Tulajdonképpen így a válasza hallatán nem is érdekel már annyira, hogy miből iszok, szóval arra, hogy "zavar-e" csak megvonom a vállaimat. Egyébként még nem jutottam el két nap alatt addig, hogy felmérjem mi van a házba. Annyi szent, hogy a pajzánkodó tehenek közelébe nem fogok menni, tehát részemről fedje homály a szekrény tartalmát. A pénz dolog már neccesebb... mertt míg Miller nagypapa azt feleli nekem, hogy "mennyi kell?" és nem többet, addig Salem azt kérdezi, hogy "mi kéne". Így a helyzet némiképpen... komplikáltabb. Na jó, hát akkorát azért mégsem fogok hazudni neki, szóval ő felpakolja a lábait, én meg összefonom kezeimet a mellkasom előtt, mielőtt még beszélni kezdenék. Napszemüvegem mögül csak az egyik felfelé ívelő szemöldököm bukkan elő mert mint rendes tinédzsert, engem is felháborít kissé, hogy számon vagyok kérve. Meg aztán... reggel van... - Bemegyek a PC boltba. A hétvégén érkezik az asztali gépem is, és akarok venni pár flakon... olyan sűrített levegőt... vagy mifene az amivel ki kell fújni belőle a port. Kell még egy íróasztal, meg nyílt valami indiánbazár is, 'szal kilesnék, hogy milyen egy ilyesféle hepaj itt a fagyban. - iszok még egy kortyot a teámból, eztán felállok. - Tehát... sonkás vagy pulykás szendvicset csináljak neked? - nem éppen természetes a telecsízes mosolyom, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most valamiféle néma alkut akarok kötni vele, vagy mit. Egyébként mindketten tudjuk, hogy nincs itthon pulyka, szóval csak sonkás szendvics lesz belőle, s abból is csak egyetlen egy darab. Boltba is menni kell... Betolom a széket magam után most, hogy már felálltam, aztán előveszem a szendvics kellékeit is. Ketchup, mustár, majonéz, az egy szelet sonkás felvágott, na meg persze a kenyér is kikerül az asztalra. Mindezt valami hihetetlen színpadiassággal adom elő, merthogy én most roppantul elszánt vagyok ám.
Úgy nagyjából résnyire vagyok képes nyitva tartani a szemeimet, nem csak a fénynek, vagy az álmosságomnak köszönhetően, hanem a cigim füstje miatt is. Mindenesetre így is tökéletesen látom azt a felszaladó szemöldököt. Nagyjából tudom is mire vélni, tekintve, hogy Leonával sokkal több dologban hasonlítunk, mint azt elsőre gondoltam. Ennek egyelőre nem tudom, hogy örüljek-e, mert például az én tizenéves énemet, mai fejjel szerintem addig verném, amíg mozog, aztán csak normálisabb lenne kissé. Nyilván öregszem... felháborító. Mindegy, Leona még bőven a határon belül van, egyelőre csak össze kell csiszolódni. Szóval marhára figyelek a válaszra, tekintve, hogy legszívesebben itt és most visszaaludnék. Közben itt az ideje, hogy a kávém másik feléhez még egy szál cigire rágyújtsak. - Úh, az nekem is kéne. - Vágok közbe, miközben a számból lógó cigit igyekszem épp az öngyújtó lángja fölé irányítani. Mondjuk ezzel nem gátolom meg abban, hogy végigmondja, csak úgy eszembe jutott, hogy én is milyen régóta veszek olyat, hogy kifújjam a gépet... igen, és az elhatározások ellenére sem jutottam el addig, hogy vegyek is egyet. Az íróasztal viszont kissé meglep. Nem csak azért mert nagy tétel, inkább azért, mert igényel ilyesmiket... én nem is gondoltam rá, hogy egy gyereknek kelhet ilyen. Mondjuk nekem is van... végül is ez is logikus. Azon van a gépem. Szemmel láthatólag elgondolkodok, még a homlokomat is ráncolom kissé, amikor is fogja magát és feláll. Én pedig megütközve tekintek rá. - Ööö... - Így első körben ennyit sikerül produkálnom válaszként, még nem dolgoztam fel a hirtelen váltást, hiszen az előző kérdésben sem hoztam meg a döntést. És értelmes felnőttként nem esik le, hogy mire megy ki a játék... egyszerűen csak belesétálok a csapdába. - Tényleg nem kellene... - Mondom némi bizonytalansággal, majd némileg összerezzenek a pulton landoló kenyér láttán. - Sonkást. - Ezzel azt hiszem eldőlt a dolog és akkor most kortyolok egyet a kávémból, addig is összeszedem a gondolataimat, hogy mit is akarok pontosan mondani erre a túl sok reggeli témára, amiknek a feldolgozása is különösebb agyi tevékenységet igényel. - De nem kell ebből rendszert csinálni... mármint nem kell csinálnod reggelit vagy ilyesmi. Amúgy van egy kis dugipénzem, abban a szekrényben a felső polcon egy sütis dobozban. Általában többet veszek ki belőle, mint amennyit belerakok, de az ágyadat is abból fizettem, ami még nem jött meg. Szóval ilyen extra kiadásokra van. Nehezebb időkre, ha felmegy a benzin ára, vagy a nagyanyádék abbahagyják a karácsonyi pénz küldését. - Cigit tartó kezemmel mutatok az említett szekrény felső része felé. Egyelőre még nem tudom mennyire jó, hogy ezt megosztottam vele, de igazából annyira nem tekintek rá gyerekként, hogy ne bírjon el ezzel az információval. Nyilván látszik, hogy még sosem neveltem tinilányt.
Háááát.... Salem beszámolója alapján már úgy halványan körvonalazódik előttem egy nagyon absztrakt kép az anyagi helyzetéről. - Szal' Te is lemaradtál a gazdálkodj okosan órákról, mint Leslie bácsi... Értem. - szerintem most még tök mindegy, hogy mit mondok -hogyan szurkálódok, mert Salem úgyse figyel fel semmire, legfeljebb csak címszavakra. Még nem sikerült bemérni, hogy mennyi kávé és mennyi cigi az ami már kiiktatja a szelektív hallását így reggel. Úgy futólag követem az irányt, amerre mutat az az ujjával, de komolyabban nem veszek tudomást a szekrényről meg a tartalmáról. - Nem gáz! Nekem is van pénzem, csak a pin-t nem tudom a hitelkártyámhoz. Még sosem használtam... - mert az a karácsonyi pénzeket én is megkaptam ám. Meg úgy általában mindent, amit kiejtettem a számon, szóval a bankszámlához nem is nyúltam hozzá... úgy soha, pedig már a születésem óta megvan. A számlát mindig a nagyi kezelte, hogy anya nehogy hozzáférjen, és elverje a pénzt. - 'Am nem, ebből nem lesz rendszer. - utalok itt a készülő szendvicsre, mert nekem közben jár a kezem is nem csak a szám, meg az agyam. Igazából nem tudom, hogyan kell csinálni a szendvicset (habár nem nagy matek), szóval inkább arra hagyatkozok amit én szeretek: nyomok minden flakonból egy keveset a két kenyérre, elkenem rajtuk a késsel, megy rá a sonka, összerakom őket, kettévágom, 'azt 'csókolom. - Akkor majd elkérem a kódot ha hív a nagyi. - megvonom a vállamat. Igazából gondolhattam volna erre kicsivel korábban is, és akkor elejét veszem egy kínosabb beszélgetésnek, és egy nagyon finom szendvics elkészítésének is, mert ez utóbbival csak alkudozni akartam. Ha humoromnál lennék, most rákérdeznék Salemtől, hogy adjak-e neki kölcsön. Csakhogy amint lezárom a szendvics dobozát, elindul a orrom réve. A fejem (vagy a daganat?) lüktetése megsúgja nekem, hogy ez sokáig fog vérezni még, 'szal keresek egy zsebkendőt, aztán felteszek egy fontosabb kérdést is ami az orrvérzés miatt merül fel bennem, különben már el is felejtkeztem róla. - Mit is mondtál? Mikor kezdődik a kezelés? - amúgy nem mondott még semmit erről, de hátha kevésbé ciki, ha úgy adom elő, hogy én felejtettem el.
Nem túl büszke félmosollyal ingatom meg a fejem a végső következtetés hallatán, de hát nem tagadhatom, hogy hasonlóan semmirekellők lettünk a bátyámmal és a normális élethez egyikünk sem ért igazán. És én még így is egy kicsit jobban, mint ő, aki rendszeres bentlakója az agymosó és alternatív szexuális beállítottságúakat foglalkoztatók intézetének. (Börtön) Nem én találtam ki, ez az ő elmondása. - Együtt lógtuk el. Ja. - Mondom csekély lelkesedéssel, mert minden látszattal ellentétben, nem vagyok büszke rá, hogy ilyen semmirekellő lettem. Főleg most, hogy Leona is megtapasztalhatja. A szelektív hallásom egyébként úgy délig ki szokott tartani, hiába a reggeli ébredési rituálé, mindenesetre figyelek én, meg azért szép lassan a kávé fogytával, a szemeimet is egyre inkább képes vagyok nyitva tartani. Arra, hogy neki is van pénze, csak a kódot nem tudja, egyelőre csak szusszantok egyet államat a térdeimen megtámasztva. Természetesen agyalok, elég rosszul esik, hogy inkább nem hagyatkozna az én anyagi helyzetemre. Persze ez nem az ő hibája, inkább azon agyalok, hogy mit kéne tennem ez ellen. Végül is hagyhatnám neki, hogy a saját pénzéből gazdálkodjon, de akkor végül is milyen apa lennék? Az már olyan lenne, mintha ide jött volna egyedül élni és én csak valami felesleges lakótárs lennék. A rendszert illetően csak produkálok valami bólogatásszerűt, ami ugyebár eleve elég nehéz, tekintve, hogy az állam meg van támasztva. Mindenesetre, amikor anyámat emlegeti, fogom magam és feltápászkodok, meglepően ruganyosan, ahhoz képest, amennyi életkedvem most van. Az említett szekrényhez sétálok, kezemben a cigivel végig füstöt hagyva magam után. - Megoldjuk, oké? Csak ne mondd el nagyanyádnak. Majd én kiszedem belőle a kódot, de az a pénz amúgy is a továbbtanulásodra van, meg ilyenek. Persze, azt csinálsz vele, amit akarsz, csak amíg szükséged van valamire, addig én legyek, akitől kérsz... rendicsek? - Nézek rá, immár a nyitott szekrény mellől és ki is veszem a kekszes dobozt, amiben egyébként a pénz rejtőzik. Elő is kerül egy szépen összecsavart - kötegnek éppen nem nevezhető - zöldhasú guriga, amiből sikerül is kiszámolnom egy szerintem reális összeget. Ez annyit takar, hogy sikerül túllőnöm az igényeken, de amíg megtehetem, addig ne nélkülözzön már. Szóval le is teszem a pultra elé, a szendvicsek mellé. A doboz visszakerül a helyére. - Hmm? - Vonom fel szemöldökeimet érdeklődőn, mint aki nem hallotta a kérdést. Pedig épp az a gond, hogy nagyon is hallottam, de éljen a szelektív hallás, amire rá lehet fogni. Addig is tudok agyalni, mit válaszoljak. Amúgy most hogy lerendeztük a piszkos anyagiakat, láthatólag nem ülnék már vissza. Ideje lenne zuhanyozni meg öltözni ugyanis.
Ez szerintem akkor se sülhetett volna el jobban, ha direkt akartam volna lenyúlni őt... - Azt ugye tudod, hogy most adtál fegyvert a tinédzser gyereked kezébe? - vigyorgom már a zsebkendő meg a vérző orrom alól, míg ő félkómálva elment a szekrényhez és visszatért a kekszes dobozzal. Amúgy nem a "pénzt" értem "fegyver" címszó alatt, hanem a nagyanyámat. - Kösz! - én nem számoltam meg a pénzt, csak tudomásul veszem, hogy odakerül a szendvicses doboz mellé. Szeretnék mondani valami nagyon hu-hu-hu-humorosat, de inkább nem kísértem a sorsomat. Egyébként azzal, hogy visszakérdez, semmi időt nem nyer, mert én már ébren vagyok, úgy pedig roppant készséges elismételni a kérdést, mert érdekel a válasza. - A csodaszer a rák ellen. Mikor kapom az első adagot- terápiát- kezelést...? több szinonimát nem tudok rá. - hanyagolom a dinamikus, nagyvárosi "hadarásomat", hátha jobban érti ha lassan beszélek. - Végülis amiért el kellett jönnöm ide a fagyhalálba. - ez utóbbiban már van árnyalatnyi "duzzogó" él is, mert tulajdonképpen szerettem Chicago-t, az anyámat meg a nagyszüleimet... és azért is, mert ezt még mindig könnyebb előadni, mint azt hogy félek, meg be vagyok gyulladva ettől az egésztől. Nade, ha látom rajta, hogy még mindig nincsen képben, akkor inkább hagyom annyiban az egészet úgy délutánig, vagy estig... attól függ, hogy mikor végez. - Gyerünk, csinálj embert magadból meg amit ilyenkor szoktál. Amúgy mit is dolgozol? Jah és hol? Tudod, hogy végszükség esetén el lehessen érni, és ha nagyon unom magam lehet, hogy beugranék körbenézni, meg lejáratni ahogy minden rendes gyerek teszi. Már ha szabad ilyet... Amíg a válaszra várok, felmarkolom a teámat aztán ha ő elment zuhanyozni, én bekapcsolom a laptopomat, és folytatom ott az online életemet ahol abbahagytam -nem egészen 4 órával ez előtt-. Nyitott vagyok ám még IRL kommunikációra is, de már csak a monitor mögül.
A kérdés hallatán némi értetlenséggel nézek le a pénzre, amit kitettem, majd ismét rá. Próbálom realizálni, hogy mire is utalt, aztán végül persze le is esik, hogy itt a zsarolhatóságról van szó és némileg megkönnyebbülten produkálok egy megvilágosult "Á"-t. - Ettől nem félek. Elég jó dolgod van ahhoz, hogy ne akarj kicseszni velem... Ugye? - Teszem azért hozzá némi gyanakvással a tekintetemben és a hangsúlyban. Eddig nekem úgy tűnt, hogy jól érzi magát, meg mi is jól kijövünk, szóval elég nagy meglepetés lenne, ha egyszer csak nekiállna ellenem szervezkedni. Mondjuk úgy, hogy nem kicsit esne szarul és szerintem ő sem olyan... bár franc se tudja, hogy a tinédzser kor mit hoz ki ezekből a mai lányokból... Az orrvérzés először fel sem tűnik, csak azt hiszem, hogy orrot akar fújni, ami mondjuk logikus, főleg hogy nem nézem árgus szemekkel. Csak aztán veszem észre, immár a válaszát követően, hogy itt nem nátháról van szó, így szemöldökeim kissé összeszaladnak, tekintetem némileg aggódóvá válik. - Hamar. A napokban beszélek aaa... dokival. Ez gyakran elő szokott fordulni? - Én meg meglepően hamar letudom a válaszadást és még egy kis terelés is belefér, bár valóban érdekelne. Egyébként a kérdés mellé, rá is mutatok a véres zsepire, hogy értse mire is gondolok. Azért ez nem valami bizalomgerjesztő és biztosan nem azt jelenti, hogy még temérdek időnk van hátra. Viszont kikaptam az ukázt, csináljak magamból embert, szóval a kérdéseire az ajtóban fordulok meg. Logikus, eddig ezekről nem nagyon volt szó. - Héttől a hotel éttermében vagyok pingvin, aztán délután még lesz egy hatórás műszakom a pizzériában. Az egyetemista srác, aki átvette a műszakjaim felét beteg lett, ami abból a szempontból jó, hogy nem kell találkoznom vele, mert amúgy meg van róla győződve, hogy mindent jobban tud és ezzel felbasz. Másfelől, meg tízre érek haza. Na, de megyek... - Mármint zuhanyozni, mert amúgy képes lennék itt az ajtóban elpofázni az időt. Szóval még egy pillantás rá, némi, tőlem szokatlan aggódás, aztán megpaskolva az ajtófélfát el is indulok a zuhanyzóba, amint összevadásztam random helyekről néhány ruhát. Aztán persze úgyis késésben vagyok, szóval rohannom kell. Gyors elköszönést követően már itt sem vagyok.
Kezdőlap
//
