Nem számítok megmozdulására, így könnyedén lök a falnak. Morranás tör fel torkomból, izmaim és állkapcsom megfeszülnek, de nem ereszt. Dacosan állom hát pillantását, ha nem tartaná oly biztosan államat, még az is félő lenne, úrinős egyszerűséggel a kedves kézfejébe harapnék. - Persze, sose tenném. Nem azért, mert ne tudnék neki ártani, sokkal inkább, mert egyszerűen nem stílusom a közönségesség ily téren sem. Közelebb lép, hogy testének hője keveredik enyéimmel, én pedig titkon kissé belehalok eme közelségbe. Hallom, hogy mit mond, de nem tud meghatni. Ő így éli meg, én pedig másként ugyan azt a dolgot. Fáj? Dehogy fáj! Az fáj, hogy nem méltatott szóra se, mikor elment. Boldogulok én egyedül, nélküle is létezem, mégis ennyi kijárt volna, úgy hiszem. Az fáj, hogy nem volt, mikor szükségem volt rá. Mikor minden tartás és rideg álarc mögött ezer darabra szakadtam, s nem volt, ki meglássa ezt. Nem volt, kinek megsúgjam az éj leple alatt. Ő... nem volt. Ez fáj, de túlságosan makacs és önző vagyok hozzá, hogy valaha megvalljam neki. Majd észreveszi, ha túllát a tulajdon gondolatain. Vagy nem! Kit érdekel végtére is... Ellép, belőlem pedig kiszalad a tüdőmben rekedt levegő. Utána lépek, testem az övéhez simul újfent, lágyan, békítőn, mintegy mellőzve az iménti erőszakos dominanciát, majd elnyúlok mellette, hogy becsukjam az általa kilökött ajtót. - Igazad van. - Ilyet is ritkán hall tőlem, az már egyszer biztos. Elengedve a kilincset, épp csak annyira lépek el tőle, hogy kezemet nyújtsam felé. - Talán túlreagálom, de... ismersz. Vannak dolgok, amik lehet másoknak jó poénnak tűnnek, nevetnek rajta egyet, aztán elfelejtik, de nekem egyszerűen kellemetlen érzést hagy maga után az egész. - Akár elfogadta a felé nyújtott mancsot, akár nem, közös hálónk felé invitáltam szavaim közepette. Merthogy bármennyire "csakazértse" akartam múltamról mesélni számára, úgy fest, jégváram fala még mindig ingatagnak tetszik, ha ő döngeti a kapukat. - Tavaly adventi időszakban valami kretén teleaggatta a folyosót fagyönggyel. Nem tudtam róla, kopogtak, ajtót nyitottam, Dominic pedig kihasználta a fagyönggyel járó gyerekes tradíciót. Valahol őriz róla egy videó felvételt és így közeledve a téli időszakhoz nem igazán örülnék neki, ha úrrá lenne rajta a nosztalgiázhatnék. - Vontam vállat, apró sóhajomat követően belökve immáron saját szobánk ajtaját, hogy hozzáfűzzem: - Tényleg túlreagálom, mi?
// Hát... Nem gondoltam volna, hogy ez így alakul. XD De hacsak nem szeretnél még valamit, amondó vagyok, hogy ez lenne a záróm ide. :$ Nem mintha ne lenne már meg a kövi játékunk témája. xD//
Meglep. El sem hiszi mennyire, ahogy igazat adván, ahelyett, hogy mellkasomat verné véresre, csak hozzám simul, hogy eleméssze ezzel minden haragom, minden indulatom. A szívem mégis hevesen ver, füle mellett, noha ezúttal már nem a hevesség formálja lüktetését, sokkal inkább közelsége. Hagyom hát, hogy az ajtót behúzza mögöttem, sötét tekintetem pedig a jeges íriszekbe olvad. Be kell valljam, nem értem egyenlőre, mit szándékozik mondani, és az elcsepegtetett szavak sem túl egyértelműek. Talán én vagyok rövid, talán én vagyok annyira analfabéta, hogy nem fogom azt, amire ki akar térni. Így nincs más, mint az, hogy engedek tenyeremet ostromló ujjainak; elfogadom, s tartok vele oda, ahova egyébként is igyekeztem. "Haza". De kegyes hozzám, így tovább adagolja azt, amit csak épp hogy elkezdett. Bár, ne tetted volna. Hisz felfogom, immáron értem mindazt, amit mondataiba rejt, és nem kevés bennem a felgyűlő indulat. Nem iránta, és nem is miatta, féltékenység szagát pedig messze nem érezheti, ez nem erről szól. Dacos, gyermeki kérdés volna tán: visszacsókoltál? De nem csak, hogy nem teszem fel, hallani sem akarom a válaszát. Csak a méreg tölt belém némi aromát, ízesíti meg a fejembe gyűlő gőzt. Pajzsom alól cseppnyi íze sem szivárog, nem hagyom. - Az attól függ, honnan nézzük. - suttogom szinte, karomba húzva őt, hogy állát ezúttal finoman, csupán mutatóujjammal érintve hajtsam fel; felém. - De, így már értem, miért játszol kommandóst. - húzom lágy mosolyra ajkaim, röpke, törékeny csókkal illetve az övét. Pedig ha tudná, hogy legbelül mit gondolok, vagy épp miféle novella íródik meg testem színfala mögött. Ha tudná... Hogy bennem törvény az, mit kérés nélkül vesznek el. Én nem adtam, bár itt hagytam. Ostoba voltam, nem kétség. De holnap is lesz nap, és azután is vár valami. Valami, amit sötét elmém sző, amit konok, domináns bestiám táplál.
// Köszönöm a játékot *-* És, akkor mindjárt megzargatlak xD //
Hosszú órák után esem haza. A fejemből csorgó vér már rám alvadt, hege viszont még látható. Próbálok csendben lenni, próbálok nem átesni mindenen, mikor rájövök, hogy Ems még sehol sincs. Kicsit tán megkönnyebbülök, hogy sebeimet nyalogatva egyedül hullhatok el az ágyon. Könnyebb így, mint hogy egyből magyarázkodjak neki. Sem kedvem, sem erőm nincs sok hozzá, így élek a helyzettel, és hanyag módon nyúlok el az ágyon. De sehogy se jó. A bordáim sajognak, a fejem lüktet... még élvezném is, de annyira elcseszettül ki vagyok akadva. Sosem gondoltam volna, hogy pont belé... hogy egyszer pont vele kell majd szembe állnom. Talán hittem létezését, talán csak múló ostobaságnak gondoltam, franc tudja. Most viszont annyira eleven, annyira idegölő... Büszkeségem vert sátrat sértettségem mezsgyéjén, tekintve, hogy erőm, mint olyan Sangilak mellett semmit sem ért. Ez sért, semmi több, hiszen tudom hol állok, és hogy a helyem hol van ezen a szinten. Morogva, fáradtan fordulok hasamra hátamról, mikor az ajtót nyílni vélem látni szemem sarkából. - Ah, de jó... - köszöntöm ekképp kedvesem, elfordítva róla a tekintetem. Nem vagyok jó passzban, kellemetlen hát, hogy így kell látnia. - Mindjárt arrébb megyek, hogy le tudj feküdni. - ha netán a villanyért nyúlna, igyekszem megakadályozni, már, amennyire ezt a jelenlegi - de szar - nyeszletségem engedi. - Ne oltsd fel. - kérem, mégis hangom talán parancsnak tűnhet. Nem annak szánom.
A fürdőből jövök. Frissen, illatosan, másra sem vágyva, minthogy ágyba dőljek a kedves mellett. Egyszerű pántos felsőt viselek térdig érő pizsama nadrággal, hajam laza, kusza kontyba fogtam fel még a fürdőzésem előtt, belépve a szobába pedig, ha akarnám, se tudnám elkerülni a mindent átható alvadt vér szagát. Megtorpanok, mikor megszólal, hümmentek elégedetlenül, hát hagyja már! Az alvásomat akkor elszúrta, mikor a szobába léptem. Vagy ő tépett szét valakit vagy őt szedték szét... fogalmam sincs, melyik adott volna több - álarc mögé rejtett - aggodalomra okot részemről. Minden esetre érdekelt a végeredményt, hát a kapcsoló felé nyúltam. - Mert akkor jobb lesz? Kinek a vére ez, Caleb? - firtatom, s nem kapcsolva fényt lépdelek beljebb a szobába, megkerülve az ágyat, hogy annak az alapfelállásban én általam birtokolt térfelénél huppanjak le szélére, s vagyok olyan, feloltom a gyérebb fényű éjjeli lámpát a kisszekrényen, úgy fordulva felé, felhúzva lábaimat is az ágyra, hogy jobban szemügyre vehessem a kedvest. Már ha hagyja.
~ Nagyon vicces. ~ gondolom, de szót nem adok mellé, csak egy öblös morranást, ami mégis halk, mint a néma sötétség. Hagyom, hogy az ággyal táncoljon, kerülje; lépteit hallgatom, majd ujjának könnyed percenését, ahogy az éjjeli lámpát inti fényre. Dejó... Halkan szakad el tőlem a barátságtalan sóhaj, ahogy sötét tekintetem a jeges íriszekbe találja magát. - Az enyém. - fordítom el fejem, pillantásomat szakítva el az övétől. Hát nem vagyok büszke, hogy is volnék? Esendő e perc, mert az, akit csak szeretni tudok - az egyetlen -, most így kell lásson. Engem, aki őt kéne védje, még ha nem is igényli, most itt vagyok, saját vérembe ázva, rothadva rám a vasízű lé. De tudom, hogy válasz nélkül nem hagyhatom, és ha magamtól nem kezdek bele, akkor addig nyúz, míg öngyilokra nem hajlok. Eldőlök hát, szinte robbanok bele az ágy karjaiba. Tekintetem ezúttal már a plafoné, és bár karjaimat szívesen fejem alá gyömöszölném; Szánalmas: de nem megy. - Összeficcentem, Declannal. - nyugodtan hívhatom a nevén is akár, ha nekem megmutatta arcát, kétlem, hogy Hart-nak ne tette volna akkor, mikor a lábával bánt el. - Sangilak... - toldom hát meg (köpnék is, de kár volna, meg amúgy is kellemetlen az állammal együtt léteznem), hangomban méreg itta düh kavarog fel. - Nem érdekes amúgy, lenyomott, életben hagyott. Pont. - bár ne tette volna. Most nem volna ilyen nehéz a teher, hogy erőm híján érezzem magam. Pedig ostoba dolog ezt gondolnom. Az Elsőhöz feleslegesen mérem fel magam. Mégis nyomaszt, mégis emészt. - Kicsit... - tolom fel magam némileg, amennyire megy ez... - összefilcezhetnéd a fejem. Meg itt-ott... - nem vészesek a sebek, de akad egy-két mélyebb, amit ugyan nehezemre esik belátni: de nem árt összematekolni.
Láttam már rosszabbat is az életben, mint egy pár gyilkos tekintet, s nem borzaszt törött csontjainak látványa sem. Előhívja ugyanakkor a bőröm alatt nyugvó orvos, a lényem sajátos módon törődő voltát. Nem féltem őt, tud magára vigyázni, magáért, a tetteiért felelősséget vállalni, de az aggodalmat a számomra fontosak iránt nem tudta apám nevelése kiölni jellememből. Óvatos hát a mozdulat, mivel az ágy szélére ereszkedem mellé, tekintetem hűvösségével arcát, sérüléseit szemlélve és felmérve azok helyzetét. Nem kérdezek, egyebet se közölhetek, mert magához ragadja a szót. Állkapcsom megfeszül a Declan név hallatán, ha lenne bármi is kezemben... összetörne menten, higgatságom látszatát gyorsan rombolva szét ezzel. A bizonytalan mondatot, mivel a vérvonalfőt említi, szusszanva hessentem el. Sangilak vére, persze, feltűnt nekem is. - Igen tudom, muszklis ő is. Ezek szerint esze ágában sincs lelépni innét... - Szusszantam, füleim mögé tűrve szőke tincseimet, s tenyerem mellkasára siklik finom határozottsággal, ahogy feljebb tornássza magát. - Rendben, csak ne mozogj, hozok néhány dolgot az orvosiból és rendbe szedlek kicsit. - S ekképpen is teszek, remélem képes addig a pár percig megmaradni a hátsóján, míg egy kisebb tálcányi eszközzel térek vissza mellé az ágyra.
- Na mutasd magad! - Foglalok helyet az éjjeliszekrényen gondosan rendezve el az orvosi csoda-arzenált, s a kislámpát is akképpen forgatom, jobb rálátást biztosítson a kedvesem ábrázatára. - Próbálj minél kevesebbet mozogni. Mentálisan kommunikálj, oké? - Biztos a kezem tartása, amivel a sérült állkapocs alá nyúlok. Kellemetlen, feszítő érzés, de ennyit még azt hiszem, elbír a másik viselni - ettől ezerszer rosszabbat is átélt már. - Te mindent megtettél, ne emészd magad. A vezetés is be fogja látni, hogy nem lehet erővel jobb belátásra bírni azt a kóbort. - Látom, hogy emészti valami belülről minden keménysége ellenére, fordított helyzetben az én egóm is lázongana, ebben igencsak hasonlítunk és hát... az elhangzott lenne a tippem rá.
- Nem érted... - szuszogom csak, egyenlőre rá hagyva a gondolatot, hogy egy szimpla muszklisról van szó. Pedig ennél sokkal több, és nem akarom, hogy pont ő... ne tudja azt, amit én. Szavaira csak bólintok, engedve hogy hozza a motyóját, a kincseit, mindenét, amitől az, aki. Így nem is meglepő, hogy miként arra kér, ne mozogjak, ne beszéljek, úgy teszek. Sosem kételkedtem benne, most sem fogok. Ha ezt kéri, Alignak lássa lelkemet, én ezt teszem. Hát nem is rezzenek, ahogy finom ujjai állkapcsomat érik, pedig fáj, kín járja át egész testemet. Most nem édes, most nem érzem annak, amit úgy imádok benne. Esendő lennék? Ennyire elhanyagoltan? Frászt. Kicsit megfeszülök, erőmet adva át testem minden porcikájának. Nem vagyok puha, az isten bassza meg! Újabb szavaira, mégis beleforr pillantásom az övébe. Nyitnám is el ajkaim, de tudom: nem szabad. ~ Édesem... ~ dörrenek be elméje ajtaján, ahogy hatalmas tenyerem kézfejére siklik. ~ Figyelj rám egy kicsit. Azt akarom, hogy értsd, és tudd az, amit mondok igaz, és nem azért emészt, mert az egomat olyan kurvára nagyon sérti. ~ pedig valahol sérti, de elenyésző ahhoz képest, ami nagoybb erővel nyom el: A tény. Keresném a megfelelő szavakat, a lágy felvezetést, de nyers vagyok, mint a piaci pultra csapott hús, ez van. ~ Declan, nem csak egy kibaszott muszklis. Ő maga Sangilak. ~ érezheti a bennem dúló szélvihart, hiszen pajzsom alól könnyedén engedem el felé ~ Éreztem, hagyta... sőt: adta. Rám nyomta nyolcszáz évének minden terhét, dühét, erejét. Mintha a lelkemet oltották volna ki... ~ csendesedik a hangom elméjében, keserves éllel lopva el egy szeletet a csendből. Közben eddig tartott kézfejét ezúttal elengedem, gyöngéden ejtve tenyerem combjára, nem mozdulva tovább, hagy csinálja a dolgát.
Határozott, elsőre talán hirtelen fogásom finomabbá válik szisszenése hallatán, ahogy érzem, megfeszülnek izmai. Önkéntelen gesztus, meg se történne talán, ha nem róla lenne szó. Már vattáért nyúlok, sebfertőtlenítőbe mártva azt a csipesz segítségével, hogy gondos mozdulatokkal töröljem le képére alvadt, tulajdon vérét, mikor elmémbe szökik mélyen búgó, bűnösnek tetsző tónusa hangjának. Megállok minden mozdulatban, pillantásom érdeklődőn emelem jobb napokat is megélt ábrázata felé. Figyelek, kivárok és fentről látják lelkem, semmit nem szeretnék jobban, mint megérteni azt, amit mondani szeretne. A helyzetet. A világunk működésének ezernyi kérdéses pontját, melyből egyre csak több és több kérdőjel született bennem az elmúlt években a Vörös Holdnak és folyományainak hála, Van, mire a tudomány sem képes magyarázatot adni, engem ugyanakkor vonz a lehetetlen. Akkor is, ha beleroppanhatok talán. Felkaccanok kissé, hitetlenül, mikor azt meri állítani, Declan maga Sangilak. Még hogy a vérvonalfőnk... esetleg a többi is itt járjon közöttünk a mai napig! Hahh, hát hogyne! - Ugyanakkor nem egy dolog nyerne értelmet, nem egy falkatárs különös viselkedése, kóborokkal kötött ismeretsége mögött húzódna meg racionalitás a tény által. Már amennyiben hajlandó vagyok elfogadni, hogy ezt tényleg tényként fogadjam el. És miért ne tenném? Caleb a párom, hazugság nem szennyezi energiáit és urambocsá, elmebaj jeleit sem mutatja. Hacsak nem érte akkora ütés a fejét, hogy... Finoman, mégis határozottan fordítom a fény felé a kedves arcát, tekintetét, pupilla-reakcióit vizsgálva meg mintegy első felindulásból az általa közöltek kapcsán. De... normális minden. Legalábbis annak tűnik. - És erről úgy gondoltad, hogy nekem tudnom kell, mert...? - Bukik ki belőlem a kérdés, mellette pedig lassan térek csak vissza arcának tisztogatásához. Érezhető, látható, hogy egymást kergetik, ölik bennem a gondolatok.
Érzem, hogy nem érti. Kétkedne? Talán. De nem miattam, ez tiszta... Egyszerűen csak hihetetlen, és bár tudom, hogy hinni akar nekem, nem is tudom. Nehezére esik. Így nem is ágálok az ellen, hogy arcomat a fény felé fordítva kutasson bennem elmebaj után, tébolyultságot keresve. De nem lel, nem találhat, mert azt hiszem, hogy ennyire még sosem voltam ép. Legalábbis fejben. Még csak zavart sem vagyok, egyszerűen csak dühös, mérgez az érzés, hogy ennyire könnyen képes volt velem elbánni; hiába a tény, hogy ki is ő. ~ Remélem, nem hiszed, hogy azért mondom mert... ~ be se fejezem. Nem érezhet hazugságot, méltatlanságot, hogy csak mert valaki így elbánt velem, azt már annak nevezem, ami szinte képtelenség. Nem érezhet ilyet, nem gondolhatja képzeletnek, vagy bárminek, ami arra adna neki okot, hogy nem a valósat állítom. Már tudom, amit tudok, és bár nehéz... viselni, vinni, vagy szimplán hordani... ettől még így van. ~ Mert hozzám tartozol. Mert szeretlek. Mert tudnod kell... ~ nem sűrű az efféle, mégsem nehéz ezt a tudtára adom, hiszen a szavaim nélkül is tudja, tudta mindig is. Mégis tekintetem újra az övé, néma társaként vegyülök el a csendbe sercenő géz mozdulatainak.
Aprót nyelek a negatív diagnózist követően, elengedve fejét a másiknak, dőljön csak vissza az ágy végébe, neki a falnak. Kérdésére fejemet ingatom meg, lemondóan. - Nem hiszem. Noha egyik felem azt kívánja, bárcsak lenne egyszerűbb, másabb magyarázat, semmint elfogadni az orrom előtt levő igazságot. Tudom, hogy jót akar, hogy így érzi helyesnek a hím, mégis alapjaiban bolygat meg az elhangzott tény. Már, ha tényként tekintünk rá ugye. Ez esetben ugyanakkor azt is el kell fogadnom, a tudomány nem mindenre magyarázat, s Lilianne szellemekkel való fecserészése mögött sokkal több minden húzódik meg némi túlvilági kommunikációval. Annak még talán fel is tudnám fűzni valami gondolatmenetre a logikáját, az istenért! De mi a magyarázat arra, hogy felkelnek a holtak, mintha haláluk csak egy rossz álom lett volna? Hogy a falka tagjainak viselkedését alapjaiban befolyásolják az - amúgy is furán közös - álmaik? Épp csak árnyalatnyit lágyulnak el vonásaim első mondata hallatán, a folytatás apró sóhajjal együtt finom kis gombócot hord torkomba. Nem is igazán a vallomás maga végett, hiszen tudom, hogy ekképpen van, s nem kérdés, viszonzott az érzés. Sokkal inkább megszaladó gondolataim árja csorgat le keserű érzést torkom, miközben szeretetteljes mozdulatok közepette tisztítom le vérét, tekintete helyett a sérülésektől kissé torz vonásait fürkészve. - Én... nem is tudom mit mondjak. Vagy úgy egyáltalán! Ez... ugye nem áll szándékodban visszamenni az erdőbe utána? - Firtatom komolynak szánt határozottsággal.
Olyan néma a csend, ami néhány tized másodpercre közénk szökik. Szinte hallom, ahogy a fogaskerekek, a megannyi gondolat száguldozni kezd a fejében. Talán nem kellett volna vele megosztanom, talán nem... Mégis úgy éreztem, hogy ez rá is tartozik. Bízom benne, tudom, hogy nem fogja szétkürtölni a világba, ahogyan azt is, hogy a legjobb, amit tehettem az az, hogy elmondtam neki. Ő a részem, és én általa létezem, bármily nyálba tapadt szar is ez. Fürkészem pillantását, követem jeges íriszeinek útját, ahogy megkínzott arcomon sasszézik. ~ Bolond, még én sem vagyok. ~ vallom be kelletlen éllel a hangomban. Pedig, legszívesebben visszamennék, saját markommal tépve ki a szívét! De még sincs ínyemre a dolog. Elvégre... akár tetszik, akár nem... tőle származom, ő az Első(m), akit minden tükrében tiszteltem, és kár volna hazudnom, hogy nem vagyok büszke rá. Nem, mintha kéne... de jobb így, mintha gyenge, irgalmas korcsnak véltem volna elkönyvelni őt. ~ Nem fog elmenni. ~ zárom le ekképp - közlöm, vagy csak megjegyzem, egyre megy -, kissé feljebb húzódva az ágyon. Arcomon gondterhes redők sorakoznak, bár tudnám... mit keres itt. Mert, az édes kevés számomra, hogy valaha innen indult az ő segge is. Több van e mögött. Egyszerűen érzem. És kész. ~ De abban biztos lehetsz, hogy még lesz rá szerencsém, hogy a szemébe nézzek. ~ akár általam, akár általa, de abban biztos vagyok, hogy a mi kis "románcunk" nem itt ér véget. Talán a föld alatt, talán valami légtelen térben... Nem tudom. Nem is érdekel...
Van valami finoman megkönnyebbült a sóhajban, mi elhagyja tüdőmet, testemet a válasza hallatán. Talán még a vállaim is megereszkednek kissé, ahogy mozdulok, engedve, hagy helyezkedjen a kedves az ágyvégnek dőlve. Mindössze akkor szökik vissza gondterheltség árnya körém, mikor továbbfűzi iménti gondolatmenetét. - Minden bizonnyal okkal van itt. - Mondom ki, amire én és ugyanakkor ő maga is gondol. - Minden természetfeletti, Vörös Holdas szarság kicsit értelmet nyer a ténytől, hogy létezik. Hogy léteznek mind, feltételezhetően. - Fűzöm tovább hát én magam is a beszélgetést eme szálon haladva, mintegy feszkó-levezetésként is mozgatva egyúttal ajkaimat, ahogy kezemben a fertőtlenítőt tű és öltőanyag váltja fel. - Te nem voltál itt, de... halottak éledtek fel, mintha csak aludtak volna, Caleb. - Orvos vagyok, sejtheti, hogy amire én azt mondom, halott volt, az bizony a klasszikus, tankönyvi értelemben volt hulla. - Álmok és rémálmok okoznak megmagyarázhatatlan viselkedés zavart egyeseknél, míg másokat nem érint egyáltalán és nincs rá képlet, mi alapján kerül be bárki is a levesbe. Több, mint két éve keresem a választ többed magammal a miértekre és... végig a szemünk előtt volt, lehet! - Kaccantam fel keserűen, miközben minden előzetes figyelmeztetés nélkül, gyors mozdulatokkal öltöttem össze egy mélyebb sebet arcéle mentén. - Csak... ne ölesd meg magad, ha újra találkoztok.- Súgom, s súlya van minden szótagnak mondatomban, hisz mikor elment, utolsó szavaimmal azt kívántam, bárcsak megdöglene végre. De az igazság az, hogy ha valamire, hát a szeretteink elvesztésével járó fájdalom elviselésére egyáltalán nem készített fel atyám nevelése.
Kezdőlap
//
