Ma kivételesen nem maradok bent az Upperben éjfélig, vagy hajnalig, mint rendesen szoktam, hanem elindulok haza időben. Délután bent járt nálam egy nőstény a discoban, aki egy képet hozott Jesseről. Pontosabban azt állította, hogy Jesse küldte hozzám, a róla készült képpel. Az egész történet hatványozottan érdekes, eleve ott kezdve, hogy a párom hagyta magát lefotózni, majd hagyta, hogy a képet Emma elő is hívhassa vagy kinyomtassa, vagy tudom is én, hogy manapság mit csinál egy fotós a digitálisan készült képeivel, ha papíron akarja viszontlátni. Lényeg, hogy a képet behozta, én majdnem dobtam egy hátast, de lényegében majd kiugrom a bőrömből a fotó miatt. Nagyon tetszik a kép, egy nagyon jól elkapott pillanatot sikerült a nősténynek megörökítenie. És ettől - szentimentális lévén - egész délután nagyon hiányzott Jesse. Egyszerűen nem tudtam tovább bent ülni és dolgozni, haza akartam érni, hogy lássam és, hogy együtt költsük el a vacsit.
Mire hazaértem, azonban ő még sehol sem volt. Nem ismertem a napirendjének minden egyes mozzanatát teljesen, de azért annyival megtisztelt, hogyha olyan dolog jött közbe, hogy nem tud haza jönni, akkor legalább szólt, hogy ne várjam. Akkor is, ha többet nem is közölt velem, minthogy mit is csinál és merre is van. Nem mintha ezt olyan nagyon megosztotta volna velem bármikor is, mert általában nem volt szokása. Szerinte az a jó, ha minél kevesebbet tudok. A vicces már csak az, hogy Felderítőként pont az ellenkezője igaz ennek. No mindegy.
Lényeg, hogy elvileg mostanra itt kellene lennie, mert nem szólt, hogy meló van, dolog, vagy akármi, ami miatt oda lenne. Több, mint egy évszázada vagyok vele, tudom, hogy micsoda, éppen ezért eléggé jól belejöttem abba, hogy ne kezdjek lépten-nyomon kiakadni, vagy nagyon aggodalmaskodni vele kapcsolatban. Ez nem jelenti azt, hogy ne motoszkálna ott állandóan a fejemben, hogy baja is eshet, de a lényeg, hogy ezt igyekeztem teljesen elfojtani magamban, mert tudom, hogy szinte minden alkalommal, amikor aggódnék, csak vaklármáznék, az meg nem kell. És nem, nem fordult meg a fejemben, hogy félrejárna, megbízom benne, és tudom, hogy van annyira egyenes, ha már nem hozzám akar hazajönni, akkor azt közli velem. Nem egy sunyi alak, aki fű alatt járjon félre. Ennél jóval korrektebbnek tartom.
Az jutott eszembe, hogy talán elmehetnénk valahová vacsizni, vagy rendelhetnék valamit, mire megjön. Viszont azt nem tudom, hogy éppen mire is lenne gusztusa, ezért úgy döntök, hogy felcsörgetem és megkérdezem tőle. A telefonja kicseng ugyan, de nem válaszol. Ez számomra érthetetlen, hiszen ha nem alkalmas, akkor inkább kinyomja a készüléket ne zizegjen neki, vagy válaszol. Vagy eleve kikapcsolja, de az ritka, hogy hosszan csengjen ki. Még mindig nincs okom túlaggódni a dolgot, bontom a vonalat és várok, hátha visszahív, vagy küld egy üzenetet. De ez nem történik meg...
Mikor épp újra hívnám, akkor csörren meg a készülékem, de nem Jesse hív, hanem Balázs. Gyanútlanul veszem fel és Hallózok bele. Gyorsan darálja le, hogy jelenésem van előtte, elmondja, hogy hol, de többet nem. Oké, nem is olyannak ismerem, mint aki hosszan trécselne telefonon keresztül, főleg nem velem. Mondjuk ettől még lehet locsifecsi fajta, annyira még nem ismerem, hogy ezt biztosan tudjam, csak azt tudom, hogy velem ilyet nem szokott csinálni. Nem, mintha vágynék rá, vagy ilyesmi, mert nem.
Ahogy kinyomtam a telefont, úgy, ahogy voltam, abban a szerelésben amit akkor vettem át, amikor hazaértem, már indultam is a Balázs által megadott szobához. Még nem tudom mit akarhat, de gondolom, ha majd odaértem, akkor csak kiböki, mihez is kellek ilyenkor. Gondolom nem vacsi tippeket vár tőlem. Mondjuk azokat hiába is várna, lévén, hogy nem vagyok egy konyhatündér. De ez most nem ide tartozik.
Ahogy meglátom Balázst, az orromat betölti Jesse vérének szaga és ezzel egy időben, jeges, nyúlós folyam kezd el szétáradni az ereimben, hogy aztán a gyomrom diónyira zsugorodjon össze és a lelkemet vasmarokkal szorítsa össze a rettegés. Megállok egyetlen pillanatra, majd tovább indulok Balázs felé, de a lépteim lassabbak, mint ahogyan eddig sétáltam. Nyelek egyet, a torkomba gombóc tolul és közben igyekszem megőrizni a higgadtságom és a nyugalmam. Semmi baj Rose! Nincs semmi baj! Biztos csak valami kis semmiségről lehet szó és van arra logikus magyarázat, hogy mitől érzem intenzíven és töményen a kedvesem vérének szagát. Biztos, hogy nincs semmi baja. Csak nyugodtan, okosan kislány! Veszek egy mély lélegzetet, de egyre lejjebb engedem a pajzsom, Jesset keresem, a farkasom is az ő bestiája után kutat. Érzem az energiáit, a pajzsát, de egyik sem a megszokott, ingadozik mind a kettő és ez nagyon nem vall rá. Mire Balázs elé érek az arcomra van írva, hogy semmi jót nem sejtek, és tekintetem végigpásztázza a másik ruházatát, amin ott díszeleg Jesse vére foltokban, de ennek ellenére még mindig igyekszem meggyőzni magam arról, hogy nem lehet olyan nagy a baj. Pedig valahol mélyen tudom, hogy csak magamat csapom be...
- Jessevel van valami. Mi? - emelem a tekintetem a hímre és nem kertelek, nem kerülgetem a kását. Balázs egy ajtó előtt áll, mondhatni strázsál, ami elég fura. Az ajtóra pillantok. Érzem, hogy Jesse azon túl van, odabent. Előrébb lépek, határozott szándékom benyitni és nem feltételezem, hogy Balázs nem megy arrébb. Vagy ha marad, hát szépen neki trappolok.
- Hagyj bemenni! - a hangom nagyon halk és még mindig az ajtóra szegezem a tekintetem. Minden erőmmel próbálok nem pánikba esni, holott tudom, hogy már rég abban vagyok. Nem tud most érdekelni, hogy Balázs vagy én hol állok a falkában, teszek a hierarchiára, be akarok menni és kész. Farkasom is és én is rettegve aggódunk, de egyikünk sem áll neki hisztériázni. Csak látni akarjuk a másik felünk, tudni, hogy jól van Jesse és a bestiája is. Ennyi. Semmi más célunk nincs.

Érzem, hogy Balázs kivesz a kocsiból, de az maximálisan kimaradt még ideértünk. Eve vezette a kocsim, ez még megvan, az is, hogy a Desert eagle után akartam nyúlni, de nem érzem a kezemben, vagy nem értem el vagy kiesett, nem tudom. Hallom, hogy beszélgetnek, de nem igazán értem mit, a hangjuk túl távoli, csak addig jutok, hogy a pajzsom felrántsam, és a következő pillanatban már nem is vagyok magamnál. Lebegek a nagy semmiben, ami ólmosan nehezedik rám. Valahol félúton a lépcsőkön még magamhoz térek, de nem sokáig vagyok tudatomnál, azt felfogtam, hogy Balázs a vállára dobott és onnan lógok lefelé, hogy ő halad velem felfelé és a lépcsőn megyünk.
Farkasom fekszik, bundája tépett, de jól van, viszonylag. Füleit forgatja és figyel arra ami körülöttünk van, már ha ő is eszméleténél van, hiszen velem együtt hol magánál van hol pedig elveszti az eszméletét. Mind a ketten gyűlöljük az ilyen érzést, ezt a kiszolgáltatott állapotot.
Hallom Emily hangját, és arra, amit mond haloványan elmosolyodok, ahogy a tudatom a felszínre úszik. Újra felvonom a pajzsom, idebent vagyok a hotelben, nem akarom, hogy Rose megérezze, hogy bajom van, megijedne. Nem akarom, hogy féljen, vagy aggódjon, túlélem a sebesüléseim, nem olyan vészesek ezek.
- Végrehajtó vagyok…. – Mondanék még mást is neki, de nem esik jól a beszéd, az oldalamon a seb, amit az ezüst égetett, eléggé fáj, megnehezíti a beszédet és a légzést is, emiatt elhallgatok egy időre, majd Emily megvizsgálja a sebeim, és jobbnak látom, ha nem is próbálok beszélni. Noha csak kézzel ér hozzám, néhol így is pokoli fájdalmat okoz. addig meg sem szólalok, még nem kezdi el levágni rólam a ruhát.
- A fegyver….tartó….tokokat ne, … ne vágd le…- Kérni próbálom tőle, közben nyelek egy nagyot. Aztán hirtelen ragad el a sötét, hullik a pajzsom a porba. Emilyt hallom, beszél hozzám, magyaráz valamit, a mondandója végét fel is fogom, majd a pajzsom is újra felrántom.
- Nem! – Szólalok meg, majd megismétlem magam tisztább hangon. – Nem kell, ne adj fájdalomcsillapítót! – Kérem tőle, tisztában vagyok azzal, hogy vagy elájulok, a fájdalom miatt vagy végig bírom, de az pokoli kínokat is ígérhet, de ettől függetlenül nem akarok gyógyszert, nem kell a fájdalomcsillapító, gyűlölöm, ha eltompulok és kiütnek az ilyen szerek, hosszabb ideig leszek csak eszméletlen és gyámoltalan tőle, amit nem akarok magamnak megengedni, túlságosan is kiszolgáltatott leszek. Na, azt már nem! Inkább fájjon!
- Emily, ne engedd be Roset,... kérlek. – Azt hiszem ez az utolsó szavam, mielőtt Ems neki kezdene dolgozni rajtam, innentől, örülök, ha nem ordítok fel. Érzem, hogy a párom itt van a közelben, hogy zaklatott, mintha félne, azt hiszem lesz Balázshoz is egy két szavam, ha nem tartotta be amit kértem tőle! Az idősebb jogán még seggbe rúgom…
Ha Emily időközben munkához látott, akkor egy darabig még eszméletemen vagyok, és sziszegek, vagy fojtottan nyögök fel.

A testet az ágyra helyezem le s nem akarok én zavarni. Nem hiszem, hogy nagy segítséget találna bennem. Nem értek hozzá. Olyanba pedig nem szeretem bele ütni a kicsi orromat, melyhez egy kicsit sem értek. Jól nevelt lennék? Lehet benne valami, de inkább ésszerűnek nevezném. Ems szótárában pedig ezt is jelenti.
- Ne aggódj, ide nem jön be senki. Dolgoz csak nyugodtan.
A szavaim teljesen komolyan csengnek, hiszen senkit nem fogok beengedni. Ha még is valaki bejutna, akkor az, arra vetemedett mint sokan mások, de még senkinek nem sikerült, vagyis meghaltam. Én kimegyek s beállok az ajtóba. Telefonon szólok Rose-nek, hogy halasztást nem tűrően jelenjen meg itt, mert mondandóm van a számára. A kezeimet keresztbe fonom magam előtt. Kényelmes terpeszállást veszek fel, s várok. Elég gyorsan megérkezik a vörös s tisztán látom az arcán, azt amit talán próbál elkendőzni. Nem kell, hogy a pajzsa lent legyen, mert így van sejtésem mi játszódik le benne. Arcom komoly s a testtartásom sem remeg meg.
- Igen, vele van valami. Aggodalomra semmi ok, jó kezekben van.
Csak ennyit közlök vele, bár van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem fogja beérni. Fordított esetben én már régen bent lennék, ha nem egy erősebb hím áll az ajtó előtt. Mondjuk teljesen mindegy lenne, mert akkor is megpróbálkoznék bejutni. A nőstény nekem trappol, mert nem mozdulok továbbra sem. A kezeimet leengedem közben. Lenézek rá, mivel jóval alacsonyabb mint én.
- Nem mehetsz be, mert két pont távolsága egyenlő a két pont megfelelő koordinátáinak különbségeinek négyzetösszegéből vont négyzetgyökével...vagyis kell neki a levegő és Emily-t is hagyni kell dolgozni.
Közlöm vele szárazon a szavakat. Tényleg nem fog bemenni és csinálhat bármit, ha kell lekeverek neki pár pofont. Ráadásul nem érdekel, hogy nőstény. Értse meg a szép szót, ha nem akkor a fizikálist. Ha még nem lépett arrébb, akkor az egyik kezem segítségével növelem a távolságot köztünk, vagyis arrébb taszajtom.
- Ha erősebb lennék, ez a beszélgetés másképp végződne. Nekem mindig ezt mondta egy kedves barátom. Nem fizikális erőre értendő. Szóval próbálj megnyugodni, mert az nem segít, ha hárpia lesz belőled. Jesse él, de ezt te is tudod. Nem akarja, hogy így lásd, ezt a kérését pedig tiszteletben kell tartani.
jegyzem meg komolyan s ennél szebb? Gyengédebb? szavakra nem vagyok képes. A fene sem tudja, hogy szokták ezt nevezni, mert nem szoktam picsogni, bár most sem lehet nevezni annak. Inkább tényeket közlök. A nőtényen tartom továbbra is a szememet s remélem, hogy nem jön nekem egy tank módjára, mert esélye nulla. Hogy ne csak gondolati síkon maradjon ez, a farkasom üdvözli az övét, de nem mint egy jó barátot, hanem úgy mint aki felette áll. Csakhogy tudja, a másik hol a helye. A telefonom megcsörren és látom a kijelzőn, hogy Dante az. Nem tudom mit akarhat, de felveszem.
- Na mi van aranyapám? Nem tudsz aludni a stressztől?....igen…nem…oké. Pá aranyom.
Ezzel leteszem a telefont, s ismét a nőstényre függesztem a tekintetemet. Szerintem most már biztosan felfogta, hogy nem tágítok egészen addig míg Ems, azt nem mondja, hogy bemehet hozzá valaki. Ha ez 5 napig tart akkor olyan sokáig nem mehet be hozzá senki. Viszont addigra én megkövülők, így majd szólok egy másik testőrnek, hogy váltson le.

Balázs szavai... nem hiszem, hogy aggodalomra semmi ok. Akkor elmondta volna telefonon, hogy mi van, és nem csak iderendel.
- A vére szaga belengi az egész folyosót és minden energiája zavaros, ami nem jellemző rá. Szóval ne mondd, hogy aggodalomra nincs ok. Mi történt? - a hangom nagyon halk, nincs benne semmi, amire azt lehetne fogni, hogy hiszti. Egyszerűen csak nem vagyok ötéves, hogy ne lehessen elmondani mi is van Jessevel.
Simán nekigyalogolok Balázsnak, nem feltételeztem, hogy nem fog arrébb menni. Oké, egy fél pillanatra meglepődöm és a hímre emelem a tekintetem. Nem értem kinek ártok azzal, ha látni akarom azt a hímet, akihez én tartozom és nem a falka többi tagja. Ehhez pedig minden jogom megvan.
- Ezekben egyiket sem szándékoztam megakadályozni. Látni akarom. - fogalmam sincs mi ebben olyan nagy dolog, hogy szeretném látni, nem pedig csak azt érezni, hogy gáz van. Ez így sokkal ijesztőbb, mintha a két szememmel is láthatnám őt. Farkasom a fekete bestia körül sertepertél, ő is tudni akarja, hogy mi van a másikkal.
Balázs arrébb tol - nem mintha olyan nagyon nehéz dolga lenne velem, gyakran érzem magam valami elfuserált játékbabának, tekintve, hogy a nagyobb hímekben megvan az az ingerencia, hogy arrébb pakoljanak, akaratom ellenére és ez nagyon bosszantó - és hadovál nekem holmi erőről. Igazából halvány gőzöm sincs arról, hogy mit mond, mert még mindig Jesse energiáira figyelek és arra, hogy hol eszméleténél van, hol pedig nem. Ezt könnyen nyomon követem a pajzsából, vagy a hullámaiból. És ettől csak még jobban aggódom. Azt hiszem ilyet még nem tapasztaltam tőle.
- Jesse csessze meg! - szalad ki a számon, mikor megtudom, hogy ő nem akarja, hogy bent legyek. Elfordulok Balázstól, úgy, hogy az oldalammal legyek felé, mert könny szökik a szemeimbe. Hogy teheti ezt Jesse? Hogy lehet ennyire kegyetlen, amikor pontosan tudja, hogy halálra fogom aggódni magam miatta?! Hogy lehet ennyire hiú? Jobb kezem a derekamra teszem, a bal kezemet pedig a lehunyt szemeimhez emelem és veszek néhány mély lélegzetet. Hátat fordítok a szekrénnyi hímnek, leengedem a karom az arcomtól és hátravetem a fejem kissé. Pislogok jó párat, hogy visszatartsam a könnyeimet. Sikerül.
Farkasom nem foglalkozik Balázséval, a fekete bestia köti le, ő hozzá tartozik és nem máshová, hiába nagyobb és erősebb Balázsé. A továbbiakban nem fogok megint azzal próbálkozni, hogy bemenjek. Nagyon dühös vagyok Jessere, de ezzel együtt aggódom is érte borzasztóan. Tehetetlenségemben nem teszek mást, csak egy kicsit távolabb sétálok és leguggolok a falnak vetve a hátamat. Gondolataimat megtartom magamnak. Vajon mennyire lehetek fontos Jessenek, ha annyiba nem vesz, hogy hagyja lássam őt??
Nem tudom meddig szobrozok, teljesen a pajzsom mögé zárkózva - könnyebb, ha nem érzem Jesset - amikor kinyílik az ajtó és kilép rajta Ems. Felállok és odalépek a nőstényhez. Végighallgatom és hatalmas kő esik le a szívemről. Veszek egy mély levegőt.
- Rendben, értem. És köszönöm. - szólalok meg halkan, kissé talán rekedt hangon. A nőstényről az ajtóra vándorol a tekintetem. A gyomrom még mindig öklömnyire van összezsugorodva... Majd holnap? A szavak újfent szíven ütnek, de ezt már nem mutatom kifelé. Ems biccentését viszonozom, de még mindig az ajtót nézem. Mikor a gyógyító már elment, csak megrázom egy kicsit a fejem és szusszanok egyet. Aztán se szó, se beszéd sarkon fordulok és lendületesen elindulok a folyosón. Majd észbe kapok, hogy Balázs semmiről sem tehet és vele nem akarok bunkó lenni. Visszafordulok.
- Gondolom azt sem akarta, hogy szólj nekem. Azért köszönöm, hogy mégis megtetted. Hálás vagyok érte. Később visszajövök. - még egy halvány és zavart mosolyt is küldök felé, majd újra elindulok, ki a Hotelből. Abban persze koránt sem vagyok biztos ebben a pillanatban, hogy tényleg visszajövök-e. Pedig nyilván visszafogok, de egyelőre túl dühös vagyok. És félek.

- Szétkapta egy hegyi. Ennél többet én sem tudok. Nem volt olyan állapotban, hogy elmesélje mi történt.
Közlöm vele a tényeket, mert sajnos én sem tudok sokat. Majd ha jobban lesz, akkor kikérdezem mi történt s ki volt aki így elbánt vele. Persze az oka sem hanyagolható, de mindent a maga idejében. A következő kijelentésre a fejemet ingatom meg, jelezve, hogy nem! Arrébb is tolom, hogy ezt nyomatékosítsam benne. Nem mondok többet, mert nincs mit. A farkasom készenlétben van s én mint jó testőr őrzőm a bejáratott. Amint nyílik, arrébb állok, hogy Ems ki tudjon jönni. Bólintok a szavaira. Ez is hosszú éjszak lesz. Visszahelyezkedem, ahogy az előbb voltam s a nőstényre pillatok.
- Valóban nem. Gondoltam tudnod kell. Én itt leszek.
Egy darabig nézem ahogy távozik, majd előveszem a telefonomat s pötyögni kezdek rajta. Eli-nek írók természetesen, hogy Jesse jól van és ma nem megyek át, mert őrzőm, szóval ne várjon. Miután pedig elküldtem neki állok játszani. Valamivel el kell ütnöm az időt nekem is. Mivel senki nincs, a közelben halkan nyitom ki az ajtót s egy pillantást vetek a hímre. Alszik. Nem is zavarni akarom, pusztán egy székért jöttem, amit kiviszek az ajtó elé. Így már egész kényelmes lesz. A játékot pedig tovább folytatom, mert meg kell dönteni a csúcsomat.

* Másnap *

Sikerült is pár órát aludnom, bár fele annyira sem pihentem, mint ahogy az ágyamba szoktam. Nem túl kényelmes a szék. Nekem csak ez jutott. Hallom ahogy közeledik valaki s az illatáról tudom, hogy az alacsony nőstény tért vissza. Valami más illat is terjeng a levegőben s a gyomrom a tudtomra adja, hogy bizony már 24 órája nem ettem semmit. Sajnos ehhez a munkához nem jár teljes körű szolgáltatás. Nem állok fel a székről csak a nőstény kémlelem, meg azt a valamit a kezében.
- Jó reggelt, még alszik.
Közlöm vele, bár ezt ő is érezheti, hiszen nyugalmi állapotban van még Jesse. Nem is tudom, én mikor aludtam ennyit egyfolytában. Azt hiszem az nem mostanában volt. A telefont a zsebembe csúsztatom, s csak most állok fel. Érzem ahogy Jesse energiái azt jelezik felébredt. Azt hiszem ideje bemenni és megtudni, hogy mi történt. Engem is legalább annyira érdekel mint magát a nőstényt. Most nem ütközik ellenállásban ha benyit. Amint bent van én is követem a példáját. Ámbár nem szándékozok órákat itt tölteni. Az ágy lábánál állok meg s a tekintetem Jesse-n állapodik meg.
- Jobban vagy? Eltudod mondani mi történt?

Álomtalanul alszom eléggé mélyen ahhoz, hogy semmit ne érzékeljek magam körül. Emily összefoltozása közben elájultam, azóta azt hiszem nem is tértem magamhoz egy alkalommal sem. Lassan úszom fel az álomból az ébrenlét határára, ahol már érzem, hogy fájnak a sebeim, különösen az oldalam ahol az ezüst mart a húsomba, a saját tulajdon pengém lett belém állítva, emiatt is és az állapotom miatt is remélem, hogy a szuka megdöglött az általam okozott sebekben, vagy ha nem akkor lesz módom levadászni őt és a fejét kitenni a hotel zászlórúdjának a tetejére, barbár középkori módszer, de akkor is erre vágyom.
Farkasom is lassan ébredezik, és nyitja fel a szemét, érzékeljük, hogy kint az ajtó előtt ketten is vannak, mire nyílik az ajtó már én is rápislogtam a világra és a szemem hozzá szokott a fényhez, farkasom is fekszik ahogyan én is, és csak a fejét forgatja kábultan az érkezők felé, Balázs farkasát tudomásul veszi, de elsősorban a nőstényét keresi, a vörös apró nőstényt. Arra vágyik, hogy a nőstény mellé kuporodjon, és oda gömbölyödjön hozzá. Én pedig a vezetős testőrre emelem a tekintetemet, majd halkan reszelős hangon szólalok meg.
- Vizet, víz kellene… - Nézek rá, reszelős hangon szólva, miközben szeretnék fentebb ülni kényelmesebben, hogy ne vízszintből kelljen rá néznem, utána elnézek mellette, Rose irányába. Ha kapok vizet, akkor, lassan de még is mohón elkortyolom, és kérek még egy nagy pohárral magamnak, aztán megköszörülöm a torkomat, és átgondolom mi is történt velem.
- A garázssoroknál akadtam össze vele, egy hegyi szuka, hosszú szőke hajjal, tenyérbe mászó stílussal, nem gyenge van benne erő. – kezdek bele, majd folytatom is tovább a beszámolómat. – Egymásnak ugrottunk, a garázssoroknál, elég jól elrejtettek minket az emberi szemek elől. A kis nyomorult egy Fakír lehet, nem különösebben hatotta meg az ezüst, mikor felszántottam vele a gyomra alatt. – Itt elhúzom a számat, mivel az én oldalam feszül és fáj is, eléggé kellemetlen az érzés, és a heg is meg fog maradni, nem gyógyul be nyom nélkül, mintha csak penge okozta volna. Átkozott szuka! – Ha nincs szerencséje nem ért oda időben hozzá a segítség és elvérzett valahol az út mentén… - Teszem még hozzá ezt a mondandómhoz, és utána nyugton és csendben maradok, szomjas vagyok még és kezdek éhes is lenni, na meg evés után aludnék még, hogy gyorsabban gyógyuljak.

Egyszerűen túl dühös voltam, és túlságosan is aggódtam, és baromira meg voltam ijedve ahhoz, hogy tétlenül ácsorogjak a Hotel egyik folyosóján arra várva, hogy majd mások megmondják, mikor is láthatom Jesset. Az a személyt, akihez csak nekem volt közöm, mindenkinél több jogom ahhoz, hogy lássam, mellette és vele legyek, de ehhez képest, mintha csak valami utolsó senki volnék, odaparancsoltak az ajtaja elé, hogy eddig és nem tovább, nem mehetek be, nem lehetek vele, nem lehetek mellette, nem láthatom, nem érinthetem, mert mások ezt akarják. Mások, akik teljesen idegenek, akik semmit sem tudnak rólunk, akiknek semmi közük hozzánk, akik alig pár hónapja, hogy ismernek minket. És most ők határozzák meg, hogy mikor lehetek együtt azzal, akihez egyedül nekem van igazán közöm.
Ezen felül pedig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy maga Jesse sem akarta, hogy ott legyek, hogy lássam őt. És ez pokolian fájt. Haragudni akartam - és haragudtam is - mindenkire, aki nem eresztett a közelébe, és rá is, aki annyiba sem vett, hogy meghagyja valakinek, szóljon nekem. Hiszen Balázs saját magától döntött úgy, hogy erről tudnom kell, ha Jessen múlt volna, akkor idegeskedhetnék a szobámban, bizonytalanságban, hogy hol van és miért nem került még elő. Pedig a bizonytalanságnál, még a biztos rosszat is sokkal jobb tudni. Hát ezért léptem le, mert ha nem teszem, vagy a falat kezdem el kaparni, vagy fogalmam sincs mit teszek, de a lényeg, hogy nem voltam képes ott maradni és tehetetlenül számlálni a perceket, amíg egy tök kívülálló azt nem mondja, hogy most már szabad bemennem hozzá. És visszatértem megint ugyanoda. Ki milyen alapon tiltja meg nekem, hogy bemehessek abba a szobába, ahol van?????
Dühömben az Upperbe mentem és, mint egy eszelős kezdtem el dolgozni és mentem az alkalmazottaim agyára. Semmilyen kis hibát sem tűrtem meg és zsörtölődtem mindenkivel, amiért még bocsánatot kell kérnem tőlük, mert ők aztán végképp nem tehettek semmiről. Azt hiszem az éjjel a kákán is csomót találtam, semmi sem tetszett, semmi sem volt elég jó és két hónapra előre megterveztem a beosztást, ami mindig nagy meló, egy hónapra előre tervezni, nemhogy kettőre?! De ez most nem volt lényeg, hajtottam magam, hol adminisztráltam, hol pedig a pultban pörögtem, olyan tempóval, amit aligha vehetett volna fel bárki is. Nem, nem buktattam le magam azzal, hogy jóval gyorsabb vagyok, mint az emberek, de olyan feszített tempót diktáltam, amit normál esetben senkitől sem követeltem volna meg, most azonban kegyetlenül szorosan fogtam azt a bizonyos gyeplőt (vagy inkább korbácsot?) és mindenkitől azt követeltem, hogy vegye fel az én ritmusomat. Hát most megismerhettek személyemben egy borzalmas főnököt, de remélem, hogy ilyen ritkán történik meg a jövőben, mert ajánlom Jessenek, hogy többet ne kapassa szét magát ennyire. Gyűlölöm, hogy ennyire aggódok és félek, és, hogy egy igazi sárkány vált belőlem a munkahelyemen.
Zárás után visszaindulok a hotelbe, némileg higgadtabban és nagyon is fáradtan. Útközben megállok egy pékségnél és veszek kaját. Én nem vagyok éhes, de gondolom Jesse az lesz, majd ha felébred és szerintem Balázsnak sem vitt senki vacsit, vagy villás reggelit, és hím farkasból van, gondolom az egész éjszakán ajtónállás alatt megéhezhetett.
Veszek négy nagy méretű húsos batyut, két papírzacskóba kérem, majd folytatom az utamat vissza a Hotel felé, de mielőtt beérnék, még két kávét is beszerzek, illetve egy kis palack ásványvizet is. Egy kávét Balázsnak, egyet pedig magamnak veszek. Én a sajátomba csak egy kevés tejszínt rakatok, de mivel nem tudom, hogy a vezető testőr, hogyan issza a magáét - feltéve ha egyáltalán kávézik - neki mindenből pakoltatok elvitelre az üres, fekete koffein mellé, aztán majd beleteszi, amit kér, vagy kidobja, ami nem kell.
Beérve azonnal arra a folyosóra megyek, ahol Jesse is van.
- Neked is jó reggelt. Oké, értem. - felelem és egy pillanatra elidőzöm azzal, hogy az ajtót szemlélem, nem is tudom, talán azt remélve, hogy mindjárt kinyílik és Jesse tök egészségesen lép ki rajta azzal, hogy mi ez a gyűlés itt kint? Majd megrázom kicsit magam és Balázsra pillantok.
- Gondoltam éhes lehetsz, hoztam neked két extra méretű húsos batyut és egy forró kávét, amit nem tudom, hogyan iszol, szóval a zacsiban találsz fehér és barna cukrot is, meg tejszínt, hogy beletehesd, ami jól esik. - adom át az említett pakkot, amiben a kaja és a kávé is gőzölög még. A kezemben marad a saját kávém és a másik két sós péksütemény is, de most valahogy nincs kedvem még a koffeinembe sem belekortyolni.
A pajzsom lent van és a cipőm orrát bámulom, amikor megérzem, hogy Jesse ébredezik. Most nem nagyon izgat, hogy megint Balázsba gyalogolok-e vagy sem, de a szívem nagyot dobban és hevesebben kezd el verni, én pedig automatikusan indulok neki és nyitok be a szobába. csak miután beléptem, akkor esik le, hogy a testőr nem állt az utamba. Ahogy megpillantom Jesset görcsbe rándul a gyomrom, de valahol egy nagy kő esik le a szívemről. Farkasom odaszalad a fekete bestiához, képen nyalja, körül ugrálja, megszimatolja, hozzádörgölőzik, majd végül, miután megnézte, hogy a hímnek mindene megvan-e, odabújik hozzá és gombóccá gömbölyödve fekszik mellé úgy, hogy a fejét a másik testére teszi és innen nem mozdul. Én azonban megállok a fal mellett, ott ahol láthatom Jesset és ő is engem. Nem megyek oda, nem csókolom meg, nem ölelem át, csak csendesen a háttérből figyelem, kezemben a kávéval és a kajával, aminek az illata lassan betölti a helyiséget.
Hallgatom Balázst, de közben végig Jesset figyelem. Még mindig ijedt vagyok, de megkímélem mindkét hímet attól, hogy ennek hangot is adjak. Nem akarok és nem is fogok nagyjelenetet rendezni. Mikor vizet kér és rám néz, leteszem az egyik szekrény tetejére a pakkomat és kiveszem a kis üveg ásványvizet, majd odaviszem Jessenek. Kinyitom amíg fészkelődik a kedvesem, majd szótlanul nyújtom át neki és ott maradok az ágya mellett. Kicsit elveszettnek tűnhetek, ahogy ott állok mellette, de felfogom, hogy most az az első, hogy elmondja mi történt vele és nem az, hogy körbe aggódjam, vagy ugráljam.
Némán hallgatom végig, ahogy Balázs és Jesse megbeszélik, amit meg kell és csak ezután szólalok meg én is, amikor már nem zavarom őket a dolgok megtárgyalásában.
- Hoztam egy kávét, csak tejszín van benne, ha kéred. És reggelit is. - szinte suttogom a szavakat. Még dühös vagyok és ijedt és nagyon fáradt is. De ettől még valahol boldog is, hiszen Jesse él és viszonylag jól van, vagy idővel jól lesz...

Az illatra rögtön felélénkülök s a gyomrom is jelzi, hogy bizony már egy ideje nem kapott enni. Hát ez a sorsom, ha ilyen helyzetbe vonnak be. Amint egyébként nem bánok, ez is a dolgom., ahogy sok más is. Ez a nőstény kincset ér, hogy ilyenre is gondolt. Gondoskodó, pedig nem is ismer igazán. Ami számomra kicsit meglepő, mert nem sok ilyenbe volt részem mostanában. Mármint, hogy „idegen” nőstények kedveskedjenek nekem. Mosollyal az arcomon veszem át tőle a pakkot.
- Köszönöm szépen. Kedves tőled.
Meg is keresem a kávét s beízesítem. Tej és cukor kerül bele. Elkevergetem s amint felolvadt minden, meg is kóstolom a fekete nedűt. Finom. A nőstényre nézek.
- Gondolom nem sokat aludtál az éjjel...
Ez nálam felér egy „hogy vagy” kérdéssel. Érdekel, hogy sikerült e megnyugodnia vagy valami, bár az energiái még mindig zavarosak, de azt hiszem ilyen helyzetben ez teljesen érthető. A farkasom is nyugodt s csak lustán emeli meg a fejét, hogy üdvözölje a nőstényét. A kávét megiszom vagyis arra nincs időm, mert megérzem, hogy Jesse felkel. Rose pedig már bent is van. Nem akadályozom semmiben. Én is bemegyek, hogy tudjam mi is történt igazából. A hím szavaira figyelek s közelebb lépkedek az ágyához.
- Fakír? Ez hasznos infó. Mennyi idős lehet?
Kérdezek rá, mert ez is fontos lehet. Amint befejezte, amit mond, biccentek egyet. A vállára tenném kezét, de félő nagyobb kárt csinálok, mint hasznot, ezért marad a biccentés s pár szó.
- Gyógyulj meg mimnél hamarabb, mással ne foglalkozz. Magatokra hagylak benneteket. Rose, hagyd pihenni, hogy mielőbb felépülhessen.
Fordulok a nőstény felé s biccentek neki is. Remélem, nem akar 24 órát bent lenni, bár ha hagyja pihenni a hímet, felőlem maradhat is. Csak kímélje. Később azért majd visszanézek hozzá még is hogy van.

Rose farkasának a jelenlétére az enyém felemeli a fejét, és a nőstényt figyeli, majd ahogy az apró vörös farkas odamegy, hozzá, képen nyalja, és a farkát is csóválja. Örül annak, hogy ott van a nősténye, és neki semmi baja sincsen. Figyeli ahogy a másik körbenézi, majd ahogy a nőstény mellé gömbölyödik, a vörös bundába fúrja az orrát, és elégedetten szusszan egyet, fájnak neki is a sebei, ahogyan nekem is a magaméi, de a bestiám így már rendben van. Ott van vele a párja és együtt egy nagy kupac bunda csomagot alkotva, összegömbölyödve tovább alszik. a kávé és a kaja illata felkelti az érdeklődésemet, és Rose felé fordítom a fejem ahogy sikerül valamennyivel kényelmesebben elhelyezkednem, hogy ne feküdjek, érzem a kötést a vállaimon, ahol a nőstény felmarta a húsom, ahogy a jobb kezemen is, ott egy részen csak csont és porcok maradtak a lábam és az oldalam is kellemetlenül feszül és szúr-égető fájdalmat is érzek, de nem akarok gyógyszert rá, nem akarok elkábulni, ameddig fáj addig tudom, hogy élek és nem a halál küszöbén ácsorgok.
Balázs felé fordítom a tekintetem és elmondom neki, hogy mi is történt majd a kérdésén elgondolkozom, mennyi idős is lehetett az a szuka.
- Nagyjából velem egy idős lehet, nem tudom pontosan, a pajzsunk annyira nem engedtük le, viszont tud harcolni, és körülbelül hasonlóan súlyos sérüléseket okoztunk egymásnak. – Mondom kicsit elgondolkozva, a vizet a kezembe veszem újra és belekortyolok a vállam még tiltakozik a megerőltetés ellen, de szomjas vagyok és szükségem van a folyadékra.
- Nézd, ő nem kifejezetten reagált az ezüst okozta sebre, a hangja a fájdalmas és az élvezetes nyögés között volt, mikor belé mártottam. Én jól viselem a fájdalmat, viszont az ezüst baromira éget. – Toldom még meg ezzel a mondandómat, hogy innen gondolom azt, hogy a másik egy fakír vérvonalbeli lehetett. Balász búcsújára csak biccentek neki egyet és Rose irányába fordítom a tekintetemet, furcsa, hogy nem jön közelebb hozzám, még mindig a fal mellett áll.
Nézem a párom, és nem értem miért is nem jön hozzám közelebb.

Balázs mosolyát halványan viszonozom, tekintve, hogy nagyon agy kedvem mosolyogni most nincs, ami furcsa tőlem, hiszen nálam ez az alapcsomag része általában. Most azonban egészen más dolgok kötik le a gondolataimat, pontosabban aggasztanak, és ezért nem feltétlenül van hagulatom, vagy kedvem bűbájosat játszani.
- Igazán nincs mit. Gondoltam, hogy éhes lehetsz. - vonom meg a vállamat, ahogy átveszi tőlem a kis csomagot. Elnézem, ahogy bekeveri a kávéját, mást egyelőre amúgy se nagyon tehetek.
- Valóban nem. Dolgoztam és igyekeztem nem teljesen szétesni. - mert hát éppen eléggé a padlón voltam és vagyok. Ijesztő nekem ez az egész helyzet, még akkor is, ha bárki bármikor meghalhat. Egy dolog ezt tudni, de egy egészen másik dolog szembesülni vele. Nem vagyok arra felkészülve, hogy elveszítsem Jesset. Ő nekem az egész világom, hogyan is számolhatnék azzal, hogy egyszer nem lesz többé??!
Amíg Balázs és Jesse beszélgetnek, nem szólalok meg és nem is megyek igazán Jesse közelébe, csak addig, amíg a vizet odaadom neki. Hiába akartam, nem tudtam átgondolni a dolgokat és fogalmam sincs, hogy hogyan kellene mindehhez viszonyulnom. Legszívesebben kettészakadnék, a szívem azt súgja, bújjak oda hozzá és ápolgassam, hiszen mindennél jobban szeretem, míg az eszem egyfolytában sulykolja, hogy azt sem akarta Jesse, hogy tudjak arról, mi történt vele.
Balázs szavaira csak bólintok, bár még mindig ott tartok, hogy senkinek semmi köze Jessehez és hozzám, tehát nem kell engem figyelmeztetni, pontosan tudom, hogy mennyire is fáraszthatom ki vagy sem, elvégre én vagyok vele majd' százharminc éve.
Ahogy Balázs kimegy Jessere pillantok, de nem megyek hozzá közelebb. Az ágya mellett álldogálok, kartávolságon kívül, hiszen a vizet már odaadtam neki, és akkor közelebb kellett, hogy sétáljak hozzá.
- Az előbb kérdeztem, de talán túl halk voltam... Hoztam kávét, csak tejszín van benne és reggelit is. Kéred valamelyiket, vagy bármi mást? - látszik rajtam, hogy nagyon megviselt az éjszaka. Halk vagyok és bár szeretnék odabújni Jessehez, ahogy az apró kis vörös nőstényem a nagy fekete bestiához, mégsem teszem, csak tétován álldogálok, arra várva, hogy válaszoljon.
Ha bármit is kért, hát odaadtam neki, ha semmit, akkor óvatosan teszek pár lépést felé és végül az ágya szélére ülök fel. A kezeimet az ölembe ejtem és azokat nézem.
- Még csak azt sem akartad, hogy tudjak arról, ami veled történt. Bizonytalanságban tartottál volna, hogy rettegve attól tartsak, olyasmi történt veled, ami miatt nem tudsz hazajönni, vagy már haza sem jössz... Haragszom rád. Nagyon. - a hangom fáradt és nagyon halk, csak alig valamivel hangosabb a suttogásnál. - Azt sem tudom hol és mennyire sérültél meg... Nem engedtek be hozzád, vagy te nem akartad. Mások tiltották meg, holott a legkevésbé van nekik közük hozzád, vagy joguk ehhez. - persze, hogy bánt ez az egész. Alig pár hónapja élünk csak ebben a falkában, hogy jön ahhoz Balázs, vagy Ems, hogy bármit is megtiltson nekem, ami Jessevel kapcsolatos. Ők nem tartoznak hozzánk, semmit sem tudnak rólunk és ehhez nem volt joguk. Elhallgatok és nem szólalok meg újra, mert nem akarom kifárasztani Jesset. Lehet talán mennem kellene inkább, ha nem is akarta, hogy megtudjam mi történt vele. Végtelenül szomorú vagyok, ijedt, fáradt és megbántott, de az én nyűgöm most nem számít. Csak az, hogy Jesse jobban legyen.

Balázs távozása után csak nézem Roset, ahogy nem igazán akar közelebb jönni hozzám, holott farkasaink, egy meleg és bundás kupacot alkotva együtt aludnak nagy egyetértésben. Közöttük semmi probléma sincsen, boldogan fekszenek és bújnak össze, farkasom már jobban érzi magát, hogy ott van vele a nősténye. Én meg csak nézem a magamét, hogy kartávolságon kívül áll meg és nem akar közelebb jönni, a vizet már ide adta, így végül abból iszok nagyon lassan, a vállam még erősen feszül a megerőltetésre. Aztán a vizet ott tartom a kezemben, amit leengedek magam mellé az ágyban. Derékig be vagyok takarva, ami azt jelenti, Rose nem láthat a bekötözött lábamat, csak, hogy az oldalamon van kötés jobbról, a két vállaimon, és a jobb kezemen is amivel jelenleg fogni sem tudok.
- Nem, most egyiket sem kérem, a víz elég. – Ugyan éhesnek érzem magam, de a kávét most nem kérem, és a kaja sem izgat annyira, hogy egyek a víz sokkal jobban esik, már ha sikerül megint innom, de nem erőltetem, csak ha már nagyon kell, nem kértem fájdalomcsillapítót, nem szeretem, ha eltompít, és nem érzékelek mindnet tisztán. Ahogy leül az ágy szélére, az üveg vizet neki támasztom a csípőmnek, és a keze után nyúlok, szeretném, ha közelebb lenne hozzám, és mondjuk, odabújnak, mint a farkasa az enyémhez. Ha elérem, és hagyja magát akkor finoman közelebb húzom magamhoz, hogy én is vissza hanyatt dőlhessek, és pihenhessek, az oldalamnak egyelőre nem tetszik, hogy ülök és nem fekszem.
- Nem akartalak megijeszteni. Rosszabbul néztem ki, mint amekkora volt a baj. – ha oda bújik hozzám, akkor a feje búbjára nyomok egy puszit és belélegzem az illatát, a sampont és az ő bőrének és hajának illatát, ami alatt meglapul a farkasának illata is, ami hasonlít az enyémhez.
- Még összerakott, addig úgy sem jöhettél volna be, ha nem szólnak, akkor is csak most jöhettél volna… - mondom neki halkan. – Mindig hazajövök. – Szólalok meg kis idő múlva. Eddig legalább is, mindig haza érkeztem minden harcomból, sosem maradtam ott a harcmezőn, de persze nem tudhatom, mit hoz az élet, lehet holnap nem jövök, de erre nem gondoltam sosem, mindig csak azzal foglalkoztam, hogy jövök és kész, nincs másik lehetőség.
- Nem olyan vészesek, néhány nap és rendben leszek. – Szólalok meg. Nem részletezem le neki, hol és mennyire sérültem meg. Bár ha tudni akarja, majd akkor rákérdez konkrétan és akkor majd elmondom neki, de majd meg is nézheti, ha úgy tetszik neki. Bal kézzel finoman megsimogatom az arcát. ó, hogy itt van, megnyugtató.

Ahogy a kezem után nyúl és megfogja, előbb az ő kezére pillantok, aztán a karján végig futtatva a tekintetemet, végül az arcát nézem, majd a tekintetébe fúrom a saját, szomorúságot és aggódást sugárzó szürkéskék íriszeimet. Még mindig imádok elveszni az ő olvadt csokoládé tekintetében, és most, ahogy elnézem, hiába vagyok mérges és feldúlt, rádöbbenek, hogy mennyire nagyon szeretem és, hogy mennyi mindent jelent nekem. Farkasom csak még szorosabban bújik oda az övéhez, lassan szuszog és élvezi, ahogy a másik illata betölti az orrát.
Odabújok Jessehez, ahogy visszadől a párnákra persze csak óvatosan, mert nem akarok neki felesleges fájdalmat okozni, szóval igyekszem figyelni és csak annyira hozzá bújni, amivel még nem okozhatok bajt.
- Szerettelek volna látni. Kibírtam volna, de így végig rettegtem az éjszakát. Nem ismerem Emst, és hiába falkatárs és orvos, ettől még jobb lett volna, ha látlak és tudom, hogy tényleg minden rendben lesz. Egy idegen szava és ígérete nekem nem sokat ér. Te kibírnád, ha nem jöhetnél be hozzám, mikor pontosan tudod, hogy baj van, hogy valami történt velem? - halkan beszélek és nem akarom nagyon kifárasztani sem. Elmondtam neki, amit gondolok, de azt hiszem ezt a továbbiakban nem feszegetem. Nem volt ahhoz senkinek sem joga, hogy hosszú órákon át távol tartson tőle. Ezt nem tehették volna meg!
- Nem ártottam volna azzal senkinek sem, ha melletted lehetek közben. - bár segíteni nem tudtam volna, ez tény, de sosem voltam az a hisztis típus, jelentet pedig nem rendezek mások előtt, azt maximum csak Jesse tapasztalhatta meg, ha kiakadtam. Mások előtt azonban tudom, hogy tartom magam, legalábbis egy ilyen helyzetben.
Mikor azt mondja, hogy mindig hazajön, egy szaggatott és mély sóhaj szakad fel belőlem és minden mérgem elpárolog, mintha nem is lett volna sohasem. Könnybe lábadnak a szemeim és azt hiszem az éjjel minden feszültsége most szaladt ki belőlem. Finoman átölelem Jesset. - Szeretlek. - suttogom el neki. Valahogy készpénznek veszem, hogy mindig hazajön majd, mintha egy ígéret lenne.
- Mégis hol sérültél és mennyire? - érdekel, hogy mégis mije sérült és mennyire súlyos és, hogy meddig tart, amíg majd rendbe jön?

- Ott a kuka ott vannak a ruháim. – Szólalok meg halkan, merő vér az egész és szét vannak szaggatva, plusz Emily is levágta azokat rólam, de kapta Rose egy képet arról hogyan is festhettem. rengeteg vért veszítettem, az arcom is véres volt a magam és az ellenfelem vére is megtalálható a cuccaimon, és a bőrömön is ott volt, talán a hajamban még most is van belőle. Aztán válaszolok neki.
- Jó kezekben voltam, összevarrt, de nem hiszem, hogy itt bent kellett volna lenned. Rosszabbul néztem ki, mint amilyen állapotban valóban voltam, az ellenfelem vére is rajtam volt. - mesélem el neki, miközben a haját kezdem el simogatni, és a bekötött jobb kezem a hasamon pihentetem, fogni nem tudok vele, úgy is van bekötve, sőt mozgatni sem tudom, bizonyos részeket nem is érzek, tehát nyilván nincs meg minden része, a hosszból ítélve, úgy tippelem csontok, porcok és inak vannak csak a hús nincs meg, de majd kiderül, most annyira nem fontos a dolog.
- Az orvos mellett nem lábatlankodnék, nem akarnám fenntartani azzal, hogy sík ideg vagyok, mert bajod esett…- sőt az is lehet még őt a doki foltozza az után mennék aki bántott, és ez szinte már biztos, hogy inkább levadásznám, mintsem idegesen itt toporogjak az ajtóban. De ha rajtam múlik, ilyen nem történik meg, vigyázok rá, és nem fogom hagyni, hogy bajba kerüljön.
Következő mondatára nem mondok semmit, nem hisztis ezt én is tudom, de a dokik nem szeretik, ha láb alatt vannak a hozzátartozók, így nem is engedik be őket, még a pácienst össze nem pakolták, ennek köszönhetően, amúgy sem lett volna beengedve, emiatt úgy vagyok vele erre felesleges szót pazarolni, inkább csak a haját simogatom, és az arcát. Örülök, hogy itt van és hozzám bújik, hogy érzem a teste melegét és az illatát is. Néhány könnycseppet letörlök az arcáról, és puszit adok a feje búbjára. – Én is téged, kedvesem. – súgom vissza neki, és még egy könnyet letörlök az arcáról, mivel folyamatosan potyognak, bár nem sír csak a könnyei folynak, tényleg nagyon megijedt, pedig épp ezt akartam elkerülni.
- Nem olyan nagy dolgok, pár nap és rendben leszek. – Válaszolom neki, aztán a derekát simogatom meg. – A vállaim, a kezem, az oldalam, a lábam, ennyi, az orrom is megtörte, de az már most rendben van Ems helyre rakta.

- Ebben nem értünk egyet. - de nem feszegetem tovább a dolgot, nem akarom Jesset fárasztani és egyértelmű, hogy nem ugyanazon az állásponton vagyunk. Szerinte így volt jó, szerintem pedig nem, de ezen kár vitatkozni, a múlton már nem lehet változtatni a jövőben pedig... a jövőben pedig nagyon remélem, hogy többé nem kell ezt átélnem, hogy nem fog ennyire lesérülni még egyszer.
Élvezem, ahogyan a hajammal játszik, simogatja és birizgálja. Ettől teljesen megnyugszom, szeretem, amikor ezt teszi. Közben hallgatom amit mond és valahogy hihetetlennek tűnik, hogy nem akarna látni, ha bajom esne. Bár talán első körben inkább azután eredne, aki miatt sérüléseket szereztem. Azt hiszem ezt nem fogom megtudni sosem, nem az a fajta vagyok, aki bajba kerül. Még akkor sem, ha történetesen felderítőként működöm. Igyekszem óvatos lenni és nem szétkapatni magamat, és azt sem szeretném, ha a falka tudomást szerezne velem kapcsolatban olyasmiről, amihez nincs közük és nem rájuk tartozik.
Hagyom, hogy letörölje a könnyeimet, amiket nem tudok megállítani. Kigördül egyik a másik után, pedig szeretném őket megfékezni, de nem megy.
- Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit? - kérdezem meg és ha igen, akkor hozok neki, ha nem akkor csak ott maradok mellette csendesen. - Pihenj, it maradok melletted. - eszem ágában sincs sehová sem menni, hát bent maradok, mellette az ágyon, de úgy, hogy kényelmesen legyen azért. Kicsi vagyok, túl sok helyet nem foglalok.

- valóban nem, de engem már foltozott eleget orvos, hogy tudjam, nem szeretik a lábatlankodókat. – magyarázom neki, és magamhoz húzom, hogy maradjon ott vele, és ne menjen el. Simogatom a haját és az oldalát, majd gondolok egyet, és óvatosan arrébb helyezkedek, így kényelmesebben elfér mellettem, nekem is jobb a dolog.
- Nem most semmit, a víz elé, talán majd később. – Nézek bele a szemeibe, majd visszarakom a fejem a párnára, a takarón igazítok, mivel egy kicsit fázom, a másik, hogy Ems nem hagyott meg szinte semmit, csak a boxerom maradt éppen, így takaró nélkül, kissé hűvös van. Jobb kezem megemelem, és a gézzel itatok fel még egy adag könnyet az arcáról.
Elalszom, mellette még nem vagyok tökéletesen és minél többet alszom, annál hamarabb gyógyulok fel, mivel addig sem erőltetem magamat. Roset, ölelem, és nem szeretném, ha elmenne, még alszom, bár amilyen könnyesen voltak a szemeim, azt hiszem nem fog itt hagyni.

Vaskos kifogás volt, ezt még magam előtt sem tudtam letagadni, szerintem ő is ki fogja szúrni, de a "hali, beszélhetnénk"-nél még mindig sokkalta jobb. Bár ennek megint ellent mond, hogy akkor miért nem az orvosiban kerestem és bemagyarázásom lett volna, de már engem fárasztott.
Amióta visszajöttem, került. Egy szót sem szólt hozzám és ezt tökéletesen megértettem, a helyében ugyanígy tettem volna. Castor után ő a következő, akinek a legdurvább ütést bevittem, erről mi sem tanúskodott jobban, mint az Anne születésnapján küldött temetési költségek. A kis doboz, bennem az aranyszín hajfürttel gondosan elrejtve lapult éjjeli szekrényem fiókjában. Nem kellett volna ott lennie, nem lett volna szabad őrizgetnem és nem azért, mert megtiltotta volna valaki, hanem mert pontosan arra az emberségre emlékeztetett, azt hívta elő újra és újra, amiben senki nem hitt, hogy még van nekem, holott minden alkalommal az sodort egyre mélyebbre és mélyebbre. Érzéketlen... valószínűleg életem végéig bennem fog visszhangozni ez az egy szó Danieltől és soha nem leszek képes tőle megszabadulni. Mert mindig azt fogom kívánni, bár tényleg az lennék. Teljesen és tökéletesen, csak a farkas akarata szerint élve, mert akkor nem itt tartanék. De késő bánat.
Éreztem, hogy Emily itthon volt, a szobájában, s amikor megálltam az ajtaja előtt, elfojtottam a késztetést, hogy nyeljek egy nagyot. Emmától tudtam, mire számítsak, Castortól megkaptam már, ami kijárt, de tőle... fogalmam sincs. De tartoztam neki - is -, és tudnom kellett... nem tudom, mit. Talán ha beenged, rájövök.
Kopogtattam, nem rejtettem, hogy én vagyok az, hogy kedve szerint eldönthesse, beenged, elzavar, vagy ajtót nyit nekem. Ha beengedés, nyitás volt a válasz, lesütött tekintettel álltam, megalázkodón. És ő pontosan tudja, mennyire gyűlölöm ezt, mennyire nem akarom, mennyire elbasztam. Én pedig azzal vagyok tisztában, hogy ha valaki, hát ő biztosan nem fogja megkönnyíteni a helyzetem azzal, hogy megengedi, feljebb emeljem a tekintetem az arcára, vagy a szemébe nézhessek.
Vérem szaga könnyedén érezhető volt, ahogy a fércmunka nyomát is meg lehetett találni rajtam, nem jeleskedtem igazán önápolásban, de legalább a vállam jónak volt mondható.

Tudatosan igyekeztem minden lehetőséget a minimálisra csökkenteni, ami a Duncannel való kommunikációt illeti. Mert persze, elkerülni teljesen a lehetetlennel volt egyelő, tekintettel arra, hogy két szobányira volt tőlem az övé (valahogy mindig kifogom az omegákat szomszédnak, még jó, hogy Natan nem lakik itt) és gyakori látogatója volt továbbra is az orvosi szobának. Én pedig tisztában vagyok vele, hol a helyem a falkában és mik a kötelességeim.
Anne születésnapja... érzelmi megingás volt, apró kis gesztus, melynek nem tudtam gátat szabni. Egyszerűen úgy éreztem, meg kell lépnem, még ha mindezt a magam kifacsart, kissé talán morbid módján is teszem, de tudatnom kell vele, mi is lett a vége a történetnek. Mert úgyis csak ez számít, nem igaz? - Frászt! Másnak talán igen, de bennem ott él minden egyes mozzanata a sztorinak. Onnantól kezdődően, hogy Duncan rám bízta a kislányt és lelépett a falkától, egészen odáig, hogy a vékony kis nyak csontjai könnyedén törtek el kezeim között.

A munkaidőm lejárt, az orvosi szobában épp nem volt beteg, akire rá kellett volna néznem, így a szobámban múlattam az időt - jobb híján ruhásszekrényemet szelektálva át. Máskor úgysincs időm kiválogatni a divatjamúlt darabokat téli ruhatáramból, mint szabadidőmben, szóval miért ne?
Persze, még ezt is a magam kínosan (látszat) rendezettségében teszem, melynek következtében a fésülködő asztalom székén élére hajtogatott ruhatorony vár arra, hogy jótékony célokat szolgáljanak idővel. A kórháznál van egy konténer, majd holnap melóba menet beledobom őket... Legalábbis ez a terv.
Már a kopogtatás előtt megérzem, ki közelít békésnek hitt zugomhoz, s minden porcikám tiltakozik ellene, mégis lépek az ajtó felé rögtön, résnyire nyitva ki azt. - Ambivalens érzéseimet pajzsom rejti magas jégfalak mögé.
Üres a pillantásom is, ahogyan végigmérem.
- Mit szeretnél, Duncan? - Persze, érzem vérének illatát, de nem én lennék, ha szélesre tárt ajtóval tessékelném azonnal beljebb, már csak rangja végett sem. Még a kérdésem is jóval másképpen csendül, mint egykoron, mikor testőr volt. Akkor valahogy úgy hangzott: Miben segíthetek...?

// Ezt meg, hogy legyen valami vidám is a helyzetben: #willyouhelpme //

Mit szeretnék?
Próbálok nem reagálni mindarra, ami emögött a kérdés mögött van és örülök, hogy nem kell - nem szabad/illik - a szemébe néznem, ennyivel is többet fojthatok el, köthetek gúzsba magamban. Szeretnék elmondani mindent és megszabadulni ettől a titulustól. Ez lett volna a legőszintébb válaszom erre a kérdésre, de egyrészt ebben nyilván senki sem tudott segíteni, másrészt Gyógyítóhoz nem lelki szarságokkal fordul a farkas. Gyógyító, nem barát. Mert ezzel a ranggal ezt is sikerült elérnem és egyáltalán nem voltam tőle boldog.
- Volt egy kis balhé - kezdtem minden lelkesedéstől vagy büszkeségtől mentesen, pedig azért valljuk meg szerénykedés nélkül, kurva jól helyt álltam! - Találkoztam egy kóborral - húztam le vállamról a dzsekit, ami alatt pólóm anya csatakos volt a vértől.
Azt már nem tettem hozzá, hogy utána a bányánál még egy ember is megtisztelt, mert engem megint elkapott a gépszíj és a megfelelő ember a megfelelő helyen volt. De még mennyire megfelelő... Szinte teljesen felhúzott pajzsomon át viszont nem hagytam, hogy a diadal-dac-keserűség sajátos egyvelege átszivárogjon hozzá, akár fent volt a pajzsa, akár nem.
- Ha van egy kis időd, megnéznéd? - kérdeztem és kértem, mert nekem csak ennyit lehetett,sőt, utóbbit igencsak módjával és vészhelyzet esetén. Ez nem volt vészhelyzet, de máshoz nem fordulhattam. Bár ha fordulhattam volna, akkor sem teszem.

Annyi mindent mondanék, vágnék a fejéhez mai napig, de hallgatok, ahogy tettem az elmúlt hónapokban a társaságában mindig szinte, s kivárom, míg előhozakodik azzal, mit is szeretne.
Pillantásom a sérülés irányába vándorolt, igaz a vértől és pólójától nem sokat láttam innét. Ez bizony határozottan ellátásra szorul, itt pedig felmerül a kérdés, miért nem az orvosiba kopogott be és kért meg valakit. Bells is ugyan olyan remekül össze tud varrni egy sebet, még ha nem is a ortopédia a szakterülete.
Valahol hízelgő volt és mégis fejétől bűzlött az egész dolog... bár mi nem ebben az egész szituációban?! Bassza meg Duncan, akármiért is jött.
Egy lazának szánt, óvatos mozdulattal lököm ki az ajtót, feltárva szobámnak takaros rendjét, melyből eltűntek a gyermeki holmik már egy ideje, miként a Duncan szobája mellettit is tisztára "pucoltam". Sosem végzek félmunkát.
- Ha nem ismernélek, azt gondolnám, csak ürügyet kerestél, hogy bejöhess hozzám... - Az ajtó halk kattanással zárul, az ágyam felé intek, oda üljön le.
Én magam a fésülködő bal fiókjához lépek. Már Caleb életstílusa is megkövetelve, hogy tartsak magamnál tűt, szikét és hasonló "alapfelszerelést", Duncan mellett meg aztán főleg rászoktattam magam erre, így akadt nálam a készletből ez-az, még ha nem is hivatalosan tartottam azokat őket a más említett fiókban.
- Mi történt? - Kérdezem, bár ahogy újfent felé fordulok, már én magam sem vagyok biztos benne, hogy a kóborral kapcsolatos a kérdés. Mi történt, hogy ide jutottunk, Duncan? Hol siklott minden félre?
Lépteim gépiesek, ahogy helyet foglalok mellette az ágyon, arra kérem, forduljon úgy, hogy nekem háttal legyen. Először pólón keresztül érintem vállát csupán, ha csontja is tört, nem szórakozok a levételével, leszakítom egyszerűen róla egy indulatos, határozott mozdulat keretében.

Én már nem keresek válaszokat, legalábbis nem erre a helyzetre. Elfogadni sose leszek képes, nem is akarom, mert nem ez az én helyem, de már nem küzdök ellene az értetlenséggel, csak megpróbálom minél előbb magam mögött hagyni. Elfelejteni se fogom tudni, ám ezt sem akarom. Maradjon csak meg, égjen belém, hogy a jövőben legyen annyi eszem, ami megakadályozza, hogy újfent idáig jussak.
Nem kérdezett, nem kért több magyarázatot egyelőre én pedig sose voltam az a fajta, aki fosta a szót. Az már inkább, akiből szinte mindent harapófogóval kellett kiszedni. Bementem, ahogy beeresztett, megjegyzésére pedig elhúztam a számat.
- Nem. Ez még mindig a zaklatott életmód - fordultam felé. Egyes dolgok tényleg sosem változnak, teljesen mindegy, mit csinálok.
Figyeltem, ahogy előpakolt, miközben leültem az ágyra és ott vártam be, hogy aztán egy kérdéssel karöltve nekikezdhessen vállam taperolásának. Mi történt? Jó kérdés... Nem is feleltem egyből, egyrészt mert a ma estét se igazán értettem, ami pedig ezen kívülre mutat, azt pedig nem is akartam már érteni.
- Összeakadtam egy kóborral. Rokon és úgy érezte, ez már feljogosítja arra, hogy megtépjen kicsit. - Mindkettőre igaz volt. Mindkettő kóbor volt, akik ide juttattak, bár ebben vaskosan közreműködtem én is. - De most nem voltam ember - tettem hozzá csendesen. A vállam nem volt olyan vészes, a csont csak repedt, meg csócsált voltam némileg. - Mennyire vészes?
A vállam. A helyzet. Volt, amikor rosszabbnak éreztem, máskor könnyebbnek, túlélhetőbbnek, de én benne voltam, nem kívülről figyeltem ezt a szuicid vesszőfutást, amit az utóbbi egy évben műveltem. Szívesen firtattam volna, hogy mit gondol, de úgyis tudtam. Tudtam, mi volt az oka az eddigi hallgatásnak, a levegőnek nézésnek, hogy eddig került és csak Anne születésnapján vett rólam tudomást egy levél erejéig, ami annyira rá vallott és valahol mégis idegen volt tőle. Mindenit... akinek akár csak egy kicsi köze is volt hozzám, sikerült megsebeznem.

Pontosan hasonló megállapításra jutok magamban, mint a hím: van, ami sosem változik úgy fest. Még mintha valami beletörődő, "meg sem lep"-szerű sóhajt is hallatnék, ahogy a fésülködőasztal szekrényében pakolászok. De lehet, csak szeretné odahallani az ember, nehéz eldönteni úgy, hogy felé fordulva már a hűvösen kifejezéstelen ábrázat az, mi szemközt találja Duncant.
Nem idegen tőlünk a társas némaság, nem először ülünk már így kettesben az ágyam szélén - ő, a megtépázott és én, aki helyrerakja és meghallgatja bosszankodását a dolog felett. Mégis fagyos, idegen az egész most... mintha minden szó tompán pattanna le a másikról, lemondóan gyászos sóhajjal hullva alá körénk a padlóra némán. Halottan.
Megtépázott vagyok én is, tettek és szavak által, a különbség annyi csupán, nem kérek abból, hogy ő tegyen helyre bármit is bennem. Kérnék, ha minden úgy lenne, mint egykoron. Ha nem érezném úgy, hogy egy idegent érintek vizsgálódva, tört-e csontja.
- Mostanság mindenki a rokonságra hivatkozva veri a fiatalabbakat? - Bukik ki belőlem önkéntelenül is a költői kérdés, mert van az a szám, aminél már a hülyének is feltűnik mindez a nagy családias érzület, ami eluralkodott a terület kóborjaiban az utóbbi időszakban. Fogalmam sincs, mi áll mindez mögött, az igazat megvallva, míg nem érint személyesen, vagy felsőbb utasítást nem kapok a dolog mentén, nem is ásom bele magamat az egészbe - már csak büszkeségből sem, minekutána megkaptam pár éve Castortól, hogy odébb lesz az még, hogy én végrehajtónak nevezhetem magam megint. Lehet örülni, maradok a saját területemnél és megszabadítom Duncant a felsőjétől (mivel nem érzek törést, így lesegítem róla, az ép marad).
Csendes megjegyzésére megállok a mozdulatban, mielőtt ténylegesen is szemügyre venném sérülését.
- Az... jó? - Kérdezek vissza hozzá hasonlóan csendesen, kissé bizonytalannak tetsző hangon, de mozdulok is ezzel. Finom határozottsággal emelem, fordítom karját, vállát figyelve mindeközben.
- Nos, a jó hír, hogy csontnak nincs baja. A többi pedig idővel magától is rendbe jön, szóval csak a roncsolódott felső réteget kell eltávolítsam. Persze, csak ha nem szeretnél karambolt idéző bőr-mintázatot a válladra... - Nem vagyok én a harci sérülések megtartása ellen, bár tény, fájdítja szívem az ilyesmi, tekintve, hogy munkámban a maximumnál kevesebbel nem szokásom beérni.

Ismeretlenül ismerős az egész helyzet. Kicsit deja vu, mintha hosszú álomból ébrednék és azt idézné fel körülöttem minden mégsem vagyok képes rendesen visszaemlékezni az álomra. Mert messzi, megkopott, egyre inkább a távolba veszik, hogy azt hiszem, sose volt. Ugyanazt az álmot láttuk, ugyanazt jártuk. Csak a vége, az ébredés fájt igazán, mert rájössz, hogy valamit hátrahagytál.
- Úgy tűnik - mondom halkan, beleegyezőn, semmivel sem tudva többet, mint ő. - Nem tudunk ellenük tenni? - kérdezem a kérdésben pedig benne rejlik minden perifériára szorultságom. Fordítva szokott történni, fordítva volt régen, amikor még magasan voltam, akkor még ő kérdezte, ami hozzájuk esetleg nem jutott el, mert én közelebb voltam a tűzhöz.
A tűzhöz, ami sose égetett meg, mert eltávolodtam tőle, hogy dideregve, a fagyhalál szélén kéretőzzek vissza a melegéhez, amire szükségem volt. Erre viszont csak úgy jöttem rá, hogy megtettem ezt az utat. Bánom - most még, de ha túl jutok ezen, el nem cserélném, mert erősebb leszek mindnyájuknál. Nincs más út.
- Talán - feleltem ugyanolyan bizonytalanul, ahogy ő kérdezett. Mint két gyerekek, akik eddig ismeretlen bogarat találtak a játszótéren és próbálják kitalálni, mi lehet az. - Remélem.
Hallgatom a diagnózist, s egy kicsit hagyom magam elringatni az állandóban, a változatlanban.
- Kösz, nem. Ha a nagy esésnek nem állítok ilyennel emléket, egy kóbor nyomának sem fogok - mondtam szinte észrevétlen sóhajjal, mert tudtam, hogy most jön az ellátás és bármikor, bármilyen ramaty állapotban voltam is, ez mindig a megnyugvás pillanata volt. A zuhanás után is, amikor gyógyítottak, utána is, amikor az orvosiban lábadoztam, amíg el nem tudtam hagyni, hogy átvonszoljam magam a saját szobámba. Otthon. Bőszen bizonygattam, hogy nekem olyan nem volt, nem is lesz, mert nem jár, erre tessék... felpofoztak, hogy lássam: van.
- Rendeztem a költségeket - szólaltam meg halkan, nem nézve rá, csak magam elé bámulva, az augusztus végi küldeményére gondolva, több szóra viszont nem futotta, mer vagy bocsánatkérés lett volna, amiből már annyit osztogattam az évek alatt, hogy súlyát vesztette, vagy mentegetőzésnek hatna, annál pedig őt, magamat és Anne-t is többre becsültem. Az emlékét.