A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.
A hozzászólást Alignak összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:43 pm-kor.
Nocsak, újdonságot mondtam volna neki? Igaz, nem mostani híresség, de legendás. A fiatalabbak biztos máshoz hasonlítanák. Na meg Duncan, a kaszinótulaj betolakodó, illetve most már az egyesített falka tagja, ő se piskóta. Illik hozzá ez az idézet, amit Emma mondott. Szerintem tőle ezerszer durvább beszólásokat kapott, mint ma tőlem. Nem nyugtázom vigyorral, de elképzelem, ahogy sétál egy rúd mellett, meg akrobatikázik rajta. Biztos élvezni a kigúvadó férfiszemeket meg a csorgó nyálat. Sőt szerintem nagyon is élvezné, ott aztán játszhat a férfiakkal. De ha igazán jó játékos, akkor csak maradjon Kanguyak, én ezt mondom. - Akivel beszéltem a Vörös Holdról, az alig emlékezett. De ilyen kirívó esetről amúgy sem hallottam még. Elgondolkodom, hogy mi lenne, ha képességcserét élnék át. Azt is nehezen viseltem, mikor eltűnt a sajátom. Ha kapnék egy másikat egy éjszakára? És a találkozás egy őssel? Fájdalmas, megrázó, de izgalmas is. Belegondolok, hogy Strauss-t maga Alignak kapta el. Az igazi Alfa, az első. Eddig megúsztam az ilyesmit, de azért valahol érdekesnek találom megélni, amit csak másoknál láttam. Igen, ez határozottan olyan dolog, ami érdekel. Majd jövőre... A parketten Emma jó partner. Lehet vele táncolni, laza, tudja a lépéseket és bedobja magát. Ez a kis langyos pocsolya, amibe belekezdenek, tényleg nem táncra való és ez el is keseríti. Totyogni én se akarok, azt meghagyom a pingvineknek. Visszaülök az asztalhoz és kortyolom tovább ezt a kimondhatatlan nevű valamit, ami tulajdonképpen egy pinot noir. Arra nem mondok semmit, hogy élveztem-e. Erős kifejezés ez. Mozogtam egy kicsit, azt a mi fajtánk szerintem mindig szereti, de azért nem vagyok magamon kívül. Szóval detroiti. Ezt megjegyzem. Ha onnan kell infó, őt fogom kérdezni. Bár az jó messze van innen. De legalább tudta, hova kell jönni. A vigyort most sem viszonzom, csak röviden felelek, miután a kortyommal végeztem: - Néha. De azért nem kell túlzásokba esni. A külvilággal nem is. Egymásnak viszont felesleges lenne kamuzni. Egy Falkában vagyunk, nincs sok értelme egymásnak hazudni. Legtöbbször úgyis átlátunk rajta. Ilyen kis csipkelődések, hogy most mennyire megy az agyamra és mennyire nem, ez más kategória. Csak húzzuk egymás agyát. Olyan ez, mint az igazi farkaskölyköknél a harapdálós, karmolászós játék. Mi félig emberek vagyunk és szavakkal csináljuk ugyanezt. Nem az elpusztítás a cél, csak a harc és az erő, ügyesség alkalmazása. Hangerő, ráhatás, szóforgatás, amihez ő is elég jól ért, kiderült. Most kapok egy dícséretet. Bólintok rá, lesütöm a szemem, aztán hunyorogva válaszolok, egész közönyös arccal: - Ellestem, még a rockzene hőskorában. Ez olyan valami, amit megszerettem a modern világból. Még ha nem is ropom gyakran. Beúszik a képbe egy kósza gondolat, hogy vele viszont ropnám máskor is. Nofene! Pedig igaz, ez jó volt, jól éreztem magam. A zenekar most már visszavált egy olyanra, mint amilyen az első szám volt. A közönség is szivárog vissza az asztalokhoz. Az asztal mellől ülve hallgatni ez még mindig kellemes zene. Kortyolok a boromba és gondolok egy nagyot. Fullra felengedem a pajzsomat, semmit sem rejtek el. Emma most érezheti, mit gondolok róla, a helyzetről, a helyről. Én is megvizsgálom. Szimpátia? Komolyan gondolta a pozitív véleményt, nem csak játszik. A csalódottság látható is volt, hogy hamar abbamaradt a pörgős zene, most érzem is. Menne, nagyon menne, csak nincs mire. És a vérvonalát is látom már. Ezek szerint órákig képes lenne rá, ki tudja, hányszor annyi ideig, mint egy csúcson lévő versenytáncos. Ha már itt tartunk, nem tudom, ő le tudja-e vizsgálni ezt rólam, de most elárulom. Meglepett ezzel, hogy szimpatizálunk. Nem sikerült lekoptatnom, bár csak az elején igykeeztem nagyon. Utána csak össze akartam zavarni. Ez se sikerült. Nem mondom, hogy kudarcélmény, mert azért mégiscsak egy nagy játékosról van szó, egy Kanguyakról. De érdekelne, hol rontottam el. A szavaim nagyon halkan hangzanak, ha nem lenne farkas, semmit sem hallana. - Szóval troll vagy. Én pedig ködös, amilyen volt az a nőstény a Vörös Hold idején. Kérdezhetek valamit? Hol billentünk át ebbe a pozitív viszonyulásba? A kérdésem abszolút érdeklődő és semleges hangsúlyú. Mivel a pajzsom nincs felhúzva, érezheti, hogy tényleg érdekel, amit kérdezek, de lázba nem hoz. A gyógyulási képessége sokkal inkább. Ezt még megpendítem ma este, de később. A pincér, aki most már bizonyára közös "kedvencünk" megérkezik közben. Ideges, fél, érzem rajta. Semmit nem rontott el, meg vagyok lepve. Olyan italt hoz Emma-nak, amilyet kért. A pohár se koszos, el se esett közben. - Parancsoljon, hölgyem! Uram, Önnek mit hozhatok? Jól van, azért még mindig hozza a formáját. Itt van előttem a pohár, sőt a kezemben, mert fogom, ahogy az asztalon nyugtatom a jobb karomat. Nem ittam le sokat belőle, de megkérdezi, hogy mit hozzon. Kicsit túlreagálja a letolást és most már nagyon igyekszik. Ja, hülye kérdésekkel. Csak mutatok a bal kezemmel a jobban lévő pohárra. Odanéz és meglátja, majd szabadkozik: - Ja? Elnézést! Ezzel el is megy. Kíváncsi vagyok, meddig lesz itt. Ha Emma elröhögi vagy elmosolyogja magát a pincér szerencsétlenkedésére, akkor társulok. Magamtól viszont nem. Nézem a nőt. Most csak nézem, nem szólok, nem kérdezek semmit. Végigfuttatom a szemeimet rajta, minden részén, ami kilátszik belőle az asztal mögül. Egy táncoló troll. Hmm.
- Persze, mert megszállás alatt volt mindenki, ellenben azt hiszem, azok emlékeznek rá, akiket megtámadtunk, csak épp egyikük sem tartozik közénk... Fura, de mintha nagyon elszaporodtak volna mostanság a magányos lelkek... Én is az voltam, mikor idekerültem, s egészen beleszoktam azon pár hónap alatt, őszintén, nem vagyok benne biztos még a mai napig sem, hogy a falka nekem való, nem konkrétan ez, úgy bármelyik, talán túlságosan is szabad lélek vagyok ehhez. Mindenesetre, igyekszem nem gondolkodni ezen túl sokat, mert az mindig bajt szül az esetemben. A tánc túl rövid az ízlésemnek, de nincs mit tenni, nem mi választjuk a talp alá valót, szóval hamar véget ér a móka, s úgy tűnik, a hím mégsem volt olyan lelkes ezzel kapcsolatban, mint én. Sebaj, nem élvezheti mindenki annyira a táncot, mint én teszem. Nem kell ezen meglepődni. - Kinek mi a túlzás. Vonok vállat, mert bizony az én határaim jóval rugalmasabbak, mint az átlagé, így a túlzást is igencsak másképp értelmezem. S igenis sokszor kamuzom, még falkatársaknak is, még ha csak annyiról is van szó, hogy jó pofát vágok valakihez, akit amúgy nem kifejezetten kedvelek. Senki ne mondja nekem, hogy minden társát csípi… különben is, az én igényeimnek nehéz megfelelni, és vannak igenis idegesítő stílussal rendelkező egyedek, persze, könnyen lehet, hogy mások meg engem nem bírnak, de ez meg hidegen hagy, nem célom mindenki kedvencévé avanzsálni. - Modern világ… ne is mond, én nem vagyok épp őskori lelet, de nekem is fáj a fejem a sok elektromos borzalomtól, képzelem, akkor hogy érezheted magad mondjuk te… bár vannak olyanok, akik egész jól beletanulnak, én is tudom használni őket, de ha nem lenne muszáj, inkább távol tartanám magam tőlük. Mikor leereszti a pajzsát, kicsit jobban felmérem én is, így kiderül, hogy amellett, hogy egészen sokkal idősebb nálam, pluszba még Eska leszármazottja is, hurrá, hát, ha nem mutatná meg magát, a büdös életbe nem tudtam volna meg róla mindezt, mármint, hacsak nem kérdezek utána a falkában. Nyilván úgy sokkal kevésbé érdekes kideríteni a dolgokat. Megleptem? Mivel? Hogy szimpatikusnak találom? Talán ez lehet az egyetlen, amivel ezt elérhettem, igazából, nem hiszem, hogy annyira furcsa, tekintve hogy elég hasonszőrűek vagyunk. - Az bizony. Bólintottam büszkén, mert bár egy seggfej volt a teremtőm, de ettől még a vérvonalam imádom, el sem tudnám képzelni nélküle. - Valahol ott, ahol az antiszociális pöcs felkérte táncolni a kiscsibét. Kacsintok vidáman, igazság szerint, belőlem nem nehéz ezt kiváltani, de épp oly könnyű azt is elérni, hogy minden érdeklődésem, s szimpátiám elpárologjon. Meglehetősen szeszélyes tudok lenni olykor, na jó, mindig. - Köszi! És… a rend kedvéért, ha majd szeretnénk valamit, jelezzük! Szólok a pincérre, mert nagyon kis cuki, hogy ennyire igyekezni próbál, de valahogy nem találja meg a lovon a nyerget, ehelyett mindig átesik a túlsó oldalra. Ha mindenki mással így viselkedik, akkor szerintem holnap ő már nem fog itt dolgozni. Én nem teszek panaszt, annyira nem érdekel a dolog, nem vagyok egy sértődős perszóna, de nem mindenki viszonyul így a hibákhoz. Megmosolygom a jelenetsort azért, s csak akkor nézek vissza Rockyra, mikor lelécelt a pasi. Megforgatom az italomat, a jégdarabok halkan koccannak a pohárhoz. - Szóval… zavar? A szimpátia? Nem vagy hozzászokva? Kicsit talán pofátlanság ezt telibe megkérdezni, de én ilyen vagyok, nem szokott érdekelni, hogy általában mellőzöm a tapintatot.
- Hát igen, érdekes dolgok történnek mostanában... Sokan jönnek ide, de sokan be is olvadnak. Talán nem azok, akiket megszállva megtámadnak a falkatagok, mert ez nem túl jó első benyomás. De megpróbáljuk majd elérni a békét, így vagy úgy, nem igaz? - kérdezem Emma-t. Nem lehetetlen lecsillapítani azokat, akik így jártak. Ha úgy alakul a helyzet, hogy lehet értelmesen beszélni, akkor el lehet magyarázni, mi történt azon az estén. Feltéve, hogy nem tudják. Azért hülyének se kell nézni a magányosokat attól, hogy nem a Falka részei. Én se itt születtem, csak csatlakoztam. A túlzásokról másként gondolkodunk mi ketten, az biztos. Nem kell neki elhinnem semmit, a nyilvánvalókon kívül. A modern világról nem akartam így keseregni, mint valaki, aki felett eljárt az idő. Egyáltalán nem ilyennek érzem magam, most pedig ki is nyilvánítom ezt. A hangom még mindig a lehető leghalkabb a vérfarkasok számára hallható frekvenciákon belül és teljesen közömbös. - A sugárzásra célzol? Az tényleg elég zavaró. Állomások mindenfelé, egyfolytában bombáznak minket. Szerintem ezt csak mi érezzük, az emberek nem. Amúgy igyekszem felvenni a lépést. Elfogadtam, hogy mobilokon beszélünk, tévét nézünk és neten szörfözünk a tengerpart helyett. Szakértő sose lesz belőlem, de megtanultam ezeket kezelni. Van, amit nem lehet kiszagolni a szó szoros értelmében. Egész sokat beszéltem most, de ezek szakmai dolgok. Nem árt tudni, ki hogy csinálja, tanulhatunk is egymástól. Ahogy vizsgálgatjuk egymást, meglepettséget érzek. Nem számított akkora közönyre, amekkorát talált? Nem hinném, hogy az én vérvonalamon csodálkozik. Abban nincs semmi különös, ellentmondó, kivéve, ha eleve más volt az elképzelése erről. Érzem, hogy sokra tartja a saját vérvonalát, ahogy rábólint. Hasznos is. Talán nem élte volna túl azt a női bunyót, amiről beszélt, ha nincs ilyen képessége. Megmutatja a fordulópontot. Akkor nem hibáztam olyan nagyot. Előtte nem voltam szimpatikus, legfeljebb néha. De amit adtam, azt utána el is vettem. A tánc közben már nem csesztettem, úgyhogy így tiszta. Jól van, megvan a vissszacsatolás. Érzem, hogy még megvan benne a szimpátia és jól is érzi magát. Elszállt a kezdeti ellenérzése, megvetése. Ennyire változékony lenne? Még nem tudhatom, de ezt érzem. A pincér se megy az agyára, kifejezetten udvarias vele. Sőt mintha megszánná. Hát szánalmas is. Én inkább megvetendőnek mondanám. Én se fogok panaszt tenni, nem szoktam. El lehet máshogy is intézni, ha nagyon a bögyömben lesz. Eddig csak ügyetlen, de nem elviselhetetlen. A kérdésére megint elmosolyodom. A pajzsomat még mindig nem húzom fel, vizsgálódom és ő is megteheti. Szókimondó és be is lát a szavak mögé. Ezt el kell ismernem. - A szimpátia munkaeszköz, de most nem dolgozom. Szóval jó így. Csak tudni akartam, mi hogy hatott, ezért kérdeztem tőle. Ahogy kocogtatja a jeget, nézem a kezét. Aztán a szemébe nézek. Iszok még egy kortyot, lassan fogy. Pedig ezt már szívesebben iszom, mint a chilei pancsot. Nem semmi ez a nő. Van egy kisugárzása, amit pajzshasználat nélkül már elég jól érzek. És tetszik is. Sokat beszél, de jó bőr és sokáig bírja, ha troll. Vele lehet egyenesen is beszélni, úgyhogy most jön egy nagyon nyers kérdés: - Mostanában van kivel hetyegned? Ha van, akkor nem is megyünk tovább. Foglaltakkal nem kezdek. Van bőven szingli is, ha kell néha. Ha viszont egyedül van, akkor próbálkozom tovább. Most van hozzá kedvem. Vele van. Érezheti is rajtam, ha vizsgálgat. Akár egy bunyóhoz is, mert megnézném, mit tudok egy ilyen képességű farkas ellen. Sőt a kettőt össze is köthetjük, annak se lennék ellene. Dugás után összeverjük egymást. Vagy előtte. Nyílt lapokkal játszanánk és szerintem nem lenne túlzás.
- Ami azt illeti, szerintem most béke van, a magányosok kérdésköre meg mindig probléma lesz, tudom, én is voltam az pár hónapig, mikor megérkeztem a városba. Amúgy, akinek én estem neki, jó arc volt, egész jól elcsevegtünk, mikor magamhoz tértem. Én úgy vettem észre, hogy nem haragudott rám, amiért nekimentem, sőt, én sem neheztelek rá. Vonom meg a vállam, mert valóban nincs harag a szívemben, elvégre, mit kellett volna tennie? Hagyni, hogy kifilézem? Hát persze… ostobaság. Szóval ez van, kicsit zavar, hogy Castor valószínűleg bosszút akar állni rajta is, de nincs mit tenni, így alakult… nyilván egy alig ismerős miatt nem fogok összekapni az alfámmal. Szerintem közel sem magyarázkodni óhajt ugyanis, sokkal inkább megtorolni a sérelmeinket. - Persze, én is tudom kezelni őket, de valahogy nem szeretem. Tudsz szörfözni? Na az még tök menő dolog lehet, nekem fogalmam sincs róla, hogy kell… Ennyit a lamentálásról a technika vívmányain, ne mondja senki, hogy az én figyelmem nehéz elterelni, sőt, olykor, vagyis inkább többnyire kifejezetten könnyű, lévén nem szívügyem a komoly dolgokkal való foglalatoskodás, meghagyom a komoly embereknek, farkasoknak, akármiknek. Igen, szeretem, hogy trollnak mondhatom magam, noha kicsit az agyamra meg a sok képességkihagyás, csere, akármi újabban. A Vörös Hold idején rohadt jól jött volna a képességem, sokkal gyorsabban felgyógyulhattam volna belőle, talán halál közeli állapotba sem kerültem volna, bár mi tagadás, az illúziók is érdekesek lehetnek, de marhára nem emlékszem rá, hogy miféléket műveltem vele, pedig ha tudnám, tutira vállon veregetném magam, azaz, Alignakot, mert igencsak genya dolog volt. - Ahh, szóval ha a melód lennék, egyenesen imádnálak? Vigyorodom el, és őszintén, nem vagyok hajlandó fennakadni azon, hogy a szavai tulajdonképpen azt sugallják, hogy a szimpátia csak részemről van meg, ő meg úgy elvan magának, csak elvisel, és kész, gondolom, mint ahogy általában szokta. Nem vagyok az a fajta lány, aki azon rinyálna, hogy valaki nem bírja a buciját. Előfordul. Ha nekem ő lenne a célszemélyem, akkor is egész másként alakult volna ez az egész, ez kétségtelen. Állom a tekintetét, egészen felderültem a tánctól, szóval derűs pillantással találkozhat, bár nálam tényleg sosem tudni, mikor kamuzok a mozdulataimmal, ha már szavakkal farkasok közt nem igen lehet. A testbeszéd más. Hmmm… most valami egész más borzongatja az érzékeimet, hát mégis bejövök neki. Mármint, olyan értelemben, ahogy nem biztos, hogy kellene. Nem mondom, hogy zavar, sőt, ettől csak még könnyebb önmagamnak lennem, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, mert ez olyasmi, aminek nem feltétlenül lenne jó vége. Ám ő másként gondolkodik a dologról, mert egész konkrétan rákérdez a dologra. Bevallom, meglep vele, ennyire célzottan szerintem még nem érintett semmit, és nem gondoltam volna, hogy vevő az ilyesmire. - Nekem mindig van kivel hetyegnem, hajmeresztően egyszerű ágyba csalni a férfiakat, ha úgy tartja kedvem. Állapítom meg, nézzük csak eme példát, eszembe sem jutott, - bár, mostanság csak egy személlyel kapcsolatban jár az agyam eme téma körül, - és mégis ide lyukadtunk ki. - De a hetyegésen kívül bármiben benne vagyok. Jegyzem meg, mert egészen sajnálnám, ha érdeklődését vesztve megpattanna most, hogy kiharcoltam egy keveset belőle, bár hogy mivel, arról fogalmam sincs, biztos a kisugárzásom teszi. Mondjuk, az nem lepne meg, az olyan lehet a pasiknak, mint éjjeli lepkének a fény, hiszen túlteng bennem az életigenlés, no és persze az örökös szexuális túlfűtöttség. Egy egészen kicsit sajnálom, hogy ilyen irányt nem vehet az este, mert őszintén kíváncsi vagyok rá, vajon mennyire képes tüzessé válni a megfelelő körülmények között, ám ez van. Mondhatni, a testem perpillanat korlátozottan használható.
- Én is így értettem. Úgy általánosságban béke van, de akad egy-egy új arc, akivel külön meg kell találni a békét. Én bírom ezt a Falkát. Előtte Klondike-ban éltem egy darabig. Az ottaniakkal nem tudtam megegyezni, nem tűrtek meg, itt viszont sikerült, mint látod. Persze, a bunyó kell nekünk. Minden állat szeret megmérkőzni más példányokkal csak úgy - mondom Emma-nak, mert ez a normális vérfarkas gondolkodás. És akkor még nem is érintettük a különleges eseményeket, amiket főleg meg kell érteni. Emma ezt mondja, de valamit érzek még a vállvonogatás mögött. Valami nem stimmel ott. Nem firtatom, nem érdekel. A szörfözést csak úgy említettem, de én magam nem űzöm. Tisztázni akarom, mielőtt félreérti és terjeszteni kezdi, hogy én szörfözök, aztán úgy jövök ki belőle, mint aki lódít, hogy többnek látsszon, mint ami valójában. - Nem, nem, én se szörfözöm. Golf és savate, ez elég. Amióta átjöttem a tengerentúlra, nem is nagyon vágyom a vízre. Egész sokat beszélek magamról, de megvan az oka. A téma nem nagyon érdekel, csak tiszta vizet öntök a pohárba, mert nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. Ennyi. Emma megfordítja az állításomat. Igen, ha az lenne a feladatom, hogy jóban legyek vele, akkor nem így viselkednék. Ma le akartam rázni, aztán elkezdtem vele szórakozni a stílusa miatt. Már egy kicsit szimpatikusabb, van benne valami, ami miatt nem rugdosnám el. Amúgy is szeretek mindenkivel jóban lenni a Falkában. Belül nem keresem a balhét, csak a kapcsolatokat, amik még jól jöhetnek. Emma-t se szivatom tovább. Kiszórakoztam magam, most jöhet a színvallás és a jófejség. Amellett, hogy tud kamuzni, elég egyenesnek tűnik. - Megkedvelnél, biztosan. Jó, figyelj. Mikor ideültél, kurvára nem volt kedvem senkihez. Jeleztem is, te pedig azért sem távoztál. Gondoltam, akkor játszunk kicsit és elkezdtem veled szórakozni. Na, ezt láthattad, nem mélyről jövő utálatot. De el kell, hogy ismerjelek. A dacosságod mellett megmutattad a pozitívumaidat is. Most aztán jól megmondtam. Jóban tudok lenni vele, ezt tényleg érzem, így ha vizsgálgat, láthatja, hogy nem vetítek. Azt gondolom, amit mondtam. Kevesebb dolog érdekel belőle, mint amennyi a falkatársakat érdekli, de ez van. Nem kap több bunkó megjegyzést. Bocsánatkérést se, hiszen a ló túlsó oldalára nem esek át. Mikor végignézem, érzem, hogy a vonzalom nem kölcsönös. Mármint a fizikai vonzalom, hiszen túl nagy szimpátiára nem is számítok az eddigiek után. Plusban még meg is lepem ezzel a nyílt kérdéssel. Ezt most meg akartam kérdezni és nem akartam húsz kört futni előtte olyanokkal, hogy mit iszik, de aranyos, stb. Minek fáradjak, ha már rögtön lehet tisztázni? Tisztázza is. Arra céloz, hogy váltogatja a partnereit, ahogy épp kedve tartja, de most, velem nem tartja kedve. Ez még alakulhat. Ha azt mondaná, hogy van partnere, azonnal leállnék, hiszen azt tiszteletben tartom. Könnyebb és praktikusabb magányosakat elkapni egy-egy menetre. A szimpátiaféle még megvan benne és valami csalódottságot is érzek. Mi az, amitől ezek után csalódott? Nem ezt várta tőlem? Vagy szíve szerint nem ezt válaszolná, de rákényszerül? Egyelőre ezt hanyagoljuk. Rátérek arra, ami foglalkoztat és újabb nyílt kérdés jön. Kész vagyok arra, hogy szemköztröhög, de arra is, hogy benne lesz. - Harcban csak a farkasképességekre hagyatkozol vagy tudsz mást is? A vérvonalad megmozgatta a fantáziámat. Összemérhetnénk a képességeinket egy bunyóban. Ez aztán nem egy tipikus csajozós szöveg, bár születtek már nagy dugások nagy verekedések, karmolászások, csikizések után. Én viszont nem erre az egy dologra fókuszálok. Ha nem vele, akkor majd mással csinálom, akit megkívánok. Egy fejlettebb regenerációval rendelkező vérfarkassal, aki alig fárad a harcban, jó lenne megmérkőzni. Hogy mellesleg az egy elég jól kinéző nő, az közben mellékes lesz. Ennyi.
- Én Detroitból pattantam meg, nem volt nekem való hely. Mondjuk, kezdetben itt sem akartam csatlakozni a falkához, aztán másként alakult. A szavaira bólintok, noha igaznak nem érzem, hiszen a szubmisszív beállítottságú farkasok kerülik a konfrontálódást. Ezért semmibe sem veszem őket, de ez már nem az én problémám. Az már viszont nagyon is tény, hogy én is az általa felvázolt vérmérsékletet tartom normálisnak, hisz én is ilyen vagyok. Ha nem javítana ki, akkor sem rohannék sehová elhíresztelni, mint ahogy arról sem fogok szólni senkinek sem, hogy golfozik és savatézik. Minden cserfességem ellenére nem vagyok egy pletykás banya. Castornak elmondom a felfedezéseimet, mert jelentenem kell neki, de ennyi, a többiekkel nem szokásom megosztani az infóimat, legyenek bármennyire is jelentéktelenek. - Én bírom a vizet, bár ez mostanság a hotel területére korlátozódik, de beérem annyival is. Azon belül is többnyire Castor fürdőkádjára, de ez az, amit nem fogok elhíresztelni. Így is elég nekem, hogy már a Hotelen belül elég nyilvánvaló, hogy olykor összegyűröm a lepedőt az Alfámmal. Kifejezetten zavar, mert jobb szerettem volna, ha megmaradhat titokban a dolog, de már nem tudok mit csinálni ellene. - Utálatot nem is feltételeztem, elég felszínes seggfejnek kell ahhoz lenni, hogy valaki ennyiből eljusson idáig. Ennyire még én sem vagyok idegesítő, bár, lehet, hogy tudnék, no de most erről nem volt szó. Amúgy meg, kösz, te sem vagy olyan megdönthetetlenül komor, magának való figura, mint aminek első körben gondoltalak. Ezért nem kell előre ítélni. Ha azt mondanám, hogy van partnerem, hazudnék, mert nincs. Ez más, ez csak olyan alkalmi valami, ami talán kicsit több, de nem annyira, hogy azt lehessen mondani, foglalt vagyok. Mégis úgy csinálok, mintha az lennék, ami viszont nincs rendben, de basszus, nem tudok rájönni, hogy miért nem zavar ez annyira most, mint amennyire az első hónapokban zavart. Tény, hogy mielőtt idejöttem, minden ujjamra jutott egy pasi, azóta viszont Castoron kívül senki nem jutott be a bugyimba. Rocky sem fog, és nem azért, mert nem tenném szívesen, egy évvel ezelőtt gondolkodás nélkül, ám most már valami más. - Ha megmondanám, kiadnám a kezemből az ütőkártyáimat, nemde? Kérdezek vissza mosolyogva, mert nyilván nem fogom kibökni, hogy mivel nő vagyok, a legtöbbeknek kisebb, és gyengébb, hajlamos vagyok gerinctelen húzásokra is olykor, de ezenfelül sem csak a képességemre hagyatkozom, a farkasom imádja az éles helyzeteket, mi tagadás, én is. Ettől élünk igazán. - Benne vagyok, nagyfiú. Azzal lehúzom a piám maradékát, és kecsesen felemelkedek ültemből. Basszus, sajnálni fogom ezt a szoknyát, bár tény, hogy harc miatt ruhát szaggatni majdnem olyan jó, mint egy kiadós szex esetében. A pohár halkan koppan az asztalon, majd elindulok a kijárat felé. - Azt hiszem, előtte vár ránk egy kis séta, engem hoztak, meg amúgy is ittunk. Jó, ez engem pont nem szokott érdekelni, de lehet, hogy ő szereti tartani magát az emberek szabályaihoz. Akárhogyan is legyen, egy perc múlva én már a kinti levegőt szívom, s ha már bunyózni óhajt, nyilván ő is jön utánam. Basszus, mit fogok én kapni, ha megint szétveretem magam…
A Mr. de Lucával történt beszélgetésünk után a nap eseményei kissé felgyorsultak: kaptam egy szobát, ahova átköltözhettem a hotel külsősöknek fenntartott részéről, majd a biztonsági rendszer kapcsán volt egy jelenésem a már megismert Sadlernél. Ő lett az a szerencsés így, akitől a Country Club kapcsán informálódtam, s mivel nem volt másnapra - azaz mára - jobb programja, nekem meg kocsim nincs még a városban, felajánlotta, hogy elhoz ide, Senki Földjére. Pontosabban, most már az enyém részben, de ettől még nem lesz a belvárosban a hatalmas területen elhelyezkedő épületegyüttes. A kocsiban ülve a tájat figyelem, nem nagyon beszélgetünk a hímmel. Leköti a zene, ami a rádióból üvölt, engemet pedig a bensőmben ébredő kíváncsiság. Eddig csak képeken volt szerencsém látni a helyet, s nyilván, azok nem ma készültek, hanem még a megnyitása előtti időkben. Évekkel ezelőtt. Elhagyjuk a várost, vidékies külvárosi terület következik, majd egy tábla is jelzi már: közeledünk. A kocsi lassít, Sadler pedig finoman vállba bök, elmutatva egy fehérre mázolt épület felé. Oda jöttünk. Mondja, én pedig kissé elkerekedő tekintettel meredek a fölém magasodó falakra. "Na mi lesz, benézünk még ma?" - hallom magam mellől, s oldalt pillantva meglátom, amint kulcsokat lóbál előttem. A hely kulcsai azok. Most már az enyémek minden felelősséggel és nyűggel együtt, ami a hellyel jár. Én akartam. Kihívás... - Lássuk, miből élünk. - Szélesedik ki mosolyom kissé, s felocsúdva a kezdeti megilletődöttségből, elveszem a kulcsokat, majd kikászálódok a verdából. - Nem nagyon van élet errefelé... ez átlagos? - firtatom becsapva magam után a kocsiajtót, s feltolom a napszemüvegemet is fejem tetejére, hogy jobban láthassam az épületet és a mögötte elterülő birtokot. Kissé mintha megereszkednének a vállaim, de végül, ahogy a hím, úgy én is megindulok a bejárati ajtó felé.
Unottan gördültem le az országútra. Northwood szótlan volt - nem mintha bántam volna -, csendben szemlélte a tájat, az alattunk folyó beton tengert. Az ujjaim a lejátszóra siklottak, könnyedén kapcsolva be azt, hogy a fullasztó csöndet megtöltsem zajjal. Eleinte csak a rádióban recsegő hangot figyeltem, valami vékony női hang darálta el a napi híreket, az esedékes időjárást. Aztán meg is untam, és némi kapcsolgatást követően találtam egy valamire való zenét is. Az ujjbegyeim pattogtak a kormányon, miközben a vállaim, a fejemmel együtt ritmikus ingásba kezdtek.
Kanyar pedig kanyart követett, és miután a város zajos, füstös forgatagát magunk mögött tudtuk, már csak a hosszan elnyúló, zöld táj terült elénk, itt-ott elvétve egy-két viskóval, valamire való tákolmánnyal díszítve. Különösebben nem ragadta meg a fantáziámat, és már nem is nagyon jutott volna rá időm, hiszen közeledtünk a cél felé. Lejjebb tekertem a hangerőt, ezzel együtt pedig felengedtem az ablakokat. Fék... aztán monoton, finom megállás. Megjöttünk. Miután erről Northwood-ot is felvilágosítottam, aki elég... hogy_is_mondjam fejet vágott, megvillogtattam előtte a kulcsot is, hogyha más nem, akkor ez mindenképp indulásra ösztönözze. Ez pedig be is jött. Ő könnyedén kikapta az ujjaim között himbálódzó fém csomót, én pedig épp ilyen mozdulattal süllyesztettem el kezeimet a zsebembe.
Kérdésére sandán pillantottam át rá, ajkaimra engedve egy halovány mosolyt. - Változó. De, nem olyan vészes. Mondjuk, fényes hétköznaptól sok csodát ne várjon. - recsegtem, miközben irányba vettük az ormótlan, fehér épület kapuját. Talpaink alatt olykor megsercent egy-egy kavics, karcosan pattogva arrébb, egészen a végtelen zöldségig. Körbe tekintettem, ahogy már a lépcsőfokokat szeltük, lazán feltűrve ingem mindkét ujját. - Haladjunk. - böktem fejemmel a bejárat felé, jelezvén, hogy nem bánnám, ha használatba venné a kulcsokat. Ha pedig ez megtörtént, úgy követve a nőstényt, beléptem az épületbe. Engem különösebben nem mozgatott meg a látvány, jóformán, annyi érzést sem keltett bennem, mint egy marék halott molylepke. Ellenben, egyelőre nem szóltam, nem is nagyon akartam. Hagytam, hagy bámészkodjon kedvére, illetve induljon meg, amerre jónak látja.
Az épület kongott az ürességtől. Igazából semmi életrevalót nem árult el magáról, pedig akad itt élet, hajjaj. Mondjuk nem ilyenkor, nem ebben a korai időben. A golf rész is csak egy-két óra múlva nyit, de hát, ha ő körbe akar nézni, akkor jobb is ilyenkor. Néhány lépés után egy fiatal, egészen jól öltözött farkas suhant el előttünk, tenyerébe megannyi kulcsot, tálcát, és rongyot vonszolva magával. Pillantása lapos volt - fáradt -, ahogy felénk meredt egy másodpercre. - Mr. Sadler. - biccentett. - Kisasszony. - vezette át tekintetét Northwood-ra, majd már illant is el sietősen. Én magam is megbillentettem a fejemet felé, noha nem vittem túlzásba. - Ez, Phil'. Az egyik felszolgáló. - jegyeztem meg egyszerűen, mintha csak az időjárásról csevegnék. Aztán haladtam is tovább...
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Haladtam a másik mellett, végig a széles bejárón, fel azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárathoz vezetett. Kérdésére nevetősen ciccentem fel mindeközben, s felé fordítottam arcomat, ha már hozzá szóltam. - Úgy nézek én ki, mint aki még hisz a csodákban, Mr. Sadler? - Kissé megráztam fejemet, szőke, hullámos tincseim alig győzték követni a szertelen mozdulatot. És elértük az ajtót is, így kissé megtorpantam, esetleges válaszára figyelve, már ha ad a költőinek szánt kérdésre ilyesmit... De ő csak ment volna befelé - ahogy én magam is, szóval eleget tettem kérésének. Kulcs fordult a zárban, az meg engedett, főleg minket befelé.
Lépteim kissé visszhangot vertek a zárás előtti nyugalomba. A hely egy csalódás volt, de igyekeztem nem mutatni. Pedig nem vártam sokat, sőt, abból is igyekeztem alább adni, de egy részem remélte, hogy talán... talán kevesebb meló lesz vele, mint azt elsőre tippelni mertem volna. Nézelődésembe a be... - jobb szavam nincs rá - vánszorgó farkas zavar bele, el is kerekedik kissé tekintetem, ahogy Oliverre pillantok, majd onnét vissza a másik pasasra. - Igazán örvendek. - Apró mosoly is megjelenik ajkaim szegletében az udvariasnak szánt, de nem feltétlenül őszinte fajtából, s ha lelép, kissé megereszkedő vállakkal fordulok körbe a tengelyem körül. Van valami megadó az egész lényemben, ahogy megperdülök a hall közepén, Sadler előtt. Végül, mintha csak felgyúlt volna a fejem felett képzeletben egy égőcske, csapom össze hirtelen a tenyereimet. - Na jó, ez így nem fog menni! Szükségem lesz kivitelezőkre a felújításokhoz. Ácsra, burkolóra, kertészre is, ahogy látom... A dekorációt magam intézem, ami pedig a biztonsági intézkedéseket illeti... - Lassan fordulok a farkas felé, tekintetem lelkesen csillog immáron és nem, egy pillanatra sem tűnik fel, hogy kissé talán túlságosan rápörögtem menten a dologra. - Nem ismer véletlenül a városban olyanokat, akik ilyesmikkel foglalkoznak? - Ártatlan a mosolyom, tekintetem édesnek szánt, noha mélyen sejtem, hogy nincs a testőr zsebében egy komplett házépítő brigád.
Fáradt sóhajjal figyeltem, ahogy felmérte a területet, a helyet, a hosszú, kanyarodó folyosókat, amik belevesztek valami ismeretlenbe. Legalábbis számára. Én pontosan tudtam, hogy hova tartanak, vagy, hogy mi áll a kanyarulatok végén. Végül egy halovány, egyszerű félmosolyra futotta, ahogy eleinte még megereszkedő vállakkal pördült körbe, majd hirtelen tenyércsattogást követően hadarni kezdte a szavakat. Ujjaim tarkómra futottak, közhelyes mozdulattal vakartam meg azt. - Akik ilyesmikkel foglalkoznak? - kacagtam fel halkan, karjaimat átfonva mellkasom előtt. - A hotelben bizonyára talál erre alkalmas prédákat. Habár, nem tenném rá a fejem, hogy mind készséggel segít majd. Mondjuk, ha jócskán megfizeti, szerintem hajlandók lesznek valamit megmozdítani magukon. - csak oldalról, sandán követtem csillanó íriszeit, míg végül lassan felé fordultam, karjaimat leengedve testem mellé. - A testőrök között találhat munkájától megfosztott hímet. Ebben, talán tudok segíteni. A többi lutri, és elhiheti, a legkevésbé sem kívánok önnek kutyakomédiára toborozni bolhásokat. De a biztonsági rész az működhet. - közben megböktem a vállát, hogy így intsem tovább haladásra. Mutató ujjam lazán lendült fel, mutatva előre felé, hogy részemről: arra tartunk.
Kis idő múlva - átérve a recepción -, egy sötétebb folyosóra tévedtünk. A villanyok leoltva, csak a halovány, reggeli fény tört át a kis ablakokon. - Irodák, dolgozó szobák... - böktem fejemmel az egymástól szellősen elfekvő ajtók felé. - ...vagy, aminek szánja őket. Egyébként festeni tudok. - hogy ez utóbbit mi a szarnak tettem hozzá, azt igazából magam sem tudom. Elvégre, a legkevésbé sem kívántam felajánlani a szolgálataimat annál tovább, mint amennyire azt Castor megkívánja. Ellenben annyira esetlennek tűnt hirtelen ez az egész helyzet, hogy talán... megsajnáltam? Túlzás... De együtt éreztem azzal a káosszal, ami bizonyára elindult benne. Még akkor is, ha egyelőre egész izgatottnak, és elhivatottnak látszott...
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
- Ühüm. - Biccentettem költői visszakérdezésére, miközben túrára indultam a hallban, ellesve egyik-másik folyosón, hogy vajon mi is rejtőzhet arrafelé. Látszólag nemtörődöm módon viseltettem a hím iránt, mintha a hátamnak beszélt volna, holott... valójában nagyon is odafigyeltem minden szavára. Mi sem lehetne ennek ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy édes kacaj szalad ajkaimra a pénz kérdését hallva. - Mindennek megvan a maga ára, nem igaz? De ne aggódjon ez miatt Sadler, elég, ha az én fejem fő miatta. - Fordulok végül szelíd mosollyal felé, mire ő is irányomba fordítja testét. Szavaira előbb felemelem mutatóujjamat, jelezve, várjon egy kicsit, de szavát ne feledje! Csak addig, míg az okostelefonomat elő nem halászom és meg nem nyitok egy jegyzettömböt. Magabiztosan kezelem a masinát, így nem kell sokat várnia szerencséjére. - Na most már folytathatja! - Tekintek rá, s lelkesen jegyzetelek, hol elmerengve, hol pedig kis mosollyal ajkaim szegletében. A bökdösésre azért kijár egy rosszalló pillantás. Hirtelen kapom fel fejemet, szőke tincseim alig győzik a mozdulatot követni. Hát mégis mit képzel magáról, hogy csak így... csak így... egy hölgyet nem illik ide-oda lökdösni, a kutya rúgja meg!
Előtte haladok vagy mellette, nem is tudom pontosan. A sötétebb folyosó félhomálya sem jelent komolyabb problémát, hisz farkasok vagyunk mind a ketten. Be is nyitnék találomra az egyik ajtón, miután Sadler bemutatta az itt található helyiségeket, hanem az utolsó mondatára megtorpanok és egyazon lendülettel fordulok szemközt fele. - Valóban? - A nőkben lehet valami zsigeri, ösztönösen számító jellemvonás azt hiszem, hiszen hiába nem felajánlásnak szánta a szavakat nyelvtanilag, én persze máris ezt látom bele. Őszintén kék tekintetem szinte csüng a férfi arcán, így igyekezve "kiharcolni" a megerősítést hirtelen kérdésem kapcsán. - Ne vegye sértésnek, nem igazán néztem volna ki magából. - Adok még némi tűszúrást a férfiegónak. Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy ha azt akarod, hogy a férfi valami házi vagy ház körüli munkát megcsináljon, csak annyit kell mondanod neki: nem képes rá. Idő kérdése és készen lesz vele... Komolyan!
Ugyan megfordult a fejemben, hogy egy kicsit szocializálhatnám Rahimot és elhozhatnám magammal, de végül mégis másképp döntöttem. Jobbnak találtam, ha inkább egyedül jelenek meg az álarcosbálon, ha már az én nevemre érkezett a meghívó. Túl sokat egyébként nem vártam az estétől, noha az ilyesfajta előítéleteim már sokszor bizonyultak tévesnek. Volt már rá példa, hogy elmentem a country clubba, és végül mégis jó élményekkel távoztam onnan. Talán most is így lesz, vagy legalábbis történik majd valami, ami izgalomra adhat okot. Érdeklődő pillantásom a maszkom takarásából mérte fel a teremben összegyűlt emberek többségét. Ujjaim között a szokásos pohár pezsgő pihent, időnként meglóbálva kicsit játékosan. Váltottam már pár szót ezzel-azzal, de senki nem kötött le annyira, ráadásul néhány nő leplezetlen rosszallása a merész szabású ruhám miatt kifejezetten szórakoztató volt ugyan az elején, mostanra azonban kezdett bosszantóvá válni. Újabb szórakozás után akartam nézni, de a lehetőségek korlátozottsága miatt nem voltam túlzottan bizakodó ezzel kapcsolatban. Figyelmemet végül csak percekkel később sikerült felkeltenie egy apróságnak, ám annál érdekesebbnek találtam. Még nem is voltam teljesen biztos abban, hogy jól éreztem, hogy jól azonosítottam be az energiafoszlányt, ami egy éppen megnyitott ablakon áradt felém. Ennek ellenére eléggé magára vonta a figyelmemet ahhoz, hogy felhajtsam az italt, és a táskámat a hónom alá csapva, kivonuljak a rendezvény otthonául szolgáló teremből. Olyan régen éreztem utoljára, hogy az egész talán igaz sem volt, csupán az érzékeim csalatkoztak meg, csupán játék volt csupán, semmi több. De nem, nem az volt, mert egyre erősebben éreztem. Elég volt csak kilépnem az előtérbe hozzá, majd meglátni az éppen eltűnő szőke tincseket. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, aztán gyors léptekkel vágtam át a csarnokon, hogy aztán egy másik folyosón érjem utol a szökevény nőstényt. Nem kellett sok hozzá, hogy karon ragadjam egy ajtó rejtekéből, és berántsam magamhoz. - Te jó isten, teljesen megvesztél, hogy beszöksz ide?! - ripakodtam rá gondolkodás nélkül, az én szívem még mindig heves tempóban lüktetett a mellkasom védelmében. - Ennyi év után, Chloe! Mit gondoltál?! - ráztam a fejemet, elfordítva a zárban a kulcsot. Valamiféle különszoba volt, gondolom megbeszélésekre fenntartva. - Ráadásul drog van nálad? Érzem a szagát... - szemeim elkerekedtek egy pillanatra. - Ki elől menekülsz? - tettem fel az újabbnál újabb kérdéseimet, szerintem teljesen jogosan. Már csak azért is, mert a falka felé ez a kötelességem felderítőként. Akármilyen kapcsolat volt is közöttünk annak idején, most már nem volt a falka tagja. Csak egy kóbor a városban, bár az tény, hogy jelen pillanatban felelősséget éreztem iránta. Ki érti ezt?!
Meg kell hagynom, hogy az elmúlt harminc év alatt elég sok minden megváltozott ebben a városban és jó darabig én magam is csak kapkodtam a fejemet néha, még akkor is, ha ez szégyen. De tisztán emlékeztem arra, hogy mennyire családias hely volt ez 3 évtizeddel korábban. Most meg… magam sem tudom rá a megfelelő szót. Talán az lenne, hogy mindenbokorban farkas nő, legalábbis, ha a megérzéseim nem csalnak. Hemzseg ez a hely a farkasoktól és a legtöbbet még magam se ismerem, de miért annyira meglepő? Nem régen találkoztam Jeremy-vel, vagyis most már Balthazarnak hívják őt. Vajon még kik élnek itt? Nem tudom, de nem is érdekel jelenleg, hiszen azt kellene előbb kitalálnom, hogy maradok vagy megyek, vagy éppen mennyire vagyok hajlandó tovább kínozni magam a volt férjem társaságával. Ha nem is minden nap, de heti többször keveredtem a város nem éppen kedves és békés negyedébe, vagy bárjaiba, hogy szerezzek magamnak anyagot és ezen jelenleg senki se tud változtatni. Emberként is ismertem a hatásait, hiszen amikor idekeveredtem, akkoriban is függő voltam, majd a lányom miatt tettem és az élet fintora volt, hogy a családom elvesztése miatt szoktam rá újra. 30 éve már lassan annak, hogy utoljára itt jártam, hogy még tiszta voltam, hogy még volt normális életem… Egyszerűen csak elfutottam, ahogyan most se akarok mást tenni, mert tudom, hogy valaki követ és azt is sejtem, hogy a férjem küldte rám a sasszemet… Férjem? Akarom mondani az exférjem, hiszen Axel-el elváltunk még akkoriban, így nem is köt össze minket semmi már, csak a gyerekeink, akik legjobb tudomásom szerint egyikünkkel se beszélnek. Szóval remek minta család lennék a kudarcok terén. Sietve megyek be az egyik épületbe, már az se érdekel, ha túlzottan falkaterület, mert csak nem ölnének meg egyből és ha még élnek itt a régiek közül, akkor valószínűleg ők meg is védenének, meg amúgy se bajt keverni jöttem ide. Egyszerűen csak Axel ebét akartam lerázni magamról, majd találni egy nyugodt helyet, hogy újra az egyik káros szenvedélyemnek hódolhassak, de még mielőtt észbe kaphatnék valaki elkap és beránt valami terembe. - Jennifer? – szólaltam meg meglepődve, majd kicsit hátráltam, de persze az ajtó hangosan záródott be mögöttem. – Ennyire azért ne örülj annak, hogy látsz. – jegyzem meg kicsit talán bunkón, de ez van. Nem vagyok már olyan tündéri termetés, mint anno voltam. Miért is lennék? Semmit nem értem el vele, csak azt, hogy ostoba módon újra valaki a padlóra küldjön. Többé nem fogom ezt engedni. – Egyébként Tawnynak hívnak jelenleg, s úgy mondod ezt, mintha annyira meglepő lenne. Emberként is volt drogos időszakom. – rántom meg a vállaimat, s ha tudok, akkor kicsit távolabb lépek tőle és úgy figyelem őt. – Hmm, az exférjem egyik vérebe elől? Az lett a legújabb hobbija, hogy megfigyeltet. – jegyzem meg duzzogva, majd leülök az egyik asztal tetejére, s őt figyelem. – Esetleg kérsz? – utalok a drogra, mintha nem is lenne nagy dolog. Talán ha az agyára megyek, akkor hamarabb szabadulok… Ki tudja…
- Igen-igen, én vagyok! - tereltem el gyorsan azt a kérdést, amire a válasz nyilvánvaló volt. Elég volt csupán rám néznie, én nagyjából pont úgy néztem ki, mint annak idején. Oké, a hajam kicsit másabb, hiszen az akkori divat szerint hordtam a legutóbbi találkozásunk alkalmával, ahogyan a ruházatom is teljesen más volt, ám a vonásaim éppen olyanok maradtak, amilyenek annak idején voltak. Talán némi fáradtság árnyékolta be a szépséget, esetleg valamiféle elgyötörtség, de a szemeim pont olyan élesek voltak, mint régen. - Ne aggódj, nem akarlak bántani! - emeltem meg a kezeimet, amikor láttam, hogy elhátrált tőlem. - Örülök neked, csak annak nem, hogy éppen ide jöttél be! Falkaterületen vagy, és nem fognak neki örülni. Mi ismerünk, de a jelenlegi fejesek nem... - magyaráztam neki könnyedén, hátammal nekidőlve az ajtónak, hogy elzárjam a lehetséges menekülési útvonalat. Bár nem hiszem, hogy olyan ijesztő jelenség lennék számára, de annyi biztos, hogy jóval erősebb vagyok nála, úgyhogy megállíthatnám, ha úgy akarom. - Igen, volt Chloe! - sepertem félre nemes egyszerűséggel az új nevét. Nem tetszett a hangzása, és tudtam, hogy eredetileg is Chloenak hívják, nem csupán álnév volt annyi évvel ezelőtt. - De arra is emlékszem, hogy amikor innen leléptél, már rég nem nyúltál drogokhoz - ingattam a fejemet leplezetlen rosszallással. Egyáltalán nem derített jókedvre, hogy így robogott be ide a semmiből. Szó nélkül, ész nélkül. - Miért figyeltet meg téged? - tudok róla, hogy őrző az említett férfi, ezért kezdett egyre inkább nem tetszeni ez az egész ügy. - Mi oka van rá? - ráncoltam a homlokomat értetlenül. Oké, az én teremtőm sem volt jobb ennél, de ők teljesen más viszonyban voltak, mint Kirill meg én. - Egek, dehogyis! És te sem fogsz! - jelentettem ki, aztán közelebb léptem hozzá, minden ellenkezése ellenére. - Add ide, Chloe! - nyújtottam ki felé a kezemet. Nagyon rossz volt a taktikája, ugyanis eszem ágában sem volt csak úgy elengedni. - Mikor szoktál rá vissza? Mi történt? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal, kissé talán aggodalmasan. Nem tetszett, amit láttam. Emlékeztem még rá, hogy volt már hasonló állapotban, de elképzelni sem tudtam, hogy mi váltotta ki nála újra. Pedig már olyan szépen összeszedte magát akkor, erre most megint ez. Eleve azt sem tudtam pontosan, hogy miért hagyta maga mögött a várost, pedig jó viszonyban voltunk. Szerettem őt, a barátnőmnek tartottam, ezért mosta szeretet és a féltés vezérelt, amikor a drogot követeltem tőle. - Én már régóta nem élek ilyenekkel, és neked sem kellene! - ha engedte, akkor megérintettem a vállát, ha nem, akkor végül csak addig engedtem le a kezeimet, hogy átadhassa az anyagot. - Ne akard, hogy erőszakkal vegyem el... - figyelmeztettem, ha esetleg még mindig nem volt rá hajlandó. Még nem tudtam, hogy mit fogok tenni vele, de valamit mindenképpen.
Tuti valami nagyot vétettem és azért van az, hogy folyamatosan régi ismerősökbe botlok bele. Mondjuk még mindig jobb ez, mint ha valami újba botlanék bele, aki karót nyelt vagy teljesen kóbor ellenes, mert akkor eléggé nagy slamasztikában lennék. Bár itt elég sokan vannak, így szerintem két perc erejéig senkinek se tűntem volna fel, majd utána itt se lettem volna, de ez nem jött össze. - Ezt már párszor hallottam az életem során, s sose tartotta be az illető. – lehet, hogy nem volt fair ez Jenny-vel szemben és talán nem is ellene irányult ez az egész, hanem csak egyszerűen a legtöbb esetben eléggé bizalmatlan lettem. Vagy pontosabb lenne azt mondani, hogy még bizalmatlanabb, mint előtte. – Gondoltam két percig senkinek se tűnnék fel, utána meg itt se lennék. Másrészt meg szinte az egész város falkaterület lett, így nem olyan nehéz besétálni rossz helyre. – jegyeztem meg egy kisebb pufogás közepette, hiszen szerintem lassan nincs is olyan ház, épület, ami ne falka kézben lenne, vagy ha nem az övéké, akkor tuti az őrzőké, de lehet tévedek. Ez csak tipp és semmi több. - Miért olyan nehéz tiszteletben tartania mindenkinek azt, hogy ne hívjon Chloé-nak? Akit ismertetek az már rég halott! Esetleg akkor legyen Raven? – próbálkoztam újra, hiszen a régi nevemmel még inkább eszembe jutatta mindenki azt, hogy egykoron mi volt az enyém és mi mindent veszítettem el egy üzleti út során. Azt se értem, hogy mi baj volt az új nevemmel. Tény, hogy nem egyszerű kiejteni, de akkor is ez szerepelt a papírjaimon már. – Valóban, de akkoriban még volt okom rá. Azóta meg sok minden megváltozott, ahogyan gondolom te is. – jegyzem meg könnyedén és még a vállaimat is megrándítom. - Hmm, talán csak nem akarja, hogy bajba keveredjek? Vagy még mindig túlzottan él benne a múltban lévő kötelék? – kérdeztem vissza, hiszen én ezekre tudnék tippelni. Nem is értem Axelt, hogy mit gondolt, hogy farkas létemre nem fogom előbb vagy utóbb kiszúrni azt, hogy valakivel figyeltet. – Mindenkinek agyára ment a hideg levegő? Komolyan, miért ne tenném? Mondj egy érvet, amiért majdnem 30 év függőségének a gyötrelmeivel meg akarnék küzdeni. – mert én jelenleg nem látok semmi okot rá. Meg amúgy se a Teremtőm, hogy megszabja mit tehetek és mit nem. - Nem sokkal a távozásom után, könnyebb volt elviselnem így, hogy megint idióta voltam, hogy megbíztam valakiben. Majd pedig könnyebb volt az új életvitelemet is elfogadnom így. – s még mindig eszem ágában sincs neki odaadni a szert. Nem őrültem meg, meg nem is értem, hogy miért teszi ezt. – Emlékszel a válásomra? Nos, az volt a kezdő löket, utána jött az, hogy a fiam azt hitte az én kezem is benne volt Axel döntésében, majd pedig jött az új élet. - Megszólalt Teréz anya! – pillantok rá kicsit úgy, mintha régebben nem is lettünk volna annyira bizalmasok. Csak két idegenek lennék. Talán így nekem is könnyebb elviselnem a saját stílusomat irányába. Végül összeszorítom a fogaimat, sóhajtok egyet és egy részét odaadom a szernek. – Most boldog vagy?
- Igen, az lehet, de velük ellentétben én tartom is az adott szavam! - jegyeztem meg kissé hűvösen, amiért egyáltalán eszébe jutott ez az egész. Még hogy én bántani? Képtelennek tűnt az egész ötlet, és én is csak megnyugtatásból, automatikusan mondtam. Nem azért, mert ténylegesen fennállt volna a veszélye. - És különben is, hogy feltételezheted, hogy ártanék neked? - kérdeztem csodálkozva, hiszen nem gondoltam, hogy bármikor is okot adtam volna arra, hogy ezt gondolja. Sem a múltban, sem pedig most. Nem viselkedtem vele durván egyáltalán. - Két perc is elég ahhoz, hogy bárkinek feltűnj! - hívtam fel finoman a figyelmét erre a kis apróságra. - Példának okáért nekem! - fűztem hozzá, mintha mellékes lenne. Nálam idősebbek valószínűleg jóval gyorsabban kiszúrták volna attól még, hogy nem ismerik. - Egyébként igen, elég sok helyen jelen vagyunk... - ismertem el, hiába nem tetszett sok dolog nekem sem. Már hozzászoktam, volt rá időm, amióta egyesült a két falka. - Volt egy-két változás a városban, mióta utoljára itt jártál. - fogalmam sem volt, hogy mennyit tudott a jelenlegi helyzetről. Mit derített ki, kivel találkozott, vagy egyáltalán érdekelte-e még. - Én nem hiszem! Ott él még benned, csak nem vagy hajlandó tudomást venni róla... - vontam meg a vállaimat, mert én meg ezt gondoltam. - De esküszöm, ha a közeljövőben még egy embertől meghallom ugyanezt a dumát, valakit falhoz vágok! - némi düh lappangott bennem, mert hetekkel ezelőtt Olen ugyanezzel jött, erre most itt volt még egy ember, aki fontos volt nekem régen és azt állítja, már nincs többé az a valaki, aki akkor volt. Ugyan már, ha én ezt mondanám folyton, amikor valami rossz történik, már a mostani lenne a legalább hatodik alteregóm. - Igen, megváltoztam. Mindenki változik, de soha nem száznyolcvan fokos fordulattal! - bárki bármit mondjon is, szerintem ezekben az esetekben mindig csak látszatról volt szó, nem többről. A rosszak sem képesek szerintem teljesen megjavulni, bár mindig a kivételek erősítik a szabályt. - Te egyszer már kimásztál ebből a gödörből, és újra ki fogsz, ha valaki figyel rád... - mintha csak előre sejtettem volna, hogy mit fog mondani. Vagy mondjuk úgy, hogy csak engem igazolt, aminek nyomán megjelent egy kis mosoly a szám szegletében. - Akkor ez esetben örülök neki, hogy figyeltet téged, bár ezek szerint elég amatőr módon teszi! - jelentettem ki elégedetten. - Látod, van olyan, akit érdekel a sorsod, akkor is, ha téged már nem - ezt nagyon szomorúnak találtam, de én hittem, hogy van még remény. Az mindig van, még ha nem is látjuk sokáig a kiutat. - Azért, mert képes vagy rá! Van, akinek még mindig számítasz, ne tedd tönkre még jobban az életed! - kértem megenyhülve valamelyest, de azért nem adtam fel, hogy megszerezzem azt, amivel beszökött ide. - Nem, csak egy barát... - mosolyodtam el, amikor ideadta. - Köszönöm! És mielőtt kimész innen, ideadod azt is, ami nálad maradt! - fűztem hozzá, hiszen nem vagyok ostoba. Drogoztam már én is, csak én nem voltam függő. Közben leereszkedtem az egyik fotel karfájára. - Gyere, ülj le egy kicsit! Kérsz inni? Biztosan van itt valami víz vagy hűtő innivalóval... - néztem körbe az irodában. - Kérlek, meséld el, hogy mi történt! - szelíden szóltam hozzá, két kezemet az ölembe ejtve. - Ne magadat hibáztasd, hogy megbíztál valakiben. Mind csalódunk az életben, sajnos ez elkerülhetetlen, de attól még nem adhatjuk fel! Szükség van olyanokra, akikben bízunk, én így gondolom! Valamiért mindig elkövetjük újra és újra ugyanazt a hibát, de vannak esetek, amikor nem bánjuk meg. Ne taszítsd el a régi barátokat, akik még törődnek veled, különben egyedül maradsz! - és azt sajnáltam volna, de ezt már csupán magamban tettem hozzá. - Szóval, milyen életviteledet? - faggattam tovább, hátha megnyílik egy kicsit végre és leküzdi ezt a mufurc viselkedést. Legalábbis velem szemben abszolút hatástalan és felesleges volt.
- Nem mondtam, hogy okot adtál rá. Én csak így vagyok összerakva, de szerintem nem kell részleteznem, hogy sose bíztam senkiben se könnyedén. Sok év eltelt, hogy nem láttuk egymást. Mennyi is? 30 év talán, így azt hiszem annyira nem meglepő, hogy nem bízok csak úgy benned se. Legalább nem bánthat meg senki se könnyedén, még ha emiatt jégszívű is vagyok. – mondom neki könnyedén, mintha tényleg nem jelentene semmit se, pedig nem így van. Túl sokat jelent, mind a múltban és mind a jelenben a barátomnak tartom őt. Sőt, talán olyan számomra, mintha a családtagom lenne, hiszen régebben is kicsit úgy tekintettem rá, mint egy nővérre, egy bizalmasra és bármennyire is fura, de hiányzik ez és ő is hiányzott, de én már megváltoztam és nem akarom, hogy lássa azt a sok sötétséget, ami bennem lakozik. - De te könnyedén kiszimatolsz. – bököm meg az orromat célozva arra, hogy ő már ismer. – Meg a többség itt jól érzi magát és inkább a bulival van elfoglalva, mint a hozzám hasonlóakkal. – teszem hozzá a dolgot sietve, mintha csak próbálnék javítani a helyzeten, de őszintén mondva még az életem se túlzottan izgat jelen helyzetben. Milyen ironikus, hiszen egykoron bármire képes voltam azért, hogy megszökjek valahonnét – onnét, ahova elraboltak egykoron-, most meg igazából már az se érdekel, hogy élek-e vagy nem. Talán még nevetnék is már kínomban, de még se teszem. – Az nekem is feltűnt. Jelenteni fogsz rólam? Kell valamit tudnom? – kérdezem tőle úgy, mintha tényleg érdekelne, de jelenleg nem túlzottan érdekelt semmilyen hivatalos dolog. Egyedül szerettem volna lenni, s belőni magamat. Úgy még Axelt is könnyebb elviselnem, meg saját magamat is. Kevésbé kapok hányingert a pocsék helyzet miatt. - Jesszusom, vagy csak ti vagytok túl vakok. Miért is élne még bennem? Miért akarnám, hogy előtörjön az, aki voltam? – bukok ki kicsikét, mert most már tényleg a nem létező tököm van tele ettől a dumától, majd a kifakadására kicsit hátrálok és felvonom a szemöldökömet. – Hmm, úgy nézem sikerült valakinek kihoznia téged a sodrodból. Esetleg egy újabb régi ismerősbe botlottál? – kérdezem tőle kíváncsian, s közben őt fürkészem. Én nem tudok olyan jól olvasni benne, mint ő bennem. Legalábbis ő könnyebben kiszimatolja a hazugságokat, mint én ebben a helyzetben. – Amúgy engem odavághatsz, ha nagyon szeretnéd, de úgy kérlek, hogy többé ne keljek fel. – rántom meg a vállaimat, mintha semmit se mondtam volna. Azt hiszem ezzel még inkább az idegein fogok táncolni, de talán pont erre hajazok, hogy végre elmehessek. - Itt az élő példa, hogy vannak olyanok, akik igen. Meg egy-két hajléktalan is megerősítheti, hogy képesek az emberek teljesen megváltozni. – pillantok rá egy add fel kérlek pillantás keretében. Nem akarok erről beszélni, majd az újabb szavaira dühösen fújom ki a levegőt és még a karomat is összefonom magam előtt. – S te leszel az, aki ezentúl a mentorom lesz? Te fogsz figyelni rám? Kérlek, Jenny ezt felejtsd el. Biztos vagyok abban, hogy megvan a saját dolgot és gondod, nem kellek még én is a nyakadba. – fogalmam nincs, hogy jelenleg mit csinál a falkában, de komolyan gondolom, amit mond. Nem kell mellém semmilyen mentor. - Ez most komoly? A hátam közepére nem kívánom Axelt. Tudod, néha legszívesebben megfojtanám, de még se tehetem meg, mert annak következményei lennének. Pedig igazán megérdemelné. Mond, hogy te nem véded őt! – pillantok rá úgy, mint aki attól fél, hogy még a barátnőjének tartott személy is inkább ellene fordulna a volt férjem miatt. Nem veszíthetem el őt is. Még ha nem is mutatom ki, akkor is fontos számomra. A fájdalom pedig ott csillog a szememben, amikor Axel nevét kiejtettem. Egykoron annyit jelentett számomra, most meg a fájdalmam egyik legnagyobb forrása, de még se vagyok képes teljesen utálni azt a férfit. – Szerintem ennél lejjebb már nincs, ismerem már az ördögöt. Cimborák vagyunk. – mosolyodom el ártatlanul, majd szőke tincseimbe túrok, miközben meg se mozdulok. Továbbra is ott ülök, ahova letelepedtem nem olyan régen. - Hirtelen te lettél Rex felügyelő, hogy mindent kiszagolsz? – pufogtam úgy, mint egy tini, de nem érdekelt. Figyeltem őt, majd megráztam a fejemet, amikor közelebb invitált magához. Minél távolabb maradok, annál könnyebb lesz megmaradni ennél a távolságtartó stílusnál. - Alkohol nincs? Talán még úgyis könnyebb lenne ezt a dolgot elviselni. – szólalok meg komolyan, majd megforgatom mellé picit a szemeimet is. Hallgatom őt, nem vágok a szavába, majd végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Tudod jól, hogy mi történt a múltamban, amikor ide kerültem, ebbe a városba. – kezdek bele, magam sem értem, hogy miért. Talán végre csak beszélni akarok róla és ő tudja, hogy elraboltak még tinédzserként és kihasználtak, megerőszakoltak éveken keresztül és milyen állapotban voltam akkoriban, amikor idekeveredtem, mert megszöktem otthonról, mert nem bírtam többé elviselni a családom fájdalmát se miattam. – Aztán minden megváltozott itt, még ha nem is egyből. Aztán, egyszer amikor üzleti úton voltam a fiam valakit megölt, baleset volt és Axel úgy döntött, hogy a megkérdezésem nélkül elküldi a nővére után, Angliába. Napok teltek el, mire kibukott a dolog, akkor romlott meg a kapcsolatunk, majd váltunk el. Megpróbáltam beszélni a fiammal, de hiába mondtam bármit nem hitt nekem. Úgy gondolta, hogy az apjával együtt hoztuk meg ezt a döntést. Ezek után pedig újra drogozni kezdtem, majd stripper lett belőlem és néha kéjhölgy is. Szóval jelenleg ilyen az életvitelem. Függő vagyok, s a legtöbben Raven néven ismernek. – jegyzem meg egy keserű nevetés keretében, majd megrázom a fejemet. – Ohh, s ne felejtsük el azt is mellé tenni, hogy jelenleg szökevény vagyok, hiszen drogbirtoklás miatt lecsuktak, csak balesetet szenvedett a kocsi, mert valakit meg akartak szöktetni és amilyen szerencsétlen vagyok túléltem, míg mindenki más meghalt a valódi szökevényen kívül. Most elégedett vagy? – pillantottam rá úgy, mintha korábban nem lett volna érezhető az, hogy pontosan tisztába vagyok azzal, hogy mennyire elcseszett az életem, én magam is az vagyok és mintha semmilyen érzés nem létezne számomra. Figyeltem őt, de még mindig nem mentem közelebb és még a könnyeimet se engedtem a felszínre, amik már túl régóta mardostak legbelül, de nem akartam gyenge lenni, s sebezhetőnek mutatni magamat.
- Tisztázzunk valamit! - emeltem fel a kezemet, hogy ezzel fojtsam belé a szót néhány pillanatig legalább. - Én sem arról vagyok híres, hogy ész nélkül osztogatom a bizalmamat, vagy tévednék? - költői kérdés volt csupán, nem vártam rá választ. - Attól még, hogy ennyi év eltelt, én nem lettem más, ezen a téren ugyanaz vagyok, akit itt hagytál! - ezt csak mellékesen tettem hozzá, valószínűleg nem sokat nyomott a latba, de nem is érdekelt annyira, hogy ezen bosszankodjak. Egyszerűen csak kicsit rosszul esett, hogy ő ment el, nem én hagytam magára, és még ő bizalmatlan velem. Én sem ismerem már őt, mégsem hiszem azt, hogy ártani akarna nekem. - Hidd el, a mostani falka nagyon is ki van hegyezve a kóborokra, különösen az ismeretlenekre. Ez a város már rég nem olyan biztonságos, mint amilyen annak idején volt. - beavattam, mert erre nyilván ő is elég gyorsan rá fog majd jönni, ha eltölt itt egy kicsit több időt. - Én azért szúrtalak ki, mert ismerlek, más meg azért fog, mert nem vagy ismerős. Ez már csak ilyen, és komolyan mondom, hogy inkább próbáld meg kerülni őket, mert nem bánnak kesztyűs kézzel senkivel! - vehette figyelmeztetésnek, vagy tanácsnak, mindegy. Én nem fenyegettem, nem jelentettem rá veszélyt, de más nem lesz ilyen jólelkű, különösen, ha nem is ismeri őt. - Igen, jelenteni fogok, mert ez a kötelességem. Ha nem teszem, akkor engem vesznek elő miatta. Egyikünknek sem lenne jó, ha kell, akkor kezességet vállalok miattad! - felajánlottam ugyan, de talán nem gondoltam át eléggé azt, hogy mit vennék ezzel a nyakamba. Sebaj, érte akkor is megtettem volna, ha erre van szüksége. Aztán majd lesz, ami lesz! - Elég nagy lett a falka, kettő egyesült nem olyan régen. Akik Chicagóból jöttek, azok beolvasztottak minket, mind behódoltunk. Elég szigorúak most, és újabban olyan veszélyes és erős egyedek jöttek, akiktől mindenki tart, ezért bizalmatlanabbak lettünk az idegenek felé. Ha nem ajánlasz fel valamit a falkának a maradásodért cserébe, akkor nem kapod meg a megtűrt státuszt. Lehet pénz, a szolgálatod, vagy valami egyéb, ami hasznos nekünk - magyaráztam, csak hogy kicsit képet kapjon a jelenlegi helyzetről. - Mert az vagy te igazából, ez a mostani meg... valami összeroncsolódott kis rész. - miért szépítettem volna? Így láttam, és nem kenyerem a számomra fontos személyeknek hazudni. Különösen, ha éppen úgy látom, hogy az őszinteségre van szükség. Talán észhez tér, és ér valamit a szavam, talán nem. Attól még el kellett mondanom, akkor is, ha nem jut el a tudatáig. - Igen, úgy is mondhatjuk, hogy nem te vagy az egyetlen, aki most döntött úgy, hogy visszatér a városba, miután szó nélkül lelépett! - nagyon most nem akartam belemenni, mert nem én voltam a fontos, hanem ő, és a siralmas helyzete. - Hagyjuk ezt! - legyintettem, mit sem törődve a dumával, miszerint a halálra vágyik. Dehogy vágyik ő rá, ha ott lenne a torkában, szerintem visszatáncolna. Csak egyszer nehogy túl késő legyen! Bevallom, azért egy egészen kicsit aggódtam ám miatta. - Igen, megvan a saját dolgom, de attól még nem felejtem el azokat, akik fontosak nekem. Ha valaki törődni akar veled, akkor hagyd, hogy törődjön! Más az életét adná azért, hogy figyeljenek rá. Úgyhogy fogd be, és hagyd, hogy eldöntsem én magam, mi kell a nyakamba! - jelentettem ki komolyan, ellentmondást nem tűrően. - Én nem védek senkit, csak a te érdekeidet próbálom szem előtt tartani - nem ismertem túl jól az őrzőt, úgyhogy felesleges lett volna védenem. Annak azonban örültem, hogy rajtam kívül mást is érdekelt, még ennek a nősténynek a sorsa. Ha már őt magát látszólag hidegen hagyja, bár ebben sem voltam azért annyira biztos. A látszat sokszor csal, ő meg valószínűleg ezt akarta láttatni. - Sajnos mindig van lejjebb... - húztam el félig bosszúsan, félig szomorkásan a számat. - De te nem fogsz még tovább süllyedni, ezt garantálom! - mondtam újult elhatározással. - Ezt meg sem hallottam inkább! - vontam fel a szemöldökömet a Rex felügyelős megjegyzés hallatán. Gyenge próbálkozás volt, mind a ketten tudtuk szerintem. - Nem hiányzik most neked az alkohol. - olyan volt, mint egy dacos gyerek. - Igen, tudom! - bólintottam, nagyon jól emlékeztem én még rá. – Elégedett! – csendesen mondtam, miután befejezte a mesélést. Valójában korántsem voltam az, hiszen még egy élet tönkrement a szemeim láttára. Oké, nem teljesen előttem, de attól még újra darabokra hullott valaki. – Visszajöhettél volna… miért nem kértél már akkor segítséget? – kérdeztem őszintén, hiszen tudhatta volna, hogy van, akire még számíthat. – Mi nem mozdultunk el innen. – erősítettem rá arra, hogy ez lett volna a legokosabb. – Azt hiszem, hogy minden hozzánk hasonló életében vannak mélypontok, és csakis rajtunk áll, hogy kilábalunk-e belőle. Hogy ezt egyedül, vagy segítséggel tesszük, már részletkérdés – vélekedtem, meghúzva kicsit a vállaimat, majd könnyedén elejtve őket. - Nézd, én nem foglak bírálni, erre ne is számíts! – szögeztem le már most. – De tudod, hogy rajtad állt a döntés, igaz? Szerintem nem volt könnyebb drog után nyúlni, a legelső az lett volna, hogy egy baráthoz fordulsz, és esküszöm, hogy nagyon szívesen felpofoztam volna a te Axeledet! – ígértem már utólag, komolyan nézve a szemeibe. – Nekem is voltak nehéz időszakaim… - már nem emlékeztem, hogy meséltem-e neki, de most nem is szándékoztam belemenni jobban. – Te jó ég, hiszen most is az van! – nevettem fel kissé keserűen, beletúrva szőke tincseim rengetegébe. – De itt vagyok, mert össze akarom szedni magam! És szeretném, ha te is erre törekednél! Ha kell, itt vagyok, ha nem, akkor is! – ígéret volt ez részemről, ajánlat.
Kijelentése és a tette eléggé meglep. Pár másodpercig tényleg csak pislogni tudok és semmi mást tenni. Szerintem még sose láttam ilyennek Jennifert. Talán tényleg egész jó lettem abban, hogy az emberek agyára menjek. – Te talán nem változtál meg, de én igen. – rántom meg a vállaimat úgy, mintha a korábbi szavainak semmi jelentősége nem lenne. Pedig voltak, egyszerűen csak nem akartam semmilyen fajta érzést kimutatni. Az se biztos, hogy maradok, és ha újra közel engedném, akkor azzal nem csak neki okoznék fájdalmat, hanem saját magamnak is. - Sose kellett félteni, s annyira csak nem lehetek idegen, hiszen több évtizedig itt éltem. A falka része voltam. Persze azóta gondolom sok új jött, de nem vagyok teljesen idegen. – hívom fel a figyelmét, majd megrázom a fejemet, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondol. Végül lassan kifújtam a levegőt. – Tudom, hogy ebben igazad van, de talán azt akarom, hogy keressen meg valaki a falkából. Magam sem tudom, hogy mit akarok. Túl zavaros minden… - még jobban is, mint régebben volt. Pedig akkoriban se volt annyira egyszerű semmi se. Most meg még inkább úgy érzem, hogy nem tudom mit akarok. 30 év hosszú idő és túl jól megtanultam elnyomni az érzéseimet, túl sok minden történt velem, amit nem tudom, hogy valaha képes leszek e magam mögött hagyni, vagy nem. S eme dolgok eléggé megrémisztenek. Amikor pedig a falkáról és az egyesülésről beszél, akkor kíváncsian fürkészem őt. Nem vágok a szavába, csak figyelem őt és hallgatom azt, amit elmond. Ez teljesen új számomra. Tényleg eléggé megváltoztak a dolgok, de nem is értem, hogy miként lehetséges ez. Mármint az, hogy egy idegen falka vegye át a „hatalmat”. Régen se voltunk kevesen, nem értem egyszerűen. – Nem tűnsz boldognak az egyesülés miatt. – pillantok rá komolyan, majd szőke tincseimmel babrálok zavaromban és amiatt is, mert legszívesebben máshol lennék és inkább lefoglalnám magam, de az most kizárva. – Nem tudom mit akarok, Jenny. Fogalmam sincs arról, hogy mit szeretnék, vagy mi lenne a helyes. Talán csak el kellene újra mennem. – s a szemeimben megcsillant a fájdalom. Tanácstalan voltam és túlzottan is egyedül éreztem magam egy olyan helyen, ami régen az otthonom volt, de mára szinte egy idegen hely lett számomra. Főleg a hallottak után. – Miért akarsz kezességet vállalni értem? Nézz rám! – szólalok meg kissé talán erőteljesebben, mint kellene. Senki se vállalna értem, hiszen egy szétzuhant és talán veszélyes farkas vagyok… A szavaira pedig egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. - Bár csak úgy lenne, de talán kivételesen tévedsz. – s még a fejemet is megráztam, hogy inkább hagyjuk ezt. Nem akarok arról vitatkozni, hogy a régi önmagamhoz képest most milyen vagyok. Nem hiszek abban, hogy csak egy roncs lennék. Nem tagadom, az vagyok, de megváltoztam és nem jó irányba. – Sajnálom, de néha nem az a fontos, hogy miként távozik valaki, hanem az, hogy visszatér. – ebben az egy dologban hittem. Néha elrohanunk, néha magunk mögött hagyjuk a szeretteinket, de idővel visszatérünk azokhoz, akik fontosak számunkra. Az újabb kifakadására csak kikerekedik a szemem, majd pedig olyan apróra húzom össze magamat, amennyire lehetséges. Nem akartam felbosszantani, csak azt akartam, hogy ne tegyem tönkre még egy ember életét. Főleg ne egy olyanét, aki egykoron fontos volt és még most is az. Szeretnék mondani valamit, de még se tudok. Nem találom a szavakat. Csak óvatosan pillantok rá, hiszen régebben is számíthattam rá, de akkor is meglepődök azon, hogy most is segíteni akar. Pedig nem voltam se kedves, se barátságos és biztosan oka lenne haragudni rám… Nem értem őt, tényleg nem. - Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani. Ismerem magam és képes vagyok még lejjebb süllyedni. – mondtam neki komolyan. Lehet, hogy nem hagyná, de attól még nem lehet mellettem a nap minden egyes percében. Nem is várnám el, ahogyan nem is akarom. Meg megpróbálhat segíteni, ha én nem akarom. Talán tényleg csak tovább kellene állnom, de nem megy. Most már egyáltalán nem megy. Csak morgott egyet arra, hogy nem kell nekem ez, meg az. Komolyan rosszabb, mint egy anya. Nem is értem, hogy mikor lett ilyen, vagy mindig is ilyen volt, csak régebben rendesebb teremtés voltam, így annyira nem tűnt fel? Hmm, lehet. Aztán pedig jöhet a délutáni mesedélután is, de persze nincs benne boldogság, ahogyan Happy End se jön el a végén. Miért is jönne el? Az életem eléggé félresiklott és ezt pontosan tudom. - Mégis miként jöhettem volna vissza? Egyszerűen csak eltűntem és akkoriban még a helyemet se találtam. Úgy éreztem azokban a pillanatokban, hogy a farkasom egy átok. Egyszer elszakadtam már a gyerekeimtől miatta, most meg még mindig úgy nézek, mint egy húszon éves… Mintha nem lenne igazán múltam, pedig több van és néha csak nem bírom. Néha azt kívánom, hogy bárcsak megszabadulhatnék minden tehertől. Minden fekete folttól és attól, hogy megöltem másokat.. – s a végére egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon. Sietve törlöm le, majd minden erőmmel visszatartom a sírásomat. - Még megteheted. – nevettem el magamat, majd egyszerűen felálltam, s odasétáltam hozzá, hogy helyet foglaljak mellette. A fejemet a vállára hajtottam, ahogyan régebben is. – Nem értem, hogy miért tartasz ki mellettem mindig, de régen is mindig ott voltál és ezt sose fogom tudni eléggé megköszönni neked. De azt se akarom, hogy miattam kerülj bajba. – pillantottam fel rá aggódva. – Nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán maradni, s megtalálni a többieket is. Darren és Horatio is még mindig itt él? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tudtam jól, hogy nem szeretné most felemelgetni az ő nehéz időszakát és talán vidámabb téma most jobban is jönne. – Köszönöm, de majd még eldől, hogy mi lesz. De azt megígérem, hogy nem fogok többé eltűnni szó nélkül. – mondtam neki komolyan, miközben a nővéremet fürkésztem.
Arra a kijelentésére, hogy csak én nem változtam meg, vetettem rá egy olyan pillantást, ami egyértelművé tette, hogy ez egyáltalán nem válasz az én szememben. Talán megváltozott, én is változtam, de az alapvető dolgok ugyanazok maradtak, ilyen volt számomra például a kettőnk közötti bizalmi kapcsolat. Elég szomorúnak találtam, ha ő ezt nem így gondolta, de tenni ellene úgysem fogok tudni. Rajta viszont még tudtam segíteni, ha nem is kért a segítő szándékomból. Ez nem szabhatott gátat az elhatározásomnak, maximum egy kicsit nehezíti a feladatot, de ennyi az egész. Reméltem, hogy ezzel ő is tisztában van azért, mert ennyire már ismernie kellett. - Egy olyan falkáé, ami már nincs… - szúrtam közbe szomorúan. – A mostani falka tagjai között már kevesen vannak, akik még emlékezhetnek rád. – sokan elmentek a régiek közül, mások meghaltak, de vannak persze olyanok is, akik még mindig itt élnek velünk, ahogyan harminc évvel ezelőtt is tették. – Akkor tisztítsd ki az elméd, és tisztázd magadban, hogy mit is szeretnél kezdeni magaddal. Az életeddel. Ezzel a helyzettel, ami most itt fogadott! – soroltam el, hogy szerintem miket kéne első sorban megtennie. Mert ez előbb-utóbb úgyis szükséges lesz, akár tetszik neki, akár nem. Muszáj egyről a kettőre lépni, ha boldogulni akar, máskülönben el fogják küldeni melegebb éghajlatra, jelen esetben akár szó szerint is érthetjük ezt. - Tényleg nem vagyok az! – ismertem be, arcomon gondterhelt kifejezéssel. – De már kezdek hozzászokni, és amúgy is a falka az első. Most ez, ami éppen van. Ha tudnák, hogy ilyeneket gondolok, lehet, el lennék fenekelve, bár nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem volt oda meg vissza ezért. Voltak, akik meghaltak az egyesülésnél, példastatuálás miatt. Mások elhagyták a várost, mert nem voltak hajlandóak behódolni az új Alfának. Nem volt könnyű időszak… - meséltem szomorúan, mert még mindig élénken élt bennem, hiába nem tegnap történt. – De lassan kezdünk szerintem összeszokni! – fejeztem be végül bizakodva, és még egy kósza mosolyt is elejtettem felé. - Vagy maradnod, és tiszta lapot nyitni! – kínáltam máris a másik alternatívát, méghozzá gondolkodás nélkül. – Pontosan azért akarok, amiért rád nézek! És sértő, hogy eszedbe jut egyáltalán rákérdezni! – fűztem még hozzá, szemeim kicsit összeszűkültek, ahogy őt méregettem. Valójában azért nem sértődtem meg, csak épp egy kicsit esett rosszul. Túlélem, mint olyan sok mást is, de tényleg szerettem volna segíteni neki. - Ebben legalább egyetértünk! – bólintottam, azt pedig abszolút figyelmen kívül hagytam, hogy szerinte tévedek. Lehet, hogy úgy van, abban az esetben nem lennék túl boldog, de én még mindig bizakodtam. Ez az én nagy hibám, azt hiszem. – Visszajöttél, és ennek oka volt. Már csak azon kellene elgondolkoznod, hogy mi volt ez az ok, mert úgy látom, hogy mostanra elfelejtetted. Szerinted az, hogy tudtad, itt van az otthonod… - lehet, hogy megint tévedtem, de az is lehet, hogy nem. Már nem számítottak az okok, csak az, hogy itt van, és ez máris egy pozitív kezdet lehetett számára. A látszata annak, hogy hajlandó változtatni, kilábalni a gödréből, még ha egyelőre ez nem is esett még le neki. Majd le fog, ha meg nem, akkor majd én az orra alá dörgölöm szívesen. - Ha van melletted valaki, aki visszahúzzon, talán nem. – nevezzen csak naivnak, de én annyira erősen elhatároztam magam, hogy nem ingathatott meg semmiképpen sem. Másokon segíteni amúgy is könnyebb, mint a saját problémáimmal foglalkozni. – Úgy, ahogy most is visszajöttél! Pont azért kellett volna akkor is, hogy ismét magadra találj! – reméltem, hogy elég meggyőzően beszélek. – Szerintem néha mind érezzük úgy, és látod, én sem nézek ki sokkal többnek! – emlékeztettem rá finoman, kedvesen. – Nem vagy egyedül ezzel, de ugye tudod, hogy együtt lehet vele élni? Csak akarni kell. Segítek, ha tudok! – ajánlottam ismét. Feldolgozni mások életének kioltását, bizonyára nem egyszerű. Én nem tudtam, mert nem tettem még hasonlót, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fog sor kerülni rá. Bár bíztam benne, hogy sosem leszek olyan helyzetben, amikor szükségessé válik ilyesmi. - Meg is fogom, ha attól jobban érzed magad! – közöltem fejemet felszegve, Axel felpofozására utalva. Amikor pedig mellém ült, automatikusan karoltam át a vállát, magamhoz ölelve őt olyan féloldalasan, ahogy tudtam az adott helyzetünkben. – Mert amikor én voltam úgy, mint most te, mellettem is volt valaki, aki kitartott! – mosolyogtam rá, puszit adva a homlokára. – És mert még mindig törődöm veled, te buta! – böktem meg vállammal játékosan. – Igen, itt vannak még a fiúk. Darren nősülni fog, képzeld! – árultam el a nagy hírt. – Egészen hihetetlen még mindig! – nevettem el magam, örülve a kellemesebb hangvételű témának. – Gyere haza! – kértem komolyan, a válasza pedig egyáltalán nem nyugtatott meg. – Jól van, akkor egyelőre beérem ezzel is! De ha bajban vagy, csak szólj! – kértem tőle legalább olyan komolyan, ahogyan ő tette az ígéretét.
- Mi történt itt? Vagy nem mondhatod el? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen csöppet se tetszett az, amit hallottam. Mi a manó történt itt az elmúlt 30 év alatt? Értem én, hogy a világ egy év alatt is sokat változhat, de akkor se éreztem úgy, hogy túl sok örömteli dolog lenne a szavaiban. – Tudod, ezt könnyű mondani, de annál nehezebb megtenni. Talán idővel menni fog, de jelenleg úgy érzem magam, mintha képtelen lennék enélkül egyetlen egy napot is túlélni. - vallottam be a dolgot, régebben is drogosként keveredtem erre a vidékre, mert menekültem minden elől és a családomnak se akartam még több fájdalmat okozni, de most ez teljesen másabb volt. Most már nem csak egy emberi test, bábú volt függő, hanem a farkasom is jószerével azzá vált az elmúlt 30 év alatt. - Én nagyon sajnálom, el se tudom képzelni, hogy milyen lehetett. – szólalok meg kissé döbbentem, mert szerintem akkor én is odavesztem volna, vagy akkor távoztam volna, mert nem biztos, hogy tetszett volna az a helyzet, most meg sok választásom nem lesz, ha maradni akarok, mint elfogadni a jelenlegi szabályokat és dolgokat. – Amúgy meg nem hiszem, hogy olyan könnyedén adnád a formás fenekedet. – próbáltam kicsit elviccelni a dolgokat és egy aprót kacsintottam is, mint valami idióta. DE valahogy nem volt kedvem most ilyen komor dolgokról beszélni, még ha elkerülhetetlen is. – Reméljük, hogy nem csak látszat. – sok mindent láttam már ennyi évtized alatt, de azért drukkoltam nekik. Én még nem voltam falkatag és az is lehet, hogy sose leszek. - Egyelőre még szerintem maradok, s meglátom, hogy mit hozz a jövő. Magam sem tudom. – sóhajtottam egy nagyot, majd egy igazán halovány mosoly jelent meg az arcomon amiatt, amit mondott. Tényleg nem értettem, hogy mivel is érdemlem ki őt. Még mindig úgy viselkedett velem, ahogyan egy testvér, egy igaz barát tenné, pedig azért én is eléggé megbánhattam anno a távozásommal, illetve a mostani viselkedésemmel. Meglepett a higgadtsága, de talán pont erre volt szükségem. Egy régi testvérre, akit talán idővel teljesen visszakaphatok majd. Persze akkor, ha nem leszek totálisan vak. - Őszintén szólva nem magamtól jöttem vissza. – s ekkor picit lesütöttem a szemeimet, szép is lenne azt hinni, hogy képes lettem volna betenni ide a lábamat önszántamból. Nem olyan régen Anchorage-nél közelebb nem jutottam. Idegesen túrok a hajamba. – Talán tényleg itt van az otthonom, de az is biztos, hogy a sors fura játéka hozott ismét ide. Lecsuktak drogbirtoklásért, s balesetet szenvedtünk. Mindenki meghalt, én pedig egész közel jutottam a városig, míg be nem ájultam. – tettem hozzá alig hallhatóan, mert nem kellene ezt sok mindenkinek meghallania. Szerencsére azóta már megoldottam, hogy ne körözzenek. Jó azért, ha vannak az embernek kevésbé törvénytisztelő ismerősei. Pénzért pedig az ember bármit megkaphat. - Néha úgy éreztem már, hogy sehova se tartozom. Jártam a közelben nem olyan régen, vagyis itt éltem hosszabb ideig. Anchorage-ben, gondolom hallottál már róla, de akkor is képtelen voltam visszajönni ide, mintha a sors kegyetlen játéka kellett volna hozzá, most meg elmenni nem tudok. Kész vicc, nem? – pillantottam rá egy keserű nevetés keretében, majd odabújtam hozzá, ahogyan a hugica bújna a nővéréhez. Nem érdekelt az se, ha valaki meglát, mert fontos volt számomra és tudtam, hogy igaza van. – Ha eldöntöttem, hogy mi legyen, akkor szólni fogok neked és kérni foglak abban, hogy segíts, mert ez szerintem nem lesz piskóta menet, ha egyszer le fogok állni újra. Bár az se biztos, hogy menni fog. – köszörültem meg a torkomat, mert már tényleg nem tudom azt se, hogy mennyire mélyen vagyok ebben a katyvaszban, csak azt tudom, hogy túl mélyen vagyok és az életem jó régen kisiklott már. – Tudod jó lenne kicsit felpofozni őt, ugyanakkor még se vagyok képes bántani. Mélyen legbelül, még mindig picit fontos. S ez még inkább bosszant. – tettem hozzá az Axeles dologhoz. Mégis csak a férjem volt és a családunk is szép volt, amíg darabokra nem hullott. - Köszönöm! – csak ennyit mondtam, majd amikor azt mondta, hogy Darren nősülni fog, akkor sietve kaptam fel a fejemet. – Ez most komoly? Tényleg? – alig akartam elhinni. – Gratulálok neki, majd add át, ha tudod. – pillantottam mosolyogva Jenny-re. Azt se tudom, hogy látni fogom-e őket, de nagyon hiányoznak. Sokat köszönhetek neki. – Itthon vagyok félig, s talán idővel teljesen menni fog. Persze ez attól is függ, hogy kiraktok-e innét vagy nem. – s itt inkább a falkára gondoltam, hiszen biztosan valaki meg fog keresni miatta. S még magam sem tudom, hogy mi lesz akkor, de addigra jó lenne összekaparni magam kicsit. – És veled mi a helyzet?
- Nem hinném, hogy ez titok. Az őrzők idehívtak egy falkát, mert szerintük nagyon elkanászodtunk. Aztán a két falka folyton küzdött a területért, ez a város két ilyen csoportosulásnak túl kicsi, ezért elkerülhetetlen volt ez a végkifejlet. Végül a béke érdekében ez lett, de sok veszteség volt… - ingattam a fejemet szomorúan. – Igen, tudom, hogy könnyű mondani, de ha van segítséged a megtételhez, akkor könnyebb dolgod van! Szerintem képes lennél rá, arra is, hogy kibírd napokig, nem is csak egyetlen napig! – biztatóan mosolyogtam, én szerettem volna, ha eljut ide. Ki tudja persze, de bíztam ebben, és az máris több mint a semmi. - Talán jobb, hogy ezt nem élted meg velünk! De azért örülök, hogy most itt vagy! – mosolyodtam el halványan ugyan, de annál őszintébben. – Nem, nem terveztem! Túl sokat túléltem már ahhoz, hogy most adjam fel. De voltak mélypontok, nem is egy… - nem nagyon akartam beszélni az átállás időszakáról. Éppen elég volt megélni, és örültem, hogy nagyjából mostanra már azért rendeződtek soraink. Már ha lehet ezt mondani. Mondjuk inkább úgy, hogy megszoktuk a helyzetet. - Örülnék, ha végleg maradnál! – nem kerteltem, nem volt értelme. – Majd beszélek valakivel, ha úgy döntesz, hogy maradsz. Bár mindenképpen szükség lesz valami szolgáltatásra ahhoz, hogy ne szálljanak rád. Pénz, szolgálat, ilyesmi… - mondtam el ismét, mert csak jót akartam neki. Ha tesz valamit a közjóért, akkor bizony senki nem fogja piszkálni, miután jelentettem róla. Míg ezen gondolkoztam, ő folytatta is a beszámolót, mire csak a homlokom szaladt ráncba értetlenül. Mi az, hogy nem magától jött? Hirtelen volt, hogy eljutott a tudatomig a szavai értelme, de nem mondhatnám, hogy különösebben feldobott. - Tehát most köröznek? – kérdeztem teljesen nyugodtan, tárgyilagosan. Ha igen, azt sürgősen meg kell majd oldani. Ha kóbor, ha nem, nem lenne jó, ha esetleg a szövetségieket a nyakunkra hozná. – És ki talált meg? – érdeklődtem tovább, hogy legyen némi fogalmam azért erről az apróságról is. – Nekem is volt ilyen időszakom… - húztam el a számat kelletlenül. – Voltam is ott, él pár ismerősöm arra – például Yetta, a leendő sógornőm. – Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. Azért jó lett volna, ha néha átruccansz ide, legalább életjelet adni! – most, hogy ezt tudtam, azért egy egészen kicsit nehezteltem rá, hiába nem akartam. Képes volt ennyire közel lenni, és mégsem közölni ezt a régi családjával! - Természetesen! Számíthatsz rám! – biztosítottam gondolkodás nélkül a támogatásomról. Ha leszokik, akkor mindent meg fogok tenni, hogy segítsek rajta, neki. – Csak akarnod kell, és menni fog! – dörzsöltem meg a karját, mintha fázna, és én fel akarnám őt melegíteni. – Akkor arra készülj fel, hogy ha egy városban vagyok, idővel talán nem is csak picit lesz fontos, hanem újra teljesen az életed részévé fog válni. Ez benne van a pakliban! – talán nem lesz igazam, de volt egy ilyen sanda gyanúm azért. - Aha! Egy barátnőmet veszi el… - bólogattam tovább. – Persze, átadom! Biztos örülni fog. Olyan, mint egy megkergült kölyök! – vigyorodtam el szélesen. – Ha rajtam múlik, maradsz! Csak sajnos nem sok beleszólásom van. – ez bosszantott, de azért az érdekében fogok tudni szólni pár szót, ha arról van szó. – Velem? – pillantottam le rá komolyan. – Semmi! Az életem káosz! – zártam elég rövidre. – Vezetem a Síparadicsomot, párterapeutaként praktizálok mellette. Van egy férjem, aki a kölyköm, és alig beszélünk egymással, ráadásul visszatért az a férfi, akit szerettem, de szó nélkül lelépett két éve. Soroljam még? – foglaltam össze tömören.
- Elkanászodtatok? – vontam fel a szemöldökömet és láthatta azt, hogy mennyire nem tetszik az, amit hallok, s még inkább úgy éreztem, hogy jobb, hogy nem voltam itt. Főleg, hogy Axel is őrző, mert gondolom ez nem éppen segített abban, hogy a két faj között nagyobb legyen a béke. Főleg, hogy ők hozták ránk a betolakodókat. Másképpen nem tudnám őket nevezni. – Talán, nem tudom. Most még úgy érzem nem, lehet majd idővel változni fog. – pillantottam rá lemondó pillantással, mert most tényleg nem láttam arra reményt, hogy menne drog nélkül az élet. Ahhoz már túl mélyen benne voltam. - Legalább valaki biztosan örül nekem. – pillantottam rá egy halovány mosoly keretében, hiszen tényleg jól estek a szavai. – Most már, ha baj van, akkor engem is megtalálsz. Nem fordítok neked szó nélkül többet hátat. Ezt megígérem, bármit is hozzon a jövő. – mondom neki komolyan, mert többé tényleg nem szeretnék fájdalmat okozni neki. Ahhoz még mindig túl fontos számomra. Olyan, mint egy nővér. - Idővel talán újra csatlakoznék … - vakarom meg a fejemet, hiszen ez még azért sok mindentől függ. – De addig szerintem fizetést választanám. Nem hiszem, hogy bármilyen szolgálatot fel tudnék vagy akarnék jelenleg ajánlani. S köszönöm, ha szólsz egy-két jót az érdekemben. – tettem hozzá kicsit halkabban, mert ez inkább neki szólt csak és nem mindenkinek, mert jelenleg tényleg nem tudom, hogy mi lesz. Majd az idő eldönti, hogy maradok vagy inkább tovább táncolok. Ahhoz már olyan jól értek. - Nem, mármint most már nem. Elintéztem a dolgot, így már senki se keres. Nem tennék ki senkit ekkora veszélynek. - Szólalok meg sietve, hiszen nem akarom, hogy azt higgye nem voltam elég óvatos, vagy esetleg ez jusson a falka fülébe és emiatt ne maradhassak. Jó kislány leszek, s már nem kell tartani a zsaruktól se. – David, vagyis most már Axelnek hívják. – igen, az exférjem, pontosan úgy, ahogyan egykoron is. Tiszta vicces, az élet fura játéka. – Megtettem volna, ha van hozzá elég bátorságom, de akár hányszor elindultam, mindig visszafordultam. Valahogy nem tudtam közel jönni ehhez a városhoz. Túl sok volt az emlék és azt se tudtam, hogy ti mit szólnátok nekem. – jegyeztem meg kissé lebiggyesztett ajkakkal. Pontosan tudom, hogy mennyire egy lecseszett életem és személyiségem lett, ahogyan azt is, hogy részben gyávaság volt nem beköszönni, de nem mindig minden olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. - Köszönöm, meg se érdemlem igazából. Tudom, hogy nem volt szép dolog, amit tettem. – fura volt, hogy amennyire ellenséges voltam vele eleinte, annál inkább barátságosabb lettem idővel, hiszen a barátság erős volt régebben is közöttünk. – Félek, ha elhatározom, akkor elbukom, vagy esetleg olyannak ártok, akinek nem akarok, mert a farkasom is kicsit függő már. – s ekkor megbicsaklik a hangom. 30 év azért eléggé hosszú idő, s ha nem lennél farkas, akkor már szerintem rég nem is élnék ennyi anyaggal a szervezetemben, így a farkasom is kicsit függő lett. Igazán gyönyörű. – Nem tudom, jelenleg a hátam közepére se kívánom, meg néha igazán megszeretgetném még a nyakát is. Talán már csak a múlt él bennem és semmi több. – pillantok rá, amikor megdörzsöli a karomat. - Ahww, ez jól hangzik. Akkor biztosan kedves nőstény lehet és az a lényeg, hogy boldog és nem csoda, hogy olyan. Mindig is kissé olyan volt.- jegyzem meg szélesebb mosollyal, majd bólintok. – Tudom, hogy nem te döntesz, de már azért is hálás lehetek, ha szólsz jó pár szót. – pillantottam rá barátságosan. Nem kérem, hogy hazudjon értem, mert nem fogom tagadni, hogy drogfüggő vagyok. Nem áll szándékomban az, hogy hazudjak bárkinek is a nyilvánvalóról. – Ohh, még a végén nálad fogunk kikötni Daviddel. – nevetem el magamat csöppet se komolyan a párterapeuta dolgon. – Férjhez mentél? S miért nem beszéltek? Bántott téged? Nem vagy boldog? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd felvontam picit a szemöldökömet. – Kit szerettél? Kiről van szó? – kérdeztem picit csodálkozva, hiszen nem rémlett a dolog, de lehet utánam érkezett az a hím, vagy csak kicsit megkopott volna a memóriám?
Kezdőlap
