Az erdőt járva sétáltam a fák között. Remek holdvilág volt, s üdén, fiatalon éreztem magam. Pajzsom nem tartottam fenn. Vidám lépésekkel haladtam a hóban. A hold fénye kedvesen cirógatta a bőrömet. Egy szál fekete ujjatlan, fejemen a szokásos sapkám, egy kék farmer, oldalán ezüst lánc, lábamon egy Steel bakancs. Egyre lendületesebben haladtam. Fejemben egy dal formálódott. Szabadnak éreztem magamat. Raszta hajamba bele-bele kapott az esti szellő. Üdítő, már-már mámorító érzés volt. Dúdolni kezdtem, a dalt. Farkasom szabadon körbe ölelt, ő is vidáman érezte magát. Egy kis idő múlva egy lejtősebb tisztásra értem, ahonnét a hegyek magasait lehetett látni, ahogy feketén a táj fölé magasodtak. Mélyen magamba szívtam a levegőt. Éreztem, ahogy egyre inkább felfrissülök. Belevonyítottam a levegőbe, az éjszakába. Hangom harsányan, szabadon szállt a levegőben. Énekelve, futva elindultam. Wenn wir uns wiedersehen Hangom erőteljesen, mégis lágyan szállt a széllel, betöltve az egész tisztást, s tova szaladt a fákon is túl. Én pedig futottam. A szél cirógatott, s közben elmém árnyait követve vetettem magam az erdő fái közé. Magam se értettem, pontosan mit teszek. De mit számított? Élveztem. Farkasom szaladt velem, ő is élvezve a helyzetet. Átugorva a kidőlt fa csonkokat, felverve az éjszaka csendjét futottam tovább. Tündérek szárnyai villantak el lelki szemeim előtt. Követtem őket. Nevettem, ahogy hallottam, hogy hangjuk az enyémbe kapcsolódik. Tudtam, hogy csupán képzeletem szüleményei, de csodás volt. Futottam velük, rohantam, hogy nehogy lemaradjak. A dobok s a furulya hangja dübörögve szállta meg lelkem zugait. Vezessetek. Had fussak. Elfelejtettem a bánatomat, szabad voltam. Hejjaaa hejjjaa hejjaaa.... A szemem sarkából láttam, hogy farkasok árnyai csatlakoznák hozzám. Futottak, s rám pillantva biccentettek. Nem... Szívembe egyszerre tört fájdalom, és öröm. A régi Falkám emlékei futottak velem. Hát futottam velük. Az elmém lépre csalt, üldözött, de nem érdekelt. Ha most megállok, rosszabb lesz. Hagytam, hogy az árnyak körbe vegyenek, s futottam velük az erdőn át, az éjszakában. A dal pedig tombolt... Tombolt a lelkem mélyén.
Ma este egyszerűen nem ült álom a szememre. Valahogy nem tudtam kikapcsolni az agyam, ami folyamatosan a jelenlegi helyzetemen és az elkövetkezendő életemen kattogott. Legszívesebben odabújtam volna James mellé, vagy átsétáltam volna Jamiehez, de nem kelthetem fel őket önző célokból. Így inkább csak fogom magam, felveszek valami utcai ruhát és kisétálok a szobából. Az egész farkaslak csendes. Mindenki békésen alszik. Az ajtók előtt elsétálva néhol meghallom a hangos szuszogásokat, vagy horkolásokat. Milyen nagy szerencse, hogy James nem horkol. A friss levegő jót tesz nekem. Az, hogy merre megyek nem figyelek. Tudom nem a legokosabb ötlet sötétségben egyedül mászkálni, de mégis mi történhetne velem most már? Ha minden igaz itt csak falkatagok tartózkodhatnak. Szóval csak nem fog az egyikük megölni engem. Nem tudom, hogy mióta sétálhattam, de azt érzem, hogy már messze járhatok, ám még sincs kedvem visszafordulni. Élvezem a sétát, a nyugalmat. Sosem voltam kint sétálni egyedül a sötétben. Oké a városban sűrűn megtettem, de az más. Ott ilyen nagy nyugalom akkor sincsen... A szél egy idegen szagot hozz felém. Egy újabb farkas, de nem ismerős. Szívem kissé hevesen kezd el kalapálni. Sosem mondtam azt, hogy rohadt bátor lennék. Az esti séta inkább őrültség, mint bátorság. De közben az is bennem van, hogy örökre nem maradhat a fenekemen a tojáshéj. Valamikor nekem is ki kell röppennem a biztonságot adó fészekből. Talán jobb lenne később, de ugye ami nem öl meg az csak erősít. Érzem ahogy az idegen farkas egyre közelebb kerül hozzám. Ami leginkább furcsa, hogy a közeledése gyors. A kíváncsiság győz ebben a pillanatban, így nem fordulok vissza. A tekintetemmel a sötétséget kezdem el figyelni, hogy végre megláthassam az idegent. Nem kell sokat várnom és a szag után már egy alakot is észre veszek. Ahogy azt sejtettem a másik farkas fut, de azt nem hittem volna, hogy emberi alakban. Arra készültem, hogy egy négy lábon álló bundás farkas fog majd velem szemben állni, ám e helyett csak egy férfi fut el előttem. Meglepettségtől ledermedve állok egy helyben és pislogok a férfi után.
Az Őslakos szag megcsapta az orromat. Az agyam, mint egy éppen felébredő, rémült gyermek kirántott a valóságba. Ash? Nem, ez nem az ő szaga. De Őslakos, tehát... Nem hagytam abba a futást, s közelebb érve, egy női alakot vettem ki a homályból. Falkám rég volt tagjai, mint a ködfátylak, hessentek el, a tündérekkel együtt az éjszaka csendjében. A dal elnémult, s lelkem bár még utána kapott, de már nem érhette el. Elnémultam. Lépteim, a ropogó hó a futó talpam alatt, s a levegő vétel, mely bár csöndes volt, mégis úgy éreztem, mintha ez árult volna el. Elszaladva a lány előtt, szemem kéken rá villant. Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak farkasom megmutatta magát. Pár méterrel odébb egy élesebb lendülettel fordultam meg, olyan hirtelen, hogy más már rég orra bukott volna. De farkas voltam, nekem ez ösztönös. Játszi könnyedséggel fordultam, s néhány pillanattal később már a lánnyal szemben találtam magam. Arcáról meglepetés tükröződött, amin túlzottan nem csodálkoztam. Bár Ash által, s az apám nyomán érezhette rajtam az Őslakos szagot, nem voltam benne biztos, hogy ez elég neki. Mély levegőket véve a hirtelen megállástól, néztem rá. Szemeim kéken ragyogtak a sötétben. Hát, nem lehetek egy túlzottan bizalomgerjesztő alak az éjszaka közepén. Farkasom nyugodtan vette szemügyre a másikat. Nem morgott, nem is közelített. Várt. A számon kifújt levegő pára felhőként szállt el előttem. Nem vettem le a szemem a lányról. A futás jól esett, de ez a hirtelen meglepetés nem jött túl jókor. Így most félig átváltozva találkozni egy farkassal... Nem épp túl jó benyomás keltés. Éreztem, ahogy az izzadt póló a hátamhoz tapad a hidegben. Egy kissé libabőrös lettem, de annyi baj legyen. A hideg a legjobb mozgató erő, s ha egyszer norvég az ember, a hidegebb való ellenállás sem egy hátrány. Amúgy, miért is álltam meg? Simán tovább rohanhattam volna. Miért jöttem vissza hozzá? Megingattam a fejem. Hagytam még farkasomat elöl, s nem nyomtam el ezt a fél átváltozást. Nem tudhatom milyen, nem becsülöm le. Bár szerintem érzi, hogy nem most jöttem le a falvédőről. Tekintve, hogy nem volt rajtam pajzs, erre rájöhetett. Nem volt bennem rossz szándék, de a gyanakvás egy idősödő farkashoz hozzá jár. Nyugodt voltam, s hullámaim is így mentek a lány s annak farkasa felé, bár tény, azt sem rejtettem véka alá, hogy meglepett a jelenléte, és most nem épp pozitív meglepettségre gondolok. De az erdő közös, mindenki osztozik rajta. Végigmértem, s vártam.
Ahogy tovább fut az idegen hím kicsit megkönnyebbülök és éppen folytatnám a sétámat, mikor hirtelen megjelenik előttem. A férfi jóval magasabb nálam, így szinte fölém tornyosul. A szívem ezerrel kalapál a mellkasomban. A férfi viselkedése megrémiszt engem és ezt nem is tudom elrejteni előle. Érzem a belőle áradó nyugalmat és meglepettséget, de mind ennek ellenére félek tőle és a farkasom sem reagál másképp. Behúzza fülét,farkát a hím közeledésére. Nem tudom, hogy mit akarhat tőlem, de érzem, hogy nem kellene sokáig itt maradnom. Igaz kell egy kis idő, de végül megteszem az első lépéseket hátrafelé, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Ha akarnám sem tudnék nem ő rá nézni. Valamiért ahogy figyel engem rákényszerít, hogy én is figyeljem őt. -Bo...bocsánat! Nem akartam megzavarni! Vissza is fordulok.-Bár nem merek neki hátat fordítani. Mi van, hogy ha akkor támad le engem? Bár nem érzem azt, hogy ilyen szándékai lennének mégis ott motoszkál a gondolat a fejemben. A hátrálást viszont nem hagyom abba. Lassú léptekkel tolatok továbbra is reménykedve abban, hogy nem kezd el követni engem. Viszont egy ügyetlen lépés miatt sikerül megbotlanom egy nagyobb fűcsomóban, így szépen a fenekemre esek egy hangosabb sikoly kíséretében. Csak ekkor veszem le a férfiról a tekintetem és foglalkozom magammal, mintha ő ott sem lenne, de csak addig, míg felmérem a helyzetet. Szerencsére semmi bajom nem esett, csak a hátsóm kezd el sajogni, de kibírható a fájdalom. Amióta túl vagyok az első teliholdon minden más fájdalom semmi ahhoz képest, amit akkor éltem át.
Éreztem a félelmét, de ezen nem csodálkoztam. Talán bennem is volt egy kicsit a szándék, hogy ráijesszek. Figyeltem, ahogy hátrébb lépett. Farkasom figyelte a kölyköt, de nem közelített, nem támadt. Hullámaink továbbra is nyugodtságot sugároztak felé. Nem szóltam semmit szavaira. Szemeim kéken izzottak a sötétben. A hirtelen mozdulatra, s sikolyra egy pillanatra megdermedtem. Nem tudhattam, esetleg nincs egyedül, s ha Őslakossal találkozok, nem fogom kimagyarázni ezt a külső szemmel sem éppen bizalomgerjesztő szitut. Nem mintha a magyarázkodások embere lennék. Felé léptem, s lehajolva hozzá egyik kezemet nyújtottam felé. Nem akartam rosszat neki, s a kezdeti meglepettségem hullámai is eltünedeztek. - Nem a Farkaslakban kellene mély álmaidat töltened, csajszi? - ha elfogadja a segéd kezem, egy könnyed, de óvatos rántással felsegítem, ha nem, hátrébb lépek, és figyelem, ahogy feláll. Farkasom figyelte az esetleg még mindig félő másikat, leült vele szemben. De szemeit nem vette le róla. - Mit keresel ide kinn ilyen késői órán? Veszélyes alakok kóborolhatnak errefelé. - mosolygok rá. Szerintem ezzel a szöveggel most vagy futásra késztetem, vagy egyszerűen pofán vág.
A félelmem még akkor sem múlt el, mikor felém közeledett, sőt inkább ha tehettem volna pókjárásban elrohantam volna előle, de egyrészt semmi esélyem sem lenne, másrészt meg iszonyatosan hülyén néznék ki. Csak akkor kezdek megnyugodni, mikor felém nyújtja kezét. Meglepődöm a segítségén. Igaz semmi rosszat nem csinált eddig, de rendesen rám ijesztett. Megvoltam arról győződve, hogy bántani fog engem. -Kö...köszönöm!-Megfogom a kezét és feltápászkodom a segítségével. Mielőtt a kérdésre válaszolnák gyorsan leporolom magam, majd felpillantok a férfira. Nálam azért magasabb, bár ez nem nehéz. -De igen ott kellene lennem...Csak...csak nem tudtam aludni és kijöttem sétálni.-Ezért mit fogok kapni Jamestől. Biztosan ki fog akadni, ha megtudja, hogy „kiszöktem” este és egyedül mászkáltam az erdőben. Bár ha jól tudom ez a mi erdőnk, így nem értem mi baj is történhetne...Vagyis nem értettem, míg el nem futott előttem az idegen hím. A farkasom közben érdeklődve lassú léptekkel indul meg a hím felé. Orrával folyton szaglászik és állandóan készen áll arra, hogy elmeneküljön, ha esetleg támadás érné. -Nem gondoltam arra, hogy bármi történhetne ebben az erdőben. De sajnos sokszor nem gondolom végig a tetteimet.-És ezért is szívtam meg oly sokszor. -Öntől félnem kellene?-Oké, hogy felsegített és még nem támadt le rám, de lehet, hogy pont ez a taktikája, bár akkor gondolom nem is árulná el, ha valóban akarna tőlem valamit.
Miután felsegítettem, köszönetére csak biccentettem egyet. Lehunytam a szemem, s elfojtva az átváltozást, ismét normális, sötét barna szemekkel pillantottam rá. Nyugodt voltam, s ez a hideg, de semmiképp sem kellemetlen hullám körbelengte a másikat. - Nyugi, nem kell félned. - engedtem el a kezét, emlékezve riadt tekintetére, s viselkedésére. Farkasom nem mozdult a másik felé, de mikor az megindult, s érdeklődve szaglászni kezdte, farkasom hagyta, had nyugodjon meg a másik. Nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, csak figyel. Hallgattam szavait, majd megingattam kérdésére a fejemet. - Nem, nincs ártó szándékom. - De ezt érezhette is, a pajzsom nem volt fenn. Én pedig éreztem, hogy igen fiatal a másik, s ezek szerint még igencsak a felfedező korszakban van. Nem vagyok az a típus, aki kölyköket marcangolna szét az éjszaka közepén. Nem, ez távol állt tőlem. Igencsak távol. - Csupán csak egy üdítő, esti szaladást akartam véghezvinni az éjszaka folyamán. Megleptél a jelenléteddel kissé, úgyhogy ha netalán megijesztettelek volna, elnézésedet kérem. Megengedtem felé egy mosolyt. De ekkor összeráncoltam a homlokom, mert eszembe jutott valami. - Tudja bárki is, hogy te itt vagy? - kérdeztem tőle. A Teremtője, vagy Mentora aggódhat érte. Márpedig akkor haza kellene szépen tessékelnem a kicsikét. - Tudom, kölyökként felfedezni kell a világot, de remélem érzed, hogy ez felelőtlenség volt tőled. Ez az esti séta. - nem volt hangomban kioktatás, sem fedősség, olyan nyugodt voltam, mint egy háborítatlan hegyi tó, de tudnia kellett, hogy ez bolond dolog volt tőle. De aztán ismét elmosolyodtam. - Bár a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem igaz?
Ahogy szavakban is jelzi felém, hogy semmi rossz célja nincs velem szinte már teljesen megnyugszom. A farkas kölyök meg tovább szaglászik a hím körül és egyre közelebb merészkedik hozzá, míg végül csak pár méter választja el őket. Ahogy a kölyök kutyák is barátkozni szeretne vele, de még a játszadozást sem vetné meg. -Mivel mindenki alszik, így nem hiszem. Nem akartam senkit sem felkelteni. Attól, hogy még én nem tudok aludni másnak nem kell éjszakáznia mellettem.-De ahogy folytatja a gondolatmenetét kezdem egyre rosszabbul érezni magam. Teljesen igaza van. Valaki, vagy valami veszélyesebbel is találkozhattam volna. James sem tudja, hogy hova mentem így nem is tudná, hogy hol keressen, ha bármi is történne velem. Úgy tűnik a felelősség eme típusát még mindig nem sikerült megtanulnom. Cselekedtem a nélkül, hogy végiggondoltam volna a történéseket. Remélem ezt Jamesnek sikerül kinevelnie belőle. -Igazad van! Valóban ostoba ötlet volt a részemről. Nem gondoltam végig, csak annyit tudtam, hogy ki kell mozdulnom a levegőre.-Talán a kölyök miatt is jöttem kis sétálni. Nem tudom. A lényeg, hogy szerencsém volt, hogy csak ezzel a férfival futottam össze. -Szabályok? Nah igen, ha élni akar az ember akkor illene betartani őket, ha csak nem képes egy mozdulattal kettéhasítani egy sziklát.-És mivel egyelőre én erre képtelen vagyok és szerintem a későbbiekben sem fog menni jobb lenne hallgatnom Jamesre és betartani azokat a bizonyos szabályokat. -Esetleg megkérhetlek rá, hogy visszakísérj? Nem akarlak feltartani, de legalább a vissza fele úton biztonságban lennék és nem harapnák le a fejem amiért ilyen hülye voltam.-Jamesnek azt mondhatnám, hogy nem voltam egyedül, így nem kell nagyon kiakadnia...Na jó igaz ezt a palit nem is ismerem és lehet, hogy nem is tagja a falkának...De akkor miért itt futkorászik?
Farkasom továbbra sem moccan, figyeli a kicsit, majd lazán megrázza magát. A kölyökre néz, s mikor megérzi, hogy a másik játszana is, szelíden bele megy. Közelebb lép, de nem úgy, hogy megriassza a másikat, s játékosan felemeli a mancsát a másik felé, majd leteszi a hóba. Ha másik veszi a lapot, s játszani kezd, farkasom örömmel belemegy. Nem kell mindig a megtestesült szoborként viselkednie, és néha ő is játszhat. Ahogy a mondás is tartja: Öreg farkas, nem vén farkas. - A szabályok útmutatók, és védelmet szolgálnak. - vállat vonok - Ha nem tartod be őket, saját károdon tanulsz. De van úgy is, hogy köteles vagy szabályt szegni. - mondom mosolyogva. Na, kellett ezt mondanom. Tény, én sosem tartoztam a nagy törvénykönyvek betartójaként számon tartva, sehol. Volt is belőle párszor bajom, de ilyen voltam. Ez van. Mégis élek. Kérésére ösztönösen bólintok. Jót akartam, ez bennem volt mindenki felé. - Persze, egy darabon elkísérlek. - mondom neki, és ha elindul, mellé lépve sétálok. - Amúgy, szólíts Ravennek. Benned kit tisztelhetek? Ha nem mondja meg, akkor sincs semmi gond. Legfeljebb kölyöknek fogom szólítani, és ennyi. Miközben sétáltunk, a hold megvilágította az utat. Belegondolva, a lány, jó messzire elkóricált. De tényleg. Halkan, szinte szótlanul megyek mellette. Farkasom nyugodtan körbelengte a másikat, és ha a másik még játszott, akkor ő is. Az éjszaka hideg volt, de én mégis, szinte üdítőnek találtam. Magamba szívtam az erdő illatát, és némaságát.
-De nem mindig kapsz újabb esélyt a „megtanuláshoz”. Tudni kell, hogy mik azok a szabályok, amiket meg lehet szegni és mik azok, amiket ha sokáig élni akarsz jobb ha betartasz. Tudom én most nem vagyok egy jó példa, mert valóban ostobaság volt tőlem kijönni, de volt bennem egy olyan naivság, hogy a falka területén sok minden nem történhet velem.-De ezek szerint tévedtem. James sem örülne a dolognak tudom, de semmi kedvem nem volt a házban maradni. A friss levegő legalább jót tesz meg a kölyök is kiélvezheti a dolgot. Oké lehet, hogy nem vadászhat, de legalább a szabadban lehet. -Köszönöm!-Kedves tőle, hogy rám áldozza az idejét, pedig nyugodtan elmehetne. Igazából visszatalálok a házhoz, de mellette talán nagyobb biztonságban leszek. -Oh én Masako vagyok!-Egy gyors mozdulattal oda is nyújtom felé a kezem, hiszen az illem így kívánja. -Amúgy te nem itt élsz a farkaslakban, vagy micsodában? Csak mert úgy beszélsz, mint aki nem is tartozna ide.-És ha nem tartozik a falkához, akkor mit keres errefelé? Nem fél attól, hogy valaki megtalálja és nekiesik? Azt hiszem még lesz miről faggatnom Jamest.
- Nekem meg aztán mondhatod. - teszem zsebre a kezeimet, miközben hallgatom - Nem vagyok nagy szabály betartó, és láthatod, mégis élek. Sose szerettem az efféle béklyókat, de nem kell rám hallgatnod. Lesz még bőven időd arra, hogy magad megtanuld a dolgokat, a saját tapasztalataidból. Mindenki máshogy látja ezt, és ez így volt rendjén. Én elfogadtam, mindenki életfelfogását, törvényekhez való viszonyát, hisz az évszázadok során megtanulja a farkas, hogy nem erőltetheti a maga életformáját mindenkire. Én sem tettem ezt, de azt gyűlöltem, ha más "jobb" belátásra akart vinni. Hagyjanak az effajta hülyeségekkel. Én sem parancsolok már egy ideje senkinek, hát más se tegye ezt felém. Hálálkodására csak egy fejbiccentéssel válaszolok. Elvégre, ez semmiség, nem nagy dolog. Mancsát elfogadva fogadom az üdvözlést, s neve hallatán mosolyra húzódik a szám. - Masa... Szép neved van, kölyök. Mikor kérdez, egy pillanatig csendben megyek mellette, de végül válaszra nyitom a számat: - Nem élek itt, mert nem ide tartozom. - felelek egyszerűen, de hangomban nincs komorság, csupán a tényeket közlöm. Bár tudom, ezzel a válasszal kész kérdés lavinát indítok el a kölyökben, de nincs mit rejtegetnem, meg aztán, nekem is új ez a helyzet. Ha akar még valami kérdezni, úgyis válaszolok.
Lesz még bőven időm. Nah igen még ezt is meg kell szoknom. Vajon hogyan fogom elfogadni, elviselni a több száz éves létet? Oké tudom van aki mindent megadna azért, hogy szinte örökké éljen, de ez mind a mellett, hogy jó is valamilyen szinten borzalmas is lehet. A családod meghal, minden barátod aki csak sima ember volt meghal...És maradsz te egyedül. Elvégzel millió iskolát, ha úgy adódik, vagy elvállalsz ezernyi munkát...Igazodnod kell a változásokhoz. Ott van például James! Egy hóhérból, boncolóból lett egy igen jó fej, kedves és értelmes ember, akiről álmodban sem hinnéd, hogy annyi mindent megélt már. Amíg nem tudtam, hogy milyen élete volt egy tök átlagos, modern férfiként tekintettem rá. -Hogy lehet megszokni ezt a rengeteg időt? Vagyis az ember nem borul ki a miatt, hogy ilyen sokáig él?-Lehet, hogy még nem ismerem őt nagyon, de van egy olyan kisugárzása, amitől úgy hiszem, hogy ő is sok mindent átélt már és sok kérdésemre meg tudja adni majd a válaszom. -Oh köszönöm, bár inkább anyámat illeti a dicséret. Ha jól tudom őt választotta ezt a nevet nekem!-Vagy legalább is így mesélték nekem már kiskoromban is és én meg elhittem. A válaszán meglepődöm. Erre nem gondoltam volna. Tudtommal ilyen helyen, csak a falkatagok lehetnek jelen...Bár lehet, hogy rosszul emlékszem a dolgokra. -Az hogy lehet? Mármint szabad lenne neked itt járkálnod? És akkor hová tartozol?-Kíváncsiságom kissé gyermeki, de talán ebben a helyzetben nagyon is elfogadható.
Kérdésére elgondolkozva léptem tovább. - Sokszor vannak nehéz pillanatok. Nagyon- nagyon sokszor. - mondtam - De tudod miért nem őrülsz bele? Mert ugyanakkor a jó is többször kopogtat az ajtódon. Rengeteget tanulhatsz, utazhatsz... És számtalanszor alkalmad nyílik emberek megismerésére. Tapasztalatokkal gazdagodsz. S ha mindez nem elég, egy bolond bundás is kísér a maga önnön valójával. Áldás, és átok is ez. - mondtam mosolyogva. - Édesanyádnak volt érzéke a széphez. - pillantottam rá. Miközben tovább sétáltunk, farkasom játékosan követte a másik farkasát. Nyugodtak voltunk, az éjszaka csöndje körbeölelt minket. Újabb kérdésére felnevettem. - Nem, nem lenne szabad. De ahogy mondtam, nem vagyok nagy szabály betartó. Az erdő mindenkié. Még sehová nem tartozom. Ám az idő teltével, talán majd fogok ismét. - rejtélyes mosoly villant át arcomon. Tovább haladtunk a fák között. A hűvös esti szél játékosan rázta meg a fák ágait.
-De egyszer minden helyen jársz majd és sok embert megismersz már. Amit meg a bundást illeti nekem még meg kell vele barátkoznom. Egyelőre inkább átokként élem meg mind ezt, mint ajándékként. Tudom vannak akik e miatt hülyének, vagy ostobának tartanak. Nem hibáztatom őket. Egyszer gondolom majd én is meglátom a szépet ebben az életben. Amúgy meg a sok utazás nem is hangzik rosszul. Mindig is szívesen körbeutaztam volna a világot, hogy minden helyez megismerjek. Talán majd ha elég érett leszek hozzá egyedül is elhagyhatom a várost.-No nem mintha emberi énem nem lenne elég érett hozzá, csak még a városba sem engednek le egyedül a bundás miatt, így meg kell mindent tanulnom, ha szabadságot akarok. -Igen volt!-Egy kis mosoly is feltűnik az arcomon, de mind e mellett a szomorúság is kitükröződik a tekintetemből. Ha anyámra, vagy apámra gondolok a boldogság mellett mindig ott van a fájdalom is. Ennyi év után sem tudtam teljesen túllenni az elvesztésükön. -Oh értem! Nos ha az megnyugtat tőlem nem kell tartanod! Nem foglak elárulni. Mégis csak neked lesz köszönhető, hogy egyben visszaérek! Amúgy meg valóban igazad van, de az állatok között is megvan az a bizonyos területvédés és néhol kell is.-Élvezem a beszélgetést és igazából nincs is kedvem visszamenni a szobámba. Ha lehetne reggelig beszélgetnék vele, de akkor félő, hogy James dühös lenne amiért nem talál a helyemen. -Remélem majd legközelebbi találkozásunk alkalmával, már eme falka tagjaként köszönthetlek.- Ez az esti séta nem fárasztott el engem, inkább ellenkezőleg felfrissültem tőle, de csöppet sem bánom. Jó kint lenni, amióta a kölyökkel vagyok összezárva egyre több időt töltök kint a szabadban és egyre többször döbbenek rá, hogy milyen nyugodt és békés.
- A világ változik, Masa, és mindig tud újat mutatni. Ahol egyszer falucska volt, ott hatalmas város terjeszkedik, ahol pusztaságra lelsz, ott erdőség veszi át az uralmat. Minden változik, ahogy az emberek is. Talán csak az ijesztő, hogy ráébredsz, te vagy az, aki örök marad. De igazából, belül te is változol. Nem baj, hogy most még nem tekinted ezt az életet ajándékként. Találkoztam már olyannal, aki nem akarta sose elfogadni, hogy farkassá vált. Desertoröknek nevezik a farkasok őket. De előbb vagy utóbb úgyis szembe kell nézned a Fenevadaddal, elvégre ő a te részed. Elcsendesedtem, és figyeltem, ahogy a nagy épp játékosan megcsípi a kölyök fülét, aztán tovább halad a kicsi mellett. - Azt hiszem, nem kell sokat várnod. Egy idő után, minden farkas a Wagabondok útjára lép. Világot látni szép dolog, sokat tanulhatsz. Szavaira rá pillantottam, és elmosolyodtam. Igazából, ha be is árul, nem tudnának sokat kezdeni az infoval. Aki rám ismerne az elmondásából, tudná, ki vagyok. De mégis, hálásan néztem rá, őszintesége végett. - Köszönöm Masa! A terület védése ösztönös, territórium, vadászhely védelme. Persze, hogy kell, csupán akkor van probléma, ha valaki a védelem alól kibújva lép le, szó nélkül. Nem voltam goromba, de érezhette, hogy most rá értem. De ezzel semmi probléma nem volt, de tény az is, hogy sok szerencse kellett ahhoz, hogy velem fusson össze. Ha esetleg olyan farkas talál rá, aki nem szívleli az Ősöket, egészen biztos, hogy nem éri meg a hajnalt a kislány. Utolsó mondatára kicsit meglepődtem. Nem tudtam, mit mondjak erre. Nincs fél órája, hogy megrémítettem, és rögtön bizalmat fektet belém, és örömmel látna a Falkájában? Hát... kölyök. - Talán így lesz. - mondtam végül. Csend vett körül, nyugodt voltam. De mégis, a kíváncsiság is ott lapult mögöttem. Bár igaz, alig ismert, mégis úgy döntöttem, kérdezek valamit: - Akkor is örömmel találkoznál velem, ha nem Ős lennék? Érezhette, hogy nincs semmi megbújó dolog a kérdés mögött, csupán kíváncsi voltam a válaszára.
-Igen ezt mind tudom és nem is akarom örök életemben gyűlölni a bennem lévő farkast. Bízom magamban annyira, hogy majd rá fogok jönni egyszer, hogy most már ő is az életem része és nem mint egy külön álló lénnyel kell vele foglalkoznom,hanem mint az egyik énemmel. Csak ez nehéz lesz megérteni és elfogadni. Bevallom őszintén, bár nem tudom ezt mennyire szabad, vagy illik, de már tudtam erről a világról az előtt is, hogy beharaptak volna. Már akkor megmondtam, hogy én nem akarnék ilyenné válni....De azután mégsem kegyelmezett nekem a sors. El kell fogadnom és el is fogom idővel, csak nem megy ez olyan gyorsan, de próbálkozom, mert nem akarok csalódást okozni a beharapómnak. Kockáztatta az életét értem, így az a minimum, ha mindent megteszek amit csak tudok.-Egyelőre igen úgy vélem, hogy leginkább a tanulás, a kitartásom James miatt van. Ha már ennyit küdött értem illene meghálálnom valamivel és kezdetnek azt hiszem ez bőven elég. - Wagabondok: Azok kik? Még sosem hallottam ezt a nevet!-Mondom kissé elpirulva. Talán már illene tudnom, hogy kikről is beszél. James mesélt már a különböző rangokról, de úgy emlékszem őket még nem említette meg nekem. -Igen tudom! Máskor nem leszek ilyen felelőtlen. Megpróbálok mindig csak napközben elkóborolni, de akkor sem túl messzire. Bár sajnos én sosem voltam az a személy, aki sokáig egy helyben tud maradni....De tényleg jobban fogok vigyázni erre és legközelebb csak engedéllyel, vagy társaságban indulok el sétálni ezekben a sötét órákban.-Vagy bent maradok a házban ahol senki sem támadhat meg, maximum csak leüvöltik a fejem, hogy miért mászkálok fel-alá. -A beharapóm mesélt nekem a másik falkáról, de nem tudom pontosan mi is a helyzet velük kapcsolatban. Csak annyit, hogy nem szívleljük őket...Viszont úgy vélem, hogy egy személyt nem az határozza meg, hogy milyen csoportba kerül. Vagyis persze az is befolyásolhatja a későbbiekben a jellemét, de ha továbbra is ilyen leszel és nem akarsz majd megölni, akkor igen örömmel látnálak akkor is....Tudod kicsit olyannak érzem ezt az egészet, mint a Rómeó és Júliát. Attól még, hogy egy másik családból származik valaki nem biztos, hogy rossz ember.-Persze Ravennel nem fogunk járni és nem vagyunk szerelmesek, de talán ez a legjobb példa erre az egészre.
- Büszke lehet rád a Beharapód. - mondtam ránézve, és érezhette, hogy komolyan gondolom. A szavai arról árulkodtak, hogy nem veszi ezt félvállról, és tudtam, hogy nem hazudik. - Ha ebbe kapaszkodsz mindvégig, kiváló farkassá válsz majd. - mondtam, s figyeltem, ahogy farkasom baktat a kölyök mellett. - A Wagabond a világjáró farkas. Aki felfedezés, tanulás, kíváncsiság céljából válik ki a Falkájából. De persze csak akkor válhat Wagabonddá valaki, ha elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. - mondom elmosolyodva, és cseppet sem zavar, hogy nem tudja, mit jelent ez a szó. - Jó annak lenni, izgalmas fiatalként. De egy idő után a farkas megtanulja értékelni a Falka jó tulajdonságait is. Következő szavain jót derültem, elképzeltem, ahogy kirángat egy idősebb farkast az alvóhelyéről esti séta címszó végett. - Helyes, sajnos ez a kölyök léthez hozzá tartozik, de egy idő után úgyse lesz már rá szükséged. - mondtam mosolyogva. A kérdésemre tett válasza örömmel töltött el. A hasonlatán ismét csak felnevettem. - Örülök, hogy így gondolod. Hála az égieknek rajtad kívül sokan gondolják még így. Engem is beleértve. Őszintén szólva ostobaságnak tartom ezt az ellenségeskedést. Még nem tudom, egyáltalán érdemes-e bármelyikhez is csatlakoznom. A középút híve vagyok. De egy biztos, bárkihez is kerülök, szívesen beszélek veled, bármilyen pecsét alá is kerülök, és elhiheted, nem fogok másként tekinteni senkire. De persze tudtam, bárkihez is kerülök, sok veszéllyel, kockáztatással fog járni, ha a másik tábor tagjaival akarok találkozni. tisztában voltam vele, hogy egyik Falka sem támogatja az ilyesmit. De nem voltam az a fajta, aki megrémülne az ilyesmitől. Miközben sétáltunk, a holdsugár a Farkaslak vonalait kezdte megvilágítani, s az Ősök szaga is megcsapta az orromat. Megálltam a határban, ahol még biztosan nem érezhették meg a közelségemet. Nem rántottam fel a pajzsom, de jobb, ha nem maradok itt sokáig, nem azért, mert tartottam volna bármelyikőjüktől is, csupán Masat akartam megóvni az esetleges szidástól. - Örülök, hogy összefutottunk Masa! Remélem, még lesz rá alkalom. Vigyázz magadra, és óvatosan a csavargásokkal! Most pedig menj, nehogy észrevegyék, hogy eltűntél. - mosolyogva nyújtottam mancsom búcsúzásra, s ha elfogadta, gyengéden kezet ráztam vele. Farkasom egy apró fejbólintással búcsúzott a kölyöktől. Ha elindult az épület felé, még figyeltem, ahogy eltűnik az ajtóban. Aztán szép lassan elindultam visszafelé, haza felé. Az este eseményei játszódtak le újra és újra a szemeim előtt. A Hold ragyogott, de a horizonton, már feltűntek a nap első, halvány sugarai...
Meglepettség, de egyben nagy öröm tükröződik az arcomról, ahogy hallgatom őt. Ilyet se mondta még nekem, pedig ez sokat segít. Ha ő látja bennem a lehetőséget, akkor csak sikerülhet! -Köszönöm szépen! Remélem, hogy majd az lesz.-Jól érzem magam. Végre valaki, aki nem csak a kölyköt látja bennem. Ez már hiányzott nagyon is. -Ez jól hangzik! Világot járni...Bár mondjuk én nem viselem el sokáig a magányt. Én tipikusan társasági lény vagyok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a középpontban szeretek lenni, csak élvezem, vagyis legtöbbször élvezem, hogy vannak körülöttem.-És Manhattanban sok barátom is volt ennek köszönhetően, nem csak olyanok akiket inkább ismerősnek nevezel..Nem igazi barátok, akik mindent megtesznek érted. A fák között megpillantom az épületet. Hát vissza értünk. Valahol sajnálom a dolgot. Szívesen beszélgettem volna még vele, de valóban ideje lenne visszamennem a szobába. Nem akarom, hogy James kiboruljon, vagy esetleg megijedjen. -Én is remélem, hogy még összefutunk. Nagyon jó volt veled beszélgetni. Köszönöm, hogy nem bántottál és elkísértél! Ígérem vigyázok magamra. Neked meg további kellemes estét, vagy más lassan napot kívánok! Szia!-Azért még egy ölelést és egy puszit is kap tőlem. Megkedveltem ez a pasast. Lehet, hogy az elején a rémület fogott el, de ne ítélj első látásra!!! A búcsú végén hátat fordítok neki és már be is vonulok a házba. Csendes léptekkel megyek végig a folyosón, majd még csendesebben bújok vissza az ágyamba. Az álom most már könnyebben jön a szememre, majd felkelni lesz érdekes.
Amikor valaki eltűnik túrázás közben a környéken, akkor általában minket, az önkéntes keresőcsoportot is ki szokták hívni, hiszen a mi kutyáink már nem egyszer bizonyították rátermettségüket egy-egy hasonló esetben. Akár hó borította a tájat, akár nyári időjárás uralkodott nálunk, mind a két körülmény mellett megállták a helyüket. Ezért voltunk olyan eredményesek, és ezért tüntettek már ki néhányszor bennünket. Ma, amikor kaptam reggel a telefont, még alig nyitottam ki a szemeimet, odakint azonban már javában világos volt, mint általában ilyenkor. Valahogy már sikerült megszoknom, hogy sokszor még éjszaka is világos van a világnak ezen a részén, míg máskor napközben van annyira sötét, mintha este lenne minden pillanatban. Nem valami egyszerű, sokszor a kutyáimat is meg szokta zavarni, de azért kibírható szerintem. Reggel legalább könnyebben magamhoz tértem, és egészen értelmesen voltam képes beszélni a telefonban, amikor Jerry felhívott, főleg azért, mert egyből lázasan kezdett dolgozni az agyam, amikor meghallottam, hogy mi volt ilyen fontos ezen a korai órán. Egy idősebb férfi eltűnt az egyik hegyhez közeli házikóból. Nem sokat tétlenkedtem, hanem már egyből tárcsáztam is Emilyt, aki a forródróton nálam volt a következő. Hallottam az ő hangján is, hogy fáradt, úgyhogy elég valószínű volt, hogy hozzám hasonlóan csupán most tért magához. A mindig vidám, harmincöt körüli nő ilyenkor hirtelen olyan komollyá tudott válni, amennyire egy ilyen munka megkövetelhette. Bő húsz perc múlva már meg is álltam a kocsimmal a hirtelen felállított tábor mellett, valahol az erdő közepén, egészen pontosan a háznál, ahonnan a férfi eltűnt. Sátrak voltak, adóvevők, térképek kiterítve, megjelölve különböző útvonalakkal és lehetséges területekkel, amerre megtalálhatjuk az áldozatot. Még mindig nem voltam egészen a toppon, de szerencsére termoszból osztogattak nekünk forró kávét, úgyhogy ez jelentősen megkönnyítette azt, hogy készen álljak az indulásra. Ma Poet hoztam magammal, és látszott rajta, hogy nagyon jól tudja, mi lesz a feladat. Kicsit türelmetlenül toporgott mellettem, mint aki nem tud mit kezdeni magával. Izmai olykor-olykor megfeszültek, majd elernyedtek, de a heves farkcsóválás nem maradt abba. - Mennyi ideje tűnhetett el? – kérdeztem közben az egyik rendőrtisztet, aki fel-alá téblábolt körülöttünk. Igen, ilyenkor általában a rendőrséget hívták ki először, utána riasztottak minket vagy a hegyi mentőket. Vagy mind a két csapatot, a terület nagyságától függött. Mint most kiderült, az utóbbiak is idekint voltak. Láttam a dzsekijeiket, amikben mindig flangálnak, a hegyi mentős felirattal a hátukon. Csak a fejemet ráztam meg, majd az egyik térkép fölé hajoltam. - Úgy hat órája, azt mondta az unokája. Este még beszéltek telefonon késő este… - kaptam meg idő közben a választ, mire csak bólintottam. - Hoztak már ki néhány ruhadarabot, hogy a kutyák megszagolhassák? – kérdeztem, mert eddig sehol nem láttam egyetlen zacskót sem, amiben benne lett volna egy, az eltűnthez tartozó tárgy. - Azt hiszem, hogy még nem, de biztosan mindjárt megkapjátok, és aztán indulhattok is. Hányan vagytok most itt? – kérdezte George, mire én körülnéztem, és gyors fejszámolást végeztem. - Ha minden igaz, akkor öten fogunk keresni, egy ember pedig itt marad és tartja velünk a kapcsolatot az adóvevőkön – elgondolkozva meredtem magam elé, aztán felpillantottam az egyenruháját ezúttal mellőző rendőrre. - Akkor biztosan kaptok magatok mellé egy-egy hegyi mentőt, a biztonság kedvéért… - önkéntelenül is vágtam egy grimaszt, de aztán hamar rendeztem is a vonásaimat. - Nagyszerű! Remélem, lassan indulhatunk, a kutyák már nagyon nyugtalanok, és minél több idő telik el, a nyomok annál jobban ki fognak hűlni, mielőtt még rájuk találhatnánk – ingattam a fejemet. Poe a lábamhoz dörgölőzött, én pedig lehajoltam hozzá egy pillanatra és megvakargattam a füle tövét. Csokoládébarna kutyám legalább annyira szeretett volna elindulni, mint én.
Mikor az ember a nap folyamán először ejtené ki a száján, hogy "ezt a napot már nem ronthatja el senki", tuti, hogy akkor jön a telefonhívás, hogy baj van, szedjem a cuccomat és húzzak be a melóhelyre, mert különben csak! Inkább nem akartam megvárni, hogy mi a pontos oka, mit jelent az a csak, helyette fogtam a fekete Camarot, és már hajtottam is az irodába, hol megkaptam az eheti egyetlen feladatomat... előkeríteni egy vénembert a hegy rejtekéből. Meglepő módon ez a hét sokkal lazábban telt a megszokottnál s én nem is voltam rest ezt kihasználni. Most viszont action van, úgyhogy irány a tett helyszíne.... Nem kell sokáig köröznöm az épületben ahhoz, hogy rögtön felszólítsanak rá, hogy öltözködjek és induljak a többiekkel együtt fel az erdőségbe, hogy ott csatlakozva a keresőkhöz, megtaláljuk a férfit, aki volt olyan kis pajkos, hogy éjjelek évadján elcsámborgott otthonról, és gyanítom, hogy a feje se a régi már, így nyilván eltévedt. Az, hogy farkas támadás történt volna, azt nem tudom elképzelni, már rég tudna róla mindkét falka és ettől lenne hangos a két fél területe. Amint kikeveredünk a megadott célponthoz, ott rögtön kapunk egy kis útbaigazítást első körben a rendőröktől, hogy milyen úton módon tűnt el az alak, ki látta utoljára és még sorolhatnám. Annyi biztos, hogy én nem fogom ölben lehozni! Amint végighallgatom az unalmas szentbeszédet, már fel is húzom a vörös alapon sárga és fehér fényvisszatükröző overált, hogy aztán némi morgással fejezzem ki nemtetszésemet a felesleges beszéd miatt. Nem arról van szó, hogy őrült munkamániás, sokkal inkább arról, hogy ezt a felesleges csevejt megoldhatnánk távkapcsolatban is, mondjuk adóvevőn, miközben keressük a férfit. Ezzel csak a drága időnket vesztegetjük. Amint befejeződik a felesleges hablaty, már mutatnak is egy szomszédos sátor felé, hogy ott fogom találni azt a személyt, akivel el kell indulnom. Az ismerős arc láttán sikerül valamilyen szinten megnyugodnom. Szerencsére nem egy félnótást kapok, akit majd úgy kell lekönyörögnöm, szép szavakkal becézgetve egy szikláról, mert nem mer lemászni. A beakadt cipzárral szerencsétlenkedve indulok el a nő felé, hogy üdvözölhessem és vigyorogva - még mit nem? - bejelentsem, hogy ő lesz az a szerencsés, aki élvezheti nem túl jólelkű személyem minden báját. - Josephine - biccentek neki belenézve a szemébe, de ezzel együtt már fordulok is a rendőr felé. - Szerintem hagyjuk a felesleges szócséplést, és induljunk! Ha szerencsétlen öreg megsérült, akkor jobb lenne mihamarabb megtalálni - magyarázok határozottan, le nem véve tekintetemet az alakról, mintha a puszta létemmel próbálnám elhitetni vele, hogy komoly lehet a gond. De ha van elég esze hozzá, akkor nyilván ő is tisztában van ezzel. - Indulhatunk? - fordulok immáron Jo felé, s felé sokkal lágyabb, figyelmesebb pillantást közvetítek, mint ahogy azt előbb a másikkal tettem. A kutya izgatott toporgása láttán én magam is kezdek egyre inkább fellelkesülni, bár ezt inkább csak a bennem rejlő vadállatnak, a farkasnak tudom be.
Alapvetően engem egyáltalán nem lehetne azzal vádolni, hogy türelmetlen lennék. Általában nagyon nyugodt szoktam maradni, méghozzá jó hosszú ideig. Csak bizonyos, szélsőséges esetekben szokott előfordulni az, hogy elveszítem a józan ítélőképességemet és teljesen kikelek magamból, szokásaimtól eltérően. Amikor valakit meg kell keresnünk, valami ilyesmi szokott történni velem, bár azt el kellett ismernem, hogy most is inkább a lábamnál mocorgó kutya volt az, aki nem bírt magával, és nem én. A magam részéről úgy szerettem elkezdeni egy munkát és nekiindulni a vadonnak, hogy minden információnak a birtokában voltam. Ezért is voltam olyan jó kereső, legalábbis a saját, szerény véleményem szerint. Az azonban rendszerint némi frusztrációval szokott eltölteni, ha liheg valaki a nyakamban, és ezúttal nem szó szerint értem. Természetesen a hegyi mentőkre gondoltam. Általában vagy őket hívják, vagy minket. Most nem tudom, hogy miért mind a két csapatot riasztották, de valószínűnek tartottam, hogy történt egy kis kavarodás. Ha már így alakult, akkor legalább segíthettünk egymásnak, hiszen én nem voltam képzett orvos, míg náluk a többség el tudott látni egy sérülést viszonylag könnyedén. Már amennyire a körülmények engedték… Ahogyan a térkép felé hajoltam, már meg is éreztem az ismerős energiát, de még nem pillantottam fel, csak a számomra kijelölt útvonalat tanulmányoztam, fél kezemben a pohárnyi gőzölgő kávéval. Nekem egyébként egészen jó kedvem volt, mindig izgalommal töltött el, ha dolgozhattam, az pedig különösen nagy örömet tudott okozni, ha valakit meg tudtunk menteni. Valakit, aki eltűnt túrázás közben, vagy esetleg úgy, mint ez az öregúr ma. Hogy hajnalban, vagy még késő este, azt természetesen rajta kívül senki nem tudhatta. Talán még ő maga sem. - Jó reggelt, Dylan! Kávét? – kérdeztem szinte automatikusan, de rá pár másodpercre már fel is pillantottam a férfira, és viszonoztam a mosolyát. Mint már említettem, nem nagyon rajongtam azért, ha gardedámot kaptam magam mellé, de egy falkatag jelenléte mégsem zavart annyira, úgyhogy mondhatni örültem neki, hogy Dylan fog ma velem jönni. – Figyelj, ez nem felesleges szócséplés, én akartam megtudni a részleteket… - siettem gyorsan George védelmére, mielőtt még a nagy és erős férfiak itt egymásnak feszülnének. Bizonyára nagyon érdekes összecsapás lenne, csak éppen valószínűleg igencsak rövidke. - Egyébként én is nagyon szeretnék már elindulni, de még nem kaptuk meg a ruhadarabokat, amit a kutya majd megszagolhat út közben, ha elveszítené a nyomot – tettem még hozzá, mielőtt George bármit is mondhatott volna. Ahelyett, hogy megvárnám Dylan válaszát, már fordultam is az előbb említett rendőrtiszt felé. – Mondd, sok idő még, mire megkapjuk a szagmintát? – kérdeztem inkább egy kedves mosollyal, elejét véve a további szóváltásoknak. Vele mindig valahogy kedvesebb volt, bár ezt valószínűleg annak lehetett betudni, hogy én is mindig mosolygósan álltam hozzá a dolgokhoz. Akkor is, ha nagy baj volt kilátásban. - Szerintem mindjárt hozzák… - alighogy kimondta, tényleg jöttek felém a hozzátartozók, az összeszedett holmikkal. – Igen, itt is vannak! – jelentette ki közben a rendőr, én pedig üdvözöltem az aggódó rokonokat, és igyekeztem őket biztosítani arról, hogy megtalálom majd a nagyapjukat. Legalábbis nagyon reméltem, hogy valamelyikünk ráakad majd az elcsatangolt öregúr nyomára. - Köszönöm! – vettem át a zacskóba rejtett zoknit, aztán felvettem a hátizsákom meg a többi felszerelést, és odafordultam a hímhez. – Na, most már indulhatunk! – mondtam vidáman, és az idő közben kiürült poharamat beleraktam a többi használt pohárba. – Keresd Poe, keresd! – adtam ki az utasítást a kutyának, miután lehajoltam hozzá és kinyitottam a zacskót, hogy megszagolhassa a zoknit.
Őszintén meglep, mikor kiérve az adott helyszínre, a kelleténél is több embert látok. Öt rendőr minimum, mellette itt van egy egész önkéntes brigád, valamint mi hegyimentők. Ez már-már nevetséges egyetlen ember életére való tekintettel. Szerintem ha kiküldünk egy két fős kutyás osztagot, már estére lent is lennének egy melegedőben, vagy a kórházban, hogy összeszedjék az öreget. De nem, itt most kint kell lenni húsz-harminc embernek, hogy még csak véletlenül se bízzanak semmit a véletlenre. Vagy esetleg egy kétszázötven kilós emberről van szó, akit majd úgy kell lecipelni fentről? Nem értem. Amint kiválok a tömegből, megcélzom azt a részleget, ahol falkatársam is nagy lelkesen társalog egy rendőrrel. Én soha nem voltam képes túl jó pofát vágni hozzájuk, de ezzel szerintem nem én vagyok így egyedül. Ők se szívlelnek, ami mondjuk nem csoda. - Nem kérek kösz - intek, hogy nincs szükségem kávéra. Jelenleg úgyis túl pörgősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt még fokozni is kelljen. Megelégszek én majd a későbbiekben egy nagy flakon vízzel vagy teával, esetleg majd alkonyattájt egy termosz teával. Kevesebbel ugyanis nem tudom beérni. - Hát, nem tudom... van egy olyan érzésem, hogy itt több volt, mint elég - kacsintok rá a nőre, majd a biztosra, hogy ő mit gondol erről. Nem tetszik a fancsali képe. - Ha már itt vagyunk. Hányan fognak innen figyelni minket? Mármint... tartani a kapcsolatot, az útvonalat figyelni és még sorolhatnám? - volt már alkalom, hogy a bázison maradt ember miatt halt meg egy kétségbeesett hegymászó, mivel az letérített minket a biztos útról, rossz koordinátákat adott meg, valamint olyan vihart jelentett be, ami nem is létezett. Nem akarom még egy kétségbeesett, reménykedő emberemet elveszíteni, aki ki tudja, hogy minek van kitéve. - Ezt mindenképpen vidd magaddal! De ne felejtsd el bekapcsolni is kérlek jó? Ne úgy, mint a múlthéten - makogja előttem Jennifer. Igen, tudom... nem kapcsoltam be az adóvevőt, de mindenki nagyon jól tudja, hogy csak egyetlen rossz szó kell ahhoz, hogy elboruljon az agyam. És ilyenkor jobb, ha nem tudják mi történik... Néha nem árt kikapcsolni azt a kütyüt. - Csodálatos... akkor ne habozzunk - jelentem ki, miközben a helyére csúsztatom a Jennifer által kapott ketyerét. - Néha nem értem, hogy ilyen esetekben miért nem engem alkalmazol keresőkutyaként - jegyzem meg Jo-nak, ahogy egyre eltávolodunk az emberektől és már nem kell attól tartanom, hogy valaki meghallja. - Szerinted él még az öreg? Vagy már javában rágják a kukacok a testét? - szeretem eleinte szemét módon venni a komoly feladatot, mivel ahogy haladunk előre, úgy hangolódok rá, és komolyodok meg annyira, hogy azt mondhassam, tényleg rátermett vagyok erre a feladatra.
Csak könnyedén megvontam a vállaimat, amikor Dylan közölte, hogy nem kér kávét. Nekem aztán teljesen mindegy, de az én szervezetemnek nagyon jól esett így korán reggel mind a meleg ital, mind a koffeinmennyiség, amihez hozzájutott a szervezetem a kávénak hála. Igazából nem ragaszkodtam ahhoz, hogy ezzel indítsam a napot, inkább csak az íze miatt szerettem inni, nem a hatásáért. Ettől függetlenül azonban jól jött az a plusz kis löket, amit a forró fekete elfogyasztásáért cserébe kaptam. Máris könnyebben indultam meg a keresésre, mint korábban. - Úgy tudom, hogy ketten. Egy tőletek és egy tőlünk… - válaszoltam meg a feltett kérdését. Az volt a jó, hogy a legtöbbször nem kellett együtt dolgoznunk velük. Vagy minket hívtak, vagy őket. Még mindig biztos voltam abba, hogy a mai is csak egy véletlen egybeesés volt. Valószínűleg egy ember hívta a hegyimentőket, a másik pedig erről mit sem tudva, minket. Megesik az ilyesmi, csak egy kicsit sok ember tartózkodott itt hirtelenjében, ami engem is legalább annyira zavart, mint a nem messze tőlem ácsorgó hímet. Nem tette szóvá, de azért látszott rajta, hogy neki sincs ínyére ez a dolog. Nekem igazából nem volt vele semmi bajom, inkább azzal, hogy mellénk lettek osztva ők is, mintha mi nem tudnánk megoldani egy ilyesfajta problémát. Nem ez az első keresésünk, hogy amatőröknek kelljen éreznünk magunkat, és nem is az utolsó, ezt biztosra vettem. Amikor végre elindultunk és megjelent szinte a semmiből a hegyimentők egyik hölgy tagja, csak érdeklődően felvontam a szemöldökömet és vetettem egy sanda pillantást Dylanre. Nem szóltam semmit, viszont nem álltam meg azt sem, hogy el ne mosolyodjak. Már csak akkor reagáltam le a kis közjátékot, amikor elég messze jártunk, és ő is megszólalt. - Na, mi az? Nem szereted, ha ellenőriznek? – érdeklődtem, egy kicsit cukkolva őt. Nem nagyon, eszem ágában sem volt éppen most feldühíteni, inkább csak piszkálódni akartam egy kicsit. Más talán nem merte volna megtenni, de én, mint a falka tagja, nagyon is vettem hozzá a bátorságot. Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valószínűleg más esetben is lett volna bennem annyi, hogy elkezdjek vele viccelődni csak úgy. – Egyébként azért, mert egyrészt nem hiszem, hogy különösebben élveznéd a nyakörvet, másrészt pedig nem szoktál itt lenni, amikor én is. Nem is tudom, eddig hányszor volt erre példa… - jegyeztem meg kissé elgondolkozva, közben pedig körül is néztem. Immár semmi más nem vett körül minket, csupán az erdő magasra törő fái. - Én is képes lennék megtalálni az embert, ha nagyon akarnám, de azt hiszem, hogy kicsit feltűnő lenne mások számára. A kutyáimat meg imádom és szeretek az embereknek is segíteni. Ez így megoldható, ebben a formában. Legközelebb viszont nyugodtan átváltozhatsz, de kérlek, ígérd meg, hogy majd köthetek rád egy pórázt, és felcsatolhatok egy szájkosarat – pislogtam rá ártatlanul, a tőlem telhető legbájosabban. – Komolyabb is lehetnél… - böktem oldalba játékosan, a kutya pedig közben előrenyomult, és a földet szinte túrta az orrával, ahogyan követte a szagot. – Amúgy nagyon remélem, hogy él még. Ha él, akkor Poe vagy valaki más egészen biztos, hogy meg fogja találni. Na, meg nagy valószínűséggel mi is elég hamar megéreznénk, ha hulla lenne valahol a környéken, nem? – pillantottam fel, a hozzám képest elég magas férfira.
Kezdőlap
//
