Bevallom, nagy kávéfan vagyok, egy napot nem bírnék ki a fekete nedű nélkül. Most viszont a saját és társaim érdekében jobbnak látom, ha elvetem az ötletet, hogy akár egy kortyot is igyak. Nem járnék vele jól, ami azt illeti...pörögnék, mint egy búgócsiga, és nem lehetne megfékezni, csattognék előre anélkül, hogy hatnának rám a szép szavak és a könyörgések, mivel a többiek nem bírnák az iramot. Kérdésemre kielégítő választ kapok. Nem követem figyelemmel az önkéntesek csapatát, elvégre semmi közöm hozzájuk, csak annyit tudok róluk, hogy vannak kutyáik és az egyik tag a falkatársam. Ezért is megnyugtatóbb, hogy tőlünk is marad itt valaki. Ők önkéntesek, nem vér profik, viszont annál hatékonyabbak. Eleinte a tényleges hegyi mentők, de legfőbbképpen a vezetők nem voltak oda azért, hogy megalakultak, mivel ezzel elzabálták a munkát a többi mentő elől, na meg azoktól, akik csatlakoztak volna hozzánk. Mostanra jobb a kapcsolat a két csapat között, volt már rá példa, hogy segítették egymást, de nem ez a jellemző. És tartok tőle, hogy msot se azért hívták mind a két bandát, hogy egy kis csapatszellem építésbe kezdjünk, pusztán véletlenből. De ha ők úgy, akkor mi így. Minden esetre annyi biztos, hogy Jo és én nem fogjuk kinyírni egymást már csak azért se, mert falkatársak vagyunk, valamint nekem semmi bajom a lánnyal és tudtom szerint neki se sok velem. Ha mégis, akkor jókorát tévedtem. Miután Jennifer a lelkemre kötötte, hogy tartsam bekapcsolva az adóvevőt, csak kelletlenül forgatom meg a szemeimet, majd egy kurta okét is odabökök neki, hogy azért lássa, igyekszem megfogadni a tanácsát... ami inkább felszólítás volt, mintsem jó tanács. - Utálom, ha ellenőriznek. Mégis mi a fenéért tartsam bekapcsolva, hogy ha kérdezek nem válaszolnak? Az elmúlt egy év alatt sikerült rájönnöm, hogy felesleges bekapcsolva tartani, mivel a semmin kívül mást nem közölnek, akkor is csak hülyeségeket, ami egykoron egy ember életébe került... azóta sokkal hatékonyabban tudok dolgozni, a saját megérzéseimre és a farkaséra hallgatok, mintsem máséra... ami persze nem mindig jó. De ha valaki, akkor te nagyon jól tudhatod, hogy soha nem voltam túlzottan jóban az emberekkel - húzom el a szám, ahogy lesandítok a lányra, ki látszólag cukkolni próbál. A kérdésemre kapott válaszon jót mosolygok. - Honnan tudod? Lehet, hogy nagyon is élvezném azt a nyakörvet... főleg akkor, ha végighúzhatnálak fél Alaszkán - piszkálom úgy, ahogy azt ő is tette egy-két perce. - Nem túl sok... ha mi találjuk meg azt az ember, akkor többször verődünk össze egy csapatba jó? - ajánlom fel, bár félek nem lesz ebből sok megvalósításra alkalmas eset. De aztán ki tudja? - Egy szájkosár még nem a világ. De nem az én számon lesz, az is biztos. Nem garantálom, hogy sokáig megmaradna az a sz*r - nem vagyok én egy láncra verhető öleb, még csak póráz se kellene hozzá, hogy Jo mellett maradjak tekintettel arra, hogy farkasként mégis marad bennem valami emberi, ami arra késztet, hogy ne csámborogjak el úgy, mint egy kutya. Az oldba bökésre szélesen elvigyorodok. - De hát ha egyszer nem megy, akkor mit csináljak? - az a gond, hogy a legtöbb napon túlságosan is komoly vagyok. Most mégse megy, pedig tényleg jobb lenne magamra erőltetni. - Kezd egy vaddisznóra emlékeztetni a kutyád - jegyzem meg, ahogy az állatot figyelem. Orra kis híján járatot fúr a földbe, és már-már a farok csóválja a kutyát, nem fordítva. - Ebben biztos vagyok... amúgy... egy kérdés. Ha mondjuk, fent ül egy fa tetején, mert mondjuk egy morcos anyamedve, aki túl lusta volt ahhoz, hogy utána másszon, felzavarta, akkor hogy fogjuk leszedni? - érdeklődök halálosan komoly tekintettel - kivágjuk alóla a fát? - nem lenne túl jó ötlet, de ide tűzoltó nem jut be, helikopterrel meg igen nehéz lenne megközelíteni itt a fákat úgy, hogy a leengedett létre ne akadjon bele minden második lombkoronába.
- Azt tudom… - bólogattam, amint a végére ért a mondókájának. Én vele ellentétben azonban remekül kijöttem másokkal, talán volt hozzá érzékem, vagy fogalmam sincs. Igazából annyira nem is fontos, mert a feladatomat mindig képes voltam elvégezni, az üzletemben pedig könnyedén el tudtam beszélgetni bármelyik vásárlóval. Erre születni kell, én úgy gondolom. – Egyébként, azt csak úgy halkan jegyezném meg, hogy ezek a ti embereitek – mivel mellékeltem hozzá egy elbűvölő mosolyt is, így nem is sikerült olyan nagyon halkra a mondandóm, de kit zavar? Úgysem fog nekem támadni, ha meg mégis, akkor majd Castorral kell számolnia, és az biztos, hogy nem lenne könnyű menet. – Nálunk soha nem volt még ilyen gond, pedig állítólag ti vagytok a hivatásosak – én jól szórakoztam a helyzeten, még annak ellenére is, hogy egyszer egy ember életébe került az, hogy valaki nem volt elég figyelmes. Ez volt a bizonyítéka ugyanis annak, hogy elég jó csapat voltunk mi annak ellenére is, hogy csak önkéntesekből verődtünk össze. Elég figyelmesek voltunk, és jól dolgoztunk együtt, mindenféle fennakadás nélkül. Büszke voltam, méghozzá nagyon! - Ha végig akarnál húzni az államon, valószínűleg ráülnék a hátadra – kuncogtam, mert magam elé képzeltem a képet, amit itt lefestett az előbb. Eleve nyakörvben sem tudtam elképzelni, nemhogy úgy, hogy a pórázát fogva cibál engem is maga után. Egyszerűen nevetséges volt az egész, és a minimálisnál is kevesebb esélyt láttam arra, hogy egy ilyen dolog bekövetkezhetne. – Jól van… - még mindig nevettem, de persze benne voltam abban, hogyha megint előfordulna ilyen tévedés és mind a két tábor ki lenne ide hívva, akkor mi együtt menjünk. Akkor is, ha esetleg nem egymás mellé lennénk beosztva. Mindent el lehet intézni, csak akarni kell. - Vennék neked spéci szájkosarat, és ezüstből csináltatnám pár részét, hogy tuti jól működjön – cukkoltam egy kicsit tovább, de egyébként semmilyen körülmények között nem ártottam volna szándékosan egyetlen falkatársamnak sem, ha csak rajtam múlt. Nem voltam soha sem kegyetlen, sem erőszakos. Jobban illene rám valami pótanyuka jelző inkább, mert sokszor szerettem gondoskodni azokról, akik hozzánk tartoztak. Egy jó reggeli, vagy esetleg egy kis éjszakai szállás biztosítása. Nálam minden belefért, legalábbis egy bizonyos szintig. Azért én sem tűrtem jól, ha vissza akartak élni a jóindulatommal. - Ez most komoly helyzet, ne vicceld el, mert akkor én is nevetek! – próbáltam szigorúan rászólni, bár nem hiszem, hogy túl meggyőzőre sikeredett. Nem bántam. – A kutyámat meg hagyd békén, csak teszi a dolgát. Biztosan szagot fogott, és ezért ilyen lelkes. Amúgy is szeret idekint lenni, de ha tovább kritizálod őt, akkor a te orrodat nyomom majd le a földre, hogy kövesd a szagot! – böktem felé játékosan. Elképzeltem, ahogyan sáros arccal néz rám, és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. – Nem! – beletúrtam a hajamba, mert néha azt gondoltam, hogy Dylan olyan, mint egy nagy gyerek. Tudtam én, hogy mennyire veszélyes, de attól még az ilyen és ehhez hasonló elszólásai alapján nem tudtam másféle következtetésre jutni. Egyszerűen nem ment… - Ha fent van egy fán, akkor majd te felmászol rá, és megpróbálod lehozni. Ha nem megy, akkor pedig megvárjuk, míg valaki idejön hozzánk és hoz megfelelő eszközöket ahhoz, hogy le tudjuk szedni. Még hogy kivágni a fát… - ingattam a fejemet rosszallóan. – Ezek több száz éves fák, és te képes lennél csak úgy kivágni? – szerettem a természetet, úgyhogy egy kis felháborodottságot is csempésztem a hangomba, a hatás kedvéért.
- És aztán? A mieink... és én ugyan úgy utálom őket, mint a legtöbbet. Lehet, hogy munkatársak vagyunk, de jobbnak látom nem összehaverkodni velük. Csak azt nem tudom, hogy Jenny mi a fenét akar tőlem... Hallod, az a nő valami borzasztó! Még azt is megosztja velem, hogy a férje nem végzi jól a rá jutó szexuális feladatokat. Mi vagyok én, szexuálterapeuta? Úgy nézek ki? - fordulok felé értetlenül, tőle várva a választ, de nem vagyok benne biztos, hogy bármi okosat tudna erre mondani. Chrystal múltkor kinevetett, mert elvileg "nem veszem a jelzéseket, miszerint Jennifer odáig van értem". Lehet, hogy Chrys így látja, de én nem. Inkább csak szokása az őrületbe kergetni az embereket azzal, amiről tudja, hogy utálja. Kegyetlen emberek... és akkor még én vagyok a rossz meg a gonosz? - Majd lesz, ne aggódj... hibák mindig mindenkor vannak és a legváratlanabb helyzetekben. Mikor beléptem hozzájuk tavaly, akkor is azt bizonygatták, hogy ők milyen tökéletes, soha nem vétenek hibát. Erre tessék, egy hónap múlva kapom a fülest a hegyre menet, hogy forduljunk vissza mert jön az amúgy nem létező vihar - kapkodok, magyarázok megállás nélkül már-már idegesen. Ez a téma a mai napig ki tud borítani és nem tudom elhinni, hogy hogy lehetett ilyen hülye valaki. - Rám ülnél? Nem lovacskásat játszanánk hékás! - vágok vissza vigyorogva. Normális, ha ez a nőszemély kitudja hozni belőlem a bohókás, amúgy olykor nem létező énemet? - Speckó szájkosár? Akkor inkább nem harapok meg senkit, csak azt ne aggasd rám. nem járnál jól vele, hidd el nekem - de nem ám! Meglepődne, ha egy rám rakási kísérlet után az ő fején kötne ki és nézne ki úgy, mint az Ózban a Bádogember. Még jót is nevetnék rajta. - Nyugodtabb lennék, ha te nevetnél és nem én... mert ez így nem normális. És még így akartál rám tukmálni kávét? Istenem, de piszok jól döntöttem, hogy nemet intettem - hálálkodok az ég felé lesve, na nem mintha hinnék a teremtőben... apropó, milyen teremtőről is beszélünk most? - Inkább nyomd a földbe, mint a kutyád hátsójába - morgok az orrom alatt, ahogy le nem veszem a kutyáról a tekintetem. Én miért nem tudok ilyen elhivatottan foglalkozni a dologgal? Talán mert nem vagyok olyan munkamániás, mint egy kutya? Lehetséges. - Mi az hogy nem és mi az, hogy majd én felmászok? Másszon fel az,a kinek két anyja van. És jelentem, nekem egy sincs! Maximum ledobálom egy kővel, vagy bizonygatom, hogy ha ugrik elkapom, aztán majd félre állok - természetesen felmásznék érte, most csak túl nagy a szám. - Mellesleg ha képes vagyok embereket ölni, akkor mit érdekel engem egy fa? Ja, azt, hogy azok biztosítanak nekem otthont... a fene. Akkor valamit ki kell találni. De addig is reménykedjünk benne, hogy nem egy fán kucorog, mint egy nagy bagoly. Na mi van blöki, fogtál már nyomot? - vakkantok a kutyának. Közel járok hozzá, hogy kivetkőzzek magamból - szó szerint - és magam induljak előre farkasként, hogy körbe szimatoljak, hátha találok valami nyomot, ami elvezet minket a szerencsétlen ipséhez, aki "eltűnt". Vagy szimplán elment meghalni. - Mit mondtak, hány éves? - fordulok Jo-hoz, amint megfordul a fejemben a halál.
- Figyelj, ennyire nem akartam tudni a ti kettőtök kapcsolatának mélységéről… - nevettem el magam, és közben feltartottam mind a két kezemet megadóan. – Biztosan tetszel neki és ezért beszél veled ilyenekről. Hátha kapsz az alkalmon, és te jól ellátod a férje feladatait az ágyban – vigyorogtam továbbra is, bár azért aggódtam a férfiért, akit kerestünk. Tudom, hogy nem látszott, de ha nem így lett volna, akkor most nem menetelnék ilyen elszántan itt az erdőben, oldalamon Dylannel. - Lehet, hogy mégsem vagytok olyan jók. Vagy egyszerűen csak nem vagytok jó csapatjátékosok. Mi még egyszer sem hibáztunk, de mi össze is tartunk. Talán azért, mert tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk. Elszántak vagyunk, és a kutyáink jól képzettek. Ha mi valakinek a keresésére indulunk, azt mindig elő szoktuk keríteni – magyaráztam nagy büszkén. Viccen kívül, tényleg örültem neki, hogy mi ilyen hatékonyak vagyunk. Amikor megalakult a csapatunk, jobban mondva én is a tagjává válhattam, még nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz. Egyszerűen csak szerettem emberek között lenni, kutyákkal foglalkozni és ez volt minden. Most bezzeg, már egyfajta hivatásommá vált, így a boltom mellé. Az nem volt olyan igazi munka, azt leszámítva, hogy a legtöbb árumat én készítettem. - Rád bizony! – bólogattam nagy komolyan. – És én azért azt a szájkosarat is megpróbálnám rád adni… - az lehet, hogy kapásból szétszedné, de megérné látni akár csak egy pillanatra is, hogy milyen felrakva rá. Biztos, hogy csinálnék róla pár képet, és aztán mindenkinek mutogatnám. Na, jó, lehet az is elég lenne, ha csak a testvérének mutatnám meg, és ő körbekürtölné a falkában. Te jó ég, hogy én milyen jót nevetnék akkor! – Figyelj, a kávé jó dolog! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Nekem nagyon jól esett ma reggel, bár elég kába voltam, amikor felhívtak, úgyhogy ez nem is olyan meglepő ám! – tettem hozzá. Még jó, hogy hoztam magammal most is egy termoszba. Jól fog az még jönni később, talán majd Dylan is rájön, ha órák óta baktatunk itt és szüksége van valamire, ami felmelegíti egy kicsit. Ma valamiért hűvösebb napunk volt, mint az évnek ebben a szakaszában megszokott. - Normális vagy?! – néztem rá szinte már megrökönyödve. – Nem kínoznám a kutyámat ilyesmikkel – ráztam meg a fejemet. Hát még a gondolatától is elborzadtam, hogy én ilyet tegyek az én kicsi szentemmel. Ők hárman voltak az én szemeim fényei, sosem okoztam volna nekik ilyen traumát, minthogy belenyomjam az orrát ennek a nagy meláknak, a fenekébe. – Ha ennyire meg akarod dobálni, meg halál közeli élményben kívánod részesíteni, akkor mégis, mi a fenéért keresed most azért, hogy megmentsd? – néztem rá teljesen értetlenül. Egyébként tényleg nem nagyon értettem, hogyha ennyire nem szerette az embereket, akkor miért választott ilyen hivatást? Nem volt benne logika, nem is nagyon láttam át az okokat ebből kifolyólag. - Dylan, ő folyamatosan fogja a nyomot, mit gondolsz, miért megyünk utána? – mosolyogtam rá. – És nem mellesleg Poe a neve, nem pedig blöki. Ha megszólítod, akkor figyelni fog rád valószínűleg, bár nem szeretném most zavarni, úgy látom, elég erősen érzi még a szagokat. Ha elveszítette, akkor meg fog állni és tanácstalanul ide-oda néz majd… így szokott – magyaráztam, hogy ő is tisztában legyen vele. Nem tartottam valószínűnek ugyanis, hogy jól értene a kutyákhoz. – Azt hiszem, hogy 75-76 körül lehet – nem voltam teljesen biztos benne, de ez rémlett. A lényeg, hogy már elég idős volt ahhoz, hogy szüksége legyen a segítségünkre. – Felmásznék érte én is a fára, de szerintem az elég gyanús lenne, egy férfiból talán jobban kinézi az ember – vetettem fel a dolgot.
Kikérem magamnak pillantást vetek a lányra, miközben az szórakozottan tartja maga elé a kezeit jelezve igazát. - Attól félek én is. Olyan vagy bakker, mint Chrys... a nők be rögzött szokása, hogy azt bizonygassák, ez meg ez tetszik x-nek meg y-nnak, vagy én vagyok annyira pasiból, hogy nem vettem még észre? - mondjuk akkor tényleg velem van baj és minden létező gyengéd érzelem kiirtódott belőlem. Ha jobban belegondolok, tényleg vannak jelei annak, hogy nem vagyok közömbös a nőnek már csak ha azt vesszük, hogy előszeretettel hordja nekem a kávét, csábosan mosolyog amikor tud, és mindig elé, szalad mint egy kislány, akihez hazaért az apja a katonaságból. Nem értem én a nőket... - Amúgy arra ne várjon senki, hogy majd pont vele fogok ágyba bújni - ingatom a fejem ide-oda. Meglepett grimasszal lesek le rá, és emelem is rögtön az ég felé a tekintetemet, mikor elkezdi fényezni a csapatát. - Minél tökéletesebb a csapat, annál fájdalmasabb lesz egy esetleges félrelépés... de gratulálok, hogy ilyen fergetegisztikusak vagytok. Minden elismerésem - bólintok, majd ahogy a kutya jobban átszimatol egy lábnyomot, rögtön le is guggolok, hogy alaposabban szemügyre vegyem én is. - Úgy érzem, hogy jó nyomon járunk - nem szokásom előre inni a medve bőrére, de most minden nehézség nélkül, viszont annál könnyedébben jelentem ezt ki. - Nem fog menni... rám szájkosár nem kerül. Nem vagyok dédelgetni való öleb - de még csak házi kedvenc se. Emberként is inkább érzem jól magam szabadként és függetlenként, mint egy elkötelezett célszemélyként, s így van ez farkasként is. Nem egy vidám Retriever vagyok az már biztos. - Nekem mondod? Imádom a kávét, de ha túlzásokba esek, akkor egész nap csak pörgök, mint valami felhúzható játék és nem állok le addig, míg el nem múlik a hatása. Majd ha már végkimerülésben itt fogok pörögni a földön, akkor azt fogom mondani, hogy "na igen, most tényleg jó lett volna egy bögre kávé" - vázolom neki a szitut. Az, hogy kínlódjak csak akkor jöhet szóba, ha tényleg úgy kell majd ölben visszacipelni az öreget a bázisra. - Szegény kutya, hogy sajnálnám - adom drámai arcomat egy kétségbeesett pillantás kíséretében. - Nem is tudom... ezen már én is sokat gondolkodtam, bevallom. Talán mert el akarom hitetni magammal, hogy érző ember is lehet belőlem akkor, ha segítek rajtuk? Nem tudom. Ha rájövök akkor megosztom veled is. Áll az alku? - Hurrá, most gazdagabb lettem egy keresőkutya tulajdonságaival - örvendek hamis lelkesedéssel, mikor viszont meghallom az öreg éveinek számán, elkerekednek a szemeim. - Hát, akkor csak remélni tudom, hogy nem a hullájába fogunk bukkani - már belegondolni is rossz, hogy akár egy kihűlt, megmerevedet testet fogunk találni. Tuti kiadom magamból a nem létező reggelimet. - Jaj, Josephine ne görcsölj már rá! - lépek felé úgy, hogy egy aprót tudjak lökni rajta az oldalammal - felmászok én ha kell, de reménykedjünk benne, hogy nem kerül rá sor... a végén meghúznám a derekamat, ha le kellene szenvednem onnan valahogy - néha még én is meglepődök azon, hogy milyen paraszt tudok lenni. Amint a kutya ismét megáll egy fűcsomónál, recsegni kezd az adóvevőm. - Na vajon mi történt? - motyogom, miközben leakasztom a helyéről. - Whitmore - szólok bele és már mondja is a felállított sátraknál maradt mentő a magáét. - Jól van, szerintem... mi nyomra akadtunk, már ami Poe-t illeti... mi? Poe a kutya! - jelentőségteljes pillantást vetek Jo-ra. - Ha ennyire oda akartok menni, akkor szerintem Serpákat küldjetek fel, fő a biztonság... viszont elhiszitek nekem, hogy egy hetvenen felüli bácsika nem fog tudni tíz-tizenkét óra alatt felmászni a hegytetőre? - valószínűleg a hegy lábánál végkimerülésben halna meg, nem kellene több neki. - Mi megyünk tovább ezen a részen. Jelentkezek, ha találunk valamit - ezzel már ki is nyomom a készüléket és a helyére csúsztatom. Halk neszezés hallatán rögtön meg is állok. - Remélem nem a Jeti feni ránk a fogát… szegény rossz emberekkel húzna ujjat.
- Azt hiszem, hogy csak te vagy ennyire pasiból. A nők mindig jól ráéreznek az ilyesmikre, és már csak azért is értek egyet a kedves testvéreddel, mert az a Jenny is nőből van, ami azt jelenti, hogy mi pontosan tudjuk, mi jár a fejében – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. Igazából jól szórakoztam azon, hogy Dylan ennyire nem vette észre azt, hogy az a nő vonzódott hozzá. Már csak a szagán is érződött, bár lehet erre annyira nem figyelt oda. Egy biztos, hogy én valamiért fogékonyabb voltam az ilyesmikre. Jól ráéreztem dolgokra, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, hogy ez köszönhető volt a vérvonalamnak is, na meg a különleges adottságomnak, amivel rendelkeztem. - Szerintem rajta kívül nem várja ezt senki… - megnyugtatóan megpaskoltam a karját, nehogy már itt ilyen félelmei legyenek. Mondjuk elég furcsának találtam ezt a húzódozó reakciót, mert alapvetően nem nézett ám ki olyan rosszul az a hölgyemény, úgyhogy gyanítottam, hogy nem kifejezetten Dylan esete. Nem mintha annyira tudtam volna, hogy milyen is az, ez inkább csak egyszerű sejtés maradt, semmi több. Inkább nem ragoztam tovább a témát, mert a végén még felhúzná rá az orrát és itt hagyna a fenébe. Amikor a csapat esetleges hibájáról beszélt, csak a fejemet ingattam. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy bármi történhetett hirtelen, ami rossz véget érhet, ennek ellenére mégis szerettem volna azt hinni, hogy elég jók vagyunk ahhoz, hogy mégse következzen be olyasfajta tragédia, mint amiről a mellettem haladó hím beszélt az előbb. Nem akartam, hogy egy ember élete a mi hanyagságunk miatt érjen véget. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen esetben nagyon erős bűntudatom lenne. - Eszem ágában sem lenne téged dédelgetni – nevettem el magam akaratlanul is. Tényleg nem tudtam róla elképzelni, ezt el kellett ismernem és úgy tűnt, hogy ő is nagyon jól tudja magáról. Mondjuk azt nem nagyon értettem soha, hogy miért jó az embereknek, ha kiölik magukból a gyengédséget, de ha ő így jól érezte magát, akkor nekem egy rossz szavam sem lehetett. Nem akartam én senkinek megszabni, hogy milyen legyen, és hogyan viselkedjen másokkal szemben. - Ne aggódj, ha ez előfordulna, van nálam egy termosz, ami tele van friss kávéval – tájékoztattam arról, hogy mi történne akkor, ha esetleg a földön kötne ki a fáradtságtól. Ugyan nem tartottam attól, hogy ez tényleg be fog következni, de soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, igaz? Jó, én néha tudok olyan dolgokat, amiket mások nem, de a szellemek sem tudnak a jósolni, hogy mi fog történni húsz perc vagy akár húsz év múlva. Nem is akarnám szerintem tudni, elég, ha azzal tisztában vagyok, amivel feltétlenül muszáj. - Áll! – bólintottam határozottan. – Egyébként attól még nem leszel érző ember, hogy segítesz másokon. Úgy látom, hogy te amúgy is inkább rutinból csinálod a dolgokat, és nem szívvel-lélekkel. Egyszer még a végén tényleg az fog történni, hogy megdobálsz valakit kövekkel, akit amúgy meg kéne mentened – ingattam a fejemet, bár ajkaimon mosoly ült, ami arról árulkodott, hogy nem gondoltam ám teljesen komolyan. Bizonyos helyzetekben talán még maga Dylan is meglepődne azon, hogy még vannak benne emberi érzések, és nem haltak ki belőle teljesen, mint ahogyan talán hinni akarja. Mert igen, szerintem inkább ezt akarta hinni, és nem azt, hogy vannak neki, miközben nincsenek. - Sajnos az sem kizárt… - ismertem el, és elhúztam egy kicsit a számat. Nem szerettem volna, ha tényleg egy halottat kell visszavinnünk, de benne volt a pakliban, ezt mindenki tudta. Szerintem az unokái is, amikor kihívtak bennünket. – Ne gondolj már mindig csak magadra! – dorgáltam meg, mint valami tanító néni. Igen, tudom, hogy néha furcsán szoktam viselkedni, de ez igazán nem az én hibám. Egyszerűen anyáskodó vagyok és kész. Előfordul az ilyesmi szerintem másokkal is, csak legfeljebb vannak olyanok, akik ezt nem viselik el. – Nem tudom, kérdezd meg – javasoltam, amikor én is meghallottam az adóvevő hirtelen recsegését. Az enyém még nem szólt, szóval gondolom kettőnk közül mindig a férfival fognak beszélni. Én ezt egyáltalán nem bántam ám. - Azt hiszik, hogy felment a hegyre? – kérdeztem kissé meglepetten, miután újra csak magunk voltunk. – Ekkora ostobaságot! Egészen biztos, hogy itt lesz valahol az erdőben. Poe sem éppen a hegy irányába tart… - legalábbis úgy kifejezetten nem arra tartott, hiszen lényegében hegyek vettek körül minket mindenütt. – Az biztos, de nem hiszem, hogy az. Legfeljebb egy nyúl vagy valami kisállat lehet arra – böktem a kezemmel a nesz irányába. – A kutya egyébként már türelmetlen, látod? Menne tovább… - mosolyodtam el, mert Poe állandóan hátratekintgetett felénk, és toporgott egy helyben. Tényleg nyomon volt.
Olyan komoly tekintettel lesek magam elé, miközben Jo szavait hallgatom, mintha a saját végrendeletemről kellene beszélnünk. Ha jobban belegondolok, tényleg voltak arar utaló jelek, hogy a nő vonzódik hozzám, csupán nem vettem észre... vagy ami még rosszabb, hogy nem akartam észre venni. Szép nő a maga módján. De koránt se az én esetem. Mintha lenne valami bibije, valami furcsa kis beütése ami a kelleténél is jobban taszít... nem tudnám megmondani, hogy mi az. - Hát, ti nők nagyon büszkék lehettek magatokra - morgom az orrom alatt ezzel kimutatva nemtetszésemet. Soha nem tudtam megérteni a gyengébbik nemet és úgy néz ki, hogy egy ideig még nem is fog menni. Na nem azért, mert egyáltalán nem érdekelnek, sokkal inkább azért, mert nincs hozzájuk kapacitásom, erőm. A megjegyzés és a karomat ért paskolásnak hála elvigyorodok, de nem tudok rá mit mondani, csak sóhajtva megrázom a fejem, mintha legalábbis valami oltári nagy hülyeséget mondott volna, amit egy szóra se méltatok. - Lehet jobb is. A végén még kezes bárányt csinálnál belőlem a vad farkasból és még bégetni is megtanulnék... - forgatom meg a szemeimet, s szinte megelevenedik előttem a kép, ahogy minden létező társamhoz, nagy fekete bundás formámban dörgölőzök, és egy macskát megszégyenítő hangossággal nekiállok dorombolni még akkor is, ha ez szinte lehetetlen. - Aztán ki tudja? Talán ha minél több embert látok egyedül vagy párosával kínlódni, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak, talán megenyhül a szívem - heves vállvonogatás kíséretében teszem ezt hozzá megjegyzésül, de nem vagyok benne biztos, hogy ez bármikor be is következhetne. Ha valami, akkor biztos nem ez változtatna rajta. - Nem hiszem, hogy megdobálnék bármit is... azt csak a vandál kölyköt csinálják, én meg már éltem annyit, hogy ezt leküzdjem. Vagy te ki is nézed belőlem? - aztán kitudja, lehet, hogy egy gyilkos, szadista állatnak néz, aki kénye kedve szerint nyírbálja az embereket és dobálja meg őket kővel, vagy vizeli össze a hulláját. Pedig ennek a kornak már rég vége. Ő, soha senkit nem h*gyoztam össze, ezt azért tisztázzuk! - Bocsánat, anyuci - fintorgok. Volt már rá precedens, hogy úgy kellet lekönyörögnünk egy kislányt a fáról, de mivel nem jött le, kénytelen voltam felmászni érte. Viszont ő csak egy harminc kilós lányka volt, ő pedig egy ki tudja, hány kilós vénember. - Azt hát - még egy ideig vacakolok az adóvevővel, de aztán a helyére passzítom és már fordulok is a lány felé. - Teljesen felesleges kitérőt tesznek ezzel, viszont én nem tarthatom vissza őket. Albert azt mondta, hogy elhatározták magukat és mennek a jobb biztonságuk érdekében - idézem a férfit, ki nem tudta meghatni a csapat többi tagját. - Csak azt nem értem, hogy miből gondolják, hogy egy idős ember képes lenne ennyi idő alatt megtenni az utat a hegyekig. Én biztos vagyok benne, hogy a környéken lesz - jelentem ki határozottan, és immáron sokkal elszántabban, aggodalmasabban. - Akkor kövessük ezt a kisdisznót, hátha elvisz minket valami épkézláb helyre, amire azt tudjuk mondani, hogy na itt járt az ürge! - bökök rá a kutyára, s alig három méter megtétele után valami furcsa, vörös cseppet pillantok meg az avarban. - Jo, gyere csak - intem oda magamhoz... - a szagból ítélve, szerinted... szerinted lehet, hogy Ő lesz az?
Csak a szemeimet forgattam. Nem szerettem az ehhez hasonló kötekedéseket, már ami a nőket illeti. Mintha a férfiak annyival jobbak lennének, pedig egyáltalán nem voltak azok. Mindig ránk voltak aggatva az olyan jelzők, hogy hisztis, meg pletykás és még sorolhatnám, de közben a férfiak ezen a téren is rosszabbak nálunk. Már csak példának okáért a hisztizésben is nagymesternek számítottak, legalábbis az én véleményem szerint. Eleget voltam mind hímek, mind emberi férfiak között, és még mindig ugyanazt gondoltam róluk. Borzasztóan el tudják hagyni magukat, ha betegek vagy valami kis gond történik. - Azért bégetni ne kezdj el… - csóváltam a fejemet, de azért nem bírtam ki, hogy el ne nevessem magam. Szórakoztatott a helyzet még mindig, és magamban úgy gondoltam, hogy talán még Dylannek sem késő és egyszer össze fog találkozni egy olyan nővel, aki képes belőle kihozni a kedvesebbik oldalát. Lehet, hogy naiv vagyok, de én szerettem volna azt hinni, hogy ahogyan mindenkiben, úgy benne is ott lapul az emberség és az érzelmek, amelyekről nem igazán szándékozik tudomást venni. Az ő baja volt, de nem lepődnék meg akkor sem, ha bekövetkezne, amit az előbb kigondoltam. - Szeretném azt hinni, hogy tényleg nem dobálnál meg egy védtelen öreget, aki a mi segítségünkre szorul – szögeztem le gyorsan, mielőtt még félreértene itt. Nem arról volt szó, hogy én ezt néztem volna ki belőle, de akkor is ezt mondta, és még viccnek is rossz volt. A családja aggódott érte, mi sem véletlenül mászkáltunk itt a vadonban, úgyhogy jó lett volna, ha épségben, vagy legalábbis viszonylag jó állapotban sikerül rátalálnunk. Örültem volna, ha a legnagyobb gondja talán az, hogy kiszáradt vagy ehhez hasonlók. Az sem lenne semmi, de legalább élne. Az anyucin nem sértődtem meg, de azért kiérdemelt tőlem egy erősebb vállon verést. Azért mindennek van határa, így a hülyeségnek is. Még ha nem is sértett meg, azért vicces lenne már maga a feltételezés is, tekintve, hogy sokkal idősebb volt nálam. Te jó ég, nagyon sokkal! - Hadd menjenek csak és fárasszák le magukat feleslegesen, mi meg megyünk tovább a kijelölt útvonalon. Szerintem a csapatom többi tagja is nagyjából így tesz. Nem hiszem, hogy lennének olyan idióták, hogy kutyákkal meginduljanak most a hegyre. Az erdőbe készültünk, a hegy már a ti terepetek hellyel-közzel… - magyaráztam egy kicsit felindultam. Nem örültem ennek a kavarodásnak, de azt hiszem, hogy az ilyesmit nem nagyon lehet elkerülni akkor, ha ennyi embernek kell alkalmazkodnia egymáshoz, sőt, együtt dolgozni. - Nem kisdisznó, és biztos, hogy elvisz. Mindig megtalál mindenkit! – jelentettem ki, miközben nagy büszkén felszegtem a fejemet. Egyrészt a kutyámra voltam büszke, másrészt arra, hogy mindig eredményesek voltunk mi ketten. Jól működtünk együtt, és ebbe egy idegen sem rombolhatott bele. Oké, Dylan nem volt teljesen idegen, de a kutya semmiképpen sem szokta meg, hogy ő is itt legyen. Ettől függetlenül még eléggé tudatosan haladt előre ahhoz, hogy tudjam, nyomon van. Mivel a kutya is jelzett ott, ahol nem sokkal később a férfi is megállt, így sejtettem, hogy van ott valami. Nem is nagyon várattam meg, miután magához hívott, már ott is voltam, hogy megszemléljem én is, miről van szó. Láttam egyből a kicsi vércseppeket, de nem volt olyan sok szerencsére, hogy nagyobb aggodalomra adjon okot. - Igen, biztos, hogy ő. Látod, Poe jó nyomon jár. Ügyes kutya! – ütögettem meg az állat fejét, miközben az a lábamhoz dőlt félig-meddig. – Szerintem csak lehorzsolta a kezét vagy a lábát, mert szerencsére nincs sok vér. Erre menjünk tovább! – mutattam arra, amerre sejtettem, hogy tovább haladt az öregember. Közben elővettem a ruhadarabját rejtő zacskót és megszagoltattam az állattal újra, hogy tovább törhessen előre.
- Nem áll szándékomban - fintorgok. Ennek ellenére én magam is jót mulatok azon, ahogy elkezd nevetni. Ha valaki, akkor ő engem is képes jobb kedvre deríteni, és az elmúlt napok után most van az első alkalom, hogy nem érzem magam búval b*szottnak. Most koránt se lógatom annyit az orromat és még csak nem is morgolódok úgy, mint szoktam. Helyette én mulattatom azt a nőt, aki általában engem szokott felvidítani. Hát hová fajul ez a világ, kérdem én? - Akkor ne csak szeresd azt hinni, hanem kíséreld is meg, hogy elhiszed jó? Lehet, hogy régen én voltam az, aki magának bizonygatta, hogy tudok embert ölni, de örülj alfaatyánknak, mostanra teljesen megszűnt létezni ez a látásmódom. Jófiú vagyok én a magam módján, csak nem viszem túlzásba. Amint megjegyzem, hogy "Anyuci" már kapom is a vállba verést, mire csak felnevetek. Tudom jól, hogy lényegesen idősebb vagyok nála, de jelenleg olyan infantilisnek lehet elkönyvelni, ami nem teszi lehetővé, hogy el is higgyem, többet megéltem már nála. Az ilyen napokat én mondom, fel kellene jegyezni, hogy egy újabb zord pillanatomban emlékezhessek rá. - Pontosan. Nem hiszem, hogy eltudják hitetni magukkal, hogy esetleg ott is lehet. De tekintettel arra, hogy több mint két tucat embert rendeltek ki, nem lepne meg, ha a bőség zavarának köszönhetően maga a főnök döntött volna úgy, hogy felküldi őket a hegyekbe. Nem is értem, hogy miért nem küldték haza a fele csapatot. Tudod mit? Amondó vagyok, hogy mi fogjuk megtalálni az öreget - jelentem ki vakmerőséggel és egy jó adagra való határozottsággal is. Nem félek kijelenteni, hogy jó nyomon járunk, és így is úgyis meg fogjuk találni a tatát. Vagy, ha őt nem is, hát egy turistát, aki valamilyen úton módon itt ragadt és senki nem kersi. Erre is volt már példa nem egyszer. Egy fiatal lányt kerestünk, közben egy kisfiút vittünk vissza, aki elkallódott a családjától. Csak tudnám, hogy nem vették észre. Josephine határozottsága és a kutyába vetett hitte nagyon tetszik, ám felszegett feje láttán akaratlanul is elvigyorodok. Hihetetlen, hogy milyen nagyra tartja a kutyát. Én viszont csak akkor fogom beismerni, hogy tényleg jó kutya, ha elvezet minket az öreghez és nem én leszek az, aki előbb szagot fog. Nem kell sok, hogy gyanús, vörös foltokra bukkanjak az egyik avarkupacban. - Még friss. Nemrég járhatott erre - jelentem ki, mintha nem is hallottam volna azt, amit Jo mond, pedig nagyon is jól értettem. tényleg nincs annyi vér itt, hogy komoly gondra utalhassunk. Mikor viszont így guggoló helyzetben felpillantok, rögtön fel is tűnik a tüskékkel teli bokron, min ugyan úgy megtalálhatóak ezek a vérfoltok. - Várjatok egy kicsit! - szólok hátra Jo-nak, mikor ő már el is indul a kutyával, ki nyilván nem csinál hülyeséget azzal, hogy arra halad tovább. Viszont ha már vér, és a bokrokon túlra vezet, szeretném kideríteni, hogy mi is rejtőzik annak túloldalán, vagy, ha látok még vércseppeket, akkor merre visz tovább. Egy szegényesebb, ritkásabb ponton átlépem a bokrot, s annak túloldalán immáron egy nagyobb adag vörös nedű villódzik, a bokron pedig farkas szőr. Meglepetten hőkölök hátra, és keresem meg tekintetemmel a lányt. - Ugye ez itt a helyiek területe? - teszem fel a kérdést csak, hogy valaki megerősíthesse. Igen, ez az övék, viszont nem hiszem, hogy egymásban okoztak volna kárt. Ha itt valaki megsérült, akkor az több esélyes is lehet... vagy tőlünk valaki, akit a helyiek cibáltak meg, vagy fordítva. Vagy itt a következő lehetőség, hogy egy magányos járkált erre. És... és ha a tata a farkas?
- Igen, igen, értem én… - magyaráztam, de nem értettem. A végrehajtók szerintem sohasem jófiúk. Pontosan azért nem, mert az ő feladatuk megtenni mindazt, amit alapjáraton nem szeretne megtenni az alfa. Ezért tartja őket a falka, hogy úgy mondjam. Ha olyan jól viselkedne, akkor egészen biztos vagyok abban, hogy nem lenne képes ilyen pozíciót betölteni, arról pedig lövésem sem volt, hogy milyen volt ő régen. Igaz, hogy annak idején voltam tagja a falkának, de annyira nem sokáig, és most csupán úgy másfél éve csatlakoztam hozzájuk újra. Amióta az eszemet tudom, szerintem Dylan ugyanilyen volt, úgyhogy előtte kellett valamilyen változásnak történnie. Csak bőszen bólogattam arra, hogy mi fogjuk megtalálni. Naná, hogy mi. Igaz, hogy a szerencsén is múlt az, hogy pont a mi útvonalunkra sikerült terelődnie az öregnek, de ettől függetlenül még a mi érdemünk lesz, ha előkerül. Márpedig biztosra vettem én is, hogy jó úton jártunk. Poe túl magabiztosan haladt előre ahhoz, hogy tévedhessen. Mindig így szokott, amikor forró nyomon van éppen. Határtalan büszkeség töltött el, végtére is, az én kutyámnak volt a legjobb átlaga, már ami a keresések pozitív végkifejletét jelenti. Nem csak neki igazából, hanem mind a háromnak jók voltak az eredményei. Miután megtaláltuk az úton a vércseppeket, én úgy döntöttem, hogy ideje tovább haladni. Igazából ne mis nagyon figyeltem oda, hogy a velem sétálgató hím éppen mit csinál, mert én már a kutya után akartam menni, hogy lássam, mi az, ami ennyire izgalomban tartja. Valahogy talán a közelben kellett lennie a férfinak, de annyi már most biztos volt, hogy járt erre. Talán nem is olyan régen, vagy egyszerűen csak volt olyan szerencsénk, hogy nyugodt volt az éjszaka és jól érzékelhetőek maradtak a nyomok. Nekem aztán mindegy volt, hogy melyik lehetőség állt fent, a lényeg az volt, hogy haladunk. Illetve haladtunk volna, ha Dylan nem szólal meg hirtelen, és nem hív vissza. Kicsit ugyan kelletlenül, de végül megindultam a bokor irányába, aminek a környékén a férfi ácsorgott. Nem nagyon értettem, hogy mi a helyzet, hogy miért ragadt le itt, amikor Poe egyértelműen jelezte, hogy merre kell mennünk. - Igen, amennyire tudom. Miért? – miközben feltettem a kérdést, visszasétáltam, és belestem a bokor mögé. Egyből fintorogni kezdtem, akaratlanul is. – Basszus, mi a fene történt itt? – ráncoltam gondterhelten a homlokomat. – Nem hiszem, hogy a hegyiek bántották volna a férfit. Embereket nem szoktak bántani, viszont akkor fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Az unokák azt mondták, hogy a bácsi nem volt olyan rossz erőben, de sosem lehet tudni. Vagy szétmarcangolta valaki vagy ő maga volt? – értetlenül bámultam magam elé, és tanácstalanul beletúrtam a hajamba. Elképzelni sem tudtam igazából, hogy mi a fene történhetett itt. Jobban mondva el tudtam képzelni, csak inkább gondolni nem akartam rá.
Tisztán látom rajta, nem is kell éreznem, hogy cseppet se hiszi el azt, amit mondok legalábbis ami a jófiúságomat illeti. Lehet, hogy ha abból indulunk ki, hogy végrehajtó vagyok és erősségem megtenni azt, amit az alfának nem áll szándékában kegyetlensége miatt, de attól még más formában lehetek sokkal normálisabb nem? Nem mellesleg valakinek ezt is el kell végeznie, és ha már én képes vagyok arra, hogy az olyan személyeket, akikre az alfa vagy a béta keresztet vet, akkor annak megadom akár a kegyelemdöfést is. Hidegvérrel. Eleinte nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, hogy némi vércsepp illegeti magát az út közepén. Egy átlagos túrázó, egy átlagos ember aki nem orvosi diplomával rendelkezik, és nem visz haza mintát, nyilván rávágná, hogy megsebesült egy őz, egy nyúl vagy valami más állat. De én, és nyilván Jo is, tisztában vagyunk vele, hogy ez ember vér és nem is akárkié... Már csak az a kérdés, hogy mi a fenét művelt az öreg, és miért vezetnek két irányba a nyomok? Legszívesebben most fognám magam, törökülésben kényelembe helyezném magam, és addig filozofálnék, míg valami értelmes gondolatmenetet össze nem tudok állítani a fejemben. Egy gond van. Kárba menne a drága idő, amiből most nincs túl sok, talán életek múlhatnak rajta. Én pedig végrehajtó létem ellenére nem akarok ezzel szórakozni. - Csak mert ez....ez nagyon érdekes - biccentek a vértócsa felé, ami a bokor aljában teljesen átszínezte nem csak a leveleket, füveket és ágakat, de már magát a földet is, ahogy az beitta magát. - Én se gondoltam ezt, nyugi. Viszont őszinte leszek... itt valami nagyon bűzlik. És ezt vedd szó szerint... - ráncolom az orromat, miközben megmasszírozom a nyakamat. - Valamiért nem akarom látni az esetleges tetemet - ennek ellenére lassan de biztosan elindulok egy másik bokor felé reménykedve benne, hogy Jo is követ. Minden idegszálammal kapaszkodok a szagokba és az emberi lényembe, hogy ne bújjon elő belőlem a láncra vert vadállat. A fa tövében, az északi oldalon egy döglött, szó szerint kifordított nyúl hever, és vigyorog rám boldogan. - Ohh - forgatom meg a szemeimet - viszont nem értem. Nincs előttem a kép... tata kontra nyúl, papa vére csordogál a bokorban, nyuszika pihen a fa tövében. A vérnyúl megtámadta a tatát? Az meg önvédelemből kinyírta? Mi a franc folyik itt? - mondjuk ami valószínűbb az az, hogy összeveszett egy másik farkassal a nyúlon, de akkor miért nem vitte el egyik se? Nem értem, és szerintem nem is fogom megérteni. Helyette csak kérdő tekintettel lesek Jo-ra, hogy neki mi a véleménye. Nem szeretném, ha a vénember megveszve ugrana ki az egyik bokorból, s habzó szájjal rontana nekünk. A végén még valaki tényleg megsérülne, és mehetne a sürgősségire mert egy veszett vénember megharapta. Valami nagyon nincs itt rendjén. És, ha tényleg összecsapás történt itt, akkor miért nem látok helyieket? És hol van a vénember? Miért visznek két külön irányba a nyomok. És különben is…. oppá! - Jo, szerintem itt verekedés volt, és a papus nem is olyan ártatlan, mint ahogy a családtagok gondolják. Két irányba vezetnek a vérnyomok, de Poe csak az egyiket követi. Mi van, ha a papa farkas, és összeveszett ezen a bájosnak már nem épp mondható kis égi tüneményen, megsebezték egymást, és ki-ki ment a maga dolgára? Szerinted ez elképzelhető? – guggolok le a nyúlhoz, hogy egy bottal megfordítsam. - Igen, ezt mindenképpen farkas rágta meg. Undorító…. én nem hagyok szemetet magam után.
Igazából egy kicsit kiakasztott az, amit találtunk. Még sohasem fordult elő, hogy ilyesmi bukkant volna fel egy keresés során, ami elég nagy aggodalomra adott okot a részemről. A kutyára rá is szóltam, hogy ne jöjjön ide, nem lett volna jó, ha beletrappol a tócsába, vagy ilyesmi. Aztán sikálhattam volna meg szerencsétlent otthon, és valószínűleg egyáltalán nem lenne hálás az igyekezetemért, inkább küzdelembe bonyolódna velem. Ehhez most semmi kedvem nem volt. - Látom… érzem! – tettem hozzá, és fintorogtam is egyet. Valami tényleg nagyon nem stimmelt itt, a gondot csupán az okozta, hogy lövésem sem volt arról, mégis mi a fene lehet ez az egész. Biztosan olyan ritka alkalmat sikerült kifognunk, amikor valaki olyan figyelmetlen volt közülünk – mármint vérfarkasok közül -, hogy nyomokat hagyott maga után. Mi lett volna, ha ezt nem pont mi találjuk meg? Mondjuk, lehet az is, hogy más rá sem bukkant volna, tekintve, hogy Dylant is inkább az orra vezette a bokor mögé és nem feltétlenül a vérnyomok. Jobb is, hogy mi kaptuk ezt az útvonalat, de ettől függetlenül még nem örültem különösebben ennek a felfedezésnek. - Nem biztos, hogy van tetem – vetettem fel, miközben tanácstalanul tekintettem körbe. Sehol nem láttam semmit, viszont kedvem lett volna ugyanúgy fel-alá járkálni, mint ahogyan Poe is tette, nem messze tőlünk. – Az a baj, hogy most nem tudok a szellemektől sem segítséget kérni. Ahhoz egy kicsit meditálnom kéne, nyugodt körülmények meg ilyesmi… - magyaráztam elgondolkozva. Lehet, hogy Dylan nem hitt a szellemekben, hiszen sokan nem hittek benne. Én azonban pontosan azért voltam a falka tagja, mert képes voltam kapcsolatba lépni velük, mint azok az ostoba médiumok szoktak, akiket a tévében mutatnak. Nem hiszem egyébként, hogy tényleg meg tudják tenni, nekem azonban ment. Végül is, mindent egy szellemtől tanultam, a saját vérvonalam egyik fejétől. Azért az nem volt semmi, hogy maga Biisaiyowaq foglalkozott velem! - Nem tudom, hogy ennek mennyi esélye van – ingattam a fejemet. Őszintén nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy vajon melyik lehet az igaz a felmerült variációk közül. – Igazából nem hiszem, hogy az öreg farkas lenne, az is lehet, hogy csak nem sok idő telt el a kettő között, és ezért van itt mindenféle. Lehet járt erre, aztán megsebezte magát ezzel a bokorral, majd ment tovább a helyesnek hitt irányba, fél órával később pedig összecsapott itt két farkas. Bár nem tartom igazán valószínűnek, hogy egy nyúl miatt tették volna – vontam meg a vállaimat egyszerűen. Tényleg elég valószínűtlen volt, hogy két vérfarkas egy nyúl miatt kapna össze. Egy egyszerű farkas páros már talán, azt jobban el tudtam képzelni. - Lehet, hogy egyszerű erdei farkasok voltak – mondtam ki hangosan is, amit már az előbb kigondoltam. – Ne ítéljünk még előre, talán követnünk kéne a nyomokat és fény derülhetne ennek a kis rejtélynek a nyitjára. Azt a nyulat meg hagyjuk ott, mielőtt a kutya rávetné magát. Nem örülnék neki! – csóváltam meg a fejemet rosszallóan, és Poe felé néztem. – Vesztegetjük az időt, Dylan, szerintem induljunk. Itt sokat már úgysem tehetünk – kénytelen voltam kimondani a nyilvánvalót.
Napi rendszerességgel bukkanok vérnyomokba, de olyat, hogy pont keresés közben találtam volna értetlenségre okot adó nyomokat, még nem éltem. Pedig már négyszáz éve évek. Idegesen pillantok egyik helyről a másikra és próbálok valami megfelelő érvet kitalálni, ami még a helyét is megállna és nem kellene hülyének éreznem magam miatta. Lehet, hogy olyankor szeretek kombinálni és variálni, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig pont a legésszerűbbet tálalom fel. És akkor, ha hülyeségeket beszélek, más annak is tart és ezzel vége.... Most például időnk sincs arra, hogy sokáig kombinálgassak. Menetelnünk kellene tovább, követni azt az útvonalat, amin Poe vezet minket már egy ideje és most is haladna, csak miattam megállásra kényszerült. - Nyugodt körülmények? Miért, nem elég nyugodt itt az erdő mélyén? Tőlünk nem messze a hegyek, itt vagyok én is megnyugtatásként... ami meg a vért illeti... ne is foglalkozz vele. És abban is biztos vagyok, hogy Poe se kapná ki a szemed miatta. De ha nem, nem... - vonok vállat. Nem lényeges, első sorban semmi közünk nincs hozzá, nem a mi hibánk, nem mi okoztunk, mi csak rábukkantunk. Kettő... nem is a mi falkánk területén vagyunk, így nem tudhatjuk, mi zajlik itt. Harmadszor pedig. Lehet beszélni kellene az őslakosokkal, hogy nem árt, ha jobban odafigyelnek? De basszus, mégis mit érdekel engem ez azon kívül, hogy semmi közöm hozzá? Az a nagy probléma, hogy kezdek egyre lelkiismeretesebben foglalkozni fajtársaim sorsával még akkor is, ha tényleg csak sima farkasokról lenne szó. - Én inkább már nem is gyártanék itt összeesküvés elméleteket és nem is keresnék válaszokat... szerintem... szerintem maradjunk annyiban, hogy véletlen egybeesés, nekünk pedig semmi közünk nincs hozzá. Mikor azt vallja, hogy csak az időt vesztegetjük azzal, hogy itt ácsorgunk és elemezgetünk, egy határozott bólintással igazat adok neki és már sarkon is fordulok, hogy túltegyem magam a séta nehezén, pontosabban a tövisbokron. - Jó lenne még sötétedés előtt megtalálni az öreget - igaz még korán van, gyakorlatilag még reggel, de vannak alkalmak, mikor éjszakába nyúlnak a kutatások, akkor pedig nem sokat ér a legtöbb ember. Attól még, hogy Jo és én kijöhetnénk keresni, a társaink nyilván nem fognak. - Na izzítsunk be ezt a kis malackát - biccentek a ruhadarabok felé, hogy szagoltassa meg vele még egyszer őket, elvégre öt-tíz perc eltelt azzal, hogy itt tököltünk a vérfolyam és a nyúl teteme körül. - Az aki eltűnik, miért nem kiabál? - értetlenkedek, ahogy haladok előre, ha Poe ismét tisztában van az útvonallal. A nap folyamán először veszem elő az adóvevőt, és nyomom le azon gombot mely segíti a kommunikációt. - Jenny? Sikerült valakinek nyomra bukkannia? - érdeklődök kíváncsi hangnemet megütve, ami nyilván nincs a nő ellenére, így vidáman válaszol. - Nem, még senki nem talált egy-két lábnyomnál többet. Ti hogy álltok? Minden rendben? - Öhmm... igen, minden oké, és mi se találtunk semmit. Még. De van egy olyan érzésem, hogy jó nyomon járunk. Poe nagyon fel van dobva, úgyhogy ezzel vége is a beszélgetésnél. Majd jelentkezünk - nyomom ki anélkül, hogy válaszolhatna és már csúsztatom is vissza a helyére. - Szerintem kint leszünk még egy ideig - panaszkodok.
- Ezt te nem értheted… - legyintettem egyet, de azért egy mosoly megjelent az ajkaimon. – Pont ez is baj, hogy itt vagy te is. Megzavar a jelenléted a koncentrációban – vallottam be őszintén. Nem bántásból mondtam ám, hanem azért, mert ez volt az igazság és úgy gondoltam, hogy jobb, ha mindezt tudja. Megpróbálhattam volna, hogy kapcsolatba lépjek a szellemekkel, de inkább elvetettem az ötletet, mert túl nagy volt a valószínűsége annak, hogy nem érnék el vele semmit, csak az időnket töltenénk feleslegesen. Így sem volt belőle valami sok, ha már itt tartunk… - Oké, szerintem is ez lesz a legjobb. Amúgy sem szívesen folynék bele mások nézeteltérésébe – tettem még hozzá, mert így éreztem jónak. Igaz, hogy elég jól szoktam játszani a békítő szerepét, de azért van egy határ, amit nem szívesen szoktam átlépni. Ez most, a másik falka területén szintén egy bizonyos határt jelentett. Amibe nem feltétlenül kellett beleszólnom, abba nem is szerettem volna. Jó, tudom, hogy sokszor volt már példa arra, hogy olyankor is megmondtam a magamét, amikor senki nem kérdezte a véleményemet, de már nem volt kinek elmondani itt, az idő pedig csak fogyott és fogyott, míg mi megpróbáltuk kitalálni, hogy mi a fene lehetett itt. - Dylan, még csak másfél órája, hogy elkezdődött a keresés – legalábbis úgy tippeltem, hogy ennyi történhetett. – Szerintem körülbelül nyolc vagy fél kilenc lehet. Messze van még a sötétedés ideje, és ebben az évszakban tudod, hogy még estére sem lesz koromsötét a Földnek ezen a részén – mosolyogtam rá, emlékeztetve arra, hogy hol is vagyunk. Az első néhány hónapban egyébként nehezemre esett megszokni, hogy télen állandóan sötét van, nyáron meg végig világos, de azért együtt lehet élni ezzel is. Nem könnyű, de nem is lehetetlen küldetés. Én mindig azt vallottam, hogy igyekezni kell megtalálni a pozitívumokat. Nekem sem mindig sikerült, de próbálkoztam, és már az is valami, igaz? - Azért, mert gondolom rájött arra, hogy hiába tenné, mert itt nem hallja senki… - mondtam nagy bölcsen, miközben a zoknit rejtő zacskót a kutya felé tartottam, hogy beleszagolhasson és mehessünk tovább. – Igen, lehet! – szólaltam meg, miután eltette az adóvevőt és mi tovább haladhattunk a kutyát követve. – Viszont ez nagyon udvariatlan volt, hogy azt sem vártad meg, míg elköszön – dorgáltam meg finoman, de azért egy mosolyt mellékeltem hozzá, hogy érezze, nem mondtam ám teljesen komolyan. – Azért nem bánnám, ha maximum dél körül rábukkannánk a bácsira – húztam el finoman a számat, szinte alig lehetett látni a grimaszt, de azért akkor is ott volt. - Ez már itt elég veszélyes terep amúgy – jelentettem ki, ahogy felfelé kezdtünk haladni. Nem, még nem voltak olyan közel a hegyek, de érezhető volt, hogy arrafelé tartunk. – Nem lepődnék meg, ha megcsúszott volna és megsérült a feje – gondolkodtam hangosan, keresve a lehetséges végkimeneteleket.
- Jó-jó-jó elhiszem - magyarázom gyorsan, hadarva egy sértett grimasz kíséretében. Lehet, hogy nem érzem magam sértettnek, elvégre miért lennék az? Mégis jó néha kimutatni, hogy akár ilyen is lehetek. A gond csak az, hogy egy-egy ilyen eset végzetes következményeket is vonhat maga után. Igaz most ennek nem áll fent a lehetősége. Meg se közelíti. Tisztában vagyok vele, hogy ahhoz teljes nyugalom, csend kell, hogy valaki kapcsolatba lépjen az esetleges szellemekkel, amikben... amikben miért ne hinnék, ha egyszer én is olyan természetfeletti lény vagyok, mint amilyen... vagyok?! - Egyet értek - biccentek. Volt már épp elég problémám belőle annó, hogy olyan ügyekbe folytam bele, amihez gyakorlatilag semmi közöm nem volt, mégis valaki megkért, hogy én segítsek. Az ilyenek általában semmi jót nem szülnek. Ami pedig a helyszínt illeti... na nem! Itt tényleg nem fogok Mindenhatót játszani vagy épp Jokert. - Tudom-tudom, de általában ilyenkor van az, hogy az ember végtelennek lát egy dolgot... és igen, azt is tudom, hogy gyakorlatilag nappali fény van éjszaka is, Jo, itt lakok már egy ideje. De én is lehetek nyűgös és hisztis nem? Vagy nekem már ez se jár? - morgok felháborodottan. Nem tetszik nekem ez a környék, legszívesebben húznék a fenébe, de nem akarom szegény nőt itt hagyni egyedül. Mellesleg az első hetek szinte kialvatlanul teltek itt akkor, mikor feljöttünk északra a falkával. Most viszont így cirka két év elteltével már kezdek hozzászokni. Kezdek? Már ezt tartom normálisnak. - Miért ne hallaná meg senki? Igaz még soha nem próbáltam ki az eszeveszett ordibálást az erdő közepén, de... de nem visszhangzik egy véletlenül? Jó, nem egy üres szobában vagyunk, de vannak itt tényezők, melyek megzavarhatják a hangokat, és akár vissza is verhetik - magyarázok a tőlem megszokott unott hangnemben, bár fogalmam sincs, hogy értelmes dolgot mondtam-e ezzel. Lehet, hogy bazinagy sületlenség, akkor viszont nem téma. Miután lezavarok egy gyors eszmecserét Jennyvel, Josephine megint elkezd dorgálni és kioktatni, mire csak gyilkos pillantást vetek rá. Miért kell nekem mindenkivel úgy viselkednem, mintha kenyérre lehetne kenni? Nem is értem. Fújtatva biggyesztem az útra a tekintetemet és kezdek el gyorsan trappolni előre. - Remélem nagyon jó indokot tud majd mondani, ha már kora hajnalban kiugrasztottak az ágyból - morgom keserűen, persze egy részem reménykedik benne, hogy a vénembernek ne legyen semmi baja. Igaz lehet, hogy csak azért könyörgök ezért, mert nem akarom a hátamon lecipelni, de a lényeg, hogy egy kis empátia, egy kis emberi együttérzés ott van még a tarsolyomban. - Ha valódi ember lennék, már visszafordultam volna... a papóka adhatna már jelet magáról… - alighogy ezt kimondom, valami halk nyögdécselésnek nevezhető cucc zaja kúszik be a fülembe, mire rögtön meg is torpanok. - Mond, hogy hallottad és nem csak én mesélem be magamnak - lesek magam elé, hátha megint hallok valamit.
- A férfiak ne legyenek hisztisek és nyűgösek, ha emiatt elítélik a nőket – szegtem fel a fejemet nagy komolyan. – Ők erősek, és mindig határozottak. Tudod, amolyan rettenthetetlenek, akire egy nő felnézhet – vázoltam fel az általam alkotott képet egy valamirevaló hímről, de a mi világunkban ez természetesen nem úgy volt, mint az embereknél. Nálunk lehetett egy nőstény jóval erősebb, veszélyesebb és tapasztaltabb egy hímnél, és könnyűszerrel eltehette láb alól az illetőt. Ez számomra egy kicsit vicces volt, de szerettem volna a régi értékeket is vallani, ha már egyszer nőnek születtem, ráadásul egy olyan korban, ahol a gyengébbik nem erősen el is volt nyomva, alárendelve a férfiak akaratának. - És szerinted hányan járnak erre csak úgy? Állatokat, meg talán a hegyieket kivéve nem sokan… - dünnyögtem magam elé, miközben az előttünk lévő utat pásztáztam. Szerettem volna megtalálni az öreget, és azt mondani majd az unokáinak, hogy kisebb sérüléseket leszámítva teljesen jól van, csak egy kicsit megijedt, de ennyi. Igen, pontosan ezt szerettem volna tenni, de az igazság az, hogy a nyomok kezdtek aggodalomra okot adni, és ennek egyáltalán nem örültem. Én azt szerettem, ha minden gördülékenyen ment, és nem azt, ha fennakadásokba ütköztem, vagy esetleg elég nagy akadályba. - Ne nézz így rám! – szóltam rá, és még az ujjammal is böktem egyet felé, hogy kapcsoljon már, ez így nem jó. Én nem ellenség voltam, én a falkájába tartoztam, úgymond családtagnak számítottam. Legalábbis én úgy kezeltem a falkánkat, mintha egy nagy család lennénk. Egy elég nagy és hangos család, de ez már csupán részletkérdésnek számít, nem? – Az lehet, hogy ezt tetted volna, de azt ne felejtsd el, hogy ő egy öregember, aki lehet, hogy már azt sem tudta, merre van az a vissza… - fűztem hozzá a véleményemet az általa elmondottakhoz. Amikor Dylan megtorpant néhány másodperc múlva, én is hasonlóképpen tettem, mivel hallottam a hangokat. Sőt, még a kutya is megállt és fülelt, próbálta megállapítani, hogy merre kell tovább menni. Aztán egyszer csak elég gyorsan kezdett egy bizonyos irányba menni, mire én gondolkodás nélkül követni is kezdtem. Elég megbízható volt ahhoz, hogy emberként talán még az életemet is rábízzam, a helyzet azonban úgy állt, hogy inkább én tudtam volna őt megvédeni bármitől. Még jó, hogy amikor átváltozom, általában be szoktam őket zárni és így nem voltak még tanúi soha, hogy mi történik, ha elindulok teliholdkor kószálni egy kicsit, megmozgatva ezzel a bennem élő Bestiát is. - Persze, hogy hallottam, úgyhogy gyere! – szóltam hátra sietve a vállam felett, miközben kis híján már futási tempóra gyorsítottam a lépteimet. – Szerintem itt lesz valahol! – tettem még hozzá, és követtem a kutyámat arra, amerre vezetett. Nem kellett olyan nagy utat megtennem ahhoz, hogy immár a semmivel sem összetéveszthető emberi szagot is megérezze. A gond csak az volt, hogy körülöttünk sziklássá vált a terület, és bárhol lehetett közöttük, ahol nem láttam. Egy pillanatra tanácstalanul álltam meg, mert mind a kutya, mind a férfi eltűnt szem elől. Talán a sziklák között lehettek? Hirtelen ötlettől vezérelve el is indultam arra.
Elkerekedett szemekkel fordulok a nő felé, miközben az megállás nélkül magyaráz arról, hogy milyen ne és milyen legen egy férfi. Kis híján még a hitemből is kitérek. - Szóval míg egy nő a kedvére hisztizhet, nyávoghat, hogy így elszakadt a harisnyája, úgy nincs elég ruhája és még sorolhatnám, addig a férfiak meg se szólalhatnak. Mellesleg... nyűgösség. A sima homo sapiensre lehet mondani, hogy nyűgös. Mert bizonyított tény, hogy sokkal kevésbé bírják a fájdalmat, mint például a gyengébbik nem. De nem tudom, szerintem a legtöbb vérfickó nem mondhatja ezt el magáról - hangom inkább kíváncsi és értetlen. Egy átlag férfit nem lehet összehasonlítani egy vérfarkassal. Míg azok belepusztulnak a legenyhébb náthába is, addig egy farkas szerintem elég kemény összecsapásokat is képes kibírni anélkül, hogy túl sokat nyávogna. Na mindegy is, ezt férfi társaimnak és persze magamnak is kikérem, de ezennel ennyi. Nem nyúzom tovább a témát. Ha jő így látja, akkor tessék csak. - Most elképzeltem, ahogy egy eltévedt kölyöknyúl nekiáll ordibálni, mert eltévedt - fintorgok, de érzem, ahogy a szám széle vigoyrra húzódik. Hihetetlen mekkora bolond tudok lenni. Az uszításra először hátra hőkölök, de utána csak lemondóan megrázom a fejem ezzel kimutatva nemtetszésemet. - Egy öregember, akinek lehetett volna annyi esze, hogy nem húzza el a csíkot, hanem marad a megroggyant valagán a házban - darálom és még csak egy lélegzetvételnyi időt se hagyok a szavak között. Nem kell túl sokáig könyörögnöm azért, hogy halljunk valamit, vagy adjon magáról a vénember valami jelet. Amint megjegyzem ezt Jo-nak, már hallok is valamit, minek hatására megtorpanva úgy lesek magam elé, mintha most láttam volna egy kígyó formájú tehenet, aminek nyolc láb nőtt a hátán. Gyanúval telt tekintettel indulok előre, miután a nő hátra szól, hogy induljak. Nincs kedvem... és haza akarok menni. Nem vagyok hisztis, de annyi biztos, hogy a hangulatom valahol nulla alatt lebeg. Az a nagy gond, hogy miután teszek pár lépést, úgy vesznek körül minket a sziklák, mintha legalábbis támadást akarnának indítani ellenünk. Némelyik égbetörő magasságokba szökik, de olyan is van, ami az avar alatt sunnyog, így az ember békésen felbukhat benne. - Jo? - teszek egy száznyolcvan fokos mozdulatot, miután elveszítem a nőt és a kutyát is szem elől. Miért kell ennyire sietni? Követve a nőstény szagát elindulok felé. Van valami durván baljóslatú ebben a környékben. Nem csak, hogy a látvány nem tetszik, de az az érzés se ami úrrá lesz rajtam pár röpke pillanat alatt. Idegen és zavaró. De ahogy követve a szagokat, megpillantom a sziklák mellett üldögélő, nem a legjobb állapotban lévő öreget, először csak megtorpanok, végül megszaporázva a lépteimet, megközelítem az öreget. Ha Jo már ott van mellette, akkor csak tisztes távolságból, de komoly tekintettel figyelem az eseményeket. Azt hittem, hogy itt leszünk délig, erre tessék. Meglepően hamar találunk rá az idős férfira, kire ráférne egy alapos fürdő, alvás, evés és ivás is. Nem is értem, hogy mi a fenét keres itt.
- De igen, a férfiak farkasnak is alapvetően olyanok, mint embernek – jelentettem ki teljes meggyőződéssel és egyszerűen nem voltam hajlandó vitába bocsátkozni vele, mert akkor is nekem volt igazam. Felőlem a fejére is állhatott és pöröghetett körbe-körbe, az én véleményem ugyan nem fog változni, és most amúgy is az volt a legfontosabb, hogy megtaláljuk a férfit, akinek a nyomában egyre gyanúsabb dolgokra bukkantunk. Én sem örültem ezeknek túlzottan, de attól még muszáj volt tovább mennünk és folytatni a keresést, nem adhattuk csak úgy fel. Az valószínűleg egy ember életébe kerülne, nem kevesebbe. Nem játék volt most, hanem életre-halálra menő harc. Legalábbis az idős férfinak egészen biztos, hogy jelenleg ilyen gondolatok keringtek a fejében. Csak egy figyelmeztető pillantást küldtem Dylan felé az általa elmondottak hallatán, aztán követtem a kutyámat, amikor az jelezni kezdett a hangot követően. Nem törődtem azzal különösebben, hogy jön-e mögöttem a hím vagy sem. Majdcsak utol fog érni, emiatt nem aggódtam. Elég jó volt a szimata ahhoz, hogy akár csukott szemmel is rám találjon majd, ha a helyzet úgy hozza. Márpedig amennyire meg tudtam állapítani, pontosan így fog történni, mivel a lépteinek zaja elhalt. Éppen úgy, ahogyan Poe is eltűnt a szemeim elől. Ez némi aggodalomra adott okot, úgyhogy tanácstalanul körül is néztem. Túl sok volt a szikla, ahová vagy beszorulhatott a lába, vagy elrejthette az én figyelő tekintetem elől az állatot, valamint valószínűleg a férfit is, akit kerestünk már órák óta. - Poe, hol vagy? – nem kiabáltam, inkább csak erélyesen tettem fel a kérdést, miközben az általam találomra kiválasztott irányba haladtam, ügyeskedve az olykor meredek és csúszós sziklákon. Nem voltak olyan magasak, az tény, de attól még nagyot lehetett esni róluk, vagy netán nekiesni a másiknak és jól beverni a fejünket. Ez megtörténhetett az öreggel is, vagy akár a lába is beszorulhatott. Még nem tudtam, de a hívásomra meghallottam a kutya jól ismert csaholását, és folytattam utamat abba az irányba. Már nem is néztem hátra, hogy merre lehet Dylan, annyira magával ragadott a megtalálás izgalma. Mikor felém fordult a kutya, feltűnt nekem a mellette félig-meddig fekvő idős bácsi, aki a kezével kalimpálva jelezte, hogy hol van. Valószínűleg kiszáradhatott a torka és ezért nem tudott kiabálni nekünk már korábban. Amilyen gyorsan csak lehetett, odaküzdöttem magam mellé, és sikerült megállapítanom, hogy beszorult a lába. Abban reménykedtem, hogy ebből nem sokra fog emlékezni, mert kénytelen voltam bevetni némi plusz erőt, amit egy átlagos nő nem tudott volna megtenni. - Mr. Moore, jól van? – kérdeztem közben, amíg kiügyeskedtem a lábát két szikla közül, és szemrevételeztem, hogy a térdét sikerült lehorzsolnia, a karját pedig felsértette az a bokor, ami mellett nem olyan régen haladtunk el. – Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Levisszük innen, addig pedig jöjjön le velem ide a sziklák aljára. Menni fog? – kérdeztem, bár választása nem sok maradt. Vagy lejön, vagy itt hal meg. Mese nincs. Szerencsére elég erősen dolgozott benne az élni akarás, mert bólintott egyet, utána pedig összeszedte magát, és hathatós közreműködésemnek hála leóvakodtunk a földig, ahol véget értek a sziklák, és kezdődött az avar. Mire Dylan megérkezett, addigra már az öreg mellett guggoltam és a lábát vizsgálgattam, hogy nem ficamodott-e ki véletlenül. Amennyire meg tudtam állapítani, inkább csak meghúzódott és feldagadt, de ez volt minden. Az orvosok meg majd úgyis megállapítják pontosabban, ha leértünk. - Gyere, itt vagyok! – szóltam hátra a hímnek, de nem keltem fel a guggoló helyzetemből. – Mr. Moore nagyon hősiesen lesétált ide, de attól tartok, hogy segítened kell majd neki lejutni innen a házig, mert szerintem megzúzódhatott a bokája. Jobb, ha nem erőlteti tovább – jelentettem ki, és úgy néztem Dylanre, hogy esze ágában se legyen elkezdeni megint nyafogni, hogy ő bizony nem cipeli le a férfit.
- Ha te mondod - vonok vállat. Nem fogok vitatkozni vele, elvégre biztos sokkal jobban látja a dolgokat, mint én. Ha én azt mondom a nőkre - még ha farkasok is - hogy idegesítőek, hisztisek és mindig követelőzőek, soha nem elég ami van, akkor persze ő is szidhat minket, férfiakat. Csak az a vicces, hogy nem tudom megvédeni a férfitársaim becsületét azzal, hogy határozottabban lépek fel Jo-val szemben. Mondjuk lehet, hogy épp ezzel ismerem be magamnak, hogy igaza van? A hallgatással és lemondással? Nem tudom. A hosszú séta felfelé és a kitartás - mintha legalábbis éjt nappallá téve keresnénk azt a szerencsétlen vénembert - meglelte gyümölcsét, vagyis a roppant kilométer hiányos, izgága öreget, akinek jobb dolga se volt annál mint, hogy itt a sziklák között mórikázzon és esetlegesen fel is nyársalja magát. Szánalmas. Egy kisgyerek tudja, hogy nem szabad veszélyes helyeken ugrálnia, vagy elkóricálnia a szüleitől, mert komolyan megsérülhet, elveszhet. De egy idős ember ezt már nem tudja felfogni? Mi a fene van, visszafelé fejlődnek az emberek? Oké, hogy idővel feledékenyebb, betegesebb és kevésbé kitartó lesz egy ember de, hogy ilyen módon mutassa ezt meg? Kiábrándító. Örülök, hogy nem fogok megöregedni még akkor is, ha a farkaséveimre való tekintettel, vénnek számítok. A barlang szájától hallom, hogy Jo nyugtatja, kérdezősködik az apótól, de az nem sűrűn válaszol. Egy mély levegő kíséretével és némi morgással, de elindulok feléjük, hogy aztán legnagyobb örömömre Josephine tájékoztasson arról, amit nem akartam hallani már lent a tábornál se. De inkább cipelem le innen, mint vadászom le egy fa tetejéről. - Jól van, de előtt szólok, hogy megtaláltuk - válaszolok némi lemondással a hangomban és már kapom is kézbe az adóvevőt, hogy tájékoztatót adjak a jelenlegi helyzetünkről. - Jenny? Megtaláltuk. Fent vagyunk a barlangoknál. Valószínűleg - guggolok le mellé, hogy megfordíthassam a lábát, megtapogassam a térdét és bokáját - valószínűleg kificamodott a bokája, vagy meghúzta. Nem, mással nincs baj, itt-ott van egy seb rajta, de ezen kívül semmi. Szóval leállíthatjátok a keresést, a C turistaösvényen induljatok el felfelé egy hordággyal, addig leviszem - és ezzel már ki is nyomom a készüléket, hogy aztán a helyére tehessem. - Előtte adjunk neki egy kis vizet, szerintem nem fog megártani - kapom ki a kulacsomat a tokjából - amit általában nem szoktam használni, de jó, ha nálam van - és átadom a lánynak. Ha nekem nem, de másnak a segítségére lehet úgy, mint most a férfinek.
Nagyon elégedett voltam, miután megtalálta a kutyám a férfit, ráadásul még Dylan sem kezdett el hisztizni vagy vitatkozni velem, hogy márpedig ő nem viszi le. Valószínűleg úgyis ráparancsoltam volna, noha sokkal idősebb volt tőlem, de ez engem egyetlen percig sem zavarna akkor sem, ha valóban arra vetemednék, hogy felemelem vele szemben a hangomat. Mert ugyan mit tenne? Szerintem nem ütne meg egy nőt, vagy legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy ennyire azért még nem halt ki sötét szívéből a lovagiasság és mindaz, amit valahogy bele kellett volna kódolni a férfiakba, de valamiért azonban mégis hiányzott túl sokukból. - Remek, szólj csak Miss Buzgónak, én addig foglalkozom vele – böktem fejemmel az idős férfi felé, és aztán tényleg neki is szenteltem minden figyelmemet egészen addig, amíg fel nem bukkant mellettem a hím, hogy megvizsgálja. Ugyan én is meg tudtam tenni, de mégiscsak ő volt a hegyi mentő, vagy mi a fene, az én feladatom pedig csak a keresés volt, semmi több. Ezt elvégeztem, innentől már az övé volt a pálya, még ha nem is volt olyan értelemben orvos, mint azok, akik a kórházakban sürögnek-forognak. - Jó ötlet! – jelentettem ki, és bőszen bólogattam is, miközben átvettem a kulacsot Dylan kezéből. Igazából azon sem lepődtem volna meg, ha az idős úr nem nagyon tud beszélni, mert kiszáradt a torka a sok óra alatt, amíg itt csámborgott céltalanul, elveszve. – Köszönöm! – mondtam, amikor átvettem és már guggoltam is le az eltűntünk mellé, hogy segítsek neki az ivásban. Szerencsére ahhoz elég jól volt, hogy önállóan is menjen neki, így hát miután ezt észrevettem, át is adtam neki az egészet. Biztosan megalázó lehetett neki, hogy még ilyen alap dolgot sem tudott önállóan megtenni, ezért is akartam én a segítségére lenni, de hát csak a lába fájt valószínűleg, mert a kezének láthatóan semmi baja nem volt, ahogyan az agyának sem, leszámítva az öregedéssel járó természetes folyamatokat. Pont elég volt egyébként az is… - Köszönöm, kedveském! – szólalt meg végre olyan hangon, amit már tisztán lehetett érteni, mire én villantottam felé egy elbűvölő mosolyt, és a félig kiürült kulacsból a kutyámat is megitattam, hiszen idő közben kiszáradt egy kicsit szegény. - Indulhatunk, Dylan? – kérdeztem fennhangon, odafordulva a hímhez. – Szerintem valószínűleg már elindultak elénk, úgyhogy félúton fogunk nagyjából találkozni a többiekkel. Addig viszont rád vár a feladat, hogy a súlyt átvedd részlegesen – ismét mosolyogtam, méghozzá azt a típusút villantottam meg, amire csak nagyon nehezen lehetett nemet mondani. Sokat gyakoroltam ám a tükör előtt, mikor még nem voltam olyan tapasztalt, mint most. Én közben már össze is szedelőzködtem, és egy bokarögzítőt azért Mr. Moore-ra raktam, biztos, ami biztos alapon. Ott lapult ám a táskámban, mindenféle alapfelszereléssel egyetemben. Milyen jó, hogy van ilyenünk!
*Az igazság az, hogy van amit sem a farkasom sem más nem tud megölni, kiirtani. A kíváncsiságom, azt mely mindig bajba kever. De én persze ezúttal is reméltem, hogy nem lesz semmi és ezúttal Liana is megússza élve a dolgot. Nem egy erős nőstény, csendes, magának való, nem is szép de a türelme miatt mentor és nem az adottságai miatt. Szóval semmi kifogásolni valóm nem volt ellene, pláne, hogy nem akart mindenáron beszélgetni velem. Azt, hogy miért is akartam kijönni ide... nem mondtam el. Csak annyit, hogy szeretnék kimenni és ha ehhez mentor kell, ám legyen. Az igazság az volt, hogy Kirill, vagyis a nagypapám, kapott egy levelet Tőlem még tegnap. Ahogy Darren elmesélte, hogy itt van, az első dolgom volt kideríteni, hogy hol él az Öreg bácsi és egy randevút kérni Tőle.
"Kedves Kirill! - vagy hívjalak Nagypapának?
Nem tudom, hogy mennyit tudsz rólam vagy, hogy egyáltalán a létezésem el-e ért hozzád. Azt meg ne is kérdezd, hogy Én miért akarlak megismerni. De... talán nem ártana. Már ha időd engedi és nem nagy fáradság eljönnöd holnap a Síparadicsomba. Azt még kitudom bulizni, nyilván megérted, hogy Darren nem repkedne az örömtől, ha közölném, hogy veled szeretnék találkozni. Ja és még valami, az én koromban még dajka jár... nem tudom ki lesz az, de bizonyára nem leszek egyedül. De ahogy hallottam, azt hiszem ez a legkisebb zavaró tényező.
Csókoltat; Ashley McLoyd
Ui.: Nyilván nem ártana egy kis elérhetőség, lévén, hogy egész nap akkor sem vagyok az erdőben ha rugdosnak. Itt a telefonszámom; xxxx-xxx-xx-xx-xx a megtalálásban nem lesz gond."
Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy szerettem én az erdőben lenni. De egyedül... mentorral már nem buli, szóval akkor inkább élvezem azokat a területeket, ahol megtehetem. De azt nem kell tudnia a Nagypapámnak, hogy több baj van velem mint hat másikkal. Azért negatívat csak nem festek már le magamról, inkább tapasztalja. Bár amilyen vén... biztos olyan mint Shane vagy Castor. No a másik fele, hogy; Apu zaklatott volt legutóbbi találkozásuk miatt. Érdekelt, hogy milyen ember azaz farkas az, aki feltudja zaklatni Darrent ilyen módon, hogy utána önként keres nálam menedéket. Ő, és nem Én. A képek amiket kaptam Tőle, sem voltak rózsásak, így nyilván volt némi előítéletem. De persze... azért mert Ők foggal-körömmel és vérrel gyűlölködnek, nekem még nem kell.
Hófehér bundám szinte rikított az erdőben, mikor az egyik fa alatt megfeküdtem magamnak. A pajzsom nem húztam fel, így mind a 7 hónapom kiérezhető volt. Sárga íriszeim csak előre meredtek, a mentor pedig nem foglalkoztatott túlzottan. Valahol itt volt, éreztem. S az elegendő volt ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül. Pedig milyen jó lett volna... mindenesetre, energiáim lágyan öleltek körbe és vidáman táncoltak. Nem volt okom az örömre, de a kis bestiám már csak ilyen. Kísértetiesen hasonlított Darrenére, csak épp az ereje nem volt ugyan olyan. De csak vártam és hegyeztem a fülem. Nem féltem attól, hogy nem talál meg... de a meglepetéseket nem szeretem, így a figyelmem nem lankadt.
Az Eddel való találkozása pontosan úgy zárult, ahogyan kiszámolta, fia ezen a téren semmit sem változott. A kétely ott van a fejében, hiába mutatta az ellenkezőjét, illetve akarta, elgondolkodott a hallottakon, már biztosan értesítette az egész családot, miszerint a városban van, ráadásul legfrissebb kölykével együtt. Nataljával egyeztetett, Nikolajjal szintúgy, eddig minden a tervek szerint halad, legyen szó az A, a B, vagy a C, esetleg a D tervről. Mindegyik pontosan kidolgozott, nem okoz problémát az sem, ha improvizálni kell és olyan hihetően, hogy a másik félben még a gyanú halvány szikrája se jelenjen meg. Az egyetlen sötét ló Ashley, azaz annak kellene lennie, lévén őt nem ismeri, nem ismerheti, ám Natalja mindenről beszámolt, így tisztában van a jellemével, a kinézetével és mindennel, amivel csak kell. A kislány makacs, önfejű, viszont roppant kíváncsi természet, ezért is ment az O'Connorsba aznap este, változtatva az eredeti terven, és véletlenül belefutott Edbe. Véletlenül, hogyne. Számításai szerint az unokája is tud minden apró részletről, ami ott a szórakozóhelyen történt, tehát már csak várnia kell arra, hogy megtegye a következő lépést. Ez pedig be is következik, hiszen levelet kap tőle, amit gúnyos mosollyal olvas fel hangosan Nikolajnak, melyben találkozót kér tőle. Ed küldené kémkedni talán? Nem, a fia jobban félti kölykét attól, hogy ilyesmibe belekeverje, ha pedig mégis, akkor nem lesz egyedül, kész hadsereg fogja kísérni. Ezzel nem számol, Ed ilyen lépést sosem húzna meg vele ellentétben, tehát csak egy sima találkozás lesz ez, amolyan ismerkedéssel egybekötve.
Erdő, mintha nem ismerné meg a kislányt emberi alakban, a látszatra adnia kell. A fehér bundát ezer közül is megismeri, a szemébe sem kell néznie, hogy tudja, ő az, és most félretette azt, kölyökkel áll majd szemben. A pajzsát megengedi, de csak annyira, hogy tudja, a kölyökkel kik jöttek, ha esetleg Ed mégis csapdába akarja csalni. Egyvalakit érez, az lehet a kísérő, ő nem érdekli, így nyíltan, tekintélyt parancsoló fellépéssel tűnik elő a fák rejtekéből. Vöröslő szempár méri végig a kölyköt tetőtől talpig, nem ellenfél, most viszont nem harcolni jött. Az energiáit figyeli, melyben ott a bizonytalanság és a kíváncsiság furcsa egyvelege. ~Szervusz, Ashley. -barátságos a közeledés, nyitottnak tűnik, közvetlennek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Öröm vegyül az energiáiba, megismerheti az unokáját, mást nem is sugároz, mást levonni a viselkedéséből a rezgéseiből lehetetlen. Ez a látszat, úgy tűnik, tényleg békülni jött és tényleg normális kapcsolatot szeretne a családjával, nem mást, és lehetetlen azt hinni, hogy ez egyáltalán nem így van, ahhoz már tényleg öreg róka, hogy hibát vétsen.
*Minden egyes eltelt perccel csak még nagyobbra nő bennem az a furcsa kis feszültség morzsa, mely azért bennem lakozik no meg a kíváncsiságom is. Így egyként szidom magam az egész miatt s mégse megyek sehova, hanem maradok ott elfeküdve. Közben ezer meg egy verzió tolul végig a buksimon, hogy vajon Darren és Ryan mit fog szólni, ha megtudják, hogy mivel is töltöttem a mai túrám. Hát, mondjuk úgy, hogy nem fogják kitörő örömmel fogadni az egyszer tuti. Mancsaim pedig a fülemen végig simítva helyeztem a szemeimre. Akarom én egyáltalán tudni, hogy mit szólnak? Ahha, ezen korábban kellett volna gondolkodni. Fejem felkapom az ismeretlen ismerős energiákra és már lábon is vagyok, ahogy íriszeim az érkező irányába tekintenek. Most mégis hogyan tovább? Rohanjak oda és nyaljam képen? Nem, ezt nem akartuk. De egyetlen dolog megoldotta a hogyan tovább kérdést... Kirill szemei. Pofám oldalra billen és így fixírozom a másikat. Próbálnám felmérni, de valahogy leragadtam a szemeinél. Aminek köszönhetően kérdések tolulnak fel bennem, miközben közeledik.* ~ Vörösek a szemeid... ~ Húha... na most adtam magamnak képletesen egy tockost, de akkorát, hogy ha azt fizikálisan kapom meg, minimum három fát döntök ki. Ahogy közelebb ér, csak teszek egy lépést hátra, csakhogy mögöttem a fa, így nem igen tudok csak a mozdulat van meg. Egyetlen farkasnál láttam vörös tekintetett... Castornál. Így hátrálásomnak köze sincs a távolságtartásomhoz, amit viszont érezhet is. Viszont félelmet sem, csak... némi tartást. ~ Mármint, Szia és bocsánat. Csak... furcsának találom. Senkinél nem láttam ilyet, családon belül. És az igazság az, hogy gőzöm sincs mit kérdezhetnék, vagy mondhatnék ööö... Kirill. ~ A keresztnevét nem ismerem, azaz egyszer láttam és írtam le, mikor a címére bukkantam és felcímeztem a borítékot. De persze már hónapok óta ha véletlen szóba került így emlegették, nem fogom megszokni, no meg... fura neve van na és senki nem mondta, hogy a név memóriámért szeretnek az emberek. Sárga íriszeim ismét megtalálják a másikat de csak egy lépést tettem ki oldalra, hogy ne érezzem magam sarokba szorítva saját magam által. Na de aztán nagyon sok értelme volt, ha azonnal lefeküdtem. Szinte semmi, csak felesleges mozgás. ~ Mért nem beszélnek rólad? ~
Tekintélyt parancsoló a fellépése akkor is, ha ez nem célja jelenleg, a vérében van, így lépdel közelebb a kölyökhöz. Milyen védtelen és milyen gyenge, egy apró roppantással elintézhetné, semmi erőfeszítésébe nem telne. Embersége azonban nincs, semmi nem számít, csak az, mi a végeredmény. A terve tökéletesen működik, úgy halad, ahogyan azt előre kiszámolta. Ed mennyire dühös lesz, ha a kölyke azzal megy haza, hogy jé, a nagypapi nem is olyan borzalmas, mint ahogyan gondolják. Ashley feszültsége kézzel fogható, érthető, sosem találkoztak még, nem várható, hogy a nyakába fog ugrani, vagy örömmel szalad oda hozzá, viszont azt hamar fel tudja mérni, mivel traktálták, vagy nem traktálták őt. Lassú léptekkel közeledik, a testtartása barátságos, közvetlen, az energiái is erről tanúskodnak, örül annak, hogy megismerheti az unokáját. A szemeire tett megjegyzésre magában mosolyog, valóban ő az egyetlen, aki ezt örökölte, és nem tudni, honnan vagy miért. ~Igaz, ne kérdezd, honnan örököltem, kitől. Victoré is sárga, nekem valamiért ez jutott. -Ashley tart tőle, ahogyan hátrál, egyértelmű, nem erőlteti a közeledést, megáll ott ahol van, nem célja elijeszteni a kölyköt. ~Semmi baj, nem tudhattad, sosem láttál még, a többiek, a kölykeim, a Teremtőm, az öcsém mind-mind sárga szemet tudhatnak a magukénak, én nem. Alekszej, Alekszej a keresztnevem, Ashley. -Kirill, tehát így emlegetik, nem másképp, bár ez semmit nem változtat a tényeken, sem azon, amiért a városba jött, bármilyen néven nevezhetik, semmit nem számít. Ahogy a kölyök lefekszik, ő is így tesz, továbbra is barátságosan szemlélve az apróságot. ~Fogalmazzunk úgy, én vagyok a család fekete báránya. Hibákat követtem el, melyeket akkor még nem láttam, nem láttam be, hittem a saját igazamban ahelyett, hogy elgondolkodtam volna. Jómagam nem vagyok kívánatos személy errefelé, inkább látnának holtan. -most is ugyanazt mondja, mint Ednek, semmi jele annak, hogy hazudna, a hangja a kölyök fejében nem tárgyilagos, hanem megbánást tanúsító.
Kezdőlap
