Halk, horkantás-szerű hangot hallatok kérdésére rosszalló éllel. A kérdés jó és teljesen jogosan felvetett, ám sajnálatos módon kielégítő válasszal nem szolgálhatok, megoldási stratégiák kieszelésére pedig nem engem tartanak. - Legalábbis amíg nem orvosi jellegű a probléma, addig semmiképpen. - Úgy tűnik. - Felelek hát kurtán, röpketeg őszinteséggel. - És amíg a falka megtűrtnek nyilvánítja őket és nem balhéznak a civilek között, addig az őrzők sem lépnek fel ellenük jó eséllyel. - Vázoltam fel azért mégiscsak valahol a jelenlegi helyzetet, noha kettőnk közül nem nekem kellene a stratégának lennem. Persze, nem vitatom el tőle, hogy hozzám hasonlóan ért a dologhoz - ha nem sokkalta jobban - de a megvalósítás része, lássuk be, nem az erőssége a hímnek. Talán. Reméli...! - Hülyeség. Nincs olyan, hogy egyik vagy másik, Duncan, tudod jól. A kettő együtt jár, csak hol a bundás, hol a csupasz kerekedik felül. A sofőr személye változik időnként és nem az utasok száma. - Kell az ember, ha másnak nem, hát gátnak. Meglepődnél talán, ha tudnád, hogy erre pont te világítottál rá számomra, akaratlanul is. - Emlékszel... az első ötven évemre farkasként? Már fogalmam sincs, milyen voltam a beharapásom előtt Matt "nevelésének" hála. Ő farkasnak nevelt. Ragadozónak. Gyilkosnak... - Csendes szavaim közepette vált meg a felsőjétől a másik és vettem szemügyre karját. - Ha tökéletes munkát végzett volna, akkor - most nem ülnék itt veled - nem lett volna, ami megállj parancsolt, mikor Misha a karmai közt tartotta a szívemet. Mert a farkas büszke ösztönlény, az ember viszont élni akar és tudja, eljön majd az idő, amikor fordul a kocka. Mert előbb-utóbb le fogom nyomni Mishát, ez ellen pedig semmit nem tehet. - Közöltem oly határozottan, hogy a rossz szájízűek menten újabb pletykákat reppentettek volna falka-szerte magasba a kijelentésem hallatán. Sóhajtva tűrök hátra pár sötétre festett tincset füleim mögé, mielőtt választ adnék azon kérdésére, mennyire súlyos a helyzet. - Lényegében semennyire a kórtörténetének 99%-ához képest, ami azt illeti. Röpke válaszával be is érném, aprót bólintok és fertőtlenítőért nyúlok, ám megfagy a mozdulat a folytatás hallatán. - Mégis milyen emlékről beszélsz, te nagyon nem ép! Hozzád nem mentem be az orvosiba, csupán Bellstől informálódtam, fű alatt az állapotodról, ez tény, ellenben a három mártírt volt szerencsém segíteni felépülésükben, s külön-külön épületes látvány volt mind. Én... félek mindattól, amit ez a kép magában hordoz. Tartok attól, hogy hiába a szaktudás, semmit nem ér. Zavar a tehetetlenség puszta lehetősége is, és mindezt az érzést neked köszönhetem. Gyűlöllek érte. Nem nyúltam felé, bele se kezdtem a műveletbe, egyszerűen csak az ágyon mellettem heverő fémtálcára meredtem, igyekezve megőrizni az összeszedettség tökéletes álcáját. Mély sóhajtás, melyet újabb követ. Szusszanva emelem fel arcomat, magam elé tekintve, s mintha ez a pár másodperces közjáték sehol nem lett volna megejtve, fordulok a hím felé, hogy ellássam a vállát. Ekkor kapom a második tőrt magam felé, de érdekes mód, ez nem hasít akkora sebet fel, csupán tompán sajgó, keserédes ízt hoz magával. Bólintottam a szavakra, s a fertőtlenítőt szikére, illetve csipeszre cseréltem. - Ez a legkevesebb. - Fűztem hozzá, de csak nem bírtam megállni igazán, hogy ki ne szaladjon egy indulatosabb: - Mindazok után, hogy... ! - Szerencsére, még időben elharapom a mondatot. Energiáim feszegetik páncélbörtönük falait, ám nekem kezem se rezzen aktuális műveletem közepette.
Dühösen és haragosan mordultam fel, benne minden korábbi megbánásommal. - Az ember miatt mentem Tara után, miatta gondoltam úgy, hogy az öcsémnek segítenem kell valahogy, hogy ki tudok jönni jól ebből az egészből. - Bosszantott az egész, mert persze, hogy kell az ember, de nálam valahogy mindig a legrosszabb pillanatokban jön elő, hogy amúgy az is vagyok még. - Enélkül... - Elhallgattam és elfordítottam róla a fejem, állam megfeszült és konokul préseltem össze szám. Kell, mert így vagyok teljes, nélküle pedig Anne se lett volna, nélküle talán elkallódok az előző farkassal, mégis gyűlöltem, hogy a lehető legpocsékabb időzítéssel bírtam. - Csak az nyugtat, hogy most tényleg ugyanazt akarjuk mindketten. Megszabadulva a sallangoktól, mindattól, ami nem nekünk való, nem a sajátunk és felesleges lenne magunkra erőltetni. Mértéktartás. Bár olyan szélsőséges világszemlélet mellett, mint az enyém, ez aligha kivitelezhető normálisan. Érzem, hogy szavaim nyomán felhagy ténykedésével, mire visszairányítom rá tekintetemet. Nincs magyarázta, pontos meghatározás, egyszerűen, tudom, hogy beletenyereltem, ezen pedig semmilyen mondvacsinált, szánalmas vigasztalási próbálkozás sem segít vagy változtat. Kevés voltam ahhoz, hogy ott egyedül, segítség nélkül életben maradjak. Kevés volt ahhoz, hogy ő rángasson ki a halál torkából, ahogy nem egyszer megtette már. Egy szót sem szólok, nem szánakozok vagy sajnálkozok, csak hagyom, hogy minden megüljön közöttünk néma nyomásként. Ő túllép, bennem elhatározás fogan, egyelőre viszont csendben maradok ezt illetően. - Sajnálom - mondom mégis, bár tudom, mit sem számít, de ennél többem már nincs. Ennél őszintébb nincs. Tudom, hogy neki kellett megtennie, hogy minden hűvös álarc és Jégkirálynő magatartás ellenére is jelentett neki valamit - és ezt is miattam vesztette el. És még mindig van elég vastag bőr a képemen a következő szavakhoz, bár tudom, hogy másnak ezt soha nem lennék képes mondani, Castornak sem, mert már így is... már így is túl sok volt. - Segíts nekem, Emily - néztem a szemébe. Hiába a korkülönbség, mi együtt kezdtük meg az utunkat, én megkésve, ő a beharapásával, így még ha szó szerint nem is, ám valamilyen különös módon, a kölyökkor élménye közös. A kölyökkor, amiből egyikünknek sem jutott ki, így lettünk azok, akik, ezért tudok egyedül felé fordulni ezzel. Nem akarok tovább Omega lenni. Lehet, hogy a hosszú élet tekintetében ez a pár hónap semmiség, nekem mégis több volt, mint elég.
Ráhagytam. Csak így egyszerűen. Ha belegondol utólag, úgyis látni fogja, nem azt mondtam én magam sem, hogy csak és kizárólag az emberre kell hallgatni minden esetben. De néha jó, ha hagyjuk utat törni a fenevad mellől kicsit. - Örvendetes, ha téged ez megnyugtat. - Jegyeztem meg, hosszú idő után először adva jelét valamivel többnek, valamit abból, akik mi voltunk egykor és talán vagyunk ma is a felszín elüszkösödött kérge alatt. Ironikus, szúró kis megjegyzésem mellé futó ajakrándulás járt. Mosolyféle, de mintha ott se lett volna. A pillanatnál tovább tartó lefagyás, a megülő némaság mellkasomra telepszik át, ahogy mozdulok, hogy ellássam a hím sérült vállát. Vallomása semmitmondó könnyedséggel reppen felém, mégsem hagyom tovaszállni mellettem. - Tudom. - Ismerem a súlyát is, épp ezért sem mihaszna, kósza valami a szélben csupán a kijelentés. - Én is sajnálom. - Felelek szavára, mintegy saját bocsánatkérésemet ejtve kimondatlanul az övé mellé kettőnk közé a semmi végtelenjébe. Sajnálom, hogy csak úgy hagytalak elmenni, hogy nem voltam erőszakosabb az indokok firtatását illetően. Sajnálom, hogy vak sértettségemben, melyet a dolog iránt tanúsított érzéketlenséged váltott ki belőlem, erősebb volt, mint a ragaszkodás bennem. Az én farkasom büszke... sajnálom, hogy akkor nem engedtem az embernek és álltam ki azért a kislányért. Érte, és nem azért, mert hozzád tartozik. Annyi energiám és fáradozásom, annyi áldozat volt benne részemről, csak mert te rám sóztad...! Valahol élveztem azért. Láttad, érezted, mert te olvasol soraim között, tudom jól. Mégis hagytad veszni... Mondtad volna, hogy vigyem, vegyem el, vagy valamit! Sajnálom azt is, hogy nem sajnálom. Farkasok vagyunk, az idő nekünk dolgozik. El is felejtjük idővel majd talán, hogy volt egyszer egy szőke fürtös... Gyorsan, biztos kézzel dolgozok, így mikor felém pillant, már le is engedem a szikét és a csipeszt. Fedőkötést tennék még rá és meg is volnánk részemről. A gézt applikálom hát vállára, onnét tekintek felé, szemeibe a szavak hallatán. Pár pillanatig csak nézem, fürkészem pillantását, majd könnyed, mégis hűvösen elejtett választ formálnak ajkaim: - Add vissza azt, akit elvettél tőlem, mikor leléptél. - Nincs rá szó, mi is volt ő nekem pontosan. Több, mint egy barát, kevesebb, mint egy szerető. Azt hiszem, a lelki társ áll legközelebb hozzá, de az meg olyan rémesen giccses, idézetes könyvekbe való kifejezés, hogy nem illik kettőnkhöz. Fagyos tekintetem kékjét nem vettem le arcáról, úgy simítottam tenyereimmel végig a kötésen óvatosan, vállára ragasztva azt. Ezzel meg is volnánk. Innentől már... csak rajtad áll.
Szám sarka megrándult, de mosolyra nem húzódott. Ez is sokkal több volt, mint amit a legtöbben képesek elérni nálam, de nem reagálok többet. Sem erre, sem a viszont-sajnálatra. Mit mondhatnék? Hogyne tegye? Üresnek tűnne, ráadásul valahol hazugnak, mert szeretném én is ráfogni, hogy ha erősebben marasztal, ha eltöri inkább minden tagom, vagy valahogy észhez térít, most így ülnénk itt. Miközben bánok mindent, ami ennyire mélyre juttatott, akkor is, ha pokoli kemény lesz és jobban megedz, mint bármi. Elég, nem kell több, eleget kaptam belőle, láttam, nem érdekel tovább. Tűnjön el, szűnjön meg. Bár ilyen egyszerű lenne... Ahogyan a felejtés is, amiben nem hiszek. Nem akarom elfelejteni, hogy volt egy szőke fürtös, mert nekem... nekem nem tudott meghalni. Hiába jött a félreérthetetlen üzenet, hiába nem találtam itt. Csak eltűnt, vagy elkószált. Kicsit messzebbre, de semmi több... - Mutasd meg - kérem egészen halkan, szinte csak a szám mozog, hangot alig hallatok. - Mutasd meg... - mondom valamivel hallhatóbban, de az okát nem lennék képes kiejteni, így ha ennyi kevés, úgy maradok akaratlanul is a légvárakba való kapaszkodásnál. Az életem volt az a kislány. Ostobán és nevetségesen hangzik, főleg, hogy nem kötött össze vele a vér, de a szemem fénye volt még egy előző élet alkonyán, és nem tudom csak úgy elfogadni, hogy nincs többé. Hogy annyi maradt utána, amit elküldtek nekem. Kérek megint, mert mintha lassan minden csak ebből állna körülöttem, benne, mert ez a csendes hűvösség rombol le leginkább minden védvonalat. Nem akarom, és mégis tudom, hogy rajta kívül másban így és ennyire nem bízhatok meg, nincs más reményem, segítségem. Ha ő sem, akkor tényleg senki, akkor valóban lent vagyok a verem legmélyén. - Adjam vissza - ismétlem, mint akit megbabonáz ez a két szó, ő pedig végigsimít az elkészült kötésen, a vállamon. Mint amikor útjára bocsájtunk valakit. - Rendben. Nem tudom, hogyan kell, vagy mit kell tennem ezért, hogy ezen kívül van-e bármi, amit konkrétabban meg tudna ragadni, így nekem is csak sejtések jutna. Tapogatózok, ha nem is teljes sötétségben, de mély félhomályban. Ki fogok jutni. Eddig is kijutottam mindig, miért pont most hibáznám el? Ezt nem szoktam.
Először alig értem meg az elsuttogott szavakat. Az agyam egyszerűen nem akarja feldolgozni azt, elutasítón mossa össze egyetlen katyvasszá, ahogy a hímre pillantok hirtelen - kérdőn, riadt rácsodálkozással tekintetem kékjében. És ő megismétli, állkapcsom pedig megfeszül. Kegyetlen játékot űzöl Corvin, melyhez nincs jogod jelen helyzetedben, miként kérni is csak alázattal kérhetnél... Másnak megtenném, tudod jól! Élvezettel részletezném szerettük utolsó pillanatait mancsaim között, azt a momentumot, mikor az élet szépen lassan kifut tekintetükből, a szívverésük leáll... megszűnnek élőnek lenni, létezésüket csupán az emlékezet biztosítja. Másoknak, másokat ezer örömmel, de ezt ne kérd. Őt ne... Mikor másodszorra is kiejti a szavakat, tekintetem már a sérülését fixírozza. Csendes-óvatosak az én szavaim is. - Hagy fejezzem ezt be... - Hogy időt kérek csupán vagy hárítom a dolgot teljesen, nem lehet eldönteni. Egy kicsit talán mindkettő, olyan ráérő lassúsággal simítok a kötésen végig tőlem idegenül törődő mozdulattal. Ismét kér, hát kérek én is...! Nem azért, hogy ellensúlyozzam felhalmozott számláját, közöttünk régóta nincs helye ilyesminek, s nem is azért, hogy helyére figyelmeztessem a falkában. Kérek, mert csak így tudok adni neki bármit is. Szükségem van Rá, a vörös szeművel és nélküle is. - Hallgatlak. - Sóhajtok aprót röpke beleegyezését követően. Nem veszem ígéretét, beérem a "Rendben."-nel, mert ő is tudja pontosan, hogy kardok élén táncol, utolsó esélyeit rúgja, hogy végleg messzire taszítson akaratlanul is magától, azt pedig, hogy egymás ellenségeinek tudjuk magunkat... azt ne akarja megélni sem a saját, sem pedig az utánunk érkező farkasgenerációk.
Akár beszél, akár nem, én magam a fémtálcára pakolva rendezem el az ellátásához használt eszközöket, miközben hallgatom/hallgatunk mind a ketten. Felállok az ágyszéli ülőhelyemről, s intek, tegyen ő is hasonlóképpen. Mondandójáé minden figyelmem - már, ha van ilyenje - még akkor is, mikor vértől áztatott pólójáért nyúlok, s csak miután úgy vélem, befejezte, elmondott mindent, amit akart, kezébe nyomom a csatakos ruhadarabot. Vele együtt érkezik egy istenes, bőrt is felsértő pofon képére, majd mellkasán landol homlokom, finoman koccanva oda. Tudod mit? Legyen! Megmutatom, felszakítva bennem rég behegedt, a sebtető alatt mérgező, fertőző mély sebeket, mert igazad volt abban, hogy kell a fájdalom az életünkbe... A fiziai, hogy érezzem, ragaszkodom az életemhez. A lelki, hogy tudjam, továbbmegyek az úton. Az előbbit megkaptam Mishától, a többit senki nem képes nekem megadni rajtad kívül, hát lásd...
Néma jégfalak mögött távozok Castor irodájából, bennem keserűség és düh kavarog, ahogy lépdelek a folyosón szobáink felé - ezzel indul hirtelen az emlékkép, ahogy ledobom páncélomat, s vele együtt érkezik energiáim kavargó örvénye is. Harag, düg, elégedetlenség dominálnak soraik között, mégis csendben meghúzódik mögöttük a békülésre való hajlam irányába. A kislány lelkesen fogadja, hogy az erdőre megyünk, csacsogva fészkelődik utunk során, kommentálja a napját, egészen addig, míg el nem érjük az erdősávot. Törődő csókot hintek homlokára. - Forró, nedves könnycseppek hullanak a semmiből, némán Duncan mellkasára, ahogy újra látom magam előtt őszinte mosolyát, mely nekem szól. - Anne nem kérdez, lelkesen vált alakot. Büszkén! - Akkor fel se tűnt igazán. Istenem, de büszke volt magára, mindarra, amit tőlem kapott...! Bennem eközbenpedig egyre csak felváltja a harag helyét valami keserédes igazságtalanság érzése. Perdonami... - suttogtam akkor a semmibe, s lám, elérték a szótagok a címzettet, ha késve is. Kezemet a szám elé kapom, ne hallja senki, nem szabad... - ezt verték belém, hát tartom magam hozzá. Rá is harapok kézfejemre, míg vérem nem serken, de mindez nem segít, vállaimat zokogás rázza, mintha ötven év minden könnycseppje most kívánkozna felszínre belőlem. Ötven év. A kiképzésemként felcímkézett időszakban ejtettem őszinte könnyeket utoljára, megfogadva akkor és ott... soha többet. Nem éri meg, s miattad most mégis meg kell szegjem magamnak adott szavamat. Állítsd meg, mert én bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok abbahagyni, ahogy az események pörögnek előre az emlékképekben. Nem tart sokáig. Ő fut, én gyorsan beérem. Megriad, mint a vad, mikor a vadász lecsap rá. Tekintetében épp csak felcsillan a felismerés, már el is tűnik annak fénye. Egy biztos fogás, pontos mozdulat, majd hangos reccsenés. Ennyi az élet, mely ott múlik ki karjaim közt... Hagyom, lássa, mily törődő óvatossággal engedem le a halott kis testet agyaraimmal a földre. Hagyom, hogy hallja kiejtett szavaimat - az utolsókat, melyeket hozzá intézett a földi lét gyarlósága.
Felállok, ahogy int, nincs bennem semminemű ellenkezés. Ismerem már, tudom, hogy a hűvös felszín alatt még ezer indulat lapulhat sokkal jobban kontrollálva, mint az enyéim valaha is lesznek, de nem baj. Visszaadja a pólót, lekever egyet, erőből, finomkodás nélkül - érzem, ahogy vér serken és folyik végig arcomon hajszálnyi patakként, mintha el nem hullajtott könnycsepp lenne. Homloka a mellkasomon, de nem érek hozzá, csak leeresztem véres pólómat markoló kezemet és állok némán, várva az emlékeket. Meg fogja őket adni, tudom. Árulkodik a szívverésem, nehéz lenne, ha ilyen közelségből elkerülné a figyelmét, pulzusom megugrik, ahogy lehullik minden és peregni kezdenek a képkockák, közéjük csempészve az érzéseket. Az övéit, a sajátjaimat. Mert vannak, hiába szeretném, ha másképp lenne.
Ott van Anne. Vidám, eleven, csupa olyasmit rejt, ami belőlem vagy teljesen kikopott az évek alatt, vagy erősen megfakult, benne viszont még ragyog. Csacsog, mosolyog - őszintén és boldogan Emilyre, amikor a nőstény homlokon csókolja. Megráz a gesztus, mert most értem meg, mit vettem el tőle. Az, amit én vesztettem a Tökmaggal, szinte sehol sincs ahhoz képest, amit tőle oroztam el hálátlanul. Sír és én talán jobban szégyellem magam most, mint Castor előtt. Fél karral ölelem át vállát, az lesz szorosabb, mikor meglátom az alakváltást. Olyan apró és mégis... Mindkét karom köré fonom, elrejtem, nehogy bárki lássa, akkor is, ha ez a védés most szégyen, mert én teszem, egy jóval alatta álló, de nem érdekel. Mondanám, hogy semmi baj, de képtelen vagyok megszólalni, energiáim erősen veszik körbe, erőszak és elfojtás nélkül, mintha próbálnánk egyben tartani. Őt és engem is. Megátalkodott szörnyeteg módjára tép mindaz, amit tettem, amit mások miattam, az én hibámból tenni kényszerültek. - Bocsáss meg - súgom én is, miközben mintha bizonytalanabbnak tűnne a látásom - szinte ég a szemem. - Bocsáss meg... - ölelem szorosan, arcomat sötétre festett, még mindig kissé idegenül ható tincsei közé fúrva de nem tudom megállítani, nem tudom visszacsinálni, meg-nem-történtté tenni, pedig ha hatalmamban állna, habozás nélkül tenném meg. Nem magamért, hanem érte - értük. Megdermedek. Mintha az emlékeken keresztül az én szemebe is nézne, mintha nekem is szólna a felismerés szikrája. A sorsára hagytam, végérvényesen, minden magyarázat nélkül. Szeretném megérinteni, még egyszer, utoljára, de a rózsaszín szalagos szőke tincsen túl már semmi sincs velem belőle, csak ez és öt év emléke. - Vissza tudom adni - mondom halkan a szavakat fülébe, elfúló hangon, sűrűn pislogva. - Visszakapod. Esküszöm. Pedig megfogadtam, hogy többet nem ígérek, s lám, ezt a fogadalmam is megszegem. Mégis ez... ez csak túl sok és az egyetlen, amit tudok, hogy nem akarom még egyszer. Sem okozni, sem átélni. Fogalmam sincs, Ems, hogyan fogom csinálni, hogy mennyi időbe fog telni, de már nem futok sehova. Helyre fogom hozni, csak ne sírj...
Küzdök, de nem az emlékek előbányászásával - azok jönnek maguktól, könnyedén, hívni se kell őket. Mintha csak erre vártak volna. Hogy valaki végre leemelje a tetőt és útjára engedje őket, hagyva csorogni elő belőlem képről képre, megállíthatatlanul. Azzal küzdök, hogy mindezt leállítsam. A képeket, a könnyeket... nem én vagyok, nem rám vall ez az érzelgősség és valahol mégis, általa Duncan megszűnik omegának lenni. Már nem a szellemek legutolsó söpredéke, mert csak ő van és én, senki más köröttünk és egy pillanatra elhiszem, hogy mindez valós, létezik... létezhet még, hogy ne csak így érezzem, de ugyan azzal a pillantással is illessem, mint amivel egykoron. Ami kijárnak a barátnak, a számomra fontosnak, de nem érdemli meg a falka legalja. - Tudom... én... tudom. - Préselem ki magamból, állkapcsom belefeszül az erőlködésbe, hogy felhagyjak a hüppögéssel. Most biztosan rettentő rondán festhetek, idegenül magam számára is, mint valami vörös tekintetű, duzzadt képű medvebocs - mégis van bennem büszkeség, hogy amikor eltolom magam tőle kissé - öleléséből is kibontakozva kissé, mégis karjainak távolságában maradva, így végtére rajta áll, megszünteti-e a testi kontaktust vagy sem - hanyagul elegáns, nőies mozdulatsor keretében töröljem ki szememből a könnyet és megemelt állal, kihúzva magamat sóhajtsak hangosabbat. Mintha csak elengedném mindazt, ami az előbb megtörtént. Leráznám magamról, semmissé tenném és továbblépnék... - Ha bárkinek csak utalsz is erre, a kezedbe adom a szemeidet, világos? - Morran bennem a farkas, hangomban állatias él csendül, de tovatűnik a folytatásra: - Szóval... most épp milyen őrültséget adott ki az eszed? - Kanyarodok vissza oda, hogy a segítségemet szeretné kérni. Lélegzetvételem még nehézkes, akad egy-két könny, mit vissza kell nyeljek mintegy utóhatásaként a dolognak, de különben sikerül olyan könnyeden feltennem a kérdést, mintha tényleg mi sem történt volna.
Eleresztem, ahogy erőt vesz magát és eltol kissé. Nem kéne, nem ilyen szándékú a toló mozdulat, mégis úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy visszanyerje teljesen önmagát, ez szükséges. Ems nem az ölelésbe elbújó fajta, ő nem abból építi fel újra önmagát, én pedig nem azért vagyok, hogy gyengítsem. Ennek ellenére nem lépek el tőle vagy ülök vissza az ágyra, csak állok és figyelem, ahogy összeszedi magát. Fenyegetésére, vagy sokkal inkább tényközlésére halványan elhúzom a szám, energiáim szokatlan megértéssel és bajtársiassággal lengik körbe. Mindketten utálunk gyengének mutatkozni, főleg mások elől. - Hogyne - biccentettem, mert tudtam, hogy igenis megtenné. Egyébként sem akartam ilyen helyzetbe hozni, arról nem is beszélve, hogy amilyen velők kommunikációs ingereim vannak amúgy is, akarva-akaratlan magammal viszem a sírba. Ahogy kérdez, visszatérve arra, amire nem feleltem korábban, szám féloldalas, nem sok jót ígérő mosolyra húzódik. Ez majdnem olyan biztató, mintha vicsorogva morognék, de ő már ismert, ezt nem a hirtelen támadás jele, ez annál alattomosabb és erő helyett észt igényel. Lassabb víz, bár nem az a partot mosós fajta, mert ahhoz nincs türelmem. - Ismersz, aligha tudlak ezzel meglepni, de egyedül sajna nem tudom megcsinálni - kezdtem bele, majd szépen felvázoltam, mi az, amibe beleuntam és amit megoldani nem tudok egyedül a titulusomból kifolyólag. Beleuntam. És ebben aligha lehetett meglepetés, ahogy harapós, türelmetlen elégedetlenségemben sem volt semmi új. Minden ötletre nyitott volna, a minden alatt pedig tényleg a mindent értettem. Segíts nekem, Emily, és én is gyorsabban teszem meg, amit kértél, mert készen állok rá.
//Szerintem ez záró lett, a többit pedig... úgyis beszéltük, tudjuk. :3 Így ha nincs más, nagyon-nagyon köszöntem a játékot! Ö.Ö <3333 //
Sienna, ha nem is lelkes, de minden bizonnyal rendszeres látogatója volt az orvosi szobának, akár egyedül ügyeltem, akár valamely más hotelos gyógyítóval karöltve tettük a dolgunkat. Ez idő alatt megismerkedhetett az alapvető orvosi műszerekkel, melyeket a laikus beteg már nem biztos, hogy meg tudna nevezni, egyszerűbb feladatokat is kapott - adogatott, előkészített, sőt, egyszer szerintem még azt is felajánlottam neki, hogy ő varrja össze ezüstszike okozta mélyebb sebemet. Aztán vagy élt vele, vagy nem… Minden esetre a nemrégiben kapott riasztás kapcsán nem szándékoztam neki választást hagyni, hisz mikor tanulhatná meg kezelni azt a mélyen benne lakozó vágyat, mi megmutatta valós arcát néhány hónapja odalent, a pincében, ha nem éles helyzetben. Éppen ezért be is kopogtam hozzá a folyosón elhaladtamban, szólva, hogy kapja össze magát és két perc múlva legyen az orvosiban. Addigra talán a mentorok egyike is behozza az önkényesen vadászó kölyöktársat, akinek sikerült egy vadászcsapdába gyalogolnia. Sem emberi, sem farkas alakban nem kellemes az ilyen, de a fájdalomtól elvesztett önkontroll közepette elájulni egy alakváltásban… minden lesz ez, mi tömör-gyönyör a gyógyítói szakmában, ha érzékeim nem csalnak meg. Szusszanva kötöm össze lófarokba szőke tincseimet, s ha Sienna nem tett volna hasonlóképpen már rutinból, hát jelzem neki, hogy nem ártana, orvosi szakmámból adódó megszokás végett még egy kézmosást is beiktatok magunknak, hiába nem kaphat el semmiféle fertőzést a pórul járt. - A telefonban azt mondták, ájult, ha van egy kis esze, az is marad még egy ideig, mindenesetre elképzelhető, hogy hirtelen magához tér és a fájdalomtól, meg a sokktól elszabadulnak idebent az indulatok farkas téren… És ez jó lesz. A kínja, a szinte már tapintható fájdalma. Előfordulhat, hogy többet és többet akarsz majd belőle. - fordultam Sienna felé még a tőlem megszokottnál is komolyabban, hogy érezze, nem viccelek, s becsapni sem áll szándékomban, ugyanis: - Azt szeretném, ha aktívan segítenél ennek ellenére is ellátni. Nem fogom engedni, hogy bántsd, viszont én sem vagyok mindenható, hogy a munkámra koncentrálás mellett a te, meg az ő farkasára is odafigyeljek. – Persze, megkérem majd a mentort, maradjon tisztes közelben a biztonság kedvéért, nem vagyok hazárdjátékos – nem ilyen téren – de ez most nem csak az egyik kölyök rendbetételéről szól, Sienna is „vizsgázik”, ha úgy tetszik. Már itt is jönnek…
Az kétségtelen, hogy rendesen lefoglalta a gondolataimat a gyógyítókkal, főként Emssel való közreműködés. Nem állítottam volna, hogy mindenáron gyógyító szeretnék majd egyszer lenni, de lehetőségként ott lesz, és talán ez is elegendő lesz arra, hogy a farkasom éhségét csillapítsam ilyen téren. Egyelőre kissé tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatosan, de reméljük a legjobbakat, addig még rengeteg időnek el kell telnie úgy is. Igazából minden felajánlással éltem, varrtam is, ha éppen lehetett, mert ha én magam finnyás is voltam ilyen téren, meglehetősen hamar kiütközött, hogy a farkasomra ez már egyáltalán nem igaz. Így hát eszemben sem volt bármit kihagyni, mert közben legalább tesztelhettem, hogy akad-e olyan, ami kicsit csillapítja a késztetését. A sebvarrás egészen tetszett neki, bár nyilván nem volt elég. Mikor bekopogott, már szóltam is, hogy máris megyek, egyedül a cipőmbe bújtam bele, mert amúgy fel voltam öltözve, terveztem, hogy átmegyek Matthez, csak nem tudtam eldönteni, hogy a cuki szomszédlányos farmer-póló összeállítás legyen a nyerő, vagy pedig fel merészeljem venni a meglehetősen dögös kis fekete rucit, amit pár napja vettem, a kozzá illő magas sarkú fekete szandállal. Épp az előbbiben voltam, szóval legalább nem kellett lebuknom a terveimet illetően Ems előtt. Eleve úgy mentem, hogy felkötöttem a hajamat, mindig fel szoktam, én legalábbis utálnám, hogyha valaki fogná magát, és úgy hajolgatna a sebeim fölé, hogy szerteszét van a haja. A kézmosást is végrehajtottam gond nélkül, aztán már készen is álltam, jöjjön bármi. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de aztán Emstől kaptam némi felvilágosítást. Kénytelen vagyok nyelni egyet, ahogy felvázolja a szituációt. Kezdem kapizsgálni, hogy ez most nyilván arról szólna, miként is kísérlem meg visszaszorítani a dolgot, amit egyébként szíves örömest megtanulnék, de egyelőre fogalmam sincs, miként kellene ezt megtennem. - Remekül hangzik. Ironizálok kissé, de egyébként talán az is elég lesz, egy ideig legalábbis, hogy érezheti más fájdalmát, fogalmam sincs, fizikai fájdalmat még nem nagyon tapasztalt mástól, már olyat, amit mi okoztunk. - Értem, igyekszem visszafogni magam. Bólintottam, és tényleg nagyon azon leszek, hogy ne kelljen miattam is főnie a fejének, mert senkinek sem hiányozna, ha közben még én is berendezést rombolnék. Az ajtó már nyílik is, és a mentor hozza a kölyköt, aki meglehetősen siralmas állapotban van. Csak tátogom a te jó ég-et ajkaimmal, és máris minden figyelmem Emssé, hogy miben segítsek. Egyelőre a döbbenetem még segít, hogy ne bukkanjanak elő a farkasom vágyai ilyen tekintetben, és remélem, egy darabig ki is fog tartani.
Komoly a tekintet, s komolyak szavaim is, mikkel illetem. Értelmes lány, s nem puszta időeltöltés végett kéredzkedett be az orvosiba, hanem tényleg érdeklődik, ezt nem egyszer bizonyította már az elmúlt időszakban, én pedig nem vagyok annyira kőszívű boszorka, mint sokszor tűnik. A kitartást igenis értékelem, különösen, ha még ennek tetejében nem is tűnik reménytelennek az adott illető. Az már csak egy plusz - de nem elhanyagolandó - ok, hogy annak az alfának a kölyke, akihez hűségeskü köt beharapásom óta. - De még milyen remekül fog esni, ha végzünk! - Fogom én az iróniát, csak nem minden esetben tudok vele mit kezdeni, vagy jelen esetben pont a luxus nem adatik meg, hogy kezdjek vele bármit is, visszadobjak egy Ems-féle humortalan bombát felé vagy valami hasonlót, mert már a folyosón közelednek trappoló léptekkel "vendégeink". Apró biccentéssel nyugtázom, hogy felfogta, mi is most a legnagyobb feladata, s nyílik is az ajtó, mozdulok, mutatva, hova tegye le a pórul járt kölyköt. Vérének illata töményen csap meg, aprót nyelek, de közelebb lépve veszem szemügyre a lábára csapódott csapdát, mennyire roncsolta szét lábszárát. Beletelik vagy fél percbe is, mire szóhoz jutok. - Szedjük le róla! Én szétfeszítem a csapdát - hála Sangilaknak, menni fog egyedül is nő létemre a dolog - Sienna, te tartsd olyan biztosan a lábát, ahogy csak tudod. Szoríthatod nyugodtan, jobban már úgysem fájhat neki, a lényeg, hogy emeld meg, amíg félreveszem a csapdát alóla. - Szusszantam, majd kérdőn tekintettem rá, energiáimmal is fürkészve, majdhogynem biztatón ölelve az övéit. Nem lesz gáz, itt vagyok. - Mehet? - Mert ha bólint, akkor bizony feltűröm a ruhám ujját is, hogy nekiveselkedjek szétfeszíteni a csapdát. // Nem dobtam rá, de ha gondolod, te dobhatsz arra, hogy esetleg benéztem-e és mégis artériát ért a dolog, aztán amint leszedem a csapdát, vér fröcsköl mindenfelé. x") //
Erre valamiért mosolyognom kell, nem az a ragyogó fajta, de a tipikus szájrándítós, tudom, nem kéne mosolyognom, mégis kijön típus. Mert, nos… ebben talán tényleg az lesz a legjobb, mikor már végzünk. Azt ugyan nem tudom, hogy gyógyító lesz-e belőlem valaha, de azt igen, hogy szeretnék a lehető legtöbb dolgot megtanulni, és ezzel tűnt a legcélszerűbbnek kezdeni, mert a farkas tekintetében nem szükségeltetik hozzá fizikai adottság, azt meg talán így gyorsabban megtanulom, miként uraljam a kis feketét. Azért egy medvecsapda tényleg fájhat, nem szívesen lennék részese valami hasonlónak, pedig közel sem lehetetlen, amennyit cikázni tudok a vadonban, nem lenne túl nagy csoda, mert olyankor valahogy az óvatoskodás nem erősségem. Mostanában egyébként sem, ha már itt tartunk, na de túlzottan nem is akarok emiatt feszengeni, lévén nem az én lábamon van a csapda. A vér illata fejbe vág, és egy ideig azt sem tudom, hol vagyok, csak próbálom visszatuszkolni magamban a feketét. Nem vagyok olyan rossz már önuralom terén azért, de a sok vér szerintem még néha az idősebbeket is megborítja. Ems részéről nem szúrom ki, mert nem rá figyelek, makacsul egy pontot lesek a falon, hátha akkor elmúlik az érzés. - Rendben. Makogom némileg színtelen vonásokkal, és a másik oldalról lépek a lábához, hogy lefogjam. Jesszus, remélem, nem ébred fel, mert az biztos rettenetes lenne. Mármint neki is, meg nekünk is. Jóval nehezebbé tenné a dolgokat sok szempontból. Kissé lelohad farkasom kedve a magát valóságra verekedés tekintetében, amikor Ems energiái simulnak az enyémeknek, és még egy mosolyt is megeresztek, mielőtt bólintanék, és elhangzik a számból egy halk mehet. Nem mondom, hogy most vagyok a legmagabiztosabb életemben, de lehetne sokkal rosszabb is. Ezt egészen addig így is gondolom, míg Ems el nem kezdi felfeszíteni a csapdát, ám de a helyzet sajnos nem a legoptimálisabb, mert bizony rossz helyre vágódtak a pengeéles fogszerű izék. Még jó, hogy nem ezüst, az aztán durva lenne, persze, Emily sem fogdosná ilyen nyugodtan. Ellenben a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy spriccel a vére, és elér mindkettőnket, az arcomba is kapok rendesen. Az én hátamon rögtön feláll az összes szőr, és a farkasom érdeklődve kapja fel a fejét… Ó jaj, csak ne találja túlságosan érdekesnek. Az a baj, hogy valami eszméletlen vad késztetést érzek arra, hogy az ajkamat érő vörös cseppeket lenyaljam, mégis megpróbálok ellenállni neki.
Pontosan tisztában voltam, miért is keresett gyógyítót a tanulás témakörével meg Sienna, s a pincés történések után már akkor sem bíztam volna a dolgot másra, ha ő könyörgött volna érte. Végtére is a képlet ugyan az: tanulhat, tőlem, csak épp nem feltétlen az orvoslás tudományát, hanem attól sokkal fontosabb dolgot a farkasával, önmagával kapcsolatosan. Persze, az alapvető(nél kicsivel több) elsősegély-nyújtási tudás nélkül nem engedtem volna az orvosi szoba közelébe se, így elkerülhetetlen volt, hogy kezdetben ezeket sajátítsa el és csak aztán lépjünk tovább - vagy épp vissza ahhoz, amit a pincében élt át. Nézőpont kérdése. Az érkező sérülttel járó vérszag és fájdalomérzet kapcsán még nekem is összébb kell préselnem ajkaimat egy pillanat erejéig, aprót nyelve, mielőtt bármibe is kezdenék. Talán nem is baj, hogy energiáim hűvösen simulnak a maguk távolságtartó és mégis otthonos valójukban a kölyökéihez, lefoglalom én is kegyetlennek tetsző, veszélyesen vonzó gondolataimat ekképpen. Nem hagyok időt sem Siennának, sem farkasának ugyanakkor erre, alig ocsúdik fel a hirtelen sokkból, meglepettségből, máris feladatom van számára. Hosszasabb ránézésre eltávolíthatónak ítélem meg a csapdát, kisebb vérveszteség persze várható így is, elkerülhetetlen, de bízok benne, hogy nem ért artériát, s ha mégis, kellőképp gyorsan gyógyul hozzá, hogy ne vérezzen el itt nekünk idő előtt a kölyök... Szóval nekigyürkőzöm, a csapdát lassan feszítve szét, így pedig még messze nincs biztos távolságban a sérült testrésztől, mikor az vért "lövell" szerte az orvosiban, nem kímélve a körötte állókat - bennünket - sem. - Szorítsd el, el ne engedd! - Szólok rá határozottan Siennára, energiáim szorítása pedig épp csak árnyalatnyit nő, nyomást gyakorolva a kölyökre. Nem ugrunk, távolról csodáljuk csak, mint egy tömegkarambolt szokás... Közben meg igyekszem valahogy kimószerolni a csapdát is a lába alól az ájultnak, egészen egyszerűen a földre ejtve azt. Nem tudom, hogy a hangos csattanás, vagy más teszi, de bizony, a sérültünk észhez tér, ekképpen pedig fájdalma szinte tapinthatóvá válik az energiák színterén, ahogy ordítva-nyüszögve próbálva menekülni. Olasz, pergő káromkodás hagyja el számat, miközben lendületes mozdulattal nyomom vissza az ágyra a srácot, - feltételezve, hogy Sienna úgy szorongatja azt az artériát, mintha nem a másik, de legalább a saját élete múlna rajta - s tekintetem a kisfarkasét keresi, azt vizslatva, hajlandó e megmaradni az általam imént kijelölt képzeletbeli kordonon belül segítségem nélkül is, avagy be kell keményítsek kicsit, ami a bundarángatást illeti.
Tanulni hajlandó voltam, ami azt illeti, egészen konkrétan abba temetkeztem minden területen, így az elsősegély sem volt nagy kunszt, mindig is szorgalmas gyerek voltam, ez kölyökként sem változott, de éppenséggel jelenleg úgy éreztem, vagy folyamatosan lefoglalom magam, vagy végem. Ha egy pillanatra is elkezdtem rajta agyalni, máris csorogtak a könnyeim, és olyan vadul gyűlölni kezdtem a bennem élőt, hogy visszavágva érzéseimnek már jött is volna ki, pedig előtte egészen jól álltunk önfegyelem terén. Nekem nem voltak álmaim, mint sokaknak, nem választottam semmiféle tőrt, egyszerűen csak túl sok volt, ami történt, és nem nagyon tudtam uralkodni az érzéseimen. Emily közelében is egy kicsit többet tartózkodtam, mint azelőtt, szerettem volna tudni, hogyan csinálja. Miként zár láthatatlan ajtók közé minden puhaságot, melegséget, ami benne rejtőzhet, mert valahogy kételkedtem benne, hogy mindig, mindenkivel ilyen hűvös. Ugyanakkor azt hiszem, pontosan ezért volt sokkal megnyugtatóbb számomra, mint mások. Nála nem tartottam attól, hogy az érzéseimről kell beszélnem, vagy hogy olyan hevesen reagálna bármire, ami engem is felzaklat. Tartom a lábát, próbálva lenyelni a vágyamat a kitörésre, vagy épp valami egészen másra, és egyszerre küzdök a farkasom benntartásával, illetve azzal, hogy ne akarja minél gyorsabban minél messzebb kerülni tőle. Ems szerencsére segít, ha nem így lenne, túlontúl hamar elvesznék. - Oké! Vágom rá, és igyekszem én, Ems erejének hála még a karmaim sem szálltak be a harcba, de őrületesen nagy a kísértés. Miért tűnik minden sokkal nehezebbnek mostanában? A csapda lezúg, én szorítom a lábát, istenem, annyira nagyon szorítom, nem akarom, hogy elvérezzen, nekünk szerencsére ilyen téren könnyebb, mint emberként lenne, de attól még elvérezni el tudunk. - Én… Ems… nem megy. Nyöszörgöm, és hirtelen nem tudom, mi lenne a jobb, mancsokká formálódó kezeimet rajta hagyni, kockáztatva, hogy még meg is vágom, vagy elengedni, és azt kockáztatni, hogy elvérzik. A farkasom minden erejével azon van, hogy kihasználja Ems megosztott figyelmét, s kitörni igyekszik. Hamarosan már nem tudok azon gondolkodni, mit kéne tennem, mert én magam is kétrét görnyedek a fájdalomtól, vélhetőleg a padlón kötve ki. Annyi előnye viszont mindenképpen van jelenleg a gyógyítónak, amíg még vergődöm a csontjaim átrendeződése okán, ami hosszú percekig is eltart, addig viszont semmiképpen nem zavarok bele semmibe…
Ó, ha tudná! Ha csak sejtené apró szeletét mindannak, hogy sokkal több közös van benne és a lányba, aki egykoron, beharapásom idején voltam... De nem tudja, titok előtte mindez és nem is szándékozom felfedni pont előtte. Épp elég nyűg, hogy akadnak az idősebb chicagoiak között olyanok, akik pontosan tudják, mi és ki formált mostani lényemmé kemény határozottsággal. Mindezek ellenére nem hajtottam el magam mellől a lányt, ha jött, akár kéretlenül is. Jobb így, szem előtt tartva, még mielőtt esetleg valami hülyeséget csinálna. Egy munkám már kárba veszett idő előtt. Igazán kár lenne újabb Corvin-lányt küldenem át a másvilágra...
Biztosan tartja a sérült testrészt, pontos és gyors a mozdulat, amivel megszabadítom a csapdától, hogy aztán Vészhelyzetbe illő pokol szabaduljon el pillanatok alatt az orvosi falai között. Hallva a kis nőstény nyüszögését, odakapom tekintetemet, közben meg igyekszem lent tartani a pórul járt kölyköt az ágyon kezeimmel. Mázli, hogy velem van vérvonalam ereje és nem egy háromszázas, megtermett hímről van szó, "csupán" egy kölyökről, aki képtelen kontrollálni a farkasát még. Pardon. Két kölyökről... - Fókuszálj, Sienna! El ne engedd, bármi történjék is! - Nem kérek, annak már helye itt nincs, utasító minden szavam, ahogy igyekszem egyszerre a két farkast visszafogni, de ennyire azért nem vagyok jó, a rohadt életbe is! Talán nem véletlenül nem vagyok mentor se. Ahogy térdre rogy a kis nőstény, úgy könyökölöm izomból képen szerencsétlen betegemet, hogy az menten visszaájul az áldásos tudatlanságba. Épp csak nem tapintható az a hangos sóhaj, ami felszakad tüdőmből, de még eztán sem Siennával foglalkozom. Ahogy írva vagyon, valóban nem két pillanat lesz számára az átváltozás folyamata és ez az én rettentő nagy mázlim most; van időm elszorítani a sérült végtagot, hogy elálljon a vérzés, vagy legalábbis kevéssé látványos gyorsasággal fesse meg a hófehér lepedőt maga alatt. Hálás egy szín a fehér ilyenkor... Az elszorítást követően jön el az a pillanat, hogy mérlegelnem kell. Sienna vagy a seb. A seb vagy Sienna? A lányt választom, a sérült kölyök szervezete már amúgy is dolgozik a maga módján a gyógyításon némileg...
Energiáim között a fekete-cirmos bundás könyörtelenül kap a kis fekete grabancába, s rángatja meg szinte már anyai (lol) törődéssel, mintha csak számon kérné: mégis mi a fene ütött bele? - Nem most, hanem úgy mostanában egyébként. Ezzel egy időben visszaváltozásra kényszerítem a kölyköt. Legyen csak újra Sienna, úgy jobban csípem, mint holmi miniatűr Castorként.
Mondanám, hogy próbálom, de egy ponton túl ez már nem működőképes, és én azt már átléptem. Már nem bírom visszatartani, egyébként is rohadt feszült vagyok apa miatt, de ez talán nem is a jó szó, összetörtem, és keresném a darabjaimat, de jelenleg már szerintem ott tartok, hogy egyszerűbb lenne, ha a nulláról raknám össze magam, már lassan úgysem tudom, ki is vagyok én igazából. Erről azonban igyekeztem senkinek sem picsogni, az én gyászom, az én problémám. Az én apámnak nem járt temetés. Nem dobhatok virágot a sírjára. Ki tudja, hol pihen a teste, ha egyáltalán pihenhet, a lelkéről nem is beszélve. S még csak azt sem tudom az éjszakába suttogni, hogy megbocsájtok, nem megy. Felemészt a tudat, érzem, ahogy fal fel belülről. Nem akarok ilyen lenni. Matt nem a sötétséget szeretni bennem, bármennyire is legyen az ott, mióta megkaptam a feketét. Pillanatok múlva már a földön vergődöm, sokkal lassabb az egész, mert küzdenék ellene, fájdalmasabb is, de hangtalanságom okán úgy hiszem, még rosszabbnak látszik, mint amilyen lenne ordítva. Akármennyire is próbálkozom, nem sikerül visszafognom, egyébként is elkezdődött már, innentől fogva maximum elhúzni tudom, aminek nincs is sok értelme, így pár perc után feladom. A kölyök már teljes életnagyságban mordul fel az asztal mellett, rontana is neki az első helyiségben tartózkodónak, aki egyben az egyetlen is, de hamarjában megállítja az idősebb nőstény. Morogva, vicsorogva tűri a rendszabályozást, de csitul, nem akar jobb belátásra térni, és addig eszében sincs szelídülni, míg nem kényszeríti vissza emberformába a másik. Akkor aztán újabb hosszú percek után öltsön alakot az ember, s végül meztelenül, magzatpózba gömbölyödve feküdjek valahol a földön tökéletes letargiába zuhanva. Az egyetlen pozitívuma a helyzetnek, hogy legalább nem sírok, noha meglehetősen üvegesen tekintek magam elé. Jó pár pillanat telik el csendben, míg lehunyva a szemem pihegek, próbálom összeszedni a gondolataimat, de végül összeszedem magam annyira, hogy felkeljek a földről. A vér látványát épp annyira rezzenéstelenül fogadom, mint önnön meztelenségemet. Azt hiszem, már nincs szükség a segítségemre, sőt... ami azt illeti, eddig sem sikerült túl sokat tennem a helyzet érdekében. - Én... van még valami, vagy elmehetek? Kérdezem feszült, érces hangon, fáj mindenem, de a testem fájdalma eltörpül amellett, amit odabenn érzek. Erre persze elő tudtál jönni, te dög, de arra, hogy szenvedek, amiért már nincs, a füled botját sem mozdítod. Hülye korcs...
Nem tartozik rám a nyomora, ezt igencsak jól gondolja a kislány. Az viszont igen, hogy képtelen uralkodni a farkasán, még annál is kevéssé, ahogy eddig tudott. És ha a két dolog összefügg, úgy akár megosztaná mással, akár nem, kénytelen lesz valami módon megbirkózni vele. Mindenki érdekében, nem csupán a sajátja kedvéért, ha engem kérdeznek. De… mindez a közeljövő zenéje, a jelené meg a recsegő-ropogó-formálódó csontok melódiája, mi még ebben a feszült helyzetben is zene füleimnek. Főleg, mikor már kiütöttem a másik kölyköt és nem ordít bele Sienna mutatványába. Egy pillanat tört része, miben kiélvezem a látványt, valami finom csodálattal adózok a fiatal kis bundás igaz valójának, aztán viszont megindul a folyamat… ezúttal visszafelé. Szorítókötéssel bízom sorsára a lassan ugyan, de magától is gyógyulni tudó lábszárat, hogy Sienna mellé lépve határozott, mégis valahol mélységeiben törődő mozdulattal kényszerítsem legalább térdeplő helyzetbe. Nem érdekel szapora lélegzetvétele, könnyei, vagy egyéb nyűgje, közvetlen közelről tekintek rá. - Az, hogy én csalódok benned, egy dolog. Együtt tudunk vele élni mind a ketten. De ne merj csalódást okozni a Teremtődnek, mert abba belepusztultok mind a ketten. – Szigorúnak tetsző, minden körítéstől mentesek szavaim. Tömör valóság. Felegyenesedve otthagyom, inkább a sérült ellátásával foglalkozom, míg összeszedi magát annyira, hogy mozdulni tudjon érdemben. - A sarokban találsz felakasztva egy fehér köpenyt, elmehetsz. – Hátra se pillantottam felé. Így is éreztem minden egyes mozdulatát, energiáinak zaklatott rezdüléseit. – Este pedig remélem nincs jobb programod és eljössz velem vadászni. – Fűzöm még hozzá a kötelezően választható programot, mielőtt végleg távozna.
// Köszöntem szépen! Ha úgy érzed, jönnél még hozzám, zaklass nyugodtan bármikor! :3 //
Őszintén nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Örültem, hogy Caleb a falkával volt. Hogy velem volt. - Még ha ezt sosem mondtam vagy mutattam volna ki felé különösebben. Nem volt kedvemte ugyanakkor a Lucasszal történtek és a derült égből magánakciója páromnak. Érdekes mód pontosan azon hím után küldték, aki részben miattam lett kiutasítva a területről, mert huzamosabb időre - ne szépítsünk - megnyomorított. Ám mindezek túlmutattak a hétköznapok nyűgjein. - A beosztások szervezésén a gyógyítók kapcsán, a váratlan ügyeletek a kórházban... a hirtelen felindulásból elkövetett álláspályázat a rendőrségen. És akkor még ez a fránya videó is itt van, lassan újfent aktuálissá válik, én pedig nem szeretném megkockáztatni, hogy esetleg Dominicnak kedve támadjon feleleveníteni a tavalyi adventi időszak egy- szerinte - csúcspontját. Dögölne meg érte! Szóval csendesen slisszolok ki szobám ajtaján, mikor hírét veszem, hogy a testőr házon kívül tartózkodik, s határozott léptekkel indulok meg hálója felé. Mit nekem szoba zárja, három diplomám van, valahogyan majd csak megoldom!
Szokom a dolgot. Furcsa újra itt, furcsa újra ezeket a folyosókat járni. A szag nem vész el persze, még csak át sem alakul... úgy sem, hogy az ősmajmok is csatlakozást nyertek a falkába. Jól van az, nekem végül is halál mindegy. Nem miattuk jöttem vissza, még csak nem is Castor miatt. Az ok ennél jóval egyszerűbb, ugye. És, ha már ennél a felettébb értékes oknál tartok... A folyosón mászkálva, akaratlanul is az orromba szökik az illata. Kicsit értetlenül meg is torpanok. Nem tudtam, hogy már házon belül van. Vagy, mert sík hülye vagyok, vagy azért, mert nem figyeltem. Még összefolynak a dolgok, azt sem tudom nagyjából, hogy mikor van éjjel és mikor reggel. Viszont az illatot jól ismerem, és mint akinek iránytű szaggatja a farkát, úgy indulok meg Hárt felé. Néhány lépcső fok áll csak akadályomul, a mozgását pedig mindeközben nem veszítem el. Még úgy sem, hogy jó néhány percembe telik rá találni ebbe az istenverte labirintusba! Ennyi idő alatt, ő bőven elérte a célját. Mégis megdöbbenve fékezek le, ahogy szembesülök párommal, és a tevékenysége szépségével. Szemöldököm felszalad, a fejem pedig kissé oldalra billen. Mindez nem tudatos, és kell néhány másodperc, mire képbe kerülök. - Mi van, nincs otthon elég gumicukor? - vágom oda a szavakat, ahogy lassacskán elkezdem megközelíteni. - Mi a faszt csinálsz te... - emelem orromat a levegőbe, és eltéveszthetetlenül is felismerem a testőr szagát. - Dominic ajtajával? - hangom lejtője kevésbé sem élces, inkább érdes. Nem tudom hirtelen hova rakni Hártot. - Úgy nézel ki, mint egy kobold. - teszem még hozzá, még mindig értetlenül.
Alsó ajkamba harapva koncentrálok a zárnyitási műveletben - mennyivel egyszerűbb (és gyanúsabb) lenne valami mondvacsinált indokkal elkérni a pótkulcsot - mikor megérzem a közeledőt. Elsőre fel se fogom igazán, mert megrészegít kissé önnön profizmusom. Vagy épp a kezdő betörők szerencséje, nézőpont kérdése. A zár halk kattanása, amivel megadja magát, édes dallam füleimnek. Valamikor ekkor ér oda mellém és szólal meg Caleb is, én pedig összerezzenek mély tónusú, reszelősen kellemes hangja hallatán, ahogy feltekintek a nagyra nőtt hímre ebből a félig hajoló-félig gubbasztó, kifacsart zárnyitó pozitúrából. - Miért, akkor kiugrasz pár csomagért? - Szúrok vissza a gumicukros szarságot hallva, egyúttal felegyenesedve füleim mögé söpröm kusza szőke tincseimet. Egyszerű csőfarmert és fehér inget viselek, hajam kiengedve borítja vállaimat mindez mellé összképül, ahogy immáron a másik felé fordulok kissé. - Csak egy befejezetlen ügy kettőnk között, nem nagy dolog. De jobb, ha te innét nem jössz tovább! Épp elég lesz, ha az én szagomat megérzi odabent, tekintve, hogy épp most törtem be hozzá. - Közlöm mindezt olyan tárgyilagos bájjal, mintha a hotel éttermének reggeli menüjét sorolnám. Hozzáfűzni valóját pedig egy nevetős kis felhorkanással fogadom. - Elmégy te melegebbre! Még, hogy kobold... - Fejemet ingattam, majd finoman hessegető mozdulatokkal intettem arrébb, hogy kinyithassam az ajtót és... igen, közöltem vele, hogy: - Maradj itt és figyelj, jön-e valaki! - Hacsak meg nem állít, én biza bemegyek a kérdéses lakóterületre.
Nehezemre esik összerakni azt, amit csinál. Mondjuk, igazán lenyűgöző látvány, ahogy a zárral matekol, majd megoldva az egyenletet jár sikerrel. Perfect; viszont még mindig nem értem mit akar Dominic szobájában. Ez pedig eléggé... zavar. - Felejtsd el. - majd persze. Arról vagyok híres, hogy neki ugrálgatok, nem? Hát, nem. Kérdésemre adott válaszát már-már épp olyan bájosan fogadom, mint ahogy ő azt produkálja. Noha, nekem nem megy ez olyan édesen, és finoman, ahogy ő csinálja, így el tudom képzelni miféle idétlen fejet vághatok, ahogy ajkaim erőltetetten húzódnak felfelé, ezzel együtt szemem rései is ekképp mozdulnak. Ellenben, ahogy lép, és "utasít", vagy csak kér... most épp tök mindegy minek nevezzük... úgy csapom vissza az ajtót a helyére, mielőtt még bejuthatna rajta. Kicsit bántana, ha beütné a szép kis fejét, de sejtésem szerint túl éli. - Ehem. Nem. Előbb, beavatsz ebbe a közös ügybe. Szerintem. - villantom újfent azt a bájosnak tetsző mosolyt, amit az imént, majd komorulok is el rögvest. Tudom, illetlen dolog, de még így is felülmúlom magam. - Szóval? Kíváncsian várom, mi az a befejezetlen ügy, Édesem. - kanyarítom két karom egymásba mellkasom előtt, ahogy már-már őrként tetszelgek Dominic ajtaja előtt. Rajtam addig át nem megy, míg nem mond valamit! - És, kímélj meg az oldalvíztől. Pontosan tudom, mikor kamuzol. - teszem még hozzá, ahogy halkan lopok némi levegőt kettőnk közül.
Nem is kéri senki tőle, hogy rakja össze fejben a cselekvésem mibenlétét. Lényegében annak örülnék a legjobban, ha lekopna, bármennyire is imádjam - magunk módján persze - a konok fejét. Zár kattan, elégedett mosoly szökik képemre, melyet odafagyaszt megmozdulása, amivel visszacsukja a jobb napokat is megélt ajtót a kedves. Dacosan villan pillantásom szürkesége felfelé, a sötét pillantás számonkérő fényét állva. Talán még be is avatnám, mondanék valamit a nevetséges semmiségről, mi ilyen dedós, betörős módszerre kényszerít, ugyanakkor utolsó szavaival, a mögöttük meghúzódó tartalommal sikerül a hímnek elérnie, hogy nagyon gyorsan ejtsem minden beszámolóra irányuló kényszeremet. - Kedves tőled, hogy azt képzeled, hazudnék neked... Már csak ezért se érdemelsz választ, meg amúgy sincs semmi közöd hozzá. - Nem meséltem a külön töltött időről, néma sírként hallgattam minden kapcsán, ha kérdezett, rólam legfeljebb a falkatársaktól tájékozódhatott, de mind tudjuk, ahány farkas, annyiféle arcom mutatom - vagy épp nem mutatom - így kétségtelenül nem könnyítettem meg a dolgát, ha esetleg múltam felgöngyölítésére adta fejét. - Nem áll jól ez a kretén féltékeny stílus. Nőj fel és állj félre, Caleb. - Kérem. Mit kérem! Utasítom hűvösen csendes komolysággal.
Azt hiszem, kurva nagy tévedésben él. A helyzet nem változott, hiába telt el annyi idő, hiába tolta ránk vasfogát az évek súlya. Ettől még én én vagyok, és mint láthatom, ő sem változott. Nem is baj, hisz így szeretem, épp ezért, annyi más mellett. De véges a kedvem, és véges a higgadtságom is, ami azt illeti. Talán meg se lepi, ha utasítására éppenséggel nem kódorgom arrébb. Frász beléd te nő! Ha egyenesedik, ha hajol, nekem oly mindegy. Ahogy kapom, úgy marom... majd szorítok rá álla alsó részére, hogy a háta mögötti falat simogattassam meg vele. Nem vagyok gyengéd, de mégis ügyelek arra, hogy a becsapódás okozta fájdalmon kívül - most még - más baja ne essen. - Mein Herz, - kezdek bele negédesen, ahogy mély baritonom alig egy centiméterről kóstol bele ajkába. - mikor tanulod már meg, hogy nálam ilyesmi nem létezik? - még mindig tartom, még mindig nem eresztem, akkor sem ha tán kapálózni támad kedve. - Sosem voltam rád féltékeny, Hárt. Ha fáj, hát fájjon, ha leszarod, teszek rá még egy adagot. - ezúttal már egész mellkasom az övének tódul, állát szorító tenyerem pedig tarkójára siklik, hogy onnan tartsam őt vissza. - Őszintén sajnálom, hogy érdekelsz. Igazán elkorcsosodott érzelem világod lehet, ha ezt magadtól nem sikerült összetenned. - vágok még oda, egy újabbat, mert sért, amit mond, jobb, ha ezt felfogja. Tőle nem várom ezt, és bár jócskán van mit pótolnunk, köszönöm de az efféle jelzőkkel csak azt éri el, hogy felbassza az agyam. - Ja... - sziszegem még, ajkára, holott érinteni nem érintem - és csak tájékoztatásul közlöm, hogy habár eddig nem gondoltam ilyenre, most már sikerült belém raknod a gondolatot. De bármi is legyen az oka, amiért épp betörősdit játszol... mivel rám nem tartozik, kímélj meg a továbbiakban mindattól, amit még titkolsz. - engedem - mit engedem? - dobom el, ezzel együtt ellépek, elhátrálok tőle, hogy csupán sarkammal rúgjam be a pár perce feltárt ajtót. - Menj. Bánom én, mit csinálsz... - rágom össze állkapcsom, ahogy az ideg végig söpör bennem.
Kezdőlap
//
