- Ha szeretnéd, muatthatok más közelségeket. - vigyorodtam el a kérdésére. Persze csak hülyülök. Még gyermek. Eléggé felnőtt gondolkodással. Ugrott, s elkaptam. Aztán jöttek a hegyi beszédek. Megint csak. De nem zavart. Örültem, hogy végre egyáltalán beszélgetünk. - Nyugi, nem haragszok rád. Amúgy igenis, elegáns lennék öltönyben. - feleltem neki vigyorogva. Mikor apjáról ecsetelt, elnevettem magam. Észveszejtő, észveszejtő ez a lány. - Örülök, ha látom, mikor apád fülét cibálod. Igazán lélek melegítő. - nevetek tovább. Amint lehajoltam hozzá, s ahogy keze, a kezembe simult, rántott egyet, s maga felett átemelve puffantam a hóban mellette. Pislogtam párat, erre nem számítottam. Tüzes kis bestia. Én meg egy vén fasz vagyok. -_-" Mikor mesélni kezdett, csodálkoztam. Az előbb mondtam, hogy nem akarom hallani, miért teszi ezt. Vagy hülyén fogalmaztam? Esetleg norvégul beszéltem hozzá? Mindegy, végül is nem zavart. Csendben hallgattam mondatait. Az ég kéken ragyogott le ránk. Egész jó időnk van. A hideg hó hűsített. A szemeibe néztem. Aztán felültem, átkaroltam a felhúzott térdeimet, kényelmesen, de még mindig csak hallgattam őt. Néha rá-rá néztem. Nyugodtan hallgattam. Kicsit megtisztelve éreztem magam. Olyan dolgokat oszt meg, ami... ami furcsa mód megnyugtat. Úgy értem, most bízni próbál bennem? Ha nem tenné, biztosan nem mondaná ezt el. Az Őrzőkhöz készült... Hát, eléggé eltért az útiránytól. De harcossá válni bárhogy képes lehet. Igen, tény, hosszú afelé az idő. De nem lehetetlen. A hangjából kihallatszódó határozottság, vágy és kedvesség jól esett. Jó volt hallgatni. Bár kissé szomorúan jutott eszembe, mikor ugyanez a hangvétel volt bennem is. Az apámmal szemben. De egyáltalán nem a Falkáért. Hanem a Világjárásért, a szabadságért. Apám Tarkot akart. Én meg nem akartam. És lám... Apám biztosan örült volna, ha Ashley lett volna a kölyke. Biztosan dagadt volna a mellkasa a büszkeségtől. Határozott, a céljaiért bármit megtesz. S Tark akar lenni. A sors... Elfintorodtam, ahogy a szó elhangzott, de nem mutattam a lány felé. Mikor elhallgatott, rá emeltem sötét szemeimet. Előtte csak apró motoszkálást éreztem a hátamnál, de figyelmen kívül hagytam, most viszont láttam, ahogy keze birizgálja egyik fonott tincsem végét. Nyugodtan mosolyogtam le rá. Csend állt be közénk. - Tudod Ash - fordítom el a tekintetem - kölyökként, mikor még apám szárnyai alatt voltam, ő azt akarta, hogy Tark legyek. Azt akarta, hogy méltó utódja legyek. De én ezt nem akartam. Jobban vonzott a világ, a szabadság, mint az, hogy hűséggel tartozzak magamon kívül bárkihez. Alfaként persze, más lett a véleményem, jó volt azt éreznem, hogy tartozok valahova. De miután meghalt mindenki, aki számomra fontos volt, a céljaim elvesztek. Nekem már nincs kiért, vagy miért küzdenem, s őszintén szólva, kicsit irigyellek is ezért, hogy neked van. - íriszeibe mélyedt a tekintetem - Őszintén kívánom, hogy sikerüljön elérned mindent. És bár valószínű, hogy nem érem meg, de tudom, hogy nagyszerű, és kiváló Tark lesz belőled. Bátorítóan elmosolyodtam, s egy pillanatra megcirógattam a kezét, amivel a hajamat babrálta, de a mozdulat után ismét összefogtam a térdeim. Elemeltem a tekintetem, s egy kicsit hallgattam az erdőt. - Folytassuk, vagy hagyjuk mára? - kérdeztem, mikor ismét rá néztem.
*Szerettem volna válaszolni a szavaira de valahogy nem volt már rá időm, így aztán hagytam is a dolgot és tettem amit kell, hogy aztán megint a hóban kössek ki és ott is maradjak, míg a másik intézkedik.* - Ó a lehető legnyugodtabb vagyok. Ha nem tűnt volna fel, ha épp nem cseszed el az edzés tervem egész nyugtató hatással vagy rám. Ne kérdezd miért... gőzöm sincs, de nem is különösebben érdekel. *Vigyorodtam el, már megint. Az öltönyre már megsem szólaltam. Minek? Úgyis azt hiszem el, amit látok. Akkor meg már úgy is mindegy és aktuálisan adok hangot a véleményemnek. Mikor elneveti magát, tekintetemben boldog fény csillan. Úgy látszik ezt nem ölte még ki a baleset. Ugyanúgy szeretem ha a közelemben nevet valaki, mint amennyire emberként rajta voltam azon, hogy jó kedvet és vidámságot csempésszek mindenkibe.* - Ahham... annak is örülni fogsz, mikor a Tiédet cibálom? * Kérdeztem rá pofátlanul. Nincs kizárva, hogy lesz még ilyen. Felőlem ezer éves is lehet valaki, ha "nevelésre" szorul, akkor biza megcibálom a fülét, mégha képletesen is. Mondjuk fizikálisan vicces lenne és ahogy elképzeltem hogy DArren fülét cibálom és Ő meg még le is hajol, hogy elérjem... na erre nevetnem kellett és újból lágy hangom töltötte be az erdőt. Nos, néha elszórakoztatom saját magam. Mi tagadás... De aztán már ahogy rárántottam, komolyabb dolgok felé haladtunk, ahol már helye se volt nevetgélésnek, mégha nem is szegte komolyabban a hangulatom pozitivitását, de azért kissé megcsappant. És valóban nem kérdezte a másik és még ki is jelentette, hogy nem érdekli vagyis hogy nem akarja, hogy elmondjam. De ez engem hol érdekelt? Úgy éreztem, hogy azért tartozom némi magyarázattal, hogy miért is kell végig szívnia a hetet velem. Mikor mehetne Hawaii-ra nyaralni, pasizni, csajozni vagy mittudomén, hogy milyen életet él. Nos és volt valami más oka is, de az nem érdekelt jelenleg. Nem akartam fejtegetni, maximum megütöm a bokám... megesik, bekötöm, meggyógyul és kinyírom. Mármint Raven, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg "elárulna". Persze önkénytelen piszkálásba kezdtem, ami mutatta, hogy nem épp kellemes a dolog. De ez csak minimálisan látszódott rajtam. Nem azért mert rejtegettem, vagy szándékosan takartam el. Hanem mert sosem voltam az a típus, aki világ elé tárja az érzéseit. Ha valaki figyel, ha valakit igazán érdekel, akkor az látja, hogy mi zajlik szavak nélkül is. Steven mindig tudta és Darren is, bár neki nagy segítségre van a farkasa, aki minden apró nyűgjét megérzi a kölykének. A fonat csak ide-oda siklott az ujjaim közt, de nem is figyeltem rá igazán, pedig tekintetem olykor bizony annak kígyó szerű mozgását követte. Igazából nem vártam reakciót Raventől és a kis csend ezt is bizonyította, hogy nem is lesz. DE aztán mégis. Csendesen hallgattam a szavait, de az ujjam nem hagyta abba a játékát. Egészen addig a pillanatig, míg a hűség fel nem merült. Akkor bizony megállt és már kiélezve figyeltem a másikat, ez nem volt valami biztató, azonban még hallgattam. S egy pillanat múlva válaszoltam. Lassan, nyugodtan mintha minden szavam megkéne fontolnom. Talán így volt, de nem a feladatom miatt. Ettől sokkal önzőbb dolog volt. Féltem, hogy nem tetszik majd a válasz, hogy fájni fog az amit hallok majd.* - Az élet pörög, az emberek meghalnak és születnek. Ahogy a farkasok is. De mindig hagynak maguk után valamit, amit már csak akkor látunk, ha képesek vagyunk túllátni a fájdalmon amit az elvesztése okoz. De az élők élete nem áll, ha nem temetkezünk a gyászba akkor feldugja a fejét az együtt töltött örömök és a boldogság. Az, amit a halálukkal sem vehetnek el tőlünk. Ezeket csak mi magunk vagyunk képesek kiölni, feledni azzal, hogy a gyászba temetkezünk. Nem szabad, hisz ezzel az emléküket sértjük meg. De bár a helyüket senki nem veheti át, de mindig lehetnek újabbak mégha mások is. Most lehet, hogy nincs Raven... de még lehet kiért küzdened. Csak engedd el a gyászod amit a lelkedben hordasz és jobb lesz. Tudom, nagy szavak ezek egy kisembertől... De, alig kicsivel több mint két hónapja vesztettem el a szüleim, egyszerre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoznak, hogy néha nem akarok négy kávét csinálni kettő helyett és csak akkor veszem ezt észre mikor már kitöltöttem. De... nézz rám Raven. Fáj... de csak belül, azonban nem emészt fel. Nem azért mert nem fogom fel, hanem mert elfogadtam, bármennyire is nehéz még most is, de elengedtem Őket és könnyek helyett, már mosolyt csalnak az arcomra ha rájuk gondolok, vagy elszámolom magam és több kávét csinálok. * Mosolyodtam el halványan, miközben felültem, kissé féloldalasan. Egyik kezem a hóban támasztottam meg, míg a másik a fonatról siklott végig a hátán, a vállán keresztül míg végül az arcán állapodott meg.* - Ha hagyod, akkor lesz ismét kiért küzdened, lesz hova tartoznod. A kérdés rajtad múlik Raven... - kezem a szívére siklott, persze csak kívülről - amit itt kell eldöntened. Képes volnál hűséges lenni élőkhöz újra? Képes volnál ide fogadni ismét valakit? Az életed adni ha csak úgy tudod védeni? * Nem tudom, hogy most ezek csupán költői kérdések vagy olyanok amikre szerettem volna választ kapni. Talán mindkettő, hisz szerettem volna választ kapni, azonban tudtam, hogy ezek olyan kérdések melyeket csak idővel lehet megválaszolni. A biztatását szándékosan hagytam figyelmen kívül. Nem azért mert nem esett jól, hogy Ő is bízik bennem ilyen szinten legalábbis, hanem mert Én nem éreztem így. Ezt is csak az idő és a tettek bizonyíthatják be. Nekem is és másoknak is, hogy a belém fektetett hitük reális volt-e vagy sem. A kérdésére sem válaszoltam, még nem tudtam.* - Nem is olyan rég, még másfajta közelséget akartál megmutatni. * S bizony amire korábban nem volt időm válaszolni visszatért. Nem felejtek, még akkor sem ha nem reagálok egyből. Mindössze vannak sokkal fontosabb dolgok melyek előrébb valóak. Kíváncsi voltam, hogy milyenre gondolt, mert nekem gőzöm sincs.*
- Igen, imádnám. Ha már megcibálnád, akkor meg is vakarhatnád a fülem tövét, az egy gyenge pontunk. - mondom, s nevetésem bekapcsolódik az övébe. Hangunktól zeng az erdő, s kifejezetten könnyebbnek érzem magam. Felszabadultnak. Már rég volt így. Nagyon rég. Miután sikerült a hóban landolnom mellette, az érzések kissé megváltoztak. A vidámság nem tűnt el közülünk, de ugyanakkor mindketten tudtuk, hogy ezek már komoly dolgok. A múlt nem változik. Tudom, hogy fel kéne állnom, tudom, hogy el kellene engednem. De még mindig kísért. A drogok és az alkohol nem segített, a banda, a turnék, az egyetem, elfordították az elmém, de Ashnek fogalma sem volt róla, miket éltem át. Mikor az egyetemi előadásról üvöltve rohantam ki, mert egy lány rám pillantott, és Melissa arcát láttam magam előtt. Vagy amikor alkohol és drog mámorban töltött nappalaim során őt láttam az ágyam fölött, ahogy néz, és csalódottan figyel. Vagy mikor vérfürdőt rendezve Helsinkiben a folyóba ugrottam, hogy elmeneküljek a rendőrök elől. S a folyó habjai közt ott találkoztam vele. Helsinki utcáin alkoholtól bűzölögve mászkáltam, drogot kuncsorogva, minden egyes arra járótól. Azok voltak a leglerobbantabb napjaim. És akkor egy fiatal kislány megállt előttem, mikor épp az egyik kukánál kezdtem turkálni a szemétben. Megérintett. S ránézve Melissát láttam magam mellett. Őrjöngve menekültem előle, ő pedig utánam eredt. Üldözött, és nem bírtam vele. Végül kétségbeesésemben átváltoztam, s gyilkolni kezdtem. Bűnöst, bűntelent, asszonyt, férfit... gyermeket egyaránt. Nem bírtam uralkodni magamon. Végül a rendőrség is a nyomomba szegődött, közöttük Őrzők. A folyóba vetve magamat akartam kijózanodni... meghalni. És Melissa ott várt a habok között. Lágyan megérintett, én pedig megakartam ölelni, de nem tudtam elérni. S gyengéd hangon dúdolt nekem...
Ohhh öffne mir, lass mich hinein dein Liebster steht im Mondenschein diese Nacht ist so kalt so öffne mir denn morgen wird's zu spät sein
( Faun - Diese Kalte Nacht )
Én pedig azt hittem, kétségbeesett könnyek és üvöltések között, végre meghalhatok. Végre, nyugovóra térhetek. Nem... A "Sors" kegyetlen, az istenek játéka gyűlöletes. A hajnal fényei a folyóparton találtak, messze Helsinki városától. S a szenvedés nem múlt el. De ezt ash nem tudja. Nem tudhatja. Nem tudja, és ez így jó. De bármennyire is az új élet reményében jöttem ide, és bármennyire is megtanultam uralkodni magamon, s igyekeztem felejteni, a gyász és a bánat ugyanúgy követ. Csak már tudok uralkodni magamon. De nem tudok tovább lépni. Ezért jöttem ide, hogy talán Fairbanks gyógyír lesz a számomra. Talán az apám segít. De nem voltam ebben se biztos. Ahogy semmiben azóta. Melissa emléke kísért. Ahogy reggel is kísértett. És azt hiszem, halálomig kísérteni fog. Nem tudom, hogy felejthetném el... Mikor rám szólt, a szemeibe néztem. Egy fiatal kölyök próbál segíteni. Ugyanakkora bánatot hordozhat magában, de nézd. Él, és igyekszik túllépni ezen. Él, és küzd. Él, és küzd. Ahogy egykoron te is, Raven. Egykoron... Ökölbe szorult a kezem, és elfordítottam a tekintetem. Nem lenne szabad erről beszélni, nem lenne szabad feltépni a sebeket, nem lenne szabad gondolnom se rá! Az istenek legyenek átkozottak, miért kell erről beszélnünk? Nem tudom, mikor, vagy hogyan, de egy pillanatra megremegett a vállam, és meleg kezének érintése végigsiklott a hátamon át, a vállamon keresztül, egészen az arcomig. Mikor arcomon éreztem a kezét, íriszeibe néztem. A tekintete megóvott. Nem néztem máshova, nem láttam senkit, és semmit. Elmélyedtem a szemeiben, és nem maradt semmim. Olyan meztelennek éreztem magam, mint ahogy Melissa előtt régen, a lelkem csupaszon, nyersen ott volt előtte. És nem haragudott már, nem gyűlölt... Csupán fáradt volt, s halni akart. A bánat ott volt benne, de az már felemésztette. De ugyanakkor szememben a remény egy csöppnyi lángja ott lobogott erőtlenül. Nem úgy, ahogy egy élettel teli farkas szemeiben, nem úgy, ahogy egy szívszerelmes szemeiben... De ott volt, ott éledezett. Még akkor is, ha én magam nem voltam ezzel tisztában. Végig tekintetébe néztem, s hallgattam szavait, ahogy a meleg keze a mellkasomra siklott. A szívem ütemesen, nyugodtan vert. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem mindezért a lényem. S a kérdései úgy hatoltak belém, mint a kiélezett ezüst kés. Lehajtottam a fejem, de közben megfogtam a kezét, s a mellkasomhoz, a szívem fölött tartottam a puha kacsót. - Sokkal bölcsebb vagy Ashley, mint én valaha is voltam, vagy leszek. - mondtam ismét felnézve rá, s másik kezemmel megsimítottam gyermeki arcát. Fogó kezem hüvelykujjával megsimítottam a kezét. - Nem tudom Ashley... nem tudom... - suttogtam, de hangomból őszinte keserűség csengett. Tényleg nem tudtam. És nem akartam, hogy hiú ábrándokat tápláljon irántam. Őszintén nem tudtam. Sok év telt el. És sok mindent tettem azért, hogy felejteni tudjak. De nem ment. Még mindig a szemébe néztem. Aztán lassan, megemelve a törzsemet, a homlokára leheltem egy apró csókot. Ez a tisztelet jele. Nekem még ezt tanították hajdanán. - De köszönöm kicsi lány. - néztem a szemeibe, miközben elhajoltam tőle. A szívem nyugodtan vert tovább, de erősebben ütött, mint eddig. Bár én ezt nem éreztem. Aztán elengedve őt néztem rá. Kérdésére halkan felnevettem. - A közelséget biztosan nem én mutatom majd meg neked. - mondtam széles mosollyal - De a Szalagavatódra szívesen elmegyek.
Raven szavaira már nem válaszoltam, csak vidáman megingattam a fejem. Még hogy vakargassam meg, na azt lesheti. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul, de nem reagáltam rá. Mindenkinek nehéz és ha valaki felemlegeti a szüleim, valószínűleg én nem csak szorongatom az öklöm, hanem be is mutatom, hogy miként is szoktam használni, ha valaki olyan veszi a szájára a szüleim, a szeretteim ahogy nekem az nem tetszik. Márpedig ez a téma sosem tetszik az elmúlt időszakban, még akkor sem, ha én magam hozom fel. Rázkódó vállára azonban biztatóan rászorítottam, hisz nincs minden veszve. Keserű, emészt, de mindig lehet jobb, még ha olyan mint volt nem is lesz soha. Láttam a tekintetét, láttam mennyire elveszett, mennyire kereste a menedéket, melyet a halálban remélt. De nem lehet, hogy feladja. Nem menekülhet el, nem halhat azért, mert azt hiszi, hogy így jobb lesz neki. Nem, ezt… ezt nem akartam elfogadni, de leginkább azt a hülye fájdalmat nem akartam, ami furcsa mód ott volt bennem, a farkasomban ennek eshetőségére. Szívem szerint kértem volna, hogy ne nézzen így, hogy ne lássam ezt a tekintetet ismét. Hisz Steven tekintete volt ilyen. Még fel sem fogtam, de Ő nézet így rám, Katherinka halála után. Vagyis állítólagos halála után, mint kiderült. De már él… ott lobog benne az öröm, bánat, boldogság csalódottság… nem mindig felhőtlen az élet, de a negatív érzelmek is érzelmek, amik azt mutatják, hogy az ember él. Szerettem volna ezt látni Ravenében is, de ha Stevennek visszahoztam, akkor az Övébe is sikerül. Nem egy nap, nem kettő, de sikerülni fog. Ahogy lehajtotta a fejét, csak csendesen vártam, miközben másik kezem, ami jelenleg szerintem jégverem volt, ahogy eddig a hóban pihent finoman simított végig a másik arcán. Szavaira azonban megingattam a fejem. * - Az a bölcs ember Rav, aki tudja, hogy mit kell tennie és nem az, aki utólag rájön, Ő más kárából is képes tanulni. Én csak a saját tapasztalatomból beszéltem, hisz Én magam is abból tanultam. De a lényeg, hogy így vagy úgy, de tanul az ember. Te is képes vagy rá és ezekre magad is ráfogsz jönni, még ha nehéz is elfogadni a szavaim. * De ha tehetem, ha már tudom mért ne mondanám el a véleményem? Amúgy sem vagyok olyan, aki befogja a száját. A kérdésemre mint mondtam, nem igen vártam választ, de ahogy kaptam egy kesernyés mosoly bujkált ajkaim szegletében.* - Senki nem tudná megmondani, még Én sem. De ha hagyod, ha nem zárkózol el, akkor előbb vagy utóbb eljön. Lehet, hogy nem ma, nem holnap… de apránként kialakul és eljön az ideje. Észre sem veszed, ha kialakul majd. *Mosolyodtam el halványan. Én sem kötöttem le magam. Én csak és kizárólag Darrennek tartoztam hűséggel, rajta keresztül pedig a falkához. De ez egy másik történet. Hisz Darrenen és a családján kívül senkit nem fogadtam a szívembe innen. * - Nincs mit Raven. Ha bármikor szükséged van valakire, vagy a farkasodnak, akkor megtalálsz. Akár éjjel is... hozzá szoktam.* Hallhatta, hogy komolyan gondoltam. S tudtam, hogy a farkasoknak mire van szüksége, nekem is szükségem van a „társaim” közelségére. Mindenkinek szüksége van rá… Senki sem lehet élete végéig magányos. Abba a farkasa rokkan bele.* - Elmész te a… * Vágtam hozzá egy adag havat, ahogy leesett, hogy mire gondolt közelség alatt és vörösödő fejjel álltam fel megtörölve a kezem.* - Inkább folytassuk… magam nem cseszhetem le, mert nem edzek. * Érdekes lenne, bár magamban szoktam magammal veszekedni. Kissé ránehezedtem a lábaimra, arra leginkább amire az ütést kaptam. Össze nem csuklottam, szóval folyt. köv…*
// Ha nincs semmi, akkor ez a szál részemről vége. Köszönöm a játékot. Ha jössz és tudunk beszélni, máris indítom a következőt. //
Szavai mélyen bennem maradtak, ahogy hallgattam. Egyszer még biztosan hasznát veszem a biztatásának. Igen. Egyszer még. De most nem érzek rá erőt. - Nos, lehet, hogy élek majd ezzel a lehetőséggel. - mondtam kedves mosollyal rá nézve. Igen, lehet, ha úgy érzem, képes leszek éjjel megkeresni, és sétálni vele a Hold világnál. Ha meg nem... mindegy, jól esett az ajánlata. Jól esett, hogy számíthatok valakire. Elvégre, nem vagyok kőből. Mindenkinek szüksége van egy barátra. Mikor hozzám vágott egy adag havat, kezemet védekezően magam elé emeltem nevetve. - Miért, azt szeretnéd, ha én mutatnám meg? - kérdeztem két kacaj között. Amikor azonban felállt, én is feltápászkodtam, s levertem magamról a havat. Rendben. Nos, óra. Megvizsgáltam tekintetemmel, hogy jól van-e, de semmi komolyabb baja nem volt. A kezébe nyomtam a rövid botokat, majd az óra hátra lévő részében különböző ütő, és támadó mozdulatokat gyakoroltattam vele. Egész ügyes, ahhoz képest, hogy most először harcol baranta művészettel. Igyekeztem nem gondolni, az óra alatt történtekre, de a szavai, végig ott csengtek a lelkem legmélyén, egészen a nap végéig.
//Ok, köszönöm az eddigieket! Mehetünk a következő próba tételre! //
Az erdőt járva sétáltam a fák között. Remek holdvilág volt, s üdén, fiatalon éreztem magam. Pajzsom nem tartottam fenn. Vidám lépésekkel haladtam a hóban. A hold fénye kedvesen cirógatta a bőrömet. Egy szál fekete ujjatlan, fejemen a szokásos sapkám, egy kék farmer, oldalán ezüst lánc, lábamon egy Steel bakancs. Egyre lendületesebben haladtam. Fejemben egy dal formálódott. Szabadnak éreztem magamat. Raszta hajamba bele-bele kapott az esti szellő. Üdítő, már-már mámorító érzés volt. Dúdolni kezdtem, a dalt. Farkasom szabadon körbe ölelt, ő is vidáman érezte magát. Egy kis idő múlva egy lejtősebb tisztásra értem, ahonnét a hegyek magasait lehetett látni, ahogy feketén a táj fölé magasodtak. Mélyen magamba szívtam a levegőt. Éreztem, ahogy egyre inkább felfrissülök. Belevonyítottam a levegőbe, az éjszakába. Hangom harsányan, szabadon szállt a levegőben. Énekelve, futva elindultam. Wenn wir uns wiedersehen Hangom erőteljesen, mégis lágyan szállt a széllel, betöltve az egész tisztást, s tova szaladt a fákon is túl. Én pedig futottam. A szél cirógatott, s közben elmém árnyait követve vetettem magam az erdő fái közé. Magam se értettem, pontosan mit teszek. De mit számított? Élveztem. Farkasom szaladt velem, ő is élvezve a helyzetet. Átugorva a kidőlt fa csonkokat, felverve az éjszaka csendjét futottam tovább. Tündérek szárnyai villantak el lelki szemeim előtt. Követtem őket. Nevettem, ahogy hallottam, hogy hangjuk az enyémbe kapcsolódik. Tudtam, hogy csupán képzeletem szüleményei, de csodás volt. Futottam velük, rohantam, hogy nehogy lemaradjak. A dobok s a furulya hangja dübörögve szállta meg lelkem zugait. Vezessetek. Had fussak. Elfelejtettem a bánatomat, szabad voltam. Hejjaaa hejjjaa hejjaaa.... A szemem sarkából láttam, hogy farkasok árnyai csatlakoznák hozzám. Futottak, s rám pillantva biccentettek. Nem... Szívembe egyszerre tört fájdalom, és öröm. A régi Falkám emlékei futottak velem. Hát futottam velük. Az elmém lépre csalt, üldözött, de nem érdekelt. Ha most megállok, rosszabb lesz. Hagytam, hogy az árnyak körbe vegyenek, s futottam velük az erdőn át, az éjszakában. A dal pedig tombolt... Tombolt a lelkem mélyén.
Ma este egyszerűen nem ült álom a szememre. Valahogy nem tudtam kikapcsolni az agyam, ami folyamatosan a jelenlegi helyzetemen és az elkövetkezendő életemen kattogott. Legszívesebben odabújtam volna James mellé, vagy átsétáltam volna Jamiehez, de nem kelthetem fel őket önző célokból. Így inkább csak fogom magam, felveszek valami utcai ruhát és kisétálok a szobából. Az egész farkaslak csendes. Mindenki békésen alszik. Az ajtók előtt elsétálva néhol meghallom a hangos szuszogásokat, vagy horkolásokat. Milyen nagy szerencse, hogy James nem horkol. A friss levegő jót tesz nekem. Az, hogy merre megyek nem figyelek. Tudom nem a legokosabb ötlet sötétségben egyedül mászkálni, de mégis mi történhetne velem most már? Ha minden igaz itt csak falkatagok tartózkodhatnak. Szóval csak nem fog az egyikük megölni engem. Nem tudom, hogy mióta sétálhattam, de azt érzem, hogy már messze járhatok, ám még sincs kedvem visszafordulni. Élvezem a sétát, a nyugalmat. Sosem voltam kint sétálni egyedül a sötétben. Oké a városban sűrűn megtettem, de az más. Ott ilyen nagy nyugalom akkor sincsen... A szél egy idegen szagot hozz felém. Egy újabb farkas, de nem ismerős. Szívem kissé hevesen kezd el kalapálni. Sosem mondtam azt, hogy rohadt bátor lennék. Az esti séta inkább őrültség, mint bátorság. De közben az is bennem van, hogy örökre nem maradhat a fenekemen a tojáshéj. Valamikor nekem is ki kell röppennem a biztonságot adó fészekből. Talán jobb lenne később, de ugye ami nem öl meg az csak erősít. Érzem ahogy az idegen farkas egyre közelebb kerül hozzám. Ami leginkább furcsa, hogy a közeledése gyors. A kíváncsiság győz ebben a pillanatban, így nem fordulok vissza. A tekintetemmel a sötétséget kezdem el figyelni, hogy végre megláthassam az idegent. Nem kell sokat várnom és a szag után már egy alakot is észre veszek. Ahogy azt sejtettem a másik farkas fut, de azt nem hittem volna, hogy emberi alakban. Arra készültem, hogy egy négy lábon álló bundás farkas fog majd velem szemben állni, ám e helyett csak egy férfi fut el előttem. Meglepettségtől ledermedve állok egy helyben és pislogok a férfi után.
Az Őslakos szag megcsapta az orromat. Az agyam, mint egy éppen felébredő, rémült gyermek kirántott a valóságba. Ash? Nem, ez nem az ő szaga. De Őslakos, tehát... Nem hagytam abba a futást, s közelebb érve, egy női alakot vettem ki a homályból. Falkám rég volt tagjai, mint a ködfátylak, hessentek el, a tündérekkel együtt az éjszaka csendjében. A dal elnémult, s lelkem bár még utána kapott, de már nem érhette el. Elnémultam. Lépteim, a ropogó hó a futó talpam alatt, s a levegő vétel, mely bár csöndes volt, mégis úgy éreztem, mintha ez árult volna el. Elszaladva a lány előtt, szemem kéken rá villant. Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak farkasom megmutatta magát. Pár méterrel odébb egy élesebb lendülettel fordultam meg, olyan hirtelen, hogy más már rég orra bukott volna. De farkas voltam, nekem ez ösztönös. Játszi könnyedséggel fordultam, s néhány pillanattal később már a lánnyal szemben találtam magam. Arcáról meglepetés tükröződött, amin túlzottan nem csodálkoztam. Bár Ash által, s az apám nyomán érezhette rajtam az Őslakos szagot, nem voltam benne biztos, hogy ez elég neki. Mély levegőket véve a hirtelen megállástól, néztem rá. Szemeim kéken ragyogtak a sötétben. Hát, nem lehetek egy túlzottan bizalomgerjesztő alak az éjszaka közepén. Farkasom nyugodtan vette szemügyre a másikat. Nem morgott, nem is közelített. Várt. A számon kifújt levegő pára felhőként szállt el előttem. Nem vettem le a szemem a lányról. A futás jól esett, de ez a hirtelen meglepetés nem jött túl jókor. Így most félig átváltozva találkozni egy farkassal... Nem épp túl jó benyomás keltés. Éreztem, ahogy az izzadt póló a hátamhoz tapad a hidegben. Egy kissé libabőrös lettem, de annyi baj legyen. A hideg a legjobb mozgató erő, s ha egyszer norvég az ember, a hidegebb való ellenállás sem egy hátrány. Amúgy, miért is álltam meg? Simán tovább rohanhattam volna. Miért jöttem vissza hozzá? Megingattam a fejem. Hagytam még farkasomat elöl, s nem nyomtam el ezt a fél átváltozást. Nem tudhatom milyen, nem becsülöm le. Bár szerintem érzi, hogy nem most jöttem le a falvédőről. Tekintve, hogy nem volt rajtam pajzs, erre rájöhetett. Nem volt bennem rossz szándék, de a gyanakvás egy idősödő farkashoz hozzá jár. Nyugodt voltam, s hullámaim is így mentek a lány s annak farkasa felé, bár tény, azt sem rejtettem véka alá, hogy meglepett a jelenléte, és most nem épp pozitív meglepettségre gondolok. De az erdő közös, mindenki osztozik rajta. Végigmértem, s vártam.
Ahogy tovább fut az idegen hím kicsit megkönnyebbülök és éppen folytatnám a sétámat, mikor hirtelen megjelenik előttem. A férfi jóval magasabb nálam, így szinte fölém tornyosul. A szívem ezerrel kalapál a mellkasomban. A férfi viselkedése megrémiszt engem és ezt nem is tudom elrejteni előle. Érzem a belőle áradó nyugalmat és meglepettséget, de mind ennek ellenére félek tőle és a farkasom sem reagál másképp. Behúzza fülét,farkát a hím közeledésére. Nem tudom, hogy mit akarhat tőlem, de érzem, hogy nem kellene sokáig itt maradnom. Igaz kell egy kis idő, de végül megteszem az első lépéseket hátrafelé, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Ha akarnám sem tudnék nem ő rá nézni. Valamiért ahogy figyel engem rákényszerít, hogy én is figyeljem őt. -Bo...bocsánat! Nem akartam megzavarni! Vissza is fordulok.-Bár nem merek neki hátat fordítani. Mi van, hogy ha akkor támad le engem? Bár nem érzem azt, hogy ilyen szándékai lennének mégis ott motoszkál a gondolat a fejemben. A hátrálást viszont nem hagyom abba. Lassú léptekkel tolatok továbbra is reménykedve abban, hogy nem kezd el követni engem. Viszont egy ügyetlen lépés miatt sikerül megbotlanom egy nagyobb fűcsomóban, így szépen a fenekemre esek egy hangosabb sikoly kíséretében. Csak ekkor veszem le a férfiról a tekintetem és foglalkozom magammal, mintha ő ott sem lenne, de csak addig, míg felmérem a helyzetet. Szerencsére semmi bajom nem esett, csak a hátsóm kezd el sajogni, de kibírható a fájdalom. Amióta túl vagyok az első teliholdon minden más fájdalom semmi ahhoz képest, amit akkor éltem át.
Éreztem a félelmét, de ezen nem csodálkoztam. Talán bennem is volt egy kicsit a szándék, hogy ráijesszek. Figyeltem, ahogy hátrébb lépett. Farkasom figyelte a kölyköt, de nem közelített, nem támadt. Hullámaink továbbra is nyugodtságot sugároztak felé. Nem szóltam semmit szavaira. Szemeim kéken izzottak a sötétben. A hirtelen mozdulatra, s sikolyra egy pillanatra megdermedtem. Nem tudhattam, esetleg nincs egyedül, s ha Őslakossal találkozok, nem fogom kimagyarázni ezt a külső szemmel sem éppen bizalomgerjesztő szitut. Nem mintha a magyarázkodások embere lennék. Felé léptem, s lehajolva hozzá egyik kezemet nyújtottam felé. Nem akartam rosszat neki, s a kezdeti meglepettségem hullámai is eltünedeztek. - Nem a Farkaslakban kellene mély álmaidat töltened, csajszi? - ha elfogadja a segéd kezem, egy könnyed, de óvatos rántással felsegítem, ha nem, hátrébb lépek, és figyelem, ahogy feláll. Farkasom figyelte az esetleg még mindig félő másikat, leült vele szemben. De szemeit nem vette le róla. - Mit keresel ide kinn ilyen késői órán? Veszélyes alakok kóborolhatnak errefelé. - mosolygok rá. Szerintem ezzel a szöveggel most vagy futásra késztetem, vagy egyszerűen pofán vág.
A félelmem még akkor sem múlt el, mikor felém közeledett, sőt inkább ha tehettem volna pókjárásban elrohantam volna előle, de egyrészt semmi esélyem sem lenne, másrészt meg iszonyatosan hülyén néznék ki. Csak akkor kezdek megnyugodni, mikor felém nyújtja kezét. Meglepődöm a segítségén. Igaz semmi rosszat nem csinált eddig, de rendesen rám ijesztett. Megvoltam arról győződve, hogy bántani fog engem. -Kö...köszönöm!-Megfogom a kezét és feltápászkodom a segítségével. Mielőtt a kérdésre válaszolnák gyorsan leporolom magam, majd felpillantok a férfira. Nálam azért magasabb, bár ez nem nehéz. -De igen ott kellene lennem...Csak...csak nem tudtam aludni és kijöttem sétálni.-Ezért mit fogok kapni Jamestől. Biztosan ki fog akadni, ha megtudja, hogy „kiszöktem” este és egyedül mászkáltam az erdőben. Bár ha jól tudom ez a mi erdőnk, így nem értem mi baj is történhetne...Vagyis nem értettem, míg el nem futott előttem az idegen hím. A farkasom közben érdeklődve lassú léptekkel indul meg a hím felé. Orrával folyton szaglászik és állandóan készen áll arra, hogy elmeneküljön, ha esetleg támadás érné. -Nem gondoltam arra, hogy bármi történhetne ebben az erdőben. De sajnos sokszor nem gondolom végig a tetteimet.-És ezért is szívtam meg oly sokszor. -Öntől félnem kellene?-Oké, hogy felsegített és még nem támadt le rám, de lehet, hogy pont ez a taktikája, bár akkor gondolom nem is árulná el, ha valóban akarna tőlem valamit.
Miután felsegítettem, köszönetére csak biccentettem egyet. Lehunytam a szemem, s elfojtva az átváltozást, ismét normális, sötét barna szemekkel pillantottam rá. Nyugodt voltam, s ez a hideg, de semmiképp sem kellemetlen hullám körbelengte a másikat. - Nyugi, nem kell félned. - engedtem el a kezét, emlékezve riadt tekintetére, s viselkedésére. Farkasom nem mozdult a másik felé, de mikor az megindult, s érdeklődve szaglászni kezdte, farkasom hagyta, had nyugodjon meg a másik. Nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, csak figyel. Hallgattam szavait, majd megingattam kérdésére a fejemet. - Nem, nincs ártó szándékom. - De ezt érezhette is, a pajzsom nem volt fenn. Én pedig éreztem, hogy igen fiatal a másik, s ezek szerint még igencsak a felfedező korszakban van. Nem vagyok az a típus, aki kölyköket marcangolna szét az éjszaka közepén. Nem, ez távol állt tőlem. Igencsak távol. - Csupán csak egy üdítő, esti szaladást akartam véghezvinni az éjszaka folyamán. Megleptél a jelenléteddel kissé, úgyhogy ha netalán megijesztettelek volna, elnézésedet kérem. Megengedtem felé egy mosolyt. De ekkor összeráncoltam a homlokom, mert eszembe jutott valami. - Tudja bárki is, hogy te itt vagy? - kérdeztem tőle. A Teremtője, vagy Mentora aggódhat érte. Márpedig akkor haza kellene szépen tessékelnem a kicsikét. - Tudom, kölyökként felfedezni kell a világot, de remélem érzed, hogy ez felelőtlenség volt tőled. Ez az esti séta. - nem volt hangomban kioktatás, sem fedősség, olyan nyugodt voltam, mint egy háborítatlan hegyi tó, de tudnia kellett, hogy ez bolond dolog volt tőle. De aztán ismét elmosolyodtam. - Bár a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem igaz?
Ahogy szavakban is jelzi felém, hogy semmi rossz célja nincs velem szinte már teljesen megnyugszom. A farkas kölyök meg tovább szaglászik a hím körül és egyre közelebb merészkedik hozzá, míg végül csak pár méter választja el őket. Ahogy a kölyök kutyák is barátkozni szeretne vele, de még a játszadozást sem vetné meg. -Mivel mindenki alszik, így nem hiszem. Nem akartam senkit sem felkelteni. Attól, hogy még én nem tudok aludni másnak nem kell éjszakáznia mellettem.-De ahogy folytatja a gondolatmenetét kezdem egyre rosszabbul érezni magam. Teljesen igaza van. Valaki, vagy valami veszélyesebbel is találkozhattam volna. James sem tudja, hogy hova mentem így nem is tudná, hogy hol keressen, ha bármi is történne velem. Úgy tűnik a felelősség eme típusát még mindig nem sikerült megtanulnom. Cselekedtem a nélkül, hogy végiggondoltam volna a történéseket. Remélem ezt Jamesnek sikerül kinevelnie belőle. -Igazad van! Valóban ostoba ötlet volt a részemről. Nem gondoltam végig, csak annyit tudtam, hogy ki kell mozdulnom a levegőre.-Talán a kölyök miatt is jöttem kis sétálni. Nem tudom. A lényeg, hogy szerencsém volt, hogy csak ezzel a férfival futottam össze. -Szabályok? Nah igen, ha élni akar az ember akkor illene betartani őket, ha csak nem képes egy mozdulattal kettéhasítani egy sziklát.-És mivel egyelőre én erre képtelen vagyok és szerintem a későbbiekben sem fog menni jobb lenne hallgatnom Jamesre és betartani azokat a bizonyos szabályokat. -Esetleg megkérhetlek rá, hogy visszakísérj? Nem akarlak feltartani, de legalább a vissza fele úton biztonságban lennék és nem harapnák le a fejem amiért ilyen hülye voltam.-Jamesnek azt mondhatnám, hogy nem voltam egyedül, így nem kell nagyon kiakadnia...Na jó igaz ezt a palit nem is ismerem és lehet, hogy nem is tagja a falkának...De akkor miért itt futkorászik?
Farkasom továbbra sem moccan, figyeli a kicsit, majd lazán megrázza magát. A kölyökre néz, s mikor megérzi, hogy a másik játszana is, szelíden bele megy. Közelebb lép, de nem úgy, hogy megriassza a másikat, s játékosan felemeli a mancsát a másik felé, majd leteszi a hóba. Ha másik veszi a lapot, s játszani kezd, farkasom örömmel belemegy. Nem kell mindig a megtestesült szoborként viselkednie, és néha ő is játszhat. Ahogy a mondás is tartja: Öreg farkas, nem vén farkas. - A szabályok útmutatók, és védelmet szolgálnak. - vállat vonok - Ha nem tartod be őket, saját károdon tanulsz. De van úgy is, hogy köteles vagy szabályt szegni. - mondom mosolyogva. Na, kellett ezt mondanom. Tény, én sosem tartoztam a nagy törvénykönyvek betartójaként számon tartva, sehol. Volt is belőle párszor bajom, de ilyen voltam. Ez van. Mégis élek. Kérésére ösztönösen bólintok. Jót akartam, ez bennem volt mindenki felé. - Persze, egy darabon elkísérlek. - mondom neki, és ha elindul, mellé lépve sétálok. - Amúgy, szólíts Ravennek. Benned kit tisztelhetek? Ha nem mondja meg, akkor sincs semmi gond. Legfeljebb kölyöknek fogom szólítani, és ennyi. Miközben sétáltunk, a hold megvilágította az utat. Belegondolva, a lány, jó messzire elkóricált. De tényleg. Halkan, szinte szótlanul megyek mellette. Farkasom nyugodtan körbelengte a másikat, és ha a másik még játszott, akkor ő is. Az éjszaka hideg volt, de én mégis, szinte üdítőnek találtam. Magamba szívtam az erdő illatát, és némaságát.
-De nem mindig kapsz újabb esélyt a „megtanuláshoz”. Tudni kell, hogy mik azok a szabályok, amiket meg lehet szegni és mik azok, amiket ha sokáig élni akarsz jobb ha betartasz. Tudom én most nem vagyok egy jó példa, mert valóban ostobaság volt tőlem kijönni, de volt bennem egy olyan naivság, hogy a falka területén sok minden nem történhet velem.-De ezek szerint tévedtem. James sem örülne a dolognak tudom, de semmi kedvem nem volt a házban maradni. A friss levegő legalább jót tesz meg a kölyök is kiélvezheti a dolgot. Oké lehet, hogy nem vadászhat, de legalább a szabadban lehet. -Köszönöm!-Kedves tőle, hogy rám áldozza az idejét, pedig nyugodtan elmehetne. Igazából visszatalálok a házhoz, de mellette talán nagyobb biztonságban leszek. -Oh én Masako vagyok!-Egy gyors mozdulattal oda is nyújtom felé a kezem, hiszen az illem így kívánja. -Amúgy te nem itt élsz a farkaslakban, vagy micsodában? Csak mert úgy beszélsz, mint aki nem is tartozna ide.-És ha nem tartozik a falkához, akkor mit keres errefelé? Nem fél attól, hogy valaki megtalálja és nekiesik? Azt hiszem még lesz miről faggatnom Jamest.
- Nekem meg aztán mondhatod. - teszem zsebre a kezeimet, miközben hallgatom - Nem vagyok nagy szabály betartó, és láthatod, mégis élek. Sose szerettem az efféle béklyókat, de nem kell rám hallgatnod. Lesz még bőven időd arra, hogy magad megtanuld a dolgokat, a saját tapasztalataidból. Mindenki máshogy látja ezt, és ez így volt rendjén. Én elfogadtam, mindenki életfelfogását, törvényekhez való viszonyát, hisz az évszázadok során megtanulja a farkas, hogy nem erőltetheti a maga életformáját mindenkire. Én sem tettem ezt, de azt gyűlöltem, ha más "jobb" belátásra akart vinni. Hagyjanak az effajta hülyeségekkel. Én sem parancsolok már egy ideje senkinek, hát más se tegye ezt felém. Hálálkodására csak egy fejbiccentéssel válaszolok. Elvégre, ez semmiség, nem nagy dolog. Mancsát elfogadva fogadom az üdvözlést, s neve hallatán mosolyra húzódik a szám. - Masa... Szép neved van, kölyök. Mikor kérdez, egy pillanatig csendben megyek mellette, de végül válaszra nyitom a számat: - Nem élek itt, mert nem ide tartozom. - felelek egyszerűen, de hangomban nincs komorság, csupán a tényeket közlöm. Bár tudom, ezzel a válasszal kész kérdés lavinát indítok el a kölyökben, de nincs mit rejtegetnem, meg aztán, nekem is új ez a helyzet. Ha akar még valami kérdezni, úgyis válaszolok.
Lesz még bőven időm. Nah igen még ezt is meg kell szoknom. Vajon hogyan fogom elfogadni, elviselni a több száz éves létet? Oké tudom van aki mindent megadna azért, hogy szinte örökké éljen, de ez mind a mellett, hogy jó is valamilyen szinten borzalmas is lehet. A családod meghal, minden barátod aki csak sima ember volt meghal...És maradsz te egyedül. Elvégzel millió iskolát, ha úgy adódik, vagy elvállalsz ezernyi munkát...Igazodnod kell a változásokhoz. Ott van például James! Egy hóhérból, boncolóból lett egy igen jó fej, kedves és értelmes ember, akiről álmodban sem hinnéd, hogy annyi mindent megélt már. Amíg nem tudtam, hogy milyen élete volt egy tök átlagos, modern férfiként tekintettem rá. -Hogy lehet megszokni ezt a rengeteg időt? Vagyis az ember nem borul ki a miatt, hogy ilyen sokáig él?-Lehet, hogy még nem ismerem őt nagyon, de van egy olyan kisugárzása, amitől úgy hiszem, hogy ő is sok mindent átélt már és sok kérdésemre meg tudja adni majd a válaszom. -Oh köszönöm, bár inkább anyámat illeti a dicséret. Ha jól tudom őt választotta ezt a nevet nekem!-Vagy legalább is így mesélték nekem már kiskoromban is és én meg elhittem. A válaszán meglepődöm. Erre nem gondoltam volna. Tudtommal ilyen helyen, csak a falkatagok lehetnek jelen...Bár lehet, hogy rosszul emlékszem a dolgokra. -Az hogy lehet? Mármint szabad lenne neked itt járkálnod? És akkor hová tartozol?-Kíváncsiságom kissé gyermeki, de talán ebben a helyzetben nagyon is elfogadható.
Kérdésére elgondolkozva léptem tovább. - Sokszor vannak nehéz pillanatok. Nagyon- nagyon sokszor. - mondtam - De tudod miért nem őrülsz bele? Mert ugyanakkor a jó is többször kopogtat az ajtódon. Rengeteget tanulhatsz, utazhatsz... És számtalanszor alkalmad nyílik emberek megismerésére. Tapasztalatokkal gazdagodsz. S ha mindez nem elég, egy bolond bundás is kísér a maga önnön valójával. Áldás, és átok is ez. - mondtam mosolyogva. - Édesanyádnak volt érzéke a széphez. - pillantottam rá. Miközben tovább sétáltunk, farkasom játékosan követte a másik farkasát. Nyugodtak voltunk, az éjszaka csöndje körbeölelt minket. Újabb kérdésére felnevettem. - Nem, nem lenne szabad. De ahogy mondtam, nem vagyok nagy szabály betartó. Az erdő mindenkié. Még sehová nem tartozom. Ám az idő teltével, talán majd fogok ismét. - rejtélyes mosoly villant át arcomon. Tovább haladtunk a fák között. A hűvös esti szél játékosan rázta meg a fák ágait.
-De egyszer minden helyen jársz majd és sok embert megismersz már. Amit meg a bundást illeti nekem még meg kell vele barátkoznom. Egyelőre inkább átokként élem meg mind ezt, mint ajándékként. Tudom vannak akik e miatt hülyének, vagy ostobának tartanak. Nem hibáztatom őket. Egyszer gondolom majd én is meglátom a szépet ebben az életben. Amúgy meg a sok utazás nem is hangzik rosszul. Mindig is szívesen körbeutaztam volna a világot, hogy minden helyez megismerjek. Talán majd ha elég érett leszek hozzá egyedül is elhagyhatom a várost.-No nem mintha emberi énem nem lenne elég érett hozzá, csak még a városba sem engednek le egyedül a bundás miatt, így meg kell mindent tanulnom, ha szabadságot akarok. -Igen volt!-Egy kis mosoly is feltűnik az arcomon, de mind e mellett a szomorúság is kitükröződik a tekintetemből. Ha anyámra, vagy apámra gondolok a boldogság mellett mindig ott van a fájdalom is. Ennyi év után sem tudtam teljesen túllenni az elvesztésükön. -Oh értem! Nos ha az megnyugtat tőlem nem kell tartanod! Nem foglak elárulni. Mégis csak neked lesz köszönhető, hogy egyben visszaérek! Amúgy meg valóban igazad van, de az állatok között is megvan az a bizonyos területvédés és néhol kell is.-Élvezem a beszélgetést és igazából nincs is kedvem visszamenni a szobámba. Ha lehetne reggelig beszélgetnék vele, de akkor félő, hogy James dühös lenne amiért nem talál a helyemen. -Remélem majd legközelebbi találkozásunk alkalmával, már eme falka tagjaként köszönthetlek.- Ez az esti séta nem fárasztott el engem, inkább ellenkezőleg felfrissültem tőle, de csöppet sem bánom. Jó kint lenni, amióta a kölyökkel vagyok összezárva egyre több időt töltök kint a szabadban és egyre többször döbbenek rá, hogy milyen nyugodt és békés.
- A világ változik, Masa, és mindig tud újat mutatni. Ahol egyszer falucska volt, ott hatalmas város terjeszkedik, ahol pusztaságra lelsz, ott erdőség veszi át az uralmat. Minden változik, ahogy az emberek is. Talán csak az ijesztő, hogy ráébredsz, te vagy az, aki örök marad. De igazából, belül te is változol. Nem baj, hogy most még nem tekinted ezt az életet ajándékként. Találkoztam már olyannal, aki nem akarta sose elfogadni, hogy farkassá vált. Desertoröknek nevezik a farkasok őket. De előbb vagy utóbb úgyis szembe kell nézned a Fenevadaddal, elvégre ő a te részed. Elcsendesedtem, és figyeltem, ahogy a nagy épp játékosan megcsípi a kölyök fülét, aztán tovább halad a kicsi mellett. - Azt hiszem, nem kell sokat várnod. Egy idő után, minden farkas a Wagabondok útjára lép. Világot látni szép dolog, sokat tanulhatsz. Szavaira rá pillantottam, és elmosolyodtam. Igazából, ha be is árul, nem tudnának sokat kezdeni az infoval. Aki rám ismerne az elmondásából, tudná, ki vagyok. De mégis, hálásan néztem rá, őszintesége végett. - Köszönöm Masa! A terület védése ösztönös, territórium, vadászhely védelme. Persze, hogy kell, csupán akkor van probléma, ha valaki a védelem alól kibújva lép le, szó nélkül. Nem voltam goromba, de érezhette, hogy most rá értem. De ezzel semmi probléma nem volt, de tény az is, hogy sok szerencse kellett ahhoz, hogy velem fusson össze. Ha esetleg olyan farkas talál rá, aki nem szívleli az Ősöket, egészen biztos, hogy nem éri meg a hajnalt a kislány. Utolsó mondatára kicsit meglepődtem. Nem tudtam, mit mondjak erre. Nincs fél órája, hogy megrémítettem, és rögtön bizalmat fektet belém, és örömmel látna a Falkájában? Hát... kölyök. - Talán így lesz. - mondtam végül. Csend vett körül, nyugodt voltam. De mégis, a kíváncsiság is ott lapult mögöttem. Bár igaz, alig ismert, mégis úgy döntöttem, kérdezek valamit: - Akkor is örömmel találkoznál velem, ha nem Ős lennék? Érezhette, hogy nincs semmi megbújó dolog a kérdés mögött, csupán kíváncsi voltam a válaszára.
-Igen ezt mind tudom és nem is akarom örök életemben gyűlölni a bennem lévő farkast. Bízom magamban annyira, hogy majd rá fogok jönni egyszer, hogy most már ő is az életem része és nem mint egy külön álló lénnyel kell vele foglalkoznom,hanem mint az egyik énemmel. Csak ez nehéz lesz megérteni és elfogadni. Bevallom őszintén, bár nem tudom ezt mennyire szabad, vagy illik, de már tudtam erről a világról az előtt is, hogy beharaptak volna. Már akkor megmondtam, hogy én nem akarnék ilyenné válni....De azután mégsem kegyelmezett nekem a sors. El kell fogadnom és el is fogom idővel, csak nem megy ez olyan gyorsan, de próbálkozom, mert nem akarok csalódást okozni a beharapómnak. Kockáztatta az életét értem, így az a minimum, ha mindent megteszek amit csak tudok.-Egyelőre igen úgy vélem, hogy leginkább a tanulás, a kitartásom James miatt van. Ha már ennyit küdött értem illene meghálálnom valamivel és kezdetnek azt hiszem ez bőven elég. - Wagabondok: Azok kik? Még sosem hallottam ezt a nevet!-Mondom kissé elpirulva. Talán már illene tudnom, hogy kikről is beszél. James mesélt már a különböző rangokról, de úgy emlékszem őket még nem említette meg nekem. -Igen tudom! Máskor nem leszek ilyen felelőtlen. Megpróbálok mindig csak napközben elkóborolni, de akkor sem túl messzire. Bár sajnos én sosem voltam az a személy, aki sokáig egy helyben tud maradni....De tényleg jobban fogok vigyázni erre és legközelebb csak engedéllyel, vagy társaságban indulok el sétálni ezekben a sötét órákban.-Vagy bent maradok a házban ahol senki sem támadhat meg, maximum csak leüvöltik a fejem, hogy miért mászkálok fel-alá. -A beharapóm mesélt nekem a másik falkáról, de nem tudom pontosan mi is a helyzet velük kapcsolatban. Csak annyit, hogy nem szívleljük őket...Viszont úgy vélem, hogy egy személyt nem az határozza meg, hogy milyen csoportba kerül. Vagyis persze az is befolyásolhatja a későbbiekben a jellemét, de ha továbbra is ilyen leszel és nem akarsz majd megölni, akkor igen örömmel látnálak akkor is....Tudod kicsit olyannak érzem ezt az egészet, mint a Rómeó és Júliát. Attól még, hogy egy másik családból származik valaki nem biztos, hogy rossz ember.-Persze Ravennel nem fogunk járni és nem vagyunk szerelmesek, de talán ez a legjobb példa erre az egészre.
- Büszke lehet rád a Beharapód. - mondtam ránézve, és érezhette, hogy komolyan gondolom. A szavai arról árulkodtak, hogy nem veszi ezt félvállról, és tudtam, hogy nem hazudik. - Ha ebbe kapaszkodsz mindvégig, kiváló farkassá válsz majd. - mondtam, s figyeltem, ahogy farkasom baktat a kölyök mellett. - A Wagabond a világjáró farkas. Aki felfedezés, tanulás, kíváncsiság céljából válik ki a Falkájából. De persze csak akkor válhat Wagabonddá valaki, ha elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. - mondom elmosolyodva, és cseppet sem zavar, hogy nem tudja, mit jelent ez a szó. - Jó annak lenni, izgalmas fiatalként. De egy idő után a farkas megtanulja értékelni a Falka jó tulajdonságait is. Következő szavain jót derültem, elképzeltem, ahogy kirángat egy idősebb farkast az alvóhelyéről esti séta címszó végett. - Helyes, sajnos ez a kölyök léthez hozzá tartozik, de egy idő után úgyse lesz már rá szükséged. - mondtam mosolyogva. A kérdésemre tett válasza örömmel töltött el. A hasonlatán ismét csak felnevettem. - Örülök, hogy így gondolod. Hála az égieknek rajtad kívül sokan gondolják még így. Engem is beleértve. Őszintén szólva ostobaságnak tartom ezt az ellenségeskedést. Még nem tudom, egyáltalán érdemes-e bármelyikhez is csatlakoznom. A középút híve vagyok. De egy biztos, bárkihez is kerülök, szívesen beszélek veled, bármilyen pecsét alá is kerülök, és elhiheted, nem fogok másként tekinteni senkire. De persze tudtam, bárkihez is kerülök, sok veszéllyel, kockáztatással fog járni, ha a másik tábor tagjaival akarok találkozni. tisztában voltam vele, hogy egyik Falka sem támogatja az ilyesmit. De nem voltam az a fajta, aki megrémülne az ilyesmitől. Miközben sétáltunk, a holdsugár a Farkaslak vonalait kezdte megvilágítani, s az Ősök szaga is megcsapta az orromat. Megálltam a határban, ahol még biztosan nem érezhették meg a közelségemet. Nem rántottam fel a pajzsom, de jobb, ha nem maradok itt sokáig, nem azért, mert tartottam volna bármelyikőjüktől is, csupán Masat akartam megóvni az esetleges szidástól. - Örülök, hogy összefutottunk Masa! Remélem, még lesz rá alkalom. Vigyázz magadra, és óvatosan a csavargásokkal! Most pedig menj, nehogy észrevegyék, hogy eltűntél. - mosolyogva nyújtottam mancsom búcsúzásra, s ha elfogadta, gyengéden kezet ráztam vele. Farkasom egy apró fejbólintással búcsúzott a kölyöktől. Ha elindult az épület felé, még figyeltem, ahogy eltűnik az ajtóban. Aztán szép lassan elindultam visszafelé, haza felé. Az este eseményei játszódtak le újra és újra a szemeim előtt. A Hold ragyogott, de a horizonton, már feltűntek a nap első, halvány sugarai...
Meglepettség, de egyben nagy öröm tükröződik az arcomról, ahogy hallgatom őt. Ilyet se mondta még nekem, pedig ez sokat segít. Ha ő látja bennem a lehetőséget, akkor csak sikerülhet! -Köszönöm szépen! Remélem, hogy majd az lesz.-Jól érzem magam. Végre valaki, aki nem csak a kölyköt látja bennem. Ez már hiányzott nagyon is. -Ez jól hangzik! Világot járni...Bár mondjuk én nem viselem el sokáig a magányt. Én tipikusan társasági lény vagyok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a középpontban szeretek lenni, csak élvezem, vagyis legtöbbször élvezem, hogy vannak körülöttem.-És Manhattanban sok barátom is volt ennek köszönhetően, nem csak olyanok akiket inkább ismerősnek nevezel..Nem igazi barátok, akik mindent megtesznek érted. A fák között megpillantom az épületet. Hát vissza értünk. Valahol sajnálom a dolgot. Szívesen beszélgettem volna még vele, de valóban ideje lenne visszamennem a szobába. Nem akarom, hogy James kiboruljon, vagy esetleg megijedjen. -Én is remélem, hogy még összefutunk. Nagyon jó volt veled beszélgetni. Köszönöm, hogy nem bántottál és elkísértél! Ígérem vigyázok magamra. Neked meg további kellemes estét, vagy más lassan napot kívánok! Szia!-Azért még egy ölelést és egy puszit is kap tőlem. Megkedveltem ez a pasast. Lehet, hogy az elején a rémület fogott el, de ne ítélj első látásra!!! A búcsú végén hátat fordítok neki és már be is vonulok a házba. Csendes léptekkel megyek végig a folyosón, majd még csendesebben bújok vissza az ágyamba. Az álom most már könnyebben jön a szememre, majd felkelni lesz érdekes.
Kezdőlap
//
//
