-De nem mindig kapsz újabb esélyt a „megtanuláshoz”. Tudni kell, hogy mik azok a szabályok, amiket meg lehet szegni és mik azok, amiket ha sokáig élni akarsz jobb ha betartasz. Tudom én most nem vagyok egy jó példa, mert valóban ostobaság volt tőlem kijönni, de volt bennem egy olyan naivság, hogy a falka területén sok minden nem történhet velem.-De ezek szerint tévedtem. James sem örülne a dolognak tudom, de semmi kedvem nem volt a házban maradni. A friss levegő legalább jót tesz meg a kölyök is kiélvezheti a dolgot. Oké lehet, hogy nem vadászhat, de legalább a szabadban lehet. -Köszönöm!-Kedves tőle, hogy rám áldozza az idejét, pedig nyugodtan elmehetne. Igazából visszatalálok a házhoz, de mellette talán nagyobb biztonságban leszek. -Oh én Masako vagyok!-Egy gyors mozdulattal oda is nyújtom felé a kezem, hiszen az illem így kívánja. -Amúgy te nem itt élsz a farkaslakban, vagy micsodában? Csak mert úgy beszélsz, mint aki nem is tartozna ide.-És ha nem tartozik a falkához, akkor mit keres errefelé? Nem fél attól, hogy valaki megtalálja és nekiesik? Azt hiszem még lesz miről faggatnom Jamest.
- Nekem meg aztán mondhatod. - teszem zsebre a kezeimet, miközben hallgatom - Nem vagyok nagy szabály betartó, és láthatod, mégis élek. Sose szerettem az efféle béklyókat, de nem kell rám hallgatnod. Lesz még bőven időd arra, hogy magad megtanuld a dolgokat, a saját tapasztalataidból. Mindenki máshogy látja ezt, és ez így volt rendjén. Én elfogadtam, mindenki életfelfogását, törvényekhez való viszonyát, hisz az évszázadok során megtanulja a farkas, hogy nem erőltetheti a maga életformáját mindenkire. Én sem tettem ezt, de azt gyűlöltem, ha más "jobb" belátásra akart vinni. Hagyjanak az effajta hülyeségekkel. Én sem parancsolok már egy ideje senkinek, hát más se tegye ezt felém. Hálálkodására csak egy fejbiccentéssel válaszolok. Elvégre, ez semmiség, nem nagy dolog. Mancsát elfogadva fogadom az üdvözlést, s neve hallatán mosolyra húzódik a szám. - Masa... Szép neved van, kölyök. Mikor kérdez, egy pillanatig csendben megyek mellette, de végül válaszra nyitom a számat: - Nem élek itt, mert nem ide tartozom. - felelek egyszerűen, de hangomban nincs komorság, csupán a tényeket közlöm. Bár tudom, ezzel a válasszal kész kérdés lavinát indítok el a kölyökben, de nincs mit rejtegetnem, meg aztán, nekem is új ez a helyzet. Ha akar még valami kérdezni, úgyis válaszolok.
Lesz még bőven időm. Nah igen még ezt is meg kell szoknom. Vajon hogyan fogom elfogadni, elviselni a több száz éves létet? Oké tudom van aki mindent megadna azért, hogy szinte örökké éljen, de ez mind a mellett, hogy jó is valamilyen szinten borzalmas is lehet. A családod meghal, minden barátod aki csak sima ember volt meghal...És maradsz te egyedül. Elvégzel millió iskolát, ha úgy adódik, vagy elvállalsz ezernyi munkát...Igazodnod kell a változásokhoz. Ott van például James! Egy hóhérból, boncolóból lett egy igen jó fej, kedves és értelmes ember, akiről álmodban sem hinnéd, hogy annyi mindent megélt már. Amíg nem tudtam, hogy milyen élete volt egy tök átlagos, modern férfiként tekintettem rá. -Hogy lehet megszokni ezt a rengeteg időt? Vagyis az ember nem borul ki a miatt, hogy ilyen sokáig él?-Lehet, hogy még nem ismerem őt nagyon, de van egy olyan kisugárzása, amitől úgy hiszem, hogy ő is sok mindent átélt már és sok kérdésemre meg tudja adni majd a válaszom. -Oh köszönöm, bár inkább anyámat illeti a dicséret. Ha jól tudom őt választotta ezt a nevet nekem!-Vagy legalább is így mesélték nekem már kiskoromban is és én meg elhittem. A válaszán meglepődöm. Erre nem gondoltam volna. Tudtommal ilyen helyen, csak a falkatagok lehetnek jelen...Bár lehet, hogy rosszul emlékszem a dolgokra. -Az hogy lehet? Mármint szabad lenne neked itt járkálnod? És akkor hová tartozol?-Kíváncsiságom kissé gyermeki, de talán ebben a helyzetben nagyon is elfogadható.
Kérdésére elgondolkozva léptem tovább. - Sokszor vannak nehéz pillanatok. Nagyon- nagyon sokszor. - mondtam - De tudod miért nem őrülsz bele? Mert ugyanakkor a jó is többször kopogtat az ajtódon. Rengeteget tanulhatsz, utazhatsz... És számtalanszor alkalmad nyílik emberek megismerésére. Tapasztalatokkal gazdagodsz. S ha mindez nem elég, egy bolond bundás is kísér a maga önnön valójával. Áldás, és átok is ez. - mondtam mosolyogva. - Édesanyádnak volt érzéke a széphez. - pillantottam rá. Miközben tovább sétáltunk, farkasom játékosan követte a másik farkasát. Nyugodtak voltunk, az éjszaka csöndje körbeölelt minket. Újabb kérdésére felnevettem. - Nem, nem lenne szabad. De ahogy mondtam, nem vagyok nagy szabály betartó. Az erdő mindenkié. Még sehová nem tartozom. Ám az idő teltével, talán majd fogok ismét. - rejtélyes mosoly villant át arcomon. Tovább haladtunk a fák között. A hűvös esti szél játékosan rázta meg a fák ágait.
-De egyszer minden helyen jársz majd és sok embert megismersz már. Amit meg a bundást illeti nekem még meg kell vele barátkoznom. Egyelőre inkább átokként élem meg mind ezt, mint ajándékként. Tudom vannak akik e miatt hülyének, vagy ostobának tartanak. Nem hibáztatom őket. Egyszer gondolom majd én is meglátom a szépet ebben az életben. Amúgy meg a sok utazás nem is hangzik rosszul. Mindig is szívesen körbeutaztam volna a világot, hogy minden helyez megismerjek. Talán majd ha elég érett leszek hozzá egyedül is elhagyhatom a várost.-No nem mintha emberi énem nem lenne elég érett hozzá, csak még a városba sem engednek le egyedül a bundás miatt, így meg kell mindent tanulnom, ha szabadságot akarok. -Igen volt!-Egy kis mosoly is feltűnik az arcomon, de mind e mellett a szomorúság is kitükröződik a tekintetemből. Ha anyámra, vagy apámra gondolok a boldogság mellett mindig ott van a fájdalom is. Ennyi év után sem tudtam teljesen túllenni az elvesztésükön. -Oh értem! Nos ha az megnyugtat tőlem nem kell tartanod! Nem foglak elárulni. Mégis csak neked lesz köszönhető, hogy egyben visszaérek! Amúgy meg valóban igazad van, de az állatok között is megvan az a bizonyos területvédés és néhol kell is.-Élvezem a beszélgetést és igazából nincs is kedvem visszamenni a szobámba. Ha lehetne reggelig beszélgetnék vele, de akkor félő, hogy James dühös lenne amiért nem talál a helyemen. -Remélem majd legközelebbi találkozásunk alkalmával, már eme falka tagjaként köszönthetlek.- Ez az esti séta nem fárasztott el engem, inkább ellenkezőleg felfrissültem tőle, de csöppet sem bánom. Jó kint lenni, amióta a kölyökkel vagyok összezárva egyre több időt töltök kint a szabadban és egyre többször döbbenek rá, hogy milyen nyugodt és békés.
- A világ változik, Masa, és mindig tud újat mutatni. Ahol egyszer falucska volt, ott hatalmas város terjeszkedik, ahol pusztaságra lelsz, ott erdőség veszi át az uralmat. Minden változik, ahogy az emberek is. Talán csak az ijesztő, hogy ráébredsz, te vagy az, aki örök marad. De igazából, belül te is változol. Nem baj, hogy most még nem tekinted ezt az életet ajándékként. Találkoztam már olyannal, aki nem akarta sose elfogadni, hogy farkassá vált. Desertoröknek nevezik a farkasok őket. De előbb vagy utóbb úgyis szembe kell nézned a Fenevadaddal, elvégre ő a te részed. Elcsendesedtem, és figyeltem, ahogy a nagy épp játékosan megcsípi a kölyök fülét, aztán tovább halad a kicsi mellett. - Azt hiszem, nem kell sokat várnod. Egy idő után, minden farkas a Wagabondok útjára lép. Világot látni szép dolog, sokat tanulhatsz. Szavaira rá pillantottam, és elmosolyodtam. Igazából, ha be is árul, nem tudnának sokat kezdeni az infoval. Aki rám ismerne az elmondásából, tudná, ki vagyok. De mégis, hálásan néztem rá, őszintesége végett. - Köszönöm Masa! A terület védése ösztönös, territórium, vadászhely védelme. Persze, hogy kell, csupán akkor van probléma, ha valaki a védelem alól kibújva lép le, szó nélkül. Nem voltam goromba, de érezhette, hogy most rá értem. De ezzel semmi probléma nem volt, de tény az is, hogy sok szerencse kellett ahhoz, hogy velem fusson össze. Ha esetleg olyan farkas talál rá, aki nem szívleli az Ősöket, egészen biztos, hogy nem éri meg a hajnalt a kislány. Utolsó mondatára kicsit meglepődtem. Nem tudtam, mit mondjak erre. Nincs fél órája, hogy megrémítettem, és rögtön bizalmat fektet belém, és örömmel látna a Falkájában? Hát... kölyök. - Talán így lesz. - mondtam végül. Csend vett körül, nyugodt voltam. De mégis, a kíváncsiság is ott lapult mögöttem. Bár igaz, alig ismert, mégis úgy döntöttem, kérdezek valamit: - Akkor is örömmel találkoznál velem, ha nem Ős lennék? Érezhette, hogy nincs semmi megbújó dolog a kérdés mögött, csupán kíváncsi voltam a válaszára.
-Igen ezt mind tudom és nem is akarom örök életemben gyűlölni a bennem lévő farkast. Bízom magamban annyira, hogy majd rá fogok jönni egyszer, hogy most már ő is az életem része és nem mint egy külön álló lénnyel kell vele foglalkoznom,hanem mint az egyik énemmel. Csak ez nehéz lesz megérteni és elfogadni. Bevallom őszintén, bár nem tudom ezt mennyire szabad, vagy illik, de már tudtam erről a világról az előtt is, hogy beharaptak volna. Már akkor megmondtam, hogy én nem akarnék ilyenné válni....De azután mégsem kegyelmezett nekem a sors. El kell fogadnom és el is fogom idővel, csak nem megy ez olyan gyorsan, de próbálkozom, mert nem akarok csalódást okozni a beharapómnak. Kockáztatta az életét értem, így az a minimum, ha mindent megteszek amit csak tudok.-Egyelőre igen úgy vélem, hogy leginkább a tanulás, a kitartásom James miatt van. Ha már ennyit küdött értem illene meghálálnom valamivel és kezdetnek azt hiszem ez bőven elég. - Wagabondok: Azok kik? Még sosem hallottam ezt a nevet!-Mondom kissé elpirulva. Talán már illene tudnom, hogy kikről is beszél. James mesélt már a különböző rangokról, de úgy emlékszem őket még nem említette meg nekem. -Igen tudom! Máskor nem leszek ilyen felelőtlen. Megpróbálok mindig csak napközben elkóborolni, de akkor sem túl messzire. Bár sajnos én sosem voltam az a személy, aki sokáig egy helyben tud maradni....De tényleg jobban fogok vigyázni erre és legközelebb csak engedéllyel, vagy társaságban indulok el sétálni ezekben a sötét órákban.-Vagy bent maradok a házban ahol senki sem támadhat meg, maximum csak leüvöltik a fejem, hogy miért mászkálok fel-alá. -A beharapóm mesélt nekem a másik falkáról, de nem tudom pontosan mi is a helyzet velük kapcsolatban. Csak annyit, hogy nem szívleljük őket...Viszont úgy vélem, hogy egy személyt nem az határozza meg, hogy milyen csoportba kerül. Vagyis persze az is befolyásolhatja a későbbiekben a jellemét, de ha továbbra is ilyen leszel és nem akarsz majd megölni, akkor igen örömmel látnálak akkor is....Tudod kicsit olyannak érzem ezt az egészet, mint a Rómeó és Júliát. Attól még, hogy egy másik családból származik valaki nem biztos, hogy rossz ember.-Persze Ravennel nem fogunk járni és nem vagyunk szerelmesek, de talán ez a legjobb példa erre az egészre.
- Büszke lehet rád a Beharapód. - mondtam ránézve, és érezhette, hogy komolyan gondolom. A szavai arról árulkodtak, hogy nem veszi ezt félvállról, és tudtam, hogy nem hazudik. - Ha ebbe kapaszkodsz mindvégig, kiváló farkassá válsz majd. - mondtam, s figyeltem, ahogy farkasom baktat a kölyök mellett. - A Wagabond a világjáró farkas. Aki felfedezés, tanulás, kíváncsiság céljából válik ki a Falkájából. De persze csak akkor válhat Wagabonddá valaki, ha elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. - mondom elmosolyodva, és cseppet sem zavar, hogy nem tudja, mit jelent ez a szó. - Jó annak lenni, izgalmas fiatalként. De egy idő után a farkas megtanulja értékelni a Falka jó tulajdonságait is. Következő szavain jót derültem, elképzeltem, ahogy kirángat egy idősebb farkast az alvóhelyéről esti séta címszó végett. - Helyes, sajnos ez a kölyök léthez hozzá tartozik, de egy idő után úgyse lesz már rá szükséged. - mondtam mosolyogva. A kérdésemre tett válasza örömmel töltött el. A hasonlatán ismét csak felnevettem. - Örülök, hogy így gondolod. Hála az égieknek rajtad kívül sokan gondolják még így. Engem is beleértve. Őszintén szólva ostobaságnak tartom ezt az ellenségeskedést. Még nem tudom, egyáltalán érdemes-e bármelyikhez is csatlakoznom. A középút híve vagyok. De egy biztos, bárkihez is kerülök, szívesen beszélek veled, bármilyen pecsét alá is kerülök, és elhiheted, nem fogok másként tekinteni senkire. De persze tudtam, bárkihez is kerülök, sok veszéllyel, kockáztatással fog járni, ha a másik tábor tagjaival akarok találkozni. tisztában voltam vele, hogy egyik Falka sem támogatja az ilyesmit. De nem voltam az a fajta, aki megrémülne az ilyesmitől. Miközben sétáltunk, a holdsugár a Farkaslak vonalait kezdte megvilágítani, s az Ősök szaga is megcsapta az orromat. Megálltam a határban, ahol még biztosan nem érezhették meg a közelségemet. Nem rántottam fel a pajzsom, de jobb, ha nem maradok itt sokáig, nem azért, mert tartottam volna bármelyikőjüktől is, csupán Masat akartam megóvni az esetleges szidástól. - Örülök, hogy összefutottunk Masa! Remélem, még lesz rá alkalom. Vigyázz magadra, és óvatosan a csavargásokkal! Most pedig menj, nehogy észrevegyék, hogy eltűntél. - mosolyogva nyújtottam mancsom búcsúzásra, s ha elfogadta, gyengéden kezet ráztam vele. Farkasom egy apró fejbólintással búcsúzott a kölyöktől. Ha elindult az épület felé, még figyeltem, ahogy eltűnik az ajtóban. Aztán szép lassan elindultam visszafelé, haza felé. Az este eseményei játszódtak le újra és újra a szemeim előtt. A Hold ragyogott, de a horizonton, már feltűntek a nap első, halvány sugarai...
Meglepettség, de egyben nagy öröm tükröződik az arcomról, ahogy hallgatom őt. Ilyet se mondta még nekem, pedig ez sokat segít. Ha ő látja bennem a lehetőséget, akkor csak sikerülhet! -Köszönöm szépen! Remélem, hogy majd az lesz.-Jól érzem magam. Végre valaki, aki nem csak a kölyköt látja bennem. Ez már hiányzott nagyon is. -Ez jól hangzik! Világot járni...Bár mondjuk én nem viselem el sokáig a magányt. Én tipikusan társasági lény vagyok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a középpontban szeretek lenni, csak élvezem, vagyis legtöbbször élvezem, hogy vannak körülöttem.-És Manhattanban sok barátom is volt ennek köszönhetően, nem csak olyanok akiket inkább ismerősnek nevezel..Nem igazi barátok, akik mindent megtesznek érted. A fák között megpillantom az épületet. Hát vissza értünk. Valahol sajnálom a dolgot. Szívesen beszélgettem volna még vele, de valóban ideje lenne visszamennem a szobába. Nem akarom, hogy James kiboruljon, vagy esetleg megijedjen. -Én is remélem, hogy még összefutunk. Nagyon jó volt veled beszélgetni. Köszönöm, hogy nem bántottál és elkísértél! Ígérem vigyázok magamra. Neked meg további kellemes estét, vagy más lassan napot kívánok! Szia!-Azért még egy ölelést és egy puszit is kap tőlem. Megkedveltem ez a pasast. Lehet, hogy az elején a rémület fogott el, de ne ítélj első látásra!!! A búcsú végén hátat fordítok neki és már be is vonulok a házba. Csendes léptekkel megyek végig a folyosón, majd még csendesebben bújok vissza az ágyamba. Az álom most már könnyebben jön a szememre, majd felkelni lesz érdekes.
Amikor valaki eltűnik túrázás közben a környéken, akkor általában minket, az önkéntes keresőcsoportot is ki szokták hívni, hiszen a mi kutyáink már nem egyszer bizonyították rátermettségüket egy-egy hasonló esetben. Akár hó borította a tájat, akár nyári időjárás uralkodott nálunk, mind a két körülmény mellett megállták a helyüket. Ezért voltunk olyan eredményesek, és ezért tüntettek már ki néhányszor bennünket. Ma, amikor kaptam reggel a telefont, még alig nyitottam ki a szemeimet, odakint azonban már javában világos volt, mint általában ilyenkor. Valahogy már sikerült megszoknom, hogy sokszor még éjszaka is világos van a világnak ezen a részén, míg máskor napközben van annyira sötét, mintha este lenne minden pillanatban. Nem valami egyszerű, sokszor a kutyáimat is meg szokta zavarni, de azért kibírható szerintem. Reggel legalább könnyebben magamhoz tértem, és egészen értelmesen voltam képes beszélni a telefonban, amikor Jerry felhívott, főleg azért, mert egyből lázasan kezdett dolgozni az agyam, amikor meghallottam, hogy mi volt ilyen fontos ezen a korai órán. Egy idősebb férfi eltűnt az egyik hegyhez közeli házikóból. Nem sokat tétlenkedtem, hanem már egyből tárcsáztam is Emilyt, aki a forródróton nálam volt a következő. Hallottam az ő hangján is, hogy fáradt, úgyhogy elég valószínű volt, hogy hozzám hasonlóan csupán most tért magához. A mindig vidám, harmincöt körüli nő ilyenkor hirtelen olyan komollyá tudott válni, amennyire egy ilyen munka megkövetelhette. Bő húsz perc múlva már meg is álltam a kocsimmal a hirtelen felállított tábor mellett, valahol az erdő közepén, egészen pontosan a háznál, ahonnan a férfi eltűnt. Sátrak voltak, adóvevők, térképek kiterítve, megjelölve különböző útvonalakkal és lehetséges területekkel, amerre megtalálhatjuk az áldozatot. Még mindig nem voltam egészen a toppon, de szerencsére termoszból osztogattak nekünk forró kávét, úgyhogy ez jelentősen megkönnyítette azt, hogy készen álljak az indulásra. Ma Poet hoztam magammal, és látszott rajta, hogy nagyon jól tudja, mi lesz a feladat. Kicsit türelmetlenül toporgott mellettem, mint aki nem tud mit kezdeni magával. Izmai olykor-olykor megfeszültek, majd elernyedtek, de a heves farkcsóválás nem maradt abba. - Mennyi ideje tűnhetett el? – kérdeztem közben az egyik rendőrtisztet, aki fel-alá téblábolt körülöttünk. Igen, ilyenkor általában a rendőrséget hívták ki először, utána riasztottak minket vagy a hegyi mentőket. Vagy mind a két csapatot, a terület nagyságától függött. Mint most kiderült, az utóbbiak is idekint voltak. Láttam a dzsekijeiket, amikben mindig flangálnak, a hegyi mentős felirattal a hátukon. Csak a fejemet ráztam meg, majd az egyik térkép fölé hajoltam. - Úgy hat órája, azt mondta az unokája. Este még beszéltek telefonon késő este… - kaptam meg idő közben a választ, mire csak bólintottam. - Hoztak már ki néhány ruhadarabot, hogy a kutyák megszagolhassák? – kérdeztem, mert eddig sehol nem láttam egyetlen zacskót sem, amiben benne lett volna egy, az eltűnthez tartozó tárgy. - Azt hiszem, hogy még nem, de biztosan mindjárt megkapjátok, és aztán indulhattok is. Hányan vagytok most itt? – kérdezte George, mire én körülnéztem, és gyors fejszámolást végeztem. - Ha minden igaz, akkor öten fogunk keresni, egy ember pedig itt marad és tartja velünk a kapcsolatot az adóvevőkön – elgondolkozva meredtem magam elé, aztán felpillantottam az egyenruháját ezúttal mellőző rendőrre. - Akkor biztosan kaptok magatok mellé egy-egy hegyi mentőt, a biztonság kedvéért… - önkéntelenül is vágtam egy grimaszt, de aztán hamar rendeztem is a vonásaimat. - Nagyszerű! Remélem, lassan indulhatunk, a kutyák már nagyon nyugtalanok, és minél több idő telik el, a nyomok annál jobban ki fognak hűlni, mielőtt még rájuk találhatnánk – ingattam a fejemet. Poe a lábamhoz dörgölőzött, én pedig lehajoltam hozzá egy pillanatra és megvakargattam a füle tövét. Csokoládébarna kutyám legalább annyira szeretett volna elindulni, mint én.
Mikor az ember a nap folyamán először ejtené ki a száján, hogy "ezt a napot már nem ronthatja el senki", tuti, hogy akkor jön a telefonhívás, hogy baj van, szedjem a cuccomat és húzzak be a melóhelyre, mert különben csak! Inkább nem akartam megvárni, hogy mi a pontos oka, mit jelent az a csak, helyette fogtam a fekete Camarot, és már hajtottam is az irodába, hol megkaptam az eheti egyetlen feladatomat... előkeríteni egy vénembert a hegy rejtekéből. Meglepő módon ez a hét sokkal lazábban telt a megszokottnál s én nem is voltam rest ezt kihasználni. Most viszont action van, úgyhogy irány a tett helyszíne.... Nem kell sokáig köröznöm az épületben ahhoz, hogy rögtön felszólítsanak rá, hogy öltözködjek és induljak a többiekkel együtt fel az erdőségbe, hogy ott csatlakozva a keresőkhöz, megtaláljuk a férfit, aki volt olyan kis pajkos, hogy éjjelek évadján elcsámborgott otthonról, és gyanítom, hogy a feje se a régi már, így nyilván eltévedt. Az, hogy farkas támadás történt volna, azt nem tudom elképzelni, már rég tudna róla mindkét falka és ettől lenne hangos a két fél területe. Amint kikeveredünk a megadott célponthoz, ott rögtön kapunk egy kis útbaigazítást első körben a rendőröktől, hogy milyen úton módon tűnt el az alak, ki látta utoljára és még sorolhatnám. Annyi biztos, hogy én nem fogom ölben lehozni! Amint végighallgatom az unalmas szentbeszédet, már fel is húzom a vörös alapon sárga és fehér fényvisszatükröző overált, hogy aztán némi morgással fejezzem ki nemtetszésemet a felesleges beszéd miatt. Nem arról van szó, hogy őrült munkamániás, sokkal inkább arról, hogy ezt a felesleges csevejt megoldhatnánk távkapcsolatban is, mondjuk adóvevőn, miközben keressük a férfit. Ezzel csak a drága időnket vesztegetjük. Amint befejeződik a felesleges hablaty, már mutatnak is egy szomszédos sátor felé, hogy ott fogom találni azt a személyt, akivel el kell indulnom. Az ismerős arc láttán sikerül valamilyen szinten megnyugodnom. Szerencsére nem egy félnótást kapok, akit majd úgy kell lekönyörögnöm, szép szavakkal becézgetve egy szikláról, mert nem mer lemászni. A beakadt cipzárral szerencsétlenkedve indulok el a nő felé, hogy üdvözölhessem és vigyorogva - még mit nem? - bejelentsem, hogy ő lesz az a szerencsés, aki élvezheti nem túl jólelkű személyem minden báját. - Josephine - biccentek neki belenézve a szemébe, de ezzel együtt már fordulok is a rendőr felé. - Szerintem hagyjuk a felesleges szócséplést, és induljunk! Ha szerencsétlen öreg megsérült, akkor jobb lenne mihamarabb megtalálni - magyarázok határozottan, le nem véve tekintetemet az alakról, mintha a puszta létemmel próbálnám elhitetni vele, hogy komoly lehet a gond. De ha van elég esze hozzá, akkor nyilván ő is tisztában van ezzel. - Indulhatunk? - fordulok immáron Jo felé, s felé sokkal lágyabb, figyelmesebb pillantást közvetítek, mint ahogy azt előbb a másikkal tettem. A kutya izgatott toporgása láttán én magam is kezdek egyre inkább fellelkesülni, bár ezt inkább csak a bennem rejlő vadállatnak, a farkasnak tudom be.
Alapvetően engem egyáltalán nem lehetne azzal vádolni, hogy türelmetlen lennék. Általában nagyon nyugodt szoktam maradni, méghozzá jó hosszú ideig. Csak bizonyos, szélsőséges esetekben szokott előfordulni az, hogy elveszítem a józan ítélőképességemet és teljesen kikelek magamból, szokásaimtól eltérően. Amikor valakit meg kell keresnünk, valami ilyesmi szokott történni velem, bár azt el kellett ismernem, hogy most is inkább a lábamnál mocorgó kutya volt az, aki nem bírt magával, és nem én. A magam részéről úgy szerettem elkezdeni egy munkát és nekiindulni a vadonnak, hogy minden információnak a birtokában voltam. Ezért is voltam olyan jó kereső, legalábbis a saját, szerény véleményem szerint. Az azonban rendszerint némi frusztrációval szokott eltölteni, ha liheg valaki a nyakamban, és ezúttal nem szó szerint értem. Természetesen a hegyi mentőkre gondoltam. Általában vagy őket hívják, vagy minket. Most nem tudom, hogy miért mind a két csapatot riasztották, de valószínűnek tartottam, hogy történt egy kis kavarodás. Ha már így alakult, akkor legalább segíthettünk egymásnak, hiszen én nem voltam képzett orvos, míg náluk a többség el tudott látni egy sérülést viszonylag könnyedén. Már amennyire a körülmények engedték… Ahogyan a térkép felé hajoltam, már meg is éreztem az ismerős energiát, de még nem pillantottam fel, csak a számomra kijelölt útvonalat tanulmányoztam, fél kezemben a pohárnyi gőzölgő kávéval. Nekem egyébként egészen jó kedvem volt, mindig izgalommal töltött el, ha dolgozhattam, az pedig különösen nagy örömet tudott okozni, ha valakit meg tudtunk menteni. Valakit, aki eltűnt túrázás közben, vagy esetleg úgy, mint ez az öregúr ma. Hogy hajnalban, vagy még késő este, azt természetesen rajta kívül senki nem tudhatta. Talán még ő maga sem. - Jó reggelt, Dylan! Kávét? – kérdeztem szinte automatikusan, de rá pár másodpercre már fel is pillantottam a férfira, és viszonoztam a mosolyát. Mint már említettem, nem nagyon rajongtam azért, ha gardedámot kaptam magam mellé, de egy falkatag jelenléte mégsem zavart annyira, úgyhogy mondhatni örültem neki, hogy Dylan fog ma velem jönni. – Figyelj, ez nem felesleges szócséplés, én akartam megtudni a részleteket… - siettem gyorsan George védelmére, mielőtt még a nagy és erős férfiak itt egymásnak feszülnének. Bizonyára nagyon érdekes összecsapás lenne, csak éppen valószínűleg igencsak rövidke. - Egyébként én is nagyon szeretnék már elindulni, de még nem kaptuk meg a ruhadarabokat, amit a kutya majd megszagolhat út közben, ha elveszítené a nyomot – tettem még hozzá, mielőtt George bármit is mondhatott volna. Ahelyett, hogy megvárnám Dylan válaszát, már fordultam is az előbb említett rendőrtiszt felé. – Mondd, sok idő még, mire megkapjuk a szagmintát? – kérdeztem inkább egy kedves mosollyal, elejét véve a további szóváltásoknak. Vele mindig valahogy kedvesebb volt, bár ezt valószínűleg annak lehetett betudni, hogy én is mindig mosolygósan álltam hozzá a dolgokhoz. Akkor is, ha nagy baj volt kilátásban. - Szerintem mindjárt hozzák… - alighogy kimondta, tényleg jöttek felém a hozzátartozók, az összeszedett holmikkal. – Igen, itt is vannak! – jelentette ki közben a rendőr, én pedig üdvözöltem az aggódó rokonokat, és igyekeztem őket biztosítani arról, hogy megtalálom majd a nagyapjukat. Legalábbis nagyon reméltem, hogy valamelyikünk ráakad majd az elcsatangolt öregúr nyomára. - Köszönöm! – vettem át a zacskóba rejtett zoknit, aztán felvettem a hátizsákom meg a többi felszerelést, és odafordultam a hímhez. – Na, most már indulhatunk! – mondtam vidáman, és az idő közben kiürült poharamat beleraktam a többi használt pohárba. – Keresd Poe, keresd! – adtam ki az utasítást a kutyának, miután lehajoltam hozzá és kinyitottam a zacskót, hogy megszagolhassa a zoknit.
Őszintén meglep, mikor kiérve az adott helyszínre, a kelleténél is több embert látok. Öt rendőr minimum, mellette itt van egy egész önkéntes brigád, valamint mi hegyimentők. Ez már-már nevetséges egyetlen ember életére való tekintettel. Szerintem ha kiküldünk egy két fős kutyás osztagot, már estére lent is lennének egy melegedőben, vagy a kórházban, hogy összeszedjék az öreget. De nem, itt most kint kell lenni húsz-harminc embernek, hogy még csak véletlenül se bízzanak semmit a véletlenre. Vagy esetleg egy kétszázötven kilós emberről van szó, akit majd úgy kell lecipelni fentről? Nem értem. Amint kiválok a tömegből, megcélzom azt a részleget, ahol falkatársam is nagy lelkesen társalog egy rendőrrel. Én soha nem voltam képes túl jó pofát vágni hozzájuk, de ezzel szerintem nem én vagyok így egyedül. Ők se szívlelnek, ami mondjuk nem csoda. - Nem kérek kösz - intek, hogy nincs szükségem kávéra. Jelenleg úgyis túl pörgősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt még fokozni is kelljen. Megelégszek én majd a későbbiekben egy nagy flakon vízzel vagy teával, esetleg majd alkonyattájt egy termosz teával. Kevesebbel ugyanis nem tudom beérni. - Hát, nem tudom... van egy olyan érzésem, hogy itt több volt, mint elég - kacsintok rá a nőre, majd a biztosra, hogy ő mit gondol erről. Nem tetszik a fancsali képe. - Ha már itt vagyunk. Hányan fognak innen figyelni minket? Mármint... tartani a kapcsolatot, az útvonalat figyelni és még sorolhatnám? - volt már alkalom, hogy a bázison maradt ember miatt halt meg egy kétségbeesett hegymászó, mivel az letérített minket a biztos útról, rossz koordinátákat adott meg, valamint olyan vihart jelentett be, ami nem is létezett. Nem akarom még egy kétségbeesett, reménykedő emberemet elveszíteni, aki ki tudja, hogy minek van kitéve. - Ezt mindenképpen vidd magaddal! De ne felejtsd el bekapcsolni is kérlek jó? Ne úgy, mint a múlthéten - makogja előttem Jennifer. Igen, tudom... nem kapcsoltam be az adóvevőt, de mindenki nagyon jól tudja, hogy csak egyetlen rossz szó kell ahhoz, hogy elboruljon az agyam. És ilyenkor jobb, ha nem tudják mi történik... Néha nem árt kikapcsolni azt a kütyüt. - Csodálatos... akkor ne habozzunk - jelentem ki, miközben a helyére csúsztatom a Jennifer által kapott ketyerét. - Néha nem értem, hogy ilyen esetekben miért nem engem alkalmazol keresőkutyaként - jegyzem meg Jo-nak, ahogy egyre eltávolodunk az emberektől és már nem kell attól tartanom, hogy valaki meghallja. - Szerinted él még az öreg? Vagy már javában rágják a kukacok a testét? - szeretem eleinte szemét módon venni a komoly feladatot, mivel ahogy haladunk előre, úgy hangolódok rá, és komolyodok meg annyira, hogy azt mondhassam, tényleg rátermett vagyok erre a feladatra.
Csak könnyedén megvontam a vállaimat, amikor Dylan közölte, hogy nem kér kávét. Nekem aztán teljesen mindegy, de az én szervezetemnek nagyon jól esett így korán reggel mind a meleg ital, mind a koffeinmennyiség, amihez hozzájutott a szervezetem a kávénak hála. Igazából nem ragaszkodtam ahhoz, hogy ezzel indítsam a napot, inkább csak az íze miatt szerettem inni, nem a hatásáért. Ettől függetlenül azonban jól jött az a plusz kis löket, amit a forró fekete elfogyasztásáért cserébe kaptam. Máris könnyebben indultam meg a keresésre, mint korábban. - Úgy tudom, hogy ketten. Egy tőletek és egy tőlünk… - válaszoltam meg a feltett kérdését. Az volt a jó, hogy a legtöbbször nem kellett együtt dolgoznunk velük. Vagy minket hívtak, vagy őket. Még mindig biztos voltam abba, hogy a mai is csak egy véletlen egybeesés volt. Valószínűleg egy ember hívta a hegyimentőket, a másik pedig erről mit sem tudva, minket. Megesik az ilyesmi, csak egy kicsit sok ember tartózkodott itt hirtelenjében, ami engem is legalább annyira zavart, mint a nem messze tőlem ácsorgó hímet. Nem tette szóvá, de azért látszott rajta, hogy neki sincs ínyére ez a dolog. Nekem igazából nem volt vele semmi bajom, inkább azzal, hogy mellénk lettek osztva ők is, mintha mi nem tudnánk megoldani egy ilyesfajta problémát. Nem ez az első keresésünk, hogy amatőröknek kelljen éreznünk magunkat, és nem is az utolsó, ezt biztosra vettem. Amikor végre elindultunk és megjelent szinte a semmiből a hegyimentők egyik hölgy tagja, csak érdeklődően felvontam a szemöldökömet és vetettem egy sanda pillantást Dylanre. Nem szóltam semmit, viszont nem álltam meg azt sem, hogy el ne mosolyodjak. Már csak akkor reagáltam le a kis közjátékot, amikor elég messze jártunk, és ő is megszólalt. - Na, mi az? Nem szereted, ha ellenőriznek? – érdeklődtem, egy kicsit cukkolva őt. Nem nagyon, eszem ágában sem volt éppen most feldühíteni, inkább csak piszkálódni akartam egy kicsit. Más talán nem merte volna megtenni, de én, mint a falka tagja, nagyon is vettem hozzá a bátorságot. Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valószínűleg más esetben is lett volna bennem annyi, hogy elkezdjek vele viccelődni csak úgy. – Egyébként azért, mert egyrészt nem hiszem, hogy különösebben élveznéd a nyakörvet, másrészt pedig nem szoktál itt lenni, amikor én is. Nem is tudom, eddig hányszor volt erre példa… - jegyeztem meg kissé elgondolkozva, közben pedig körül is néztem. Immár semmi más nem vett körül minket, csupán az erdő magasra törő fái. - Én is képes lennék megtalálni az embert, ha nagyon akarnám, de azt hiszem, hogy kicsit feltűnő lenne mások számára. A kutyáimat meg imádom és szeretek az embereknek is segíteni. Ez így megoldható, ebben a formában. Legközelebb viszont nyugodtan átváltozhatsz, de kérlek, ígérd meg, hogy majd köthetek rád egy pórázt, és felcsatolhatok egy szájkosarat – pislogtam rá ártatlanul, a tőlem telhető legbájosabban. – Komolyabb is lehetnél… - böktem oldalba játékosan, a kutya pedig közben előrenyomult, és a földet szinte túrta az orrával, ahogyan követte a szagot. – Amúgy nagyon remélem, hogy él még. Ha él, akkor Poe vagy valaki más egészen biztos, hogy meg fogja találni. Na, meg nagy valószínűséggel mi is elég hamar megéreznénk, ha hulla lenne valahol a környéken, nem? – pillantottam fel, a hozzám képest elég magas férfira.
Bevallom, nagy kávéfan vagyok, egy napot nem bírnék ki a fekete nedű nélkül. Most viszont a saját és társaim érdekében jobbnak látom, ha elvetem az ötletet, hogy akár egy kortyot is igyak. Nem járnék vele jól, ami azt illeti...pörögnék, mint egy búgócsiga, és nem lehetne megfékezni, csattognék előre anélkül, hogy hatnának rám a szép szavak és a könyörgések, mivel a többiek nem bírnák az iramot. Kérdésemre kielégítő választ kapok. Nem követem figyelemmel az önkéntesek csapatát, elvégre semmi közöm hozzájuk, csak annyit tudok róluk, hogy vannak kutyáik és az egyik tag a falkatársam. Ezért is megnyugtatóbb, hogy tőlünk is marad itt valaki. Ők önkéntesek, nem vér profik, viszont annál hatékonyabbak. Eleinte a tényleges hegyi mentők, de legfőbbképpen a vezetők nem voltak oda azért, hogy megalakultak, mivel ezzel elzabálták a munkát a többi mentő elől, na meg azoktól, akik csatlakoztak volna hozzánk. Mostanra jobb a kapcsolat a két csapat között, volt már rá példa, hogy segítették egymást, de nem ez a jellemző. És tartok tőle, hogy msot se azért hívták mind a két bandát, hogy egy kis csapatszellem építésbe kezdjünk, pusztán véletlenből. De ha ők úgy, akkor mi így. Minden esetre annyi biztos, hogy Jo és én nem fogjuk kinyírni egymást már csak azért se, mert falkatársak vagyunk, valamint nekem semmi bajom a lánnyal és tudtom szerint neki se sok velem. Ha mégis, akkor jókorát tévedtem. Miután Jennifer a lelkemre kötötte, hogy tartsam bekapcsolva az adóvevőt, csak kelletlenül forgatom meg a szemeimet, majd egy kurta okét is odabökök neki, hogy azért lássa, igyekszem megfogadni a tanácsát... ami inkább felszólítás volt, mintsem jó tanács. - Utálom, ha ellenőriznek. Mégis mi a fenéért tartsam bekapcsolva, hogy ha kérdezek nem válaszolnak? Az elmúlt egy év alatt sikerült rájönnöm, hogy felesleges bekapcsolva tartani, mivel a semmin kívül mást nem közölnek, akkor is csak hülyeségeket, ami egykoron egy ember életébe került... azóta sokkal hatékonyabban tudok dolgozni, a saját megérzéseimre és a farkaséra hallgatok, mintsem máséra... ami persze nem mindig jó. De ha valaki, akkor te nagyon jól tudhatod, hogy soha nem voltam túlzottan jóban az emberekkel - húzom el a szám, ahogy lesandítok a lányra, ki látszólag cukkolni próbál. A kérdésemre kapott válaszon jót mosolygok. - Honnan tudod? Lehet, hogy nagyon is élvezném azt a nyakörvet... főleg akkor, ha végighúzhatnálak fél Alaszkán - piszkálom úgy, ahogy azt ő is tette egy-két perce. - Nem túl sok... ha mi találjuk meg azt az ember, akkor többször verődünk össze egy csapatba jó? - ajánlom fel, bár félek nem lesz ebből sok megvalósításra alkalmas eset. De aztán ki tudja? - Egy szájkosár még nem a világ. De nem az én számon lesz, az is biztos. Nem garantálom, hogy sokáig megmaradna az a sz*r - nem vagyok én egy láncra verhető öleb, még csak póráz se kellene hozzá, hogy Jo mellett maradjak tekintettel arra, hogy farkasként mégis marad bennem valami emberi, ami arra késztet, hogy ne csámborogjak el úgy, mint egy kutya. Az oldba bökésre szélesen elvigyorodok. - De hát ha egyszer nem megy, akkor mit csináljak? - az a gond, hogy a legtöbb napon túlságosan is komoly vagyok. Most mégse megy, pedig tényleg jobb lenne magamra erőltetni. - Kezd egy vaddisznóra emlékeztetni a kutyád - jegyzem meg, ahogy az állatot figyelem. Orra kis híján járatot fúr a földbe, és már-már a farok csóválja a kutyát, nem fordítva. - Ebben biztos vagyok... amúgy... egy kérdés. Ha mondjuk, fent ül egy fa tetején, mert mondjuk egy morcos anyamedve, aki túl lusta volt ahhoz, hogy utána másszon, felzavarta, akkor hogy fogjuk leszedni? - érdeklődök halálosan komoly tekintettel - kivágjuk alóla a fát? - nem lenne túl jó ötlet, de ide tűzoltó nem jut be, helikopterrel meg igen nehéz lenne megközelíteni itt a fákat úgy, hogy a leengedett létre ne akadjon bele minden második lombkoronába.
- Azt tudom… - bólogattam, amint a végére ért a mondókájának. Én vele ellentétben azonban remekül kijöttem másokkal, talán volt hozzá érzékem, vagy fogalmam sincs. Igazából annyira nem is fontos, mert a feladatomat mindig képes voltam elvégezni, az üzletemben pedig könnyedén el tudtam beszélgetni bármelyik vásárlóval. Erre születni kell, én úgy gondolom. – Egyébként, azt csak úgy halkan jegyezném meg, hogy ezek a ti embereitek – mivel mellékeltem hozzá egy elbűvölő mosolyt is, így nem is sikerült olyan nagyon halkra a mondandóm, de kit zavar? Úgysem fog nekem támadni, ha meg mégis, akkor majd Castorral kell számolnia, és az biztos, hogy nem lenne könnyű menet. – Nálunk soha nem volt még ilyen gond, pedig állítólag ti vagytok a hivatásosak – én jól szórakoztam a helyzeten, még annak ellenére is, hogy egyszer egy ember életébe került az, hogy valaki nem volt elég figyelmes. Ez volt a bizonyítéka ugyanis annak, hogy elég jó csapat voltunk mi annak ellenére is, hogy csak önkéntesekből verődtünk össze. Elég figyelmesek voltunk, és jól dolgoztunk együtt, mindenféle fennakadás nélkül. Büszke voltam, méghozzá nagyon! - Ha végig akarnál húzni az államon, valószínűleg ráülnék a hátadra – kuncogtam, mert magam elé képzeltem a képet, amit itt lefestett az előbb. Eleve nyakörvben sem tudtam elképzelni, nemhogy úgy, hogy a pórázát fogva cibál engem is maga után. Egyszerűen nevetséges volt az egész, és a minimálisnál is kevesebb esélyt láttam arra, hogy egy ilyen dolog bekövetkezhetne. – Jól van… - még mindig nevettem, de persze benne voltam abban, hogyha megint előfordulna ilyen tévedés és mind a két tábor ki lenne ide hívva, akkor mi együtt menjünk. Akkor is, ha esetleg nem egymás mellé lennénk beosztva. Mindent el lehet intézni, csak akarni kell. - Vennék neked spéci szájkosarat, és ezüstből csináltatnám pár részét, hogy tuti jól működjön – cukkoltam egy kicsit tovább, de egyébként semmilyen körülmények között nem ártottam volna szándékosan egyetlen falkatársamnak sem, ha csak rajtam múlt. Nem voltam soha sem kegyetlen, sem erőszakos. Jobban illene rám valami pótanyuka jelző inkább, mert sokszor szerettem gondoskodni azokról, akik hozzánk tartoztak. Egy jó reggeli, vagy esetleg egy kis éjszakai szállás biztosítása. Nálam minden belefért, legalábbis egy bizonyos szintig. Azért én sem tűrtem jól, ha vissza akartak élni a jóindulatommal. - Ez most komoly helyzet, ne vicceld el, mert akkor én is nevetek! – próbáltam szigorúan rászólni, bár nem hiszem, hogy túl meggyőzőre sikeredett. Nem bántam. – A kutyámat meg hagyd békén, csak teszi a dolgát. Biztosan szagot fogott, és ezért ilyen lelkes. Amúgy is szeret idekint lenni, de ha tovább kritizálod őt, akkor a te orrodat nyomom majd le a földre, hogy kövesd a szagot! – böktem felé játékosan. Elképzeltem, ahogyan sáros arccal néz rám, és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. – Nem! – beletúrtam a hajamba, mert néha azt gondoltam, hogy Dylan olyan, mint egy nagy gyerek. Tudtam én, hogy mennyire veszélyes, de attól még az ilyen és ehhez hasonló elszólásai alapján nem tudtam másféle következtetésre jutni. Egyszerűen nem ment… - Ha fent van egy fán, akkor majd te felmászol rá, és megpróbálod lehozni. Ha nem megy, akkor pedig megvárjuk, míg valaki idejön hozzánk és hoz megfelelő eszközöket ahhoz, hogy le tudjuk szedni. Még hogy kivágni a fát… - ingattam a fejemet rosszallóan. – Ezek több száz éves fák, és te képes lennél csak úgy kivágni? – szerettem a természetet, úgyhogy egy kis felháborodottságot is csempésztem a hangomba, a hatás kedvéért.
- És aztán? A mieink... és én ugyan úgy utálom őket, mint a legtöbbet. Lehet, hogy munkatársak vagyunk, de jobbnak látom nem összehaverkodni velük. Csak azt nem tudom, hogy Jenny mi a fenét akar tőlem... Hallod, az a nő valami borzasztó! Még azt is megosztja velem, hogy a férje nem végzi jól a rá jutó szexuális feladatokat. Mi vagyok én, szexuálterapeuta? Úgy nézek ki? - fordulok felé értetlenül, tőle várva a választ, de nem vagyok benne biztos, hogy bármi okosat tudna erre mondani. Chrystal múltkor kinevetett, mert elvileg "nem veszem a jelzéseket, miszerint Jennifer odáig van értem". Lehet, hogy Chrys így látja, de én nem. Inkább csak szokása az őrületbe kergetni az embereket azzal, amiről tudja, hogy utálja. Kegyetlen emberek... és akkor még én vagyok a rossz meg a gonosz? - Majd lesz, ne aggódj... hibák mindig mindenkor vannak és a legváratlanabb helyzetekben. Mikor beléptem hozzájuk tavaly, akkor is azt bizonygatták, hogy ők milyen tökéletes, soha nem vétenek hibát. Erre tessék, egy hónap múlva kapom a fülest a hegyre menet, hogy forduljunk vissza mert jön az amúgy nem létező vihar - kapkodok, magyarázok megállás nélkül már-már idegesen. Ez a téma a mai napig ki tud borítani és nem tudom elhinni, hogy hogy lehetett ilyen hülye valaki. - Rám ülnél? Nem lovacskásat játszanánk hékás! - vágok vissza vigyorogva. Normális, ha ez a nőszemély kitudja hozni belőlem a bohókás, amúgy olykor nem létező énemet? - Speckó szájkosár? Akkor inkább nem harapok meg senkit, csak azt ne aggasd rám. nem járnál jól vele, hidd el nekem - de nem ám! Meglepődne, ha egy rám rakási kísérlet után az ő fején kötne ki és nézne ki úgy, mint az Ózban a Bádogember. Még jót is nevetnék rajta. - Nyugodtabb lennék, ha te nevetnél és nem én... mert ez így nem normális. És még így akartál rám tukmálni kávét? Istenem, de piszok jól döntöttem, hogy nemet intettem - hálálkodok az ég felé lesve, na nem mintha hinnék a teremtőben... apropó, milyen teremtőről is beszélünk most? - Inkább nyomd a földbe, mint a kutyád hátsójába - morgok az orrom alatt, ahogy le nem veszem a kutyáról a tekintetem. Én miért nem tudok ilyen elhivatottan foglalkozni a dologgal? Talán mert nem vagyok olyan munkamániás, mint egy kutya? Lehetséges. - Mi az hogy nem és mi az, hogy majd én felmászok? Másszon fel az,a kinek két anyja van. És jelentem, nekem egy sincs! Maximum ledobálom egy kővel, vagy bizonygatom, hogy ha ugrik elkapom, aztán majd félre állok - természetesen felmásznék érte, most csak túl nagy a szám. - Mellesleg ha képes vagyok embereket ölni, akkor mit érdekel engem egy fa? Ja, azt, hogy azok biztosítanak nekem otthont... a fene. Akkor valamit ki kell találni. De addig is reménykedjünk benne, hogy nem egy fán kucorog, mint egy nagy bagoly. Na mi van blöki, fogtál már nyomot? - vakkantok a kutyának. Közel járok hozzá, hogy kivetkőzzek magamból - szó szerint - és magam induljak előre farkasként, hogy körbe szimatoljak, hátha találok valami nyomot, ami elvezet minket a szerencsétlen ipséhez, aki "eltűnt". Vagy szimplán elment meghalni. - Mit mondtak, hány éves? - fordulok Jo-hoz, amint megfordul a fejemben a halál.
- Figyelj, ennyire nem akartam tudni a ti kettőtök kapcsolatának mélységéről… - nevettem el magam, és közben feltartottam mind a két kezemet megadóan. – Biztosan tetszel neki és ezért beszél veled ilyenekről. Hátha kapsz az alkalmon, és te jól ellátod a férje feladatait az ágyban – vigyorogtam továbbra is, bár azért aggódtam a férfiért, akit kerestünk. Tudom, hogy nem látszott, de ha nem így lett volna, akkor most nem menetelnék ilyen elszántan itt az erdőben, oldalamon Dylannel. - Lehet, hogy mégsem vagytok olyan jók. Vagy egyszerűen csak nem vagytok jó csapatjátékosok. Mi még egyszer sem hibáztunk, de mi össze is tartunk. Talán azért, mert tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk. Elszántak vagyunk, és a kutyáink jól képzettek. Ha mi valakinek a keresésére indulunk, azt mindig elő szoktuk keríteni – magyaráztam nagy büszkén. Viccen kívül, tényleg örültem neki, hogy mi ilyen hatékonyak vagyunk. Amikor megalakult a csapatunk, jobban mondva én is a tagjává válhattam, még nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz. Egyszerűen csak szerettem emberek között lenni, kutyákkal foglalkozni és ez volt minden. Most bezzeg, már egyfajta hivatásommá vált, így a boltom mellé. Az nem volt olyan igazi munka, azt leszámítva, hogy a legtöbb árumat én készítettem. - Rád bizony! – bólogattam nagy komolyan. – És én azért azt a szájkosarat is megpróbálnám rád adni… - az lehet, hogy kapásból szétszedné, de megérné látni akár csak egy pillanatra is, hogy milyen felrakva rá. Biztos, hogy csinálnék róla pár képet, és aztán mindenkinek mutogatnám. Na, jó, lehet az is elég lenne, ha csak a testvérének mutatnám meg, és ő körbekürtölné a falkában. Te jó ég, hogy én milyen jót nevetnék akkor! – Figyelj, a kávé jó dolog! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Nekem nagyon jól esett ma reggel, bár elég kába voltam, amikor felhívtak, úgyhogy ez nem is olyan meglepő ám! – tettem hozzá. Még jó, hogy hoztam magammal most is egy termoszba. Jól fog az még jönni később, talán majd Dylan is rájön, ha órák óta baktatunk itt és szüksége van valamire, ami felmelegíti egy kicsit. Ma valamiért hűvösebb napunk volt, mint az évnek ebben a szakaszában megszokott. - Normális vagy?! – néztem rá szinte már megrökönyödve. – Nem kínoznám a kutyámat ilyesmikkel – ráztam meg a fejemet. Hát még a gondolatától is elborzadtam, hogy én ilyet tegyek az én kicsi szentemmel. Ők hárman voltak az én szemeim fényei, sosem okoztam volna nekik ilyen traumát, minthogy belenyomjam az orrát ennek a nagy meláknak, a fenekébe. – Ha ennyire meg akarod dobálni, meg halál közeli élményben kívánod részesíteni, akkor mégis, mi a fenéért keresed most azért, hogy megmentsd? – néztem rá teljesen értetlenül. Egyébként tényleg nem nagyon értettem, hogyha ennyire nem szerette az embereket, akkor miért választott ilyen hivatást? Nem volt benne logika, nem is nagyon láttam át az okokat ebből kifolyólag. - Dylan, ő folyamatosan fogja a nyomot, mit gondolsz, miért megyünk utána? – mosolyogtam rá. – És nem mellesleg Poe a neve, nem pedig blöki. Ha megszólítod, akkor figyelni fog rád valószínűleg, bár nem szeretném most zavarni, úgy látom, elég erősen érzi még a szagokat. Ha elveszítette, akkor meg fog állni és tanácstalanul ide-oda néz majd… így szokott – magyaráztam, hogy ő is tisztában legyen vele. Nem tartottam valószínűnek ugyanis, hogy jól értene a kutyákhoz. – Azt hiszem, hogy 75-76 körül lehet – nem voltam teljesen biztos benne, de ez rémlett. A lényeg, hogy már elég idős volt ahhoz, hogy szüksége legyen a segítségünkre. – Felmásznék érte én is a fára, de szerintem az elég gyanús lenne, egy férfiból talán jobban kinézi az ember – vetettem fel a dolgot.
Kikérem magamnak pillantást vetek a lányra, miközben az szórakozottan tartja maga elé a kezeit jelezve igazát. - Attól félek én is. Olyan vagy bakker, mint Chrys... a nők be rögzött szokása, hogy azt bizonygassák, ez meg ez tetszik x-nek meg y-nnak, vagy én vagyok annyira pasiból, hogy nem vettem még észre? - mondjuk akkor tényleg velem van baj és minden létező gyengéd érzelem kiirtódott belőlem. Ha jobban belegondolok, tényleg vannak jelei annak, hogy nem vagyok közömbös a nőnek már csak ha azt vesszük, hogy előszeretettel hordja nekem a kávét, csábosan mosolyog amikor tud, és mindig elé, szalad mint egy kislány, akihez hazaért az apja a katonaságból. Nem értem én a nőket... - Amúgy arra ne várjon senki, hogy majd pont vele fogok ágyba bújni - ingatom a fejem ide-oda. Meglepett grimasszal lesek le rá, és emelem is rögtön az ég felé a tekintetemet, mikor elkezdi fényezni a csapatát. - Minél tökéletesebb a csapat, annál fájdalmasabb lesz egy esetleges félrelépés... de gratulálok, hogy ilyen fergetegisztikusak vagytok. Minden elismerésem - bólintok, majd ahogy a kutya jobban átszimatol egy lábnyomot, rögtön le is guggolok, hogy alaposabban szemügyre vegyem én is. - Úgy érzem, hogy jó nyomon járunk - nem szokásom előre inni a medve bőrére, de most minden nehézség nélkül, viszont annál könnyedébben jelentem ezt ki. - Nem fog menni... rám szájkosár nem kerül. Nem vagyok dédelgetni való öleb - de még csak házi kedvenc se. Emberként is inkább érzem jól magam szabadként és függetlenként, mint egy elkötelezett célszemélyként, s így van ez farkasként is. Nem egy vidám Retriever vagyok az már biztos. - Nekem mondod? Imádom a kávét, de ha túlzásokba esek, akkor egész nap csak pörgök, mint valami felhúzható játék és nem állok le addig, míg el nem múlik a hatása. Majd ha már végkimerülésben itt fogok pörögni a földön, akkor azt fogom mondani, hogy "na igen, most tényleg jó lett volna egy bögre kávé" - vázolom neki a szitut. Az, hogy kínlódjak csak akkor jöhet szóba, ha tényleg úgy kell majd ölben visszacipelni az öreget a bázisra. - Szegény kutya, hogy sajnálnám - adom drámai arcomat egy kétségbeesett pillantás kíséretében. - Nem is tudom... ezen már én is sokat gondolkodtam, bevallom. Talán mert el akarom hitetni magammal, hogy érző ember is lehet belőlem akkor, ha segítek rajtuk? Nem tudom. Ha rájövök akkor megosztom veled is. Áll az alku? - Hurrá, most gazdagabb lettem egy keresőkutya tulajdonságaival - örvendek hamis lelkesedéssel, mikor viszont meghallom az öreg éveinek számán, elkerekednek a szemeim. - Hát, akkor csak remélni tudom, hogy nem a hullájába fogunk bukkani - már belegondolni is rossz, hogy akár egy kihűlt, megmerevedet testet fogunk találni. Tuti kiadom magamból a nem létező reggelimet. - Jaj, Josephine ne görcsölj már rá! - lépek felé úgy, hogy egy aprót tudjak lökni rajta az oldalammal - felmászok én ha kell, de reménykedjünk benne, hogy nem kerül rá sor... a végén meghúznám a derekamat, ha le kellene szenvednem onnan valahogy - néha még én is meglepődök azon, hogy milyen paraszt tudok lenni. Amint a kutya ismét megáll egy fűcsomónál, recsegni kezd az adóvevőm. - Na vajon mi történt? - motyogom, miközben leakasztom a helyéről. - Whitmore - szólok bele és már mondja is a felállított sátraknál maradt mentő a magáét. - Jól van, szerintem... mi nyomra akadtunk, már ami Poe-t illeti... mi? Poe a kutya! - jelentőségteljes pillantást vetek Jo-ra. - Ha ennyire oda akartok menni, akkor szerintem Serpákat küldjetek fel, fő a biztonság... viszont elhiszitek nekem, hogy egy hetvenen felüli bácsika nem fog tudni tíz-tizenkét óra alatt felmászni a hegytetőre? - valószínűleg a hegy lábánál végkimerülésben halna meg, nem kellene több neki. - Mi megyünk tovább ezen a részen. Jelentkezek, ha találunk valamit - ezzel már ki is nyomom a készüléket és a helyére csúsztatom. Halk neszezés hallatán rögtön meg is állok. - Remélem nem a Jeti feni ránk a fogát… szegény rossz emberekkel húzna ujjat.
- Azt hiszem, hogy csak te vagy ennyire pasiból. A nők mindig jól ráéreznek az ilyesmikre, és már csak azért is értek egyet a kedves testvéreddel, mert az a Jenny is nőből van, ami azt jelenti, hogy mi pontosan tudjuk, mi jár a fejében – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. Igazából jól szórakoztam azon, hogy Dylan ennyire nem vette észre azt, hogy az a nő vonzódott hozzá. Már csak a szagán is érződött, bár lehet erre annyira nem figyelt oda. Egy biztos, hogy én valamiért fogékonyabb voltam az ilyesmikre. Jól ráéreztem dolgokra, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, hogy ez köszönhető volt a vérvonalamnak is, na meg a különleges adottságomnak, amivel rendelkeztem. - Szerintem rajta kívül nem várja ezt senki… - megnyugtatóan megpaskoltam a karját, nehogy már itt ilyen félelmei legyenek. Mondjuk elég furcsának találtam ezt a húzódozó reakciót, mert alapvetően nem nézett ám ki olyan rosszul az a hölgyemény, úgyhogy gyanítottam, hogy nem kifejezetten Dylan esete. Nem mintha annyira tudtam volna, hogy milyen is az, ez inkább csak egyszerű sejtés maradt, semmi több. Inkább nem ragoztam tovább a témát, mert a végén még felhúzná rá az orrát és itt hagyna a fenébe. Amikor a csapat esetleges hibájáról beszélt, csak a fejemet ingattam. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy bármi történhetett hirtelen, ami rossz véget érhet, ennek ellenére mégis szerettem volna azt hinni, hogy elég jók vagyunk ahhoz, hogy mégse következzen be olyasfajta tragédia, mint amiről a mellettem haladó hím beszélt az előbb. Nem akartam, hogy egy ember élete a mi hanyagságunk miatt érjen véget. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen esetben nagyon erős bűntudatom lenne. - Eszem ágában sem lenne téged dédelgetni – nevettem el magam akaratlanul is. Tényleg nem tudtam róla elképzelni, ezt el kellett ismernem és úgy tűnt, hogy ő is nagyon jól tudja magáról. Mondjuk azt nem nagyon értettem soha, hogy miért jó az embereknek, ha kiölik magukból a gyengédséget, de ha ő így jól érezte magát, akkor nekem egy rossz szavam sem lehetett. Nem akartam én senkinek megszabni, hogy milyen legyen, és hogyan viselkedjen másokkal szemben. - Ne aggódj, ha ez előfordulna, van nálam egy termosz, ami tele van friss kávéval – tájékoztattam arról, hogy mi történne akkor, ha esetleg a földön kötne ki a fáradtságtól. Ugyan nem tartottam attól, hogy ez tényleg be fog következni, de soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, igaz? Jó, én néha tudok olyan dolgokat, amiket mások nem, de a szellemek sem tudnak a jósolni, hogy mi fog történni húsz perc vagy akár húsz év múlva. Nem is akarnám szerintem tudni, elég, ha azzal tisztában vagyok, amivel feltétlenül muszáj. - Áll! – bólintottam határozottan. – Egyébként attól még nem leszel érző ember, hogy segítesz másokon. Úgy látom, hogy te amúgy is inkább rutinból csinálod a dolgokat, és nem szívvel-lélekkel. Egyszer még a végén tényleg az fog történni, hogy megdobálsz valakit kövekkel, akit amúgy meg kéne mentened – ingattam a fejemet, bár ajkaimon mosoly ült, ami arról árulkodott, hogy nem gondoltam ám teljesen komolyan. Bizonyos helyzetekben talán még maga Dylan is meglepődne azon, hogy még vannak benne emberi érzések, és nem haltak ki belőle teljesen, mint ahogyan talán hinni akarja. Mert igen, szerintem inkább ezt akarta hinni, és nem azt, hogy vannak neki, miközben nincsenek. - Sajnos az sem kizárt… - ismertem el, és elhúztam egy kicsit a számat. Nem szerettem volna, ha tényleg egy halottat kell visszavinnünk, de benne volt a pakliban, ezt mindenki tudta. Szerintem az unokái is, amikor kihívtak bennünket. – Ne gondolj már mindig csak magadra! – dorgáltam meg, mint valami tanító néni. Igen, tudom, hogy néha furcsán szoktam viselkedni, de ez igazán nem az én hibám. Egyszerűen anyáskodó vagyok és kész. Előfordul az ilyesmi szerintem másokkal is, csak legfeljebb vannak olyanok, akik ezt nem viselik el. – Nem tudom, kérdezd meg – javasoltam, amikor én is meghallottam az adóvevő hirtelen recsegését. Az enyém még nem szólt, szóval gondolom kettőnk közül mindig a férfival fognak beszélni. Én ezt egyáltalán nem bántam ám. - Azt hiszik, hogy felment a hegyre? – kérdeztem kissé meglepetten, miután újra csak magunk voltunk. – Ekkora ostobaságot! Egészen biztos, hogy itt lesz valahol az erdőben. Poe sem éppen a hegy irányába tart… - legalábbis úgy kifejezetten nem arra tartott, hiszen lényegében hegyek vettek körül minket mindenütt. – Az biztos, de nem hiszem, hogy az. Legfeljebb egy nyúl vagy valami kisállat lehet arra – böktem a kezemmel a nesz irányába. – A kutya egyébként már türelmetlen, látod? Menne tovább… - mosolyodtam el, mert Poe állandóan hátratekintgetett felénk, és toporgott egy helyben. Tényleg nyomon volt.
Olyan komoly tekintettel lesek magam elé, miközben Jo szavait hallgatom, mintha a saját végrendeletemről kellene beszélnünk. Ha jobban belegondolok, tényleg voltak arar utaló jelek, hogy a nő vonzódik hozzám, csupán nem vettem észre... vagy ami még rosszabb, hogy nem akartam észre venni. Szép nő a maga módján. De koránt se az én esetem. Mintha lenne valami bibije, valami furcsa kis beütése ami a kelleténél is jobban taszít... nem tudnám megmondani, hogy mi az. - Hát, ti nők nagyon büszkék lehettek magatokra - morgom az orrom alatt ezzel kimutatva nemtetszésemet. Soha nem tudtam megérteni a gyengébbik nemet és úgy néz ki, hogy egy ideig még nem is fog menni. Na nem azért, mert egyáltalán nem érdekelnek, sokkal inkább azért, mert nincs hozzájuk kapacitásom, erőm. A megjegyzés és a karomat ért paskolásnak hála elvigyorodok, de nem tudok rá mit mondani, csak sóhajtva megrázom a fejem, mintha legalábbis valami oltári nagy hülyeséget mondott volna, amit egy szóra se méltatok. - Lehet jobb is. A végén még kezes bárányt csinálnál belőlem a vad farkasból és még bégetni is megtanulnék... - forgatom meg a szemeimet, s szinte megelevenedik előttem a kép, ahogy minden létező társamhoz, nagy fekete bundás formámban dörgölőzök, és egy macskát megszégyenítő hangossággal nekiállok dorombolni még akkor is, ha ez szinte lehetetlen. - Aztán ki tudja? Talán ha minél több embert látok egyedül vagy párosával kínlódni, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak, talán megenyhül a szívem - heves vállvonogatás kíséretében teszem ezt hozzá megjegyzésül, de nem vagyok benne biztos, hogy ez bármikor be is következhetne. Ha valami, akkor biztos nem ez változtatna rajta. - Nem hiszem, hogy megdobálnék bármit is... azt csak a vandál kölyköt csinálják, én meg már éltem annyit, hogy ezt leküzdjem. Vagy te ki is nézed belőlem? - aztán kitudja, lehet, hogy egy gyilkos, szadista állatnak néz, aki kénye kedve szerint nyírbálja az embereket és dobálja meg őket kővel, vagy vizeli össze a hulláját. Pedig ennek a kornak már rég vége. Ő, soha senkit nem h*gyoztam össze, ezt azért tisztázzuk! - Bocsánat, anyuci - fintorgok. Volt már rá precedens, hogy úgy kellet lekönyörögnünk egy kislányt a fáról, de mivel nem jött le, kénytelen voltam felmászni érte. Viszont ő csak egy harminc kilós lányka volt, ő pedig egy ki tudja, hány kilós vénember. - Azt hát - még egy ideig vacakolok az adóvevővel, de aztán a helyére passzítom és már fordulok is a lány felé. - Teljesen felesleges kitérőt tesznek ezzel, viszont én nem tarthatom vissza őket. Albert azt mondta, hogy elhatározták magukat és mennek a jobb biztonságuk érdekében - idézem a férfit, ki nem tudta meghatni a csapat többi tagját. - Csak azt nem értem, hogy miből gondolják, hogy egy idős ember képes lenne ennyi idő alatt megtenni az utat a hegyekig. Én biztos vagyok benne, hogy a környéken lesz - jelentem ki határozottan, és immáron sokkal elszántabban, aggodalmasabban. - Akkor kövessük ezt a kisdisznót, hátha elvisz minket valami épkézláb helyre, amire azt tudjuk mondani, hogy na itt járt az ürge! - bökök rá a kutyára, s alig három méter megtétele után valami furcsa, vörös cseppet pillantok meg az avarban. - Jo, gyere csak - intem oda magamhoz... - a szagból ítélve, szerinted... szerinted lehet, hogy Ő lesz az?
Csak a szemeimet forgattam. Nem szerettem az ehhez hasonló kötekedéseket, már ami a nőket illeti. Mintha a férfiak annyival jobbak lennének, pedig egyáltalán nem voltak azok. Mindig ránk voltak aggatva az olyan jelzők, hogy hisztis, meg pletykás és még sorolhatnám, de közben a férfiak ezen a téren is rosszabbak nálunk. Már csak példának okáért a hisztizésben is nagymesternek számítottak, legalábbis az én véleményem szerint. Eleget voltam mind hímek, mind emberi férfiak között, és még mindig ugyanazt gondoltam róluk. Borzasztóan el tudják hagyni magukat, ha betegek vagy valami kis gond történik. - Azért bégetni ne kezdj el… - csóváltam a fejemet, de azért nem bírtam ki, hogy el ne nevessem magam. Szórakoztatott a helyzet még mindig, és magamban úgy gondoltam, hogy talán még Dylannek sem késő és egyszer össze fog találkozni egy olyan nővel, aki képes belőle kihozni a kedvesebbik oldalát. Lehet, hogy naiv vagyok, de én szerettem volna azt hinni, hogy ahogyan mindenkiben, úgy benne is ott lapul az emberség és az érzelmek, amelyekről nem igazán szándékozik tudomást venni. Az ő baja volt, de nem lepődnék meg akkor sem, ha bekövetkezne, amit az előbb kigondoltam. - Szeretném azt hinni, hogy tényleg nem dobálnál meg egy védtelen öreget, aki a mi segítségünkre szorul – szögeztem le gyorsan, mielőtt még félreértene itt. Nem arról volt szó, hogy én ezt néztem volna ki belőle, de akkor is ezt mondta, és még viccnek is rossz volt. A családja aggódott érte, mi sem véletlenül mászkáltunk itt a vadonban, úgyhogy jó lett volna, ha épségben, vagy legalábbis viszonylag jó állapotban sikerül rátalálnunk. Örültem volna, ha a legnagyobb gondja talán az, hogy kiszáradt vagy ehhez hasonlók. Az sem lenne semmi, de legalább élne. Az anyucin nem sértődtem meg, de azért kiérdemelt tőlem egy erősebb vállon verést. Azért mindennek van határa, így a hülyeségnek is. Még ha nem is sértett meg, azért vicces lenne már maga a feltételezés is, tekintve, hogy sokkal idősebb volt nálam. Te jó ég, nagyon sokkal! - Hadd menjenek csak és fárasszák le magukat feleslegesen, mi meg megyünk tovább a kijelölt útvonalon. Szerintem a csapatom többi tagja is nagyjából így tesz. Nem hiszem, hogy lennének olyan idióták, hogy kutyákkal meginduljanak most a hegyre. Az erdőbe készültünk, a hegy már a ti terepetek hellyel-közzel… - magyaráztam egy kicsit felindultam. Nem örültem ennek a kavarodásnak, de azt hiszem, hogy az ilyesmit nem nagyon lehet elkerülni akkor, ha ennyi embernek kell alkalmazkodnia egymáshoz, sőt, együtt dolgozni. - Nem kisdisznó, és biztos, hogy elvisz. Mindig megtalál mindenkit! – jelentettem ki, miközben nagy büszkén felszegtem a fejemet. Egyrészt a kutyámra voltam büszke, másrészt arra, hogy mindig eredményesek voltunk mi ketten. Jól működtünk együtt, és ebbe egy idegen sem rombolhatott bele. Oké, Dylan nem volt teljesen idegen, de a kutya semmiképpen sem szokta meg, hogy ő is itt legyen. Ettől függetlenül még eléggé tudatosan haladt előre ahhoz, hogy tudjam, nyomon van. Mivel a kutya is jelzett ott, ahol nem sokkal később a férfi is megállt, így sejtettem, hogy van ott valami. Nem is nagyon várattam meg, miután magához hívott, már ott is voltam, hogy megszemléljem én is, miről van szó. Láttam egyből a kicsi vércseppeket, de nem volt olyan sok szerencsére, hogy nagyobb aggodalomra adjon okot. - Igen, biztos, hogy ő. Látod, Poe jó nyomon jár. Ügyes kutya! – ütögettem meg az állat fejét, miközben az a lábamhoz dőlt félig-meddig. – Szerintem csak lehorzsolta a kezét vagy a lábát, mert szerencsére nincs sok vér. Erre menjünk tovább! – mutattam arra, amerre sejtettem, hogy tovább haladt az öregember. Közben elővettem a ruhadarabját rejtő zacskót és megszagoltattam az állattal újra, hogy tovább törhessen előre.
- Nem áll szándékomban - fintorgok. Ennek ellenére én magam is jót mulatok azon, ahogy elkezd nevetni. Ha valaki, akkor ő engem is képes jobb kedvre deríteni, és az elmúlt napok után most van az első alkalom, hogy nem érzem magam búval b*szottnak. Most koránt se lógatom annyit az orromat és még csak nem is morgolódok úgy, mint szoktam. Helyette én mulattatom azt a nőt, aki általában engem szokott felvidítani. Hát hová fajul ez a világ, kérdem én? - Akkor ne csak szeresd azt hinni, hanem kíséreld is meg, hogy elhiszed jó? Lehet, hogy régen én voltam az, aki magának bizonygatta, hogy tudok embert ölni, de örülj alfaatyánknak, mostanra teljesen megszűnt létezni ez a látásmódom. Jófiú vagyok én a magam módján, csak nem viszem túlzásba. Amint megjegyzem, hogy "Anyuci" már kapom is a vállba verést, mire csak felnevetek. Tudom jól, hogy lényegesen idősebb vagyok nála, de jelenleg olyan infantilisnek lehet elkönyvelni, ami nem teszi lehetővé, hogy el is higgyem, többet megéltem már nála. Az ilyen napokat én mondom, fel kellene jegyezni, hogy egy újabb zord pillanatomban emlékezhessek rá. - Pontosan. Nem hiszem, hogy eltudják hitetni magukkal, hogy esetleg ott is lehet. De tekintettel arra, hogy több mint két tucat embert rendeltek ki, nem lepne meg, ha a bőség zavarának köszönhetően maga a főnök döntött volna úgy, hogy felküldi őket a hegyekbe. Nem is értem, hogy miért nem küldték haza a fele csapatot. Tudod mit? Amondó vagyok, hogy mi fogjuk megtalálni az öreget - jelentem ki vakmerőséggel és egy jó adagra való határozottsággal is. Nem félek kijelenteni, hogy jó nyomon járunk, és így is úgyis meg fogjuk találni a tatát. Vagy, ha őt nem is, hát egy turistát, aki valamilyen úton módon itt ragadt és senki nem kersi. Erre is volt már példa nem egyszer. Egy fiatal lányt kerestünk, közben egy kisfiút vittünk vissza, aki elkallódott a családjától. Csak tudnám, hogy nem vették észre. Josephine határozottsága és a kutyába vetett hitte nagyon tetszik, ám felszegett feje láttán akaratlanul is elvigyorodok. Hihetetlen, hogy milyen nagyra tartja a kutyát. Én viszont csak akkor fogom beismerni, hogy tényleg jó kutya, ha elvezet minket az öreghez és nem én leszek az, aki előbb szagot fog. Nem kell sok, hogy gyanús, vörös foltokra bukkanjak az egyik avarkupacban. - Még friss. Nemrég járhatott erre - jelentem ki, mintha nem is hallottam volna azt, amit Jo mond, pedig nagyon is jól értettem. tényleg nincs annyi vér itt, hogy komoly gondra utalhassunk. Mikor viszont így guggoló helyzetben felpillantok, rögtön fel is tűnik a tüskékkel teli bokron, min ugyan úgy megtalálhatóak ezek a vérfoltok. - Várjatok egy kicsit! - szólok hátra Jo-nak, mikor ő már el is indul a kutyával, ki nyilván nem csinál hülyeséget azzal, hogy arra halad tovább. Viszont ha már vér, és a bokrokon túlra vezet, szeretném kideríteni, hogy mi is rejtőzik annak túloldalán, vagy, ha látok még vércseppeket, akkor merre visz tovább. Egy szegényesebb, ritkásabb ponton átlépem a bokrot, s annak túloldalán immáron egy nagyobb adag vörös nedű villódzik, a bokron pedig farkas szőr. Meglepetten hőkölök hátra, és keresem meg tekintetemmel a lányt. - Ugye ez itt a helyiek területe? - teszem fel a kérdést csak, hogy valaki megerősíthesse. Igen, ez az övék, viszont nem hiszem, hogy egymásban okoztak volna kárt. Ha itt valaki megsérült, akkor az több esélyes is lehet... vagy tőlünk valaki, akit a helyiek cibáltak meg, vagy fordítva. Vagy itt a következő lehetőség, hogy egy magányos járkált erre. És... és ha a tata a farkas?
- Igen, igen, értem én… - magyaráztam, de nem értettem. A végrehajtók szerintem sohasem jófiúk. Pontosan azért nem, mert az ő feladatuk megtenni mindazt, amit alapjáraton nem szeretne megtenni az alfa. Ezért tartja őket a falka, hogy úgy mondjam. Ha olyan jól viselkedne, akkor egészen biztos vagyok abban, hogy nem lenne képes ilyen pozíciót betölteni, arról pedig lövésem sem volt, hogy milyen volt ő régen. Igaz, hogy annak idején voltam tagja a falkának, de annyira nem sokáig, és most csupán úgy másfél éve csatlakoztam hozzájuk újra. Amióta az eszemet tudom, szerintem Dylan ugyanilyen volt, úgyhogy előtte kellett valamilyen változásnak történnie. Csak bőszen bólogattam arra, hogy mi fogjuk megtalálni. Naná, hogy mi. Igaz, hogy a szerencsén is múlt az, hogy pont a mi útvonalunkra sikerült terelődnie az öregnek, de ettől függetlenül még a mi érdemünk lesz, ha előkerül. Márpedig biztosra vettem én is, hogy jó úton jártunk. Poe túl magabiztosan haladt előre ahhoz, hogy tévedhessen. Mindig így szokott, amikor forró nyomon van éppen. Határtalan büszkeség töltött el, végtére is, az én kutyámnak volt a legjobb átlaga, már ami a keresések pozitív végkifejletét jelenti. Nem csak neki igazából, hanem mind a háromnak jók voltak az eredményei. Miután megtaláltuk az úton a vércseppeket, én úgy döntöttem, hogy ideje tovább haladni. Igazából ne mis nagyon figyeltem oda, hogy a velem sétálgató hím éppen mit csinál, mert én már a kutya után akartam menni, hogy lássam, mi az, ami ennyire izgalomban tartja. Valahogy talán a közelben kellett lennie a férfinak, de annyi már most biztos volt, hogy járt erre. Talán nem is olyan régen, vagy egyszerűen csak volt olyan szerencsénk, hogy nyugodt volt az éjszaka és jól érzékelhetőek maradtak a nyomok. Nekem aztán mindegy volt, hogy melyik lehetőség állt fent, a lényeg az volt, hogy haladunk. Illetve haladtunk volna, ha Dylan nem szólal meg hirtelen, és nem hív vissza. Kicsit ugyan kelletlenül, de végül megindultam a bokor irányába, aminek a környékén a férfi ácsorgott. Nem nagyon értettem, hogy mi a helyzet, hogy miért ragadt le itt, amikor Poe egyértelműen jelezte, hogy merre kell mennünk. - Igen, amennyire tudom. Miért? – miközben feltettem a kérdést, visszasétáltam, és belestem a bokor mögé. Egyből fintorogni kezdtem, akaratlanul is. – Basszus, mi a fene történt itt? – ráncoltam gondterhelten a homlokomat. – Nem hiszem, hogy a hegyiek bántották volna a férfit. Embereket nem szoktak bántani, viszont akkor fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Az unokák azt mondták, hogy a bácsi nem volt olyan rossz erőben, de sosem lehet tudni. Vagy szétmarcangolta valaki vagy ő maga volt? – értetlenül bámultam magam elé, és tanácstalanul beletúrtam a hajamba. Elképzelni sem tudtam igazából, hogy mi a fene történhetett itt. Jobban mondva el tudtam képzelni, csak inkább gondolni nem akartam rá.
Kezdőlap
//
