- A férfiak ne legyenek hisztisek és nyűgösek, ha emiatt elítélik a nőket – szegtem fel a fejemet nagy komolyan. – Ők erősek, és mindig határozottak. Tudod, amolyan rettenthetetlenek, akire egy nő felnézhet – vázoltam fel az általam alkotott képet egy valamirevaló hímről, de a mi világunkban ez természetesen nem úgy volt, mint az embereknél. Nálunk lehetett egy nőstény jóval erősebb, veszélyesebb és tapasztaltabb egy hímnél, és könnyűszerrel eltehette láb alól az illetőt. Ez számomra egy kicsit vicces volt, de szerettem volna a régi értékeket is vallani, ha már egyszer nőnek születtem, ráadásul egy olyan korban, ahol a gyengébbik nem erősen el is volt nyomva, alárendelve a férfiak akaratának. - És szerinted hányan járnak erre csak úgy? Állatokat, meg talán a hegyieket kivéve nem sokan… - dünnyögtem magam elé, miközben az előttünk lévő utat pásztáztam. Szerettem volna megtalálni az öreget, és azt mondani majd az unokáinak, hogy kisebb sérüléseket leszámítva teljesen jól van, csak egy kicsit megijedt, de ennyi. Igen, pontosan ezt szerettem volna tenni, de az igazság az, hogy a nyomok kezdtek aggodalomra okot adni, és ennek egyáltalán nem örültem. Én azt szerettem, ha minden gördülékenyen ment, és nem azt, ha fennakadásokba ütköztem, vagy esetleg elég nagy akadályba. - Ne nézz így rám! – szóltam rá, és még az ujjammal is böktem egyet felé, hogy kapcsoljon már, ez így nem jó. Én nem ellenség voltam, én a falkájába tartoztam, úgymond családtagnak számítottam. Legalábbis én úgy kezeltem a falkánkat, mintha egy nagy család lennénk. Egy elég nagy és hangos család, de ez már csupán részletkérdésnek számít, nem? – Az lehet, hogy ezt tetted volna, de azt ne felejtsd el, hogy ő egy öregember, aki lehet, hogy már azt sem tudta, merre van az a vissza… - fűztem hozzá a véleményemet az általa elmondottakhoz. Amikor Dylan megtorpant néhány másodperc múlva, én is hasonlóképpen tettem, mivel hallottam a hangokat. Sőt, még a kutya is megállt és fülelt, próbálta megállapítani, hogy merre kell tovább menni. Aztán egyszer csak elég gyorsan kezdett egy bizonyos irányba menni, mire én gondolkodás nélkül követni is kezdtem. Elég megbízható volt ahhoz, hogy emberként talán még az életemet is rábízzam, a helyzet azonban úgy állt, hogy inkább én tudtam volna őt megvédeni bármitől. Még jó, hogy amikor átváltozom, általában be szoktam őket zárni és így nem voltak még tanúi soha, hogy mi történik, ha elindulok teliholdkor kószálni egy kicsit, megmozgatva ezzel a bennem élő Bestiát is. - Persze, hogy hallottam, úgyhogy gyere! – szóltam hátra sietve a vállam felett, miközben kis híján már futási tempóra gyorsítottam a lépteimet. – Szerintem itt lesz valahol! – tettem még hozzá, és követtem a kutyámat arra, amerre vezetett. Nem kellett olyan nagy utat megtennem ahhoz, hogy immár a semmivel sem összetéveszthető emberi szagot is megérezze. A gond csak az volt, hogy körülöttünk sziklássá vált a terület, és bárhol lehetett közöttük, ahol nem láttam. Egy pillanatra tanácstalanul álltam meg, mert mind a kutya, mind a férfi eltűnt szem elől. Talán a sziklák között lehettek? Hirtelen ötlettől vezérelve el is indultam arra.
Elkerekedett szemekkel fordulok a nő felé, miközben az megállás nélkül magyaráz arról, hogy milyen ne és milyen legen egy férfi. Kis híján még a hitemből is kitérek. - Szóval míg egy nő a kedvére hisztizhet, nyávoghat, hogy így elszakadt a harisnyája, úgy nincs elég ruhája és még sorolhatnám, addig a férfiak meg se szólalhatnak. Mellesleg... nyűgösség. A sima homo sapiensre lehet mondani, hogy nyűgös. Mert bizonyított tény, hogy sokkal kevésbé bírják a fájdalmat, mint például a gyengébbik nem. De nem tudom, szerintem a legtöbb vérfickó nem mondhatja ezt el magáról - hangom inkább kíváncsi és értetlen. Egy átlag férfit nem lehet összehasonlítani egy vérfarkassal. Míg azok belepusztulnak a legenyhébb náthába is, addig egy farkas szerintem elég kemény összecsapásokat is képes kibírni anélkül, hogy túl sokat nyávogna. Na mindegy is, ezt férfi társaimnak és persze magamnak is kikérem, de ezennel ennyi. Nem nyúzom tovább a témát. Ha jő így látja, akkor tessék csak. - Most elképzeltem, ahogy egy eltévedt kölyöknyúl nekiáll ordibálni, mert eltévedt - fintorgok, de érzem, ahogy a szám széle vigoyrra húzódik. Hihetetlen mekkora bolond tudok lenni. Az uszításra először hátra hőkölök, de utána csak lemondóan megrázom a fejem ezzel kimutatva nemtetszésemet. - Egy öregember, akinek lehetett volna annyi esze, hogy nem húzza el a csíkot, hanem marad a megroggyant valagán a házban - darálom és még csak egy lélegzetvételnyi időt se hagyok a szavak között. Nem kell túl sokáig könyörögnöm azért, hogy halljunk valamit, vagy adjon magáról a vénember valami jelet. Amint megjegyzem ezt Jo-nak, már hallok is valamit, minek hatására megtorpanva úgy lesek magam elé, mintha most láttam volna egy kígyó formájú tehenet, aminek nyolc láb nőtt a hátán. Gyanúval telt tekintettel indulok előre, miután a nő hátra szól, hogy induljak. Nincs kedvem... és haza akarok menni. Nem vagyok hisztis, de annyi biztos, hogy a hangulatom valahol nulla alatt lebeg. Az a nagy gond, hogy miután teszek pár lépést, úgy vesznek körül minket a sziklák, mintha legalábbis támadást akarnának indítani ellenünk. Némelyik égbetörő magasságokba szökik, de olyan is van, ami az avar alatt sunnyog, így az ember békésen felbukhat benne. - Jo? - teszek egy száznyolcvan fokos mozdulatot, miután elveszítem a nőt és a kutyát is szem elől. Miért kell ennyire sietni? Követve a nőstény szagát elindulok felé. Van valami durván baljóslatú ebben a környékben. Nem csak, hogy a látvány nem tetszik, de az az érzés se ami úrrá lesz rajtam pár röpke pillanat alatt. Idegen és zavaró. De ahogy követve a szagokat, megpillantom a sziklák mellett üldögélő, nem a legjobb állapotban lévő öreget, először csak megtorpanok, végül megszaporázva a lépteimet, megközelítem az öreget. Ha Jo már ott van mellette, akkor csak tisztes távolságból, de komoly tekintettel figyelem az eseményeket. Azt hittem, hogy itt leszünk délig, erre tessék. Meglepően hamar találunk rá az idős férfira, kire ráférne egy alapos fürdő, alvás, evés és ivás is. Nem is értem, hogy mi a fenét keres itt.
- De igen, a férfiak farkasnak is alapvetően olyanok, mint embernek – jelentettem ki teljes meggyőződéssel és egyszerűen nem voltam hajlandó vitába bocsátkozni vele, mert akkor is nekem volt igazam. Felőlem a fejére is állhatott és pöröghetett körbe-körbe, az én véleményem ugyan nem fog változni, és most amúgy is az volt a legfontosabb, hogy megtaláljuk a férfit, akinek a nyomában egyre gyanúsabb dolgokra bukkantunk. Én sem örültem ezeknek túlzottan, de attól még muszáj volt tovább mennünk és folytatni a keresést, nem adhattuk csak úgy fel. Az valószínűleg egy ember életébe kerülne, nem kevesebbe. Nem játék volt most, hanem életre-halálra menő harc. Legalábbis az idős férfinak egészen biztos, hogy jelenleg ilyen gondolatok keringtek a fejében. Csak egy figyelmeztető pillantást küldtem Dylan felé az általa elmondottak hallatán, aztán követtem a kutyámat, amikor az jelezni kezdett a hangot követően. Nem törődtem azzal különösebben, hogy jön-e mögöttem a hím vagy sem. Majdcsak utol fog érni, emiatt nem aggódtam. Elég jó volt a szimata ahhoz, hogy akár csukott szemmel is rám találjon majd, ha a helyzet úgy hozza. Márpedig amennyire meg tudtam állapítani, pontosan így fog történni, mivel a lépteinek zaja elhalt. Éppen úgy, ahogyan Poe is eltűnt a szemeim elől. Ez némi aggodalomra adott okot, úgyhogy tanácstalanul körül is néztem. Túl sok volt a szikla, ahová vagy beszorulhatott a lába, vagy elrejthette az én figyelő tekintetem elől az állatot, valamint valószínűleg a férfit is, akit kerestünk már órák óta. - Poe, hol vagy? – nem kiabáltam, inkább csak erélyesen tettem fel a kérdést, miközben az általam találomra kiválasztott irányba haladtam, ügyeskedve az olykor meredek és csúszós sziklákon. Nem voltak olyan magasak, az tény, de attól még nagyot lehetett esni róluk, vagy netán nekiesni a másiknak és jól beverni a fejünket. Ez megtörténhetett az öreggel is, vagy akár a lába is beszorulhatott. Még nem tudtam, de a hívásomra meghallottam a kutya jól ismert csaholását, és folytattam utamat abba az irányba. Már nem is néztem hátra, hogy merre lehet Dylan, annyira magával ragadott a megtalálás izgalma. Mikor felém fordult a kutya, feltűnt nekem a mellette félig-meddig fekvő idős bácsi, aki a kezével kalimpálva jelezte, hogy hol van. Valószínűleg kiszáradhatott a torka és ezért nem tudott kiabálni nekünk már korábban. Amilyen gyorsan csak lehetett, odaküzdöttem magam mellé, és sikerült megállapítanom, hogy beszorult a lába. Abban reménykedtem, hogy ebből nem sokra fog emlékezni, mert kénytelen voltam bevetni némi plusz erőt, amit egy átlagos nő nem tudott volna megtenni. - Mr. Moore, jól van? – kérdeztem közben, amíg kiügyeskedtem a lábát két szikla közül, és szemrevételeztem, hogy a térdét sikerült lehorzsolnia, a karját pedig felsértette az a bokor, ami mellett nem olyan régen haladtunk el. – Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Levisszük innen, addig pedig jöjjön le velem ide a sziklák aljára. Menni fog? – kérdeztem, bár választása nem sok maradt. Vagy lejön, vagy itt hal meg. Mese nincs. Szerencsére elég erősen dolgozott benne az élni akarás, mert bólintott egyet, utána pedig összeszedte magát, és hathatós közreműködésemnek hála leóvakodtunk a földig, ahol véget értek a sziklák, és kezdődött az avar. Mire Dylan megérkezett, addigra már az öreg mellett guggoltam és a lábát vizsgálgattam, hogy nem ficamodott-e ki véletlenül. Amennyire meg tudtam állapítani, inkább csak meghúzódott és feldagadt, de ez volt minden. Az orvosok meg majd úgyis megállapítják pontosabban, ha leértünk. - Gyere, itt vagyok! – szóltam hátra a hímnek, de nem keltem fel a guggoló helyzetemből. – Mr. Moore nagyon hősiesen lesétált ide, de attól tartok, hogy segítened kell majd neki lejutni innen a házig, mert szerintem megzúzódhatott a bokája. Jobb, ha nem erőlteti tovább – jelentettem ki, és úgy néztem Dylanre, hogy esze ágában se legyen elkezdeni megint nyafogni, hogy ő bizony nem cipeli le a férfit.
- Ha te mondod - vonok vállat. Nem fogok vitatkozni vele, elvégre biztos sokkal jobban látja a dolgokat, mint én. Ha én azt mondom a nőkre - még ha farkasok is - hogy idegesítőek, hisztisek és mindig követelőzőek, soha nem elég ami van, akkor persze ő is szidhat minket, férfiakat. Csak az a vicces, hogy nem tudom megvédeni a férfitársaim becsületét azzal, hogy határozottabban lépek fel Jo-val szemben. Mondjuk lehet, hogy épp ezzel ismerem be magamnak, hogy igaza van? A hallgatással és lemondással? Nem tudom. A hosszú séta felfelé és a kitartás - mintha legalábbis éjt nappallá téve keresnénk azt a szerencsétlen vénembert - meglelte gyümölcsét, vagyis a roppant kilométer hiányos, izgága öreget, akinek jobb dolga se volt annál mint, hogy itt a sziklák között mórikázzon és esetlegesen fel is nyársalja magát. Szánalmas. Egy kisgyerek tudja, hogy nem szabad veszélyes helyeken ugrálnia, vagy elkóricálnia a szüleitől, mert komolyan megsérülhet, elveszhet. De egy idős ember ezt már nem tudja felfogni? Mi a fene van, visszafelé fejlődnek az emberek? Oké, hogy idővel feledékenyebb, betegesebb és kevésbé kitartó lesz egy ember de, hogy ilyen módon mutassa ezt meg? Kiábrándító. Örülök, hogy nem fogok megöregedni még akkor is, ha a farkaséveimre való tekintettel, vénnek számítok. A barlang szájától hallom, hogy Jo nyugtatja, kérdezősködik az apótól, de az nem sűrűn válaszol. Egy mély levegő kíséretével és némi morgással, de elindulok feléjük, hogy aztán legnagyobb örömömre Josephine tájékoztasson arról, amit nem akartam hallani már lent a tábornál se. De inkább cipelem le innen, mint vadászom le egy fa tetejéről. - Jól van, de előtt szólok, hogy megtaláltuk - válaszolok némi lemondással a hangomban és már kapom is kézbe az adóvevőt, hogy tájékoztatót adjak a jelenlegi helyzetünkről. - Jenny? Megtaláltuk. Fent vagyunk a barlangoknál. Valószínűleg - guggolok le mellé, hogy megfordíthassam a lábát, megtapogassam a térdét és bokáját - valószínűleg kificamodott a bokája, vagy meghúzta. Nem, mással nincs baj, itt-ott van egy seb rajta, de ezen kívül semmi. Szóval leállíthatjátok a keresést, a C turistaösvényen induljatok el felfelé egy hordággyal, addig leviszem - és ezzel már ki is nyomom a készüléket, hogy aztán a helyére tehessem. - Előtte adjunk neki egy kis vizet, szerintem nem fog megártani - kapom ki a kulacsomat a tokjából - amit általában nem szoktam használni, de jó, ha nálam van - és átadom a lánynak. Ha nekem nem, de másnak a segítségére lehet úgy, mint most a férfinek.
Nagyon elégedett voltam, miután megtalálta a kutyám a férfit, ráadásul még Dylan sem kezdett el hisztizni vagy vitatkozni velem, hogy márpedig ő nem viszi le. Valószínűleg úgyis ráparancsoltam volna, noha sokkal idősebb volt tőlem, de ez engem egyetlen percig sem zavarna akkor sem, ha valóban arra vetemednék, hogy felemelem vele szemben a hangomat. Mert ugyan mit tenne? Szerintem nem ütne meg egy nőt, vagy legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy ennyire azért még nem halt ki sötét szívéből a lovagiasság és mindaz, amit valahogy bele kellett volna kódolni a férfiakba, de valamiért azonban mégis hiányzott túl sokukból. - Remek, szólj csak Miss Buzgónak, én addig foglalkozom vele – böktem fejemmel az idős férfi felé, és aztán tényleg neki is szenteltem minden figyelmemet egészen addig, amíg fel nem bukkant mellettem a hím, hogy megvizsgálja. Ugyan én is meg tudtam tenni, de mégiscsak ő volt a hegyi mentő, vagy mi a fene, az én feladatom pedig csak a keresés volt, semmi több. Ezt elvégeztem, innentől már az övé volt a pálya, még ha nem is volt olyan értelemben orvos, mint azok, akik a kórházakban sürögnek-forognak. - Jó ötlet! – jelentettem ki, és bőszen bólogattam is, miközben átvettem a kulacsot Dylan kezéből. Igazából azon sem lepődtem volna meg, ha az idős úr nem nagyon tud beszélni, mert kiszáradt a torka a sok óra alatt, amíg itt csámborgott céltalanul, elveszve. – Köszönöm! – mondtam, amikor átvettem és már guggoltam is le az eltűntünk mellé, hogy segítsek neki az ivásban. Szerencsére ahhoz elég jól volt, hogy önállóan is menjen neki, így hát miután ezt észrevettem, át is adtam neki az egészet. Biztosan megalázó lehetett neki, hogy még ilyen alap dolgot sem tudott önállóan megtenni, ezért is akartam én a segítségére lenni, de hát csak a lába fájt valószínűleg, mert a kezének láthatóan semmi baja nem volt, ahogyan az agyának sem, leszámítva az öregedéssel járó természetes folyamatokat. Pont elég volt egyébként az is… - Köszönöm, kedveském! – szólalt meg végre olyan hangon, amit már tisztán lehetett érteni, mire én villantottam felé egy elbűvölő mosolyt, és a félig kiürült kulacsból a kutyámat is megitattam, hiszen idő közben kiszáradt egy kicsit szegény. - Indulhatunk, Dylan? – kérdeztem fennhangon, odafordulva a hímhez. – Szerintem valószínűleg már elindultak elénk, úgyhogy félúton fogunk nagyjából találkozni a többiekkel. Addig viszont rád vár a feladat, hogy a súlyt átvedd részlegesen – ismét mosolyogtam, méghozzá azt a típusút villantottam meg, amire csak nagyon nehezen lehetett nemet mondani. Sokat gyakoroltam ám a tükör előtt, mikor még nem voltam olyan tapasztalt, mint most. Én közben már össze is szedelőzködtem, és egy bokarögzítőt azért Mr. Moore-ra raktam, biztos, ami biztos alapon. Ott lapult ám a táskámban, mindenféle alapfelszereléssel egyetemben. Milyen jó, hogy van ilyenünk!
*Az igazság az, hogy van amit sem a farkasom sem más nem tud megölni, kiirtani. A kíváncsiságom, azt mely mindig bajba kever. De én persze ezúttal is reméltem, hogy nem lesz semmi és ezúttal Liana is megússza élve a dolgot. Nem egy erős nőstény, csendes, magának való, nem is szép de a türelme miatt mentor és nem az adottságai miatt. Szóval semmi kifogásolni valóm nem volt ellene, pláne, hogy nem akart mindenáron beszélgetni velem. Azt, hogy miért is akartam kijönni ide... nem mondtam el. Csak annyit, hogy szeretnék kimenni és ha ehhez mentor kell, ám legyen. Az igazság az volt, hogy Kirill, vagyis a nagypapám, kapott egy levelet Tőlem még tegnap. Ahogy Darren elmesélte, hogy itt van, az első dolgom volt kideríteni, hogy hol él az Öreg bácsi és egy randevút kérni Tőle.
"Kedves Kirill! - vagy hívjalak Nagypapának?
Nem tudom, hogy mennyit tudsz rólam vagy, hogy egyáltalán a létezésem el-e ért hozzád. Azt meg ne is kérdezd, hogy Én miért akarlak megismerni. De... talán nem ártana. Már ha időd engedi és nem nagy fáradság eljönnöd holnap a Síparadicsomba. Azt még kitudom bulizni, nyilván megérted, hogy Darren nem repkedne az örömtől, ha közölném, hogy veled szeretnék találkozni. Ja és még valami, az én koromban még dajka jár... nem tudom ki lesz az, de bizonyára nem leszek egyedül. De ahogy hallottam, azt hiszem ez a legkisebb zavaró tényező.
Csókoltat; Ashley McLoyd
Ui.: Nyilván nem ártana egy kis elérhetőség, lévén, hogy egész nap akkor sem vagyok az erdőben ha rugdosnak. Itt a telefonszámom; xxxx-xxx-xx-xx-xx a megtalálásban nem lesz gond."
Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy szerettem én az erdőben lenni. De egyedül... mentorral már nem buli, szóval akkor inkább élvezem azokat a területeket, ahol megtehetem. De azt nem kell tudnia a Nagypapámnak, hogy több baj van velem mint hat másikkal. Azért negatívat csak nem festek már le magamról, inkább tapasztalja. Bár amilyen vén... biztos olyan mint Shane vagy Castor. No a másik fele, hogy; Apu zaklatott volt legutóbbi találkozásuk miatt. Érdekelt, hogy milyen ember azaz farkas az, aki feltudja zaklatni Darrent ilyen módon, hogy utána önként keres nálam menedéket. Ő, és nem Én. A képek amiket kaptam Tőle, sem voltak rózsásak, így nyilván volt némi előítéletem. De persze... azért mert Ők foggal-körömmel és vérrel gyűlölködnek, nekem még nem kell.
Hófehér bundám szinte rikított az erdőben, mikor az egyik fa alatt megfeküdtem magamnak. A pajzsom nem húztam fel, így mind a 7 hónapom kiérezhető volt. Sárga íriszeim csak előre meredtek, a mentor pedig nem foglalkoztatott túlzottan. Valahol itt volt, éreztem. S az elegendő volt ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül. Pedig milyen jó lett volna... mindenesetre, energiáim lágyan öleltek körbe és vidáman táncoltak. Nem volt okom az örömre, de a kis bestiám már csak ilyen. Kísértetiesen hasonlított Darrenére, csak épp az ereje nem volt ugyan olyan. De csak vártam és hegyeztem a fülem. Nem féltem attól, hogy nem talál meg... de a meglepetéseket nem szeretem, így a figyelmem nem lankadt.
Az Eddel való találkozása pontosan úgy zárult, ahogyan kiszámolta, fia ezen a téren semmit sem változott. A kétely ott van a fejében, hiába mutatta az ellenkezőjét, illetve akarta, elgondolkodott a hallottakon, már biztosan értesítette az egész családot, miszerint a városban van, ráadásul legfrissebb kölykével együtt. Nataljával egyeztetett, Nikolajjal szintúgy, eddig minden a tervek szerint halad, legyen szó az A, a B, vagy a C, esetleg a D tervről. Mindegyik pontosan kidolgozott, nem okoz problémát az sem, ha improvizálni kell és olyan hihetően, hogy a másik félben még a gyanú halvány szikrája se jelenjen meg. Az egyetlen sötét ló Ashley, azaz annak kellene lennie, lévén őt nem ismeri, nem ismerheti, ám Natalja mindenről beszámolt, így tisztában van a jellemével, a kinézetével és mindennel, amivel csak kell. A kislány makacs, önfejű, viszont roppant kíváncsi természet, ezért is ment az O'Connorsba aznap este, változtatva az eredeti terven, és véletlenül belefutott Edbe. Véletlenül, hogyne. Számításai szerint az unokája is tud minden apró részletről, ami ott a szórakozóhelyen történt, tehát már csak várnia kell arra, hogy megtegye a következő lépést. Ez pedig be is következik, hiszen levelet kap tőle, amit gúnyos mosollyal olvas fel hangosan Nikolajnak, melyben találkozót kér tőle. Ed küldené kémkedni talán? Nem, a fia jobban félti kölykét attól, hogy ilyesmibe belekeverje, ha pedig mégis, akkor nem lesz egyedül, kész hadsereg fogja kísérni. Ezzel nem számol, Ed ilyen lépést sosem húzna meg vele ellentétben, tehát csak egy sima találkozás lesz ez, amolyan ismerkedéssel egybekötve.
Erdő, mintha nem ismerné meg a kislányt emberi alakban, a látszatra adnia kell. A fehér bundát ezer közül is megismeri, a szemébe sem kell néznie, hogy tudja, ő az, és most félretette azt, kölyökkel áll majd szemben. A pajzsát megengedi, de csak annyira, hogy tudja, a kölyökkel kik jöttek, ha esetleg Ed mégis csapdába akarja csalni. Egyvalakit érez, az lehet a kísérő, ő nem érdekli, így nyíltan, tekintélyt parancsoló fellépéssel tűnik elő a fák rejtekéből. Vöröslő szempár méri végig a kölyköt tetőtől talpig, nem ellenfél, most viszont nem harcolni jött. Az energiáit figyeli, melyben ott a bizonytalanság és a kíváncsiság furcsa egyvelege. ~Szervusz, Ashley. -barátságos a közeledés, nyitottnak tűnik, közvetlennek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Öröm vegyül az energiáiba, megismerheti az unokáját, mást nem is sugároz, mást levonni a viselkedéséből a rezgéseiből lehetetlen. Ez a látszat, úgy tűnik, tényleg békülni jött és tényleg normális kapcsolatot szeretne a családjával, nem mást, és lehetetlen azt hinni, hogy ez egyáltalán nem így van, ahhoz már tényleg öreg róka, hogy hibát vétsen.
*Minden egyes eltelt perccel csak még nagyobbra nő bennem az a furcsa kis feszültség morzsa, mely azért bennem lakozik no meg a kíváncsiságom is. Így egyként szidom magam az egész miatt s mégse megyek sehova, hanem maradok ott elfeküdve. Közben ezer meg egy verzió tolul végig a buksimon, hogy vajon Darren és Ryan mit fog szólni, ha megtudják, hogy mivel is töltöttem a mai túrám. Hát, mondjuk úgy, hogy nem fogják kitörő örömmel fogadni az egyszer tuti. Mancsaim pedig a fülemen végig simítva helyeztem a szemeimre. Akarom én egyáltalán tudni, hogy mit szólnak? Ahha, ezen korábban kellett volna gondolkodni. Fejem felkapom az ismeretlen ismerős energiákra és már lábon is vagyok, ahogy íriszeim az érkező irányába tekintenek. Most mégis hogyan tovább? Rohanjak oda és nyaljam képen? Nem, ezt nem akartuk. De egyetlen dolog megoldotta a hogyan tovább kérdést... Kirill szemei. Pofám oldalra billen és így fixírozom a másikat. Próbálnám felmérni, de valahogy leragadtam a szemeinél. Aminek köszönhetően kérdések tolulnak fel bennem, miközben közeledik.* ~ Vörösek a szemeid... ~ Húha... na most adtam magamnak képletesen egy tockost, de akkorát, hogy ha azt fizikálisan kapom meg, minimum három fát döntök ki. Ahogy közelebb ér, csak teszek egy lépést hátra, csakhogy mögöttem a fa, így nem igen tudok csak a mozdulat van meg. Egyetlen farkasnál láttam vörös tekintetett... Castornál. Így hátrálásomnak köze sincs a távolságtartásomhoz, amit viszont érezhet is. Viszont félelmet sem, csak... némi tartást. ~ Mármint, Szia és bocsánat. Csak... furcsának találom. Senkinél nem láttam ilyet, családon belül. És az igazság az, hogy gőzöm sincs mit kérdezhetnék, vagy mondhatnék ööö... Kirill. ~ A keresztnevét nem ismerem, azaz egyszer láttam és írtam le, mikor a címére bukkantam és felcímeztem a borítékot. De persze már hónapok óta ha véletlen szóba került így emlegették, nem fogom megszokni, no meg... fura neve van na és senki nem mondta, hogy a név memóriámért szeretnek az emberek. Sárga íriszeim ismét megtalálják a másikat de csak egy lépést tettem ki oldalra, hogy ne érezzem magam sarokba szorítva saját magam által. Na de aztán nagyon sok értelme volt, ha azonnal lefeküdtem. Szinte semmi, csak felesleges mozgás. ~ Mért nem beszélnek rólad? ~
Tekintélyt parancsoló a fellépése akkor is, ha ez nem célja jelenleg, a vérében van, így lépdel közelebb a kölyökhöz. Milyen védtelen és milyen gyenge, egy apró roppantással elintézhetné, semmi erőfeszítésébe nem telne. Embersége azonban nincs, semmi nem számít, csak az, mi a végeredmény. A terve tökéletesen működik, úgy halad, ahogyan azt előre kiszámolta. Ed mennyire dühös lesz, ha a kölyke azzal megy haza, hogy jé, a nagypapi nem is olyan borzalmas, mint ahogyan gondolják. Ashley feszültsége kézzel fogható, érthető, sosem találkoztak még, nem várható, hogy a nyakába fog ugrani, vagy örömmel szalad oda hozzá, viszont azt hamar fel tudja mérni, mivel traktálták, vagy nem traktálták őt. Lassú léptekkel közeledik, a testtartása barátságos, közvetlen, az energiái is erről tanúskodnak, örül annak, hogy megismerheti az unokáját. A szemeire tett megjegyzésre magában mosolyog, valóban ő az egyetlen, aki ezt örökölte, és nem tudni, honnan vagy miért. ~Igaz, ne kérdezd, honnan örököltem, kitől. Victoré is sárga, nekem valamiért ez jutott. -Ashley tart tőle, ahogyan hátrál, egyértelmű, nem erőlteti a közeledést, megáll ott ahol van, nem célja elijeszteni a kölyköt. ~Semmi baj, nem tudhattad, sosem láttál még, a többiek, a kölykeim, a Teremtőm, az öcsém mind-mind sárga szemet tudhatnak a magukénak, én nem. Alekszej, Alekszej a keresztnevem, Ashley. -Kirill, tehát így emlegetik, nem másképp, bár ez semmit nem változtat a tényeken, sem azon, amiért a városba jött, bármilyen néven nevezhetik, semmit nem számít. Ahogy a kölyök lefekszik, ő is így tesz, továbbra is barátságosan szemlélve az apróságot. ~Fogalmazzunk úgy, én vagyok a család fekete báránya. Hibákat követtem el, melyeket akkor még nem láttam, nem láttam be, hittem a saját igazamban ahelyett, hogy elgondolkodtam volna. Jómagam nem vagyok kívánatos személy errefelé, inkább látnának holtan. -most is ugyanazt mondja, mint Ednek, semmi jele annak, hogy hazudna, a hangja a kölyök fejében nem tárgyilagos, hanem megbánást tanúsító.
*Mikor megáll a hátrálási szándékomra, ha tehetném, elmosolyodnék s ott mélyen meg is teszem. Eszembe sem jutott az, hogy majd nem veszi észre a tartásom, de na... azért egy egészséges félelmem, tartásom és elismerésem nekem is van ám. Annyira oktondi nem vagyok... már. Szavaira biccentek és egy kéretlen gondolat szál át a tudatomon.* ~ A mama mindig azt mondta, hogy a szem... a lélek tükre.~ Észre sem vettem, hogy közvetítettem felé, csak az utolsó szavaimnál. Azok már jóval halkabban csengtek. Azonban íriszeimben kíváncsi fények csillantak meg. Ha már kimondtam, úgy, hogy Ő is hallja, akkor valami érdekelt.* ~ Alekszej... furcsa név és nem Norvég. Legalábbis nem rémlik, mikor bogarásztam a neten.~ * Burkolt ugyan, de a kérdés ott van, hogy milyen származású a neve. Apró kérdés s igazából érdektelen is. Hisz, kitudja, hogy hanyadik neve vagy hogy ez-e az eredeti amin született. Az igazság az, hogy valahol mégis el kell kezdeni, nem? Szavaira azonban felmereng elmém egy apró szegletében az a kép, melyet Darren mutatott. Az érzései szinte a sajátjaim, ahogy akkor is éreztem. Félelem, kétségbe esés, harag, perzselő gyűlölet, vágy - a halálának vágya, beletörődés, fájdalom... Hideg fut végig a hátamon, mely a bundám felborzolja. A kis fehérségbe zárva megsimogatom a karjaim. Utáltam azt az emléket... azért, mert Apám szenvedett.* ~ Mindenki követ el hibákat. De tévedsz, nem akarnak holtan látni. Kegyes volna rád nézve, nekik meg túl kevés bármihez is. ~ Meggondolatlanságom lenyűgöző, kár, hogy más esetben a bundácskámmal játszanék megint. Ha most emberi alakban lennék, akkor elkezdeném rágcsálni a szám. De farkasként ez kissé érdekesen mutatna. A hangján hallom, hogy szavai őszinték s én magam is szeretném elhinni. Valahol mélyen, el is hiszem, hisz mi okom van kételkedni? Csak az, amit Darrentől tudtam meg.* ~ Figyelj, kicsit meg kell járatnom a kislányt... mert ha haza megyek úgy, hogy jöhetek vissza az erdőbe... Apa érdekes kérdéseket fog feltenni. Van kedved velem tartani? S közben mesélhetnél magadról... vagy Mayről. Semmire alapozott kérdések feltevésében nem vagyok otthon. ~ * A név mely örök talány volt számomra. Tudni akartam mindent róla, hogy milyen volt, hogy Apa miért szerette annyira. Mivel ragadta meg a szívét oly annyira, hogy még ma is űr volt utána. *
Figyeli a kölyök minden rezdülését, láthatóan tart tőle, hogy mikkel traktálhatták, az majd kiderül, sok jóval nem, ez már most is látszik, sebaj. Azért van itt, hogy a róla kialakított, elferdített képet megváltoztassa, azaz elhitesse a családdal, nincs csalás, nincs ámítás, öregségére valóban megváltozott. A gondolatmenet jó, egy darabig. ~Valóban, Ashley, ám színe alapján ítéletet mondani vajon nem botor dolog? Kinek mi jut. -a vöröset nem kérte, ezt kapta, és a mai napig nem érti, hogyan, ha egyszer Victoré is sárga. Nikolaj már az övét örökölte, holott Edward, Aurorett és Natalja ugyancsak sárgát. Érthetetlen a genetika olykor-olykor. ~Kicsit arrébb keresd, keletre. Orosz név, Oroszország szülötte vagyok. -a származását sosem titkolta senki elől, nem szükséges, ahol huzamosabb időt töltött el, a mai napig tisztelik a nevét, sokakon segített már a papírok szerint. A saját érdekei pedig előnyt élveznek, busás hasznot húzott mindegyikből, ám erről nem tud senki és nem is fog. Elég a kölyökre pillantania, hogy tisztában legyen azzal, ő is mindent tud a találkozással kapcsolatban, vagyis Edward vele is megosztotta az emlékeit. Félti tőle, érthető, a kérdés az, hogy van miért, vagy felesleges hercehurca az egész. Az előbbi esetben Ashley már nem lenne az élők sorában, a jelenleg érvényben lévő tervében nincs mitől óvni a kölyköt, nem akarja bántani. ~Kegyes, micsoda megfogalmazás. Valóban, kedvesem, mindenki követ el hibákat, ám a sajátjainkat képesek vagyunk nem belátni, csak a másikét észrevenni, töretlenül követelve a bosszút. Ám ha rájövünk arra, hogy miket vétettünk, ezt pedig ha megváltoztatni nem lehet, mégis javítani szeretnénk rajta, akkor melyik a nagyobb erény, a gyűlölködés, vagy a megbocsátás? Mihez kell a nagyobb bátorság, ahhoz, hogy odaálljunk azok elé, akikkel szemben esetlegesen vétettünk és bocsánatot kérjünk, vagy ahhoz, hogy bujkáljunk, hátat fordítva mindennek. -az ember gyarló, a farkas is, csak a saját nézőpontja érdekli, semmi más, és hajlamos elsiklani afelett, hogy ő sem tökéletes. Belátni már nem biztos, hogy megy, mert abban az esetben a félelmekkel is szembe kell nézni. Ashley ha rápillant, ugyanazt láthatja rajta és érezheti, amit az apja. A valódi megbánást, semmi mást. ~Veled tartok, mi sem természetesebb. May, ezek szerint róla mesélt Edward, vagy csupán hallottad a nevét? -gyalázatos, ahogy előadja a jóságos nagyapát vagy mi a francnak nevezik. Ashley kérdéseit várja, mindegyikre felelni fog, ez nem okoz problémát. Edward reménytelen szerelme a mai napig nem múlt el, tudta, akkor is tudta, amikor már rég nem volt mellettük, ahogyan most is, hiszen Natalja beszámolt mindenről.
~ Nem csak a színre gondoltam. Mama hitt abban, hogyha valakinek a szemébe nézel megtudod mondani, hogy milyen ember. De hát... azt hiszem, hogy már sosem jövök rá arra, hogy neki hogyan ment. Nekem sosem sikerül. Nem akartam közvetíteni... ahogy megbántani sem. ~ Nem tudtam, hogy mennyire érzékeny Kirill lelkivilága, de eszembe sem jutott az, hogy megbántsam vagy valami. Olyan keveset tudok róla. Oké, hogy azok nem a legszebb történetek és ha épp nem a balesetemről lettek volna rém álmaim, akkor tuti, hogy róla. De ennek ellenére... a család az család. Darren mindig ezt mondogatja s én mint, jó kis cserkész tanulok is. Néha. Kirill akármilyen, de akkor is a család tagja aki ráadásul szeretné visszakapni azt. Legalábbis nekem ez az érzésem. ~ Milyen Oroszország? Csak őszinte... ~ * Ha tehettem volna, biztos megvonom a vállaim. Nem nagy szavakat akartam mondani, hogy okosabbnak tűnjek. Pusztán csak tényleg kegyesnek láttam, ahogy Darren is annak vélte volna, ha ez így felmerül. De sokszor nem kell kimondani mindent, ahhoz, hogy pontosan tudjuk, érezzük azt, amit a másik.* ~ Képes belátni. Tapasztalat. S természetesen a megbocsájtás. Azonban... van az úgy, hogy... nem megy. Ésszel és szívvel együtt, egyszerre... nem. Ellentétesen igen, de az meg olyan, mintha egy kiéhezett kutya elé oda vetnénk egy morzsát. Mi segített belátni, hogy hibáztál? ~ Tettem fel egy újabb, érdeklődő kérdést mely mögött nem volt semmi, csak a kíváncsiságom. Közben lábra állva, a beleegyezését követően megindultam az erdő irányába, a belsejébe, hogy pár métert megtéve futni kezdjek. A bébicsősz kérdésére csak morgással feleltem, és a hova mész kérdésre egy egyszerű válasszal; "Azt tenni, amiért itt vagyok, vagyunk. Lefárasztani." feleltem. Nem szerettem mikor számon kértek, sőt... ~ Egy kicsit ez is, meg az is. De nem mindegy ez, ha a Te válaszod, véleményed, meglátásod... meséd érdekel? ~
~A mama okos asszony volt, Ashley, bizony igaza van abban, hogy mindig látni fogod, ha valaki hazudik, elég a szemébe nézned. Az ösztöneidre hallgass, azok nem tévednek, sosem csalnak meg. Megbántani, ó, dehogy bántottál meg. -lopva tanít, ki nem mondott okítás ez, Ashley ha ezt követi, mindig tudni fogja, ha valaki át akarja verni. Mindig, kivéve, ha olyan mocskos játékossal kerül szembe, mint ő maga, vagy Nikolaj, mert ők ketten bárkit megtévesztenek, ha úgy akarják, a legrafináltabb farkasok sem jönnek rá arra, hogy hülyét csináltak belőlük. ~Gyönyörű a maga valójában, egyszer, ha a család engedi, megmutatom. Olyan tájakkal rendelkezik, melyek tényleg festői környezetnek nevezhetőek, elfogultság nélkül mondom azt, mindenkinek látnia kell, legalább egyszer az életében. -szeretettel beszél a hazájáról, és nem azért, mert a szülőföldje, nem csak azért, tényleg szereti azt az országot. Egészen más, mint a többi, semmihez sem fogható és hasonlítható. Unokája őszinteségén mosolyog, nem veri mellbe -szépen is nézne ki, ha egy kölyök miatt ez megtörténne-, mulatságosnak tartja, bár még gyermek, akárhonnan nézi. ~Az idő, ahogy végiggondoltam az eddigi életemet, és Nikolaj. Neki nagyon nagy szerepe van abban, hogy rádöbbentem, mennyire rossz Teremtő voltam, mellette elgondolkodtam a tetteimen. Amikor látod, hogy a kölyköd valóban szeret, és megérted, hogy ezt mennyire szeretted volna te is, hogy a Teremtődhöz ilyen szinten kötődj, és ugyanakkor mennyire szeretted volna, ha a többi kölyköddel is hasonló kapcsolatot ápolsz, mint vele. Akkor érted meg azt is, hogy az a gyűlölet ami benned volt Victorral szemben, annak nincs helye, ezt te szúrtad el, és neked kell helyrehoznod, ahogyan a többiekkel is, mert a családodról van szó, akiktől távol vagy, akikkel együtt szeretnéd leélni a maradék éveidet. -szavai őszintén csengenek, ezért van most itt, ebben a városban, látszólag, és ki gondolná azt egy öreg, egyre gyengülő farkasról, hogy egyáltalán nem így van. May, a kicsi May, akiért Edward a mai napig oda van, nevetséges. ~May, ő volt a legelső kölyköm, átharaptam, miután Teremtője megalkotta és magára hagyta. Életem szerelme volt az a lány, ezért tettem meg, aztán jött apád, akit kimentettem egy szorult helyzetből, ő pedig beleszeretett abba a tüneménybe. Szó nélkül viseltem a fájdalmat, éreztem, Maynek sem közömbös, bár azt hajtogatta, hogy fontos vagyok az életében. Edward ránk nyitott egy félreérthetetlen helyzetben, és akkor elszabadult a pokol, apád elmenekült, rám haragudott, azt hitte, elvettem tőle Mayt, pedig szó sem volt ilyesmiről, szerettem azt a lányt, bár Edward ezt nem tudta, nem tudhatta. -arról a tehetségtelen kis cafkáról is képes olyan szeretettel beszélni, hogy senkinek nem jutna eszébe megkérdőjelezni a szavait. Energiái sem utalnak másra, színtiszta érzelmek játéka van a levegőben. A kölyök után iramodik, egyedül nem engedné az erdő mélyére akkor sem, ha kísérővel érkezett. Figyel rá, óvja, nehogy baja essék.
* Kirill szavait hallva csak szusszantam magamban egyet. Szerettem volna elhinni, hogy tényleg megsúgják az ösztöneim majd. De az igazság az, hogy; ~ Kiszagolni célszerűbb... az ösztöneim csak játszanak. ~ Hol velem, hol másokkal de akkor is a játék a lénye s ez nem kicsit zavart. Ámbár tény, hogy próbálkoztam hagyni. Úgy, ahogy mondta Ryan meg Alex. Csakhát... hogyan legyek "laza" ha mindig is a szigorban voltam? Saját magam felállított időbeosztással, amibe a játék nyilván nem szerepelt. Oroszországról hallgattam a szavait s farkam kezdtem el csóválni önkéntelen. Mindig is szerettem a régi meséket, városokat, történeteket hallgatni. Bár tény, sokkal jobb mikor Apa mutogat és egy komplett képet kapok. Szavaira kissé döbbenten pislogtam a férfire. Megmutatja? Nekem?* ~ Remélem, hogy sor kerül rá egyszer. Bár, akkor édes hármas lesz... minimum. Apu nélkül nem mehetek sehova, ami nem a területünkhöz tartozik. ~ Hangomban nem hallani semmi olyat, mely arra adna következtetni, hogy ez terhemre van. Az igazság az, hogy lassan kezd természetes lenni, hogy nem mehetek oda, akkor és úgy, ahogy én akarok. Kezdem megszokni s kicsit sem bánom, még ha sokáig nem is tetszett a dolog. Mindent meglehet szokni, csak akarni kell. A válaszára ezúttal csak lesütöm a tekintetem, s olyan érzésem kél, hogy szeretném megadni neki azt amiről beszél. De ehhez én kevés vagyok, szerintem még én sem tudnám meggyőzni Aput. De aztán kitudja, úgy is be kell számolnom a találkozóról. Muszáj lesz. ~ Nikolaj? Egy kölyök? Oké, ez buta kérdés volt. De mennyi idős? Jennytől fiatalabb vagy Ő idősebb csak veled maradt? ~ Kíváncsiságom nem is kicsit kezd el pislákolni a hím felé. Na nem azért mert hím, hanem pusztán csak egy újabb rokon. Hányan vagyunk? Lassan már csak mi kiteszünk egy falkát a falkában s lám, még igy is vannak elvétet tagok melyek nincsenek velünk. Kapásból kettő. ~ Olyan mint Sziamia... vagyis Nath? Őt nem kedvelem. Furcsa nőstény... egyszer ilyen, egyszer olyan. Meg... csajos. Olyan mintha figyelne... közben meg vak. ~ Na ezt bogarássza ki, hogy mit akartam mondani. Pláne, hogy még én sem tudom. Csak ellenérzéseim vannak vele szemben. De talán csak az, hogy egy rózsaszín fegyvert kaptam tőle s ez egyértelművé tette számomra, hogy csak a látszat azaz Apu kedvéért fáradozott ilyen miatt. Szóval nem is igazán foglalkoztam vele, még csak a fegyvert sem tanultam meg használni. Viszont ahogy rohantam s mélyről kérdeztem a szavaira megtorpantam és hitetlenkedve pislogtam. Egy izés sok szög. Bár nem ez volt az, mely igazán megdöbbentett. Hanem az, hogy Aput érintette. Szerelem Teremtő kölyök és két kölyök között mely azon vérbe tartozik. Ez csak nekem volt vérfertőzés, még ha nem is nézem ténylegesen azt, hogy nem egy anyától származtak emberként? Hirtelen meg sem bírtam szólalni... ~ Nem. Apu érezte volna rajta a szagod, látta volna rajta a jeled. A jeled, melyekkel a farkasok jelölik meg a kedvesüket. Az nem összetéveszthető, még akkor sem ha Te voltál a Teremtője Alekszej. Ez... ez abszurd s valahol értelmetlen és testvérek is voltak. Apu sosem vette volna el a Teremtője szerelmét. Látnia kellett volna, éreznie a jeleket. Ez így... értelmetlen és logikátlan.~ Nem rohantam tovább csak próbáltam megérteni azt, amit nem érthettem. A szerelem is csak egy reális dolog, egy megmagyarázható kötödés. Egy olyan, aminek sokan túl sok jelentőséget adnak. De mégis nyilvánvaló, hogy létezik.
~Botor gondolat, csak használni kell megtanulni, és sosem csal meg, míg a szimatod igen. Bízz benne. -érdekes, miért hagyatkozik másra a kölyök, mint amire kellene, bár még fiatal, nem csoda, ha jobban hisz az emberként tanult dolgokban, mint azokban, amik a farkasát irányítják. A származásáról kérdezi, nem titkolja, senki elől nem titkolja, Oroszország gyönyörű, nem verték szét a modernizáció eredményei. Szívesen elviszi oda az unokáját, már ha ezt a család engedi, és jelen pillanatban az sem zavarja, hogy valaki velük tart. ~Nincs azzal probléma, apád félt és ez így van rendjén. Amint úgy ítéli, hogy már egyedül is mehetsz, hidd el, el fog engedni, addig viszont fogadd el, hogy mindig ott van melletted. Én már tudom, milyen az, amikor eldobom magamtól a lehetőségeket, ne utánozz le. -fiatal volt még nagyon, amikor ott hagyta Victort, és egyik kölyke sem volt mellette hosszú ideig. Nikolaj az, aki eddig megmaradt az oldalán, és ez egészen más érzés, mint egyedül. Edward bizalmatlan, és talán nem csoda, ha már most megpróbálja elkerülni a hibákat, már ha tudja. ~Nikolaj, a fiam. Fiatal hím, nagyon fiatal, nincs még 70 éves, viszont ő velem maradt. -az egyetlen kölyke, aki ennyi ideje ott van az oldalán, és mindent tud a legaljasabb módszerekig, amit csak lehet. Megtévesztő a kora, mindenki gyengének gondolná, elméletileg így is van, ám a gyakorlat egészen más. A legidősebb farkast is megvezeti, és nem bukik le, bármennyire is szétcincálják a pajzsát, vagy férkőznek az emlékeibe. Megtanította úgy rejteni, olyan érzelmeket mutattatni, ami a másik félnek bizonyosságot ad, vagy éppen megnyugtatja. ~Sziamiau? Mindenkit becenévvel illetsz? -nevetésnek is hallható az a horkantás, ami kijön a torkán. -Natalja milyen, azt nem tudom, hiszen jó pár éve távol vagyunk egymástól, Nikolaj jó srác. -szegény kölyök, ha tudná, Natalja mi mindenre figyel, nem mondaná ezt, ám ezt senkinek sem kell tudnia, elég ha ők tisztában vannak vele. Sziamiau, így sem nevezték még a lányát soha. Az érvelés okos lenne, ha Ashley pontosan tudná a körülményeket, ám nem tudja, így felvilágosítja. ~Apád akkor még ember volt, Ashley, semmit nem szagolt ki, semmiféle jelet nem látott, mert nem láthatott. Tanítottam, taníttattam, mert tehetséges volt, tudtam, hogy egyszer sokra viszi. Ő nem tudott arról, hogy May nekem mit jelent, ám egy szót sem szóltam miatta, fontosabb volt az, hogy érezze, valahol megbecsülik. Akkor, amikor elmenekült, nem így akartam beavatni, nem így akartam beharapni, de túl sokat tudott rólunk, a fajtánkról, hiszen olvasott, beengedtem a legtitkosabb könyvtáramba is, ismerkedjen a világgal. -a balhé előtt remélte, hogy Edward beváltja a hozzá fűzött reményeket, és be is váltotta, csak egészen másként, mint az eleinte tervezte. Halandóként semmit nem vehetett észre, semmit nem tudhatott arról, hogy miféle kapcsolatban állnak egymással, most pedig olyan mindegy, úgy állítja be, ahogyan akarja, Victor sem fogja tudni soha az igazságot. Öreg, hiába a Teremtője, akkor is öreg, és soha nem fordított gondot arra, hogy megtanulja olyan szinten elrejteni a gondolatait, az emlékeit, hogy azt senki nem szedi ki belőle.
~ Majd pár év tized múlva valószínűleg én is így fogom gondolni. ~ Feleltem szavaira, mivel ezt hallom nap mint nap. De ettől még nem fog megváltozni a véleményem azonnal. Én elhiszem, hogy igazuk van és egy szavam sincs ez ellen. Igyekszem is, a tőlem telhető legjobban, de egyenlőre még nem merem elengedni magam, bízni ebben a kis bestiában teljesen. S pont ez miatt a férfi miatt, pont a nagypapámról és a farkasainkról hallott mesék miatt. Arról már nem is beszélve, hogy Apu is adózott ennek tettekkel. ~ A beletörődés elfogadásnak számít? Egyébként, eszembe sem jutott eldobni, ellökni vagy akár csak távol lenni tőle. Nem mondom, hogy képtelen volnék rá... mert nem így van. De körülbelül olyan, mintha csak fél ember volnék és csak egy negyed farkas. De... semmi nem tart örökké. Biztos hallottad azt a mondást, hogy; akit szeretünk azt bántjuk a leginkább. A haragjuk is csak ezt mutatja... ~ Nyugtató szavak, ámbár mégsem valótlanok. Bár biztosra nem tudhattam, márha íriszeim mégis bizakodón tekintettek a másikra oldalra és egy pillanatra meg is torpantam az iramban, hogy a másik nyakának fúrjam a pofám. De inkább csak folytattam az utam, ezzel elnyomva a farkasom vágyát. Mázli, hogy nem akarata volt ez jelenleg. Különben azt hiszem buktam volna a dolgot. De még engem is, minket is megérintett az a sajnálat ami a másikból áradt. Viszont Nikolaj említésére már csak még kíváncsibban füleltem. Van még egy... akárkim, akit nem is ismerek. ~ Nem egészen. A többieknek még nem adtam, de szokásom. Ha Apu nem tekeri ki a nyakam a találkozónk miatt, majd megismerhetem? ~ Természetesen Nikolajra gondoltam és nem pedig a Télapóra. Így nem is forszíróztam, hogy mire is gondoltam. Néha nem árt, ha nem akarok mindent túlmagyarázni vagy épp megmagyarázni. Aput azért már nem hagytam, adtam ilyen könnyen. Számomra inkább volt kizárt, mintsem elfogadhatatlan az, amit Kirill mondott. Apu okos, ügyes és nem épp utolsó sorban erős farkas. Kizártnak véltem, hogy ne látta volna a lényeget. Azt, amit én magam is képes vagyok észre venni. Legalábbis ha az állatok nyelvéről van szó és nem az emberiről. Az nekem valahogy magas. Kirill szavaira megtorpanok és meg is állok. Ennyi elég volt, nekem, a farkasom meg várjon egy kicsit. Tuti, hogy valamelyik tök kirángat éjszaka már megint és nem feltétlen Puzzlézni. ~ Nem. Vagyis... Apu akarata ellenére haraptad be? Csak azért mert sokat tudott? Ott vannak az Őrzők! Azért vannak, hogy az ilyet megoldják és elsimítsák. Miért nem választottad azt az utat Alekszej? ~ Kérdésem inkább döbbenet melyet a fájdalom színez. Apu nem mesélt erről, ha megtette volna emlékeznék rá. S tapasztalatból tudom, hogy bár mindig örömmel és boldogsággal mutatott meg egy-egy képet az életéből mégsem olyan felhőtlen ha valaki nem is akarja azt, amivé lett. ~ Lehet, hogy céljai voltak... álmai, saját elképzelése az életről még ha az rövidebb is mint így... Család, gyerekek... ezt mind elvetted Tőle. ~ Nem vádaskodás, nem is számon kérés. Pusztán szavak, melyek halk dallamában keserűség cseng; Tapasztalat. Ha választhatok, ha akkor ott megtehetem. Inkább meghaltam volna, de nem volt. S bár megbékéltem vele, nem keresem minden áron a kiutat, megtettem a magam lépéseit és elfogadtam. Még nem tesz boldoggá. Viszont ezzel Kirill sok mindent megmagyarázott... Apu viselkedését az után, hogy a baleset volt. Miért volt olyan megértő, szemet hunyó anélkül, hogy megértette volna, hogy esetemben csak árt ezzel.*
~Pár évtized, Ashley, addigra kiölöd magadból teljesen, és soha többé nem szerzed vissza, mindig ott lesz benned a kétely. -fújtat egyet, nem tetszik neki ez a válasz. A félelem, a kudarcból számoló félelem az, ami ezt diktálja, és ez az, ami bárkit tévútra visz. Ösztönösen választana valamit, és az utolsó pillanatban visszatáncol, mert előbújik az Én, aki mégis másként dönt. Ez az életébe kerülhet, ahelyett, hogy használná, nem pedig elfojtaná, elnyomná magában. ~Nem, ha beletörődsz valamibe, akkor az azt jelenti, hogy sérelemként éled meg, nem megérted, csupán dacosan megvonod a vállad, mondván majd vége lesz egyszer. Gondolkodj előre, értsd meg, ne csak azt nézd, hogy a makacsság mit diktál. -a kamaszkori dac érezhető a kislány szavaiból, talán el is mosolyodna rajta, ha az ő olvasatában ez nem lenne hibás lépés. Natalaját és Nikolajt is arra tanította, hogy hosszú távon, előre gondolkodjanak, mint egy sakkjátszmában, ahol a nyitást követően az utolsó lépésig tudjanak mindent, hiszen a többség kiszámítható, nem tudnak meglepetést okozni. ~Amennyiben nekem is találsz, kérlek, majd tudasd velem, érdekel, mit ruházol rám. Természetesen, apád már ismeri, együtt vadásztak a múltkor. -micsoda becenév, Natalja ezt nem említette, de ha jobban belegondol, akkor nem áll messze tőle, illik rá. Vajon őt milyen névvel illetné? Kíváncsi, tényleg kíváncsi, főleg hogy az igazi érdekei mindenki előtt rejtve vannak. Miért is ne lehetne a jóságos nagyapa, aki törődik az unokájával, akit még életében ismerhet meg és láthat? Pontosan ezt teszi, és lopva tanítja, úgy, hogy az ne tűnjön tehernek. ~Fogalmazhatunk így is. Edwardot érdekelte ez a világ, az a tehetség, az a képesség ami benne rejlik, hiba lett volna nem a felszínre segíteni. Akkor nem gondoltam más lehetőségre, egészen más világ járta, mint itt, Ashley, ott nem olyan egyszerű az Őrzőkkel tárgyalni bármiről is. Túl sok volt a visszaélés a részükről, számukra többet jelentett egy-egy fajtánkbeli megölése, mint bármi más. Hozzájuk fordulok, nem emléket törölnek, hanem megölik. -emléktörlés akkor, a 18. században, nem volt kivitelezhető, nagyon ritkán fordult elő, többnyire mindenki meghalt, aki kitáncolt valamiből. Kényelmesebb volt így mindenkinek, az Őrzőknek, a farkasoknak, mindenkinek. Ezt megmagyarázni igen nehéz, aki akkor nem élt, annak fogalma sincs arról, milyen idők voltak, a könyvek nem adják vissza azt a hangulatot, illetve sok esetben hazudnak, ferdítenek. A fiát megölték volna, ez nem kétséges, ezt nem engedhette meg, pláne, hogy Victor őrült módjára követte az öccsével együtt. ~Így véled? Mi a helyzet veled, Ashley? Te akartad? Te szeretted volna? Vagy a haláltól mentett meg, ahogyan én tettem vele. Azokban az időkben nem volt túl sok választási lehetőség. Miután kimentettem a lopása okozta kellemetlenségből, új lehetőséget kapott. Mit tehetett volna két kar nélkül emberként? Halálra volt ítélve. -bármikor visszafordítható a kérdés, ha nincs megalapozott észérv, márpedig jelenleg nincs, hiszen Ashley sem önszántából lett az, ami. Edward pedig nem élte volna túl, ha hagyja, mások döntsenek a sorsáról két nyomorult hal miatt.
*A fújtatásra lehajtottam a fejem. Egyértelművé tette, hogy a Nagyapámnak nem tetszett a válaszom és a szavai sem kellettek volna, bár tény, hogy azok beszéltek is. Mindenesetre sosem szerettem csalódást okozni még ha nem is ismertem. Na igen, az elvárások amik annyi felé ágaznak néha már eltévedek az útvesztőben. De valahol csak keresztezik egymást... s megfogom találni ezt a pontot. Addig meg keresem és hagyom, hogy Atyám arra neveljen amilyennek lennem kell. Ő jobban tudja, hogy mi kell a kislánynak mint én. Elvégre... neki háromszáz éve van. Nekem csak pár hónapom. A beletörődésre vicsorra húzódott a pofám, ami egy mosoly akart volna lenni Alekszej szavaira.* ~ A kettő nem feltétlen jár külön. Tényleg megértem, tudom miért van rá szükség. Csak pusztán, nem értek egyet s mivel ez így van, csak megvonom a vállam és beletörődök. Az idióta makacsságomról már letettem. ~ Legalábbis a veszélyes fajtáról mindenképpen. De be kell látni, hogy azért van ami nem vész el, de csak felkel hívni a figyelmem, hogy hello ez nem így van aztán lejjebb adom én. Már nem akarom mindenáron az igazam bizonygatni. Kis lépés a haladás útján, de valahol el kell indulni. A becenevekre ha lehetne sunyin mosolyognék, de nem tudok ebben a formában. Csak a hangom árulkodhat erről.* ~ Rendben, ha találok akkor megmondom. De aztán nem megsértődni. Az ilyen beceneveket nem épp kedvességből kapják az emberek. ~ A farkasok sem. Tök mindegy, hogy hova tartozik. Nyilván Nat sem azért kapta mert annyira szeretem azt a mese karaktert. De hát istenem, az vesse rám az első követ aki nem adott még ilyen neveket senkinek. DE ahogy az őrzőkről kezd el beszélni, hogy annak idején mi volt. Nem, nem azt mondom, hogy hazudik csak azt, hogy nem tudom elhinni. Pofám meg is ingatom mely egyértelművé teszi ezt számára.* ~ Minden jóban ott a rossz. De ennyire romlott egyetlen társaság sem lehet... Sem farkas, sem ember... őrző meg végképp nem. Felesküdnek akár csak az orvosok, jogászok. Az eskű, az ígéret pedig szent. ~ Legalábbis annak kell lennie. Az őrzők pedig nem fogadnak köreikbe velejéig romlott embereket. Visszaélés során megvonják vagy kivégzik a delikvenst. Én ezt tanultam, ezért voltam olyan, amilyen. Oda tartottam, oda vágytam. S azt hiszem, az őrzőkbe vetet hitem sosem inog meg csak azért mert valaki mást mond. Látnom, tapasztalnom kell. De persze erre nem fog sor kerülni, mert ilyen nem létezik. Naiv vagyok? Inkább csak kitartó... rengeteget hallottam a társaságról, arról, hogy milyenek... ebben éltem, ezt tanultam. Ide tartozott és tartozik is Steve. S bár a kapcsolatunk megromlott, attól még mindig is őszinte volt velem és nem kendőzte el a szomorú valóságot sem. De ilyet... ilyet Ő sem mesélt. S annyira megvoltam győződve erről, hogy energiáim kissé dühödten ugrottak meg s mentális hangom is morgósabb volt, mint alapból. Egy újabb szösszenet ami kimaradt Apu életéből. Karok nélkül? Azt még én is tudtam – hála a történelem óráknak -, hogy a lopást mivel bűntették. DE ahogy Kirill visszakérdez csak a fejem hajtottam le.* ~ Oké, jogos. Én sem akartam és ha választhatok... akkor, ott... a halált választottam volna. ~ Ez sosem volt kérdés számomra és aki ismert annak sem lehetett. Kirill pedig maximum a belőlem áradó érzésekből tudhatja, hogy ez így van. Még utána is sokáig csak ezt akartam. Nem tudtam elképzelni másik, egy farkas életet. Távol az őrzők világától. Most már igen, de akkor ott nem létezett semmi más számomra. Hogy bánom-e, hogy így történt? Már nem. De Apu vajon mit választott volna? Igen, ez a kérdés foglalkoztatott jelenleg és ragadta el a gondolataim miközben lassan sétáltam és a hegy felé vettem az irányt, vissza a falkaterület felé. Nem siettem el, valahogy jó volt Alekszejjel lenni. Bár nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért. * ~ TE akartad? ~
Érdekes kis nőstény az unokája, makacs, dacos, harcias amazon típus, aki jelenleg még fejjel rohan a falnak, mert ő tudja a tutit. Amibe beletörődik, az ideiglenes, nem tett le semmiről sem, csak háttérbe szorította, miután megégette magát párszor. ~Tévedés, kis hölgy, attól, mert beletörődsz valamibe, az nem jelenti azt, lemondtál bizonyos dolgokról, csak egy elnyomott dac teszi. Ugyan-ugyan. Amit elmondtál, a vállvonásod éppen azt mutatja, hogy csak parkolópályára helyezted, valamit már átgondolsz, viszont sok esetben nem engedsz. Ezzel aztán semmi baj nincsen, Ashley, de kérlek, hagy apádat, hogy tegye a dolgát. -lehetne, hangosan nevetne, a kis kölyök ahogyan bizonygatja az igazát, tulajdonképpen zabálnivaló. Kamasz, vagy miként nevezik most ezt a korszakot, nos, az unokája az, bizony, hogy az. Mulattató, ahogy most saját magát győzködi arról, hogy ő megunta, hagyja, legyen az, aminek lennie kell, ám ez nem olyan egyszerű. ~Sértődni nem szokásom, aztán ha a koromra való tekintettel aggatnál rám valamit, akkor legyél szíves mellékelj hozzá sétabotot is, hogy teljes legyen a kép. -horkantása jelzi, ez volt a nevetés, kíváncsian várja, milyen nevet fog ráaggatni Ashley majd, de ha Natalja a Sziamiau, akkor még a Hókuszpókot is megkaphatja, bár nem kopaszodik, nem fekete a haja, és nem is őszes. Fennakadni egy gúnyneven pedig nem fog, gyerekes szórakozás, ami nem nyom sokat a latba, elviselhető kategória, és ha az unokájának ez a kedvenc elfoglaltsága, ám legyen. ~Ó, fogalmad sincs arról, mik mentek Oroszországban, hány farkast láttam úgy elhullani, hogy bűne nem volt, hacsak nem az, hogy azzá lett, ami, és esetleg néhány szófoszlányból úgy ítélték meg, nem akarja az egészet. Láttam elhullani ártatlanul őket, Ashley. Az Őrzők egy idő után megtizedelték az állományunkat, hogy ne jelenthessünk rájuk veszélyt, mintha mindig is azon lettünk volna, hogy ellenük menjünk. Értelmetlen mészárlások folytak, beállítva úgy, hogy az illető hirtelen megőrült, meg kellett állítani. -A 18. század más világ volt, az ő hazája nem volt kíméletes senkivel sem, soha. A zord valóság egészen más, mint az a kép, amit lefestenek mindenki előtt. Igazat beszél, és ezt még megjátszania sem kell most, Oroszország kíméletlen vidék volt akkoriban, nem nagyon tűrték meg a renitenseket, azokat, akik meggondolták magukat, vagy bűntettet követtek el. ~Miért? Félted az ismeretlent? Úgy véled, hogy az lett volna a lehető legjobb a számodra? Apád megmentett, és hidd el, nagyon jól tette, a halál semmit nem oldott volna meg, csupán eldobtad volna magadtól a lehetőséget. Kár lett volna érte, Ashley, ígéretes növendék vagy. -mind ezt mondják kölyökként, szinte mind, míg a befektetett munka ára meg nem térül, sosem gondolkodnak előre, sosem terveznek, a kimondott nagy szavak, az álmok többnyire azok is maradnak. Micsoda kifordult társadalom ez, elkorcsosult emberi példányokkal, hihetetlen. Megrázza a fejét, rosszul hallotta az előbb, amit Ashley mondott, olyan nincs, hogy a halálba menekülni a gyötrelem elől. Fújtat egyet és hirtelen oldalba löki az unokáját, játékosan, de jelzés értékűen. ~Azt hiszem igen, bár régen volt. Victor volt az, aki mosolyt tudott csalni ismét az arcomra, miután a nevelőm meghalt, és amikor megismerhettem ezt a világot, akartam, igen, akartam. Tetszett az a misztikum, ami körbelengte, a nagy család, falka lehetősége, a szabadság, amit hercegként nem igazán élhettem át. -megáll séta közben, szép emlékek ezek, a pofáján is látszik, szívesen beszél róla. Hogyne akarta volna ezt az egészet, amikor megtudta, miről van szó, a hosszú élet lehetősége, az erő, és minden más, amit ez a létforma adhatott neki. Akkor is tudta, mit akar, és beteljesítette, amit kisgyermekként kimondott és ígért. Ismerik a nevét, és a hatalma nagyobb, mint bármelyik cáré, aki csak uralkodott.
Mindössze pár napja érkeztem, megmondani pontosan nem is tudnám, mert az elmúlt napok eseménydúsan teltek. Legalábbis számomra már az elég érdekfeszítő volt, hogy bejártam a várost és igyekeztem turista módjára feltérképezni a helyet. Valószínűleg hosszabb ideig fogunk itt maradni, akkor nem árt, ha megvan a helyismeretem. Na de ami ma került végre napirendi pontra, az az erdő feltérképezése. Igaz, hogy az első utam is szinte ide vezetett, bár akkor célirányosan mentem az egyik tisztás felé és mit ad Isten, pont akkor és ott futottam össze Biisával. Ilyen szerencsében is régen volt részem. Ma viszont kicsit másképp járom az erdei sövényeket, végre szabadjára engedhettem a bundásomat. Visszatérő gyermekként rohantam a fák között és tényleg olyan érzésem volt, mintha az erdő is régi ismerősként köszöntene.. Éreztem a simogató ágakat, melyek bundámba kapnak, a talpam alatt ropogó havat, a pofámba csapó szelet, én pedig csak török előre és előre, megállíthatatlanul, mint akit űznek, mint aki az életéért rohan, holott.. Holott csak élvezem minden egyes pillanatát. Otthon vagyok és imádom. Hiányzott, rettentően hiányzott. Mélyen szívom magamba a friss, hideg erdei levegőt, az orromból előtörő leheletem pedig fehér felhőkként indulnak útjukra, hogy aztán elenyésszenek az éterben. Mennyire hiányzott, egek, csak most érzem igazán. Persze régebben is rohangáltam erdőkben, de ez most más.. ez most.. ez most az Otthonom, ez az erdő az enyém, a miénk és én, mi pedig az övé vagyunk. Ínycsiklandó illat kúszik az orromba és amint felfogom, mit érzek, lassítok a lépteimen, egyrészt nem akarok nagy hangzavart csapni, másrészt meg a becserkészés nálam nem úgy működik, hogy egyből rárontok. Óvatosan, csendben, nyugodtan.. A bundám színe tökéletesen olvad bele a téli tájba, egyedül az élénken csillanó karmazsinok, amik kiviláglanak a fehérségből. Éhes vagyok, prédára vadászom, szándékom erős és nem fogok tágítani. A szarvas az enyém, pillanatok kérdése, hogy a vérét is érezzem a számban. Lapulok a bokrok között, kúszva közelítem meg a vizet kereső állatot, persze előtte úgy igyekeztem helyezkedni, hogy egy esetleges széllökés nehogy felé sodorja a szagomat. Várok, kivárom a tökéletes pillanatot, amikor is rátalál a vízre, pontosan akkor fogok előtörni…
Olyan, mintha egy ragacsos, bűzlő, fekete kátrányburkon verekedtem volna át magam, mintha a saját bőrömet kellett volna széttépnem belülről, kifordítani önmagam, hogy... magam lehessek. Törő csontok, feszülő inak-izmok, mélyről feltörő hörgő morgás, ahogy a hóban négykézláb térdeltem. A hideg, nem rég hullott hóban, aminek mintha minden pelyhét külön-külön érezhettem volna. Szemem karmazsin színbe váltott, farkas mivoltom úgy tört elő belőlem, ahogyan azt hosszan szunnyadás után vártam. Tényleg úgy éreztem, hogy a bennem élő vadállat, a bőröm alatt zubogó erő egy szempillantás alatt széttép, miközben minden porcikámat átjárta a boldogság. Ez az alakom a régi. Ez az alak az enyém, az igazi, ősi, hamisítatlan valóm. Ez vagyok valójában, ezt nem veheti el tőlem senki és semmi. A csupán pár napja megesett feltámadásom óta most először érzem azt, hogy tényleg én vagyok az, tényleg én tértem vissza az élők közé, én: Sangilak, a vérfarkas, Alignak fia, a farkasok legerősebbje, Saaristóék védelmezője, a féktelen fenevad, aki kapott még egy esélyt az élettől. A szellemektől. A helyi protektorátustól. Medve méretű, fehér és ezüst színben játszó bundájú farkasként álltam a fák között. Kedvem lett volna üvölteni, jelezve, hogy igen, itt vagyok, élek! Csakhogy az elmúlt napokban épp elégszer dobtam le a pajzsom teljesen ahhoz, hogy többször kockáztassam a lebukásom, mint egyébként egészséges volna, így ellenálltam a kísértésnek és egyszerűen csak futásnak eredtem. Eleinte csak kocogtam, aztán már rohantam, hogy a saját lábaimon is újra felfedezzem mindazokat a helyeket, ahol korábban csak Sakari társaságában voltam. Beszívtam az erdő illatát, élveztem, ahogy mancsom a hóba süpped, ahogy fújtatva veszek levegőt, s egy pillanatra se fáradtam el. Úgy futottam, mintha mindent elhagytam volna, csak én vagyok és az erdő, én és az élet, amit csak most, ebben a formámban éreztem meg igazán. Azt édes, rég elfeledett ízt, ami olyan szívbemarkolóan jó volt, hogy sírtam volna, ha tudok. Emlékek sokasága tódult fel bennem, ahogy az ismerős vidéken tettem meg a métereket, de nem tiltakoztam ellenük, akár kedvesek, akár keserűek voltak. Járjanak csak át... Annyira sikerült átjárniuk, hogy szinte teljesen kizártam a környezetem, eleget láttam, most érezni akartam. Így fordulhatott elő, hogy nyílegyenesen belerohantam egy vadászatba, nem volt kérdéses, hogy cseppet sem lopakodó, óvatos közeledtemre a szarvas a szívinfarktus szélén táncolva úgy menekült el, mint amit puskából lőttek ki. nem értettem egy pillanatra, hogy tőlem riadt meg és hogy más valaki lesben állva várta a megfelelő pillanatot az elejtésére, ettől függetlenül megtorpantam és körbenéztem. Termetesen és feltűnőbb "préda" voltam egy szarvasnál, az biztos. A levegőbe szimatoltam, valamelyest leengedtem a pajzsom, hogy energiáimmal is körbenézhessek, s amint rátaláltam a másikra, már fordultam is felé. ~ Yee? Eeyee... ~ meglódultam felé...
Már éppen indulnék meg a szarvas felé, izmaim ugrásra készek, amikor az állat felkapja a fejét, én is meghallom a vad csörtetést, mintha egy elefánt közeledne. A legrosszabb az egészben, hogy nem is valahol messze zakatol el, hanem egyenesen beletrappol a vadászatomba, amiért legszívesebben olyan maflás adnék neki, hogy a fa adná a másikat. Dühösen morrantok is, vicsorogva nyomom ki magam állásba, amikor látom, hogy a behemót megáll, a szarvasom viszont amilyen gyorsan csak tud, eliszkol. Pompás.. Nem érdekel, mekkora hatalmas farkasba botlottam, vagy éppen ő botlott belém, én ezt akkor sem fogom annyiban hagyni, velem senki ne szórakoz… ~ San..? ~ Amint hagyom, hogy az energiái körbejárjanak és én is engedek a sajátomból, egyből leesik a dolog. Tudhattam volna, már első ránézésre is, hiszen még életemben nem láttam ilyen méretes példányt, mint a nagyobbik öcsém bundás alakja. A vicsor leolvad a képemről, a morgásom megszűnik, enyhén félredöntött fejjel pillantok a másikra, amikor viszont ő egyből száguldani kezd felém. ~Sangilak! ~ Szinte felér egy felkiáltással a szavam, ha egy farkas vághat ijedt arckifejezést, akkor én most tutira megteszem, mert eléggé félelmetes, ahogyan a medve méretű bátyád rohan feléd, te pedig hangyának érzed magad mellette. Nem fogok elfutni, vagy félreugrani előle, nem is lenne időm, csupán hátrálok pár lépést, mintha ezzel késleltetni szeretném a saját kilapulásomat, bár az a pár pillanat már semmit nem számít ilyen helyzetben. Kilapulok-e, vagy sem, nem tudom, de az tuti, ha rám ugrik, netán eltarol, nem fogok felállni egy könnyen, addig legalábbis biztosan nem, amíg rajtam terpeszkedik. Mindenesetre igyekszem játékosan elkapni a fogaimmal, vagy éppen végignyalni a képén, ha esetleg úgy érünk földet, egy a lényeg, örülök, hogy látom. Egek, naná, hogy örülök! Hiszen.. meghalt és akkor ezek szerint ő is visszatért. Ha csak nem álmodom. De nem, ahhoz túlságosan erős és fájdalmas élmény volt az első találkozás. Amint vége a kis „civakodásnak”, én is abbahagyom a képen nyalogatást és a harapdálását, ha kellőképpen lenyugszunk és már ő sem izeg-mozog, akkor szólalok csak meg. ~ Ugye tudod, hogy elijesztetted az ebédemet? ~ Egyértelmű, hogy ilyen mondattal indítok, a csodálkozás, hogy ismét látjuk egymást ráér később is. Elvégre az ilyenekkel sokkal könnyebben fel tudjuk eleveníteni a régi időket, hiszen régebben is mindig ezt csináltuk; szívtuk egymás vérét. Vagyis inkább San szívta az enyémet, én pedig tűrtem. Mindenesetre a hangom kellőképpen biztosíthatja afelől, hogy iszonyatosan örülök a viszontlátásnak, még akkor is, ha szépen bele lettem passzírozva a földbe.
Hol érdekelt az engem, mennyire riasztó lehetett, hogy egy csöppségnek egyáltalán nem nevezhető farkas rohant felé - alias én -, hogy letarolja? Sehol. Jó ideje nem volt szükségem arra, hogy méret- és erőkülönbségekbe gondoljak bele, így ezúttal se nagyon tettem. A nővérem az. Az én drága, kedves nővérem, próbálja valaki az utamat állni, többé semmit se fog tenni, azt garantálom! ~ Eeyee! ~ ugrottam, és ledöntöttem örömömben, esélyt sem hagytam neki ellenállásra. Újra gyereknek éreztem magam, aki büszke rá, hogy megmutathatja a testvérének, hogy sikerült elejtenie egy-egy kis állatot, vagy épp győztesen került ki egy-egy gyerekek közti civódásból. Vagy épp azért éreztem elégedettséget már farkasként, mert megvédtem őt. Senki nem bánthatja, senkinek nem hagyom, amíg élek, amíg vagyok, nem teheti senki! ~ Hiányoztál ~ dörgöltem fejemet az övének, halkan nyüszítve, mialatt farkamat vadul csóváltam, hogy egész farom mozgott tőle. ~ Ó, a szellemekre, de mennyire... Próbáltam nem agyonnyomni, ám amíg az öröm első hulláma nem csitult, nem gurultam le róla, csak örömmel fogadtam, ahogy pofán nyalt és harapdált, míg én orromat a bundájába fúrva böködtem, mint egy kölyök. Épp csak nem kérdezgettem, hogy ugye még mindig szeretsz, ugye hiányoltál, ugye nem mész már sehova, ugye nem csak képzelődöm, ugye... ugye megbocsátod, hogy olyan öntelt, arrogáns és elkorcsosult voltam... Az oldalamra dőltem - csak úgy döngött alattam a föld -, hogy ne végezze matricaként, majd hemperegni kezdtem a hóban a hátamon, mint aki rettenetesen elégedett a teljesítményével. Ebéd elzargatva, Yee megtalálva, s mivel nincs ebéd, így csak rám figyel, hát nem nagyszerű? ~ Látod, ha étterembe járnál, ott nem lenne ilyenre gondod. ~ Természetesen tudtam én, milyen lenne farkasként kizárólag étterembe járni, és megvonnia magát a vadászat gyönyörétől, ám tőlem ez volt a minimum. ~ Szerintem amúgy sikerült úgy ráijesztenem, hogy már meghalt szívinfarktusban. ~ Mancsaimmal az ég felé kalimpáltam. ~ De nézd, milyen nagy vadat kaptál helyette ~ csóváltam még mindig a farkam, így pedig a havat is ide-oda kotortam vele, némileg Yee-re is jutott, de északiak vagyunk, túléli. ~ Megengedem, hogy megegyél ~ néztem rá, nyüsszentve egyet, majd felé nyújtottam a fejem és pofán nyaltam.
Kezdőlap
