*Mikor megáll a hátrálási szándékomra, ha tehetném, elmosolyodnék s ott mélyen meg is teszem. Eszembe sem jutott az, hogy majd nem veszi észre a tartásom, de na... azért egy egészséges félelmem, tartásom és elismerésem nekem is van ám. Annyira oktondi nem vagyok... már. Szavaira biccentek és egy kéretlen gondolat szál át a tudatomon.* ~ A mama mindig azt mondta, hogy a szem... a lélek tükre.~ Észre sem vettem, hogy közvetítettem felé, csak az utolsó szavaimnál. Azok már jóval halkabban csengtek. Azonban íriszeimben kíváncsi fények csillantak meg. Ha már kimondtam, úgy, hogy Ő is hallja, akkor valami érdekelt.* ~ Alekszej... furcsa név és nem Norvég. Legalábbis nem rémlik, mikor bogarásztam a neten.~ * Burkolt ugyan, de a kérdés ott van, hogy milyen származású a neve. Apró kérdés s igazából érdektelen is. Hisz, kitudja, hogy hanyadik neve vagy hogy ez-e az eredeti amin született. Az igazság az, hogy valahol mégis el kell kezdeni, nem? Szavaira azonban felmereng elmém egy apró szegletében az a kép, melyet Darren mutatott. Az érzései szinte a sajátjaim, ahogy akkor is éreztem. Félelem, kétségbe esés, harag, perzselő gyűlölet, vágy - a halálának vágya, beletörődés, fájdalom... Hideg fut végig a hátamon, mely a bundám felborzolja. A kis fehérségbe zárva megsimogatom a karjaim. Utáltam azt az emléket... azért, mert Apám szenvedett.* ~ Mindenki követ el hibákat. De tévedsz, nem akarnak holtan látni. Kegyes volna rád nézve, nekik meg túl kevés bármihez is. ~ Meggondolatlanságom lenyűgöző, kár, hogy más esetben a bundácskámmal játszanék megint. Ha most emberi alakban lennék, akkor elkezdeném rágcsálni a szám. De farkasként ez kissé érdekesen mutatna. A hangján hallom, hogy szavai őszinték s én magam is szeretném elhinni. Valahol mélyen, el is hiszem, hisz mi okom van kételkedni? Csak az, amit Darrentől tudtam meg.* ~ Figyelj, kicsit meg kell járatnom a kislányt... mert ha haza megyek úgy, hogy jöhetek vissza az erdőbe... Apa érdekes kérdéseket fog feltenni. Van kedved velem tartani? S közben mesélhetnél magadról... vagy Mayről. Semmire alapozott kérdések feltevésében nem vagyok otthon. ~ * A név mely örök talány volt számomra. Tudni akartam mindent róla, hogy milyen volt, hogy Apa miért szerette annyira. Mivel ragadta meg a szívét oly annyira, hogy még ma is űr volt utána. *
Figyeli a kölyök minden rezdülését, láthatóan tart tőle, hogy mikkel traktálhatták, az majd kiderül, sok jóval nem, ez már most is látszik, sebaj. Azért van itt, hogy a róla kialakított, elferdített képet megváltoztassa, azaz elhitesse a családdal, nincs csalás, nincs ámítás, öregségére valóban megváltozott. A gondolatmenet jó, egy darabig. ~Valóban, Ashley, ám színe alapján ítéletet mondani vajon nem botor dolog? Kinek mi jut. -a vöröset nem kérte, ezt kapta, és a mai napig nem érti, hogyan, ha egyszer Victoré is sárga. Nikolaj már az övét örökölte, holott Edward, Aurorett és Natalja ugyancsak sárgát. Érthetetlen a genetika olykor-olykor. ~Kicsit arrébb keresd, keletre. Orosz név, Oroszország szülötte vagyok. -a származását sosem titkolta senki elől, nem szükséges, ahol huzamosabb időt töltött el, a mai napig tisztelik a nevét, sokakon segített már a papírok szerint. A saját érdekei pedig előnyt élveznek, busás hasznot húzott mindegyikből, ám erről nem tud senki és nem is fog. Elég a kölyökre pillantania, hogy tisztában legyen azzal, ő is mindent tud a találkozással kapcsolatban, vagyis Edward vele is megosztotta az emlékeit. Félti tőle, érthető, a kérdés az, hogy van miért, vagy felesleges hercehurca az egész. Az előbbi esetben Ashley már nem lenne az élők sorában, a jelenleg érvényben lévő tervében nincs mitől óvni a kölyköt, nem akarja bántani. ~Kegyes, micsoda megfogalmazás. Valóban, kedvesem, mindenki követ el hibákat, ám a sajátjainkat képesek vagyunk nem belátni, csak a másikét észrevenni, töretlenül követelve a bosszút. Ám ha rájövünk arra, hogy miket vétettünk, ezt pedig ha megváltoztatni nem lehet, mégis javítani szeretnénk rajta, akkor melyik a nagyobb erény, a gyűlölködés, vagy a megbocsátás? Mihez kell a nagyobb bátorság, ahhoz, hogy odaálljunk azok elé, akikkel szemben esetlegesen vétettünk és bocsánatot kérjünk, vagy ahhoz, hogy bujkáljunk, hátat fordítva mindennek. -az ember gyarló, a farkas is, csak a saját nézőpontja érdekli, semmi más, és hajlamos elsiklani afelett, hogy ő sem tökéletes. Belátni már nem biztos, hogy megy, mert abban az esetben a félelmekkel is szembe kell nézni. Ashley ha rápillant, ugyanazt láthatja rajta és érezheti, amit az apja. A valódi megbánást, semmi mást. ~Veled tartok, mi sem természetesebb. May, ezek szerint róla mesélt Edward, vagy csupán hallottad a nevét? -gyalázatos, ahogy előadja a jóságos nagyapát vagy mi a francnak nevezik. Ashley kérdéseit várja, mindegyikre felelni fog, ez nem okoz problémát. Edward reménytelen szerelme a mai napig nem múlt el, tudta, akkor is tudta, amikor már rég nem volt mellettük, ahogyan most is, hiszen Natalja beszámolt mindenről.
~ Nem csak a színre gondoltam. Mama hitt abban, hogyha valakinek a szemébe nézel megtudod mondani, hogy milyen ember. De hát... azt hiszem, hogy már sosem jövök rá arra, hogy neki hogyan ment. Nekem sosem sikerül. Nem akartam közvetíteni... ahogy megbántani sem. ~ Nem tudtam, hogy mennyire érzékeny Kirill lelkivilága, de eszembe sem jutott az, hogy megbántsam vagy valami. Olyan keveset tudok róla. Oké, hogy azok nem a legszebb történetek és ha épp nem a balesetemről lettek volna rém álmaim, akkor tuti, hogy róla. De ennek ellenére... a család az család. Darren mindig ezt mondogatja s én mint, jó kis cserkész tanulok is. Néha. Kirill akármilyen, de akkor is a család tagja aki ráadásul szeretné visszakapni azt. Legalábbis nekem ez az érzésem. ~ Milyen Oroszország? Csak őszinte... ~ * Ha tehettem volna, biztos megvonom a vállaim. Nem nagy szavakat akartam mondani, hogy okosabbnak tűnjek. Pusztán csak tényleg kegyesnek láttam, ahogy Darren is annak vélte volna, ha ez így felmerül. De sokszor nem kell kimondani mindent, ahhoz, hogy pontosan tudjuk, érezzük azt, amit a másik.* ~ Képes belátni. Tapasztalat. S természetesen a megbocsájtás. Azonban... van az úgy, hogy... nem megy. Ésszel és szívvel együtt, egyszerre... nem. Ellentétesen igen, de az meg olyan, mintha egy kiéhezett kutya elé oda vetnénk egy morzsát. Mi segített belátni, hogy hibáztál? ~ Tettem fel egy újabb, érdeklődő kérdést mely mögött nem volt semmi, csak a kíváncsiságom. Közben lábra állva, a beleegyezését követően megindultam az erdő irányába, a belsejébe, hogy pár métert megtéve futni kezdjek. A bébicsősz kérdésére csak morgással feleltem, és a hova mész kérdésre egy egyszerű válasszal; "Azt tenni, amiért itt vagyok, vagyunk. Lefárasztani." feleltem. Nem szerettem mikor számon kértek, sőt... ~ Egy kicsit ez is, meg az is. De nem mindegy ez, ha a Te válaszod, véleményed, meglátásod... meséd érdekel? ~
~A mama okos asszony volt, Ashley, bizony igaza van abban, hogy mindig látni fogod, ha valaki hazudik, elég a szemébe nézned. Az ösztöneidre hallgass, azok nem tévednek, sosem csalnak meg. Megbántani, ó, dehogy bántottál meg. -lopva tanít, ki nem mondott okítás ez, Ashley ha ezt követi, mindig tudni fogja, ha valaki át akarja verni. Mindig, kivéve, ha olyan mocskos játékossal kerül szembe, mint ő maga, vagy Nikolaj, mert ők ketten bárkit megtévesztenek, ha úgy akarják, a legrafináltabb farkasok sem jönnek rá arra, hogy hülyét csináltak belőlük. ~Gyönyörű a maga valójában, egyszer, ha a család engedi, megmutatom. Olyan tájakkal rendelkezik, melyek tényleg festői környezetnek nevezhetőek, elfogultság nélkül mondom azt, mindenkinek látnia kell, legalább egyszer az életében. -szeretettel beszél a hazájáról, és nem azért, mert a szülőföldje, nem csak azért, tényleg szereti azt az országot. Egészen más, mint a többi, semmihez sem fogható és hasonlítható. Unokája őszinteségén mosolyog, nem veri mellbe -szépen is nézne ki, ha egy kölyök miatt ez megtörténne-, mulatságosnak tartja, bár még gyermek, akárhonnan nézi. ~Az idő, ahogy végiggondoltam az eddigi életemet, és Nikolaj. Neki nagyon nagy szerepe van abban, hogy rádöbbentem, mennyire rossz Teremtő voltam, mellette elgondolkodtam a tetteimen. Amikor látod, hogy a kölyköd valóban szeret, és megérted, hogy ezt mennyire szeretted volna te is, hogy a Teremtődhöz ilyen szinten kötődj, és ugyanakkor mennyire szeretted volna, ha a többi kölyköddel is hasonló kapcsolatot ápolsz, mint vele. Akkor érted meg azt is, hogy az a gyűlölet ami benned volt Victorral szemben, annak nincs helye, ezt te szúrtad el, és neked kell helyrehoznod, ahogyan a többiekkel is, mert a családodról van szó, akiktől távol vagy, akikkel együtt szeretnéd leélni a maradék éveidet. -szavai őszintén csengenek, ezért van most itt, ebben a városban, látszólag, és ki gondolná azt egy öreg, egyre gyengülő farkasról, hogy egyáltalán nem így van. May, a kicsi May, akiért Edward a mai napig oda van, nevetséges. ~May, ő volt a legelső kölyköm, átharaptam, miután Teremtője megalkotta és magára hagyta. Életem szerelme volt az a lány, ezért tettem meg, aztán jött apád, akit kimentettem egy szorult helyzetből, ő pedig beleszeretett abba a tüneménybe. Szó nélkül viseltem a fájdalmat, éreztem, Maynek sem közömbös, bár azt hajtogatta, hogy fontos vagyok az életében. Edward ránk nyitott egy félreérthetetlen helyzetben, és akkor elszabadult a pokol, apád elmenekült, rám haragudott, azt hitte, elvettem tőle Mayt, pedig szó sem volt ilyesmiről, szerettem azt a lányt, bár Edward ezt nem tudta, nem tudhatta. -arról a tehetségtelen kis cafkáról is képes olyan szeretettel beszélni, hogy senkinek nem jutna eszébe megkérdőjelezni a szavait. Energiái sem utalnak másra, színtiszta érzelmek játéka van a levegőben. A kölyök után iramodik, egyedül nem engedné az erdő mélyére akkor sem, ha kísérővel érkezett. Figyel rá, óvja, nehogy baja essék.
* Kirill szavait hallva csak szusszantam magamban egyet. Szerettem volna elhinni, hogy tényleg megsúgják az ösztöneim majd. De az igazság az, hogy; ~ Kiszagolni célszerűbb... az ösztöneim csak játszanak. ~ Hol velem, hol másokkal de akkor is a játék a lénye s ez nem kicsit zavart. Ámbár tény, hogy próbálkoztam hagyni. Úgy, ahogy mondta Ryan meg Alex. Csakhát... hogyan legyek "laza" ha mindig is a szigorban voltam? Saját magam felállított időbeosztással, amibe a játék nyilván nem szerepelt. Oroszországról hallgattam a szavait s farkam kezdtem el csóválni önkéntelen. Mindig is szerettem a régi meséket, városokat, történeteket hallgatni. Bár tény, sokkal jobb mikor Apa mutogat és egy komplett képet kapok. Szavaira kissé döbbenten pislogtam a férfire. Megmutatja? Nekem?* ~ Remélem, hogy sor kerül rá egyszer. Bár, akkor édes hármas lesz... minimum. Apu nélkül nem mehetek sehova, ami nem a területünkhöz tartozik. ~ Hangomban nem hallani semmi olyat, mely arra adna következtetni, hogy ez terhemre van. Az igazság az, hogy lassan kezd természetes lenni, hogy nem mehetek oda, akkor és úgy, ahogy én akarok. Kezdem megszokni s kicsit sem bánom, még ha sokáig nem is tetszett a dolog. Mindent meglehet szokni, csak akarni kell. A válaszára ezúttal csak lesütöm a tekintetem, s olyan érzésem kél, hogy szeretném megadni neki azt amiről beszél. De ehhez én kevés vagyok, szerintem még én sem tudnám meggyőzni Aput. De aztán kitudja, úgy is be kell számolnom a találkozóról. Muszáj lesz. ~ Nikolaj? Egy kölyök? Oké, ez buta kérdés volt. De mennyi idős? Jennytől fiatalabb vagy Ő idősebb csak veled maradt? ~ Kíváncsiságom nem is kicsit kezd el pislákolni a hím felé. Na nem azért mert hím, hanem pusztán csak egy újabb rokon. Hányan vagyunk? Lassan már csak mi kiteszünk egy falkát a falkában s lám, még igy is vannak elvétet tagok melyek nincsenek velünk. Kapásból kettő. ~ Olyan mint Sziamia... vagyis Nath? Őt nem kedvelem. Furcsa nőstény... egyszer ilyen, egyszer olyan. Meg... csajos. Olyan mintha figyelne... közben meg vak. ~ Na ezt bogarássza ki, hogy mit akartam mondani. Pláne, hogy még én sem tudom. Csak ellenérzéseim vannak vele szemben. De talán csak az, hogy egy rózsaszín fegyvert kaptam tőle s ez egyértelművé tette számomra, hogy csak a látszat azaz Apu kedvéért fáradozott ilyen miatt. Szóval nem is igazán foglalkoztam vele, még csak a fegyvert sem tanultam meg használni. Viszont ahogy rohantam s mélyről kérdeztem a szavaira megtorpantam és hitetlenkedve pislogtam. Egy izés sok szög. Bár nem ez volt az, mely igazán megdöbbentett. Hanem az, hogy Aput érintette. Szerelem Teremtő kölyök és két kölyök között mely azon vérbe tartozik. Ez csak nekem volt vérfertőzés, még ha nem is nézem ténylegesen azt, hogy nem egy anyától származtak emberként? Hirtelen meg sem bírtam szólalni... ~ Nem. Apu érezte volna rajta a szagod, látta volna rajta a jeled. A jeled, melyekkel a farkasok jelölik meg a kedvesüket. Az nem összetéveszthető, még akkor sem ha Te voltál a Teremtője Alekszej. Ez... ez abszurd s valahol értelmetlen és testvérek is voltak. Apu sosem vette volna el a Teremtője szerelmét. Látnia kellett volna, éreznie a jeleket. Ez így... értelmetlen és logikátlan.~ Nem rohantam tovább csak próbáltam megérteni azt, amit nem érthettem. A szerelem is csak egy reális dolog, egy megmagyarázható kötödés. Egy olyan, aminek sokan túl sok jelentőséget adnak. De mégis nyilvánvaló, hogy létezik.
~Botor gondolat, csak használni kell megtanulni, és sosem csal meg, míg a szimatod igen. Bízz benne. -érdekes, miért hagyatkozik másra a kölyök, mint amire kellene, bár még fiatal, nem csoda, ha jobban hisz az emberként tanult dolgokban, mint azokban, amik a farkasát irányítják. A származásáról kérdezi, nem titkolja, senki elől nem titkolja, Oroszország gyönyörű, nem verték szét a modernizáció eredményei. Szívesen elviszi oda az unokáját, már ha ezt a család engedi, és jelen pillanatban az sem zavarja, hogy valaki velük tart. ~Nincs azzal probléma, apád félt és ez így van rendjén. Amint úgy ítéli, hogy már egyedül is mehetsz, hidd el, el fog engedni, addig viszont fogadd el, hogy mindig ott van melletted. Én már tudom, milyen az, amikor eldobom magamtól a lehetőségeket, ne utánozz le. -fiatal volt még nagyon, amikor ott hagyta Victort, és egyik kölyke sem volt mellette hosszú ideig. Nikolaj az, aki eddig megmaradt az oldalán, és ez egészen más érzés, mint egyedül. Edward bizalmatlan, és talán nem csoda, ha már most megpróbálja elkerülni a hibákat, már ha tudja. ~Nikolaj, a fiam. Fiatal hím, nagyon fiatal, nincs még 70 éves, viszont ő velem maradt. -az egyetlen kölyke, aki ennyi ideje ott van az oldalán, és mindent tud a legaljasabb módszerekig, amit csak lehet. Megtévesztő a kora, mindenki gyengének gondolná, elméletileg így is van, ám a gyakorlat egészen más. A legidősebb farkast is megvezeti, és nem bukik le, bármennyire is szétcincálják a pajzsát, vagy férkőznek az emlékeibe. Megtanította úgy rejteni, olyan érzelmeket mutattatni, ami a másik félnek bizonyosságot ad, vagy éppen megnyugtatja. ~Sziamiau? Mindenkit becenévvel illetsz? -nevetésnek is hallható az a horkantás, ami kijön a torkán. -Natalja milyen, azt nem tudom, hiszen jó pár éve távol vagyunk egymástól, Nikolaj jó srác. -szegény kölyök, ha tudná, Natalja mi mindenre figyel, nem mondaná ezt, ám ezt senkinek sem kell tudnia, elég ha ők tisztában vannak vele. Sziamiau, így sem nevezték még a lányát soha. Az érvelés okos lenne, ha Ashley pontosan tudná a körülményeket, ám nem tudja, így felvilágosítja. ~Apád akkor még ember volt, Ashley, semmit nem szagolt ki, semmiféle jelet nem látott, mert nem láthatott. Tanítottam, taníttattam, mert tehetséges volt, tudtam, hogy egyszer sokra viszi. Ő nem tudott arról, hogy May nekem mit jelent, ám egy szót sem szóltam miatta, fontosabb volt az, hogy érezze, valahol megbecsülik. Akkor, amikor elmenekült, nem így akartam beavatni, nem így akartam beharapni, de túl sokat tudott rólunk, a fajtánkról, hiszen olvasott, beengedtem a legtitkosabb könyvtáramba is, ismerkedjen a világgal. -a balhé előtt remélte, hogy Edward beváltja a hozzá fűzött reményeket, és be is váltotta, csak egészen másként, mint az eleinte tervezte. Halandóként semmit nem vehetett észre, semmit nem tudhatott arról, hogy miféle kapcsolatban állnak egymással, most pedig olyan mindegy, úgy állítja be, ahogyan akarja, Victor sem fogja tudni soha az igazságot. Öreg, hiába a Teremtője, akkor is öreg, és soha nem fordított gondot arra, hogy megtanulja olyan szinten elrejteni a gondolatait, az emlékeit, hogy azt senki nem szedi ki belőle.
~ Majd pár év tized múlva valószínűleg én is így fogom gondolni. ~ Feleltem szavaira, mivel ezt hallom nap mint nap. De ettől még nem fog megváltozni a véleményem azonnal. Én elhiszem, hogy igazuk van és egy szavam sincs ez ellen. Igyekszem is, a tőlem telhető legjobban, de egyenlőre még nem merem elengedni magam, bízni ebben a kis bestiában teljesen. S pont ez miatt a férfi miatt, pont a nagypapámról és a farkasainkról hallott mesék miatt. Arról már nem is beszélve, hogy Apu is adózott ennek tettekkel. ~ A beletörődés elfogadásnak számít? Egyébként, eszembe sem jutott eldobni, ellökni vagy akár csak távol lenni tőle. Nem mondom, hogy képtelen volnék rá... mert nem így van. De körülbelül olyan, mintha csak fél ember volnék és csak egy negyed farkas. De... semmi nem tart örökké. Biztos hallottad azt a mondást, hogy; akit szeretünk azt bántjuk a leginkább. A haragjuk is csak ezt mutatja... ~ Nyugtató szavak, ámbár mégsem valótlanok. Bár biztosra nem tudhattam, márha íriszeim mégis bizakodón tekintettek a másikra oldalra és egy pillanatra meg is torpantam az iramban, hogy a másik nyakának fúrjam a pofám. De inkább csak folytattam az utam, ezzel elnyomva a farkasom vágyát. Mázli, hogy nem akarata volt ez jelenleg. Különben azt hiszem buktam volna a dolgot. De még engem is, minket is megérintett az a sajnálat ami a másikból áradt. Viszont Nikolaj említésére már csak még kíváncsibban füleltem. Van még egy... akárkim, akit nem is ismerek. ~ Nem egészen. A többieknek még nem adtam, de szokásom. Ha Apu nem tekeri ki a nyakam a találkozónk miatt, majd megismerhetem? ~ Természetesen Nikolajra gondoltam és nem pedig a Télapóra. Így nem is forszíróztam, hogy mire is gondoltam. Néha nem árt, ha nem akarok mindent túlmagyarázni vagy épp megmagyarázni. Aput azért már nem hagytam, adtam ilyen könnyen. Számomra inkább volt kizárt, mintsem elfogadhatatlan az, amit Kirill mondott. Apu okos, ügyes és nem épp utolsó sorban erős farkas. Kizártnak véltem, hogy ne látta volna a lényeget. Azt, amit én magam is képes vagyok észre venni. Legalábbis ha az állatok nyelvéről van szó és nem az emberiről. Az nekem valahogy magas. Kirill szavaira megtorpanok és meg is állok. Ennyi elég volt, nekem, a farkasom meg várjon egy kicsit. Tuti, hogy valamelyik tök kirángat éjszaka már megint és nem feltétlen Puzzlézni. ~ Nem. Vagyis... Apu akarata ellenére haraptad be? Csak azért mert sokat tudott? Ott vannak az Őrzők! Azért vannak, hogy az ilyet megoldják és elsimítsák. Miért nem választottad azt az utat Alekszej? ~ Kérdésem inkább döbbenet melyet a fájdalom színez. Apu nem mesélt erről, ha megtette volna emlékeznék rá. S tapasztalatból tudom, hogy bár mindig örömmel és boldogsággal mutatott meg egy-egy képet az életéből mégsem olyan felhőtlen ha valaki nem is akarja azt, amivé lett. ~ Lehet, hogy céljai voltak... álmai, saját elképzelése az életről még ha az rövidebb is mint így... Család, gyerekek... ezt mind elvetted Tőle. ~ Nem vádaskodás, nem is számon kérés. Pusztán szavak, melyek halk dallamában keserűség cseng; Tapasztalat. Ha választhatok, ha akkor ott megtehetem. Inkább meghaltam volna, de nem volt. S bár megbékéltem vele, nem keresem minden áron a kiutat, megtettem a magam lépéseit és elfogadtam. Még nem tesz boldoggá. Viszont ezzel Kirill sok mindent megmagyarázott... Apu viselkedését az után, hogy a baleset volt. Miért volt olyan megértő, szemet hunyó anélkül, hogy megértette volna, hogy esetemben csak árt ezzel.*
~Pár évtized, Ashley, addigra kiölöd magadból teljesen, és soha többé nem szerzed vissza, mindig ott lesz benned a kétely. -fújtat egyet, nem tetszik neki ez a válasz. A félelem, a kudarcból számoló félelem az, ami ezt diktálja, és ez az, ami bárkit tévútra visz. Ösztönösen választana valamit, és az utolsó pillanatban visszatáncol, mert előbújik az Én, aki mégis másként dönt. Ez az életébe kerülhet, ahelyett, hogy használná, nem pedig elfojtaná, elnyomná magában. ~Nem, ha beletörődsz valamibe, akkor az azt jelenti, hogy sérelemként éled meg, nem megérted, csupán dacosan megvonod a vállad, mondván majd vége lesz egyszer. Gondolkodj előre, értsd meg, ne csak azt nézd, hogy a makacsság mit diktál. -a kamaszkori dac érezhető a kislány szavaiból, talán el is mosolyodna rajta, ha az ő olvasatában ez nem lenne hibás lépés. Natalaját és Nikolajt is arra tanította, hogy hosszú távon, előre gondolkodjanak, mint egy sakkjátszmában, ahol a nyitást követően az utolsó lépésig tudjanak mindent, hiszen a többség kiszámítható, nem tudnak meglepetést okozni. ~Amennyiben nekem is találsz, kérlek, majd tudasd velem, érdekel, mit ruházol rám. Természetesen, apád már ismeri, együtt vadásztak a múltkor. -micsoda becenév, Natalja ezt nem említette, de ha jobban belegondol, akkor nem áll messze tőle, illik rá. Vajon őt milyen névvel illetné? Kíváncsi, tényleg kíváncsi, főleg hogy az igazi érdekei mindenki előtt rejtve vannak. Miért is ne lehetne a jóságos nagyapa, aki törődik az unokájával, akit még életében ismerhet meg és láthat? Pontosan ezt teszi, és lopva tanítja, úgy, hogy az ne tűnjön tehernek. ~Fogalmazhatunk így is. Edwardot érdekelte ez a világ, az a tehetség, az a képesség ami benne rejlik, hiba lett volna nem a felszínre segíteni. Akkor nem gondoltam más lehetőségre, egészen más világ járta, mint itt, Ashley, ott nem olyan egyszerű az Őrzőkkel tárgyalni bármiről is. Túl sok volt a visszaélés a részükről, számukra többet jelentett egy-egy fajtánkbeli megölése, mint bármi más. Hozzájuk fordulok, nem emléket törölnek, hanem megölik. -emléktörlés akkor, a 18. században, nem volt kivitelezhető, nagyon ritkán fordult elő, többnyire mindenki meghalt, aki kitáncolt valamiből. Kényelmesebb volt így mindenkinek, az Őrzőknek, a farkasoknak, mindenkinek. Ezt megmagyarázni igen nehéz, aki akkor nem élt, annak fogalma sincs arról, milyen idők voltak, a könyvek nem adják vissza azt a hangulatot, illetve sok esetben hazudnak, ferdítenek. A fiát megölték volna, ez nem kétséges, ezt nem engedhette meg, pláne, hogy Victor őrült módjára követte az öccsével együtt. ~Így véled? Mi a helyzet veled, Ashley? Te akartad? Te szeretted volna? Vagy a haláltól mentett meg, ahogyan én tettem vele. Azokban az időkben nem volt túl sok választási lehetőség. Miután kimentettem a lopása okozta kellemetlenségből, új lehetőséget kapott. Mit tehetett volna két kar nélkül emberként? Halálra volt ítélve. -bármikor visszafordítható a kérdés, ha nincs megalapozott észérv, márpedig jelenleg nincs, hiszen Ashley sem önszántából lett az, ami. Edward pedig nem élte volna túl, ha hagyja, mások döntsenek a sorsáról két nyomorult hal miatt.
*A fújtatásra lehajtottam a fejem. Egyértelművé tette, hogy a Nagyapámnak nem tetszett a válaszom és a szavai sem kellettek volna, bár tény, hogy azok beszéltek is. Mindenesetre sosem szerettem csalódást okozni még ha nem is ismertem. Na igen, az elvárások amik annyi felé ágaznak néha már eltévedek az útvesztőben. De valahol csak keresztezik egymást... s megfogom találni ezt a pontot. Addig meg keresem és hagyom, hogy Atyám arra neveljen amilyennek lennem kell. Ő jobban tudja, hogy mi kell a kislánynak mint én. Elvégre... neki háromszáz éve van. Nekem csak pár hónapom. A beletörődésre vicsorra húzódott a pofám, ami egy mosoly akart volna lenni Alekszej szavaira.* ~ A kettő nem feltétlen jár külön. Tényleg megértem, tudom miért van rá szükség. Csak pusztán, nem értek egyet s mivel ez így van, csak megvonom a vállam és beletörődök. Az idióta makacsságomról már letettem. ~ Legalábbis a veszélyes fajtáról mindenképpen. De be kell látni, hogy azért van ami nem vész el, de csak felkel hívni a figyelmem, hogy hello ez nem így van aztán lejjebb adom én. Már nem akarom mindenáron az igazam bizonygatni. Kis lépés a haladás útján, de valahol el kell indulni. A becenevekre ha lehetne sunyin mosolyognék, de nem tudok ebben a formában. Csak a hangom árulkodhat erről.* ~ Rendben, ha találok akkor megmondom. De aztán nem megsértődni. Az ilyen beceneveket nem épp kedvességből kapják az emberek. ~ A farkasok sem. Tök mindegy, hogy hova tartozik. Nyilván Nat sem azért kapta mert annyira szeretem azt a mese karaktert. De hát istenem, az vesse rám az első követ aki nem adott még ilyen neveket senkinek. DE ahogy az őrzőkről kezd el beszélni, hogy annak idején mi volt. Nem, nem azt mondom, hogy hazudik csak azt, hogy nem tudom elhinni. Pofám meg is ingatom mely egyértelművé teszi ezt számára.* ~ Minden jóban ott a rossz. De ennyire romlott egyetlen társaság sem lehet... Sem farkas, sem ember... őrző meg végképp nem. Felesküdnek akár csak az orvosok, jogászok. Az eskű, az ígéret pedig szent. ~ Legalábbis annak kell lennie. Az őrzők pedig nem fogadnak köreikbe velejéig romlott embereket. Visszaélés során megvonják vagy kivégzik a delikvenst. Én ezt tanultam, ezért voltam olyan, amilyen. Oda tartottam, oda vágytam. S azt hiszem, az őrzőkbe vetet hitem sosem inog meg csak azért mert valaki mást mond. Látnom, tapasztalnom kell. De persze erre nem fog sor kerülni, mert ilyen nem létezik. Naiv vagyok? Inkább csak kitartó... rengeteget hallottam a társaságról, arról, hogy milyenek... ebben éltem, ezt tanultam. Ide tartozott és tartozik is Steve. S bár a kapcsolatunk megromlott, attól még mindig is őszinte volt velem és nem kendőzte el a szomorú valóságot sem. De ilyet... ilyet Ő sem mesélt. S annyira megvoltam győződve erről, hogy energiáim kissé dühödten ugrottak meg s mentális hangom is morgósabb volt, mint alapból. Egy újabb szösszenet ami kimaradt Apu életéből. Karok nélkül? Azt még én is tudtam – hála a történelem óráknak -, hogy a lopást mivel bűntették. DE ahogy Kirill visszakérdez csak a fejem hajtottam le.* ~ Oké, jogos. Én sem akartam és ha választhatok... akkor, ott... a halált választottam volna. ~ Ez sosem volt kérdés számomra és aki ismert annak sem lehetett. Kirill pedig maximum a belőlem áradó érzésekből tudhatja, hogy ez így van. Még utána is sokáig csak ezt akartam. Nem tudtam elképzelni másik, egy farkas életet. Távol az őrzők világától. Most már igen, de akkor ott nem létezett semmi más számomra. Hogy bánom-e, hogy így történt? Már nem. De Apu vajon mit választott volna? Igen, ez a kérdés foglalkoztatott jelenleg és ragadta el a gondolataim miközben lassan sétáltam és a hegy felé vettem az irányt, vissza a falkaterület felé. Nem siettem el, valahogy jó volt Alekszejjel lenni. Bár nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért. * ~ TE akartad? ~
Érdekes kis nőstény az unokája, makacs, dacos, harcias amazon típus, aki jelenleg még fejjel rohan a falnak, mert ő tudja a tutit. Amibe beletörődik, az ideiglenes, nem tett le semmiről sem, csak háttérbe szorította, miután megégette magát párszor. ~Tévedés, kis hölgy, attól, mert beletörődsz valamibe, az nem jelenti azt, lemondtál bizonyos dolgokról, csak egy elnyomott dac teszi. Ugyan-ugyan. Amit elmondtál, a vállvonásod éppen azt mutatja, hogy csak parkolópályára helyezted, valamit már átgondolsz, viszont sok esetben nem engedsz. Ezzel aztán semmi baj nincsen, Ashley, de kérlek, hagy apádat, hogy tegye a dolgát. -lehetne, hangosan nevetne, a kis kölyök ahogyan bizonygatja az igazát, tulajdonképpen zabálnivaló. Kamasz, vagy miként nevezik most ezt a korszakot, nos, az unokája az, bizony, hogy az. Mulattató, ahogy most saját magát győzködi arról, hogy ő megunta, hagyja, legyen az, aminek lennie kell, ám ez nem olyan egyszerű. ~Sértődni nem szokásom, aztán ha a koromra való tekintettel aggatnál rám valamit, akkor legyél szíves mellékelj hozzá sétabotot is, hogy teljes legyen a kép. -horkantása jelzi, ez volt a nevetés, kíváncsian várja, milyen nevet fog ráaggatni Ashley majd, de ha Natalja a Sziamiau, akkor még a Hókuszpókot is megkaphatja, bár nem kopaszodik, nem fekete a haja, és nem is őszes. Fennakadni egy gúnyneven pedig nem fog, gyerekes szórakozás, ami nem nyom sokat a latba, elviselhető kategória, és ha az unokájának ez a kedvenc elfoglaltsága, ám legyen. ~Ó, fogalmad sincs arról, mik mentek Oroszországban, hány farkast láttam úgy elhullani, hogy bűne nem volt, hacsak nem az, hogy azzá lett, ami, és esetleg néhány szófoszlányból úgy ítélték meg, nem akarja az egészet. Láttam elhullani ártatlanul őket, Ashley. Az Őrzők egy idő után megtizedelték az állományunkat, hogy ne jelenthessünk rájuk veszélyt, mintha mindig is azon lettünk volna, hogy ellenük menjünk. Értelmetlen mészárlások folytak, beállítva úgy, hogy az illető hirtelen megőrült, meg kellett állítani. -A 18. század más világ volt, az ő hazája nem volt kíméletes senkivel sem, soha. A zord valóság egészen más, mint az a kép, amit lefestenek mindenki előtt. Igazat beszél, és ezt még megjátszania sem kell most, Oroszország kíméletlen vidék volt akkoriban, nem nagyon tűrték meg a renitenseket, azokat, akik meggondolták magukat, vagy bűntettet követtek el. ~Miért? Félted az ismeretlent? Úgy véled, hogy az lett volna a lehető legjobb a számodra? Apád megmentett, és hidd el, nagyon jól tette, a halál semmit nem oldott volna meg, csupán eldobtad volna magadtól a lehetőséget. Kár lett volna érte, Ashley, ígéretes növendék vagy. -mind ezt mondják kölyökként, szinte mind, míg a befektetett munka ára meg nem térül, sosem gondolkodnak előre, sosem terveznek, a kimondott nagy szavak, az álmok többnyire azok is maradnak. Micsoda kifordult társadalom ez, elkorcsosult emberi példányokkal, hihetetlen. Megrázza a fejét, rosszul hallotta az előbb, amit Ashley mondott, olyan nincs, hogy a halálba menekülni a gyötrelem elől. Fújtat egyet és hirtelen oldalba löki az unokáját, játékosan, de jelzés értékűen. ~Azt hiszem igen, bár régen volt. Victor volt az, aki mosolyt tudott csalni ismét az arcomra, miután a nevelőm meghalt, és amikor megismerhettem ezt a világot, akartam, igen, akartam. Tetszett az a misztikum, ami körbelengte, a nagy család, falka lehetősége, a szabadság, amit hercegként nem igazán élhettem át. -megáll séta közben, szép emlékek ezek, a pofáján is látszik, szívesen beszél róla. Hogyne akarta volna ezt az egészet, amikor megtudta, miről van szó, a hosszú élet lehetősége, az erő, és minden más, amit ez a létforma adhatott neki. Akkor is tudta, mit akar, és beteljesítette, amit kisgyermekként kimondott és ígért. Ismerik a nevét, és a hatalma nagyobb, mint bármelyik cáré, aki csak uralkodott.
Mindössze pár napja érkeztem, megmondani pontosan nem is tudnám, mert az elmúlt napok eseménydúsan teltek. Legalábbis számomra már az elég érdekfeszítő volt, hogy bejártam a várost és igyekeztem turista módjára feltérképezni a helyet. Valószínűleg hosszabb ideig fogunk itt maradni, akkor nem árt, ha megvan a helyismeretem. Na de ami ma került végre napirendi pontra, az az erdő feltérképezése. Igaz, hogy az első utam is szinte ide vezetett, bár akkor célirányosan mentem az egyik tisztás felé és mit ad Isten, pont akkor és ott futottam össze Biisával. Ilyen szerencsében is régen volt részem. Ma viszont kicsit másképp járom az erdei sövényeket, végre szabadjára engedhettem a bundásomat. Visszatérő gyermekként rohantam a fák között és tényleg olyan érzésem volt, mintha az erdő is régi ismerősként köszöntene.. Éreztem a simogató ágakat, melyek bundámba kapnak, a talpam alatt ropogó havat, a pofámba csapó szelet, én pedig csak török előre és előre, megállíthatatlanul, mint akit űznek, mint aki az életéért rohan, holott.. Holott csak élvezem minden egyes pillanatát. Otthon vagyok és imádom. Hiányzott, rettentően hiányzott. Mélyen szívom magamba a friss, hideg erdei levegőt, az orromból előtörő leheletem pedig fehér felhőkként indulnak útjukra, hogy aztán elenyésszenek az éterben. Mennyire hiányzott, egek, csak most érzem igazán. Persze régebben is rohangáltam erdőkben, de ez most más.. ez most.. ez most az Otthonom, ez az erdő az enyém, a miénk és én, mi pedig az övé vagyunk. Ínycsiklandó illat kúszik az orromba és amint felfogom, mit érzek, lassítok a lépteimen, egyrészt nem akarok nagy hangzavart csapni, másrészt meg a becserkészés nálam nem úgy működik, hogy egyből rárontok. Óvatosan, csendben, nyugodtan.. A bundám színe tökéletesen olvad bele a téli tájba, egyedül az élénken csillanó karmazsinok, amik kiviláglanak a fehérségből. Éhes vagyok, prédára vadászom, szándékom erős és nem fogok tágítani. A szarvas az enyém, pillanatok kérdése, hogy a vérét is érezzem a számban. Lapulok a bokrok között, kúszva közelítem meg a vizet kereső állatot, persze előtte úgy igyekeztem helyezkedni, hogy egy esetleges széllökés nehogy felé sodorja a szagomat. Várok, kivárom a tökéletes pillanatot, amikor is rátalál a vízre, pontosan akkor fogok előtörni…
Olyan, mintha egy ragacsos, bűzlő, fekete kátrányburkon verekedtem volna át magam, mintha a saját bőrömet kellett volna széttépnem belülről, kifordítani önmagam, hogy... magam lehessek. Törő csontok, feszülő inak-izmok, mélyről feltörő hörgő morgás, ahogy a hóban négykézláb térdeltem. A hideg, nem rég hullott hóban, aminek mintha minden pelyhét külön-külön érezhettem volna. Szemem karmazsin színbe váltott, farkas mivoltom úgy tört elő belőlem, ahogyan azt hosszan szunnyadás után vártam. Tényleg úgy éreztem, hogy a bennem élő vadállat, a bőröm alatt zubogó erő egy szempillantás alatt széttép, miközben minden porcikámat átjárta a boldogság. Ez az alakom a régi. Ez az alak az enyém, az igazi, ősi, hamisítatlan valóm. Ez vagyok valójában, ezt nem veheti el tőlem senki és semmi. A csupán pár napja megesett feltámadásom óta most először érzem azt, hogy tényleg én vagyok az, tényleg én tértem vissza az élők közé, én: Sangilak, a vérfarkas, Alignak fia, a farkasok legerősebbje, Saaristóék védelmezője, a féktelen fenevad, aki kapott még egy esélyt az élettől. A szellemektől. A helyi protektorátustól. Medve méretű, fehér és ezüst színben játszó bundájú farkasként álltam a fák között. Kedvem lett volna üvölteni, jelezve, hogy igen, itt vagyok, élek! Csakhogy az elmúlt napokban épp elégszer dobtam le a pajzsom teljesen ahhoz, hogy többször kockáztassam a lebukásom, mint egyébként egészséges volna, így ellenálltam a kísértésnek és egyszerűen csak futásnak eredtem. Eleinte csak kocogtam, aztán már rohantam, hogy a saját lábaimon is újra felfedezzem mindazokat a helyeket, ahol korábban csak Sakari társaságában voltam. Beszívtam az erdő illatát, élveztem, ahogy mancsom a hóba süpped, ahogy fújtatva veszek levegőt, s egy pillanatra se fáradtam el. Úgy futottam, mintha mindent elhagytam volna, csak én vagyok és az erdő, én és az élet, amit csak most, ebben a formámban éreztem meg igazán. Azt édes, rég elfeledett ízt, ami olyan szívbemarkolóan jó volt, hogy sírtam volna, ha tudok. Emlékek sokasága tódult fel bennem, ahogy az ismerős vidéken tettem meg a métereket, de nem tiltakoztam ellenük, akár kedvesek, akár keserűek voltak. Járjanak csak át... Annyira sikerült átjárniuk, hogy szinte teljesen kizártam a környezetem, eleget láttam, most érezni akartam. Így fordulhatott elő, hogy nyílegyenesen belerohantam egy vadászatba, nem volt kérdéses, hogy cseppet sem lopakodó, óvatos közeledtemre a szarvas a szívinfarktus szélén táncolva úgy menekült el, mint amit puskából lőttek ki. nem értettem egy pillanatra, hogy tőlem riadt meg és hogy más valaki lesben állva várta a megfelelő pillanatot az elejtésére, ettől függetlenül megtorpantam és körbenéztem. Termetesen és feltűnőbb "préda" voltam egy szarvasnál, az biztos. A levegőbe szimatoltam, valamelyest leengedtem a pajzsom, hogy energiáimmal is körbenézhessek, s amint rátaláltam a másikra, már fordultam is felé. ~ Yee? Eeyee... ~ meglódultam felé...
Már éppen indulnék meg a szarvas felé, izmaim ugrásra készek, amikor az állat felkapja a fejét, én is meghallom a vad csörtetést, mintha egy elefánt közeledne. A legrosszabb az egészben, hogy nem is valahol messze zakatol el, hanem egyenesen beletrappol a vadászatomba, amiért legszívesebben olyan maflás adnék neki, hogy a fa adná a másikat. Dühösen morrantok is, vicsorogva nyomom ki magam állásba, amikor látom, hogy a behemót megáll, a szarvasom viszont amilyen gyorsan csak tud, eliszkol. Pompás.. Nem érdekel, mekkora hatalmas farkasba botlottam, vagy éppen ő botlott belém, én ezt akkor sem fogom annyiban hagyni, velem senki ne szórakoz… ~ San..? ~ Amint hagyom, hogy az energiái körbejárjanak és én is engedek a sajátomból, egyből leesik a dolog. Tudhattam volna, már első ránézésre is, hiszen még életemben nem láttam ilyen méretes példányt, mint a nagyobbik öcsém bundás alakja. A vicsor leolvad a képemről, a morgásom megszűnik, enyhén félredöntött fejjel pillantok a másikra, amikor viszont ő egyből száguldani kezd felém. ~Sangilak! ~ Szinte felér egy felkiáltással a szavam, ha egy farkas vághat ijedt arckifejezést, akkor én most tutira megteszem, mert eléggé félelmetes, ahogyan a medve méretű bátyád rohan feléd, te pedig hangyának érzed magad mellette. Nem fogok elfutni, vagy félreugrani előle, nem is lenne időm, csupán hátrálok pár lépést, mintha ezzel késleltetni szeretném a saját kilapulásomat, bár az a pár pillanat már semmit nem számít ilyen helyzetben. Kilapulok-e, vagy sem, nem tudom, de az tuti, ha rám ugrik, netán eltarol, nem fogok felállni egy könnyen, addig legalábbis biztosan nem, amíg rajtam terpeszkedik. Mindenesetre igyekszem játékosan elkapni a fogaimmal, vagy éppen végignyalni a képén, ha esetleg úgy érünk földet, egy a lényeg, örülök, hogy látom. Egek, naná, hogy örülök! Hiszen.. meghalt és akkor ezek szerint ő is visszatért. Ha csak nem álmodom. De nem, ahhoz túlságosan erős és fájdalmas élmény volt az első találkozás. Amint vége a kis „civakodásnak”, én is abbahagyom a képen nyalogatást és a harapdálását, ha kellőképpen lenyugszunk és már ő sem izeg-mozog, akkor szólalok csak meg. ~ Ugye tudod, hogy elijesztetted az ebédemet? ~ Egyértelmű, hogy ilyen mondattal indítok, a csodálkozás, hogy ismét látjuk egymást ráér később is. Elvégre az ilyenekkel sokkal könnyebben fel tudjuk eleveníteni a régi időket, hiszen régebben is mindig ezt csináltuk; szívtuk egymás vérét. Vagyis inkább San szívta az enyémet, én pedig tűrtem. Mindenesetre a hangom kellőképpen biztosíthatja afelől, hogy iszonyatosan örülök a viszontlátásnak, még akkor is, ha szépen bele lettem passzírozva a földbe.
Hol érdekelt az engem, mennyire riasztó lehetett, hogy egy csöppségnek egyáltalán nem nevezhető farkas rohant felé - alias én -, hogy letarolja? Sehol. Jó ideje nem volt szükségem arra, hogy méret- és erőkülönbségekbe gondoljak bele, így ezúttal se nagyon tettem. A nővérem az. Az én drága, kedves nővérem, próbálja valaki az utamat állni, többé semmit se fog tenni, azt garantálom! ~ Eeyee! ~ ugrottam, és ledöntöttem örömömben, esélyt sem hagytam neki ellenállásra. Újra gyereknek éreztem magam, aki büszke rá, hogy megmutathatja a testvérének, hogy sikerült elejtenie egy-egy kis állatot, vagy épp győztesen került ki egy-egy gyerekek közti civódásból. Vagy épp azért éreztem elégedettséget már farkasként, mert megvédtem őt. Senki nem bánthatja, senkinek nem hagyom, amíg élek, amíg vagyok, nem teheti senki! ~ Hiányoztál ~ dörgöltem fejemet az övének, halkan nyüszítve, mialatt farkamat vadul csóváltam, hogy egész farom mozgott tőle. ~ Ó, a szellemekre, de mennyire... Próbáltam nem agyonnyomni, ám amíg az öröm első hulláma nem csitult, nem gurultam le róla, csak örömmel fogadtam, ahogy pofán nyalt és harapdált, míg én orromat a bundájába fúrva böködtem, mint egy kölyök. Épp csak nem kérdezgettem, hogy ugye még mindig szeretsz, ugye hiányoltál, ugye nem mész már sehova, ugye nem csak képzelődöm, ugye... ugye megbocsátod, hogy olyan öntelt, arrogáns és elkorcsosult voltam... Az oldalamra dőltem - csak úgy döngött alattam a föld -, hogy ne végezze matricaként, majd hemperegni kezdtem a hóban a hátamon, mint aki rettenetesen elégedett a teljesítményével. Ebéd elzargatva, Yee megtalálva, s mivel nincs ebéd, így csak rám figyel, hát nem nagyszerű? ~ Látod, ha étterembe járnál, ott nem lenne ilyenre gondod. ~ Természetesen tudtam én, milyen lenne farkasként kizárólag étterembe járni, és megvonnia magát a vadászat gyönyörétől, ám tőlem ez volt a minimum. ~ Szerintem amúgy sikerült úgy ráijesztenem, hogy már meghalt szívinfarktusban. ~ Mancsaimmal az ég felé kalimpáltam. ~ De nézd, milyen nagy vadat kaptál helyette ~ csóváltam még mindig a farkam, így pedig a havat is ide-oda kotortam vele, némileg Yee-re is jutott, de északiak vagyunk, túléli. ~ Megengedem, hogy megegyél ~ néztem rá, nyüsszentve egyet, majd felé nyújtottam a fejem és pofán nyaltam.
Ellenállni? Ha akartam, sem lett volna esélyem egy ekkora mamuttal szemben. Már bocsánat, csak magamhoz, meg úgy a többi farkashoz viszonyítok. De amúgy sem akartam volna ellenállni, még így sem, hogy tudtam, mennyivel erősebb és súlyosabb nálam és jó eséllyel lapít bele a földbe, de nem számít, ennyit bőven elviselek, mert végre láthatom! Egek, mennyire hiányzott! ~ Annyira.. hihetetlen ez az egész.. ~ Dörgölöm neki én is a fejem az övének, miközben igyekszem nem tudomást venni róla, hogy totál belepasszírozott a földbe, de a szavaim is mind arra utalnak, hogy nekem is rettentően hiányzott. Mennyit gondoltam rá, főként az után, hogy éreztem a tetoválásom felizzani és megjelentek szemeim előtt az emlékképek.. Akkor meg pláne, amikor én visszatértem az élők közé. Lesz mit bepótolnunk, az biztos, de most nem kell egyből élménybeszámolót tartani, ráér az később is, majd egy meleg tea mellett. Most had élvezzük ki a farkaslét apró örömeit, mennyivel másabb így újra találkozni annyi év után, mintha csak az utcán futottunk volna egymásba. Felnyüsszentek, igen, ha most emberi alakban lennénk, ez volna a kacagás, ami tényleg szívből jön. Nyalogatom és harapdálni próbálom, ahol csak érem, ahogyan ő meg bököd az orrával.. olyan kis aranyos az egész helyzet, hogy elmondani nem tudom. Nem pattanok fel egyből, amikor legördül rólam – te jó ég, a föld rengett ekkorát alatta?! –, még pár pillanatig ugyanúgy maradok, ismét hozzá kell szoknom a „súlytalansághoz”. A mancsaimra fordulok, ám először csak a farom nyomom a magasba, pontosabban nyújtózkodom egyet, hogy helyreroppanjanak a csontjaim. Ahh, sokkal jobb. ~ Pff, de ha étterembe mennék, nem lett volna részem ilyen fogadtatásban. ~ Még a fejem is megrázom, járok én eleget étterembe, de csak azon élni.. nem, akármilyen finom, nem lehet. Pláne farkasként, de ezt szerintem nem neki kell magyarázni, viszont ez volt a minimum, amit az én nyitó mondatom után. ~ Tiszta pocsékolás, mert nekem így már nem kell. ~ Tetem nekem már nem kell, hiába viszonylag friss, de pont az az élvezet, amikor érzed a félelem szagát, hallod egyre hevesebben dobogni a szívet, érzed a lüktető életet, majd azt is, ahogyan a fogaid alatt száll el a testből. Mit ér ezek nélkül a vadászat? Semmit. Számomra legalábbis semmit. Ahogyan viszont így elnézem, hátán fekszik, vadul kalimpál az ég felé, csóválja a farkát.. Teljesen olyan, mint egy nagyra nőtt kölyök és ismét csak azt érzem, hogy mennyire hiányzott. ~ Na jó, igen, ezért megérte. ~ Húznám széles vigyorra a számat, de mivel jelen pillanatban ez nem igazán lehetséges, inkább csak a fejem billentem kicsit oldalra, ahogyan a melegséget sugárzó karmazsinjaimmal nézek végig rajta. Az én öcsém. A pofán nyalás után pár lépést hátrálok, no de egy cseppet sem azért, mert nem tetszett volna a dolog, hanem azért, mert lelapulok, amennyire ez a hóban lehetséges, farom természetesen az ég felé csúcsosodik, csóválom a farkam, lassan és pontosan úgy nézek rá, mint egy becserkészésre váró vadra. Egy pillanat alatt indulok meg, mintha puskából lőttek volna ki, hogy egyenesen rá vessem magam, komolynak egy cseppet sem mondható morgások közepette. ~ Most megvagy! ~ Továbbra is csak játékosan harapdálom, miközben két mancsommal mellkas-nyak tájékon nyomom lefele, hogy aztán felemeljen a fejem, a szemébe nézzek és pár pillanat múlva végignyaljak a pofáján. Ha nem dob le magáról, akkor én nem mozdulok, nagyon is jó helyen érzem magam, szóval csak nézek rá. ~ Amúgy meg most kaptalak vissza, nem foglak egyből megenni. ~
Mulatságos belegondolni, hogy én ennek a hozzám képest csöppnyi nősténynek vagyok a kisöccse. Olyan boldog voltam, annyira örültem, hogy őt is viszont láthatom, hogy nem találtam rá szavakat, csak testbeszédet, ahogy hozzádörgöltem a fejem, ahogy a bundájába szuszogtam, a hóban hemperegtem... Rettenetesen hiányzott, s erre igazán csak most jöttem rá. A halálomig lefoglalt a haragom, a gyűlöletem és a szabadulási vágyam. Holtan pedig jó ideig ugyanez mozgatott. ~ Ez is igaz ~ helyeseltem lelkesen ~, és micsoda kár lett volna értem! - Játszottam a nagyképűt, mert előtte bármit csinálhattam, úgyis tudta, milyen vagyok valójában. Ismert születésemtől fogva, ott volt az első lépéseimnél, látta honnan hova jutok, minden hibám, botlásom vagy épp helyes cselekedetem szemtanúja volt. A nővérem, akire mindig számíthattam, míg nem önfejű és lázongó mivoltomnak hála el nem rohantam mindentől és mindenkitől. ~ Milyen finnyás vagy! ~ fordultam az oldalamra és képen nyalintottam. ~ Ó, akkor viszont vadászhatnánk együtt! Idejét se tudom, mikor űztem a vadat utoljára. És ki mással is merülhettem el volna ebben újra, mint a nővéremmel? Tényleg úgy viselkedtem, mint egy kölyök, ám úgy éreztem, hogy ennyit most megérdemlek és megengedhetek magamnak, hogy ennyi jár nekem. Ő nem nevet ki érte, vagy méreget megvetően, esetleg vágja a fejemhez, hogy nem Vérvonal alapítóhoz méltó a viselkedésem. Ő egyszerűen csak... a testvérem. Elégedetten csóváltam a farkam arra, hogy megérte értem elszalasztani a zsákmányt. ~ Óóóó, jaj... Néztem, ahogy helyezkedni kezdett és már tudtam, mire készül, energiáim elevenen szikráztak, várva, a nagy támadást, s mikor rám ugrott, úgy kezdtem ficánkolni, mint akit épp halálra akartak csiklandozni. ~ Kegyelem, kegyelem, ó nagy Önzetlen! ~ "könyörögtem" gondolatban is nevetős hangon. fekve maradok, jól érzem magam így is, és örömmel fogadom a játékot, a harapdálásokat és, hogy pofán nyal. Csak arra váltam pár másodpercre mozdulatlanná, amit a végén mondott. ~ Annyira örülök neked, Yee ~ mondtam valamivel komolyabban, energiáimból pedig érezhette, hogy a szavak csak felszínesen és nyersen tudták visszaadni mindazt, amit igazán éreztem. ~ Vadásszunk és rohanjunk együtt, mint régen! ~ kérleltem, emögött pedig ott volt az a gyermeteg vágy, hogy ha csak pár percre is, de megint én lehessek a kis testvér. Aki borsot tör a nővére orra alá, holott valójában felnéz rá és nagyobbként ha kell, nekimegy az idősebb fiúknak is, hogy a testvérét megvédje.
~ Hékás, még a végén földhöz kell kötözzem, nehogy túlságosan elszálljon magától, Mr. Legerősebbek Legerősebbike. ~ Pontosan annyira veheti fenyegetőnek a kijelentésemet, mint amennyire én nagyképűnek az övét. Egyáltalán nem gondolom komolyan, ahogyan minden bizonnyal ő sem, ahhoz túlságosan jól hallom a játékos élt a hangjában, mert ez itt jelen pillanatban nem más, csak az öröm szülte csipkelődés, hogy végre ismét láthatjuk egymást és az a fajta kedveskedés, ami még gyerekkorunkban is megvolt közöttünk. Amit még mindig imádok. ~ Finnyás?! Én ezt inkább kifinomult ízlésnek nevezném. ~ Tetetett felháborodással csattanok fel az első szavacskámra, majd sokkal nyugodtabb hangvételben tudatom vele az én álláspontomat, kicsit talán úgy, mintha fent hordanám az orromat, mert tudom, hogy tisztában vele, ez ismét csak színjáték. Az ötletet hallva viszont vad farok csóválásba kezdek, mit sem szeretnék jobban, mint vadászni menni az ezer éve nem látott öcsémmel. Habár a mostani helyzetet is rettentő módon élvezem, ahogyan nyalogatjuk egymást, játékosan ugrunk a másiknak.. Rettentően hiányzott már az ilyen fajta játszadozás, a könnyedség, mert hiába tartoznak ezek is a farkas léthez, sajnos az utóbbi időben nem igazán volt olyan személy, akivel elmerülhettem az ilyesmi dolgokban. Támadok és csak gondolatban vigyorgok, pofámra ez valamiféle őrült vicsorként ülhet ki, ahogyan meghallom fejemben a hangját. Hahh, biztosan rettentően berezelt tőlem és baromira ijesztő lehetek, elég csak arra gondolni, mit láthatna egy külső szemlélő.. Az öcsém minimum kétszer akkora, mint én, ha nem háromszor és erre tessék, én vagyok az, akit mintha ágyúból lőttek volna ki, vetődik rá. Nem foglalkozom ezzel, elvégre nem az a célom, hogy leterítsem – amúgy sem tudnám -, csupán játszunk. ~ De csak mert ilyen szépen kérted… ~ Abbahagyom a harapdálást, csupán egy kedves pofán nyalintást kap tőlem, mielőtt megpihennék.. rajta. Nem kászálódom le, nekem teljesen kényelmes, amúgy is, ha már az előbb a földbe passzírozott, akkor ennyit megérdemlek, hogy puha párnának használjam. Két mancsom nyugszik rajta, fejemet is kissé lehajtom, de igyekszem a szemeibe nézni, azokba az íriszekbe, amik kísértetiesen hasonlítanak az enyéimre. ~ Én elmondani sem tudom.. ~ Az én hangom is komollyá válik, megjelenik benne a lágy színezet, ahogyan egy pillanatra döntöm csak oldalra fejem, majd a nyakához dörgölőzöm és jó pár, egészen hosszúra nyúlt pillanatig nem is mozdulok. Csak azután kapom fel a fejem, akkor viszont elég hirtelen, amikor felveti az ötletet, hogy vadásszunk és rohanjunk. Együtt. Úgy, ahogyan régen. Nekem sem kell több, egyből ugrom lefelé róla, persze azért még testvéri szeretetemet kifejezve igyekszem kicsit erősebben átgázolni rajta, persze nem akarom lerúgni a veséjét, de valami ilysmiről van szó, enyhébb kiadásban. ~ Érj utol, ha tudsz! ~ És már száguldom is, előre, át a fák között, patakon, bokron, ágakon, mindenen átgázolva, kerülgetve a vaskos törzseket. Nem tudom, merrefelé szaladok, az most nem is számít, a cél lényegtelen, most csak az érdekel, hogy ismét az öcsémmel lehetek. ~ Aztán nekem fel ne kenődj egy fára! ~ Cukkolom tovább, érezze csak a törődést, de furcsa belegondolni, hogy milyen lehet egy akkora monstrum testet irányítani… Persze ő már biztos megszokta, de én tuti az első fára felkenődnék. Bízzunk a legjobbakban, most csak rohanni akarok, versenyezni, legyőzni az öcsémet, aztán majd ha ínyenc falat illatát sodorja felénk a szél, akkor jöhet az ebéd is.
Hogyan lehetne azt elmondani, szavakba önteni, hogy milyen érzés annyi évszázad után újra látni a nővéremet, újra valaki kisöccsének lenni, akként viselkedni. Borzasztóan örültem neki, ezt pedig már nem is tudtam hova fokozni. Jó alaposan megdögönyözött, amit heves farkcsóválással háláltam és apró csipkedésekkel meg nyalintásokkal, jó volt újra együtt szórakozni, kifejezni egy velem egyenrangú felé a szeretetem. nagyot szusszantottam, amikor megpihent rajtam, nekem tökéletesen megfelelt ez a helyzet, jó volt érezni a súlyát, ettől sokkal valóságosabbnak tűnt az egész. Kapott az ötletemen és leugorva/átfutva rajtam rohanni kezdett. A felszólítást hallva több se kellett, már loholtam is utána nagy boldogan. Hiába voltam nagyobb, hiába voltunk túl mindketten a nyolcszázon, egy pillanatra olyan volt, mint amikor gyerekek voltunk. Ő ment valahova, én pedig ott totyogtam a nyomában, hogy majd megvédem, a rossz szellemekkel szemben is. Meg természetesen bosszantom kicsit. Követtem. És feltett szándékom többet nem elszakadni tőle ilyen hosszú időre. ~ Felkenődni? De kérlek! Nincs fa, amire felkenődhetnék, mert kidöntöm, aminek nekimegyek. ~ Ezt minden nagyzolás nélkül kijelenthettem, ha valaminek nekimentem, az nem nagyon szokott egy darabban maradni. Futok utána, de nem nagyon törődök azzal, hogy megelőzzem egyelőre, csak élvezem az elsuhanó tájat, a szagokat, az ismerős vidéket és helyzetet. Ebben a pillanatban éreztem igazán csak úgy, hogy hazatértem. Hiába voltam itt évek óta, az csupán szellemlét volt, nem valódi, a lét illúziója, satnya mása, semmi több. Ez. Ez volt az igazi. Megtorpantam egy pillanatra és vonyítottam. Hagytam, hogy a hangom messzire szálljon, ledobtam a pajzsomat is, úgy hirdettem ostoba bolond módjára nagy örömömben, hogy hazatértem, én Sangilak, itthon vagyok. A Testvéremmel. Aztán mint akit puskából lőttek ki, iramodtam meg Eeyee után, meg akartam neki mutatni, hogy még mindig gyors vagyok, erős, ügyes, hogy rám bízhatja magát. Nem tudom, miért izzott fel a kör alakú tetoválása mindenkinek, de azt hiszem, nem is fontos. Ha csak a családegyesítés miatt, már megérte.
Nemcsak Sangilak számára volt kísértetien ismerős a helyzet, pontosan nekem is ugyanazok a képkockák peregtek le a szemem előtt, ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint évszázadokkal ezelőtt. Bahh, belegondolni is félelmetes, hogy milyen régen történ minden, hogy milyen régen voltunk gyerekek, milyen régen engedhettük meg magunknak azt, hogy önfeledten, semmivel és senkivel sem törődve rohanhassunk, játszhassunk, úgy, ahogyan a kedvünk tartotta. Most a múlt egy szelete elevenedik meg, ahogyan én rohanok elől, ő pedig utánam. Semmiért sem cserélném most el ezt a pillanatot, hosszú idő után ismét valódi örömöt érzek. Igazi, szívből fakadó örömöt. Halk kuncogásom visszhangzik a fejében, egy pillanatra megjelenik lelki szemeim előtt a kép, ahogyan Sangilak után körülbelül semmi sem marad az erdőből, sorra dőlnek ki a fák arra, amerre az útja visz. Rohanok, érzem a pofámba csapó hideg levegőt, a mellettem elsuhanó táj masszává olvad össze és én szinte fürdök az öcsém energiáiban. Csak akkor torpanok meg, amikor meghallom a vonyítását. Pár szívdobbanásnyi idő elteltével én is csatlakozom hozzá, hasonlóképpen megszabadulva kicsit a pajzsomtól. Nem is tudom, mikor álltam utoljára így a világ előtt, teljesen feltárva magamat. Itt vagyunk. Mind a ketten. Vonyításunk messze száll, egybe kapaszkodva, mintha ők sem akarnák egymást elengedni. Az ő hangjával marad abba az enyém is, kissé feljebb húzom a pajzsomat, de nem rejtek el mindent. Az öcsém elől nem is akarok és nem is érzem szükségesnek. Ismét rohanunk, hagyom, hogy beérjen, hogy egymás mellett futhassunk. Fogalmam sincsen, mennyi ideig tapodjuk így az erdő földjét, számomra most megszűnt a világ létezni, nincsen idő, ami befolyásolhatna. Csak a szabadság és a testvérem. Lassítok kicsit, hiszen vadászni is szeretnénk, elvégre elüldözte az ebédemet, a finom szarvasomat, szóval ideje újabb zsákmány után nézni. ~ Meghívsz akkor ebédre? Választhatsz te. ~ Vidám hangom csendül, én akár most a fakérget is elrágcsálnám, ha az öcsémmel együtt tehetném. De persze a hús finomabb és az erdő szerencsére nem szűkölködik. A választást rá bízom, döntsön csak nyugodtan, ám a vadászatot nem fogom ráhagyni, holott tudom, bizonyára nincsen szüksége segítségre. Én akkor is szeretnék segíteni, együtt vadászni mindig sokkal nagyobb öröm, pláne ha olyannal teheted, akit szeretsz.
Amikor kiderült, hogy van egy kislány a városban, aki meglehetősen masszívan mágiaérzékeny, és nem mellesleg árva, nekem összeszorult a szívem, több okból is, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy ha úgy adódik, vállaljam a felügyeletét, ilyen szempontból talán nem volt annyira kellemetlen, hogy még csak tanonc vagyok. Úgy döntöttem, hogy elviszem kirándulni, szép időnk volt, szóval nem hiszem, hogy gond lesz ebből. Én szerettem kimozdulni, azt persze nem tudom, ő miként volt vele, de egyszerűen muszáj volt elvinnem. Magam sem tudom, miért, talán csak mert hittem, hogy a természet közelsége mindenkinek jót tesz, talán egészen más oka volt. Nem fejtegettem magamban. Megbeszéltem Mandyvel a dolgot persze, és a Protekturátuson is bejelentettem, kaptam is magunk mellé egy épp ráérő mentort, aki majd feltűnésmentesen mászkál utánunk. Mandy nem ért rá, azért nem ő jön velünk. Párszor már láttam a kislány, relatíve sokat időzöm ugyanis Mandy társaságában, elvégre ő a Mentorom, szóval elkerülhetetlen volt, nem mintha erre vágytam volna. Ettől még önhibáján kívül Mayára emlékeztet, így mindig kicsit nehezebb a szívem, mikor ott van, de attól még nagyon is kedves és előzékeny vagyok vele, igyekszem mindenre odafigyelni, és valahogy azt is szeretném elérni, hogy beszéljen, bár azt nem is tudom pontosan, hogy születésétől fogva néma, vagy valami történt vele. Mindig elfelejtem megkérdezni, valamiért nem tűnik olyan fontosnak. Elég sok mindent csinálok mostanság ráérzések alapján, kicsit olyan, mintha az őrangyalom fehér selyemfonálon rángatna, nem is tudom, de jóval kevesebbet bénázok, mint eddig, kicsit kiegyensúlyozottabbnak is tűnik, pedig odabenn még mindig ezernyi, sőt, milliónyi darabra vagyok szétcsúszva. Amint eljött ez a kellemes hétfő délelőtt, mert én hétfőnként általában nem dolgozom, már indultam is, hogy felvegyem Cathyt, és nyakunkba vegyük a vadont, vagy mi. Tekintettel arra, hogy jómagam nem rendelkezem autóval, a tömegközlekedést fogjuk használni, már ha nincs a kislánynak valamiféle fóbiája a buszokkal, vagy úgy bármilyen járművel kapcsolatban. Ha van, akkor sétálunk, nekem oly mindegy, az egész nap a miénk, szóval nem aggódom, hogy ne sikerülne eljutnunk az erdőbe, s aztán haza onnan. - Szia Cathy! Mi újság? Jól vagy ezen a szép napon? Kérdeztem, és bár mosolyogtam, még a tekintetembe is képes voltam belecsempészni a játékos fényt, hisz az előttünk álló napnak valóban örültem, de a lelkem még mindig sebzett volt, s ki tudja, hogy képes leszek-e a benne okozott károkat valaha helyrehozni. - Remélem bepakoltál mindent! Említem meg, az én zsákom elég nagy, bár még pont elbírom, de szerintem mindent betettem, amire szükség lehet. Szendvics, víz, gyula, elemlámpa, esővédő a hátizsákra, esőkabát nekem, pótzokni, mert sosem lehet tudni, elem, bicska, térkép, bár azt nem tudom használni, de sose lehet tudni, jobb, ha van, papír zsebkendő. Meg volt nálam naptej is, és egy kis labello, de az valahogy mindig kellett, hajlamos vagyok két perc alatt szénné égni, nem mellesleg rühellem, ha kiszárad a szám. A mobiltelefon nálam alap, valamint a gyógyszeres készlet is, ragtapasszal, plusz egy mini varrókészlet. Én az a típus voltam, aki mindenre szeret felkészülni, még ha emiatt hülyének is néznek, bár, most sok dolgot inkább csak Cathy miatt tettem be, az nem érdekelne, ha én lehorzsolnám valamimet, vagy bármi ilyesmi, de ő mégiscsak egy kislány. A ruházatomat tekintve túrabakancs volt rajtam, világosbarna túranadrág, alatta vékony harisnya, mert az erdőben talán hidegebb van, felül atléta, felette egy vékony hosszú ujjú felső, valamint egy polárpulcsi. Ez utóbbitól lehetséges, hogy hamar meg fogok válni… - Ha igen, akkor indulhatunk is!
Kifejezetten álmosan ébredtem. Nem is csoda, hiszen sokáig éberen feküdtem az ágyamban a plafont bámulva. Be voltam zsongva a mai naptól. Láttam már Nonót párszor, de ez volt az első alkalom, mikor kettesben megyünk valahová. Sok közöset véltem felfedezni kettőnkben, de a legfontosabb talán az volt, hogy mindkettőnkre Mandy óvó szemei vigyáztak. Lelke is felettébb érdekes volt számomra. A kicsi test egy hatalmas aurát tartott fent ahogy vattacukor formán körbelengte. A színe viszont kis aggodalomra adott okot, vagyis inkább kíváncsiságra. Soha nem láttam még azelőtt hófehér lélekködöt, mielőtt Mandy megtalált és az egyetemen is ezt tapasztaltam. Nonóé halovány sárga volt, mint a citromos fagylalt. Olyasmi, mint amikor a tejbe egy pici pudingport keverünk. Nagy bánat kínozhatja, marhatja belülről és ez volt a másik ok, amiért nagyon vártam ezt a kis kiruccanást. Talán megtudok róla valamit, közelebb kerülök és ki tudja, talán segíteni tudok rajta, hiszen a lelkeket nyomó hegynyi sziklák nehezebbek mindennél, de nem az izom és testi erő az, amivel fel lehet emelni őket és szakadékba hajítani, hogy rettentő súlyuk ne nyomjon többé. A magam sziklája is megvan, de szerencsétlenségemre vagy inkább szerencsémre nem emlékszem rá. Ezen gondolatok kavalkádjában hunytam le végül a szemem tegnap este és adtam át magam a pihenésnek, bár ne tettem volna. Mindig ugyan azt álmodom és ez nem volt most sem másként. Hófödte gyönyörű hegycsúcsok között megbúvó apró kis tisztás, egy távoli patak békés csobogása és tábortűz pattogó sistergése. Idilli kép, mindig ezzel kezdődik. Aztán megcsapja orrom az fenyőgyanta és emberi hús egyé váló, egybeégő szaga és kiáltások, kétségbeesett kiáltások végeláthatatlan sora. Ismerős sikolyok, melyek közül az egyik az enyém. A forró füstös levegő, ami égeti a torkom, mikor csak lélegzem. Egy arc, egy női alak szemében rettegéssel, amit próbál elfedni előlem, még akkor is mikor tüzet fog szénfekete hosszú haja. Menteni próbál engem, szörnyen félek. Gerendákat nyaldossa a tűz, melyek izzanak a csókjai alatt, majd összeroskadnak, egyik a másik után. Aztán repülök, repülök ki az ablakon és utolsó pillantásom azt lássa, ahogy megmentőmet elnyelik a lángok..... -Anyu Neeeeeeeee – üvöltök fel álmomban, majd verejtéktől teljesen átázva felülök az ágyban. Levegő után kapkodok és a rémkép ahogy jött, úgy húzódik vissza az árnyak világába. Nem telik bele pár pislogás és nem emlékszem semmire a lidércnyomásból, csak azt tudom, rosszat álmodtam. Pár percet merengek még, félek visszaaludni, de a fáradtság győzedelmeskedik és újra alszom. Démonaim az éjjel további részében megkegyelmeznek és nem kínoznak tovább képeikkel. A reggeli ébredés ennek megfelelően kései és nyűgös. Szinte vakon caplatok el a fürdőig, hogy a hideg víz az arcomon kis éberséget adjon. Mandy már összepakolt nekem és a finom reggeli is az asztalon van. Segényke nagyon sokat vállal miattam az egyébként sem könnyű munkája mellé. Nem tudom megérdemlem-e a gondoskodását, de egy dolog biztos,. Örülök, hogy vele lehetek. Vajon az igazi anyukám is így szeretett, mint ő? Volt egyáltalán édesanyám? Nem tudom. Reggeli majd fogmosás annak rendje és módja szerint és egy gyors ellenőrzés az összekészített cuccok között. A macis hátizsákommal vágok neki a túrának, mint mindig. Van benne esőkabát, egy váltás ruha arra az esetre, ha mégis bőrigázunk. Mandy névjegye arra az esetre, ha elveszek valamiért. Egy zacskó mézes keksz és amolyan biciklis kulacsban finom tea. És persze az elmaradhatatlan rajzlap és színes ceruzák. Mindent rendben találok és nekifoghatok az öltözésnek. Egy fehér pólót húzok magamra, elején egy hatalmas szemű kutyus képével, alul egy kék cicanadrág és egy sportcipő. Ugyan bakancs dukált volna erre a túrára, de sajna nem tudok rendesen járni benne. Egy vékony, kötött pulóvert is magamhoz veszek, de nem érzem szükségét felvenni most. ~Kész vagy Betty? Hamarosan megismerjük Nonót!~ szólok bűvös babámhoz, aki ahogy azt tudtomra adta, csak az egyetemen hajlandó beszélni. Most is csak mosolyog rám azokkal a nadrággomb szemeivel, de tudom jól, hogy ő is várja már a kirándulást. Kezembe kapom Bettyt, mikor meghallom a csengőt, hát itt van. Mandyhez rohanok és megölelem, amolyan „szeretlek és vigyázni fogok magamra, ne aggódj” -féle öleléssel, majd a hátit magamra kapva rohanok ajtótnyitni. Kipillantok az ajtó résében és ott áll ő. A legszivesebben szavakkal fogadnám a köszöntést, de a képesség hiányában csak egy mosoly és egy bólogatás marad, amivel válaszolhatok a hogylétemet taglaló kérdésre. Persze, hogy bepakoltam, mutatom is a hátim, majd kilépek Nonó mellé az ajtó elé. Szinte ugrálhatnékom van az örömtől, hogy eljött az indulás, persze Mandy nagyon hiányozni fog. Bár csak velünk tarthatna, de sok dolga van és nem sajátíthatom ki a nap huszonnégy órájára, bár tehetném. Ha Nonó elfogadja, akkor felé nyújtom a kezem és felőlem indulhatunk is a buszmegálló felé. Út közben komolyan foglalkoztat lelkének árnyéka, amely most is a citrom színében pompázik. Vajon mi nyomhatja a lelkét? Talán ma megtudom.
Az én aurám eredendően talán hófehér lenne, nem tudhatom, ám mióta Mayát kivették a kezemből a szülőszobában, biztosan eltorzult a ragyogása, onnantól kezdve lettem más ember, és persze voltam sokkal kevésbé ártatlan is, tettem szégyenletes dolgokat, olyasmit, amit jelenkori valómról egyik ismerősöm sem feltételezne. Nem is baj, mostanra megváltoztam, minden kellemetlenség ellenére jót tett a lelkemnek ez a város, kicsit megnyugodtam, lecsendesedtem, hogy aztán egész más mélységekbe zuhanjak, s éljek át olyasmiket, miknek a létezéséről sem tudhattam. Mégis, biztos vagyok benne, hogy így kellett lennie, hogy a kiteljesedésemhez az Őrzővé válásomon keresztül vezet az út. Az viszont kétségtelen volt, hogy minden engem ért borzalom ellenére is hatalmas szívem volt. Mikor nyílik az ajtó, természetesen beköszönök Mandynek, és szavak nélkül bár, de üzenem a tekintetemmel, hogy vigyázni fogok a kislányra, és persze, magamra is, mert nyilván az is fontos neki. Azonban, ha bajba kerülnénk, ő tudni fogja, és biztosan azonnal elindul majd, hogy segítsen. Már, ha akkora lenne a vész, hogy a minket messzebbről kísérő Őrző képtelen orvosolni. Cathy haját megsimogatom, nem, még véletlenül sem kócolom össze, egyszerűen, csak egy halovány, szeretetteljes gesztus, semmi egyéb. Nem tudom, hogy fog ez nekem menni, kicsit aggódom, nem akarom Mayát látni benne, elég nehéz lenne persze, hisz teljesen másként néznek ki, de attól még van egy kevés képzettársítás. Kicsit beleszakad a szívem, mikor felém nyújtja a kezét, igyekszem visszafogni a kigyűrűzni vágyó könnyeimet. Istenem, néha nagyon tudom utálni, hogy ennyire érzékeny vagyok. Ujjaim közé veszem a kis kacsóját, és próbálom megemberelni magam, nem lehetek ennyire… Naomi. Ennek egy vidám napnak kellene lennie, neki nem depis emberekre van szüksége, bizonyára épp elég szörnyűség történt már vele. Nem baj, megoldom, ura leszek a helyzetnek, szúúúszááá. Sóhajtok egy nagyot, reggel egyébként meditáltam egy órát, igen, nagyjából hajnali ötkor keltem, hogy még ez is beleférjen a zuhanyzás és a reggeli után, közvetlen indulás előtt. Nem mintha tudnék varázsolni, de Mandy arra kért, hogy mindennap tegyem meg, én pedig mindenben hallgatok rá, szóval azóta amint akad egy kis időm, máris csúszdázok le alfába. Végül irány a buszmegálló, és hamarosan jön is a járat, ahol lyukasztok jegyet a leányzónak, én meg villogtatom a bérletemet, és keresek magunknak helyet, de ha csak egy van, akkor Cathyt ültetem le, ha pedig ragaszkodik ahhoz, hogy de én is üljek, akkor az ölembe veszem. Akárhogyan is, közben magyarázok neki arra, amerre elhaladunk, lehet ugyan, hogy már hallotta sok mindent ezekből, de inkább beszélek, mintsem folyton arra gondoljak, hogy akár Maya is ülhetne az ölembe. - Tényleg, hajókázni szeretsz? Egyszer majd oda is elvihetlek majd, már ha nincs bajod az óceánnal. Pillantok le bájos kis arcára. Az bebizonyosodhat a számára, míg odaérünk, hogy be nem áll a szám, beszélek helyette is, közben persze figyelek rá, és egyetlen negatív szavam sincs semmit illetően, még akkor sem káromkodok, mikor a sofőr olyan hirtelen fékez, hogy alig tudom megtámasztani magunkat, kis híján az ülések közé esünk. - Minden oké? Kérdezem aggodalmas hangon, ám ha igen, úgy már el is oszlanak a komorság ráncai a homlokomról. Végül megérkezünk a síparadicsomhoz, onnan indulnak a túristautak is, szóval tökéletes. - Leszállás, kisasszony! Teszem le a földre, majd terelem le a buszról, és meg sem állok addig a tábláig, ami az útvonalakat jelöli. - Választhatsz te, de azért ne a legnehezebb legyen, annyira nem vagyok ügyes. Mosolygok rá, és várok, hogy vajon melyik tetszik meg neki. Ki tudja a gyerekeknél, hogy mi alapján döntenek, lehet a színe miatt, vagy mert kevésbé kanyargós, vagy épp hogy nagyon… szerintem attól függ, éppen honnan fúj a szél, legalábbis épp olyan változékony tud lenni a hangulatuk.
Ugyan nem látom és nem is érzékelem amint Nonó könnycsatornái majdnem munkához látnak, de aurájának hirtelen változása árulkodó. Egy lélegzetvételnyire, egy szívdobbanásnyira ugyan, de az eddigi citromos árnyalat aranyba csap át, amikor kezem nyújtom felé. Mi nyomhatja a lelkét? Mi történhetett vele a múltban ami miatt ekkora fájdalmat kell cipelnie? Vajon én tehetek róla? Hiszen pontosan akkor nyilalt belé mikor a praclimat az övébe tunkoltam. Nincs itt rendjén valami... és meg kell tudnom mi az. Ha lehet vigaszt kell adjak Nonó bánatára, mert ugye nagyon sokat, talán az életemet is köszönhetem a város őrzőinek. Persze azt, hogy kik ők és milyen dolgokkal foglalkoznak... talán gyermeki agyam felfogni sem lenne képes. Ez és még egy csomó hasonló gondolat foglalkoztatott útban a buszmegállóig. Mélyen szántó gondolatok ezek egy kilenc éveshez képest, de sajnos koravénnek számítok ilyen téren. De szép is lett volna családban felnőni és egy olyan gyereknek lenni, akinek a legnagyobb problémája, hogy melyik ruhát adja a huszadik Barbie babájára. Ha így lenne most nem ismerném ezeket a csupaszív és minden tekintetben különleges embereket, amit nagyon bánnék. Talán ha nem fúj ide a szél mindenki elkönyvelt volna dilinyósnak és talán egy nagy, sárgára festett kórházba zárnak, ahonnan nincs kiút és aminek ablakain sosem süt be a napocska. Amíg a buszra várunk megpróbálom elhessegetni a negatív gondolatokat, hiszen ez a nap a természeté és a kirándulásé lesz, és persze Nonó megismeréséé. A jármű hamarosan meg is érkezik. Nagyra nyílt boci szemekkel elkérem Nonótól a számomra lyukasztott jegyet és egyik kezemben a tikettel, másikban Bettyt szorongatva lépkedtem a busz belseje felé. Ahogy kiállt a megállóból majdnem egy orra esést ért, hogy mindkét kezem foglalt volt, de még idejében meg tudtam kapaszkodni. Vannak a buszon rendesen, hiába az idő szép, remek kirándulásra való. Nonó ölében jut hely számomra, melyet egy cseppet sem bánok. Mai felvigyázóm egész úton csipog a fülembe, elmondja hogy hol is vagyunk és melyik épület micsoda. Igazi túravezetés, azt sem tudom hová nézzek. Hajó? Hajón sem ültem még soha és ha minden igaz a tengert is csak egyetlen alkalommal tudtam megcsodálni. Azon az estén nagy késztetésem volt rá, hogy belemásszak, hogy megmártózzak és hagyjam, hogy az arcomba vágjon egy hullám.... szóval boldogan bólogattam Nonó felé amikor feldobta a hajókázást, mint egy lehetséges következő együtt töltött nap célját. A busz nagyot fékez és én az előttünk lévő üléssor alól kell kimásszak. Kutya bajom persze és ezt egy fejrázással tudatom Nonóval. Csakhamar meg is érkezünk, itt az ideje a leszállásnak. Amint elhagyjuk a buszt szikrázó napsütés fogad és a levegő.... szinte harapni lehet. Nonó egy nagy táblához vezet, amely a környék térképét és az itt található gyalogtúra útvonalakat hivatott megmutatni. Ugyan nem számolom össze, de legalább tizenöt különböző jel van a tábla alján, mind mellett egy rövidke leírás az útba eső látnivalókról. Mind mellett egy gombocska, melyet ha megnyomok a térképen tompa fény jelzi az utat. Természetesen végignyomkodom az összes gombot és miután végeztem többet is egyszerre, mintha villámlás rajzolódna ki a térképen, de elég a játékból, hiszen az én tisztem a választás. De melyik legyen? Nonó azt kéri, hogy ne a legnehezebbet válasszam, megpróbálok eleget tenni a kérésnek, persze sokat segítene ha tudnám melyik jel mit is jelent. Nekem csak vonalak, körök, háromszögek és keresztek különböző színben. Újra végignyomkodom az összeset és végül egy ismerős jelet látok. Egy piros háromszög. Sokszor rajzoltam már ezt a jelet nem is tudom miért. Zöld dobozokra és fák oldalára. Nem emlékszem és nem is tudom miért tettem, talán nem is jelent semmit, de nem hagy nyugodni a dolog. Ezt választom. A piros háromszöget!
Kezdőlap
