéd az egómat. - Dehogy döntené, de jól esett túljátszani. - Csak legyek teljesen jól, olyat kapsz... hajaaaj. Meg fogom tenni. Valamit egyszerűen muszáj lesz, mert ha mindez így marad, vagy begolyózok idővel tőle, vagy kicuccolok egy faházba. Egyik opcióért sem repesek az igazat megvallva, de nem is agonizálok ezeken egyelőre, az idő úgyis mindent eldönt. Inkább a nőstény hogyléte felől érdeklődök, mert azt látom, hogy jó egészségnek örvend, azt viszont nem, ami esetleg a felszín alatt van. Hiába, én sose voltam annyira jó megfigyelő, mint ő. - Ó, virágaid, az egész szinten érezni őket - mosolyogtam rá, jelezve, hogy ez cseppet sem zavar, sőt! - Azt hiszem, értelek. Nekem is olyan... furcsa. Folyton hiányzik valami és ez zavar, mert meg akarom szerezni. Amúgy meg tök jók vagyunk, a többiektől majd bevasalunk valami "Elsőkként ébredtek" jutalomvacsorát, vagy hasonlót, mert megérdemeljük. - Kihúzom magam, mellkasom düllesztem, de visszább is veszek, mert ennyire még nem vagyok mozgékony. - Bosszant a gyász - böktem ki végül ezt is. - Tudom, hogy kell, hogy hihetetlen és illúziószerű, ami velünk történt, de ettől úgy érzem magam, mintha valóban halott lennék és csak kísértetként járkálnék közöttük. Ha lehetne, kiszellőztetném az egészet. Mert visszatart, lenyom, akadályoz és nem csak engem, hanem mindenki mást is, a hangulatot, a gyógyulást. Tűnjön el... Megkordul a gyomrom, mire zavartan nevetek, de nem röstellem magam sokáig, nem véletlenül hívtam ebédelni. - Aggódom értük. És nem szeretném, ha innentől úgy bánnának velünk, mint akik folyamatosan a halálos ágyukat nyomják.
Befogom a számat, és úgy teszek hát, mintha becipzáraznám, nem mondok semmit, de szerintem sejti ő – hozzátenném igencsak helyesen -, hogy bizony nem élveztem. Azt azért nem hangoztatom, hogy férfihoz istentelenül rég nem volt közöm, épp ezért az ilyesmi nagyon is kellemetlenül tud érinteni. Szerinte szétszívná a vérem bárki, aki ezt megtudná. Ginny nem, hisz tudomásom szerint ő is hasonlóan áll a témakörhöz. - Húha, akkor erre edzenem kell magam lelkileg. Meg mondjuk egy tűpárnát varrni az ölembe. Pillogtam mosolyogva, nem vagyok kifejezetten vicces némber, sosem voltam, de most talán ennyi belefér, most kell csak igazán, hisz mindünknek jól esne, ha képesek volnánk elfeledni a történteket. Igyekszem félretenni ama tényt, hogy szerintem ez lehetetlenség. Nem mondom, hogy ne tegye, mert egyrészt nem fogok belehalni, másrészt olyannak szeretem, amilyen, s ez ezzel jár, elviselem hát, az ő kedvéért. Illik áldozatot hozni azokért, akik közel állnak hozzánk. Ha egy kicsit is érdekelne az ilyesmi, tán még azt is megállapíthatnám, milyen lökhárítóval rendelkezik, de sosem figyeltem meg. - Nem is díjazza mindenki, de te jó ég, gőzöm sincs mikor kaptam utoljára virágot. Nem mondom, hogy sosem, nem volna igaz, s még nem is Guillaume volt az utolsó. Olykor megakadt rajtam a szeme a férfiaknak, elvégre csúnyának azért nem mondanám magam, de senkit sem akartam közel engedni, túl mélyek voltak a sebeim, inkább lefoglaltam magam minden mással. Megleptek a virágok, de imádom őket, és az sem zavar, ha mások nem, ám úgy tűnik, Darren nem az ellentábort erősíti. - Egyelőre örülök, ha pár falat lecsúszik, egy hetet még várnék arra a jutalomvacsorára, hátha addig akad más is. Szerettem volna, ha mindenki jól van már, de nem igazán úszta meg ilyen „könnyen” a többség. - Olykor szégyellem magam, amiért már magamhoz tértem, és képes vagyok felkelni. Vallom be töredelmesen, bár ez részemről talán nem oly meglepő, de ha már itt van, s ezt az egészet együtt éltük át, ki mással beszéljem meg? Így volt jól, mellette nem kellett félnem, hogy nem érti, miről beszélek, nem úgy, mint talán Ginette. Szegény milyen rosszul érezné magát, ha mellette próbálnék vidáman mosolyogni, ám ha nem teszem, félek, becsavarodok. - Azt hiszem, ez addig nem szűnhet meg, amíg van rá bizonyíték, hogy megtörtént. Idővel majd fakul, de akárhogy is nézed, számukra egy éjszakán át halottak voltunk. Az ilyen szempontból borzalmasan sok idő. Tudom, temettem el gyermekemet, még úgyis gyötrelmes volt az első időszak, hogy leélt egy tisztességes, hosszú életet. Szembesülni azzal, hogy valaki, akit szeretünk, halott, szívszaggatóan sokkoló, és nem mindenki képes csendesen, magába roskadva viselni. - Ez az egész másnak talán teljesen felfoghatatlan, néha még én magam is úgy érzem, hogy nem hiszem el, valóban megtörtént. Idő kell nekik. Tőlem megkapják, ez a minimum, ha már így rájuk ijesztettem, és szerintem Darren is megemészti majd előbb utóbb, hogy ez most egy ilyen időszak. - Szerintem el fog múlni, de csodát ne várjunk senkitől, az már megtörtént, most hagy ülepedjenek a dolgok. Meg a kaja is a hasunkban. Hallottam én azt a gyomorkorgást, de nem siettetem, nekem menne, de egy szívlövésből nehezebb felállni. Nem is lehet, ha már itt tartunk, én sem lettem volna képes a felmetszett torokból, de megtörtént. S úgy szeretném tudni, miként, de vannak fekete foltok, és zavar, hogy nem látom a teljes képet. - Mondd csak, Darren, te nem érzed úgy, hogy valami nem kerek? Mármint nem bennünk, az tiszta sor, hanem úgy az egésszel. Vajon mi történt pontosan? Elmélkedem hangosan, és nagyon vágyom erre a tudásra, de talán nem véletlenül esett ki a fejemből az egész. Majdnem…
Kezdőlap
//
//
