Ahogy ott gubbasztok a folyosón és a jóleső hűvös szép lassan körbeölel, hirtelen léptek zajára leszek figyelmes a folyosó végéből. Kedvem lenne felkapni a fejem, de hirtelen szembe ötlik, hogy valószínűleg még mindig borostyán színűek íriszeim, márpedig a "kontaktlencse" dumát egészen egyszerűen gáznak találom, na meg mi van, ha elkezdik kérdezgetni, hogy és hogy tudom kivenni? Mutassam már meg, mert el nem tudják képzelni! True story, az egyik évfolyamtársamnak egyetemen külön képzést kellett előadás előtt tartania egyszer belőle! Szóval marad a lehajtott fej, csak akkor sandítok utána, mikor érzékelem, hogy elsétál mellettem. Elegáns cipő, hasonló nadrág... a bőrdzseki kissé elüt a szereléstől és valahonnét ismerősnek tetszik ez az alak, de meg nem mondanám honnét. Pasik... jönnek és mennek az életemben, sosem fordítottam rá nagy gondot, hogy megismerjem bármelyiket is, legyen szó egyszerű barátságról, egyéjszakás kalandról vagy több éjszakásról. Az ilyen egyszer-láttam-pizzásfiúkkal miért tennék akkor kivételt? Mikor visszalép és meg is szólít, azért nem kissé meglepődök. Nem rohan el sikoltva ezt pedig olyan szempontból jó jelnek veszem, hogy talán már sikerült annyira lehiggadni, hogy mogyoróbarna szemekkel tekintek fel rá. Értem a kérdését, de nem hagy nyugodni a gondolat, mi szerint én már találkoztam ezzel a rosszarcúval. - Ismerlek? - szakad ki belőlem a kérdés, nemes egyszerűséggel ignorálva a hogylétemre vonatkozót. Mert semmi sem oké ebben a nyamvadt városban! Kellett apámnak visszarángatnia ide...
A válaszon kissé felvonom a szemöldökeimet némi értetlenséggel is a képemen. Legalább válaszol, tehát nyilván, nincs annyira rosszul, hogy képtelen legyen a beszédre, vagy bármi ilyen problémája legyen. Jaj, nem vagyok orvos, mindegy, tehát él, lélegzik, beszél, gondolkozik...bár hogy ismerne... Annyi emberrel találkozok, vajh' honnan kéne emlékeznem rá? Azért ahogy nézem, igyekszem végigpörgetni fejben, hátha beugrik. Csak mert ha a szomszéd Angus bácsi nem lakna a szomszédomban, akkor például róla se tudnám, hogy honnan ismerem, de hála Angus bácsinak, legalább egy problémával kevesebbel kell megbirkóznom. - Hát... azt nem tudom... de itt ücsörögsz Jez lakása előtt a hideg kövön. Ha nem lennél vérfarkas, akkor mondanám, hogy fel fogsz fázni, de gondolom ez felesleges... De ha feltétlen kell egy hely, ahol szeretnél pityeregni, akkor nekem van fotelem is meg minden. - Mutatok a saját ajtóm felé, ami egyébként nincs túl messze, lévén Jez szomszédságában élek. Nem tűnök túl magabiztosnak, hisz azt hiszem, hogy sírt. Jól van na, nem néztem meg, hogy könnyes-e a szeme, úgy tűnt szomorú, szóval ennyi. Vigasztalásból pedig marhára nem vagyok jó, vagy legalább is én meg vagyok győződve róla, hogy halvány elképzelésem sincs mit kell ilyenkor tenni vagy mondani. - Jaaa, te vagy a polgármester lánya, aki magával fogadott. Én vittem ki a pizzát nektek a világ végére, amikor a haverod pucéran mászott fel a toronyba. - És beugrott, tényleg csak annyi hiányzik a gesztusból, hogy a homlokomra csapjak, de ez nem történik meg, de persze láthatólag megvilágosodok. Persze ezen nem örömködök sokáig, inkább megforgatom ujjaim között az előkerült kulcscsomót. - Szóval... én most bemegyek... Ha gondolod gyere. - Jegyzem meg apró vállvonással, tényleg mindegy, hogy van-e vendégem vagy sem. Ha nem tart szóval, akkor valóban megindulok az ajtóm felé, kinyitom és bemegyek, hogy legalább le tudjak cuccolni, szóval innentől rajta múlik, hogy mit lép.
Érdeklődésem meglepettségbe csap át már a mondandója elején és nehéz eldönteni, hogy zavart, kíváncsiságot, vagy egyszerűen csak dühöt kelt bennem a megállapítása. - Nem sírok, neked van fokhagyma szagod. - vetem oda nagyot szusszanva, némi sértett, mégis nevetős éllel, melytől a duzzogást aligha lehetett volna komolyan venni. Nem mintha tőlem bárki bármit is komolyan venne az utóbbi időben. Eléggé kiakasztó, én mondom... még csak el se hagyhatom ezt a hülye bérházat, pedig apám tuti kerestet! Feltápászkodok, mert mégiscsak magasztosabb úgy, mintsem felfelé pislogva figyelni a férfit, aki egyébként békaperspektívából sem a legtaszítóbb egyede a fajtájának. De még mennyire nem. - Aha. Bár Mitch nem a haverom és nem túl hízelgő, hogy a fogadásról jegyeztél meg. Totál égő volt... - túrok a hajamba, megrendezve tincseimet. Érezhető, hogy beugrott nekem is, ki a másik, noha ez nem hozott kevesebb kérdőjelet magával, csak még többet. Honnét a fenéből tudná egy pizzásfiú, hogy farkas vagyok?! Ő is az lenne? De akkor miért nem érzem ezt rajta, mint ahogy Jezén is? Eléggé elcseszett érzés ennyire elanyátlanodva lenni, az, aki meg választ adhatna, odabent van és épp a büszkeségemet kockáztatnám, ha vissza kuncsorognám magamat a lakásba. Szóval marad a B verzió, mi szerint a pasasnál kérdezek rá. Még jó, hogy a közvetlenség és a kommunikáció az erősségeimet gyarapítják inkább. - Mennék, de akkor előbb áruld el, hogy honnét tudod, hogy... a vérfarkasos sz*rságot. - Tekintek rá. Az nem volt kérdés, hogy megyek. Jez valószínűleg nem díjazza majd a dolgot, márpedig éppen ezért, dacból, lazán a férfival tartok. El is lököm magam a félfától, hogy felé lépjek kíváncsian, hisz feltettem egy kérdést, amire választ várok.
Némi értetlenséggel a tekintetemben nézek a nőre, amikor is érkezik a szagomat illető megjegyzés. Igazából még csak ki se zárhatnám olyan könnyen a kijelentést, hiszen pincérkedésből jövök, szóval rövid hatásszünet után, azért óvatosan megszagolom magam csak így minimális feltűnéssel az ingem gallérja környékén. Háh, nincs is fokhagyma szagom, tudtam én. - Nincs is. - Állapítom meg nemes egyszerűséggel kellő határozottsággal, most hogy leellenőriztem a tulajdon szagomat. Abba persze nem gondolok bele, hogy ő vérfarkas és talán az ő szimatával kicsit többet is érezhet nálam, de ez egyébként is lényegtelen. Alapvetően könnyen bele lehet vinni a nem-de szintű vitákba. Ártatlan pofával pislogok nagyokat arra, hogy kifejezi nem tetszését, miszerint a fogadásról jut eszembe. Néha indokolatlanul és akaratlanul bunkó tudok lenni, de ez nyilván csak annak köszönhető, hogy nem szokásom beszéd előtt gondolkozni. Persze ha most is okosabb vagyok és előre gondolkozok legalább egy fél másodperccel, akkor tuti, hogy a szemei miatt, vagy amiatt emlékeznék rá, hogy milyen jóarc. Vagy mit tudom én, mit szeretnek. - Szerintem ari volt... Furcsa, de aranyos. Furanyos. - Osztom meg elképesztően mélye szántó gondolataimat és valami elégedett macskamosolyt is villantok hozzá. Persze, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy a fejemben megforduló összes gondolatot, mindenféle tartalmi szűrés nélkül átengedjem a fogaim kerítésén, de ha már ez a szójáték csak így kigördült, remélem legalább jobb kedvre deríti. Ugyebár időközben a saját ajtóm elé lépek, ő is felállt, így feltételezem, hogy elfogadja az invitálást. A kulcsot be is teszem a zárba, elfordítom, majd oldalra tekintve rá, konstatálom, hogy nem szándékozik egyelőre nagyon közelebb jönni, majd a kérdés elhangzásakor meg is értem a dolgot. Megvilágosultan bólintok egyet. - Ja, hát nem akarlak bántani vagy ilyesmi. Őrző vagyok, szóval sima ember... nagyjából. Én csak rendet tartani vagyok köztetek, szóval nem kell tartani tőlem vagy ilyesmi. - Ugyebár arról fogalmam sincs, hogy szinte semmit nem tud az őt körülvevő világról, de az a sanda gyanúm megvan, hogy azért elég zöld még a farkaskodásban. Máskülönben tudná, hogy nem vagyok veszélyes. Legalább is én azt gondolom, hogy ez volt az indíttatása a kérdés feltételének.
Arra, hogy lopva megszaglássza magát, majd közli a diagnózist, kénytelen-kelletlen elmosolyodom. Hiába igyekszem a továbbiakban visszarendezni a dacos arckifejezést, sehogy nem jön már össze, ajkaim szegletében halvány, bujkáló mosoly fénye ül meg. - Furanyos, aha... - vonom fel kissé kétkedőn a szemöldökömet, ahogy elnézem a kulccsal bíbelődő férfit. Ez minden, amit tudsz, most komolyan? Majd ugye jönnek a kételyek, a kettős érzés, melyen felülkerekedik a kíváncsiság - de persze nem vagyok olyan idióta, hogy fejest ugorjak benne minden gondolkodás nélkül, innét a belőlem kibukó kérdés. - A-az oké, de én sem szeretnélek téged, ami azt illeti... - Jegyzem meg bizonytalanul, egyik lábamról a másikra billenve. Undorodom az egész farkasságtól nem kissé, ami azt illeti és hát... legjobban talán az dühít, hogy nem tudom kontrollálni a fenevadamat. Még! De Jez megígérte, hogy segíteni fog és akármennyire nem engedi a büszkeségem egyelőre, hogy kedveljem... valahol azért kedvelem a magam "furanyos" módján ezt a nem éppen hétköznapi nőszemélyt. Válasza második mondatának hallatán összeráncolom a szemöldököm, kissé talán értetlenül tekintve Salemre. Mert közben megvan ám, hogy ő a macskanevű csávó, akit meg egy városról neveztek el... lényegtelen. Salem. Salem egy őrző. Már csak azt kellene megtudnom, mi a halálbánatja az az őrző! Ez valahogy kimaradt a Jez féle gyorstalpalóból úgy fest. - Inkább szöktetnél meg... - szemforgatok szusszanva, elvigyorodva a rendfenntartás hallatán. Ezzel nem lettem közelebb az őrző fogalom mélységeihez, úgy érzem, szóval veszem a bátorságot és egy lopott pillantással búcsúzok Jez lakásának ajtajától, majd indulok meg Salemé felé - valószínűleg a küszöböt is átlépem és beljebb kerülök. Jeznek szava se lehet, a bérházat nem hagyom el!
- Szóval... mit jelent az, hogy te őrző vagy? Főleg rám nézve, a rendfenntartást vágom, bár szerintem Westmorelandre és a bandájára igazán nem lehet panasz... - persze, az ember kíváncsi természet, lopva a terepet mérem fel a fenenagy érdeklődésem közepette.
Jól... máshogy nem is hangozhatna, elvégre szerencsétlen úgy turkál a nagy semmi közepén, mintha annak alján a megváltás várná. Így legalább neki is jó, és persze nekem is! Igazából, még örülhetnék is neki, hogy belé botlottam, és hogy idővel majd a segítségemre válik. Abban biztos voltam, hogy a szavát idővel is meg fogja tartani, ha már tisztában lesz önmagával. - Nőstény... ez leszűkíti a keresést úgy... húszezer lakosra. Jó esetben. - az én mosolyom engedély nélkül is elszélesedett. A tízezer feletti szám nem nagy, viszont még így sem nevezhető kevésnek, pedig akárhogy is nézzük, Fairbanks eléggé kicsi város. Na sebaj, ha tudok neki segíteni a felkeresésben, nem leszek rest. Elvégre: nem szokásom. - Még juthatsz. Az sem kizárt, hogy őt szedjük le. - kacsintottam egyet, teljes hidegvérrel. Nem volt akadály ez sem, noha ez már nagyobb falatnak tűnt. De valóban a legjobb koponya, amiből szedegetni tudott volna információkat, az bizony Rémié volt... A köszönetre csak bólintottam, a heves pislogására pedig csak egy játékos grimaszt vártam. Meglepte? Ez is furcsa reakció tőle, de kivételesen elnézem. Úgy gondolom, hogy amit kérek tőle - idővel ugyan -, abba ez még bőségesen belefér. Most mondanám, hogy jóóó helyében jót várj, de ez csak egy elcsépelt mondás, öregasszonyok ráncos szájából, szóval ejthető. - Egyik sem... - huncut félvigyor játszott vonásaimon, ahogy folytonosan őt követtem íriszeimmel, és kutattam arcának megannyi rezdülését. - Csak irritál, hogy így élsz. És nem mellesleg... Mint már mondtam: normális helyen, talán hamarabb nyered vissza az emlékeidet. - és valóban. Egy-egy megszokott gesztus, rutin mozdulat is előrébb viheti, az pedig a konténerek társaságában a legkevésbé sem kerül előtérbe. Főleg ahogy azt almát rágcsálta... Jesszus. - Tőlem ott alszol ahol akarsz, ameddig nem az én szobámat nézed ki magadnak. - tártam ketté karomat kissé, ahogy még pár lépést távolodtam a bűzlő rakástól. - Van kanapé, ágy, és még padló is, ha a megszokás előtörne belőled. - apró gúny, bár arcomról nyíltan leolvashatta, hogy csak szórakozom. Nem elvárás, hogy hol borul el éjszaka, részemről a tetőn is aludhat Waco mellett... - Nos, nem tudom, hogy van-e bármi... kis motyód... - köszörültem meg a torkom, ahogy elindultam az utcák felé, kifelé a kávézó háta mögül. - ...de ajánlatos, hogy szaporázd meg a lépteidet drágám, mert lemaradsz. - pillantottam rá vissza vállam fölött, kellemes mosollyal arcomon. Amennyiben megindult, úgy megvártam, és csak azután haladtam tovább, amint utolért. Nem laktam messze, szerencséjére, csak pár sarkot jöttem eddig, és bár a Hardy akcióm mára is sikertelennek bizonyult, legalább fogtam magamnak egy Darylt. Egyelőre vele is beérem... - Remélem az első dolgod a fürdés lesz. - sandítottam fel rá oldalirányból, miközben kezeim zsebeimbe csusszantak. - Nem a kosz, inkább a szagod zavaró. Pedig egész tűrhető szokott lenni más esetben. - ez is csak egy utalás arra, hogy sokkal jobban adott magára, és nem hiszem, hogy hazudnék, ha azt állítanám, hogy van/volt benne némi egoizmus is anno.
Végül sikeresen bekanyarodtunk az utcába, ahol a megfáradt, öreg bérház vert magának sátrat. - Ez lesz az. - böktem fejemmel a kapu felé, majd egyszerűen csak megindultam felé, lendületesen tépve fel a vaskos acéltömeget. - Még valami. - torpantam meg egy pillanatra, hirtelen fordulva Daryl felé. - Nem szeretném, ha egyelőre bármi olyat kérdeznél, ami nem rád tartozik. Idővel talán beavatlak dolgokba, de egyelőre örülnék, ha csak magadra koncentrálnál. - nem biztos, hogy lennének ilyen megmozdulásai, de szögezzük le inkább mindjárt az elején, mintsem, hogy később kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Jelenleg nem fontos, hogy bejátszok-e bármelyik falkának is, vagy hogy Dana egyáltalán létezik. Kár volna ilyenekbe belefutni napok, vagy hetek elteltével. - Na gyere, te... szemétkurkász. - újabb kedélyes mosoly villant ajkaimon, ahogy tovább indultam a lépcsőfokokon meg sem állva az ajtóig. Egy másodpercre igyekeztem feltérképezni a környezetet, de hál' égnek sem Salem, nem volt otthon, sem pedig Dana nem tévedt haza. Nem kellenek most még plusz behatások. Elvégre nekem is az a célom, hogy Daryl mihamarabb önmaga legyen. - A fürdő balra lesz, a konyha meg itt van egyből jobbra. - rúgtam le magamról a cipőmet, ahogy beléptem a lakásba. - A szobádat meg majd megmutatom, ha végeztél. - dobtam le magamról a kabátot is egyszerűen, hogy végül egészen a nappaliig sétáljak, ami az ajtóval szemben nyílt. Mondanám, hogy talál borotvát, de vagy feltalálja magát, vagy ősember style-ban nyomja továbbra is. Ez már az ő dolga.
Elhúztam a szám. Oké, tényleg nem sikerült valami jól leszűkíteni a kört, szóval biztos nem holnap fogok rátalálni hajdani tanítómra. Bal szemem egy pillanatra sárgán villant arra a lehetőségre, hogy Rémit is levadászhatnánk akár. Nem vágytam vissza a közelébe, de tény, hogy alkalom adtán szívesen kizsigereltem volna. Jez lassan kifejezetten játékosnak tűnt, nálam legalábbis jóval könnyedebben kezelte a helyzetet, ami annyiból mindenképp segítség volt, hogy már én se láttam olyan borúsnak a helyzetet. A szeme csillogott a gyér lámpafényben, láttam, hogy nem lenne könnyű átejteni (de ez is már megint miért volt fontos?), a lazasága ellenére pedig maradt benne valami, ami azt súgta, hogy messzire esik a könnyű préda kategóriától. Vagyis, ha vele vagyok és jól viselkedek, akkor biztonságban is leszek nagy valószínűséggel. A farkasomat pár másodperce vérig sértette a gondolat, hogy egy nőstény szoknyája mögé kell bújnia. - Azt hiszem, nem lesz gond az ágyra való visszaszokással - eresztettem meg egy halvány mosolyt, ami kissé féloldalasra sikeredett. A sürgetésére egyből szedtem a lábam, motyóm nem volt, azon kívül, ami rajtam lötyögött. - Biztos lehetsz benne, hogy befoglalom a fürdőszobádat - ingattam a fejem, mellette lépdelve.
- Csini! - néztem végig az épületen, ami igaz, nem volt egy luxus vityilló, de egy hajléktalan nem válogat, én pedig végtelenül boldog voltam, hogy egy időre otthagyhattam az árokpartot meg a híd alját. Örömtelenül felnevettem a kérdezősködésre való kikötésén. - Egyelőre örülök, ha a saját dolgaimat észben tudom tartani, nem hogy még a tieid után is kutakodjak! Egyelőre elég a menedék és a segítség, nem fogom magam a dolgaidba ártani, efelől biztos lehetsz - mondtam, miközben beléptem utána, és egyből megcsapott a lépcsőház jellegzetes szaga. Hm, otthon, édes otthon... A becézésre fancsali képet vágtam, de nem sértődtem meg miatta, egyrészt mert láttam, hogy csak szórakozott, másrészt tényleg az voltam, szóval erről ennyit. A lakásba lépve hónapok óta nem tapasztalt nyugalom járt át. Nem kifejezetten az otthonossága miatt, hanem mert végre volt hol aludnom és laknom. Sokat lendít az ember kedélyállapotán, ha fix tető van a feje fölött! Az útmutatásnak megfelelően egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szélsebesen megszabadultam a bűzlő göncöktől, beálltam a zuhany alá, és végre meleg vízzel megmosakodtam. Isteni volt! A zuhany végeztével megszabadultam az állprémtől is (alias megborotválkoztam), s miután sikeresen felfedeztem egy ollót, a hajamat is megnyirbáltam. Nem lett mestermű, de amikor megnéztem magam a tükörben, határozottan elfogadhatóbb kép fogadott. Igaz az arcom továbbra is beesett volt, betegesen sápadt voltam, valamint csupa csont és bőr. A törülközőt nyeszlett derekam köré csavarva léptem ki - kizárt, hogy visszavegyem a gúnyáimat! - Gondolom nem tartasz a méretemre való ruhát - biccentettem oldalra a fejem és hátrasimítottam vizes tincseimet. - Oh, és hova dobhatom a rongyaimat? Gondolom ő se akarta azokat szagolgatni.
Biztos lehetek benne... Én pedig hittem neki. A továbbiakban ezzel a részével nem is foglalkoztam, elvégre a fürdő adott, a többi pedig már az ő dolga. Ami viszont igenis fontos volt, hogy a kérésemre, miszerint nem szeretném, ha kérdezősködne, helyeslő választ adott. Remek... Még egy jó pont a tudathasadásos "barátomnak". - Rendben. És köszönöm. - húztam szelíd félmosolyra számat, miközben végre bejutottunk a lakásba. A kulcsom finoman koppant az asztalon, ahogy magam mögött hagyva mindent belibbentem a nappaliba. Egyszerű mozdulattal dobtam le magam a kanapéra, az unalmas perceket egy rejtvény újság fölött időzve el, míg Daryl magáévá tette a fürdőszobát. Fáradt sóhajjal dőltem hátra, mindkét lábamat felhúzva, így tartva meg combomon az újságot. A betűk szinte maguktól íródtak... lassan rá kell jönnöm ez már nem olyan jó mulatság, mint annak idején. Mindenesetre a tollat fogaim közé kapva lapozgattam bele, hátha találok valami érdekfeszítőbbet, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Daryl sétált ki rajta. Tekintetem laposan kúszott fel rá, lábaitól indulva, egészen arcáig. - Épp'ns'ggel... - köptem ki ajkaim közül az imént megrágcsált íróeszközt. - Szóval, éppenséggel, de... - fújtattam egyet, majd ellökve magam a kanapé öleléséből a szekrény felé sétáltam. Egy melegítő nadrágot, és pólót rángattam elő belőle, majd egyszerűen csak Daryl felé hajítottam. Reméljük a reflexei még a helyén vannak. - Edző cuccok, kicsit nagyok rám. - és nem mellesleg férfi ruhák. Legalábbis a nadrág. A felső csak van, inkább uninak mondanám, mindenesetre ha passzosan is, de jó lesz rá. - Alsógatyám nincs, ha nem haragszol. - vigyorogtam el magam kedélyesen. - Majd később lemehetünk pár cuccot venni neked. Rád fér... - másztam vissza a kanapéra, kényelembe helyezve magam, felkaparva a dohányzó asztalon pihegő cigarettát. A dobozt megrázva hullott ki egy szál, amit könnyelműen meg is gyújtottam. - Szívjad csak te is. - dobtam át az asztal másik végébe a bagót, hogyha végzett az öltözéssel, részemről nyugodtan füstölhet. A helyzetet valójában egész lazán kezeltem, talán Dana mellett sikerült ezt ilyen jól elsajátítanom, nem tudom... - Egyébként, ha kajás vagy szólj. Bemutatlak a hűtőnek. - fejemet hátradöntve pillantottam felé, igyekezve csak félig-meddig látni őt. Ajkaimon továbbra is ott függött az a sunyi kis mosoly, mialatt visszafordultam a hamutál felé. - A rongyaidat pedig lehetőleg a kukába süllyeszd, ha kérhetem. - nevettem fel csendesen, ámbár jókedvűen. Nem feszélyezett Daryl jelenléte, pedig talán ettől tartottam a legjobban. Úgy látszik, tényleg javuló tendenciát kezdek mutatni. Fél siker. - A szobád amúgy a... - lányomé melletti lesz. Nem, ezt még nem kívánom a tudtára adni, szóval újratervezés... - ...ömm mindegy. Szólj, ha felöltöztél és megmutatom. Ha szeretnéd. - ezúttal már nem néztem rá, még egy kicsit sem, noha a reflex szerű mozdulatsor beindult, de még időben lefékeztem.
Viszonoztam a kis mosolyt. Így, hogy házon belül voltam és lassan tényleg elhittem, hogy Jez - nos, ahogy kóbor kutyáknál mondani szokás - befogadott. Úgy nézelődtem, mintha palotában járnék, bár minden viszonyítás kérdése: eddigi lakhelyeimhez képest ez valóban az volt. Mialatt kedves házigazdám kényelembe helyezte magát a kanapén, én elintéztem magam a fürdőben (nem, nem önbox volt). Aztán amikor visszamentem, végig lettem mérve. Nem voltam szégyellős, de tény, hogy a hiúságomat sokkal jobban legyezte volna ez a pillantás, ha esztétikusabb látvánnyal szolgálhatott volna a testem, és akkor talán nem csak a nyeszlettségem érdemelt volna némi figyelmet. Hm... éledező egó? Érdeklődve követtem a tekintetemmel, majd utána is léptem, s őszintén szólva meglepett, hogy még gönccel is tudott szolgálni. Hála a jó égnek nem valami gusztustalansággal. A felsőrészt elkaptam, a naci kicsúszott. Ezt még gyakorolni kell. Olyan vigyort vágtam, mintha mi se történt volna, holott bénázásom teljes tudatában vettem fel a földről a nadrágot. - Kár, mert akkor ez így rohadt kényelmetlen lesz. - És be fog vágni. Erre a gondolatra elhúztam a szám, de nem rinyáltam, mert sokkal többet tett már enélkül is értem, mint remélhettem. - Nekem cuccot, neked glóriát, tudom, hogy ezt megbeszéltük, de akkor is... mesébe illően jó vagy hozzám - mondtam enyhe szemöldökráncolással. Még mindig nem tudtam teljesen elhinni, hogy nem vág ki egy váratlan pillanatban, mint macskát szarni. Elkaptam a bagós dobozt, reflexszerűen megszagoltam - mostanában tulajdonképpen mindennel ezt játszottam -, majd letettem az asztalra. - Kösz, egyelőre nem. Majd talán később - mosolyodtam el. Egy darabig semmi bűzt nem akartam, pláne nem olyat, ami belőlem jön. Ő füstölöghetett, az nem zavart, nem is lett volna jogom szólni érte, de részemről ez hanyagolva lesz még az biztos. A kaja szóra megkordult a gyomrom. - Azt hiszem itt a válasz - somolyogtam, tekintetem pedig ártatlanul siklott a konyha felé. - Figyelj csak, lenne itt még valami ezeken felül is. - Ha már lúd, legyen kövér. - Kéne egy edzőpartner. Nem tudom, hogy a testem mennyire emlékszik, azt se, hogy kaptam-e valaha kiképzést, de tudom kell, mennyire bízhatok a saját képességeimben és mik a korlátaim. Mert addig oké, hogy most a híd lába helyett itt csövezek, de nem a háziszellem státusz a végcélom. A farkasom mocorgott, Jezebell valami olyat indított el bennünk, ami talán közelebb vihet minket a kirakós többi darabjához és magához a kész képhez. Nos, én készen álltam megragadni minden utamba kerülő lehetőséget! Miután a rongyaimat száműztem az életemből és felvettem az edzőrucit - igen, bevágott -, késze álltam egy valamivel kiadósabb vacsorára, mint ami eddig osztályrészül jutott, és már a szoba-ágy gondolattól is elnehezült a szemhéjam. - Ja, és... mennyire gázos, ha egyik falkához se akarok csatlakozni? - Annyit azért sikerült összeszednem kisebb-nagyobb hírmorzsákból, hogy milyen az itteni helyzet. Még Rémiék is beszéltek olykor róla, itt meg igazán csak a fülemet kellett nyitva tartani.
Nem sokat láttam Darylből, de azt még sikerült elkapnom szemem sarkából, hogy a nadrágot elejtette. Elmosolyodtam az orrom alatt, és kicsit még a fejemet is megráztam. - Sajnos, ezzel nem tudok együtt érezni. - hanglejtésem játékos volt, talán egy kicsit élcelődő. - De ha gondolod, van pár női alsó a fiókban... - felkacagtam, és mivel elég vizuális vagyok, még ímmel-ámmal sikerült elképzelnem is a helyzetet, ahogy az egyik alsóneműmben szaladgál a konyhából a nappaliba és vissza. Arcom még jobban felderült, és kénytelen voltam egy mély sóhajjal is adózni a pillanatnak. - Ez nem jóság Daryl. Ha elcseszed, kiraklak egy szemvillanás alatt, ne aggódj. - szavaim dacosnak hatottak, ám mégis ott bujkált mögöttük valami kellemes, és kedélyes rezgés, hiszen csak viccelődtem vele. Persze, ha tényleg keresztbe tenne nekem - amit nem feltételeznék -, akkor valóban két szívdobbanás között megint az utcán találná magát. - Egyébként pedig, ez a legkevesebb. Ruhára meg szükséged van, szóval túl van tárgyalva. Így is már eléggé csorbát szenvedett a valódi éned. Kicsit nem árt, ha visszalökünk a valóságba. - finom mosoly játszott ajkaimon, míg végül újra Darylre emeltem kéklő íriszeimet. Felöltözött, ügyes. Azért Oscart még nem adok neki, de legalább már ezen is túl vagyunk. A visszautasított cigire csak vállat vontam. Nem erőszak, csak eszembe volt, hogy régen ő is elég sokat tudott füstölni. Munkahelyi ártalom? Talán... Gyomra megkordult, én pedig önkéntelenül is felnevettem. Úgy látszik az alma még sem volt elég mára, bár nem is csodálom. - Hát akkor ne várakoztassuk az éhezőket. - löktem fel magam a kanapéról, és elsétálva mellette, finoman, játékosan megpöcköltem a vállát. Ellenben, szavaira féloldalasan fordultam vissza felé, tekintetemmel megkeresve az övét. Figyelmesen hallgattam, kezeimet lassacskán elrejtve zsebeimben. - Nincs ellenvetésem. Végül is, ahogy elnézlek, tényleg rád fér. De előre szólok: hajnalba és éjszaka járok el. Néha az 'öreglányt' is meg kell mozgatni egy edzésnek nevezett napon... - komolyan beszéltem, még akkor is, ha arcomon folytonosnak tűnő mosoly szédelgett. - Kiképzést pedig biztos, hogy kaptál. Nem vagy te nyápic, Daryl. Idővel majd rájössz. Na gyere. - azzal sarkon fordultam, és meg sem álltam a konyháig. A hűtőt egyetlen mozdulattal rántottam fel, majd ami épp a kezembe akadt kirámoltam belőle. Egy-két szalámi, tej, meg még a tegnapi süti maradéka is ott volt. Egyszerűen csak a pultra csúsztattam őket. A nagy rámolásból pedig csak a foszlányosan fülembe érkező szavak tudtak kizökkenteni. Pillantásom az ételekről felszaladt az ajtóra, ahol Daryl alakja rajzolódott ki. Óvatosan felegyenesedtem, miközben a magamhoz vettem egy kést, és kenyeret. - Nekem nem gáz. - vontam vállat. - De nem árt, ha ez esetben óvatosan mászkálgatsz a városban. Forró a hangulat, a kóbor farkasok pedig kész előétel az ittenieknek. Másra nem igazán vadászhatnak, ha egy kis adrenalin löketre van szükségük. - egyelőre nem akartam neki beszámolni arról, hogy én hol vagyok, és miért. A szagom nem árult el semmit, hiszen Castor nem "bélyegzett" meg. Nem véletlenül. Minden szőrzsák szemében ugyanúgy csak egy kóbor Latro voltam, mint eddig. Az már egy más kérdés, hogy mindeközben hova és kiknek kémkedtem. És valójában hova tartoztam... Időközben kentem pár szelet kenyeret, megszórva néhány szalámival, sajttal, és zöldséggel, és már két bögre tejet is sikerült kitöltenem. Érdekes, néha észre se veszem, amit csinálok csak megtörténik. Akár csak most. Ilyenkor esik meg, hogy a vérvonalam tudattalanul is a felszínre tőr, és csak annyi látszik belőlem, hogy ide-oda kapkodok, szinte követhetetlenül. - Mindegy, ezen most ne kattogj. Már nem vagy egyedül. Ez meg a Jez féle, mindent bele, összevissza, a lényeg, hogy edd meg gyorsan szendvics... - mosolyodtam el egész barátságosan, miközben az asztalra tettem a kaját, lábammal kirántva egy széket Darylnek, majd magamnak is. - Figyelj. - ültem le, magamhoz húzva az egyik tányért. - Nem szórakozásból segítek, és tényleg nem akarnám, hogy valamelyik barom elkapjon... Szóval, nem várom el, hogy beszámolj merre és hova mész. De ha nem vagy valamiben biztos, nyugodtan kérdezz. - utaltam itt arra, hogy bár nem nagy ez a város, de vannak pontjai, amit nem túl kedvező érinteni magányosként. - Egyébként, ha gondolod, holnap hajnalba megyek edzeni. Utána elmehetünk vásárolni. De most szólok... húsz percnél nem vagyok hajlandó többet foglalkozni azzal, hogy mit akarsz megvenni. - felnevettem, mígnem jóízűen beleharaptam a szendvicsbe, majd leöblítettem egy kis tejjel. Nem vagyok nagyon vásárolgatós díszpicsa, ez van. Jobb szeretek gyorsan végezni az ilyesmivel, mert képes vagyok nagyon hamar felidegesíteni magam a tötymörgésen... Ezért idővel az is megeshet, hogy Darylt fogom arra is megkérni, hogy beszerezze a szükséges kaját. Nem ugráltatásból... egyszerűen csak utálom azt a kígyózó, beálló sort, ami a bevásárlóközpontokban van... - Amúgy... tényleg, semmire se emlékszel, hogy milyen voltál? - kérdeztem egyszerűen, noha hangomban ott bujkált valami sejtelmes csengés. Tudom, hogy tényleg totálisan sötétek neki a múltban lévő dolgok, de egyszerűen nehéz volt elképzelnem, hogy semmi sem dereng neki. Főleg, mert ha rémlik neki valami, egy kevés is, az is már egy kiinduló pont lehet...
- Most majdnem mondtam, hogy ha nem tanga, jöhet - eresztettem meg egy jóízű vigyort, majd megráztam a fejem. - Kibírom, legfeljebb alakot váltok, ha nagyon vészes. Továbbra is könnyed és jó kedélyű volt, de valami azt súgta, egy pillanatig se habozna, ha tényleg oda jutnánk, hogy a kitevésem a téma. Repülnék, szárnyak nélkül. A valódi énem... Ha mást nem is, de azt mellette biztosan megtudom, milyen voltam, illetve, hogy milyen nem. Kíváncsi vagyok, mi minden fog kiderülni, és mit fogadok, hiszek majd el. Mindenesetre bizakodóbb voltam. - Teljesen jó - biccentettem arra, hogy hajnalban és éjjel lenne a tánc. - Legyen igazad - ingattam a fejem. Szóval magányosként nem egy életbiztosítás itt lenni. Elhúztam a szám, és leültem egy székre. - Legalább nem jövök ki a balhékerülgetési gyakorlatból - vontam vállat. - És így lesz, ami motivál, hogy minél előbb helyrepofozzam magam. - A száj-elhúzásból sanda mosoly lett. Valami azt súgta, Fairbanks kedvemre való lesz, s ezzel a farkasom is egyetértett. - Egyébként is megfeküdném a gyomrukat. Nem kérdeztem rá, hogy ő melyik falkát gyarapította, vagy beállt-e valahová. Jelen helyzetemben ez lényegtelen volt, és ha magától nem kezdte el egyik brancsot se reklámozni, akkor vagy kívülálló volt, vagy nem akarta az orromra kötni. Szóval nem firtattam. Ha oda érünk, úgyis előkerül még ez a téma. A vacsora bámulatos sebességgel készült, szerintem ő észre se vette magát, én viszont megértem követni a mozdulatait, de szavam nem lehetett, a gyors munkának hála én is előbb jutottam kajához. - Köszönöm - fogadtam el már-már vigyorogva a szendvicset és jóízűen enni kezdtem. - Azt hiszem, egész jól tudok vigyázni a szabadságomra, ha már elnyertem. De úgyis foglak még faggatni. Kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. Egyrészt Jez kiállása és lazasága is segített, másrészt pedig természetesen a tény, hogy lakásban vagyok. Felnevettem a vásárlásra. - Az edzés mindenképp kell, vásárlás miatt meg ne aggódj, nem hiszem, hogy nagy piperkőc lennék. Legyen valami normális göncöm és már jól érzem magam. Nincsenek egyelőre nagy igényeim. - Ezt teljesen határozottan jelentettem ki, a semmi után a kevés is elég, aztán ki tudja később mennyire leszek mohó vagy kapzsi. Viszont ezen még ráérek agyalni. A következő kérdése egy pillanatra elgondolkodtatott, enyhén ráncoltam is a homlokom, úgy éreztem, megérdemli, hogy rendes választ kapjon, jelenleg ugyanis nem tudtam mással viszonozni a segítségét. - Néha... bevillan pár kisebb dolog, de inkább csak érzések, vagy gesztusok, ilyen... reflexszerű, ösztönös dolgok, vagy akár még illatok is. De ezen kívül semmi - ráztam meg a fejem. - Azt sejtem, hogy nem ilyen voltam, mint most, és a közeledben másabb is, csak ezt a "másabb"-at nem tudom még megragadni... Megráztam a fejem és inkább befejeztem az evést. Miután végeztem, felálltam és kicsit megdörzsöltem a halántékom. - Ha nem bánod, lefekszem, különben lecsúszok a hajnali edzésről - mondtam egy finom mosollyal megtoldva, és ha nem volt más, jó éjszakát kívántam, majd bevettem magam abba a szobába, amit kiutalt nekem.
//Köszönöm szépen a szállást, a vacsit, a ruhát és a játékot! *-*//
Ahogy véget ért a pizzázóban a műszakom, ledobtam az egyen gúnyát és hazafelé indultam. Be kellett még ugranom bevásárolni, mert a hűtő tartalma igencsak húsmentessé kezdett válni az utóbbi napokban, meg a háztartásba is kellett már ezt-azt beszerezni, tusfürdőt, tisztítószereket és egyéb fogyó terméknek számító dolgokat... Szóval három nagy, jól telepakolt szatyorral egyensúlyozok befelé a lépcsőházba. Nem olyan egyszerű ez, hiába nem kell már a nagykabát, csak egy kisebb, vékonyabb, mint amilyet viselek. Mellé csőfarmert, lapos talpú csizmát és kötött, fehér pulcsit húztam, hajamban ezúttal nyoma sincs a színeknek, de továbbra is szálegyenesre vasaltam - beletelt egy kis időbe, mit ne mondjak. Vállammal próbálom tartani az ajtót, miközben a teli szatyrokat egyensúlyozom befelé. Kellett nekünk ilyen visszacsukódós ajtó nagyon, mondhatom! Másodszorra már csak összejön a dolog és szusszanva indulok meg felfelé a lépcsőkön. Még jó, hogy az elsőn lakok, nem kell olyan sokat cipekedni.
// Hát ez tényleg miniatűr lett. Nagyítót vegyél hozzá! //
Kezdtem magam úgy érezni Jeznél, mint egy... tengerihörcsög. Voltam, futkostam föl-alá a lakásban, ha olyanom volt, ropogtattam a finomságokat, amiket rendelt, és meglehetősen lustán tengettem napjaimat. Persze kérésemhez és az ő ígéretéhez híven a naponkénti edzések megvoltak, kezdtem tényleg emberi formát ölteni, már nem úszott utánam minden ruha, hanem tényleg rajtam voltak, kitöltöttem őket. Az erőnlétem, állóképességem a megjavult életkörülményeknek és a rendszeres, normális étkezéseknek hála szinte ugrásszerűen javult. Egy szó, mint száz, kezdtem elkényelmesedni. Jez meg szerint menstruált, vagy én nem tudom, mindenesetre ezt ő is észrevette, és mióta nála rontom a levegőt, először elégelte meg, hogy csak lógatom a lábam. Szóval elküldött vásárolni. Ellenkeztem, még jó hogy, de az ágyékomnak nyomott tőr igen erős érv lett amellett, hogy jobban teszem, ha szépen teljesítem a kérését. Szóval vettem a kabátom, zsebre tettem a listát és minden lelkesedés nélkül hagytam el a lakást. Nem lifteztem, nem csíptem a szűk, zárt tereket, szóval maradt a lecammogás a hatodikról. Szerintem egy Verdi operát is eldúdolhatnék magamban, mire leérek... Már a harmadikon voltam, amikor Jez gondolatban utánam szólt, mire megforgattam a szemem és hallgattam a listakiegészítést, bőszen helyeselve, okézva, s már nem nagyon figyeltem, ki, mi, hogyan van előttem. Két lépcsőfordulóval lejjebb aztán ennek meglett a böjtje. Szatyorzörgés, nyikkanás, megpördülő világ, aztán smaci a padlóval. Így se estem még pofára tudtommal! Pár konzerv a fejemre is esett, mondjuk nagy kárt már nem tehetnek ott, szóval nem zavartattam magam. A tarkómat dörzsölve tápászkodtam fel a mindenféle holmi közül, s rájöttem, hogy támszkodás közben valami puhára markoltam. - Ó, basszus, bocsánat! - kaptam el a kezem egyből a kebelről és seggre estem. Mikor összeszedtem, hogy kit is sikerült letarolnom, egy pillanatra megfeszültem. - Nagyon megütötted magad? - kérdeztem lassan feltérdelve, kínosan ügyelve rá, hogy véletlenül se érje hozzá. Azt, hogy a múltkor mit láttam, mikor hozzáértem, igyekeztem agyam hátsó zugába száműzni.
Szusszanva veselkednék neki a lépcsőfokoknak, lendületet véve és megemelve a szatyrokat, mikor pár kósza tincs arcom elé hullik az előre hajoló finom mozdulattól. A fenébe is... levágom egyszer rövidre az egészet, úgyis divat az most, akármennyire is nőietlennek tartom! Szóval adott A test, minimális lendülettel és féli vakon, mellyel szemben közeledik B test, az előbbi lendületének háromszorosával. Hetedikes példa, szerintem mindenki láthatja előre, mi lesz a végeredmény, ha kicsit is végiggondolja logikusan a dolgot. Hátsómra, hátamra érkezek, mint egy felborított páncélú teknős és szerte gurulnak, szakadnak a zacskók és tartalmaik. Fantasztikus... Mindezt egy elhaló vészkiáltás keretében, mely sajnos későn érkezik, mert B test már nem igazán tud lassítani. Ezt még elnézném neki, ahogy azt is, hogy nem más, mint egykori tanítványom az illető, bár nyilván ez a tény felvet bennem néhány kérdést. - Mit keres itt? Mit akar tőlem? Miért bíznék benne, hogy tényleg nem emlékszik rám? És még sorolhatnám... Szóval ez igencsak elnézendő dolognak bizonyulna, ha nem kötne ki félig-meddig rajtam és taperolna le. Köhécselésem rosszalló, akárcsak tekintetem, amivel meglepően közelről találja szemközt magát. - Idióta kölyök... - morranok halkan, alig kivehetően - és ebben a morranásban semmi farkasos sincs, ahogy az Idős Hölgy is még álmát alussza egy kis ideig. Mekkora mázli ezt most, így belegondolva! Kérdése zökkent ki, átható pillantásom rá emelem némileg értetlenül, hogy aztán kissé megrázzam a fejem. Tincseim alig győzik követni a mozdulatot. - Nem, jól vagyok. A nagybevásárlásom azonban nem mondhatja el ezt magáról... - tekintek körbe és kényszeredett, ironikus nevetés szalad ki ajkaimon akaratlanul is. Lehet még ennél is nevetségesebb a helyzetem? - És te jól vagy? Elég nagyon zúgtál... - És milyen jól kikupálódott, mióta utoljára láttam az étteremnél, mellesleg. Sokkal inkább kezd a régi önmagára hasonlítani és ez - akárcsak a csóró-csöves jellege egykor - egyszerre megijeszt és tölt el valami kellemesen nosztalgikus, megnyugtató érzéssel. Csak most nem az állapota miatt féltem, hanem hogy mi lesz, ha emlékezni kezd rám...
"Kölyök"???? Oké, az idióta az most stimmel, de kölyök???? Majd' kettőkilencven vagyok, nehogy már ez kölyöknek számítson! Pökhendi sértettség cikázott végig rajtam, de csak egy kósza fuvallat volt, mert utána már azon agyaltam, hogy ezen minek húztam fel magam? Tök mindegy. A cici-tapi cikibb volt sokkal, szóval a további ilyen helyzeteket elkerülendő, megtartottam a tisztes távolságot. A számat csücsörítve egyfajta bűnbánó arckifejezést öltve néztem végig a szerteszét terült motyókon, amik egyértelműen nekem köszönhették hányatott sorsukat, majd Oliviára pillantottam ismét. - Hehe, egy óra múlva, ha gondolod bosszút állhatsz - vigyorogtam rá, bár nem tűnt egy bosszúálló-típusnak. - Pont oda indultam, ahonnan jössz - magyaráztam, miközben felguggoltam, de nem értettem, minek számolok be neki. Ennek ellenére nem tűnt tőlem idegennek, legalábbis az ő irányába. Mintha... sokadjára fordulna elő, hogy elmondom, mire készülök, hová megyek. Azt akarom, hogy tudja, hol talál? Hogy mikor számítson a felbukkanásomra megint? Sajgott a fejem. - Eb csont beforr - vontam vállat. A legnagyobbat a jobb csuklóm kapta, azon éreztem, hogy már most lüktetett, de nem törött el, csak... hát szerintem két perc és a duplájára dagad. - Oh... - fintorodtam el, mikor elkezdtem nagyjából összelapátolni a holmikat és elértem egy "sereg" kinyírt joghurthoz. Igazán tehetnék strapabíróbb pohárkákba. - Azt hiszem, neked is bevásárlok - biccentettem oldalra a fejem. - És vigyázz, nehogy elcsússz, ahogy látom, a tojásaidat is összetörtem. Most örültem, hogy nem hím! - Ezekkel meg segítek. Melyik lakás a tiéd? - Gondolom nem kedvtelésből tért be ebbe a bérházba, ennyi cuccal. Próbáltam csevegő hangon megfogalmazni a kérdést, de legbelül mégis reméltem, hogy valami érthetetlen női szeszélyből kötött ki itt. Senki nem mondta eddig, hogy ő is itt van, ez a meglepetés pedig vegyes érzéseket váltott ki belőlem.
Megjegyzésére kissé kérdőn, értetlenül ráncoltam össze szemöldökömet. Bosszút állni? Szerencsére nem kell kérnem - nyilván eléggé szembeszökő az arckifejezésem is - kifejti magától is a másik, hogy mire gondol. És mellé felajánlja kárpótlásul, hogy bevásárol újra. Ez igazán... dicséretes. Mégsem tudok benne megbízni, akármennyire is szeretnék. - Ó... hát, ha visszaveszed, akkor elnézem. De amúgy nem fontos ám, majd holnap beugrok munka előtt még a boltba ezekért! - Legyintek, holott az felborítaná az egész napirendem és korábban kelhetnék, hogy a melóból el ne késsel. Már, ha délelőttre vagyok beosztva egyáltalán. Jelenleg fogalmam sincs, képes lennék bemenni akkor is, ha csak délután kellene. - Neked viszont nem ártana jegelni a kezedet. Lehet, hogy a magadfajták gyorsabban gyógyulnak, de attól még csúnyán megüthetted magad és felduzzadhat... - tekintek rá kissé talán anyáskodóan, miután összepakolásztuk a menthetőt. Ami menthetetlen, majd feltakarítom, ha lecuccoltam a többit a lakásban. - Az elsőn... aaa folyosó végén levő. - pislogtam meglepetten a felajánlásra. Nem azért, mert ajánlotta, hanem mert lelki szemeim előtt lepergett a dolog: annyi éve hogy magam mögött tudtam, erre egészen egyszerűen van pofája besétálni az életembe, a lakásomba. És nekem be kell engednem, nem nagyon tehetek ellene semmit, hiszen mégsem fogom közölni vele a küszöbnél, hogy bocsika, de eddig és ne tovább, innét majd behordom egyedül a motyót. Kicsit se nézne kegyósnak, á dehogy! - Majd kölcsönadom a mirelit borsót a csuklódra odafenn. - jegyzem meg elmosolyodva azért, hisz kiszúrtam, mennyire fájlalta az előbb a karját. Nem is én lennék, ha nem így tettem volna.
- Nem fáradság, addig is elkerülöm a házisárkányt ott fönt - intettem fejemmel arra, amerről jöttem. Igen, legalább egy fél óra távolmaradás jól fog jönni, kis szerencsével nem kötök ki megint az őrsön. A csuklómra pillantottam szavai után. Volt ebben a gondoskodó-féltő megnyilvánulásban valami ismerős, régi, erről pedig megint beugrott az a kis jelenet, amit akkor láttam, mikor a fesztiválon hozzá értem. Agyam hátsó zugában már tudtam, hogy nagy előrelépés lehetne az emlékeim terén ez a nő, de tartottam is tőle, attól, hogy a puszta emlékek mellé érzéseket és zavart is kapnék, amire viszont egyáltalán nem volt szükségem. Miután elárulta, hol a lakása, felszedegettem és átvettem a motyóit. Ha már megígértem, felajánlottam, akkor nem futamodok meg! Micsoda hősiesség... Nem maradtam sokáig, csak gyorsan lepakoltam nála, s máris az küszöböt tapostam, távozásra készen. Nem akartam zavarni - ez volt a fedősztori -, meg amúgy is, minél előbb le akartam tudni a vásárlást, a csuklóleápolásról pedig utána beszélhetünk - ha lesz merszem. - Azért hálás leszek - mosolyodtam el a cukorborsók hallatán. - Sietek vissza - búcsúztam sebtében és már ott se voltam. Egész vásárlás alatt azon filóztam, hogy mi az ördögért érzem magam egy pár éves kölyöknek Olivia közelében. Semmi értelme.
//Köszönöm a játékot és sajnálom a béna reagot! //
Három hónap. Majdnem olyan hosszú, mint a valaha volt leghosszabb kapcsolatom. Még gimiben. Chh... Nem számolom az idő múlását már, de valahogy a héten vagy a jövő hét folyamán letelik a Santoro által kiszabott idő. Hogy gyűlöltem-e az egészért? Igen. Egy részem még mindig vádolta és azon a véleményen volt, hogy egyszerűen hagynia kellett volna, hogy megöljem azt a férfit. Csak semmi felesleges idegeskedés és őrzőkhöz rohangálás... De most komolyan, hol van ez az egész ahhoz képest, hogy valaki az egyik testőr nőjéből forgatja ki a gyereket vagy épp magának az alfának a szemébe hazudik?! Mindezek ellenére mégsem tudtam teljes szívemből gyűlölni Domot, mert ha úgy volt, kendőzetlen válaszokat kaptam bármely kérdésemre. Arra mondjuk nem adott mai napig elfogadhatót, miért foglalkozik egyáltalán velem és miért nem ölt meg kapásból inkább.
Mindenki megnyugtatására leszögezném, hogy azért a Stockholm-szindróma elkerült. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a megbeszélt találkozónk helyett a város egyik teljesen más pontja felé haladok éppen. Sietősek lépteim, hajamat, arcomat kapucnis dzseki rejti, miként farkasomat pedig pajzsom, ahogy a régről oly jól ismert lépcsőház felé tartok. Csak egy nagyobb táska van nálam, némi pénzzel, a fegyverrel, amit Boston óta hordozok magammal, meg váltás ruhával. Fogalmam sincs, mit várok ettől az egésztől, de ha jól értesültem, Jezebell lakását még mindig nem adták ki és mivel bútorozottan hirdetik, valahol a személyes holmijait is tárolják beharapómnak. Hátha azok útirányt mutatnak majd... merthogy erre készültem: lelépni ebből az istenverte városból. Megint.
A lépcsőházban egy árva lélek sincs, mikor megcsörren a telefon a kabátom zsebében, az visszhangot ver a falakon át, kitörve a körfolyosóra. Nem veszem fel, pontosan tudom, ki keres. Az ütemes hang csak még gyorsabb léptekre sarkall... egészen addig, míg el nem érem Jezebell lakásának az emeletét, ahol ugyanis a bejárat mellett maga Santoro strázsál, füléhez emelt telefonnal. Tudhattam volna, hogy az egész "Ma ráérünk késő délután is találkozni." duma egy elcseszett csapda volt! A lépcsőnél torpanok meg, tekintetem kékjében előbb riadtság, majd fojtott dac csillan. - Te... Kerestelek a Hotelben. - Haha, jó duma. Szép mentés lehetne, ha nem ő állna velem szemközt, de egy próbát megér. Mást nem időnyerésnek jó lesz, mert B tervem nincs a tarsolyomban.
Szociális életem akarva-akaratlan sokkal nagyobb teret nyert életemben az elmúlt időszakban, mint eddig. Előbb a tiszteletes, s rögtön rá a polgármester lánya. Büntetéseik, megmérettetésik időben fedték kissé egymást, míg egyiket mérgeimmel kínoztam, másikat ezüsttűvel, cérnával roncsoltam. Gyönyörködtem az én rothadó rózsáimban, mert mindig elmúltak kezeim közt, ám tüskéiket megtartották, új életet kapartak maguknak. Nem élt bennem csodálat. Ez volt a legkevesebb, amit elvárhattam, s el is vártam tőlük. Tűrni, alázatot, önfegyelmet mutatni. Akaratot. Engedelmességet.
A signorina vadabb rózsa még. Túl sok benne az élet, az elevenség, a dac. Túl keveset tud. Éppen ezért arról sem szerzett tudomást, miképp követtem nyomon lépteit onnantól kezdve, hogy kilépett a hotelből. Szóval eképp él felkínált szabadságával. Szerettem volna csalatkozni sejtésemben, mégis tudtam, hogy igazam lesz. A legcsekélyebb problémát sem jelentette elébe vágnom. Éreztem raja az utóbbi időben, hogy közelít tűréshatárához, ahogy pedig araszolt a holtponthoz, úgy vált egyre tapinthatóbb a beálló változás. Ő tán nem is sejtette, mik árulták el. Egy apró gesztus, célt tévesztett kis suta mozdulat, ami előtte nem volt jellemző, szemének villanása, elfojtott szavai. Míg rá vártam, Teremtője lakásában járkáltam. Volt hozzá kulcsom, ugyanis egy varrás alkalmával sikerült megkaparintanom az eredetit, amit aztán gyerekjáték volt lemásoltatni, végül észrevétlen visszacsempészni hozzá. Felhívtam, mikor láttam, hogy belépett az épületbe, ezzel együtt pedig magára hagytam a lakást. Elindultam a fogadására, ha már ily' lelkesen tör felém, bár igaz, nem is sejti, hogy nem egy magányos zug fogadja majd. - Valóban? - kérdeztem derűsen, s látványosan felhagytam a híváskezdeményezéssel. - Micsoda szerencse, hogy habár ott nem találtál annak ellenér, hogy tudod minden elérhetőségem, itt mégis egymásba botlunk. Szívhez szóló lenne, ha remélhetném, hogy kialakult köztünk egy titkos kapocs, ami mindig hozzám vezet, de erősen kétlem, hogy ez volna ittléted oka. Kibújtam mentális leplem egy részéből, hogy energiáim lustán, mégis kínos ismerőséggel simíthassanak végig a signorináén. Mindig így kezdődött: becéző cirógatással, s csak aztán jött a pokol. Ám ezúttal kap egy esélyt ennek elkerülésére. - Miért jöttél ide?
Tekintetem villan, a költői kérdése nevéhez méltóan válasz nélkül marad. Nem, nem miatta jöttem, de azt hiszem, ezzel ő is tisztában van. Sajnos. - Nézzenek oda. Nem hittem volna, hogy ennyire érzelmes vagy! - Apró, negédes mosolyom társul szavaim mellé - egy kígyó mosolya ez. Minden, csak nem őszinte. Hideg, élettelen. Csak szavaim játékos éle öltözteti puha köntösbe az egészet. Fogalmam sincs egyébként, miféle kapocsra gondolna ő, de ha ez számít, legszívesebben addig ütném a fejét valamibe, míg mozogni tud. Vagy legalábbis míg ki nem adom a vele szemben igencsak visszafogott, ellenérzésekkel teli feszültséget, ami az elmúlt időszakban csak nőttön nőtt bensőmben. Ez is egyféle kapocs, nem? Lazának tetsző, könnyed mozdulattal lépdelnék közelebb a beharapóm egykori lakásának bejáratához, ám amint a hím fenevadjának energiái elérnek, megtorpanok kissé. Tekintetemben fennkölt, egyúttal értetlen dac. Mégis miért kell ezt? Nem csináltam semmit, ami indokolná... Lehet, hogy szándékomban állt, ezt nem tagadom, s most is megfordul a fejemben, hogy egyszerűbb volna futni, de emlékeztetem magamat, hogy az ilyesmivel felhagytam azon a napon, mikor először ellenszegültem apámnak. Megszerzem, elérem, amit akarok és nem futamodok meg az első akadály láttán. Jelen esetben Dominictól. - Válaszokért. - tekintetem kékje az ő pillantását állja, szavaim nemcsak őszintén csendülnek, ténylegesen azok is. Nincs értelme hazudnom neki, ezt az elmúlt időszakban eléggé nyilvánvalóvá tette számomra. - Abban bízok, hogy találok valamit, amiből kiderül merre ment Jezebell, vagy ki után... - Vonok vállat. Kimondva eléggé lehetetlen küldetésnek tűnik a dolog. Csak a filmekben fordul elő, hogy mindig akad egy nyom, ami továbbviszi az embert, lényem egy mélyre zárt, naiv kislány énje azonban reménykedett: Hátha... A lényem többi többi szeglete pesszimistán tekintett az egészre: - Vagy legalább valamit, ami magyarázatot ad arra, hogy miért hagyott itt ebben a kibaszott pokolban! - Fakadtam ki, kezeimet kissé széttárva, majd balommal felé intve kérőn. - Szóval ha félreállnál... azt megköszönném.
- Sok mindent nem hiszel, signorina, ami súlyos hiba, kiváltképp jelen helyzetben - közöltem álláspontomat magától értetődő természetességgel, minden él nélkül. Tekintetére negédes mosollyal válaszoltam. Ugyan, hisz ismersz. Sajnos. Legalábbis már jobban, mint pár hónappal korábban, tudhatnád, hogy minden engem ért kellemetlenség érzékenyen érint, jelenleg az, hogy utánad kellett "rohannom". Senki után sem szokásom futni, megalázó. S hogy ezúttal akadt egy kivétel, még nem jelent semmit, csupán azt, hogy gyűlölném ennyi idő munkáját szemétre vetni. Semmi sem rosszabb az elpocsékolt munkánál, amit elvégzel, célt azonban nem érsz vele, mert a végén magadnak kell az egészet tűzre vetned. Már elképzelni is szörnyűség. Anyahiány. Hát nem aranyos? - Miért érdekel? Nem elég, hogy nem akarta megosztani veled? Hogy nem tartott rá érdemesnek? Elment és itt hagyott, mit számítanak az okok? - kérdeztem lustán, s nem álltam tovább útját, ha annyira be akart menni, ám legyen, árnyékként követem legfeljebb, szám szegletében gúnyos kis mosollyal, mert tudom, hogy úgysem lel semmit. - Háládat elveszem, remélem legalább ezzel tisztában vagy - "énekeltem" könnyedén, mindennemű ingerültségtől mentesen. Aki egy piccolo szemtelenségén idegeskedik, annak kisebb az önbecslése, mint hiszi - szánalmas. - Nem választ vársz signorina, hanem anyai simogatást a fejedre, ami megvigasztal és közli, hogy valójában nem azért hagyott el, mert nem kellettél már neki, hanem mert volt egy magasztosabb célja, ahová azért nem hagyta, hogy elkísérd, mert óvni szándékozott. Itt a válaszod, s lám, nekem még a lakást se kellett érte feltúrnom. Megtámaszkodtam az egyik ajtókeretben, onnan szemléltem,a hogy esetlegesen kutakodott. Gyermek még, hiába. Gyermek, akiből nem veszett ki az átkos ragaszkodás, különben képes lenne elfogadni, hogy a Teremtőjének nyűggé vált, s egyszerűbb az élete nélküle.
Költőinek szánt kérdéseire ajkaim pengényire préselődnek össze. Ott van minden egyes kérdőjel után a csípős, felvágott nyelvű visszavágás, de elnyelem őket. Semmi köze hozzá! Érdekel, mert a Teremtőm volt. Mert tudni akarom, mi motiválta, hogy lelépjen. Tudni akarom, merre ment! Az a legkevésbé sem sérti az egómat, hogy a történtek fényében úgy fest, valóban annyira sem tartott érdemesnek - ahogy Dom mondja - hogy mindezeket elárulja nekem. Nem szokásom engedélyt kérni senkitől... Ha valamit el akarok érni, megszerzem magamnak. Ez alól Jezebell sem lehetne kivétel. Apró mosoly villan ajkaimon őszintétlenül a szavai kapcsán. Legyen hát tiéd a hálám, úgysem tehetek ellene, már belátom. Nagyobb volt a mehetnék füstje, mint a lángja. Hirtelen felindulás, melyet véghez is vittem volna, ha nem ütközök nálamnál nagyobb akadályba. Nem vagyok ostoba, hogy puszta kézzel fussak a kőfalnak, nem fogom hát mutatni azt sem nyíltan, hogy épp most szabott a hím gátat egy meglépési kísérletnek. Kulcs fordul a zárban, de megtorpanok az ajtóban, s közvetlenül Dom válla mellett kapaszkodva meg az ajtófélfában, aminek dőlt, fordulok felé szavaira. - És gondolom te nem szeretnéd mindezt megadni... - Billen oldalra fejem, pillantásom kék tükre őszinte, angyalinak tetsző ártatlansággal csillan, ahogy a hím arcát fürkészem. Arcomon hihetően ül ki a sajnálat, ahogy kissé lebiggyednek ajkaim, de szavaimban őszinte irónia ül. - Ez nem óvás, te is tudod. Az egyetlen, amiért még életben vagyok, az apám posztja és a város felé roppant pozitívnak ható kép arról, hogy Mr. de Luca ilyen jó viszont ápol a polgármesterrel és jajj de rendes tőle, hogy így támogatja a kicsi lányát! - Állkapcsom megfeszült ugyan, ahogy indulatosan hagyták el ajkaimat a szavak, de farkasom nem akarta megmutatni magát a világnak. Alapvetően nem voltak problémáim a kontrollálásával, az utóbbi hónapok pedig csak erősítettek ezen. A felszín alatt azonban feszülten hegyezte füleit a pasztell-bundás kis nőstény. - Még csak nem is magasztos célja volt, hanem ígéretei, amiket képtelen volt betartani! Tisztában vagyok a válasszal Dominic, sokkal inkább, mint azt gondolod. - Így válik kacéran játékosból pillanatok alatt metszően haragossá egy pillantás kérem szépen. Komoly fény ül tekintetemben, ahogy ebből az elenyésző közelségből tekintek a másikra. - De igazad van. Abban reménykedek, hogy talán tévedek. Hogy van más magyarázat, mint a logikus, rideg valóság. Miért baj ez? Miért... miért ne járhatna egyszer végre már nekem is több annál, hogy valaki csak a hasznot lássa bennem? - húzódtam közelebb a félfához, ez által kissé hozzá is mellette állva.
Kezdőlap
//
//
