- Vagy ennyi. - szusszanok lemondóan, miközben továbbra sem nézek körül a lakásban. Mindezt a tevékenységet olyan intenzív kíváncsisággal művelem, hogy jóval lemaradozok Salem mögött a konyha felé vezető úton. Ami talán nem is baj, mert így ő is bele-belekeveredik a látóterembe teljes egészében! Lássuk be, hülye lennék, ha nem szemrevételezném újra és újra lopva a pasast, hisz ami jó a szemnek, az jót tesz a léleknek is, abba pedig már bele se gondolok, hogy egy Salem-féle jóság a lelken túl a testre milyen hatással lehet. Na jó, talán mégis sikerül kicsit elmerülnöm a gondolatban... - Hmmm, mi? Ja... ja! Persze! - ül ki némi bájos, őszintán zavart mosoly az arcomra. - Tudom, hogy lehet vele beszélni, de elég sűrűn lesz ez a vége; hogy valamelyikőnk sértetten elvonul. - Húzom el a számat apró, sajnáló grimaszra. Többnyire én vagyok ez a valaki, de ezt sosem vallanám be. Épp elég cink így belegondolva, hogy nyilván a pasas is öt évesnek néz, tekintettel arra, hogy pátyolgat. Világéletemben magam boldogultam, anyám nem az, akiről szobrot fognak állítani törődés, szeretet és gondviselés feliratokkal tűzdelve, apám pedig... nos, van mit rejtegetnie a polgármesteri hivatala mögött. Csodálkozunk ezek után, hogy ennyire elcseszett lettem?! - Energiaitalt, köszi! - Ha már választani lehet, miért ne élnék a lehetőséggel? Nem kínálta volna, ha nem adja szívesen és különben meg majd visszahívom valamire Jez készletéből, ha már ilyen jófej velem. Hangom a lehető leglazábban csendül, mintha csak egy pincérnek intenék az étteremben. Lássuk be, a pasas szerkója remekül passzol is a hangszínhez. Egyébként közben sikerül a konyhát nekem is elérnem - könnyed mozdulattal dőlök az ajtófélfának és onnét tekintek a pasasra érdeklődőn, miközben karjaimat mellkasom előtt fonom lazán össze. - Aha... és hol jó? - szélesedik ki mosolyom kacéran, de el is nevetem a végét. Magas labda.
Kezdem unni. Persze, nem abban az elviselhetetlenül kifacsaró formában, de már az agyamra megy ez a kölyök. Mindamellett, hogy természetes megértem őt. A legbosszantóbb talán az, hogy azt hiszi, ez csak neki új. Pedig mondanom sem kell, hogy nekem sem gyaloggalopp, sőt, ha mélyebben belegondolok, iszonyatosan idegen tőlem... Miután egy újabb vitát követően ismét kiviharzott a lakásból, kedvem lett volna visszarángatni, a hajánál fogva, és úgy megrángatni, hogy három napig az intenzíven kötött volna ki... De ezúttal rá hagytam. Gondolkodjon csak. A percek emésztően teltek, míg én elhaló sóhajjal a kanapéra dőltem, tekintetemmel a fáradtan ringó plafont fürkészve. - Ahh, cseszd meg Dana... - löktem fel magam végül, jó fél óra eltetével, ami már így is soknak volt mondható. Legalábbis még most, amikor még nagyon nem tudja kezelni sem önmagát, sem a környezetét. Ami a farkas dolgot illeti... Ennek a hirtelen elszántságnak a másik eltekinthetetlen oka az volt, hogy Dana jelenlétét távolodni éreztem, ez viszont már rohadtul nem volt kedvemre való. Nem azért, mert nem akartam elengedni... na jó azért is. Hanem azért, mert akárhogy is van, akárhogy is alakul, vagy alakul majd... A kölyköm. Felelősséggel tartozom érte. Sietős léptekkel indultam meg az ajtó felé, amit igazából stílusosan sikerült feltépnem egyetlen mozzanattal. A folyosó sűrűn tolongó, pállott levegővel volt tele, amiből akarva, akaratlanul is benyeltem egy jó adagot, míg próbáltam kiszimatolni merre kóvályog ez a hisztis lány. Ám, ahogy megéreztem merre is lézeng, ajkaimra fanyar, groteszk fintor rajzolódott fel. - Ezt nem hiszem el... Nem tudott volna a mellettünk lévő öreg nyannyerhez besétálni, véletlenül sem. Neem.. Salemet kellett belőni! Hajam ledobom... - mormoltam magam elé, ahogy az említett őrző lakása felé lépdeltem, elég arisztokratikus dinamikával ötvözve. Nem csöngettem, még csak egy leheletnyi kopogást sem ejtettem. Remélhetőleg sem kulcsra, sem reteszre nem zárta magukat, mert akkor volt egy ajtaja. Eléggé pipa voltam, csoda, hogy az arcomon nem jelentkeztek vörösben izzó, felismerhetetlen foltok. A bejárat végül iramban feltárult előttem, és meg sem álltam, míg el nem értem a két jelenlévő erős energiáit. Tekintetem egyszersmind megállapodott a konyhában hesszelő társaságon, ahogy annak ajtajába berobbantam. Csak két lélegzet vétel, csak két szemrebbenés. Nem, nem tudom magam lehűteni. Minden idegszálam pulzálni kezdett az adrenalintól, miként a nyaki ereim is kidomborodtak. - Pofa be Salem! - morrantam fel csattanón, és ingerülten. - Rohadtul nincs jogod ehhez! - indultam meg az őrző felé lendületesen. - Dana az én kölyköm, ha valamiről informálni akarom, majd megteszem. Ehhez nem kellesz! - mérges voltam, de egész közel hajolva hozzá, csupáncsak suttogtam. Nos, igen. Öröm-hála a farkaslétnek, hogy már messziről hallottam a beszélgetés fonalát, amitől csak még inkább dühösebb lettem. - Állj fel. - pillantottam Danára, ám ahogy tekintetem az övébe fúródott, úgy vonásaimon a méregmorzsák halványodni kezdtek. Akármennyire is akartam, nem tudtam rá haragudni... - És Salem... - fordultam újra a férfi felé. - Máskor gondold végig mit teszel. Pontosan tudod, hogy nem lehetnénk jóban. És most kedvem volna egy pillanat alatt darabokra tépni, gondolom érzed. - nyugodt hangszínnel beszéltem, hiszen kedvelem Salemet. Neki pedig meg kell értenie, hogy sajnos az anyatigris erősen tombol bennem. Még túl friss ez... - Gyere, hazamegyünk. - emeltem íriszeimet újra a kölykömre, kezemet felé nyújtva. Amennyiben nem ágált, és az övét is nyújtotta, úgy félig meddig magam felé húztam, óvón. Ám, ha ellenkezett, úgy rámarkoltam, és egyszerűen magamhoz rántottam, mintha csak egy darab próbababa lenne. - Mi ütött beléd? - fürkésztem arcának (számomra) gyermeki vonalait, ahogy olykor-olykor Salem felé is elpillantottam.
Miközben elkezdek szépen a konyhában ténykedni, persze hallom őt, meg néha oda is sandítok, hogy lássa, tényleg figyelek meg minden. Csak ugye bögrét mosogatok magamnak, amibe kissé már bele van száradva a kávé és a cukor, köszönhetően annak, hogy b*szok vizet engedni rá, akkor amikor beteszem. Puff neki. Arra, hogy folyton összevesznek, ahányszor megpróbálnak beszélni, csak kissé elhúzott szájjal vonom meg a vállaimat. - Azt nem mondtam, hogy könnyű eset is. Gondolom te se vagy az… mármint nem tűnsz könnyű esetnek. Bár persze nem úgy nem tűnsz könnyű esetnek, hogy esetleg ne lehetne veled meglenni egy légtérben… mert meg lehet, sőt… Neked nincs nadrágod? – Fordítom el róla kétségbeesett ábrázattal a tekintetemet. Most komolyan ezt kell néznem? A hosszú lábait? Így még mosogatni se lehet, nem hogy gondolkodni és összefüggő bölcsességeket mondani. Pedig ha már felcsaptam a kis zöld manusznak a Csillagok háborújából, akkor ez a minimum. Amikor persze tiszta a bögrém, töltök magamnak a már lefőtt kávéból és be is vágom a mikróba, hogy melegedjen, amíg előkotrok Danának a hűtőből egy energiaitalt. Egyébként más sincs a hűtőben, csak mindenféle folyadékok. Azt hallottam, hogy az ember akár egy hétig is megvan, hogy ne egyen, de folyadék nélkül három nap alatt is kiszárad. Nos, én erre alapozok. És tényleg van itt minden felsoroltból egy-egy nagyobb tétel. Rövidesen hát elő is kerülök a hűtőből egy doboz energiaitallal a kezemben. Rutinosan felpattintom a micsodáját és ezzel ezt ugyebár egy szisszenés követi, jelezvén, hogy kinyílt. Át is nyújtom hát így a nőnek. Pohárba azért nem fogom kiönteni neki, annyira azért nem élek a szakmámban. Akkor piszkolhat poharat, ha utána elmosogat, mert hogy én nem fogom, az is biztos. Úgy nagyjából ekkor ront be Jez és egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben, ahogy egyszer csak eggyel többen leszünk a helyiségben. Igazából a meglepettségemnek elég egyszerű a magyarázata, tekintve, hogy nem tudom hová tenni ezt a nagy kirohanást… ezesetben berohanást. - Azt már csak tudja, hogy az energiaital egészségtelen… - Mielőtt a mondat végére érnék, rájövök, hogy most nem feltétlen kellene hülyeségeket mondanom, mert nagyon hamar fej nélkül fogom találni magam a saját konyhám csempéjén. De hát nem tehetek róla, stresszhelyzetben hülyeségeket beszélek. Márpedig elég stresszes egy dühös, idős farkas a lakásomban és hiába tudom, hogy nem az energiaital ártalmairól nem szabad tájékoztatnom Danát, mégis ez gördül ki elsőként a fogaim kerítésén. Ki vagyok oktatva? Most komolyan? Legalább úgy beszél velem, mint egy taknyos kölyökkel pedig… pedig a szemszögéből nagyjából az is lehetek, de speciel ez mindegy. Az a lényeg, hogy fejlett az igazságérzetem és meg vagyok róla győződve, hogy nincs igaza. Háttal neki is dőlök a mosogató szélének, karjaimat pedig összefonom a mellkasom előtt. - Szerintem meg túlreagálod. Nem mondtam neki semmi olyat, amit ne szabadna tudnia. És egyébként is marha keveset meséltem az őrzőkről. Plusz nem volt ráírva, hogy a te kölyköd, amikor a folyosón összeszedtem. Legközelebb tegyél rá pórázt. – És semmi mást. Affene, csak nem mondom hozzá a lényeget, pedig olyan jól kitaláltam. Mindegy, most nem kéne tovább húznom Jezebell idegeit, mert a végén még tényleg nekem ugrik, aztán majd nézhetek ki a lyukon, ami a fejem helyén marad. Azzal pedig igazán nem tudok mit kezdeni, hogy Jez néha felém tekint. Csak aprón megcsóválva a fejem nézek vissza rá nagyjából azzal a gesztussal, hogy „Rám ne nézz, nem tudok semmit.”
A férfi zavarát érzékelve csalfa, szinte már ártatlanul (haha) kislányos mosolyra szaladt ajkaim íve, s kérdésén felkuncogva, szemtelenül húztam feljebb a pólót. - De van! - villantok shortot és hasat vele együtt játékos, dög kis tündér módjára. Kár, hogy inkább érzem magam dögnek a farkasom végett, mintsem tündérnek, de összességében megkapóan bájos jelenség a már felvázolt. Amikor kezembe nyomja az energiaitalt, megköszönöm azt és helyet foglalnék az egyik széken... valahol a mozdulat felénél toppan be Jez, én meg mint valami jól nevelt katona, húzom ki egyazon pillanatban magamat ahelyett, hogy folytatnám a megkezdett mozdulatsort. Mással szemben menne a szemtelenkedés, de Jez hangjában van valami, amitől a farkasom fülét-farkát behúzva menekülne Salem hűtője alá. Ahogy a beharapóm rám tekint, dacosan pillantok el oldalra inkább. Hát ez... qrvaégő, már bocsánat a kifejezésért! Mégsem szólok bele a kettejük "szópárbajába", legalábbis addig nem, míg Salem nem hozakodik elő a pórázzal. - Héé! Én is itt vagyok ám. - morranok és tekintetem hol egyikre, hol másikra vándorol. Jez felém nyújtott kezére azért kiszalad egy lesajnáló pillantás... most komolyan? Huszonhárom évig nem anyáskodott senki felettem, eztán ne akarja megmondani pont ő, hogy hova menjek és mit csináljak. - Én jól érzem magam itt. - Jegyzem meg flegma nyugodtsággal, mire úgy kap karomba, hogy attól fájdalmasan felszisszenek. Dacosan pillantok fel rá és állom (próbálom állni) tekintetét, miközben kedvem lenne a kézfejébe harapni. - Belém mi ütött? Most komolyan? - ha elenged, hátrálok egy lépés, ha nem, akkor nyilván úgy festhetek, mint valami beszorult, szánalmas pincsi, ahogy próbálom kirántani a karom a szorításából. - Nem én rontottam be egy másik ember lakásába mindenféle kopogtatás nélkül! - fortyanok fel, majd Salem felé pillantok, amolyan "Most már érted, miről beszéltem?" pillantással. - Megható az aggódásod, igazán... - mégsem tűnök meghatottnak, ami azt illeti, inkább kissé idegesnek. - De Salemet már jóval az előttről ismerem, minthogy veled találkoztam volna és bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik neked, nem ő az egyetlen ilyen ebben a városban. Ha mindenkit távol akarsz tartani tőlem, aki egy kicsit is rendes velem, akkor azt ajánlom, kezdj neki még most, mert vannak egy páran! - Szusszanok és bocsánatkérőn sandítok ezúttal Salemre, kissé talán sajnálóan is, hogy így alakult. - Kösz az energiaitalt és a beszélgetést. - Jegyzem meg csendesen, szelíd mosolyt villantva a pasas felé. Ha pedig Jez elenged és Salem se marasztal, akkor bizony kifelé veszem az irányt.
Az energiaitalos beszólásra csak a szemeimet forgattam meg, unottan, és némileg már-már lesajnálón. Az arcomat még nem tépem le az idétlen szavak hallatán, de most rossz az időzítés. Eléggé feldúlt vagyok, ami egyrészt köszönhető annak, hogy majdnem egy órával ezelőtt még Danával veszekedtem, majd ezt követte ez a gyönyörűségesen elbaszott idill, amit jelenleg bámulhatok. Nem tetszett, és ha ezzel Salemnek problémája volt, jelenleg nem tudott meghatni. Vagy megérti, vagy sem. - Nem hiszem, hogy túlreagálnám. Nem mondtál semmit, amit ne tudhatna. Persze, hogy nem. De nem tőled kell megtudnia! És bármennyire is leszarom jelenleg minden szavadat... - amiket egyébként nem szokásom, mert eléggé kedvelem Salemet. - ...ez most rossz húzás volt. Egyébként meg... Már egy hónapja hozzám tartozik, ennyi idő alatt rég értesülhettél volna róla, a szaros kis aktákból. Nyilván újdonságként fel is van nálatok jegyezve. De most ez sem érdekel. - nem ordítottam, pedig kedvem lett volna. Még csak okító sem voltam. Egyszerűen valami bújtatott, leplezett kétségbeesés uralkodott bennem, ez van. - És ha nem haragszol, nem szorul pórázra. Egyelőre... - megszakadtak a szavaim, mert közben Dana is felmorrant. Tekintetem rásiklott, némileg szigorún, de nem csendesítőn. Joga van felszólalni, én ezt is értem. - Szóval, egyelőre még most szokja ezt az egészet. Mesélhetsz neki, de kérlek, Salem. Ne most... Még ne. - arcomon halovány szomorkás fény játszott a szavaim végére, miközben elengedtem egy mély lélegzetet tüdőmből. Ám ez hamar tovatűnt, ahogy ismét a kölyköm szavai törték meg a beálló, néhány pillanatig tartó csendet. - Feltételezem... - morogtam orrom alól, ahogy hallgattam őt, fejemet kissé felemelve, komor íriszekkel fürkészve a "lányom" arcát. És mivel a kezét sem volt hajlandó önkéntesen nyújtani, hát magamhoz rántottam őt. Tudjuk hol a helyünk, az istenit! Nem szórakozásból foglalkozom vele! Aztán el is engedtem. Nem volt opció, hogy bántsam, vagy, hogy a szorításom által bilincset fonjak rá. Aztán csak hallgattam tovább a kifakadását, a némileg már arrogánsnak tűnő, fellengzős szövegelést. Egyik lábamról átemeltem a súlyt a másikra, ahogy karjaimat összefontam mellkasom előtt. Már nem figyeltem Salemet, és ha időm engedi, majd megbeszélem vele ezt az egészet, tartom annyira értékes embernek... őrzőnek, hogy erre legyen lehetőség. - Na idefigyelj, Dana. - léptem egyet felé határozottan, és kimérten, egyenes tartással. - Először is, ideje lenne felfognod, hogy ez kurvára nem játék! Ha én nem vagyok, csillagom, akkor te már nem élnél. De ha ennyire ellenedre való ez a helyzet, megoldhatjuk. Egy szavadba kerül, és átharapom azt a gyenge kis torkodat, és minden gondtól megszabadulsz. Nem kötelező ilyen életet élni. Lehet ez, vagy lehet a másvilág. Nekem rohadtul mindegy! De ameddig vagy, addig az én felelősségem vigyázni rád, ameddig bele nem szoksz, míg meg nem tanulod ezt az egészet irányítani. Azt hiszed, jó kedvemből vagyok melletted? - a hangom egyre dühösebb volt, mégis lágy, és inkább aggódó, mintsem veszedelmes. Egy mély sóhajra volt szükségem, aztán folytattam... - És hidd el, marhára nem érdekel, hogy mióta ismered éppenséggel Salemet, vagy akárki mást. Ez egy más élet! Egy más világ! És ameddig nem látom azt, hogy ennek a "terhével", vagy erejével bírni tudsz, addig igenis én szabom meg mit tehetsz, és hova mehetsz. Nem azért, mert élvezem, jobb lesz, ha ezt hamar kivered a fejedből. Azért, mert féltelek... Ez ilyen rohadt egyszerű. Vagy elfogadod, vagy nem. - elcsendesültem, egyre inkább tépett ez az egész legbelül. Főleg, hogy így is annyi gondom van, nem csak Dana miatt, hanem amiért valójában Fairbanks-be jöttem. Elléptem tőle, majd Salmre emeltem pillantásomat. - Héj, Sal. Tőled meg bocs, hogy rád törtem az ajtót. Majd... megbeszéljük. Csak... érts meg. - szusszantam, majd a kölyköm felé fordulva indítottam útjára, hogy most pedig szépen haza megyünk... Nincs ellenvetés...
Na jó, arra nem gondoltam, hogy még meg is fogja nekem mutatni a nadrágot, ami egyébként még csak nem is látszik, szóval én még csak nadrágnak sem nevezném. Ennyi erővel akár bugyit is villanthatna. De persze, hogy nézem, szinte már kétségbeesett pofával dörzsölöm meg a homlokom és sóhajtok fel. Zavarban lennék? Ez valószínűleg pont azt jelenti, hogy már túl rég óta nem voltam nővel, lelombozó erre rájönni. Inkább csak hasonló ábrázattal fordulok vissza a hűtőhöz, meg a tevékenységemhez, inkább nem is mondok semmit. Jez berobbanása amúgy is megtöri a beszélgetés fonalát. Még jó, hogy nem vagyok az a típus, aki marhára féltené a személyes terét, tekintve, hogy az ajtót ugyebár be sem zártam. Simán ki is rabolhatnának, amikor alszom, még csak észre sem venném. Ez azért elég gondolatébresztő. Mindenesetre most inkább a beszélgetésre kéne figyelnem, mert azért a feltételezés, hogy elrontom itt a lányt, elég sértő. Még ha csak az őrzős sztorikról is van szó. Épp folytatnám, amikor Dana közbeszól, akkor realizálom, hogy basszus, a csaj is itt van, mekkora tahó vagyok. - Bocsi, nem úgy értettem. Jól állna a póráz, vedd inkább bóknak. – Hadarom el halvány mosollyal Danára tekintve. Nem vagyok jó abban, hogy kivágjam magam a kínos szituációkból, inkább csak még mélyebbre szoktam bennük ásni magam. És már Jez is válaszol, ami kicsit kiránt abból, hogy hogyan ne tűnjek seggfejnek és igen, némileg fel is háborodok. Szoktunk piszkálódni a nővel, nincs azzal semmi gond, de most úgy érzem, hogy túllépett egy bizonyos határt. Egyébként sem értem miért ennyire ideges, hiába próbál neki értelmet adni. - Ja, nem csináltam meg a házit. Bocs, tanárnő. Inkább örülnél cseszd meg, hogy olyan helyen van, ahol nem gáz, ha átváltozik. De tudod, mit? Nem érdekel. – Tárom szét karjaimat ingerülten. Nehogy már én legyek a rosszfiú, amikor épp az ellenkezőjének kéne lennem. Tök tiszta indíttatásból segítettem a csajnak, hogy majd itt jól lenyugszik, aztán hazamegy. De neeeem, én vagyok a szar alak, hogy egyáltalán észrevettem és nem láttam a homlokán villogó „Jezebell tulajdona” billogot. - Nem mesélek én semmit. – Sértetten dőlök vissza a konyhapultnak és fonom össze mellkasom előtt a karjaimat. Tüntetőleg nem is nézek az anya-lánya konfliktusra, de ki azért nem zavarom őket. Nem vagyok jó sem a haragtartásban, sem annak a kifejezésében. Mindenesetre fülem még van, szóval mindenképp fültanúja vagyok a párbeszédnek. - Kösz. – Szúrom közbe Danára sandítva egykedvűen, amikor közli, hogy jól érzi itt magát. Lehet, hogy nem nekem szólt, de attól még valahol jól esik, még ha ennek kifejezésére most ennél több energiát nem szeretnék áldozni. Innentől pedig csendben maradok, amíg el nem jutnak a búcsúig. Igazából azon se lepődtem volna meg, ha szó nélkül távoznak. Sőt, jobb is lett volna, mert akkor nem érezném azt, hogy már el is kezdtek kiengesztelni. Pofátlanság! Én még sértve akarom érezni magam. Danának biccentek hát, majd Jezre tekintek. Bocsánatkérés ellen nem lehet védekezni, ez szörnyű. Csak sóhajtok egyet, kicsit meg is ingatom a fejem. - Majd megbeszéljük. – Mondom végül halkan, aztán hagyom is, hogy menjenek. Túl jófej vagyok, az az én bajom. El kellett volna küldenem őket melegebb éghajlatra és napokig hozzájuk sem szólnom… vagy valami ilyesmi. Most már rágyújtok, épp itt az ideje.
Szokásos reggeli rutin kora hajnalban... azaz hat órakor, ugyanis hétre kéne beérni a hotelbe. Tegnap még hétvége volt, szóval ez a hét első olyan napja, amikor realizálnom kell, hogy valami megváltozott. Valaki más is szuszog a lakásban... pontosabban az ágyamban. Megjegyzem a kanapé állati kényelmetlen, de rajta vagyok az ügyön, hogy pótoljam a hiányosságokat, szóval már úton van elvileg az ágykeret meg a matrac, meg minden... addig meg csak kibírom. A szuszogásnál mondjuk előbb emlékeztet a társaságomra a fájó nyakam, amit megint sikerült elaludnom, de majd ugyebár ez is meg fog oldódni. Egyelőre az zavar a legjobban, hogy halknak kell lennem. Ez új. Mindenesetre az ébresztőt hamar elnyomom és kómásan, alsógatyában indulok meg a konyha irányába. Bezzeg most minden egyes parkettalap úgy recseg, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Eddig nem volt ennyire hangos. Plusz sötét is van, mivel lámpát sem akarok kapcsolni. Ez viszont azzal jár, hogy tompa puffanással sikerül nekisétálnom a fotelnak. - Baszki... - Suttogom halkan, miközben kitapogatom a bútordarabot, hogy megkerüljem. Ez ezer százalék, hogy nem volt itt. Bár a lakásomban speciel semminek sincs állandó helye, én a békés káoszt pártolom és ha felkapcsolhattam volna a villanyt, akkor most a fotelnek sem sétáltam volna neki. Micsoda problémák. A konyhában már felnyomom a villanyt és... hát na, megvakaródzok férfiasan odalent is, majd elkezdem betölteni a kávét a kávéfőzőbe, meg aztán a vizet is. Ez már rutinszerűen megy két ásítás között. Hogy én mennyire utálok korán kelni, főleg, ha előző este hajnali háromig játszok, de hát én vagyok a hülye. Lenyomom a kávéfőző gombját, már előre tudom, hogy ez viszont marhára hangos lesz, de egy sóhajjal törődök bele a dologba, majd leteszem magam az asztal mellett lévő székre. Cigiért matatok a mellettem lévő dobozban, majd sikeresen egy öngyújtót is sikerül találni a tegnapi melegszendvics-vacsi tányérjának széle alatt. Rágyújtok. Reggel általában meghatványozódik a cigaretta-mennyiség amennyit elszívok, úgy nagyjából egyikről gyújtok a másikra. Most is így lesz, miközben várom, hogy egy atombomba hangerejével lefőjön a kávé. Muszáj lesz valamit kitalálnom, hogy ne ébresszem fel folyton szegény lányt. Komolyan, egy barátnő nem okoz ennyi fejtörést.
Amennyiben Salem célja az volt, hogy csendben osonjon, akár egy szellem, akkor az a küldetés csúfos kudarcot vallott. Végülis a tompa puffanásnak (avagy a fotelnek) vagy a röpke szentségelésnek ehhez semmi köze nincsen, mert amilyen éberen alszom... Hát már az ébresztő hangjára felpattannak a szemeim. Arra számítok, hogy Salem majd villanyt kapcsol, szóval máris nyomom a párna alá a fejemet, mert a fény ilyenkor még naggggyon fáj. Kell még néhány perc kinyöszörögnöm magamat, meg úgy általában felmérni, hogy melyik bolygón vagyok, aztán kezdek csak életet lehelni magamba. Kezdve azzal, hogy felülök az ágyban, és a napszemüvegért nyúlok. Nagyon meg kell szokni még ezt a helyet... Már megtölti a konyhát a cigifüst, mire én is kiérek. Dünnyögök valami 'reggelt félét Salemnek, de a gyilkos pillantásom a napszemüvegem mögül nem neki szól, inkább ennek a rohadt éles fénynek. Salem kávét főz, hogy felébredjen, én meg a gyógyszereimet pakolom ki katonás sorrendben az asztalra egy cuki rózsaszín környezetbarát műanyag adagolódobozkából, amit természetesen a nagyitól kaptam, és amit szívből gyűlölök. Pláne így reggel, amikor még azt sem tudom hol vagyok. Amiért soha senki nem engedte meg, hogy reggel megigyak egy korty kávét is, én már zsigerből alkalmazom itt is a bevett szokást. Én töltöm ki a reggeli kávét, miközben magamnak a teát gyártom le, és véletlen töltök egy kevés kávét az én bögrémbe is. Fura az íze teával, de meg lehet szokni. Az asztalhoz úgy ülök le, hogy egy rutinos mozdulattal rakom le Salem elé is a Garfield-os bögréjét, én meg félkómásan fogom marékra a gyógyszereimet, majd gurítom le a torkomon a kávés -teával. - Úgy egyébként... ki az a Lisa? - mutatok rá a bögrémre, amiből már két napja iszok, de még csak most tudatosult bennem, hogy az van ráírva: "Szeretlek Lisa!". Nyilván valami félreértés lesz ez, mert Salem nem mondta, hogy nőzni kezdett. Bár való igaz, hogy Salem nagyon sok másról se beszélt még... Mondjuk arról, hogy ne játszunk hajnal 3-ig, csak 1-ig, mert neki reggel meló van. Most meg megnézhetjük magunkat. - Adsz pénzt? Veszek néhány... cuccot itthonra. És igen, szándékosan mondom most, amíg nem vagy ébren. Mert ilyenkor bármit megtesztek csak azért, hogy elhallgasson a gyerek.- én már kezdem érezni a Vikodin hatását így éhgyomorra, szóval már könnyen beszélek. Elemben Salem még (a legnagyobb jóindulatommal is) mosott sz*r képében tetszeleg. Én se festhetek jobban.
Ezek szerint csak sikerült felébresztenem Leonát, bármennyire is párducléptű voltam, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem voltam az. Mindenesetre annyira azért nem lep meg a dolog, meg álmosabb is vagyok, hogy különösebben rácsodálkozzak, amikor kisasszézik a konyhába. Mondjuk a szemüvegen némileg meglepődök, de speciel annyi agyam sincs egyelőre így kávé előtt, hogy erre rákérdezzek. Annyira azért nem erős a fény, én is tök simán kibírom. Ezt a szembajt biztos nem tőlem örök, nekem semmi bajom a fénytől. Sikerül valami köszönést össze is hoznom csak úgy odavetve, alig kivehető artikulációval. Tessék beosztani, ugyanis a kávé előtt nem igazán nevezném magam embernek. Épp csak úgy fél szemmel figyelem, ahogy rutinosan kipakolja a gyógyszereit. Amikor utoljára ezt az adagolót láttam, akkor még nem szedett ennyi gyógyszert... ez aggasztó azért. Megint csak felébred bennem a szándék, hogy minél hamarabb elvigyem őt Castorhoz és túlessünk ezen az egészen, de szokás szerint nem igazán gondolok bele a továbbiakba. Mindenesetre békésen cigizgetek, majd mikor feltápászkodnék, hogy lefőtt a kávé, Leona beelőz, szóval maradok. Nem is gondoltam, hogy ilyen előnyei lesznek annak, ha itt lakik... például, hogy nem nekem kell kiöntenem magamnak a kávét. Micsoda királyi bánásmód. Így hát szépen el is motyogok egy "köszönöm"-öt, amikor leteszi elém és már gyújtok is rá a következő szálra. Természetesen nem észlelem, hogy mit ügyködött a teája fölött. A kérdésre lassan fordítom oda a fejem, szemmel láthatólag komoly küzdelmet folytatok a szemhéjaimmal, hogy nyitva tudjam tartani őket. - Hmm?... Ezt akár én is kérdezhetném. - Állapítom meg végül kellőképp kómásan, hogy semmiféle átélés ne szoruljon a hangsúlyomba. Egyébként fogalmam sincs, azt se tudtam igazából, hogy van ilyen feliratú bögrém, szóval nagyjából ugyanannyira vagyok kompetens a témában, mint ő. A macskás bögréimről mind tudom, hogy jutott hozzám, de speciel a "maradék"-ról fogalmam sincs. - Zavar? Asszem valahol a szekrény sarkában van egy olyan, amin tehenek pajzánkodnak. - Mutatok hanyagul a cigit tartó kezemmel a poharas szekrény felé. Meg még van egy rakat bögre, de legalább szemléltetem, hogy igazából sokkal rosszabbat is kaphatott volna. Igazi kincseket rejtegetek egyébként. Jó nagyokat kortyolok a kávéból, amit egyébként jó sok tejjel iszok, szóval meg is tehetem, hogy nagyokat kortyoljak. A kérdésétől viszont kissé megrázom a fejem értetlen ábrázattal, amikor leteszem épp a bögrét, vissza az asztalra. - Ez aranyos, de gondolod, hogy a boxeremben tartom a pénzem? Amúgy nem sokat látok a Rothschildok pénzéből, szóval maradjunk csak a realitás talaján... szóval mi kéne? - Vonom fel álmosan a szemöldökeimet. Szerencsére nem vagyok egy idegbeteg állat, hogy minden áron el akarjam hallgattatni a gyerekem. Leona mellett nyilván elég hamar elszegényednék. AMúgy kicsit mocorgok is... annyira, hogy fel is húzom a térdeimet és a talpamat a szék szélén támasztom meg... megvan a reggeli felvackolódó pozíció, most már mondhatja.
Tulajdonképpen így a válasza hallatán nem is érdekel már annyira, hogy miből iszok, szóval arra, hogy "zavar-e" csak megvonom a vállaimat. Egyébként még nem jutottam el két nap alatt addig, hogy felmérjem mi van a házba. Annyi szent, hogy a pajzánkodó tehenek közelébe nem fogok menni, tehát részemről fedje homály a szekrény tartalmát. A pénz dolog már neccesebb... mertt míg Miller nagypapa azt feleli nekem, hogy "mennyi kell?" és nem többet, addig Salem azt kérdezi, hogy "mi kéne". Így a helyzet némiképpen... komplikáltabb. Na jó, hát akkorát azért mégsem fogok hazudni neki, szóval ő felpakolja a lábait, én meg összefonom kezeimet a mellkasom előtt, mielőtt még beszélni kezdenék. Napszemüvegem mögül csak az egyik felfelé ívelő szemöldököm bukkan elő mert mint rendes tinédzsert, engem is felháborít kissé, hogy számon vagyok kérve. Meg aztán... reggel van... - Bemegyek a PC boltba. A hétvégén érkezik az asztali gépem is, és akarok venni pár flakon... olyan sűrített levegőt... vagy mifene az amivel ki kell fújni belőle a port. Kell még egy íróasztal, meg nyílt valami indiánbazár is, 'szal kilesnék, hogy milyen egy ilyesféle hepaj itt a fagyban. - iszok még egy kortyot a teámból, eztán felállok. - Tehát... sonkás vagy pulykás szendvicset csináljak neked? - nem éppen természetes a telecsízes mosolyom, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most valamiféle néma alkut akarok kötni vele, vagy mit. Egyébként mindketten tudjuk, hogy nincs itthon pulyka, szóval csak sonkás szendvics lesz belőle, s abból is csak egyetlen egy darab. Boltba is menni kell... Betolom a széket magam után most, hogy már felálltam, aztán előveszem a szendvics kellékeit is. Ketchup, mustár, majonéz, az egy szelet sonkás felvágott, na meg persze a kenyér is kikerül az asztalra. Mindezt valami hihetetlen színpadiassággal adom elő, merthogy én most roppantul elszánt vagyok ám.
Úgy nagyjából résnyire vagyok képes nyitva tartani a szemeimet, nem csak a fénynek, vagy az álmosságomnak köszönhetően, hanem a cigim füstje miatt is. Mindenesetre így is tökéletesen látom azt a felszaladó szemöldököt. Nagyjából tudom is mire vélni, tekintve, hogy Leonával sokkal több dologban hasonlítunk, mint azt elsőre gondoltam. Ennek egyelőre nem tudom, hogy örüljek-e, mert például az én tizenéves énemet, mai fejjel szerintem addig verném, amíg mozog, aztán csak normálisabb lenne kissé. Nyilván öregszem... felháborító. Mindegy, Leona még bőven a határon belül van, egyelőre csak össze kell csiszolódni. Szóval marhára figyelek a válaszra, tekintve, hogy legszívesebben itt és most visszaaludnék. Közben itt az ideje, hogy a kávém másik feléhez még egy szál cigire rágyújtsak. - Úh, az nekem is kéne. - Vágok közbe, miközben a számból lógó cigit igyekszem épp az öngyújtó lángja fölé irányítani. Mondjuk ezzel nem gátolom meg abban, hogy végigmondja, csak úgy eszembe jutott, hogy én is milyen régóta veszek olyat, hogy kifújjam a gépet... igen, és az elhatározások ellenére sem jutottam el addig, hogy vegyek is egyet. Az íróasztal viszont kissé meglep. Nem csak azért mert nagy tétel, inkább azért, mert igényel ilyesmiket... én nem is gondoltam rá, hogy egy gyereknek kelhet ilyen. Mondjuk nekem is van... végül is ez is logikus. Azon van a gépem. Szemmel láthatólag elgondolkodok, még a homlokomat is ráncolom kissé, amikor is fogja magát és feláll. Én pedig megütközve tekintek rá. - Ööö... - Így első körben ennyit sikerül produkálnom válaszként, még nem dolgoztam fel a hirtelen váltást, hiszen az előző kérdésben sem hoztam meg a döntést. És értelmes felnőttként nem esik le, hogy mire megy ki a játék... egyszerűen csak belesétálok a csapdába. - Tényleg nem kellene... - Mondom némi bizonytalansággal, majd némileg összerezzenek a pulton landoló kenyér láttán. - Sonkást. - Ezzel azt hiszem eldőlt a dolog és akkor most kortyolok egyet a kávémból, addig is összeszedem a gondolataimat, hogy mit is akarok pontosan mondani erre a túl sok reggeli témára, amiknek a feldolgozása is különösebb agyi tevékenységet igényel. - De nem kell ebből rendszert csinálni... mármint nem kell csinálnod reggelit vagy ilyesmi. Amúgy van egy kis dugipénzem, abban a szekrényben a felső polcon egy sütis dobozban. Általában többet veszek ki belőle, mint amennyit belerakok, de az ágyadat is abból fizettem, ami még nem jött meg. Szóval ilyen extra kiadásokra van. Nehezebb időkre, ha felmegy a benzin ára, vagy a nagyanyádék abbahagyják a karácsonyi pénz küldését. - Cigit tartó kezemmel mutatok az említett szekrény felső része felé. Egyelőre még nem tudom mennyire jó, hogy ezt megosztottam vele, de igazából annyira nem tekintek rá gyerekként, hogy ne bírjon el ezzel az információval. Nyilván látszik, hogy még sosem neveltem tinilányt.
Háááát.... Salem beszámolója alapján már úgy halványan körvonalazódik előttem egy nagyon absztrakt kép az anyagi helyzetéről. - Szal' Te is lemaradtál a gazdálkodj okosan órákról, mint Leslie bácsi... Értem. - szerintem most még tök mindegy, hogy mit mondok -hogyan szurkálódok, mert Salem úgyse figyel fel semmire, legfeljebb csak címszavakra. Még nem sikerült bemérni, hogy mennyi kávé és mennyi cigi az ami már kiiktatja a szelektív hallását így reggel. Úgy futólag követem az irányt, amerre mutat az az ujjával, de komolyabban nem veszek tudomást a szekrényről meg a tartalmáról. - Nem gáz! Nekem is van pénzem, csak a pin-t nem tudom a hitelkártyámhoz. Még sosem használtam... - mert az a karácsonyi pénzeket én is megkaptam ám. Meg úgy általában mindent, amit kiejtettem a számon, szóval a bankszámlához nem is nyúltam hozzá... úgy soha, pedig már a születésem óta megvan. A számlát mindig a nagyi kezelte, hogy anya nehogy hozzáférjen, és elverje a pénzt. - 'Am nem, ebből nem lesz rendszer. - utalok itt a készülő szendvicsre, mert nekem közben jár a kezem is nem csak a szám, meg az agyam. Igazából nem tudom, hogyan kell csinálni a szendvicset (habár nem nagy matek), szóval inkább arra hagyatkozok amit én szeretek: nyomok minden flakonból egy keveset a két kenyérre, elkenem rajtuk a késsel, megy rá a sonka, összerakom őket, kettévágom, 'azt 'csókolom. - Akkor majd elkérem a kódot ha hív a nagyi. - megvonom a vállamat. Igazából gondolhattam volna erre kicsivel korábban is, és akkor elejét veszem egy kínosabb beszélgetésnek, és egy nagyon finom szendvics elkészítésének is, mert ez utóbbival csak alkudozni akartam. Ha humoromnál lennék, most rákérdeznék Salemtől, hogy adjak-e neki kölcsön. Csakhogy amint lezárom a szendvics dobozát, elindul a orrom réve. A fejem (vagy a daganat?) lüktetése megsúgja nekem, hogy ez sokáig fog vérezni még, 'szal keresek egy zsebkendőt, aztán felteszek egy fontosabb kérdést is ami az orrvérzés miatt merül fel bennem, különben már el is felejtkeztem róla. - Mit is mondtál? Mikor kezdődik a kezelés? - amúgy nem mondott még semmit erről, de hátha kevésbé ciki, ha úgy adom elő, hogy én felejtettem el.
Nem túl büszke félmosollyal ingatom meg a fejem a végső következtetés hallatán, de hát nem tagadhatom, hogy hasonlóan semmirekellők lettünk a bátyámmal és a normális élethez egyikünk sem ért igazán. És én még így is egy kicsit jobban, mint ő, aki rendszeres bentlakója az agymosó és alternatív szexuális beállítottságúakat foglalkoztatók intézetének. (Börtön) Nem én találtam ki, ez az ő elmondása. - Együtt lógtuk el. Ja. - Mondom csekély lelkesedéssel, mert minden látszattal ellentétben, nem vagyok büszke rá, hogy ilyen semmirekellő lettem. Főleg most, hogy Leona is megtapasztalhatja. A szelektív hallásom egyébként úgy délig ki szokott tartani, hiába a reggeli ébredési rituálé, mindenesetre figyelek én, meg azért szép lassan a kávé fogytával, a szemeimet is egyre inkább képes vagyok nyitva tartani. Arra, hogy neki is van pénze, csak a kódot nem tudja, egyelőre csak szusszantok egyet államat a térdeimen megtámasztva. Természetesen agyalok, elég rosszul esik, hogy inkább nem hagyatkozna az én anyagi helyzetemre. Persze ez nem az ő hibája, inkább azon agyalok, hogy mit kéne tennem ez ellen. Végül is hagyhatnám neki, hogy a saját pénzéből gazdálkodjon, de akkor végül is milyen apa lennék? Az már olyan lenne, mintha ide jött volna egyedül élni és én csak valami felesleges lakótárs lennék. A rendszert illetően csak produkálok valami bólogatásszerűt, ami ugyebár eleve elég nehéz, tekintve, hogy az állam meg van támasztva. Mindenesetre, amikor anyámat emlegeti, fogom magam és feltápászkodok, meglepően ruganyosan, ahhoz képest, amennyi életkedvem most van. Az említett szekrényhez sétálok, kezemben a cigivel végig füstöt hagyva magam után. - Megoldjuk, oké? Csak ne mondd el nagyanyádnak. Majd én kiszedem belőle a kódot, de az a pénz amúgy is a továbbtanulásodra van, meg ilyenek. Persze, azt csinálsz vele, amit akarsz, csak amíg szükséged van valamire, addig én legyek, akitől kérsz... rendicsek? - Nézek rá, immár a nyitott szekrény mellől és ki is veszem a kekszes dobozt, amiben egyébként a pénz rejtőzik. Elő is kerül egy szépen összecsavart - kötegnek éppen nem nevezhető - zöldhasú guriga, amiből sikerül is kiszámolnom egy szerintem reális összeget. Ez annyit takar, hogy sikerül túllőnöm az igényeken, de amíg megtehetem, addig ne nélkülözzön már. Szóval le is teszem a pultra elé, a szendvicsek mellé. A doboz visszakerül a helyére. - Hmm? - Vonom fel szemöldökeimet érdeklődőn, mint aki nem hallotta a kérdést. Pedig épp az a gond, hogy nagyon is hallottam, de éljen a szelektív hallás, amire rá lehet fogni. Addig is tudok agyalni, mit válaszoljak. Amúgy most hogy lerendeztük a piszkos anyagiakat, láthatólag nem ülnék már vissza. Ideje lenne zuhanyozni meg öltözni ugyanis.
Ez szerintem akkor se sülhetett volna el jobban, ha direkt akartam volna lenyúlni őt... - Azt ugye tudod, hogy most adtál fegyvert a tinédzser gyereked kezébe? - vigyorgom már a zsebkendő meg a vérző orrom alól, míg ő félkómálva elment a szekrényhez és visszatért a kekszes dobozzal. Amúgy nem a "pénzt" értem "fegyver" címszó alatt, hanem a nagyanyámat. - Kösz! - én nem számoltam meg a pénzt, csak tudomásul veszem, hogy odakerül a szendvicses doboz mellé. Szeretnék mondani valami nagyon hu-hu-hu-humorosat, de inkább nem kísértem a sorsomat. Egyébként azzal, hogy visszakérdez, semmi időt nem nyer, mert én már ébren vagyok, úgy pedig roppant készséges elismételni a kérdést, mert érdekel a válasza. - A csodaszer a rák ellen. Mikor kapom az első adagot- terápiát- kezelést...? több szinonimát nem tudok rá. - hanyagolom a dinamikus, nagyvárosi "hadarásomat", hátha jobban érti ha lassan beszélek. - Végülis amiért el kellett jönnöm ide a fagyhalálba. - ez utóbbiban már van árnyalatnyi "duzzogó" él is, mert tulajdonképpen szerettem Chicago-t, az anyámat meg a nagyszüleimet... és azért is, mert ezt még mindig könnyebb előadni, mint azt hogy félek, meg be vagyok gyulladva ettől az egésztől. Nade, ha látom rajta, hogy még mindig nincsen képben, akkor inkább hagyom annyiban az egészet úgy délutánig, vagy estig... attól függ, hogy mikor végez. - Gyerünk, csinálj embert magadból meg amit ilyenkor szoktál. Amúgy mit is dolgozol? Jah és hol? Tudod, hogy végszükség esetén el lehessen érni, és ha nagyon unom magam lehet, hogy beugranék körbenézni, meg lejáratni ahogy minden rendes gyerek teszi. Már ha szabad ilyet... Amíg a válaszra várok, felmarkolom a teámat aztán ha ő elment zuhanyozni, én bekapcsolom a laptopomat, és folytatom ott az online életemet ahol abbahagytam -nem egészen 4 órával ez előtt-. Nyitott vagyok ám még IRL kommunikációra is, de már csak a monitor mögül.
A kérdés hallatán némi értetlenséggel nézek le a pénzre, amit kitettem, majd ismét rá. Próbálom realizálni, hogy mire is utalt, aztán végül persze le is esik, hogy itt a zsarolhatóságról van szó és némileg megkönnyebbülten produkálok egy megvilágosult "Á"-t. - Ettől nem félek. Elég jó dolgod van ahhoz, hogy ne akarj kicseszni velem... Ugye? - Teszem azért hozzá némi gyanakvással a tekintetemben és a hangsúlyban. Eddig nekem úgy tűnt, hogy jól érzi magát, meg mi is jól kijövünk, szóval elég nagy meglepetés lenne, ha egyszer csak nekiállna ellenem szervezkedni. Mondjuk úgy, hogy nem kicsit esne szarul és szerintem ő sem olyan... bár franc se tudja, hogy a tinédzser kor mit hoz ki ezekből a mai lányokból... Az orrvérzés először fel sem tűnik, csak azt hiszem, hogy orrot akar fújni, ami mondjuk logikus, főleg hogy nem nézem árgus szemekkel. Csak aztán veszem észre, immár a válaszát követően, hogy itt nem nátháról van szó, így szemöldökeim kissé összeszaladnak, tekintetem némileg aggódóvá válik. - Hamar. A napokban beszélek aaa... dokival. Ez gyakran elő szokott fordulni? - Én meg meglepően hamar letudom a válaszadást és még egy kis terelés is belefér, bár valóban érdekelne. Egyébként a kérdés mellé, rá is mutatok a véres zsepire, hogy értse mire is gondolok. Azért ez nem valami bizalomgerjesztő és biztosan nem azt jelenti, hogy még temérdek időnk van hátra. Viszont kikaptam az ukázt, csináljak magamból embert, szóval a kérdéseire az ajtóban fordulok meg. Logikus, eddig ezekről nem nagyon volt szó. - Héttől a hotel éttermében vagyok pingvin, aztán délután még lesz egy hatórás műszakom a pizzériában. Az egyetemista srác, aki átvette a műszakjaim felét beteg lett, ami abból a szempontból jó, hogy nem kell találkoznom vele, mert amúgy meg van róla győződve, hogy mindent jobban tud és ezzel felbasz. Másfelől, meg tízre érek haza. Na, de megyek... - Mármint zuhanyozni, mert amúgy képes lennék itt az ajtóban elpofázni az időt. Szóval még egy pillantás rá, némi, tőlem szokatlan aggódás, aztán megpaskolva az ajtófélfát el is indulok a zuhanyzóba, amint összevadásztam random helyekről néhány ruhát. Aztán persze úgyis késésben vagyok, szóval rohannom kell. Gyors elköszönést követően már itt sem vagyok.
Kezdőlap
//
