A réten feküdt a magas fűben, ujjaival a selymes szirmú margarétákat simítva. Távol a víz, és balra, messze a sötét erdő, mi a hatalmas rétet szegélyezte. Egyik irányba se indultak el. Nem az önfeltárása, vagy a tudattalan volt a cél, csak a töltekezés, csak a nyugalom. Szavai folyamatosan vezetve, és figyelve a nőre vitték el a hipnoterápiás nyugalomba, míg légzése rendeződött, és teste végre elernyedve adta meg magát a gyógyulásnak. Hosszú perceken át engedte, hogy a napsütötte réten pihenjen, mielőtt lassan visszavezette a jelenbe. Nem ült mellette, nem ért hozzá. Az ablak alatt lévő fotelben ülve követte végig a folyamatot, majd mikor a nő lassan kinyitotta a szemé, csak akkor mozdult. - Szia… - nézett rá szeretetteljesen, majd leülve mellé az ágyra, vonta magához. Ujjai gyengéden simították a másik hátát, fáradtan hunyva le szemét. - Nincs mitől félned…anyád nem bolond. Nem fog háborúzni. Túl sok a vesztenivalója. Azonban azt hiszi, hogy ha megzsarol, attól megtörsz. – futott érintése a kócos tincsek alatt megbújó tarkóra. - Már nem kell félned tőle. Nincs feletted hatalma, csak ha hagyod. És egyre jobban érzi, hogy elveszítette a kontrollt. Vergődik és csapkod. Veszélyesnek tűnik, de már nem az…ez már csak haláltánc. Csak ne hidd el… - csúszott lejjebb a párnákon, majd úgy ölelte magához a nőt. A fáradtság vasmarokkal húzta lefelé. Lehunyva szemét temetkezett bele a nő hajának illatába, magához vonva az egész alakot. - Aludjunk még…mintha meg sem történt volna. Aztán egyszerűen csak újra kezdjük a napot. – súgta, még elnyúlva a paplanig, és párosukra húzva a meleg takarót.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Mint a nap ragyogó, aranyló sugarai úgy terülnek szét tincseim fejem körül a selymes fűben. Az égen úszó fekete felhők lassan elkezdenek szétoszlani, s az ég ijesztő morajlása is egyre távolabbról hallatszik… míg nem marad semmi más csak a csend. A vihar szaga ugyan még a levegőben érződik, de már nem félelmet hoz, hanem frissítő üdeséget. A szikkadt föld minden egyes cseppet magába szív, nedvességgel életre keltve a kókadozó természetet. Gyönyörű margaréták bontják szirmaikat körülöttem, s ahogy az ég felé nyújtózkodnak, a nap sugarai utat lelnek a felhők között… szétkergetve őket ölelve körbe melegségével, akárcsak engem. Vágyódva nyújtózok ki, hogy ujjaim végével megérinthessem a legkisebbet, melynek nem elég hosszú a szára ahhoz, hogy büszkén fordíthassa orcáját a melengető sugarak felé. Gyengéd óvatossággal hajtogatom el útjából a fűszálakat rá se hederítve a legszebb, legkimagaslóbb példányokra csak azzal foglalkozom. A kicsivel, a gyengével… aki leginkább segítségre szorul. A fűszálak ellenállnak. Újra és újra visszahajolnának eredeti pozíciójukba, de én kitartóan küzdök, választva a nehezebbik utat. Nem tépem ki tövestől a zöld szálakat, hiszen tudom, hogy azzal a kis virágot is védtelenné tenném. Nyugodt, kitartó türelemmel ösztönzöm a szálakat, hogy adjanak életteret a kicsi kis virágnak, akinek ugyanúgy szüksége van a napfényre, mint nekik… végül győzedelmeskedik a kitartó türelmem. A szirmok, s az arcom egyszerre fürdőznek meg a cirógató sugarakban újult erővel, végtelen békével eltöltve. Most már nincsenek felhők. Az ég csodálatosan tiszta, s csak a természet aprócska neszei muzsikálnak a fülembe. Minden nyugodt. Minden békés.
Eugéne ágyában fekve eszméltem fel. Fogalmam sincs mi történt, mikor… és hogy kerültem ide… Tekintetem a fotelből felemelkedő alak sziluettjét befogta, s tudatosult bennem, hogy Eugéne az. - Szia. Fogalmam sincs arról, hogy hipnózis alatt álltam… még soha nem hipnotizáltak. Belebújtam az ölelésbe, lassú mély lélegzetvétellel nyugtázva, hogy csak ketten vagyunk. - Olyan volt ez az egész, mint egy szörnyű rémálom. Csuktam be egy pillanatra a szemem, ahogy megéreztem tarkómon az ujjait. Halkan beszéltem, de Eugéne könnyedén megérthette minden egyes szavamat, hiszen elég közel van hozzám. - Borzasztóan szégyellem magam miatta. Mondtam letörten. Fogalmam sincs, hogy mindig ilyen volt-e az édesanyám, vagy csak a történtek forgatták ki magából. Fáj, hogy így eldurvult a viszonyom a tulajdon szüleimmel. Bárcsak valóban egy rossz állom lenne… Fejemet Eugéne mellkasára hajtottam, karommal átölelve simultam hozzá… menedéket és biztonságot nyújtó közelségébe burkolózva. - Köszönöm. Köszönöm, hogy megvédtél. Hunytam le a szemeimet.
Letaglózottan állt és csak nézett. Gyomra görcsberándult, szédült, forgott vele a világ, és a reggelije csodálatos lassússággal folyt végig pólóján és farmerjának szárán. Fogalma sem volt, hogy miként volt képes állva, begörnyedés nélkül hányni, de nyilván nyolcszáz éves állóképességének egy csodálatos vívmánya mutatkozott meg, egy héttel a halála előtt. Eljött az idő, és Angutának voltak még befejezetlen ügyei, de nem sok és a legégetőbbeket elrendezte. Nando Redling a város határában van, rejtve a falka elől. Mindent tud, amit tudnia kell és bár nem repesett az örömtől, hogy ilyen terhet kell viselnie a világvégéig(?), de ahogy Anguta sejtette, nem hátrált meg a feladat elől. Tökéletes tanítvány, és a múltban is remek segítőtársa volt. A Teremtő gondolatai azonban egészen máshová kalandoztak. Jason járt a fejében. Ő miatta hányt. Ő miatta érezte úgy, hogy elnyeli egy feneketlen gödör. Gyomra fel-le liftezett, miközben elméje egyre inkább besüppedt egy tócsa állott masszába, ami leginkább talán kátrányra emlékeztette. Nem tudott belőle szabadulni, és hamarosan leér az aljára. Rezignált mozdulatlanságából az epe íz zökkentette ki. Végignézett magán, aztán megrázta a fejét. - Hát eljött az út vége – suttogta szobája magányában. Kelletlenül megcsóválta a fejét, aztán megmosdott és átöltözött. A konyhába ment, elővett egy cetlit, tollat kerített, majd tőle szokatlanul szép írással, de határozottan abban a stílusban, amit megszokhattak tőle, körmölni kezdett. Kedves Henry, Kedves Patrick! Köszönöm a sok jót, amit értem tetteket. Többet nem találkozunk. Henry tudja miért. A szellemek óvjanak és adjanak hosszú életet nektek. Jason Fellmore (A.) Letette a tollat, sóhajtott egyet, majd lüktető fejére tapasztotta tenyerét. A fejfájás hirtelen jött, de szinte rögtön el is múlt. Kivett egy üveg Johnnie Walkert a hűtőből, megforgatta, majd nyakánál fogva elindult kifelé a házból. Nem nézett még egyszer utoljára széjjel, hiszen kívülről ismerte Henryék házát. A küszöb előtt megállt, gondolatban elköszönt a háztól, aztán útnak indult a fiához.
Nem sietett. Laza léptekkel, egy üveg whiskyvel a kezében battyogott el a bérházig, ahol Jasonék laktak. Remélte, hogy Eliza nincs otthon. Minden könnyebb lenne, ha épp máshol tengődne. Nem volt kedve csöngetni, mégis megtette csak épp nem a fiával engedtette be magát, hanem az egyik szomszédjával. Kérdés nélkül nyílt berregve az ajtó, így legalább nem kellett hazudnia. A 13-as számú lakás előtt megállt, megcsóválta fejét, aztán bekopogott. Érezte, hallotta, hogy fia odabent van, és azt is, hogy már jön is, dobogó léptekkel. Vidám arcot vágjon, vagy szomorút? Halálra váltan sápadtat, vagy közönyösen unottat? Nem tudta eldönteni, így inkább egy homlokráncos, halvány mosolyt ejtett meg, amikor meglátta a fiát, amennyiben a kémlelőnyíláson át a fiú előbb nem látta meg őt, és nem döntött úgy, hogy nem óhajtja beengedni. - Szia. Bejöhetek? – kérdezte nem túl sok érzelemmel a hangjában. Jobb a semlegesség. Egyelőre.
Egészen jókedvem volt, amikor valaki kopogott az ajtón, a homlokom ráncolva fordultam az ajtó felé, tuti valamelyik szomszéd, vagy valamelyik csoporttársam besurrant lent az ajtónál. Kikaptam a számból a tollat, aminek a végét épp csócsáltam, letettem az asztalra a papírjaim és könyveim közé, hogy aztán felállva induljak meg az ajtó felé. Furcsa bizsergést éreztem a bőrömön, amit mondjuk ebben a városban baromi sokszor éreztem, szóval máris kicsit gyanús volt a dolog, mert tudtommal nincs természetfelettihez tartozó barátom - merthogy azt már kiderítettem, hogy ez a furcsa bizsergés a mágiaérzékenységem okán van, ha valaki nem evilágival találkozom. Csak akkor állt össze a kép, amikor kinyitva az ajtót a saját apámat pillantottam meg. Áhá! A mosoly azzal a lendülettel konyult le, de furcsa módon annyira jól éreztem magam az utóbbi napokban, hogy egy halvány kunkor ott maradt a képemen. - Szia! Persze, gyere - tártam ki az ajtót és álltam félre, hogy bejöhessen. Éreztem, ahogyan valami láthatatlanul a mellkasomra ül és elkezdi lefelé nyomni, mert David nem volt túl sűrű vendég errefelé és volt egy sanda gyanúm, hogy miért is érkezett, ez pedig olyan kicsire zsugorította a gyomrom, hogy féltem, visszaköszön az ebédem. - Gondolom nem azért jöttél, hogy segíts megszerelni a csöpögő vízcsapot - indultam meg befelé, vissza a konyha felé - jobban szerettem ott tanulni, sokkal nagyobb volt az asztal, mint a szobámban. Más kérdés, hogy nyilván nem is tudott a csöpögő vízcsapról... - Kérsz valamit inni? - górtam összébb kicsit a szétpakolt papírjaimat és könyveimet, hogy ne szemétkupacnak tűnjön. Egész szépen rendet tartottunk amúgy, néhány mosatlan bögrén és tányéron kívül rend volt a konyhában, ahogyan a lakás többi részében is. A várttal ellentétben egészen megszerettem a lakást, kis takaros volt és az önállóságba is egészen hamar belejöttünk. Ha kért valamit inni, akkor kiszolgáltam, ha nem, akkor türelmesen vártam, előáll-e az ítélettel. Mert valamiért volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy eljött az idő...
Látta rajta, hogy nem annyira örült neki, de ez valahogy várható azok után, hogy bejelentette egyszer eljön majd a vég, és belátható időn belül. – Köszi – szorította össze ajkait, és igyekezett nem a fia szemébe nézni. A whisky még mindig ott csüngött a mancsában. A fia érzelmei nyitott könyvként sugároztak kifelé. Nem hülyegyerek, érti a dolgot, vagy legalábbis van némi félelme a hirtelen megjelenése miatt. - Csöpög a csap? – kérdezte csodálkozva, mellé pedig olyan képet vágott, mintha ez lenne a világ legszörnyűbb dolga. – Ha gondolod meg… - elhallgatott és elnézett a fia mellett. Mi értelme lenne megszerelni? Egyikük sem fogja már kifizetni a vízszámlát. Persze ott van Eliza, de esélyes, hogy mihelyst megtudja, hogy mi történt visszamegy az anyjához. Anguta legalábbis bízott benne, hogy ezt fogja tenni. – Hoztam inni – emelte meg a whiskysüveget, arcán fásult beletörődéssel. – Gondolom, tudod miért – Jason szemébe nézett. Mondhatta volna, hogy a három és fél héttel ezelőtti születésnapja miatt kapja az italt, de az nem lenne igaz. – Itt szoktál tanulni? – kérdezte, miután a fiú rendet vágott a konyhaasztalon. Hülye kérdés volt persze, hiszen láthatta, hogy nagyon erősen az a helyzet, hogy valóban itt szokott tanulni. – Szeretném, ha te is innál, ha nem nagy gond – mondta, miközben lecsavarta a kupakot az üveg szájáról. – mivel Jason volt otthon, nem vette a bátorságot, hogy poharakat vegyen elő, inkább megvárta, hogy vajon a fia hajlandó-e vele inni, mert ha nem, akkor saját maga fogja lehúzni, de akkor meg nem kell pohár. - Egy hét múlva lesz – kinézett az ablakon, aztán keserű grimasszal az arcán visszanézett Jasonra. - Ennyi… vége. Sajnálom – homlokát ráncolva leült, bár inkább mondhatni, hogy leroskadt az egyik székre, amit a legközelebb talált, aztán tenyerébe temette arcát és sóhajtott egyet. – Viszont… van még egy hetünk. Ha szeretnéd… ha… gondolod – ezen a ponton még mindig nem nézett a fiára, hanem kezének belső felét vizslatta. – Szóval, ha gondolod – itt erőt vett magán, hogy felnézzen – Ha gondolod, csalhatunk egy kicsit… nem nagy csalás. Inkább talán csak időhúzásnak mondanám… már persze, ha érdekel a dolog – remélte, hogy igen és ez az arcán is meglátszott. Oly sok év után nem rejtette álarc mögé valódi érzelmeit. Azt mutatta, amit érzett. Zavartságot, bűntudatot, kelletlenséget, reményt. Bárcsak minden máshogy alakult volna… bárcsak…
Örülnék én neki, ha nem így alakultak volna a dolgok kettőnk között, állhatnánk most úgy is itt, hogy a nyakába ugrok, de máshogy alakult ez az egész, szóval csak marad a csendes beletörődés. Rájöttem, hogy ez a legegyszerűbb a történteket figyelembe véve, mert hiába hisztizek, úgysem lesz más a helyzet. - Igen, csöpög, de ne foglalkozz vele. Az egyik csoporttársam apja ilyesmivel foglalkozik és este átjön megnézni - vontam meg a vállam, tényleg kár a gőzért. Én nem értek hozzá és a kétbalkezességem tekintve jobbnak láttam meg sem próbálni megjavítani, még a végén elúsztattam volna mindent. - Hogy leitass egy kiskorút és úgy közöld vele, hogy mindennek vége? - tolom a képébe egyenesen a kérdést, nem finomkodva, merthogy nekem a szülinapom még csak fel sem ötlik, mint apropó. Ittasan minden szebbnek tűnik, legalábbis ezt hallottam, mert nem ittam még soha le úgy magam, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg a kijelentés valóságtartalmát. Más kérdés, hogy inni se szoktam. - Itt igen. Nagyobb és kényelmesebb, mint a szobámban - adtam rövid magyarázatot, nem eresztve túl bő lére, de mégsem hagyva őt egy „igen, itt” válasszal lógva. A rend az túlzás lenne, de nincs már akkora kupi. - Nem hiszem, hogy egy pohárnál többet képes lennék meginni, de oké - bólintottam rá, hogy aztán elővegyek két poharat. Nem volt whisky-s itthon, egyszerű, sima pohár, ennyivel tudok szolgálni. Bár szerintem olyan mindegy, miből isszuk, úgysem az a lényeg. - Egy hét?! - kapom fel a fejem, mert.. mert nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar eljön. Mármint.. így túl hirtelen. - Nem kell, oké? - hiába néztem rá, a kezét tanulmányozta, de talán érezte a hangomban is, hogy már nem haragszom rá annyira, mint eleinte tettem. Oké, szar, hogy egy hét múlva meghalok, de.. mi mást tehetnék az elfogadáson kívül? Nem kerülhetem el, az elmúlt időszakban pedig erre tréningeztem magam, hogy ne ájuljak el a hír hallatán. Szar érzés és úgy érzem, nem kapok levegőt, de nem fogok pánikolni kezdeni. Felesleges volna. Úgyis tudja, mit érzek és mennyire keserű vagyok, hiszen mégiscsak az apám. Vagy mi a szösz. - Megtennéd, hogy rám nézel? Hogy megpróbálod megemberelni magad és elmondani, mit szeretnél? - furcsa, hogy eddig mindig én voltam, aki makogott, most meg pont ő az, aki nem nagyon találja a szavakat. - Kíváncsian hallgatlak - könyököltem az asztalra, mert érdekelt, mivel akar előállni. Fogalmam sem volt róla és ismét iszonyatos kettősséget éreztem. Egyik részem csupa fül módjára hallgatta volna, másikat pedig nem is érdekelte, mondván, ha eddig nem lépett, akkor ne az utolsó héten akarja elkezdeni.
- Aha… igen, az jó – bólintott a szereléssel kapcsolatban. Nyilván nem érezte magát rosszul amiatt, mert nem neki szólt, hogy szerelje meg, de azért mégis eljátszott a gondolattal, hogy milyen remek lenne, ha olyan viszonyt ápolnának, amiben Jason nevetve felhívja, hogy csöpög a csap és nem tudna-e átruccanni megcsinálni, mert saját maga kétbalkezese hozzá. Amúgy valószínűleg csak a tömítés kopott el. Mindegy. Majd átjön, aztán megszereli a csoporttárs apja. - Öhm. Igen – kurta válasz volt, mert Jason előadásában baromi kellemetlenül hangzott. Ellenkezhetett volna, hogy húsz évesen azért már nem annyira kiskorú az ember, és bezzeg az ő idejében, már a cumisüvegből szívta a szeszt – már, ha ez igaz lenne -, de a törvények szerint még nem ihatna. Persze a törvények azt sem teszik lehetővé, hogy valakit feláldozzanak egy ősszellem kedvéért. A tanulás kérdéskörére csak bólintott. - Kezdetnek megteszi egy pohár – halvány mosollyal nyugtázta, hogy hajlandó inni vele, igaz csak egy pohárral, de a whisky – főleg a jó whisky – itatja magát. Felbontotta az üveget, majd öntött a két vizespohárba, de egyelőre saját maga még nem ivott. A visszakérdezésre kelletlenül bólintott, aztán amikor Jason nem akarta, hogy sajnálja megszólalt. – Talán nem. Én mégis sajnálom. Nem csak miattad, miattam is és mindenki miatt, akit már nem ismerhetsz meg – talán lett volna egy kedves lány, aki élete párját találja meg Jason személyében, vagy egy jó barát, aki mellett öregkorig kitartott volna minden csibészségben. Egy kutya, akit szeretve gondoz, vagy az anyja, akit öregkorában ápolgatna. A világ egy csodálatos fiatalemberrel lesz szegényebb, egy mindeni bizonnyal remek apává váló férfival, aki még szinte el sem kezdett élni. És azt mondja, ne sajnálja? - Igazad van – bólintott és a fiára nézett. A pohárért nyúlt, kortyolt egyet a keserű whiskyből, és ha Jason meg nem húzta meg a sajátját, akkor ösztönzőleg felé bökött a fejével. – Kóstold meg, igazán jó – legalábbis Anguta mindig is szerette a jó minőségű égetett szeszt. – Remek – láthatóan felderült arccal nézett a fiára. A whisky még nem hathatott ilyen gyorsan, így nem az volt a kiváltó ok, hanem Jason érdeklődése. – Arról lenne szó, hogy adhatok neked 718 évet. Nem a sajátod lenne, hanem az enyém. Az én életemből a földön eltöltött 718 évet láthatnád, érezhetnéd úgy, mintha te élted volna át az évszázadokat. Nyilván az anyáddal eltöltött idő…khm… nem lenne benne – ha érti mire gondol. – De minden más ott lenne. Ahogy kisfiúként tudatomra ébredtem, ahogy nőttem, ahogy farkassá váltam, minden nehézség és öröm, ami az életben ért. Tudom, nem kárpótolhatlak a saját megrövidült életed miatt, de ennyivel megcsalhatjuk a közelgő halált, és hét évszázadnyi életet úgy élhetsz át, mintha tényleg veled történt volna meg. Néha nyilván unalmas, néha borzasztó lesz, de… legalább megismerhetnél. Jobban, mintha azt szóban adnám át. – Fürkésző tekintettel leste a fiát, és bízott benne, hogy igent mond. – Szóval? Belemennél?
Csak a fejem csóváltam meg a kurta válaszát hallva, mintha nem akarnám elhinni, tényleg ezt mondta. Tudom, hogy ezért jött, sejtettem, most már egyértelmű és nyilvánvaló, kár ezen szépíteni és valahol azért örülök neki, hogy ő sem teszi ezt és nem kezd bele a magyarázkodásba. Egyszerűbb így. Első körben csak ujjaim közé fogtam a poharat, orromhoz emelve azt és beleszagolva. Nem volt rossz a szaga, de nem is mondanám, hogy megjött a kedvem hozzá. Aprót kortyoltam belőle, de mivel az első kortyot egyelőre nem tudtam hova tenni, inkább letettem az asztalra a poharat. Végig égette a torkomat és éreztem, ahogyan szétterül a gyomromban, egészen furcsa utóízt hagyva a nyelvemen. Nem mondanám, hogy rossz, csak.. furcsa így elsőre. - Ne menjünk most ebbe bele, jó? - néztem rá, tekintetemben pedig ott ült a szomorú igazság; nagyon is tisztában vagyok vele, kiket fogok elveszíteni - jobban mondva kik veszítenek majd el engem. Annyi lehetőség csúszik így ki a kezeim közül, nem kell, hogy erről beszéljünk. Kimondva szörnyűbb, éppen elég, hogy magányos óráimban nekem ezen pörög az agyam. Sajnálom én is, igen, elmondhatatlanul és a legrosszabb az egészben, hogy nem akarom ezt vele megbeszélni. Mert nem olyan kapcsolatunk, hogy úgy érezzem, bármit megoszthatnék vele. Én löktem el őt, tudom jól, de basszus, miért nem próbálkozott keményebben?! Újabb kortyot ittam a whiskymből, egy fokkal elviselhetőbb volt, de az apró grimasz, mi átsuhant az arcomon, hűen tükrözte, hogy még nem lopta be magát a szívembe az ital. A bővebb kifejtés első szavait hallva feljebb szaladt a szemöldököm, mert nem értettem, ez hogyan volna lehetséges, ha egy hét múlva fel fog áldozni, de nem szakítottam félbe, hagytam, hogy elmondja. Kíváncsiságom azonban szépen lassan változott át valami furcsa zavartságba, mert fogalmam sem volt, erre miként és hogyan reagálhatnék, vagy mondhatnék. - Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet, hogy aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy húzásra leküldjem a poharamban maradt ujjnyi italt. - Miért lenne nekem jobb, vagy könnyebb, ha látnám, mennyi mindenben volt részed? Hogy láthatom a te leélt 718 évedet? - néztem rá először kicsit értetlenül, mert nem értettem, mitől lenne jobb nekem. Az nem az én életem és nem mások emlékeivel a fejemben szeretnék meghalni, hanem a sajátjaimmal. - Legyen. De nem azért, mert így olyan lesz majd, mintha én éltem volna át az évszázadokat. Csak azért, mert szeretnélek kicsit jobban megismerni - emeltem rá a tekintetemet. Szeretném megismerni, igen. Eddig is szerettem volna, csak olyan jó lett volna, ha nem ijed meg az első, vastag faltól, amibe beleütközött, ahogyan közeledni próbált. Akkor egészen másként is ülhetnénk most itt és egészen máshogyan telhetett volna az elmúlt egy év, amit itt töltöttünk. Akkor talán képes lennék apaként tekinteni rá, nem pedig Davidként, aki felforgatta az egész életemet, hogy aztán el is vegye azt.
Habár nem nézett mindig Jasonra, tökéletesen tisztában volt vele, hogy mikor mit csinál, így azzal is képben volt, hogy a whiskybe csak belekortyolt, aztán letette az asztalra. Az érzelmei meg elárulták az itallal kapcsolatos véleményét. - Ahogy akarod – bólintott és tartva magát a kéréshez, nem boncolgatta tovább a témát, hanem túllendült rajta, ahhoz, amiért végül is idejött. Ha csak a közelgő véget akarta volna bejelenteni, azt két nappal az esemény előtt is megtehette volna, igaz akkor otthon emésztette volna magát, amiért nem szólt rögtön, amikor megtudta. Jobb így mindenképpen, és legalább lesz idő arra, hogy ha Jason szeretné, akkor végigélhesse Anguta életét. Amikor a dolgot ecsetelte, némi zavar támadt a fiúban és ennek aztán hangot is adott. Érthető a kérdése, de Anguta nem tudott mást felelni, csak az igazat. – Mint mondtam: időhúzás – na meg az, hogy így tényleg jobban megismerheti őt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy megkedvelné, inkább esélyes, hogy elborzadva megutálja, de még ez a helyzet is mindig jobb, mintha, gyakorlatilag semmit sem tudva róla veszíteni életét. Gyalázat, de igazából nem tudta, hogy Jason vajon hisz-e a túlvilágban. Lehet, hogy már említette neki, hogy létezik a halál után létezés, épp csak abban nem volt biztos, hogy a fiú ezt hogyan éli meg. Az emlékekből viszont választ kaphat erre, és nem kell utána hinnie benne, hiszen látni fogja, ahogy Anguta a Távolba száll. A legtöbb halandó ölne egy ilyen bizonyosságért. Anguta remélte, hogy Jasont ez a tény valamennyire megnyugtatja. – Mellesleg nem csak látod, hanem át is éled – fűzte még hozzá komoran. - Köszönöm – mosolyodott a fiúra, aztán saját maga is ledöntötte a pohár tartalmát. – Kérsz még? – kérdezte és ha Jason jelét adta, hogy szeretne még, akkor öntött mindkettejüknek, máskülönben csak saját magának. Nem erőszak a disznótor… csupán a disznónak. – Elöljáróban annyit, hogy hosszú időt fog igénybe venni, nagyjából két napot, mire végigéled a hét évszázadot. Szóval, ha nem akarsz nagyon korgó gyomorral ébredni, akkor azt ajánlom kajálj valamit. Jön valaki hozzád? A szerelő… – elgondolkodva összeráncolta a homlokát. - Mond le… vagy nem muszáj. Én végig itt leszek veled, szóval, ha kell, eljátszalak téged, de te döntesz – pillantott a fiára érdeklődve. Igazából mindegy volt. Amíg Jason éberálomban végigéli az életét, addig Anguta a házban fog lakni, remélhetőleg Eliza megérti majd a dolgok állását. Mindenesetre, ha nem, akkor felhívhatja az őrzőket, hogy töröljenek néhány évet az emlékeiből, mintha az apja sohasem bukkant volna fel. Talán ez lenne a legjobb. Elvarrni a szálakat. Ez persze végső soron a lányon fog múlni. Akárhogy is, volt felesége bankszámlájára David Blandern vagyonának kétharmada át fog vándorolni, Eliza részére pedig az összeg egyharmada. Bőven elég, hogy évtizedekig eléljenek belőle, és hogy a nő otthagyhassa a pasit, aki állítólag veri. – A legjobb lesz, ha lepihensz a szobádban. Ha készen állsz, akkor szólj – elővette a telefonját, elkezdett SMS-t írni, majd az üzenet végeztével eltette a mobilt. Biisaiyowaq remélhetőleg hamarosan felveszi vele a kapcsolatot, és ha épp nincs elfoglaltsága, akkor folytathatják, mit már félévvel korábban megkezdtek. A Megoldó átvette Anguta minden emlékét és elraktározta a végtelen történetek közé, amiket az évszázadok során begyűjtött, hogy a Teremtő kérésére azt majd a fiának átadhassa, amikor eljön az idő. Tekintve, hogy Bissaiyowaq volt az, aki telepatikusan eljuttatta Angutához a rossz hírt, így minden bizonnyal felkészült rá, hogy Anguta néhány órán belül keresni fogja. Már csak várni kell, hogy Bissaiyowaq megnyisson egy telepatikus csatornát, hogy felvegye vele a kapcsolatot.
- De erre hogy vagy képes? - kérdeztem őszintén, bár lehet nem kellett volna, hiszen a vérfarkasok, vagy mik, egy csomó olyan dologra képesek, amikre a többiek nem, szóval nem kellene meglepődnöm, hogy át is tudom élni az emlékeit. Érdekes. - Nincs mit. Bár jobban örültem volna, ha ezt az ismerkedős dolgot már az ideköltözésünk után megpróbálod eszközölni - nem túl kedvesen csusszant ki a bajszom alá mormogott megjegyzés, de tudtam, hogy úgyis hallja. Nem vártam rá választ, azt pedig végképp nem, hogy mentegetőzni kezdjen. Már így is tuti tök szarul érzi magát, de nem tehetek róla, emiatt (is) haragszom rá és emiatt talán sokkal jobban, mint amiatt, hogy egy hét múlva miatta fogok meghalni. Ezt az utóbbit még fel sem fogtam igazán, talán ezért nem foglalkoztat most annyira. Majd aznap reggel… - Igen - toltam felé a poharamat, hogy könnyebben újra tudja tölteni. Nem tudom, mennyi igaz abból, hogy ittasan szebb az élet, de azt hiszem éppen ideje volt kipróbálni, mennyi valóságtartalma van az állításnak. - Szent ég! Nem, kössz, akkor már inkább lemondom - fut végig a libabőr rajtam, mert a világért nem szerettem volna, hogy a bőrömbe bújjon. Az túlságosan groteszk és morbid lett volna. - Tehát közben nem tudok úgy dönteni, hogy elég lesz? Egyáltalán fogok tudni valamit a világról? Vagy tényleg olyan lesz, mintha az lenne az életem és velem történnének a dolgok? - egyelőre nem nagyon tudtam ezt elképzelni, éppen ezért szerettem volna kicsit jobban képbe kerülni a dolgokkal. Bár igazándiból olyan mindegy, lehet egyszerűbb, ha nem akarom megérteni, mi hogyan történik, egyszerűen csak elfogadni mindezt és kész. - Készen állok. Ne húzzuk - essünk túl rajta. Nem azt mondom, hogy nincs hozzá kedvem, de két nap hosszú idő. És fogalmam sincsen, milyen érzés lesz. Gyorsan összedobtam magamnak egy szendvicset és beburkoltam, hogy aztán egy telefonhívással közöljem a haverommal, hogy mégsem szükséges az apjának átjönnie, mert sikerült megoldanom a problémát. Eztán nem volt már más hátra, mint előre, szóval én készen álltam. Csapjunk bele.
- A telepátia egyfajta megnyilvánulása. Hasonlít arra, amikor beszélek hozzád anélkül, hogy kinyitnám a szám, csak ebben az esetben érzések, hangok, szagok és képek kerülnek át az elmédbe – hogy vajon miért képesek rá, az számára is rejtély volt. A szellemek talán úgy gondolták, hogy ez bizonyára hasznos adomány lesz számukra. Jól gondolták. - Azt kellett volna – értett egyet bólintva. Nem volt éppen kellemes a gondolat, hogy elpazaroltak egy teljes évet, de Anguta úgy gondolta, ha Jason nem látja őt sokszor, akkor talán normálisabb életet tud élni, addig, amíg még teheti. Talán hiba volt, talán nem, de most mégis szarul érezte magát miatta. Mit tehetett volna? Hát ivott. És mivel Jason lelkivilága sem lehetett túl könnyed, hát ő is vele ivott. Anguta egy félszeg mosoly közepette töltött neki, aztán kiitta a sajátját és újra töltött magának. Így elég hamar el fog fogyni, de sebaj. Úgyis hamarosan Jason az emlékek kavalkádjában fogja találni magát. - Oké – vont vállat némi derűvel az arcán. A kérdésére összeráncolta a homlokát és elgondolkodva megszólalt. – Elméletileg, az első néhány emlékképben még tökéletesen tisztában leszel saját magaddal. Tudni fogod a neved, tudod hány éves vagy, tudod mit szoktál reggelizni. Ez olyan, mint amikor beülsz egy moziba, és elsötétedik a terem. Ilyenkor még magadnál vagy, elvégzed az utolsó simításokat, kikapcsolod a mobilod, vagy lehalkítod, aztán jön a gyártói címsor, majd feltűnik az első képkocka. Ekkor még mindig ott vagy a mozi teremben, mert a film még nem vonzott be. Ha film nem jó, akkor nem is fog rendesen beszippantani, de ha a film egy remekmű, akkor két órára kikapcsolod magad. Nem gondolsz bele, hogy milyen problémáid vannak, nem érdekel a másnapra elkészítendő referátum, vagy, hogy reggel korán kell kelni, mert ilyenkor egy más világban jársz. Az emlékeimmel is hasonló lesz, annyi különbséggel, hogy a hossza miatt saját tudatod egyre inkább elfelhősödik, távolinak fog tűnni. Egyre inkább elfelejted magad, és úgy fogod hinni, hogy ez valójában a te életed, a te tetteid, és mivel az érzéseim, gondolataim is veled lesznek, így minden egyes cselekedet passzolni fog hozzád, nem fogod azt érezni, hogy te másképp tetted volna, mert lényegében azonosulni fogsz a „vetítés” időtartamára velem. Olyan lesz, mintha a filmben egy olyan karakter lenne a főhős, akit rád szabtak, akivel tökéletesen tudsz azonosulni, és akivel mindenben egyetértesz. Ez a „vetítés” alatti állapot. Amikor viszont felébredsz, minden megváltozik. A tudatod visszaáll a saját értékeidre, a saját életed normáira, és el fogsz ítélni minden egyes rossz cselekedetemért, amit átélve logikusnak és az egyetlen járható útnak gondoltál. Egy másodperc tört része alatt valószínűleg eldöntöd, hogy mit tettél volna másképp, és, hogy az mennyivel jobb lett volna. A lényeg, hogy ébredés után nem leszel én, saját magad leszel, aki beült egy rendkívül hosszú vetítésre, akit a film atmoszférája, hangulata, dialógusai elvarázsoltak, de ahogy a világosság előtör a lámpákból, egyre inkább kezded majd a film hibáit kutatni, amit az ügyes hangulatteremtés elfedett – egy pillanatra elhallgatott, elhúzta a száját, hogy egy kósza grimaszba torzítsa, aztán sóhajtott egyet. – Legalábbis Bissaiyowag, a testvérem ezen a véleményen van. De én hiszek neki – nézett a fiúra határozottan. Nem lenne jó bevallani, hogy Anguta még egyszer sem vett részt ilyen hosszú utazáson, de végül is bízott testvérében. A telepátia nagymestere nem tévedhet a szakterületén. - Rendben – úgyis elég időt fog húzni az emlékek között. Amíg Jason megkajált és kényelembe helyezte magát, Anguta kifelé bámult az ablakon, kortyolgatta a whiskyt, és várta testvére jelentkezését. Tíz perc telt és meghallotta a hangját. Válaszolt és Jasonra mosolyodott. – Itt az idő. Hunyd le a szemed – kérte fakó hangszínnel, szinte áhítattal a hangjában. Ha időközben a fiú lepihent, Anguta betelepedett mellé egy székre, ha nem, akkor álmában vitte az ágyához. A csatorna megnyílt Jason és Bissaiyowag elméje között, aminek hatására az első képkockák áramolni kezdtek a fiú tudatába. Feketeséget vakító fény váltja fel, Anguta három éves, szőrmébe tekert feje, alig enged betekintést a havas tájra. Fázik, de boldog. Az anyjával van, Nem sokat tud a világról, de azt tudja, érzi, hogy biztonságban van és jókedvűen nevetgél egy kidőlt fa törzsén, egyik kezében aprócska kés, másikban egy fadarab. Ügyetlenül farigcsálja, gondolataiban bagoly jelenik meg, baglyot szeretne, de a fadarab nemhogy bagolyra, de semmire sem hasonlít, ami élőlény lehetne. Sebaj, gondolja egy ősi nyelven, az anyanyelvén, majd holnap farag baglyot… de holnap sem sikerül, és hosszú hónapokon át, hosszú éveken át tart, amíg tényleg ki tudja faragni azt, amit elképzel. Kezében egy szárnyas farkast tart, gyönyörű munka a tetejétől a talpáig. Szarvai az égnek merednek és a nyolcéves Anguta örömtől sugárzó arccal ront be a sátor leplén a sámánhoz, akin először öröm sugárzik át, aztán szemeiben félelem és megvetés nyílik tágra, és Anguta egyszeriben megdermed. Reszketés fogja el, amint meghallja a sámán szavait, amint kiadja a vészjósló mondatot. Tanácsot kell ülni miatta, mert amit faragott az gonosz szellem… velejéig romlott és gonosz... …tisztáson állnak. Tizennégyen. Semmit sem tehettek Denaali ellen, semmit. Játszi könnyedséggel ütötte félre az alapítók legerősebbjeit, még Sangilak felerősített ereje sem volt képes kárt tenni benne, és Anguta a tátongó mélységbe bámul, hogy agya egy pillanatra kikapcsoljon. Sangilak visszatartja a zuhanástól, ami a fáradsága miatt bekövetkezhetett volna… …nehéz döntés előtt áll. Nem akarja, mégis megkeresi a fiát, elhozza őt, hogy Alignak kérésére feláldoztasson, mert csak így menthetnek meg ezreket, csak így érhet véget az öldöklés, csak így szabadulhat a világ a Holdisten zsarnoki markából… …az április ismét lecsapott és Jason nem akarja látni őt. Békén hagyja, had élje az életét, amíg lehet, úgy, ahogy neki tetszik. Talán jobb így, talán mindenkinek jobb így…
Anguta a fiú mellett virrasztott. Két teljes álló nap ült a széken, nézte a fiát, és elmélkedett. Az emlékek tavaly április után fognak valahol véget érni. A fiú láthatta a halálát, láthatta a Távolban eltöltött időt, láthatta, hogy van élet a halál után. Az út nem itt, nem ezen a földön fog véget érni. Talán könnyebb lesz neki és, ha igen, Angutának is könnyebb lesz, bár ezt az érzést nem szerette. Nem akarta, hogy könnyebb legyen elviselni, hogy meg kell ölnie a saját fiát, mégis… mégis úgy hitte ez a célravezető. Könnyűnek kell lennie a végső pillanatnak, mert ha nem, megremeg a keze, megremeg, és nem fogja tudni megtenni, amit meg kell tennie. Bocsássanak meg a nagy szellemek, de nem akart sírni a fia halálakor, nem akarta rosszul érezni magát, de tudta, hogy képtelen minden érzését háttérbe szorítani, hacsak a fiú nem segít neki. Ha nem segít, talán nem lesz képes megtenni és akkor ő… a Teremtő, aki annyi élőlényt küldött már a halálba, az utolsónál elgyengül. Könnyű halál? Túl sokat kér a fiútól, de épp ezért nem szól neki erről. A végső pillanat mutatja meg könnyen fogadja-e el, a végső, és csakis a végső. Bízott benne, bízott magában, és leginkább abban bízott, hogy a Távolban talán együtt lehetnek.
Csendben és figyelmesen hallgattam a szavait, hol hümmentve egyet, hol bólintva; figyelek és érdekel is, amit mond. Nem mondom, hogy több kedvem támadt ehhez az egészhez a magyarázatát követően, de valamivel izgalmasabbnak tűnt a dolog, mint elsőre. Nem azért akarom ezt az egészet, mert így úgy fog tűnni, mintha én éltem volna annyi évszázadot, egyszerűen csak szerettem volna őt megismerni. Ez volt a mozgatórugóm fő eleme, amikor rábólintottam. - Hát.. ez érdekesen hangzik - hogy pozitív, vagy negatív értelemben véve értem, azt döntse el ő maga, egyelőre még én sem igazán tudom. Ettem valamit, ittam, aztán lefeküdtem a szobámban. Tisztára, mint egy délutáni kis pihenő, csakhogy ez nem egy órácskán át fog tartani, jóval hosszabb időt vesz majd igénybe és nem a saját kis álomvilágomban fogok szaladgálni a réteken, hanem az apám életét fogom végigélni. Pompás. Tényleg olyan volt, mint ahogyan mondta, az elején még tudtam, hogy mi ez az egész, ám ahogyan haladtunk előre a történetben, úgy vált homályossá a saját világom, úgy vált egyre inkább élethűbbé az egész és tényleg kezdtem úgy érezni, mintha az emlékek volnának az életem. Éreztem mindent, de nem csak szeretetet, félelmet, gyűlöletet, haragot, hanem a hideget a bőrömön, a szelet, a napsütést.
Mintha csak néhány perc telt volna el, teljesen olyan volt az érzés, amikor ismét kinyitottam a szememet. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, az előbb átéltek élénken kavarogtak a gondolataim között és kellett egy kis idő, mire sikerült felfognom, mi is történt és hol is vagyok. Ahogyan a tudatom kezdett kitisztulni, úgy tértek vissza az érzékeim is. Az első a szomjúság és az éhség volt, csak eztán telepedett rám minden más, a felülést követően pedig megfordult körülöttem a szoba. - Rosszul vagyok… - hirtelen tört rám a hányinger, botladozva másztam ki az ágyból, hogy aztán a falban találva kapaszkodót induljak meg a fürdő felé. Csak a mosdó felett álltam, nem volt mit kihányjak, sápadt arcom értetlenül pislogott rám vissza a tükörből. Hideg vízzel mostam meg a képemet, hátha magamhoz térek, aztán a konyhában egy pohár gyümölcs levet ragadtam magamhoz és azzal vonultam ki a teraszra. Kell a friss levegő. Derekam a korlátnak támasztva hunytam le a szemem, a narancslébe kortyolva próbáltam háborgó gyomromat és elmémet megnyugtatni. Ez így összességében rohadt sok volt. - Találkoztál Elizával? - kérdeztem Davidtől, ha közben csatlakozott hozzám. Nem akartam erről beszélni, hogy milyen érzés volt, másra tereltem a témát. Ennek ellenére érezhette rajtam, hogy a rosszulléten túl valami kellemes zsibbadtság telepedett rám, mi azért utalt arra, hogy nem feltétlenül fogok ideg-, vagy pánikrohamot kapni mindattól, amit átéltem az elmúlt két napban.
- Bízzunk benne, hogy nem csap át unalmasba – nem mondhatni, hogy az élete lassú halállal is felérő unalomhadjárat lett volna, de volt, hogy egész hónapokon át semmis sem csinált, és az inkognitó miatt még csak faragással sem tölthette el rengeteg „szabadidejét”. Akárhogy is, hosszú nyolc… vagyis inkább hét évszázad lesz, mert a Távolban eltöltött idő túlságosan egyedi, hogy be lehessen sorolni egy teljes évszázadnak. Jason kajált, ivott, aztán lefeküdt és hamarosan kezdetét vehette a délutáni mozi matiné, ami napokon át fog tartani.
Anguta elgémberedett, igazából nem is mozdult meg, csak néhányszor, közben saját maga is merengésben töltötte idejét. Leginkább a jövőn, ami elég kilátástalan, de volt, hogy emlékei a múltba ragadták el őt, hogy néhol derülten – és legfőképpen idiótán – vigyorogjon, néhol pedig teljes komorságba zuhanjon. Ilyenkor elgondolkozott mennyivel egyszerűbb lenne csak simán egy vonat elé vetnie magát, vagy leugrani egy magas épület tetejéről, mint Alignak játékszereként teljesíteni az agyament követeléseit. De ezzel persze semmit sem oldana meg, így hamar el is vetette az egész emózzunk be mozgalmat, amit gondolataiban felépített. Az önutálat, meg önsajnálat az más reszortja, Anguta mindig is haladó személyiségnek volt tekinthető abban az értelemben, hogy igyekezett a legjobbak kihozni minden helyzetből. Számára a legjobbat természetesen. A fiú felkelt, arcán látszott, hogy nincs valami jól, és ezt meg is erősítették szavai. Igazán hozhatott volna be egy vödröt, de a fene sem gondolta, hogy az élete ilyen pocsék volt, hogy Jasonnak okádhatnékja lesz rögtön ébredés után. Oké, hát elcseszett néhány dolgot, de azért ez kicsit túlzás… Mindenestre, nem hátráltatta a fiút, és ha esetleg szükség volt rá, akkor támogatta is kifelé menet, amíg be nem ért a fürdőszobába. Azok az idők már rég elmúltak, amikor minden további nélkül becsörtetett volna mögötte, hogy megbizonyosodjon róla, hogy rendben kihány minden oda nem illő dolgot, ámbátor kérdéses, hogy most lesz-e mit eltávolítani. Nem ment be utána. Jason elég idős már, hogy az ilyen dolgokat segítség nélkül véghezvigye, így Anguta gondterhelt képpel álldogált, majd eszébe jutott, hogy saját maga (is) kajás. A többnapos száraz kenyérnél nincs is jobb, a felvágott meg nyilván nem romlott még meg. De, ha igen, a farkasok acélgyomra mindent megemészt. Amíg Jason kitalált a fürdőből, és töltött magának egy narancsot, addig Anguta készített egy-egy szendvicset, hátha a fia is megéhezik. Letette az asztalra a fiúét, aztán benyelte a sajátját, majd kiment az erkélyre Jason után. - Csak a hangját hallottam. Beköszönt neked – nézett komoran. – Visszaköszöntem a hangodon. Engedelmeddel. Meg hazudtam még egy utolsót neki arról, hogy elrontottad a gyomrod és elég rosszul vagy. Persze… nyilván arra gondolt, hogy épp pornót nézel, vagy valami – megvonta a vállát. Elizán nehezen tudott eligazodni, és a lány borúlátása szörnyűségesen impozáns. A fenébe, még azt a tetves kormányt is képes volt elfordítani, hátha kinyírhatja vele mindannyijukat. – Láttad Alignakot, láttad mit tett… és láttad, hogy mi mit tettünk vele. Szerinted helyesen tettük? – kérdezte a fiúra nézve fürkésző tekintettel. Vajon megérte lehajítani a szikláról, hogy aztán fél évezred nyugalom után visszatérjen bosszúszomjas, vad istenségként, hogy követelje a jussát?
A szendvicshez nem volt gyomrom egyelőre, de a narancslé jól esett. Később talán a kajával is megpróbálkozom, de előtte le kell nyugtassam háborgó gyomrom, a többit majd utána meglátjuk. - És nem akart mindenáron segíteni? - bár ha alapból nem vette be, hogy elrontottam a gyomrom, akkor tök mindegy. Pornót meg amúgy sem szoktam nézni. Lesz egy kör magyarázkodásom, azt hiszem, mert azt azért szerintem ő sem veszi be olyan könnyen, hogy két napig azért nem dugtam ki az orrom, mert elrontottam a gyomrom, vagy pornót néztem, vagy akármi. De nem is ez a lényeg, mert David nyargal is tovább, én meg csak pislogok, a homlokom ráncolva próbálom összeszedni a gondolataim. - Nem tudom - dörgöltem meg az orrnyergemet két ujjammal. - Utólag már mindenki sokkal okosabb, de akkor és ott szerintem is ez tűnt a helyes lépésnek. Elég durva egyébként, hogy simán kinyírtátok, de ha beszélni nem lehetett vele… - nem fejeztem be a mondatot, szerintem így is értette, mire gondoltam. Aprót kortyoltam a narancsléből, mielőtt folytattam volna. - Mostani szemmel nézve viszont szívás, mennyi szart szabadítottatok a világra - nem tudnék ítélkezni felette, sem azt mondani, hogy jól csinálták anno. Ami megtörtént, az megtörtént, felesleges már ilyenen kattogni. - Szeretnél te is megismerni engem? - csúszott ki a számon a kérdés, ahogyan feltekintettem rá, ujjaim kissé szorosabban fonódtak a pohár köré, de még messze voltam attól, hogy összeroppantsam az üveget. Izgultam, mit fog válaszolni és nagyon bíztam benne, hogy őszinte lesz velem és ha nem kíváncsi rám, akkor meg is mondja, nem fog jófejségből rábólintani.
- Nem – rázta a fejét enyhén szétterülő büszke mosollyal a képén. – Tudod mennyire jó vagyok a meggyőzésben – vagy inkább az átverésben. – Mellesleg nem sokáig maradt itthon, úgy tűnt siet valahová, és azóta vissza sem jött. Szerintem bepasizott… vagy egy hosszú-hosszú buliban vett részt – töprengve a fiúra nézett, arcán kíváncsisággal vegyes tanácstalanság látszott. – Szerinted aggódnunk kellene? – személy szerint nem igazán találta furcsának, hogy egy egyetemista máshol tölti a napjait, főleg úgy, hogy rühelli az apját, aki a házat kerítette számukra. Ha az ő helyében lenne, Anguta is minél többször máshol szeretne lenni. - Egy regényt lehetne teleírni azzal, hogy mennyit győzködtük mi, és még Tupilek is ott volt, aki fene tudja hány éven keresztül rágta a fejét, mire belátta, hogy képtelen szót érteni vele – egy pillanatra elhallgatott, majd hálás hangon tovább folytatta. – Köszönöm, hogy te is így látod, így azért némileg könnyebb szembenézni a múlttal, most, amikor már csak ilyen kevés időnk van – komolyan gondolt minden szót. Nem feláldozást várt persze – mert azt a büdös életben nem érdemli ki – csak épp némi teherlerázást, ahogy annakidején a görögök Szolónnál. Anguta feszengve felnevetett, és kínos vigyorra húzva száját megcsóválta a fejét. – Az nem kifejezés, hogy mennyit. De… vége lesz. Vége kell, hogy legyen. Alignak megkapja, amit akar… és… - sóhajtás – és békén hagyja a világot ezentúl. Nagy árat kér érte, tudom, túlságosan nagyot, de ebben a játszmában apró bolhafingok vagyunk csupán – kérdés, hogy megéri-e? Ha a számokat veszik alapul, akkor bizonyára megéri, és a számok felülírják a személyes érzéseket igaz-e? Persze, hogy nem, ezért volt nehéz meghozni a döntést, mégis Anguta tudta, hogy azt teszik, ami mindenkinek a legjobb. Elhallgattatják a vén szarházit örökre. Ámen! - Még szép! – vágta rá rögtön. Nem kellett megjátszania magát, tényleg érdekelte, hogy miként telt az elmúlt majd egy évtized, amíg nem találkoztak, de valahogy sohasem volt igazán alkalmuk arra, hogy a kötelező körökön kívül egyéb témáról is csevegjenek. Még van idejük… talán még nem késő, mielőtt mindkettejüket elragadja a jeges halál, kegyetlen karma.
- Ahha, biztos - hagytam rá, mert ebbe aztán tényleg nem szeretnék belemenni. - Nem. Majd felhívom később, meg megbeszélem vele a dolgokat - zártam le ennyivel ezt az egész Lilo dolgot, tényleg nem szükséges, hogy most még emiatt is aggódjak és rágódjak rajta. - Elég fafejű egy tuskó lehetett - ha abból indulok ki, hogy még most is terrorizálja a népeket, akkor szerintem nem alaptalan a felvetésem. És akkor most már azt is tudom, mi volt vele a múltban, mit csinált, mennyire nem lehetett vele megbeszélni a dolgokat. - Még most is kísért a dolog? - kérdeztem csendesen, hiszen nem tudom, az a sok évszázad mire volt elég a lelkiismerét tekintve, de ha azt nézem, hogy emiatt fel kell áldoznia, hát nem olyan meglepő, hogy szarul érzi magát, esetleg újra felbukkantak a régi démonok. - Mi a garancia egyébként, hogy betartja a szavát? Ha ekkora faszfej, akkor simán lehet, hogy átver titeket, nem? - nem akarok én pesszimista lenni, de sajnos nem mindenki a becsületéről híres. Nekem már aztán mindegy, mennyire fog eztán elszabadulni, lévén nem is leszek már itt.. De ebbe aztán végképp nem szeretnék belegondolni, mert csak még szarabb lesz az amúgy sem rózsás kedvem. - Remélem megéri… - csendesen, mintegy csak magamnak jegyeztem meg a szavakat, mert ha kiderül, hogy hiábavaló volt az áldozat… Mondanám, hogy akkor nagyon dühös leszek, de nekem aztán megintcsak mindegy lesz, mi fog történni, hiszen már nem leszek része ennek a világnak. - Oké - apró mosoly jelent meg az arcomon az egyből érkező választ hallva, mert elég őszintének tűnt és még csak gondolkodnia sem kellett rajta. Aprót kortyoltam a narancsléből, aztán belekezdtem. Meséltem arról, milyen kalandokat éltünk át Lilóval, meséltem arról, hogy milyen béna módon ismerkedtem meg Karen-nel és aztán hogyan váltunk legjobb barátokká. Aztán hogyan jártam be hozzá az otthonba, miután kiderült, hogy sokkal súlyosabb a betegsége, mint gondolták volna. Elmeséltem neki azt a bizonyos bált, ahová őt is sikerült elvinni, aztán azt is, hogyan esett össze a táncparketten és milyen gyorsan indultunk meg a lejtőn. Meséltem arról, milyen érzés volt arra odaérni, hogy az orvosok sürögnek körülötte, de már nem tehetnek semmit, hogy mennyire rossz volt ismét nyakkendőt kötni, ismét a temetőben állni és siratni valaki olyat, aki rettentő fontos volt számomra. Meséltem neki arról, milyen büszke voltam, amikor sikerült összekaparni a pénzt a saját gépre - amit aztán a remek buszos kirándulásunk alatt maga David hajított el az úton kívülre -, meséltem neki az apró-cseprő bénázásaimról, a suliról, Helenáról, Hannah-ról és próbáltam nem arra gondolni, hogy velük sem fogok már többet találkozni. - Annyi mindent szerettem még volna csinálni.. - zártam ennyivel a mondandómat, felhajtva a narancslevem maradékát, hogy egy pillanatra Davidre tekintsem, mielőtt megindultam volna a konyha felé azért a szendvicsért. Nem vártam rá választ, a tekintetemben sem volt már szemrehányás és harag. Elfogadtam a sorsomat, de attól még fáj és rettentő szar érzés, ez pedig úgysem fog már elmúlni.
- Oké – bólintott határozottan, közben az az abszurd kép ugrott az elméjébe, hogy ez bizonyára rettentő vidám és egyértelmű beszélgetés lesz. „Eliza, négy nap múlva meghalok, kérlek, rendszeresen öntözd a petúniákat”. Na bumm! Hát, kíváncsi lett volna Eliza reakciójára, amikor megtudja, hogy a vég, amely már jó előre be lett harangozva Jason számára, hát most eljön. Nyilván aznap erős csuklásinger fog rátörni, ha már az anyjára - lévén, már vagy nyolcszáz éve halott - nem tud. - Az volt – erősítette meg a kijelentést, majd még hozzátette. – És sajnos még mindig az – ha nem így lenne, akkor nem is lenne semmi gond. Éldegélne az élőhalál állapotában a szellemvilágban, aztán elnéző mosollyal figyelné a leszármazottai botlásait, nem pedig bosszúszomjas terveket kovácsolna, hogy kielégíthesse hatalommániáját. Végső soron, az áldozás és az alapítók halála is csupán erről szól. Alignak érezni akarja, hogy ő a főnök, és Denaali segítségével ezt meg is teheti. Egy önelégült, szadista kisgyerek, akinek a kezében ott egy nagyító, hogy elégethesse a lába alatt szaladgáló hangyákat. Denaali meg akarat nélküli eszközként teljesíti is, amit atyja kíván tőle. - Csak most igazán. Előtte… – sóhajtott egyet és megrázta tanácstalanul a fejét. – Előtte úgy véltem, hogy ez a helyes döntés, a fajunk, a jövőnk érdekében. Gúzsba kötött volna, megfojtott volna és végső soron a vesztünket okozta volna. És végül, amit el akartunk kerülni, az bekövetkezett. Ha nem áldozzuk szerettünk, és magunk, akkor Alignak előbb-utóbb kiírtja a farkasokat a világról, de lehet, hogy az embereket is. Ki tudja? Denaali végül is egy két lábon járó kataklizma. Ha Alignak esetleg vele szeretné elvégeztetni a piszkos munkát, könnyedén irthatna ki városokat egyetlen lélegzettel. Erős, gyors… a fenébe, még a képességemmel az USA elnökének is kiadhatja magát, zsarolhat, megvesztegethet, hipnotizálhat és kilőheti az ország atomrakétáit csak úgy heccből akárhová, hogy egy totális nukleáris háborút indítson el. Egyetlen szerencsénk, hogy Alignak szűklátókörű, ostoba és hiányzik belőle a fantázia minden morzsája – és tényleg csak ez mentette még meg Fairbanks városát. Denaalival sokkal könnyebben végezhetett volna azzal, akivel akar, de valószínűleg benne van az is, hogy egoista lévén nem engedheti meg magának, hogy bárki hatalmasabb legyen nála, és nem mellesleg a bosszú az övé, nem a kölykéé. Áldják a szellemek Alignak elbaszott személyiségét. - Nem teheti. Valószínűleg őt is kötik a nagy szellemek, akik neki ajándékozták a farkas létet. Hogy miért engedik a bosszúját? – tette fel a költői kérdést, mert ezen ő is sokat töprengett, és úgy vélte talán fiának is megfordul a fejében az iménti kijelentése miatt. – Talán mert jogosnak ítélik. Talán a szellemek is berágtak, hogy lehajítottuk a szikláról, ezért a bosszúját engedik, de azt már nem, hogy szavát szegje. Ha minden jól megy… ami hát… mi esetünkben éppenséggel elég végzetes, akkor megszabadulunk tőle örökre – a remény hal meg utoljára, de mindenképpen később, mint Anguta és Jason. - Hidd el fiam… én napjában ezerszer rágódok ezen – fancsali mosolyt varázsolt ajkaira, közben szétnézett az alant elterülő városkán. Az ősök földje, egy fehér ember által épített város mögött, alatt, mellett. Bárcsak visszautazhatna az időben nyolcszáz évet, hogy halálra fagyjon inkább az erdőben, minthogy megmentsék. Akkor minden sokkal könnyebb lenne. Anguta kíváncsian itta fiának történetét. Sajnálta, hogy nem lehetett ott, sajnálta, hogy nem nyújthatott támaszt, hogy el kellett játszania a halálát, és legfőképpen azt sajnálta, hogy mindenki másnál jobban szerette a fiát. De, hát kérem, nem úgy van, hogy azt bántjuk a leginkább, akit szeretünk? Ámen, testvéreim, ez bizony így van! Ezek szerint Alignak is baromira szereti az utódait. – Szívesen megismerkedtem volna Karennel – mondta halkan. Akár meg is menthette volna, ha farkassá teszi, de ezt nem akarta felhozni témaként, van elég szarság a nyakában ahhoz, hogy ezzel ne akarja a lelkét terhelni. – Anyátok egyébként hogy viselte? Mármint azt, hogy meghaltam. És, hogy bánt veletek miután elmentem? – nem ment újra férjhez, ezt már tudta, hiszen van egy pasija, aki állítólag veri, de lehet, csak a fiatalok képzelgéséről van szó. - Igen, tudom – bólogatott fásultan. – Karen is valószínűleg így volt vele. Ha szerencséd lesz, talán egy helyre kerültök – közölte, amikor a fia rárabolt a szendvicsre. A Távol, vagy ahová Jason fog kerülni, lehet, hogy lesz olyan engedékeny, hogy Karen közelébe engedi. Nem lehet rossz az örökkévalóság egy olyan lánnyal, akiért ennyi mindent tett. Most csak nyugtatom a lelkiismeretem, igaz? Hát hogyne, de csak folytasd, jó úton haladsz.
- Ezt akkor még nem tudhattátok. Akkor ez tűnt a helyes lépésnek, sőt, igazándiból az egyetlen járható útnak - osztottam meg vele a saját nézőpontomat. Nem meggyőzni akartam, vagy enyhíteni a lelkiismeretén, csak szimplán közöltem vele, én miként látom ezt a helyzetet. A Denaali-t érintő részleteket hallva viszont a szám is eltátom. - Hát most nem tudom, sírjak, vagy nevessek-e inkáb… - csóváltam meg a fejemet. - Nem is olyan régen még azért aggódtam, hogy fogok szélben, viharban bicajjal suliba menni, vagy, hogy mit fogunk hétvégén csinálni. Aztán egyik pillanatról a másikra már extra képességekkel rendelkező vérfarkasokról diskurálunk - a hétvégén esedékes történésekről pedig akkor már ne is beszéljünk. Elég durván felfordult a világom, de hamarosan úgyis vége. Ez a gondolat azonban nem hoz megnyugvást, sőt. Inkább lenne örökké ilyen, csak lenne. - De miért ítélik jogosnak, amikor ez kellett, hogy a vérfarkas létet tovább tudjátok örökíteni? Nem az lenne nekik is a céljuk, hogy az ajándékuk minél több arra érdemeshez eljusson? - ráncoltam a homlokomat, mert ez egyelőre túl érthetetlen volt számomra. - Hát rohadtul ajánlom, hogy minden jól menjen! - bukott ki belőlem, de nem volt semmi vádló, vagy támadó éle a szavaimnak. Egyszerűen csak jó lenne, ha már többen is életünket adjuk ezért az egész hóbelebancért, akkor menjen is minden jól! Aztán meséltem neki, megosztva vele olyan dolgokat is, amikről Lilon kívül nem nagyon beszélgetek mással. Furcsa és egyben kellemes is az érzés, hiába nem pótolhatjuk be azt a sok évet, ami kimaradt, mégis picit olyan érzés, mintha visszakapnék egy darabkát az apámból. Pedig tudom, megfogadtam, hogy nem engedem közel, hogy majd eljön a nagy nap és aztán vége, most mégis máshogy gondolom.. Most mégis azon filózok, mi lett volna, ha ő is jobban töri magát, ha én sem zárkózom el annyira, ha együtt, közösen vészeltük volna át az elmúlt időszakot. Késő bánat már ilyenen rágódni, azt hiszem.. - Szerintem kedveltétek volna egymást. Vidám volt és a betegsége ellenére is rettentő pozitívan állt a világhoz - mosolyodtam el, ahogyan felelevenedett előttem egy-két beszélgetésünk és ismét belém mart a lány hiánya. - Szerinted hogy viselte? Szeretett. Elveszítette a férjét, a párját, a lelkitársát - szerintem ez nem kíván több magyarázatot, legalábbis az én részemről nem, remélhetőleg neki sem, mert az már túl szájbarágós lenne. - Ugyanúgy, mint addig. Próbált mindent megadni, persze ésszerű keretek között és habár rettentően hiányoztál mindannyiunknak, nagyon igyekezett, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Nagyon jó munkát végzett, ha engem kérdezel - nem az anyagiakra gondolok, mert sosem olyanok voltunk, akiket felvetett volna a pénz. Szerető család voltunk, még ha az apa hiányzott is az életünkből, ez pedig minden pénznél többet ért mindannyiunknak. - Jó lenne, igen - töprengtem el a hallottakon, most először gondolva arra, hogy elhiszem a túlvilági életet, akkor tényleg találkozhatok majd Karennel. - Sosem gondoltál arra, hogy velünk maradj? Hogy beavasd anyát? - pillantottam rá, ezúttal én érdeklődve kicsit, ismét felhozva egy „mi lett volna, ha” kezdetű frázist.
- Örülök, hogy te is így látod – tényleg jól esett neki, hogy a fia úgy véli nem volt más lehetőségük, így meg kellett tenni azt, ami ugyan mindannyijuknak nehezére esett, de végül nem hátráltak meg a döntő pillanatban. - Üdv a világunkban – vigyorodott el szélesen. – Persze, azt kell mondanom, hogy Alignak áprilisi rémtettei gyermetegek ahhoz képest, amit a fajunk az évszázadok során elkövetett. Bár esélyes, hogy akár az utóbbi évtizeddel is példálózhatnék – ja, hát Alignak és Denaali összesen nem tett annyi kárt, mint a farkasok saját maguknak és a körülöttük élő embereknek. - Nyilván, de azt azért meg kell értened, hogy a Nagy Szellemek hozták létre Tupileket és Alignakot, mármint a farkas részüket, és valószínűleg gyermekeikként tekintettek rájuk. Talán Alignak halával még megbékéltek volna, de elvesztették mindkét elsőt a farkasok közül. A helyükben én is zabos lennék. Gondold el mennyire utálom magam, hogy fel kell áldozzalak, és vajon mennyire gyűlölném azt, aki esetleg megölne kettőtöket. Érdekelne vajon, hogy mi volt a szándék, hogy talán veszélyeztetve érezte magát miattatok, mert a fejébe vette, hogy ti robbantjátok ki a harmadik világháborút? Nem, valószínűleg pár napon belül a halálba küldeném. Így vannak a szellemek is. Elvesztették a gyermekeiket, és ezért hagyják, hogy a szellemlétre kárhoztatott Alignak véghezvigye a kicsinyes bosszúját – elgondolkodva a fiára nézett, aztán megvonta a vállát. – Vagyis, én erre a következtetésre tudtam kilyukadni. Talán más a magyarázat, lehet, hogy egyszerűen nem érdekli őket, mert új projektbe kezdtek vámpírokkal távol tőlünk – Chulyinnal egész hosszan beszélgetett arról, hogy a szellemek Tupilek és Alignak előtt vajon milyen kísérelteket hajtottak végre és milyen kórt szabadítottak a világra, ami aztán kudarcba fulladt. Meglehet nem ők voltak az elsők, akiknek a farkas adományát adták, csak a többiek szép lassan kihaltak, így nyolcszáz évvel ezelőtt újra kellett kezdeniük. Megeshet. – Én is bízom benne – ami persze jelen esetben kettejük halával végződik, de azért lehetne rosszabb is. A Távol remek hely, kissé messze van minden, de azért nem rossz az örökkévalóságot egy olyan helyen eltölteni. Anguta érdeklődve hallgatta a fia történetét és igazán sajnálta, hogy annyi éven át nem lehetett velük. A szellemek persze úgysem hagyták volna, hogy sokáig boldog legyen, és hát az idő sem nagyon látszik meg rajta. - Bizonyára – valószínűleg igaza van, de talán a szellemvilágban majd összefutnak, persze az már nem lesz ugyanolyan. – Egen, hát láttam az első napokban, hogy mennyire kiborult állapotban van, de aztán már nem jártam nagyon vissza. Reméltem, hogy túlteszi magát rajtam. Annyira végül is nem voltam jó férj – tényleg nem, épp csak tűrhető, hiszen csomószor elkolbászolt Tabitha számára isten tudja hová, aztán néhány hét múlva visszacsámborgott. Simán tarthatott volna szeretőt is. – Azt mondjuk látom – vigyorodott Jasonra, és finoman, de tényleg roppant finoman belebokszolt a vállába. Bizonyára nem fájt neki, még talán egy legyet sem nyomott volna össze ilyen erejű ütéssel. – Örülök, hogy jól boldogultatok – mondjuk Eliza annyira nem boldogult jól, hiszen nagyon sovány, és valami miatt kicsit depis volt. Talán utólagos kamaszkori… tehetetlenségérzet, vagy a franc se tudja. Lehet rá kellett volna küldeni Bissaiyowaqot, hogy fejtse meg a bensőjét. Mindegy, erre már nincs idő, a Megoldónak is rengeteg tennivalója van a hétvégéig. A Karennel való szellemvilági helyeslésre csak rábólintott és halványan elmosolyodott. Bízott benne, hogy úgy lesz. - Óh, dehogynem – nevetett fel könnyedén, aztán megrázta a fejét. – Sokat gondolkodtam rajta, végül elmondtam anyádnak, hogy én nem öregszek. Ekkor már eléggé feltűnt neki, hiszen 2003-ban már tíz éve ismertük egymást. Elég jól fogadta, de éreztem, hogy valami azért nem kerek. Segítséget hívott, képzeld! Biztos nem emlékszel, de Sally nénihez átvitt titeket, hogy amikor hazajövök a munkából zavartalanul beszélgethessek a pszichiáterrel. Szegény anyád azt hitte megbolondultam – jelentőségteljesen a fiúra nézett, közben arca grimaszba fordult. – Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az agyturkász egy őrző volt, persze informátor, így csak akkor tudtam meg, hogy miféle, amikor közölte velem, hogy ostoba vagyok, hogy ilyen sokáig egyhelyben maradok. Végül úgy döntöttünk, hogy Tabitha elméjéből kiradírozzuk a zavaró tényezőket – megvonta a vállát és sóhajtott egyet. – Másodjára pedig már nem próbálkoztam, pedig naponta tízszer átfutott az agyamon, hogy talán másképp fogja fogadni. Azonban alapítóként kötelezettségeim voltak, nem tehettem meg, hogy maradok, még ha a szívem szakadt is meg… na jó, azért az nem, de igazán szarul esett, hogy ott kellett hagyjalak benneteket – és minden egyes szó, ami elhangzott igaz volt. Nem lett volna értelme szépítenie a helyzetet Jason előtt, ha nem így történt volna. – Lehet, hogy meg kellett volna próbálom másodjára – folytatta elgondolkodva. – Végül is, ha meg tudta volna emészteni, akkor ötévenként költözködhettünk volna, és mára már beadhatnánk, hogy hármas ikrek vagyunk – persze csak egyikőjük fekhetne össze Tabithával, és az nem Jason lenne. Igazán fura és agyrohasztó helyzet alakult volna ki.
- Oké, de mi van a nagyobb jóval, meg a hasonló maszlagokkal? - bukott ki belőlem az önkénytelen kérdés, hiszen én magam is ennek a részévé váltam. Meghalni egy nagyobb jó érdekében. Milyen pompás! Jobban kellene érezzem magam ettől, de egyszerűen nem megy, mert ebben a helyzetben csak a saját kis életemre tudok gondolni és mindarra, amit elveszítek azért, hogy mások élhessenek. Hogy ne szenvedjenek annyit. - Ahh, mindegy, hagyjuk. Ebbe kár volna most belemenni - legyintettem aprót, mert erről is jó sokat tudnánk diskurálni, azt hiszem, de túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy képes legyek normálisan reagálni az elhangzott dolgokra, így inkább ne is menjünk bele. - Én nem tudom, mi volt köztetek, lehet akkor csak az rémítette meg annyira, hogy hirtelen teljesen egyedül maradt a két gyerekkel. Meg hát mégiscsak a férje voltál - vontam meg a vállamat, mert ez ismét csak olyan volt, amiben nem tudtam ennél pontosabb választ adni. Elmúlt, kár már ezen rágódni. Apró mosoly szaladt a képemre a szavait és az apró vállba bokszolást követően. Jól esett azért a kis dicséret, máshogyan is alakulhatott volna az életünk, ha anya összeomlik, mégis itt vagyok és a maga nemében még normálisnak is számítok. - Ez komoly? - döbbenek le, mert egészen furcsa ilyesmiről hallani. Hogy beavatta anyát, anya meg bolondnak nézte, aztán az egész vége az lett, hogy anya fejéből töröltek ki dolgokat. Valahogy olyan.. hihetetlennek tűnik még mindig ez egész, talán azért, mert annyira közel volt, mégsem volt róla semmi tudomásunk. - Úgy tűnik nem vagy jó abban, hogy másodszor is nekifuss a dolgoknak - keserű kis mosoly szaladt a képemre, nem volt vádló éle a szavaimnak, egyszerű tényközlés volt csupán. Mennyi minden máshogyan alakult volna, ha nem adja fel elsőre! Ha próbálkozik és nekiugrik másodszor is, akár az anyával történteknek, akár a velünk történteknek. De ez megintcsak olyan, amibe kár és felesleges volna belemenni, így hát a poharam kiürítve teszem azt a mosogatóba. - Fáradt vagyok, lefekszem aludni kicsit. Remélem azért nem tűnsz el és itt leszel még, mikor felébredek - egy mosollyal búcsúzom tőle és a szavakba burkolt ígérettel; szeretném, ha beszélgetnénk még, ha belesűrítenénk annyi mindent az elkövetkezendő, utolsó napjainkba, amennyit csak lehetséges.
// Nagyon-nagyon szépen köszönöm a játékot, meg hogy jöhettem és boldogíthattuk egymást! <3333 Remélem azért néha meglátogatsz álmomban. //
Anguta nyelve hegyén, már ott pislákolt a válasz égető gyertyalángként, de mivel Jason inkább nem akarta tudni, így hanyagolta a pesszimista szöveget, amit közölni akart vele, mert valójában Alignakot kellett eltakarítani mindenáron, és a nagyobb jó csupán ennyiből állt. Nem kevés az igaz, de a szellemek tehettek volna valamit simán is ellene. De a világuk sajnos nem így működik, és mivel nekik is vezekelniük kell, így kénytelenek fejet hajtani, vagy ellenállni, de az utóbbi lehetőség hosszabb távon sokkal rosszabb. – Én is úgy vélem – bólintott és megejtett egy röpke grimaszt. - Szeretett is… az előbb vicceltem – de a halál torkában már a viccek sem ugyanolyanok, mint régen, és néha a farkas elfelejti azt a kevés kis szösszenetet a hangjába belevarázsolni, ami egyértelművé teszi, hogy csak poén volt. Persze tényleg nem volt túl jó férj, de a lehetőségekhez képest megtett mindent, és ez érződött a kapcsolatukon. Ráadásul a szerelem felülírja a logikát, ahogy a szeretet is sokszor. Lehet valaki egy tuskó idióta, ha a partner odáig van érte, akkor sok mindent elvisel. - Jaja. Komoly – válaszolt némi derűvel. – Igazán vicces szituáció volt – főleg, hogy a pszichológus kölyöknek nézte, és csípőből lehülyézte. Nem tudhatta, hogy Angutával beszél, de ez neki éppen így meg is felelt. Sohasem szerette feleslegesen reklámozni magát. - Ehm… - a fiára nézett, szóra nyitotta a száját, aztán becsukva azt, grimaszolva fejingatásba kezdett. Miután meghányta vetette magában az elhangzottakat, bólintott és egyetértő hangnemben megszólalt. – Hát… valóban nem. Tudod a szabad akarat híve vagyok – akár Isten, tehette volna hozzá, de az istenkomplexusa most igazán távolt szédelgett, és életében kevésszer érezte magát ilyen tehetetlennek, mint most, ami egy mindenhatóhoz nyilván nem illő állapot. – Mellesleg nem is akartam nagyon belerángatni titeket ebbe… aztán mégis sikerült – járhattak volna sokkal rosszabbul is, elvégre egy alapító farkasnak lehet nem túl tanácsos a családja közelében lennie, mert az életben maradt rosszakarók ott csaphattak volna le, ahol a legjobban fáj. - Itt leszek – ígérte mosollyal a képén. És megtartotta az ígéretet.
//Köszöntem én is a játékot, igazán élveztem Csak akkor látogatlak, ha rossz leszel XDDDD //
Dühített, hogy a Szabadok frissen felkent, új vezére minden utasításom ellenére a saját vérvonalán kívül eső, és fontos személyt próbált meg toborozni. Sikertelenül. Ahelyett pedig, hogy utána küldhettem volna az érintett felet likvidálásra, nekem kellett lépnem, mert Michelle Tedrow... Darrennel együtt egy egészen speciális kasztba tartozott. A Holdisten iránymutatását követve - ironikus módon - a saját Hollómmal töltöttem az este további részét, és mindent látó szemein keresztül láttam meg, hogy hova tér haza az a nőstény, akivel dolgom volt. Miután a Szabadot szélnek eresztettem, autóval indultam meg északnak. Bármennyire is szerettem jobban négy lábon rohanni át az erdőn, az idő szorított. Többet már nem foglalkoztam semmivel. Sem a hollétével, sem pedig azzal, hogy vajon mikor fog hazaérni. Csak újra magamra kaptam az Oltalom Szárnyát, és a farkas pajzsával kiegészítve teljesen kiszakadtam az érzékelhető létezés gyanút keltő fokáról. A kis lakás ajtófélfájának döntve a hátam vártam, hogy Michelle ma este is megérkezzen úgy, ahogy tette tegnap is. Léptek kopogtak és tettek éberré, amikor közeledni látszott. Csak ekkor toltam el magam a félfától, hogy magam kihúzva, felemelt állal és a kezeimet hátra kulcsolva fogadhassam az ajtaja előtt. Térdig érő, fekete szövetkabátban, vörös selyemsállal a nyakam körül. Ahogy megláttam, gyorsan végig néztem rajta. Talán rossz szokásom, hogy külső és vonások alapján ítélek. Bár eddig még nem igazán lőttem mellé. - Íme, a Holló leszállt a fészkébe. - állapítottam meg hazaérkezése tényét, egészen barátságosan mosolyodva el döntöttem oldalra kissé a fejem - Elnézésed kérem a kései zavarásért, ha egy közös barátunk nem adott volna rá okot, nem zargatnálak... Most még. Újabb apró mosolyra rándult az ajkam a saját kijelentésem okán. Valahol, a létezésem elfojtott mélyén zubogott a Vad, hiszen korához méltó "ellenfelet" talált a nőstényben. De nem adtam neki teret. Ma nem harcolni jöttem. Csak mert az igaz Atanerk másként rendelte el. - Esetleg beinvitálsz egy csésze teára szerény hajlékodba vagy mondjam el, amiért jöttem én, és a Holdisten hozzád? - a brit nemesi vér a mai napig az ereimben csörgött és látszólag zavartalanul tettem fel a kérdést, egy percig sem aggódva a világon semmin, aztán vagy megvártam, hogy bejussunk a lakásba vagy a folyosón folytattam - Nem foglak megölni, erre ne legyen gondod. Visszajönnél és csak fejfájás lenne újra rád találni más néven, más testben... A gépezet már beindult, ezzel nem csak én voltam tisztában, hanem mindenki más is, aki csak egy kicsit is odafigyelt, Alignak pedig valamiért egyre inkább afelé terelt, hogy lépjünk ki az árnyékokból. Ez nekem bármennyire nem tetszett, számítottam rá onnantól, hogy a szülőföldje felé vezette a lépteimet. - Csak azért jöttem, hogy világossá tegyem, hogy ha itt lesz az ideje, ha nem gondolod meg magad... Ha ma este nem is, de ellenséges oldalon leszünk, és ha éppen lesz rád időm, megkereslek minden új testedben. - rántottam meg a vállam, és ha eddig nem esett nekem, tényleg idő kérdése csupán, hogy egyszer összetalálkozzunk - Nem tudom, hogy a Szabad-klón miféle gerilla-marketinget adott neked elő rosszul, de engedd meg, hogy kijavítsam a hibáit. Ha nem, hát... - húztam el a számat "nekem aztán mindegy" alapon - Már nagy vonalakban felvázoltam, hogy miként is fog kinézni az életed a továbbiakban. Nekem nem volt fontos. Atyánknak és Vezérünknek az volt, úgyhogy tettem, amit tennem kellett. Még egy esélyt felajánlani a megértésre, az átgondolásra, arra, hogy a saját szerepét át tudja értékelni ebben a vesztes helyzetben.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Miután elég tevékeny napot tudtam magam mögött, a mait pihenéssel töltöttem. Egyedül, a vadonban, a teremtőm tiszteletére elnevezett sziklaszirt közelében, magamban újra és újra lejátszva, átgondolva, analizálva a történteket, hátha valami új összefüggést vélek felfedezni a sorok között. Kitalálom, hogyan tovább. Kiben bízhatok ezek után, miután a saját testvéremről derült ki, hogy áruló? És nem elég a saját árulása, még engem is magával rántott a nyomorába, mint ha nem lenne elég bajom így is. Csak késő este tértem haza, miután a város elcsendesült, az meg talán nem meglepő, hogy nem számítottam rá, hogy bárki is várni fog rám. Nem mint ha olyan lehetetlenség lenne kideríteni annak, aki akarja, szimplán nem reklámozom különösebben, és találkákat sem ide szervezek. - Ezt nevezem sebességnek. - biccentek elismerően, miután alaposan szemügyre vettem magamnak az ismerős idegent. Felidézve azt, amiket eddig láttam és hallottam róla… és a tény, hogy itt vár az ajtómban ilyen kései órán… igen, ő lesz az. Nem mondom, hogy annyira hiányzott volna, de valahol a szívem mélyén talán még örülök is, hogy ilyen hamar túlesünk ezen a bizonyos, beígért találkozáson, és nem kell heteken át bizonytalanságban tengődnöm, hogy mikor, vagy hol fog felbukkanni. Nem mint ha nem lettem volna türelmes, de fordított felállásban valahogy sokkal inkább kedvemre való. - Miért is ne? Pont egy istennek mondanék nemet? Fáradj bentebb! - vontam vállat némi hezitálás után, majd az ajtót kinyitva beinvitáltam a lakásba. Ha azt kiderítette, hogy hol lakom jelenleg, valószínűleg betörnie, rám törnie sem jelentene nagyobb kihívást, akkor meg mit cifrázzuk a történetet? Amúgy meg inkább bent hallgatnám meg, mintsem a folyosón ácsorogva, az esetleges kíváncsi szomszédok szeme láttára. A végén még a szomszéd néni belelkesedik, hogy ki volt az a „jóképű” fiatalember, aki nálam járt, aztán elviszi a szívroham… - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozunk, szóval nézd el nekem, nem vendégfogadásra készültem. Viszont teával megkínálhatlak, amennyiben komolyan gondoltad. - ajánlottam fel minden szívbaj nélkül. Akárhogy is döntött, miután megszabadultam a kabátomtól, a konyhapulton pihenő szamovárhoz sétáltam, hogy odakészítsem a teát, s közben az érzékeimmel addig is utána kutakodtam. Nem tűnik farkasnak… Eska gyermeke lenne? Vagy csak ez is valami őrzős varázslat? Tényleg utána kéne járnom, mik vannak a repertoárban, mert hogy nem közönséges ember, arra mérget veszek. Azok nem, mint Alignak ügynöke, házalnak. - Nahát, a nap híre! - jegyeztem meg komolytalanul, másrészt nem tudom, hogy inkább örüljek, vagy szomorkodjak amiatt, hogy úgy látszik, más is osztja a véleményemet. A halál túl könnyű megoldás lenne, annak legalábbis aki kapja. - Mondanám, hogy egye fene, hátha megoldódna ez az egész… „szituáció”, mire visszahoznak az őrzők, de ennyire nem vagyok naiv. Nem igazán tűnik annak a fajtának. - vagy egyszerűbben szólva, túl nagy szar ez ahhoz, hogy csak úgy magától felszívódjon… nem, ez az az igazi nyakig érő, mellé pedig hullámzós fajta. És van egy erős gyanúm, hogy még nem is láttam mindent belőle! - Nagyszerű. - feleltem a lehető, legsemlegesebb hangon. Nyertem magamnak egy zaklatót, abból az igazi, levakarhatatlan fajtából, és bár szívesen szólnék vissza neki, hogy majd meglátjuk, meg is talál-e, de elég sok a kérdőjel vele kapcsolatban, így inkább nem okoskodok feleslegesen. - Elég bénát. Azt hinné az ember, ha már egy egész falkát vezetett, valamit konyít a témához. Bár, abból kiindulva, hogy csak vezeTETT – emelem ki az utolsó szótagot – lehet nem kéne csodálkoznom rajta, hogy ott tart, ahol. Ha már vetted a fáradtságot, hogy személyesen felkeress, kérlek! Azt hiszem, az a minimum, hogy legalább meghallgatlak. - intettem a székek felé, ha szeretne, foglaljon helyet nyugodtan, én addig nekiálltam teát tölteni. Ha kért, neki is, amennyiben nem, akkor egyedül kortyolgatom a forró, aromás italt.
Kezdőlap
//
