Istenem, mennyire hálás vagyok, amiért nem egy a felelőtlen kiskölykök közül, és képes hallgatni a jó szóra, vagy csupán megadni magát a szelíd erőszaknak. Úgy hiszem, a lényeg szempontjából mindez most mellékes, nekem csupán az számít, hogy mellettem lépked, s nem loholnom kell utána azon aggódva, mégis hogy a bánatba fogunk visszatalálni az ösvényre. Nem szokásom túlparázni a dolgokat, de Cathynek fogalma sem lehet róla, hogy milyen fenevadak portyázhatnak erre… Nem is szeretném, hogy megtudja, nincs szüksége erre a nehéz, sorsfordító információra, mi vagy halált hoz, vagy elsöpör mindent, amit addig az életről hitt az ember. Velem legalábbis így volt, sőt, első alkalommal nem is voltam hajlandó elfogadni, és inkább törölték az emlékeimet. Istenem, hogy mekkora hiba volt, végtelenül bánom már mostanra. Karcolok, az egyszerűség kedvéért mindenhová egy háromszöget, nem piros ugyan, de viszonylag egyszerű ábra, így gyorsan megvagyok velük, Cathynek sem kell feszengenie, hogy lemaradunk valamiről. Én ugyan nem látom, amit ő, de azt nagyon is értem, hogy valamiféle okból kifolyólag rendkívül sürgős neki. Szerencsére nem kell többet erőszakoskodnom, hisz nem akarja kihúzni a kis kacsóját a kezemből, ami bevallom, mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés. Nem tudom, hogy számolnék el a Protektorátus, de főként Mandy előtt, hogyha elveszíteném a kislányt. Még a saját szememben is égbekiáltó hiba volna. A pataknál megtorpanok, Cathyre nézek, és egy mély sóhaj után kérdezek is. - Kitalálom… itt át kell mennünk, ugye? Sajnos most nem pozitívan csalódom, hiszen a válasz erre csakis igen lehet, a köveket látom, bár biztonságosnak nem tartom őket. Ráadásként még meg is bököd egyet, amire felszaladnak a szemöldökeim. - Hát ez szuper. Jó, figyelj, akkor megyek előre, te fogd meg ezt… Nyomom a kezébe a hátizsákom zsinórját, amivel a külső zsebet lehet meghúzni. - …és húzd meg, ha rossz helyre akarnék lépni. Ha esnék, ami az esetemben több mint valószínű, halál béna tudok lenni, esküszöm, akkor persze engedd el, nehogy velem ess. Iszonyatosan hideg lehet a víz. Oké? Azzal elindulok, és bár gőzöm sincs, honnan tudja, hová lehet lépni, de elég hamar kiderül, hogy igenis tudja, így jó eséllyel viszonylag hamar át is érünk a túlpartra mindenféle gond nélkül, aztán folytathatjuk az utat, részemről én közben továbbra is vésem a jeleket a fákba. Egyébként némileg kíváncsi lettem mostanra, merre is van az arra, de sokkal inkább színezte aggodalom az aurámat, mert nem voltam benne biztos, hogy a kislány készen áll erre...
Eszembe nem jutott volna ilyen mód jeleket hagyni, hiszen szükségem sincs rá, tudom az utat. Vagyis úgy hiszem tudom, vagy nem tudom, de honnan tudom? Ez az, ami megrémiszt. Valahonnan minden egyes fűszál, minden fa, melybe Naomi háromszöget karcol olyan, mintha régi barátom lenne, pedig sosem láttam őket eddig. Vagy igen? Fogom a kezét, el nem eresztem. A félelem egyre erősebb ahogy közeledem ahhoz a helyhez, amit meg kell lelnem, de azt sem tudom mi is az. -Gyere kicsim, ne maradj le túlzottan – így a fekete hajú nő és én engedelmesen követem, Nonót a helyes irányba húzva. A patakon a látomás légiesen átsiklik és az én ötletem is eljutott Naomiig. Engedelmesen megmarkolom a hátizsák zsinórját és ennek segítségével vezetem. Most nem kicsit vagyok büszke magamra, kiérdemeltem egy felnőtt bizalmát. A magam fajta néma dilinyósra semmit sem bíznak rá, Nonó ezzel szemben nem csak az útmutatást adta a kezembe, hanem saját testi épségét, sőt a víz hidegsége és a sziklák élessége miatt talán az életét is. ~Betty, most ne szólj, nagyon kell koncentrálnom!~ A rongybabám szót fogad nekem, egy mukk sem jön ki belőle. Talán ennek hála, de sikerrel vesszük az akadályt. Egy büszke mosoly, ennyi jut nekem a földi gondolatokból, de a látomás hamar visszatér és újra megindulok befelé az erdőbe. Persze megmarkolom Nonó kezét és magammal húzom, ugyan nem erősen. Kétszáz egynéhány lépés az én mércémmel és az ösvény kettéválik. Balra viszonylag sima az út, jobb felé azonban egy jó kis hegymenet vár ránk. Persze a nehezebbik út lesz a jó út, hiszen a fekete asszony ott integet pár méterre előttem. Elvarázsoltan követem, persze hagyok időt jeleket rajzolni. Te jó ég, csak most jut eszembe, hogy van nálam zsírkréta, pont akkor mikor már nincsen rá szükség. Elértünk valami... nem is tudom mi ez, úgy néz ki mintha egy vastag kötél lenne kifeszítve fától fáig. Zöld és puha fogású. Moha nőtte be az évek alatt. Az ösvény a mentén vezet és még talán kapaszkodónak is megteszi. Nonóra pillantok, hogy most már könnyebb lesz.... de mitől tart ennyire? Lelkének kivetülése olyan kék, amilyet talán még életemben nem láttam. Szerencse, hogy a fák lombja takarja az eget, mert ha ezt meglátná, hogy szikrázó kéksége szégyenkezve elbújhat kísérőm aurája mellett, biztosan soha többé nem látnánk a nappali égboltot. Hogyan nyugtassam meg? Nem tudom, honnan is tudhatnám, hiszen minden méterrel, minden egyes tyúklépéssel én is egyre jobban félek. A kifeszített kötélnek vége szakad, amikor a terep is simábbá válik. Talán most oda kellene adnom Naominak a zsírkrétákat jelölni, de mi van ott? Valami fény? Igen, egy szép tisztás, pihe-puha zöld fűvel. És a fekete hajó nő is ott van. Integet felém, de megváltozott. Nincs már arcán kedves mosoly, mint eddig. Te jó ég, szörnyen félek. Talán most kellene visszafordulni? Még mit nem, ha már idáig eljöttünk. Nyakamba kapom a lábaim és irány a tisztás, ahol....... Lábaim a földbe gyökereztek. A nő alakja már sehol nincs. Csak egy magányos rom. Egy évekkel ezelőtt kiégett ház. Legalábbis Nonó minden bizonnyal ezt látja. De én mást látok ebben a pillanatban. Az egeket nyaldosó vörös nyelvek és égbe törő füstoszlop. Arcom bőrét szinte égeti a tűz és érzem a szagot is. Édeskés és egyben savanyú füst illata. A faházé és perzselődő húsé. Megszűnik körülöttem minden és mindenki. Bettyt is elejtem és térdre rogyok. Zokogok, ugyan nem tudom miért, de zokogok.
Meg sem fordul a fejemben, hogy ne bízhatnám magam Cathyre, nem tudom, valahogy én általában nem feltételezek rosszat az emberekről. Tudom, hogy vannak, velem is történt már nem egyszer elég kellemetlen eset, de attól még nem kell kivetítenem mindenkire, nem volna sem fair, sem felnőtt hozzáállás. Bármilyen szörnyűségeken is mentem keresztül, rájöttem, hogy nem szabad feladnom, máskülönben semmi értelme. Elmondani sem tudnám, mennyire haragszom magamra azért, amiért azt mondtam Alignaknak, öljön meg, csak legyen végre vége. Szánalmasan gyenge voltam akkor… Szerencsére nem is történik semmi kellemetlen, nem fürdök le, Cathy is megvan, szóval egy pillanatra szép az élet. Utána már indulunk is tovább, folytatom a fákba vésést, szerencsére egyre gyorsabb vagyok, hiszen épp eleget gyakoroltam az elmúlt percek csokrában. A hegymenet nem hiányzik most nekem, de ha a kislány bírja, nekem is muszáj, nem lehetek puhány. Egyébként is edzek minden nap, nehogy már ne menjen… nem, itt inkább arról van szó, hogy egyáltalán nem vágyom megtudni, hová tartunk, minden idegszálam visszafelé húzna, tudom, hogy ez veszélyt jelent. Hogy milyen neműt, arról gőzöm sincs, azonban megígértem, hogy követem, ha véshetem a jeleket. Így hát nem csinálok popsit a számból, megyünk… - Menj csak, követlek, kapaszkodj erősen, szerintem úgy azért egyszerűbb lesz feljutni. Leginkább azért megyek mögötte, mert talán így el tudnám kapni, ha le akarna gurulni nekem. Minden eshetőségre fel kell készülni. Tudom, hogy ez lehetetlen, mert nagyon sok olyan dolog van, amivel nem tudunk számolni, hisz eszünkbe sem jut, de az egyszerűbb fizikai dolgokkal azért képben vagyok. Arra azonban szerintem senki sem lehet felkészülve, ami odafenn éri Cathyt. Én romokat látok, azt eddig sem volt nehéz kitalálnom, hogy tudja, hová jövünk, tehát a hely számára rendkívül fontos, még azt is meg merném kockáztatni, hogy egykor itt lakott. Leégett… Mi történhetett? S ha Cathy itt lakott, miként élte túl? Bevallom, ötletem sincs eme kérdést illetően, és nem is tartanám okos dolognak most faggatózni. Annyira vagyok képes, hogy leguggolok mellé, és ölelésembe vonom a zokogástól rázkódó kis testet. Akkor már látom, amit ő, szinte érzem, miként fojtogat bennünket a tűz, mely lassan elemészti egy élet munkáját, tönkreteszi a fiatalabb generáció jövőjét. Hagyom elillanni a fájdalmas látomást… de csak a sajátomat vagyok képes elengedni, a kislányét nem. Jaj, drága Cathy, úgy sajnálom… nem kellett volna megengednem. - Cssss… cssss… Duruzsolom halkan a fülébe, és elkezdek énekelni, csendesen, alig hallhatóan, de kristálytisztán, egyszerű, bájos gyerekdal, szívet melengetően kedves, bájos. Nem tudom, segíthet-e, de meg kell próbálnom. S ebben a szent pillanatban megfogadom, hogyha egy kilenc éves kislány képes volt szembenézni a múltjával, én is képes leszek. Megkeresem Connort…
*Két könnycsepp között Cathy fejében..... és talán Nonóéban*
-Egészségedre Beni-kacsa! Ízlett a vacsora? - csipog a barna hajú kislány amint megtörli a méretben vele majdnem megegyező plüss Donald kacsa csőrét egy papír szalvétával. Ez a kisded.... szakasztott olyan, mint én vagyok.... kísértetiesen hasonlít rám, csak pár évvel kisebb. Ugyan azok a szemek, a mozdulatok. Félelmetes a látvány, biztosan álmodom. Persze, hogy álmodom hiszen az egész jelenet, mintha néző lennék egy szinházban. Nem tudom irányítani mit tegyen a kislány, mit tegyek én, biztosan csak egy álom. -Brrrr... hideg van. Te nem fázol Beni-kacsa? Na várj csak, melegedjünk meg. - a kisded a kandallóhoz vonszolja a kacsát. Leül mellé és pár pillanatig bámulja a tüzet, hogy azán felpattanjon és egy apró takaróval térjen vissza. -Így ni Beni-kacsa. Most szépen megmelegszünk, aztá.... -Kicsim!!! - hallatszik egy felnőtt nő hangja a távolból. - a nővéreid már az ágyban vannak! Ideje lefeküdni! -Máris ott vagyok anyukám! - kiáltja vissza a kicsi, de már lohol is felfelé az emeletre a plüss kacsát hátrahagyva. Kettesével veszi a lépcsőfokokat és igen hamar felér az emeleti folyosóra. A harmadik ajtó az övé, amelyiken egy hatalmas cica-rajz van kifüggesztve. Anyukája már az ajtóban várja és együtt lépnek be a pici ám igen otthonos helységbe. Minden falon állatok rajzai, az anyuka megveti az ágyat míg a kicsi átöltözik. Az ágyba fekteti gyermekét, majd betakarja, hogy a kicsinek csak a pofija látszik ki. -Aludj kicsikém, szép álmokat! -Anyu.. holnap, Becky szülinapjára.... készíthetem én a süteményt? -Persze kedves! Ha most alszol!
****
-Kelj fel! rázza a kislányt édesanyja. Hangja inkább rémült, mint haragos homlokán ezer és egy izzadtságcsepp. Az egész szobában sűrű füst gomolyog, szinte látni sem lehet semmit. -Mi a baaaj anyuukáá.. -Sietnünk kell drágaságom! Ezt terítsd magadra most... - nyomja a gyerek kezébe a bevizezett törölközőt. Most is mosolyog, mintha legalábbis egy jó játékra invitálná gyermekét, pedig közel sem erről van szó. Az alsó szintek már lángokban állnak. A fa építmény hangos ropogással és csattogással adja meg magát a tűz hatalmának, aki mesebeli démonként emészti fel kínzóan lassan az összes gerendát, ajtókat, mindent. Az anya a folyosón terelgeti a törölközőbe csavart kislányt, kerülgetve az idő közben az emeletet is elérő lángokat. A hosszúkás helység végén egy ablak. A kilincshez nyúl, majd azonnal el is kapja a kezét. Tűzforró a fémdarab, de ki kell nyitnia az ablakot. Nagy levegő és egy lemondó sóhaj, majd újra rámarkol a kilincsre, nyelvét harapva, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól. Az ablak enged és kitárul, mögötte jó öt méter mélység. -Ugornod kell szentem! Most szabad! - biztatja a kicsit, aki az egyre csípősebb és egyben édeskés sülthús szagot árasztó füsttől jócskán meg van rémülve. -Félek anyu! Nagyon félek! -Ne félj kicsim, most szépen leugrasz és elfutsz a fákig. Ha odaértél számolj el ötszázig, én addig megnézem mi tart eddig a nővéreidnek. Ha ötszáznál nem érünk oda.... akkor indulj el le a hegyről. Akkor az útnál találkozunk! De siess..... - egy gerenda reccsenése adta meg a hangot, amint az édesanya kidobta legkisebb gyermekét az ablakon. Hogy miért nem ugrott utána és miért tért vissza a lángnyelvek közé? Nem tudhatom. A kicsi, aki szakasztott úgy festett, mint én szót fogadott. A fáknál elszámolt ötszázig, majd újra ötszázig. Anyukája nem ért oda hozzá....
****
A gyerekdal és Naomi ölelése. Emlékszem erre a dalra. A fekete hajú asszony is énekelte ezt a kedves kis dalocskát. Hogy ki? Milyen asszony? Miért gondoltam erre? ~Betty? Te tudod miről beszélek? Kicsit elkalandoztam. Na mindegy, válasszunk egy útvonalat.~ Kinyitom a szemem, amely kissé nehezen megy, talán az imént hullatott könnyek miatt, de sírtam volna? Miért sírtam? Körbe pillantok és..... ~Hol vagyok?~ hangzik a költői kérdés. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Naomival egy nagy tábla előtt állunk és az én tisztem kiválasztani az útvonalat, ahol majd túrázni fogunk. E helyett egy tisztáson vagyok térdeim a puha fűbe fúródva. Naomi ölelésében és dúdol valami nagyon szépet. De hogy kerültünk ide? Elaludtam és a hátán hozott? Kissé eltolom magamtól csak annyira, hogy tekintetem megkereshesse az övét. Kérdőn nézek rá, hiszen ha valaki tudhatja, hogy mi történt most, az Ő, senki más.
Nem szeretem ezt, sosem szerettem az elmémben felbukkanó képek hadát, egykor azt hittem, hogy csak a fantáziám szüli őket, aztán kezdtem biztosra menni abban a tekintetben, hogy van némi közük a valósághoz. A farkas hozta virágnak volt. A csóknak viszont már nem. Fogalmam sincs, most mi ebből a valóság, és mi nem, de abban biztos vagyok, hogy erről beszélnem kell Mandyvel. Már a kacsánál látom, mi lesz a probléma, és a szívem szakad belé, szegény kicsit Cathy, különösen kegyetlen a sors, hogy pont az élte túl ezt a szörnyűséget, akinek a figyelmetlenségéből adódott. Ringatom, érzem, hogy nincs itt, máshol jár, s bár kívülről figyelem, segíteni a múlton már nem tudok. Ezek a pillanatok nem másíthatók meg, ugyanúgy igazak lesznek holnap és a jövő hónapban is, miként igazak és valósak ma. Apró sóhaj lök párafelhőt ajkaimból, simogatom a haját, szeretném, ha vége lenne, ha nem kellene megint újra átélnie ezeket a pillanatokat. El tudom képzelni mennyire szörnyen érezném magam, ha még egyszer az életben látnom kellene, miként viszik el tőlem Mayát. Már a puszta gondolat is elég ahhoz, hogy csillogni kezdjen tekintem a könnyektől, de igyekszem visszanyelni őket. Szegénykémnek nem kell látnia, hogy valami mennyire megvisel, épp elég a saját baja is. Tudom, hogy édesanyja feláldozta az életét a gyermekeiért, de melyik anya tenne ugyan másként? Nem élhetett volna tovább abban a tudatban, hogy a másik két lányát hagyta meghalni. Meg tudom érteni… Cathy azonban így egyedül maradt, és mostanáig nem is emlékezett erre az egészre. Istenem… Mikor kinyitja a szemét, nem látom benne a felismerést, a képek elillantak, s úgy tűnik, azokkal együtt az emlékei is. Szomorú, nehéz szívvel pillantok le rá, tenyereim zárójelébe ölelve kicsi arcán, és csókolom homlokon. Nem most, kicsi lány, ez legyen egy másik nap problémája, épp elég volt mára ennyi, még akkor is, ha semmire sem emlékszel belőle. Talán jobb is volna, mégis tudom, hogy ezt a súlyos titkot nem tarthatom meg magamnak, nem az én tisztem dönteni arról, hogy tudjon-e erről a gyermek, vagy sem. - Azt hiszem, ideje lesz hazamennünk, Cathy. El fogom mondani egyszer, amit most nem értesz, de kérlek szépen, most hagyjuk magunk mögött ezt a helyet. Talán lehet ilyen mód beszélni a fejével, mindenesetre felállok, s felsegítem őt is, ha bír jönni, akkor lebandukolunk, isteni szerencse, hogy jelölgettem út közben, máskülönben esélyünk sem lenne rá, a kislány nem emlékszik valószínűleg arra sem, hogy merről jöttünk. Ha nem bír, akkor a hátamra veszem, és sokkal inkább ügyelek a lépteimre. A lényeg azonban az, hogy a túrának vége, és én most hazaviszem, mármint, Mandyhez, hisz az otthona porig égett évekkel ezelőtt… Soha, semmi sem lehet már ugyanolyan.
Több dolog is.... hát, hogy úgy mondjam meglehetősen furcsa. Nem csak az, hogy a túra útvonalak sokaságát felsoroló táblától és a megannyi kikapcsolódni vágyó ember tárasaságából hogyan kerültünk hirtelen egy az erdőben megbúvó kicsiny tisztásra, ahol csak én vagyok és egy romos házikó és persze Naomi, aki mellettem térdel és nyugtatólag simogatja a buksim. Mi történhetett? És ami még fontosabb, miért nem emlékszem rá? Valami biztosan volt, hiszen ugyan nem tanították nekem soha, de megfigyeltem és lerajzoltam már ezerszer is a napot és azt, hogy milyen utat jár be a kék égen. És abban biztos vagyok, hogy jóval alacsonyabban van ez a szikrázó tűzóriás, mint amikor a táblánál álltam. Szóval biztosan eltelt jó pár óra és ha erőltetem a fejem, akkor sem jut eszembe semmi. ~Te sem emlékszel hogy kerültünk ide Betty?~ pillantok le a rongybabámra, de válasz nem érkezik tőle. Talán egész úton aludt? Nem tudom, lehet én is aludtam? Csak ez lehet a magyarázat. Elaludtam biztosan. Te jó ég, mi van ha sikoltoztam alvás közben? Szegény Nonó. Nem elég, hogy cipelnie kellett, még a cérna visongásomat is hallgatni kényszerült. Igenlőn bólogatok. Főként azért, mert valóban nem nagyon értem mi történhetett. Nonó ugyan felnőtt, de nem látszik erőművésznek és ki tudja mennyit kellett cipelnie alva, hegynek felfelé ráadásul órákon át. Mert magasan vagyunk, jóval magasabban, mint az alaptábor. Arcomat hűvös szél nyalogatja, ami csak hegyen van, legalábbis így tudom. A szemem pedig, ez a másik dolog, amit nem értek. Ég, csíp mint mikor egy kiadós sírás után van az ember. Sokszor éreztem ezt, volt rá elég alkalom a lelencben, de most is sírtam? De miért tettem volna? Nem értem, de azt mondja egyszer elmondja. Ő a felnőtt, ezt neki kell eldöntenie és pedig nem kíváncsiskodom, nem is tehetném. Nem marad más, mint búcsút inteni ennek a helynek, amelyről talán csak évek múltával tudom meg miért jöttünk ide. Le a hegyről, a fába karcolt jelölések nyomán. Át egy kedves kis patakon, a fénylő kavicsaival. Gyűjtenék belőle egy teli zsebre valót, de most valahogy nincs hozzá kedvem. Nem tudom az okát, de szomorúság fog el, ami egyre csak erősödik ahogy magunk mögött hagyjuk a hegyet. Elérünk egy ösvényt, ahová már nem karcolva, hanem felfestve vannak a jelölések a fák oldalán. És egy kavicsos út, egy paddal és postaládával. ~Nézz csak oda Betty! Pont ilyet már rajzoltam egyszer.~ A rajz a hátim mélyén van, bepakoltam azt is. Nagyon szívesen megmutatnám Naominak is, de láthatóan siet, nagyon siet. Biztos valami fontos elintézni valója van. De jó, hogy nem vagyok felnőtt, most én is siethetnék valahová......
A mai napi találkánk meglepően jól sikerült és így utólag belegondolva tiszta röhej, hogy aggódtam emiatt. Sienna egy tündéri teremtés, ez már az első találkozónk alkalmával nyilvánvaló volt, de most csak még inkább ezt az elvet vallom. Én magam is hamar feloldódtam, azt hiszem ez neki volt köszönhető és egészen könnyedén elcseverésztünk mindenféléről. Arra a pár órára teljes mértékben elfelejtkeztem arról a hatalmas szarkupacról, amit Duncannel közösen hordtunk össze. Akkor minden nyugodt és mondhatni békés volt, szívesen ellebegtem volna még ebben az érzésben, de sajnos semmi sem tart örökké. A kizárt külvilág azon nyomban rám ereszkedett, amint Sienna becsapta maga után a kocsiajtót, hát még mikor ismét a kis lakásom előszobájában álltam. Ólmos súlyként éreztem mindent és olyan jó lett volna egy csettintéssel megszabadulni mindentől. De sajnos a dolgok nem így működnek. Hazafelé persze beugrottam a boltba, nem vittem túlzásba, lévén nem maradok sokáig, mindenesetre a rekesz sört máris a hűtőbe dobtam, meg azt a pár apróságot, amire még lehet szükségem lesz. Jobb elfoglaltság híján egy üveg sör társaságában leültem a tévé elé, de hiába ment bármiféle izgalmas műsor, a gondolataim messze jártak. Ott volt Sienna, Duncan, Katherine, az a bizonyos két hét. Aztán természetesen jöttek a mi lett volna, ha kezdetű mondatok. A harmadik üveg sör után döntöttem úgy, hogy ebből elég lesz és elteszem magam holnapra, csakhogy a gondolataim az ágyban fekve sem akartam elcsendesülni. Hangos sóhaj kíséretében dobtam le magamról a takarómat, hogy gyorsan felöltözve kapjam végül magamra a dzsekimet és induljak egy kis éjszakai sétára, "szellőztessük ki a fejünket" címszó alatt.
Nem is néztem, merre haladok. Az első célirány az erdő volt, aztán kis idő múltán már szerintem a hegyvidéken jártam, de egyáltalán nem érdekelt. A hűvös esti levegő jótékonyan járta át a tüdőmet, ujjvégeim bizseregtek a hidegtől, leheletem fehér páraként tört elő orromból. Céltalanul bolyongtam az erdőben, a fejem zsongott a rengeteg kérdéstől és gondolattól. A bátyám szépen lassan kiszorított minden mást, eltűnt Sienna és Katherine is, eltűnt a múlt és nem maradt semmi más, csak az a helyzet, amibe belesodortuk magunkat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így alakulnak majd a dolgok. Persze fogalmam sem volt, mi lesz ebből az egészből, amikor elkezdtem riszálni a fenekem a GoldenWolf-ban, de azt hiszem ez a végkifejlet kifejezetten a lista legalján szerepelhetett volna. Az az igazság, hogy már azt sem tudom, mit szeretnék. Szeretném egyáltalán, hogy javuljon a kapcsolatunk? Hogy normális viszonyba küzdjük egymást? Passz. Ha fegyvert szegeznének a homlokomnak, valószínűleg akkor sem tudnék értelmes választ adni a kérdésre. Ahogyan arra sem, hogy mégis hogy a búbánatba sikerült ezt így összehoznunk? Sóhajtva hajolok le egy marék nagyobb kavicsért, hogy a kezemben szorongatva keressek valami alkalmasnak tűnő célpontot. Mivel túl sok minden nincsen errefelé a fákon kívül, így egy ágat szemelek ki. Az első dobások lazán és viszonylag csöndesen koppannak le a fa kérgéről, ám ahogyan belejövök és már minden kavics célt ér, egyre több erőt adok bele, míg végül olyan erősen vágom neki az ágnak, hogy a kavics a kéregbe ékelődik. Megígértem Jyo-nak, hogy nem fogok eszeveszett tombolásba kezdeni és öldökölni az erdő állatait, legyek akármilyen dühös, szóval másmilyen módon kell levezetnem a felgyülemlett feszültséget. Nem ez a legjobb módszer és igazándiból szart se ér, de egyelőre megteszi. Aztán lehet vadászásra adom a fejem, persze normális keretek között, hátha a vad csábító illata legalább egy kis időre elhallgattatja a fejemben zakatoló gondolatokat.
Utolsónak szánt napjaim egyikét töltöttem a városban, lassan minden papírmunkás körnek a végére értem, már csak pár kisebb simítás volt hátra Norával. A Golden az álnevem alatt fog futni - Mr. de Luca fia felvásárolta a helyet címszó alatt, a név változik, a tulaj ugyanaz, a helyi intézőm pedig Sebastian, szépen kitanulta a dolgokat. Anne egyelőre marad, de ahhoz, hogy ez ne csak az én fejemben fixálódjon, még beszélnem kell Emilyvel, azt a beszélgetést pedig úgy akartam intézni, hogy egyben a búcsú is legyen. Kicsit ideges voltam, vagy inkább izgultam. Életemben először válok ki a falkából, még sose éltem tőlük huzamosabb ideig külön - sose intettem búcsút Castornak. Átkozottul furcsa lesz... ennek ellenére szabadság íze volt az egésznek, amitől valahol tartottam, mert jó ideje először fék nélkül leszek, és még így, túl a százötvenen se voltam benne biztos, hogy ez okos dolog-e részemről. Anne-től is el kell köszönnöm.
Feljöttem a hegyre, mert itt jóval kevesebbet jártam még az egyesülés után is, így nagyjából ismeretlennek, idegennek számított a terep. Nem volt konkrét célom, talán csak az idegenség, az új érzetéhez akartam szoktatni magam, de semmit sem vártam az egésztől. Ahogy mostanában nagyjából mindenhez így álltam, mondhatni a helyzetek szülték az aktuális elégedettségemet vagy zsörtölődésemet. Mint például arra, hogy Siennát meglátogatta az apja a hétvégén. Varázslatos, nem? Igen, meglehetősen gúnyosan fogadtam a dolgot és lett volna pár kurvára nem szép és kedves megjegyzésem, odaszúrásom, ám mindet lenyeltem. Ethannek se akartam semmit se mondani, ezért nem kerestem se telefonon, se sehogyan. Még mindig fortyogott bennem az előző találkozás emléke, a tudat, hogy akkor és ott lenyeltem neki a falhoz vágást, hogy ő meg hirtelen előadta az aggódó apát. Dühített, hogyne dühített volna? Pláne amellett, hogy utána meg közölte, neki idő kell. Fel akartam tépni végre egy szarvas nyakát, bár felőlem jelenleg mormota is lehetett, bármi megtette volna szétkapási célzattal. Nem váltottam alakot, emberként csörtettem a fák között, energiáimat félig elrejtettem pajzsom mögé, fasznak hirdessem messzemenőkig, hogy hé, itt vagyok. Másokra meg nem voltam kíváncsi, maximum annyira, hogy még időben ki tudja térni, francnak hiányzott bármiféle bájcsevej. Ez alól, naná, hogy volt kivétel, mert a nagy kinyilatkoztatások nem érnének semmit enélkül. Amint megláttam, megéreztem Ethant, finomítottam az irányon és egyenesen felé trappoltam, ledobva a pajzsom. Ez teljesen meghülyült, bassza meg? Nem elég, hogy a városban van, de még a hegyen is, ennyi erővel akár a hotelben is kivehetett volna szobát, a jó életbe! - Meguntad az életed, apuci? - harsantam, mielőtt tíz méterre csökkentettem volna kettőnk között a távolságot. Ja, úgy is mondhatjuk, hogy köszöntem, de ennyivel nem volt vége. A vérvonalam adta előnyt kihasználva, sebesen a háta mögé kerültem és egy rúgás kíséretében minden kímélet nélkül megkínáltam a háta közepét jobb, tornacsukás talpammal. Haragudtam rá, szemem vérvörös színe pedig nem titkoltan jelezte, hogy a bennem élő farkast is sikerült hosszabb távra felbasznia a múltkor. Arról nem is beszélve, hogy bazmeg, minek jött ide fel? Hülye? Bárki idősebb jöhet és mivel csatlakozni rohadtul nem akar a falkához meg semmi, így szét is kaphatja. Nem normális vadbarom! - Lassú vagy - közöltem rögtön a rúgás után, pofátlanul becsmérlő hangon, leszarva a tényt, hogy én is csak az átharapásom óta lettem ilyen fürge.
Persze. Hát miért is ne? Miért ne lehetne egyetlen kibaszott nyugodt percem? Miért van az, hogy bárhova megyek, mindig felbukkan? Követ? Direkt csinálja? Ebben leli az örömét? Vagy inkább abban, hogy szándékosan húzza az agyamat? Mert az a megszólítás.. Duncan, te is rohadt jól tudod, hogyan kell köszönni valakinek és még inkább feljebb nyomni az idegeit. Leeresztem mindkét kezemet, fejemet kissé lehajtom, ahogyan fejcsóválva húzódik gúnyos vigyorra a szám. Hát persze. Ő az én bátyám. Dühítsen csak fel még inkább, amúgy is szükségünk van már arra, hogy szétverjük a másikat. Legalábbis más végkimenetelét nem látom a mai találkánknak. Jó ideje gyűlik már a szennyes, ideje, hogy kiboruljon. Jobb lesz-e tőle? Nem tudom, de magasról teszek rá. Engem kizárólag a most érdekel, szarok arra, mi lesz pár órával később. - Helló, pöcsfej! - viszonoztam a köszönését, ha már ő is kedves, hát én is az leszek. Ezért is nem akartam soha családot, gyerekeket, feleséget, mert gyenge ponttá válnak. Sebezhetővé tesznek. Az apuci megszólítás pedig olyan lavinát indított el bennem, amit ha akarnék, se tudnék megállítani. Nem is állna szándékomban. Temessen csak maga alá, de tuti húzom a drágalátos bátyámat is. Felemelem a fejem, ám nem látom. Pontosan ekkor érkezik a hátam közepére a jól irányzott rúgás, én pedig az erejétől elvesztem az egyensúlyom, előre zuhanok, két kezemmel tompítom az esést, torkomból fojtott morgás tör fel. Szemeim borostyánra váltanak, ahogyan az ő bundásának csőrét is böki ez az egész, az enyémmel sincsen másképpen. A megjegyzése az utolsó csepp a pohárban. Felmarkolok a földről egy halomnyi kavicsot, hogy a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal forduljak hátra és vágjam a képébe. Istenem, de boldog lennék, ha valamelyik beleállna a szemébe. Előreugrok, ökölbe szorítva a kezem igyekszem gyomortájékon megkínálni egy kedves öklössel. Nem ugrok hátrébb, nem fogok menekülni. Vágjon vissza, verjen szarrá, de én sem fogom kímélni, ebben egészen biztos lehet. Megjött az én két lábon álló bokszzsákom, végre tudom kin levezetni a feszültséget. - Mi a fasz bajod van?! - fröcsögöm felé a szavakat, tudni akarom. Bármit. Mindent. Miért ilyen köcsög minduntalan? Miért nem jó neki semmi, amit csinálok? Miért kell mindig azt éreztetnie, hogy én vagyok a kisebb, hogy szart se érek? Miért?!
Amikor a kavicsokért nyúl... csak ezt ne tetted volna... Láttam a mozdulatot és habár egy-kettő betalált, komoly sebet egyik sem ejtett, mert a zöme elől ki tudtam térni, és ahogy felém lendül, úgy rántok pisztolyt a pillanat tört része alatt. Akár megállította ez az ütésben, akár nem, pontosan oda nyomom a bordái közé a fegyver csövét, ahova ő ütött nekem, vagy ütni szándékozott. Tekintetem haragtól izzik, a farkasom a másik vérét akarja, méghozzá minden további késlekedés nélkül, helyette egyelőre csak szabad kezemmel maradom az én taknyos öcsémet a felsője nyakánál és megrángatom, hogy aztán szinte fejelésnek is beillően nyomjam homlokomat az övéhez. - Kavicsok, baszod? Komolyan? Tényleg van pofád a farkasodon kívül mással is rám támadni? - Pokoli düh süt szavaimból, aurámból. Az otthona előtt megsértett, a mi területünkön megsért... Felbőszülten fújtatok. - Remélem embernek jobb voltál, mint farkasnak! - morgom és félrehajítom a pisztolyt. - Faszt pocsékolom rád a golyót. Ellököm magamtól és villámgyors mozdulatokkal megszabadulok a másik pisztolyomtól a tokkal együtt, valamint a két tőrt is lecsatolom. - Azt kérdezed, mi bajom? - Nekilendülök és nem vagyok olyan jófej, hogy a gyomrát célozzam, a képének megyek öklömmel, orr és/vagy fog el- és kitörés reményében, ha ez sikerült, akkor már el is kapom a grabancánál fogva, hogy a legközelebbi fába verjem a fejét. Ha nem sikerült, akkor igyekszem minimálisra csökkenteni a visszatámadása okozta károkat. - Te vagy a bajom! - emelem meg a hangom, kiváltképp, ha találkoztatni tudom azt a nagy fejét a fatörzzsel. Halljon nekem rendesen minden szót.
Szarok a hülye pisztolyára. Jó magasról. Egy ilyennel nem fog tudni megállítani, megpróbálom véghezvinni az ütésemet, még akkor is, ha utána elkapja a felsőmet és megrángat. Tegye csak nyugodtan. Érzem a bordáim alá ékelődő fegyver csövét. Komolyan, Duncan? Egy fegyver? Ez még az én kavicsos húzásomnál is szánalmasabb. Pláne, hogy utána még el is hajítja. Ha fenyegetőzik vele, akkor süsse el, baszki! Eresszen belém egy fél tárat, hogy nevetve roskadhassak a földre; inkább a fegyvert választotta, minthogy megküzdött volna. Az az egyetlen mondat… Duncannek baromi jó érzése van ahhoz, hogyan válogassa össze úgy a szavait, hogy az minden ütésnél fájdalmasabb legyen. Fájón mar a bőrömbe a felső alatt lévő töltény ott, ahol hozzám ér. Mintha egész egyszerűen csak felhevülne a fém. Legszívesebben ismét csak letépném magamról, hogy a képébe hajítsam, csak sajnos a jelenlegi helyzet nem igazán engedi. - Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?! - szűröm a fogaim között a szavakat, morgással vegyül a mondat, ha így folytatja, a farkasomat sem fogom tudni sokáig visszafogni. Minden izmom megfeszül, amikor ellök magától, egyből védekezem, amint felém lendül. Kezem felkapásával igyekszem arrébb lökni a kezét, azonban így is túl gyors, a halántékom éri az ütés. Egy pillanatra megszédülök, nem tudok védekezni a következő akciója ellen. Érzem az ujjait és egyből tudom, mire készül. A rohadt életbe! Valóban lassú vagyok. Nem tudok idejében megtámaszkodni, vagy visszatámadni, így a fejem hatalmasat csattan a fa törzsén. Orromat egyből megcsapja a vér fémes illata, melegét érzem az arcomon végigcsordogálni. - Akkor tessék, itt vagyok! - üvöltöm én magam is, bár jóval halkabban, mint ahogyan azt ő az előbb tette. Olyan erővel csapom hátra a könyökömet, ahogyan csak tudom, bár fogalmam sincsen, sikerült-e egyáltalán belevágnom az arcába. Ez lenne a cél, csakhogy a szemem előtt megjelenő csillagok és az imbolygó talaj nem sokat segít. Akár talált az ütésem, akár nem, mindenképpen szabadulni akarok, hogy szembenézhessek vele és visszanyerhessem az egyensúlyom, elűzhessem a szemem előtt lebegő csillagokat - Bosszuld csak meg a téged ért sérelmeket! Adj vissza mindent! Mutasd meg, mennyire is sértettelek meg! - gúnytól csöpög minden szavam, szinte köpködöm őket a bátyám felé. Azt hiszi csak neki vannak problémái? Azt hiszi ő mindent olyan jól csinál? Hogy ő soha nem sértett meg? Én sem tudok ám mindent lenyelni és kurva jó lenne, ha leszállna a magas lóról, mert rohadtul elegem van már abból, hogy mindig én vagyok a rossz és mindig én csinálok mindent szarul! Ha nem támad, hát én fogok, magasról téve arra, hogy még mindig forog kicsit a világ a fával való találkozásom miatt. Nekimegyek, mint dühödt bika, ököllel próbálok a füle tájékára verni, miközben azon igyekszem, hogy elkaszáljam a lábait és a földre vigyem.
Hallom, bár ne hallanám, bár ne hallanám a te hangodat se, bár ne kéne az ég világon semmivel se törődnöm! Dühös vagyok, már megint, és újfent miatta, de arra képtelen lennék, hogy normálisan elmagyarázzam, mi a bassza a csőröm, nem inkább nekimegyek, mert az majd mindent jól megold. Kurvára nem, de ez van. A legközelebbi fába verem a fejét, azt remélve, hogy kidől, hogy nem moccan többet, legalábbis az elkövetkezendő pár órában, amíg mondjuk gépre pakolom és elküldöm a világ másik oldalára. Vérszag árad felőle, de magánél van, talán jobban, mint valaha, dühös-gyűlölködő tekintet villan felém, amire vérvörös írisszel felelek. Farkasom morgása úgy tör fel, mint egy fenyegető vihar nyomasztó előszele. Könyöke lendül, de nem elég pontosan, én pedig meg se próbálok elhajolni, mert így se olyan erős az ütés, mint szeretné, nekem pedig... kellett. Mutassa meg, hogy milyen fából faragták, hogy mennyi van benne, érezni akarom az erejét, a haragját, hogy megpróbál maga alá gyűrni, fölém kerekedni és hogy ezzel bőszen dacolhatok, mert ellene megvan minden esélyem. Elkapom a karját és a háta mögé csavarom, hadd húzódjon minden ín, ideg, izom. - Gőzöd nincs, mi bajom, ugye? - morgom a fülébe, aztán rántok rajta még egyet és vagy kifordult könyéknél a karja, vagy eltörött, vagy nem, akárhogy is, ellököm magamtól, ledobom a bőrdzsekim és minden további további nélkül nekiugrok, cseppet sem finomkodva, vagy kímélve őt, bármelyik alakját is válassza a továbbiakban, közben szavakkal is tovább rontok kettőnk amúgy sem rózsás helyzetén. ~ Komolyan azt hiszed, egy kibaszott bordélyt vezetek és hagynám, hogy egy tizennyolc éves gyerek, egy lány olyasminek legyen kitéve, amit nem akar? Hol a picsában voltál te életed első hét évében? ~ Könnyű lenne azt mondani, hogy sértett a dolog, ám a valóság ennél szégyellni valóbb: bántott. Nem akartam, hogy még csak feltételezés szintén is eszébe jusson ilyesmi, vagy az, hogy a lányát szar helyre vették fel és hagynám, hogy kurvát csináljanak belőle. De ez még mindig csak az egész egyik fele volt. Tarkóra és az oldalára mentem főleg, de ha úgy alakult, a torkát sem voltam rest elkapni, nem gondolkodtam, hagytam, hogy a fekete farkas irányítson, vesse be vérvonalának képességét, amikor neki tetszik és játsszon a másikkal, ha ahhoz szottyan kedve.
Artikulátlan kiáltás tör ki belőlem, ahogyan törik alkarom csontja, iszonyatos fájdalom cikázik végig a testemen. Fekete bundásom a láncait tépi, szabadulni akar, megmutatni, hogy velünk nem lehet csak úgy játszadozni! De még nincs itt az ideje, még várnia kell. Egyre erősödő jelenléte csupán a borostyánba váltó íriszekben mutatkozik meg, ha így folytatjuk, nem fogom túl sokáig bírni. Talán bocsánatot kérnék. Talán észbe kapnék, hogy elszúrtam. Hogy megbántottam. Hogy téves dolgokat feltételeztem és túlreagáltam ezt az egészet. Meglehet, hogy én magam próbálnám helyrehozni a dolgokat és beismerném, hogy elcsesztem az egészet. Csakhogy a düh vörös ködében már nincsen sok helye a józan gondolatoknak, arról nem is beszélve, hogy egy olyan kérdést tesz fel a mondandójának a végén, amire végképp elpattan az agyam. Elszakad a cérna, az utolsó láncszem is semmivé válik, üvöltve kezdek bele az alakváltásba, arcomat először a düh torzítja, majd megjelennek a bundásom vonásai, hogy pár pillanattal később már teljes valómban nézhessek vele farkasszemet. Akár alakot vált, akár nem, nekirontok. Mínusz egy lábbal ugyan kicsit nehéz, de magasról teszek a jobb mellső lábamba hasító fájdalomra. Az irányítás a farkasomé, hangosan csattannak a fogaim, húsába próbálok marni, ott, ahol éppen érem. Érezni akarom vérének ízét, szagolni akarom a fémes illatot, meg akarom csócsálni a húsát; fájdalma akarok okozni. Próbálom ledönteni a lábáról, elsodorni őt a lendületemmel. ~ Ne hozd fel állandóan a kibaszott, elcseszett múltunkat! Azt hiszed csak neked fáj? Szállj már le a magasról lóról, faszfej! ~ üvöltöm gondolatban, dühtől vibrál minden egyes szavam ~ Már nem vagyok az a védtelen taknyos, aki egykor voltam! Ne kezelj hát úgy, mint egy kis pisist! ~ morgásom társul szavaim mellé, egyetlen pillanatra sem állok le a támadással/marcangolással, az érzelmek irányítják a tetteimet, képtelen vagyok a logikus gondolkodásra. Nekem is fáj. Fájjon hát neki is.
(nem tehetek róla, mostanában erre megy neked csak XD)
Üvölt a fájdalomtól és mélyen bennem valami vele együtt üvölt ugyanolyan elkínzottan. Ennek ellenére marad a fröcsögés, a vagdalkozás, a nyomorult kétségbeesés, mert érzem, hogy egy kibaszott szakadék felé sodródom, amit évtizedek óta messzire kerültem, mert fogalmam sincs, mi vár az alján, mi lesz, ha belezuhanok és elnyel. Te tudod, Ethan? Most bele fogsz lökni? ~ Faszfej az apád, az! ~ kiabálom vissza, és hiába tépjük, marjuk, szaggatjuk egymást, mégis olyanok vagyunk, mint két civódó gyerek, akik rohadtul a semmin kaptak össze. Amíg egymásnak nem estünk, olyan kézzelfogható, megingathatatlan volt a dühöm alapja - legalábbis annak tűnt -, most meg... ~ Bazd már meg, Ethan, hogy ennyire sötét vagy! ~ morgom haragosan, nekiveselkedve egy reményeim szerinti utolsó rohamnak. Az ő fekete ordasa az enyém ellen, nevetséges, hogy még farkasként, két különböző vérvonal tagjaként is így hasonlítunk. Bevetem minden elnyert gyorsaságom és lendületem, úgy kapok oldalról a nyakába, marjába és igyekszem a földre teríteni, direkt balról támadva, hogy a jobb, sérült lábával kelljen jobban tartania magát, ami kevésbé bírja a terhelést így már. Karomnyomok a pofámon, kitépett hús helye a mellső lábam mögött nem sokkal, vértől bűzlő-csatakos bunda, vörösre szennyezett hó... a mi nyomorult, koszos vérünk szennyezi. Ha sikerül ledöntenem, ránehezedek, a földre szegezem, nem eresztem, igyekszem leverni minden szabadulásra tett kísérletét, remélve, hogy elég sérülést okoztam, hogy eléggé leszedáltam. Sérülések az öcsémen, tőlem. Istenem... Ha kicsit is csitult, félig ráfeküdtem, de agyaraimmal továbbra is belé martam. ~ Sajnálom... sajnálom, kisöcsém ~ nagyot nyelek, lenézek a lábam alatt elnyúló szakadékba ~, bocsáss meg... Elengedem, de nem húzódok el, fekszem mozdulatlanul, fejem sebzett tarkóján pihen és nehezen szedem a levegőt. Örülök, hogy nem ember alakban vagyunk és hogy senki sincs közel s távola környéken, így más nem hallhatja szánalmas nyüszítésem. Elengedtem magam, zuhanjunk hát. ~ Sose tudtam megkérdezni, hogy megvetettél, vagy gyűlöltél-e, hogy milyen volt neked, nem mentem vissza érted, nem találtalak meg és most meg... sajnálom, oké? Sajnálom, hogy ilyennek kell viszontlátnod. Hogy egy roncs lettem. Hogy mindig neked esek. ~ Nagyot szusszanok, még jó, hogy szipogni nem tudok. Nehézkesen felállok és arrébb somfordálok, a farkasom megalázva érzi magát, amiért így viselkedek, de hol nem szarok én most rá? Lesz még együtt pár évszázadunk, ami alatt elfelejtheti ezt nekem. ~ Le fogok cuccolni Anchorage-be ~ mondom valamivel határozottabb hangon ~ ezen semmi nem változtat. A múltkor még arra gondoltam, hogy brahiból beállítok hozzád, de... jobb, hogy nem így lesz.
Olyan élesen hasít a fájdalom a törött lábamba, hogy jogosan hiszem azt, még inkább apró darabkákra törött a csontom. A fájdalom végigcikázik a tagjaimban, hogy aztán üvöltés formájában próbáljak tőle megszabadulni; sikertelenül. Aljas mód támad a bal oldalamról, nem tudok ellépni, mert bicsaklik a lábam, érzem a nyakam húsába maró fogakat, vergődnék, de próbálkozásom kudarcba fullad. Légy átkozott! Ha nem törte volna el a kezem, még talán esélyem is lett volna ellene. Megérzem magam alatt a vérünk mocskolta hó hűvös érintését, hadonászok, rugdosok, le akarom lökni magamról, a fejem rángatom, magasról téve arra, hogy sokkal nagyobb kárt okozok így, mintha lenyugodnék. Farkasom fejével gondolkodom és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy legyőzött, hogy ismét sikerült neki, hogy ezúttal is én vagyok a gyengébb. Én vagyok a kisebb. Az erőtlenebb. Fogalmam sincsen, meddig próbálkozom a lehetetlennel, súlya a földre nyom, mást nem tehetek, mint feladom. Dühösen morogva kezdek lenyugodni, vergődésem mocorgássá csitul, míg végül teljesen mozdulatlanná dermedek, csupán ajkaim mozdulnak, ahogyan olykor felhúzom őket, felfedve éles fogaim sorát. Morgásom akkor szűnik meg, amikor meghallom az első szavait. Nem mozdulok, csupán böszme mellkasom emelkedik fel, majd süllyed alá, ahogyan egyre gyorsabban veszem a levegőt. Nem válaszolok. Nem mondok semmit. Még csak azzal sem próbálkozom, hogy ránézzek. A távolba meredve próbálom felfogni mindazt, amit hallottam, próbálom elfogadni, hogy a szavak, melyeket hallottam, sokkal nagyobb erővel szegeznek a földhöz, mint a rám nehezedő testvérem súlya. Akkor sem mozdulok, amikor elenged. Nem lenne semmi értelme. Ha akarnék sem tudnék mozdulni, még mindig az előbbi szavak hatása alatt állok. Valóban… valóban bocsánatot kért? Nem tudom felfogni. Nem tudom, hogyan értelmezzem ezt az egészet. Mit mondhatnék? Csak egy fújtatás a jutalma a rövidke monológnak. Feltápászkodik, ám nem követem a példáját, olybá tűnik, mintha a földhöz ragadtam volna, holott csupán gondolkodom. Jajj, Duncan.. Újabb fújtatás, amikor közli, miféle poénnal lepett volna meg, mintha csak nevetnék a dolgon. Becuccolni hozzám.. Istenem.. Fogalmam sincsen, örülnék-e neki, vagy sem. A most történtek után valószínűleg nem, de ő mégiscsak a bátyám. Nem tudom, meddig heverészek még ott, belefagyva a mozdulatlanságba, amikor végül törik a jég és nagy nehezen feltápászkodom. Nehézkesen megy a dolog, vissza is rogyok, ismét morgok egy sort, ahogyan a fájdalom a sérült lábamba nyilall. Nem érdekel. Fel fogok állni. Tűnjön bármennyire is szánalmasnak, akkor is a szemébe akarok nézni. ~ Miért gyűlöltelek volna? ~ szólalok meg végre, ám választ sem várva folytatom a mondandómat ~ Mindig is arra vágytam, hogy normális életünk legyen. Neked és nekem. Együtt. Nekem akkor nem volt semmim, csak te. Mindent megadtam volna érte, hogy ne vegyenek el tőled. Mindent megtettem, hogy vigyenek vissza, de már nem voltál ott. Szörnyű volt belegondolni abba, hogy elveszítettelek. Képtelen voltam felfogni azt, hogy elmentél ~ csendben, nyugodtan buknak ki belőlem a szavak, mégis bujkál mögöttük valami elkeseredettség, egy cseppnyi fájdalom. Elfogadtam, már réges-régen megbarátkoztam a múltammal, a fájó pontok azonban mindig fájni fognak, idővel talán enyhébben, de elmúlni sosem képesek. ~ Mindenki változik, Duncan. Te is, én is. Arról nem is beszélve, hogy kettőn áll a vásár, nem igaz? ~ emberi alakban most egészen biztosan elmosolyodnék, most azonban csak egy aprócska fújtatásra és egy fejrázásra futja. Bocsánatot ugyan nem kérek, de a szavakban valahol ott rejlik a dolog. Én is ugyanolyan hibás vagyok ebben az egészben, mint ő. Csak gyűjtöttük szépen a szart, összedobáltuk, hogy utána közös erővel borítsuk magunkra. Tessék, igazi testvérek. ~ A házam épségét tekintve lehet valóban jobb, ha más hajlék után nézel. ~ Elkerülhetetlennek tartanám az együttlakás mellett, hogy ne kapjunk olykor össze. Én pedig nem szeretnék minden héten restaurálásba kezdeni. Persze, hogy ezt hozom fel és nem a mi lelki békénket kapcsolatunkat. Talán jobb lesz így. Amúgy is, ha tényleg lecuccol, minden bizonnyal úgyis többször össze fogunk futni. Első nekirugaszkodásra szerintem még az is bőven elég lesz.
A szavai megnyugtatnak, valahogy önigazolást nyerek általuk, emellett biztosítanak afelől, hogy tényleg nincs okom tartani mindattól, amit az előbb mondtam. Szeretném arra kérni, hogy legyen jó apja Siennának - a lány miatt, magunkért, hogy valahogy bizonyítsuk, nem vagyunk olyanok, mint az apánk. Mégis inkább hallgatok. Ő is tudja, érzi, ha nem is emlékszik pontosan mindenre, amit nem bánok. Felé fordulok, eltűnődve nézem, s ha nem is billen helyre bennem az, amire várok, amit szeretnék elérni, akkor is könnyebbnek érzem, mintha az éveken át hurcolt teher egy részétől hirtelen megszabadítottak volna. El akarom engedni mindazt, ami a múltban történt, tényleg erre vágyom, ennek ellenére minden nap úgy kelek fel és fekszem le, hogy ott van bennem minden egyes pillanata emberi éveimnek. Sose fogom tudni elfelejteni, de azt... azt talán egyszer elérem, hogy ne kísértsen, ne tépjen szét, hajtson őrültségbe. Te tudsz segíteni ebben, ugye? Te, aki majdnem ugyanazon mentél keresztül, mint én, együtt velem, mégis mennyivel másabb lettél. Életvidámabb, akárcsak Sienna. Irigykedem. Kettőn áll a vásár - na az biztos, hogy mindketten megérjük a pénzünket! Kurta morranással adom tudtára az egyetértésem, majd sebtében ledobott dzsekimhez lépek és fogam közé veszem. ~ Gyere, visszakísérlek a kocsidhoz. ~ Nem akartam, hogy egyedül kolbászoljon, főleg ilyen állapotban, a vérem szagával magán, még félreértenék, bár ezen nagyon nincs mit. Nem számít, egy darabban hajtson el, minél előbb, ez a lényeg. ~ Helyre akarod pofoztatni a karod? ~ kérdezem baktatás közben, színtelen hangon. Elég, hogy időről időre oda-odapillantok rá, hogy egyben van-e még, kísérgetem és intem, meg arról faggatom, hívjam-e Emst, nem kell, hogy még a hangsúlyozásom is egy kotkodácsoló tyúkanyóé legyen. Soha életemben nem bántottam még ennyire - fizikálisan tuti -, úgyhogy volt miatta némi bűntudatom. Ha eldöntötte, mit szeretne, aszerint jöttünk-mentünk, elváláskor pedig azzal búcsúztam tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, már én is csak egyszerű kóbor leszek Anchorage-ben. Pontosan olyan könnyűnek tűnt ez, mint kimondani, egy pillanatig nem gondoltam bele, hogy valójában megtenni mennyire nehéz lesz.
Fekete bakancsban, kék-fehér overálban rovom gyalogszerrel az erdőt, kezemben csak egy baltát fogok, miközben hangosan csak úgy magamnak énekelgetek. Rendesen rajtam van már a karácsonyi feeling. Ünnepszerető vérfarkas vagyok, bár voltak időszakok, amikor a vaníliás tej mellett ücsörögve arra vártam, hogy az a dagadt vén pacák beessen a kéményemen, és felzabálhassam, de ennek már régen vége. Kell valami normális fa. A tavalyi fám egy hét alatt lehullatta a tüskéi felét, szóval díszestől mindenestől kivágtam a francba, és megfogadtam, hogy soha többé nem veszek attól a tenyérbemászó képű fickótól fát, inkább vágok magamnak olyat, ami nekem tetszik. Szóval konkrétan lopni készülök, mert hát elméletileg nem tehetném meg, hogy csak úgy kivágjak egy fát - micsoda hülyeség - de csak nem most fogja erre enni a fene valamelyik erdészt. Ha mégis, maximum kergetőzünk kicsit. Egyébként nem kell annyira nagy fa, beérem valami közepes méretűvel is, a lényeg, hogy normális formája legyen, és a tüskéi ne úgy álljanak, mint egy hetvenéves öregasszony fanszőrzete, nem mintha olyan gyakran lesegetnék hetvenéves nyanyákat, de jobb hasonlat most nem jutott eszembe. Azért az nem árt, ha Cézár stapáját is bírja, mert az a dög minden éven megmássza a fákat. Nem is kap karácsonyi ajándékot.... vagyis minden éven befenyítem, hogy jövőre nem kap, ha még egyszer lepisálja a törzsét. A dolgot nem sietem el, mert ma kivételesen ráérek, s mivel úgysincs jobb dolgom, ezért élvezem a hegyi levegőt, és ezt a kibaszott jó csendet, ami a városi nyüzsihez képest mindenképp változatosság, és felüdülés. Fél órás nézelődést követően megtalálom "álmaim fáját", majd sokadszorra rázendítve a fülbemászó karácsonyi nótára, nekiállok kivágni a baltával...
Újabb nap, újabb lehetőség arra, hogy felfedezősdit játsszak. Bár az igazat megvallva az előző két napom túlságosan is eseménydús volt. Tegnap előtt az egyik helyi clubba mentem el, ahol amint megérkeztem a kint dolgozó Hó eltakarító már jött is be. Csak az volt a probléma vele, hogy épp az ablakon keresztül. Tegnap pedig kimentem a városhatáron kívüli erdőbe gondolván megfutatom a bennem élő bestiát. Erre nem épp összefutottam két fiatal leányzóval, akiknek segítség kellett? Volt egy olyan érzésem, hogy ma sem úszom meg bonyodalmak nélkül a napot, de hát így legalább elütöm az időt, míg Faye hazaér. Az igazat megvallva először nem is erre a részre terveztem eljönni, hanem a helyi sípályára, amiről azt mondják, hogy mindenképp érdemes kipróbálni. Nem sok kedvem volt, hogy négyszázhuszonkilenc évesen ilyesmivel foglalkozzak, így amikor megérkeztem és megláttam a közeli erdőt, nem sokat kellett győzködnöm magam azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a következő lépés. Miután kiszálltam a terepjáróból és alaposan felöltöztem, rögvest indultam az erdő legközelebbi részéhez, hogy minél előbb tűnhessek el a figyelő szemek elől, és élvezhessem újra a természet gyönyörűségeit, farkasként. A ruháimat egy közeli bokor alá rejtettem miután megbizonyosodtam arról, hogy senki nincs a környéken. Az átváltozás egyetlen szívdobbanás alatt végbemegy hála a szellemeknek, nem úgy, mint fiatal kölyökként, amikor több percen át tartott az átváltozás. Hiába, azért még az öregségnek is vannak előnyei. A következő pillanatban már neki is lódulok egyenesen az erdő mélyére, ahol reményeim szerint nem botolhatok semmi bonyodalomba. Igazán örülnék, ha a mai nap nyugodt lenne. Közben lassan hála a szélnek az orromat egy ismeretlen illat üti meg, ami mellé még valami furcsa ének is társul. Innen nem értem pontosan mit is énekelnek, így a hang forrása felé veszem az irányt. Már látom előre, hogy nem lesz ez a nap se unalmas.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Jingle bell, jingle bell, jingle bell rock, Jingle bells swing and jingle bells ring Snowing and blowing in bushels of fun Now the jingle hop has begun
Jingle bell, jingle bell, jingle bell rock, Jingle bells chime in jingle bell time Dancing and prancing in Jingle Bell Square In the frosty air
A dal ütemére lendül a kezemben a fejsze. Nem sietem el a fa kivágását. Nagyobb erőt is vihetnék bele, hogy hamarabb végezzek, de ugyan minek tenném, amikor ma ráérek? Manapság a világ felgyorsult, én meg néha elfelejtkezek róla, hogy én bizony ráérek, hiszen az élet nekem nem úgy telik, mint egy átlagos ember élete, hanem kényelmesen ráérnék bármit megtenni, amit akarok. A törzs reccsen, a faforgács a fehér hóra pereg, s megcsapja az orromat a gyanta markáns illata…
What a bright time it's the right time To rock the night away Jingle bell time is a swell time To go gliding in a one-horse sleigh Giddy-up jingle horse pick up your feet Jingle around the clock Mix and a-mingle in the jingling beat
That's the jingle bell rock
Jingle bell jingle bell jingle bell rock Jingle bells chime in jingle bell time Dancing and prancing in Jingle Bell Square In the frosty air
Pörgetek párat a fejszén, mintha csak nunchaku lenne. Ha valaki most látna, bizonyára lenyomna egy facepalmot, hogy ki ez az ökör, aki itt overálban szórakozik falopás közben. Báááár, ha történetesen egy falkatárs előtt buknék le, az valószínűleg meg se lepődne, mert ők tudják, hogy nem vagyok teljesen beszámítható. Általában. Lendületet veszek, újabbat csapok a törzsre, majd a fa megdől. Ez az, mindjárt az enyém a kicsike! Egy utolsó csapás, és a fa kidől oldalra, egyenesen a hóba puffanva, amit fel is ver maga körül, mintha gomolygó fehér füst lenne. Egyenesre csapom a törzs végét, majd leguggolva ráfogok a kisebb ágakra, amikre nincs szükség az alján, és elkezdem letépkedni őket.
What a bright time it's the right time To rock the night away Jingle bell time is a swell time To go gliding in a one-horse sleigh Giddy-up jingle horse kick up your feet Jingle around the clock Mix and a-mingle in the jingling feet That's the jingle bell, that's the jingle bell, that's the jingle bell rock!
Az utolsó versszakot már félig énekelve, félig fütyülve zárom le, s még a végére se érek, amikor megérzem az idegen energiákat a közelemben. Nem szakítom félbe a nótázásomat, csak az érzékeimet élesítem ki, és koncentrálok arra, hogy pontosan beazonosítsam, melyik irányból közeledik az ismeretlen energia. Farkasom, aki eddig meglehetősen unottan hallgatta a dalolászásomat, most felugrik, és készenlétbe helyezi magát. - Üdv! – Szólalok meg akkor is, ha nem mutatkozik meg, hanem rejtve marad. Nem teszek úgy, mintha hülye lennék, és nem vettem volna észre. Egyelőre a tekintetemmel nem keresem, kezeim továbbra is a karácsonyfának való fenyőről tépkedik a felesleges kinövéseket..
Az út körülbelül háromnegyedét elég gyorsan megteszem, de utána már óvatosságból lassítok. Nem tudhatom, hogy ki az, aki az erdőben énekelget, mint egy igazi bolond, így úgy érzem jobb, ha nem termek ott azonnal előtte farkas alakomban. Van rá esély, hogy csak egy sima emberrel futok itt össze a semmi közepén, és nem örülnék, ha véletlenül egy elejtendő prédának nézne. Na nem azért, mert lenne esélye elejteni egyszerűen csak jobb, ha nem tud rólam, míg én nem akarom úgy. Végül elég közel érek hozzá, hogy már tisztán értsem a dalt, amit énekel. Hát az már biztos, hogy valamiféle karácsonyi dal, de az évszázadok során annyi fajtát halottam, hogy nehéz lenne megmondani, hogy halottam e már vagy sem. A másik pedig, hogy amúgy sincs ünnepi hangulatom manapság. Túlságosan sok mindent vesztettem el az évszázadok során, hogy legyen még mit ünnepelnem. Ettől függetlenül közeledek felé és hála félig felhúzott pajzsomnak, na meg kitűnő szaglásomnak, hamar rájövök, hogy egy fajtámbelivel hozott össze a sors. Jobban örültem volna, ha senki sem lett volna itt, de még mindig jobb, mint ha egy emberrel vagy Őrzővel találkoznék össze. Érzem rajta, hogy fiatalabb nálam és azt is, hogy nem egy a vérvonalunk. Közben lassan kijöttem az egyik fa takarásából, és végre megláttam őt. Éppen a fenyőfával szorgoskodott, és valahogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ő csak úgy megtalálta a kivágott fát. De különösebben nem érdekel, egyrészt nem szólok bele a helyi farkasok dolgába, másrészt van elég fa itt az erdőben, ha kell neki, hát vigye. ~ Üdvözletem. ~ Köszöntöm őt gondolatban, elvégre farkasalakban másként nem is menne, remélhetőleg a pajzsa legalább annyira le van eresztve, hogy megkapja az üdvözlésem, különben feleslegesen jártatnám a gondolataim. Azt pedig nem szeretném. ~ Remélem nem zavartalak meg semmi fontosban. ~ Szándékosan veszem elő újra a fa ügyét, mert kíváncsi vagyok, vajon miféle reakciói lesznek arra, amit mondtam. Elvégre nem vagyok a falkatársa, hogy bármibe is beleszóljak, csupán egy kóbor, aki, míg az alfára vár addig bejárja a környéket. Na persze erről ő nem feltétlen tud.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Nincs felhúzva a fejem búbjáig a pajzsom, szóval elérnek hozzám a gondolati úton közvetített szavai. Hallom a lépteit, ahogy a hó megroppan a talpai alatt, és a fagyott avar megzörren. Szemem sarkából pillantom meg a farkast, majd felé fordítom a fejemet. Gyantától ragacsossá vált ujjaimat a gatyámba törlöm… nem mintha sokat számítana, ugyanúgy ragad továbbra is. Soha nem láttam még ezt a hímet. Bundájának mintázata se ismerős, ahogy az energiái sem. Azt meg tudom állapítani, hogy idősebb nálam, és nem egy vérből származunk. Tán csak nem az éneklésem vonzotta idáig? ~ Nem. Már csak a szállítás előtti utómunkálatokat végzem. ~ Különösebben nem izgat, hogy idegen farkas előtt lebuktam lopás-ügyileg, mert egyelőre én itthon vagyok, ő meg csak egy idegen, aki erre tévedt. Szóval felőlem lehet akár hivatalos közeg is, de jobb, ha nem ugat bele a dolgomba. Addig én is jó fej leszek. ~ Na és te? Átutazóban erre? ~ Érdeklődöm meg, tovább tépkedve a felesleges tüskés ágakat arról a részről, amit majd a fenyőfatartó lábba fogok befogatni. A falkaszag mellett érezhet rajtam az idegen hím macskaszagot is. Azt nem biztos, hogy meg tudja határozni a nemét, hiszen pár hete már, hogy Cézárt kiheréltettem, ezért az aromás „kanszagot” már levedlette magáról. Az egyik oka pont ez volt, hogy eunuchot csináltattam belőle. Nagy mostanában a jövés-menés. Miután megoldódott a „két dudás egy csárdában” probléma, elkezdtek megszaporodni a kóborok. Sose lehet nyugi, bár akkor meg az lenne a baj, hogy épp nem tudjuk mivel lefoglalni magunkat, szóval engem annyira nem frusztrál a jelenlétük… pláne, ha nem tesznek keresztbe nekünk. ~ Elvis vagyok. ~ Mutatkozok be, ledobva a földre a tüskés ágakat. ~ Találkoztál már mással is a falkánkból? ~ Kérdezek rá, mert ha én vagyok az első, úgy tájékoztatnom kell arról, hogyha hosszabban is itt kíván maradni, azt milyen keretek között teheti meg. Ha már másba is belebotlott, akkor nem futom le vele újra a tiszteletkört. Érezhetően nem feszélyez se a jelenléte, se a tény, hogy idősebb nálam. Fürkész vagyok, érzékeimet ráfókuszálom, hogyha hátsó szándék vezérelné, akkor időben reagálhassak.
Bár figyeltem arra, hogy minél kevésbé keltsek zajt, miközben az út hátralévő részét tettem meg a hang forrása felé, és talán egy ember nem vette volna észre a közeledésem. De egy farkast megközelíteni anélkül, hogy észrevenne nem igazán egyszerű. Kivéve persze, ha az illető annyira le van foglalva a saját dolgaival, hogy a külvilágra kevésbé figyel. Miközben a fa mögül kiérve monoton sétálok a másik irányába, pont úgy mintha csak az egész nap, az enyém lenne. Az igazat megvallva mondjuk az is, elvégre, Faye, csak este tud találkozni velem, addig pedig el kell magamat foglalnom valahogy. És egyelőre én és a bestiám is jól érzi magát idekint. A hófedtetájak valahogy mindig az otthonomra emlékeztetnek és hát, ahogy a mondás tartja: mindenhol jó, de legjobb otthon. Az idegenről pedig még nem döntöttem. Ha csak a viselkedése alapján ítélnem meg őt, akkor azt mondanám, hogy talán nem minden kereke forog rendesen, de valamiért úgy érzem, nem szabad ilyen hamar leírni őt. Na persze, ha rajtam múlik, akkor nem lesz köztünk semmiféle bonyodalom. - Szívesen segítenék rajtad, de a mancsaim nem épp a legalkalmasabbak erre. – Hiába, az ilyen aprólékos emberi munkát, nem lenne egyszerű farkasként megoldani. Közben a másik farkastól nagyjából öt-hat méterre állok meg és fekszem le egyszerűen a hóba. Emberként most aggódnék a ruháim miatt, de mint farkas élvezettel fekszem a vakítóan fehér hórétegbe. - Látogatóban, egyelőre. – Közben újabb szagminták érkeznek meg hozzám a másik felől, de ahogy várható volt mind ismeretlen számomra. Valószínűleg a falka többi tagjának a szagát érzem rajta, de egyelőre nincs összehasonlítási alapom. - Gabriel vagyok – Mutatkozom be miután a másik is megtette, bár a bestiám érezhetően nem örül neki, mert heves ellenérzést váltott ki belőle a bemutatkozásom. Elvégre, ha tudják a nevünket, akkor könnyebben ránk találhatnak. Ő pedig nem igazán örül ennek. - Igen, Találkoztam. – Nem ért váratlanul a kérdése, sőt csodálkoztam, hogy nem ez volt az első felém intézet szava. Ha a másik rám is fókuszál, akkor sem találhatja rosszindulatnak nyomát. Talán csak egy kevéske kíváncsisággal vegyített éhség az, amire rálelhet. Egyrészt mikor új emberekkel találkozók mindig hajt a kíváncsiság, hogy kik lehetnek ők, és vajon honnan jöttek, másrészt pedig már megint éhes vagyok. Hiába, alig egy órája ebédeltem meg, és ismételten ennék valamit. - Az igazat megvallva, éhes vagyok. Nincs kedved velem tartani? – Kérdezek rá és közben fejemmel a sípálya irányába fordulok, ezáltal tudatván, merre is szándékozom menni. Sejtem, hogy a másikat ez talán meglepi majd, de hát úgyis azt tervezem, hogy itt maradok egy időre, így jobb megismerni az ittenieket.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
~ Egy fával még elbírok, de amúgy köszi. ~ A szándék a fontos ugyebár… már ha nem az a szándéka a segítségen felül, hogy meglesse, pontosan merre is van a mi „kis odúnk”. Nincs üldözési mániám amúgy, csak egészséges gyanakvás, ami minden idegennel szemben megvan. Óvatos vagyok az idegenekkel, még ha úgy is látszik, hogy lazán kezelem az ilyen spontán találkozásokat. ~ Mint a Szodomát és Gomorát elpusztító egyik Arkangyal? ~ Hoppá, még a végén kiderül, hogy művelt vagyok? Oda kell magamra figyelnem, mert még a végén rontom az image-om ilyen elszólásokkal. ~ Kivel? ~ Érkezik a következő, teljesen logikus kérdésem. Fürkész vagyok, megérezném, ha hazudott volna, ettől függetlenül én azért szeretném tudni, hogy ki volt az, aki már találkozott vele közülünk? Közben a fa alja megpucolásra kerül, aztán a zsebemből előhúzok egy madzagot, és a feje tetejére állítva a fát… lesimítom a törzséhez az ágait, hogy aztán körbe tudjam tekerni. Néha megszúrnak az ágak, és a tüskék, de figyelmen kívül hagyom. Olyan, mintha a farkasom talpát csiklandoznák. Követem a fejének mozdulatát, miközben hurkot kötök a fa végére, majd a felesleges madzagot egy mozdulattal letépem, és visszagyűröm a zsebembe. ~ Ez a nyanyaidő. Ők elég rágósak az ízlésemnek. ~ Mondom ezt úgy, mintha azt feltételezném, hogy a síelőket akarja megritkítani. Ezekben az órákban általában az idősebb korosztály szokott azon a pályán siklani, amerre a fejével bökött. Nem hiszem, hogy Jenny repdesne az örömtől, ha a fizető vendégeit dézsmálnám. Amúgy… nem hiszem, hogy a hím épp rájuk gondolt volna, de időnként tök jó tettetni a hülyét, és másokat fárasztani ezzel. A fejszémre, és a fára pillantok. Elvileg rajtunk… farkasokon kívül más nem nagyon szokott erre ténferegni. Simán itt hagyhatom a fát, hazamenet meg majd felkapom a fejszével együtt. Csak nem nyúlja le senki? A szag alapján úgyis megtalálnám a tolvajt, és kihajítanám a nappalija csukott ablakán. Az egy dolog, ha én lopok… de azt már kevésbé viselem jól, ha engem lopnak meg. ~ Oké, feltéve ha nem így akarsz bejönni. Engem kihajítanak „kutyástól”… téged meg megkerget valami műprotkós banya a sílécével, ha négy lábon meglát. ~ Világítok rá arra, hogy ha kajálni akar emberek között, akkor vissza kéne vedlenie emberi bőrébe. Persze ha vadászatra gondolt, akkor már más a helyzet…
Kezdőlap
//
