Ez a helyiség a Rituális szentélyekkel szemközt található, célja pedig nem más, mint az ifjú és/vagy gyakorlásra szoruló Őrzők mentális kiképzése. Ebben a teremben következmények nélkül lehet gyakorolni a meditáció folyamatát, valamint a varázslatokat is.
Felszereltség: - Az egyik sarokban teakészlet - A teakészlet mellett könyvespolc, rajta mágikus tartalmú könyvekkel - Füstölők - Párnák - A terem közepén egy rituális kör, körülötte majdnem szoba méretű téglalap mintával (így hasonlatos egy kosárlabdapálya alapvonalaihoz)
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG A MÁGUSOK KÉPZÉSI TERÜLETE, így egyéb,magán jellegű játék ezen a helyszínen nem bonyolítható le.
Szerző
Üzenet
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy hallgatom őt igazat kell adnom neki, de valahogy mégsem tudom teljesen elfogadni azt a tényt, hogy benne van a pakliban. Persze értem én a munkánk veszélyes, ahogy a tűzoltóknak, vagy akár katonáknak is...De mégis miért kéne beletörődnünk ebbe? -De a farkasoknak nem hálásnak kéne lenniük a munkánk miatt. Elvégre ahol tudunk nekik is segítünk...Ott van Abie! Nem egy farkason segített már...És ezek mellett bele kéne törődnünk, hogy benne van a pakliban? Persze félre ne érts nem egy ostoba liba vagyok, aki csakis a világbékét akarja, mert ezt én is tudom, hogy lehetetlen és mindig lesznek gyilkosok, őrültek...De azért valahogy mégis szeretném hinni, hogy van remény.-Most lehet, hogy túl kislányosnak, vagy naivnak fog gondolni...Sőt biztos vagyok benne és már kételkedem is abban, hogy jó ötlet volt ezt megosztani vele főleg most Steve előtt. Okos vagy Alice...Nagyon okos! -Amúgy nem hiszem, hogy te is durva gyilkos lettél volna...Persze gondolom az ember jelleme, nézőpontja, élete megváltozik miután beharapták, de azért valamennyi megmarad a régi énedből...-Jó az is igaz, hogy még nem annyira ismerem Dimet, de nem nézném ki belőle, hogy egy pszichopata gyilkos. Az is igaz, hogy a legtöbb emberből nem néznéd ki azt, hogy képes lenne bárkit is megölni. Végül egy újabb "faladatot" kapok Dimtől, amiben örömmel segítek, bár látom Steve tekintetét, hogy valami nagyon is zavarja. Gondolom hamar végezni akart volna a vizsgáztatásomon, vagy éppen ki akart volna dobni róla, mikor megjelent Dim...Most viszont meg várhat a dologgal mert én nagyon ritkán tudok nemet mondani és igen is belemegyek a dologba. Miután odaadtam a szikét leellenőrizi, hogy jó munkát végeztem e. Egy aprócska mosoly kúszik arcomra, ahogy kimondja azt az egy bizonyos szót. Örülök a fejemnek, naná hogy! Sikerült a varázslatom, melyik újonc ne örülne ennek? Ez után érdeklődve figyelem a további mozdulatait, mormolásait. Arra nem is figyelek fel, hogy milyen üvegcsét vesz a kezébe. Teljesen tudatlanul figyelem őt, így mikor felém fordul a pálcával és felteszi a kérdéseket csak nagyokat pislogok rá. -Tessék?-Azt akarja, hogy én fessek, vagy engem akar festeni? De hát én még be se fejeztem a vizsgát, sőt lehet, hogy Steve nem is engedi, hogy befejezzem. Utána jön is már a magyarázat és én továbbra is csak értetlenül pislogok rá, majd végül Stevere pislogok párat. Ez most komoly? A tekintete nem árul el sokat, így inkább maradok Dim arcánál. Próbálok rájönni, hogy ez most csak egy nagy átverés, vagy komolyan gondolta. -De én...-Én nem készültem fel...és és biztos benne, hogy megérdemlem? Az arcom teljesen kipirosodik a zavarodottságtól és ez majd fokozódni is fog. Próbálok valami értelmeset kinyögni, de egy szót sem sikerül, így végül csak bólintok egyet. Miközben ő kimegy kezet mosni én megpróbálok felkészülni a tetoválásra. Azért kissé elfog az idegesség é ezt nem is tudom elrejteni Dim elől.
//Nem tudom, hogy van e kedved/időd folytatni még egy picit, én mondjuk örülnék neki, de azt is megértem ha nem. Szóval, ha nem akkor: Köszönöm szépen, hogy átvállaltad //
Persze, van igazság Alice gondolatmenetében is. De ha engem kérdezne valaki, akkor azt mondanám, hogy sablonosan gondolkodik, és nem az, hogy gyerekes. Az infantilizmus sokszor sokkal könnyebbé tudja tenni az életünket, szóval nem is bánom, hogy képes hinni a tündérmesékben, meg ilyesmi, csak ez a sematikus gondolkodás az, amivel nem értek egyet. De hát mit kellene várnom? A világon semmit. Emberként sem nyerhetett volna még elegendő tapasztalást ahhoz, hogy árnyaltabban tudjon gondolkodni. Nekem persze rohadt könnyű ilyen magas paciról beszélni, mert mindjárt itt a száz, de nekem pont az a feladatom, hogy terelgessek. Rávilágítsak dolgokra. Nem pedig az, hogy bárkit elítéljek vagy egyszerűen hülyének nézzek. - Ez akkor sem feltétlenül farkas-őrző-ember kérdés. Ez egyéni kérdés. Mindenhol vannak jók és hát... kevésbé jók, ha nem akarok túlságosan ítélkezően fogalmazni, de hát miért is tenném. Arról nem is beszélve, hogy balesetek mindig vannak. A farkasok nagyon sokszor nincsenek tudatában annak, hogy mit tesznek. Az a kölyök sem volt, aki megölt három embert. Biztos, hogy nem azért tette, mert egy rohadt gyilkos volt. - jelentem ki határozottan - És az, aki segítségért fordul hozzánk, önszántából nem harapja meg azt a kezet, amelyik eteti. Akik ránk vadásznak, azok soha nem közösködtek velünk semmiben. Nagyon sok pénzben mernék fogadni, hogy ez így van. Vannak most a városban is olyan farkasok, akik együttműködnek velünk, akikkel mondhatni barátok vagyunk, és szándékosan sosem tettek még alánk. Persze Howard és Northlake esete más, de maradjunk annyiban, hogy mindkét fickó esetében szintén személyiség kérdése volt, és nem is minket bántottak.
Látom az elképedését, ami aztán tényleg jól megmosolyogtat. Persze aztán elmagyarázom neki, hogy pontosan miről van szó, de a lány továbbra is eléggé bizonytalannak tűnik. Annyira, hogy már szinte zavar. - Na, ébresztő! - lépek mellé és az egyik kezemet átvetem a válla felett és a terem közepe felé húzom magam után - Csüccs le, és gondolkozz azon, hogy mit hova szeretnél. Azzal magára hagyom egy kicsit, hogy elintézzem a kézmosást, de néhány percen belül vissza is térek, majd lehuppanok mellé. - Szóval. Nem mondom, hogy nem fog fájni, mert fájni fog. De azt hiszem, hogy ez a legkevesebb azért cserébe, amit a tetoválástól kapunk. Elmondom, mi lesz. - tudom, hogy már van tetoválása, de azt nem én csináltam, és ez az első önálló munkám Tetoválómesterként, ennyi show nekem is kijár - Ezzel a pálcával fogok apró, felületi sebeket ejteni a bőrödön, és a pálca üreges részéből a tinta be fog szivárogni a bőröd alá. Aztán kapsz rá némi gyógyítói turbót, hogy ne legyen túlságosan sebes, és ne zavarjon sokáig. Ha mormolok közben, arról ne vegyél tudomást. Tehát... Elképzelés? Én baromi lelkes vagyok, és nagyon szeretném, ha Alice is az lenne, ha sikerülne felengednie idővel. Persze nem könnyű, miközben szurkálják az ember hátát, de igyekszem majd gyorsan és óvatosan dolgozni, hogy ne tartson túl sokáig, bár az Életfa kissé hosszadalmas procedúra...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A karját átdobja a vállamon és már húz is arrébb, hogy végül lecsüccsenjek. Hogy mit és hova? Igazából fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam el annyira. Oké tudom hülye volt a részemről, de a mindent látó szemmel kapcsolatban nem volt túl sok elvárásom. Csak annyit szerettem volna, hogy valami pici és egyszerű legyen, nem egy feltűnő darab. A tetoválások mindig idegenek voltak a számomra. Persze láttam már igazán szépeket, de sosem hittem volna, hogy egyszer nekem is lesz majd…Sőt, hogy majd szinte az egész testemet befedi. Ez valahogy nem én vagyok, de el kell fogadnom, ha őrző akarok lenni, mert ez is a része. Persze elkezdek gondolkozni azon, hogy mégis milyet is szeretnék, de ami azt illeti fogalmam sincs. Gondolom egy falevelekkel…Ne várjanak tőlem ebben túl sok fantáziát. Mikor Dim visszaér figyelmesen végighallgatom bár ezt már mind tudom. Egyszer már túlestem rajtam, de félek, hogy a mai sokkal rosszabb és hosszabb „szenvedés” lesz. -Igazából nem is igazán a fájdalommal van gondom. Vagyis ezt az ember egy idő után megszokja, meg volt már nagyobb fájdalmam is. Csak tudod én nem vagyok az a tetoválás párti. Elfogadom, mert szeretnék majd egy jó őrző lenni, de kelleni fog nekem idő mire teljesen megszokom a dolgot. A mindent látó szemet is, amikor lehet csak takargatom…Pedig tetszik, de mégis…Tudom hülye vagyok. –Legyintek is egyet felé. Nem is kell foglalkoznia velem. Hülyeség is volt a részemről erről elkezdeni beszélni. A végén még visszavonja a dolgot és kijelenti, hogy tök hülye vagyok őrzőnek. - Amúgy nincs túl nagy elképzelésem. Esetleg valami lágyabb, nőiesebbet, ami illik is hozzám…De én nem értek ezekhez. Szóval talán rád hagyom. Biztos szépet fogsz csinálni.-Bízom benne. Persze egy tetoválás örökre szól, de most nem lenne itt, ha nem dolgozna jól. Szóval legyen meglepetés. Az elején úgy is inkább csak takargatni fogom, míg meg nem szokom a tudatot, hogy igen a hátam ki van tetoválva.
Nem tudok egyet érteni vele a tetoválások takargatásával kapcsolatban. Nekem rengeteg van, olyanok is, amiknek semmi köze sincs az Őrző-tetoválásokhoz. Magam vagyok a vászon, imádom, ha mások látják, hát még ha én magam láthatom őket. De ettől függetlenül szinte biztos vagyok abban, hogy hozzá fog szokni, mert ha megéri (és már miért ne érné meg), sajnos ennél sokkal többet kell majd elviselni a testén. - Hidd el nekem, olyan szép leszel, hogy meg fogod őket szeretni. A tetoválás öltöztet, én pedig marha jó stylist vagyok. Vigyorodom el, meg hát végső soron rám bízta a dolgot, szóval itt az ideje, hogy nekifogjak. Egy egyszerű tintával eleinte skiccként viszem fel a bőrére mindazt, amit szeretnék majd rátetoválni. Itt még tudok javítani, nem is olyan aprólékos, szóval nagyjából negyed óra alatt el is készülök ezzel a teljesen fájdalommentes tervezéssel. Amikor végzek, előveszem a telefont a zsebemből, lefényképezem az alapokat, és megmutatom a lánynak. - Na, tessék. Én egyelőre ilyesmit tudok elképzelni hozzád. Áthajolok a válla felett, így a mellkasom kissé hozzáér a hátához, és az arca elé tartom a mobilt, és ha esetleg el akarja venni, akkor nyugodt szívvel adom neki. - Nézegesd csak, hátha sikerül idő közben elterelni a figyelmedet. Aztán előpakolom a felszerelést, és belekezdek a munkába. összpontosítok, halkan mormolok néha egy rövid, mantra-szerű szöveget, melyben a Szellemek áldását és segítségét kérem, hogy kísérjék a tetoválás gazdáját annak hosszú és rögös útján. A tetoválópálcát az esszenciás tintába mártom, és apró, de határozott és erős mozdulatokkal Alice bőrébe döfködöm. Nem okoznak túl nagy sérülést, egyszer azt mondta valaki, hogy kicsit olyan, mint amikor valaki epilál, de erről nekem ugye nem sok tapasztalatom van. Időnként megpihenek, inkább az Alice-ra való tekintettel, mintsem a sajátomra, hogy érdeklődjek arról, mennyire bírja a fájdalmat. - Hogy vagyunk? Szeretnél pihenni? Kérdezem újabb negyed óra után a lánytól, és ha esetleg kérne inni vagy egy bőrövet a szájába, akkor kerítek neki, mert a lényeg, hogy minél kényelmesebben érezze magát.
//most nem találom a tetoválás-képedet, de nálad megvan, szóval azt mutattam meg mobilon //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavaival teljesen eléri azt, hogy rendesen elpiruljak. Hogy én szép egy tetoválástól? Azt elhiszem, hogy maga a tetoválás szép lesz, bízom Dimben ezzel nincs is gond, de nem tudom azt elhinni, hogy ettől csak szebb leszek. De ezzel jár együtt az őrző lét. El kell fogadnom és ennyi. Majd idővel megbarátkozom a dologgal. Mielőtt neki kezd a melltartómat is kicsatolom, bár az arcom már lángol. Mondjuk így is csak a hátamat láthatja, de nekem ez bőven elég ahhoz, hogy ilyen mértékben zavarba jöjjek. És ezt csak fokozza az, hogy előre nyújtva a telefonját a hátamhoz simul. Érzem, hogy az egész arcom vörös, talán még a füleim is. Zavartan veszem át a telefont és nézem meg a képet. Szép a rajz nagyon, de fura, hogy ez az én hátamon lesz. -Nekem tetszik!-Vallom be neki őszintén kissé halkan. Próbálom elterelni a gondolataimat az egész helyzetről, de nem igazán megy ez nekem. Pár pillanattal később már érzem is a bőrömbe fúródó kis pálcát. Nem szisszenek fel, de Dim érezheti, hogy testem kissé megfeszül. Nem kellemes érzés. A fájdalom még elviselhető úgy ahogy. Leginkább az eleje a rossz, majd szép lassan hozzászokok. A szem hamar megvolt, de tudom, hogy a mai nagyobb lesz és munkásabb. Viszont nem fogok hisztizni, vagy panaszkodni. Erősnek kell maradni, ki kell bírnom ezt. -Jól vagyok...Nem kell pihenni.-Persze ha az ő keze elfárad nem fogom erőltetni, de szeretnék minél előbb túl lenni az egészen. -Te mikor kaptad meg az első tetoválásodat? Azért nem lehet nem észre venni, hogy neked is van elég sok.-Talán ha elbeszélgetjük az időd jobb lesz és kissé meg is feledkezem erről az egész kínos helyzetről.
Nyajj Szellemek, hát nem zabálni való, ahogyan itt pironkodik nekem? Komolyan, kedvem lenne kacagva a keblemre ölelni, de azt hiszem, hogy azzal nem nagyon segítenék a helyzeten. Bár, hogy őszinte legyen, nem is akarok. És különben is, ez már nagyjából olyan dolog számomra, mint a nőgyógyászoknak. Darab-darab, a test egy vászon elsősorban, amiért én tartozom felelősséggel, és még csak meg sem fordul a fejemben soha, hogy férfiként értelmezzem az ilyesmit. Persze Alice ezt nem tudhatja, nem is nagyon szokott még hozzá, de ezzel nincs is baj. És pont azzal próbálom meg könnyebbé varázsolni a helyzetét, hogy nem fogom vissza magam, teljesen természetesen hajolok rá, érek hozzá, és tapizom a háta bőrét a rajzolás közben. Mire a végére érünk, úgyis hozzá fog szokni. - Látod, mondtam én, hogy nagyon frankó kis Életfád lesz. Biztosítom utoljára, aztán dolgozni kezdek. Amikor rákérdezek kiderül, hogy jól bírja, szóval folytatom a munkálatokat tovább. Az én kezemnek nem kell pihenő, ilyenkor élnek, nem fáradnak, égnek a munkától és az alkotási vágytól. Éppen ezért kérdezem inkább a lányt, hogy a végére ne az legyen, hogy én esek túlzásba. A kérdését követő kijelentésre felkacagok. Hát na, teljesen igaza van egyébként. - Ó, hát még nagyon fiatal voltam... Bár már Őrző. - kezdek bele a mesélésbe, én a "nagy" öreg - Elég problémás Tanonc voltam, ami azt illeti. A Mesterem a fejemhez vágta, hogy keressek magamnak valami hobbit, aztán végül megragadtam a régi tetoválások tanulmányozásában. Onnantól kezdett el érdekelni a dolog, és az első nem hivatalos tetoválásomat egy barátom emlékére csináltattam. Megállok egy pillanatra, újra előre hajolok, hogy megmutassam neki a bal alkaromon a feliratos tetoválásomat. - Görögül van. Annyit tesz: a kötelék örök. Ó, és még mennyire örök! Lex azóta sem hagyott el, és voltaképpen neki köszönhetem, hogy az életem ilyen csodás fordulatot vett. Természetesen ez nem gázol meg abban, hogy alkalmanként elküldjem a picsába, mert vannak elég idegesítő szokásai, ami azt illeti, de ha ezekbe beavatnám Alice-t, a végén még elájulna itt nekem a fejébe szökő vérmennyiségtől. - Igazából majdnem mindegyik kötődik valamihez. De van olyan, ami nem, csak tetszett a saját rajzom, ezért megcsináltattam magamra. A lábamon van olyan is, amit magamnak varrtam fel, mert azt elérem, a hátamat meg... Nos, nem. - kacagok fel jóízűen - A bal felkaromon van egy indián törzsfőnöki fej, azt például Eva készítette. Lassan már nem is látszik majd a bőröm a sok tintától. Ami mondjuk nem zavar, de nem örülnék neki, ha kopaszra kéne borotválni a fejemet, hogy a kopasz buksimra még odaférjen valami, amit feltétlenül viselni akarok. - Szerinted ez visszataszító? - kérdezem hirtelen - Sokan azt hiszik, hogy akinek sok tetoválása van, az valami beteg állat, és előbb öl, aztán kérdez. Nem hiszem, hogy Alice ezt gondolná rólam, de hát vannak az életben sztereotípiák, és kíváncsi vagyok, hogy a leányzó mit gondol erről.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Őszinte érdeklődéssel hallgatom a kis történetét és ahogy elmerülök a mesében szinte már meg is feledkezem arról, hogy közben nagyban a hátamat szurkálgatja azzal a kis bottal. Egy pillanatra azért elképzeltem magam előtt Dimitrist, mint újoncot. Egy igazi kis ördögfióka jelenik meg előttem, ami mosolyt csal az arcomra. Mikor előre nyújtja kezét alaposan is szemügyre veszem azt a tetoválást, amiről éppen beszél. Meg kell hagyni ez is egy szép munka és a jelentése is tetszetős. -Ez kedves.-És megható is. Egy barátért csináltatni egy tetoválást tényleg az, bár mondjuk nem hiszem, hogy én képes lennék rá, nem azért mert nem olyan fontos számomra, hanem mert én máshogy fejezném ki felé, hogy mit is jelent ő nekem. -Komolyan? Ez azért durván hangzik. Gondolom fura érzés lehetett magadat tetováltatni.-Ilyenről sem hallottam még, de igazából miért is lenne ez olyan furcsa? Kislány koromban én is rajzolgattam a kezemre mindenféle hülyeséget. Persze azokat le lehetett mosni, de valahol hasonló a dolog. Kicsit el is kalandozok, mikor hirtelen egy olyan kérdést tesz fel, amitől ismét teljesen elpirulok. Én aztán nem akartam ezt éreztetni vele egy pillanatra sem. -Mi!?...Nem...dehogy is. Nem hiszem azt, vagyis...Szóval én nem akartam, hogy ezt hidd...Én nem szoktam elítélni az embereket a külsejük alapján. Persze az első reakció nem mindig olyan, mint amilyennek kellene lennie, de ha lehet inkább megpróbálom megismerni azt a személyt. Nekem nincs bajom egy tele tetovált emberrel, főleg ha tényleg szépek a rajzok rajta. Szerintem te sem vagy rossz ember, mert ennyi lenne rajtad...Meg valljuk be őszintén van akinek jól is áll.-És most a pír még durvábban elönti az arcomat. Mert igen ez egy enyhe célzás volt arra, hogy Dimnek nagyon is jól áll. Nála pont az lenne a furcsa, ha nem lenne rajta. De semmi hátsó szándékom nincs ezzel a kijelentéssel, csak sajnos sokszor fordul elő, hogy előbb beszélek és utána gondolkozom.
- Hát, semmivel sem furább, mint mondjuk magadat sminkelni. Közlöm vele jókedvűen, és bár lehet, hogy ez egy cseppet morbid példa, de attól még igaz. Akárhányszor látom, hoogy a csajok ceruzát dugnak a szemükbe, kitör a frász, de tényleg. Minden elismerésem az övék, de én maradok a tetoválásoknál. Félreért, ha azt gondolja, hogy engem zavarna, ha előítéletes lenne. Mivel én teljes mértékben liberálisnak vallom magam, így az sem zavar, ha valaki éppenséggel radikálisan lát bizonyos dolgokat. A lényeg az, hogy mindenki tartsa tiszteletben a másik véleményét és gondolatait, és akkor béke van. Nem gondolom, hogy utálna vagy éppen tartana tőlem azért, amilyen külcsínnal rendelkezem. Azt már sokkal hamarabb észrevettem volna. De azért nem fojtom belé a szót, hagyom, hogy kicsit magyarázkodjon. Na nem azért, mert szemét vagyok, de mit csináljak, ha egyszer aranyos? Én meg szeretem az aranyos dolgokat. Ja, még így száz év elteltével is. A burkolt bókjára azért felkacagok, és megcsóválom a fejem, bár kétlem, hogy ebből bármit is érzékelne. - Neked is jól fog. Törődj bele. - ha most egymással szembe ülnénk, akkor biztos, hogy még nyelvet is öltenék rá - És különben is, mindenki azt csinál a testével, amit akar. Ami pedig minket illet, ez az örökségünk. Valamiért az első őrzők így oldották meg, szóval még megtisztelve is érzem magam azért, mert legalább ebben is hasonlíthatok rájuk.
Na, ennyit a nagy bölcseletekről, itt munka van kérem szépen. Tudom, szeretek mindent elodázni, de most Alice-ről van szó, és vagyok rá annyira tekintettel, hogy próbáljam minél gyorsabban és tökéletesebben befejezni a művet. Nagyjából egy óra kell ahhoz, hogy teljesen készen legyek. Ha éppen nem vagyok csendben, akkor kérdezgetem mindenféle dologról. Zenéről, tervekről, filmekről, könyvekről, egy szóval nem telik teljes némaságban az idő, én pedig észre sem veszem, hogy ilyen gyorsan el is szállt. - Készen vagy, kedves Alice. Azt hiszem, hogy erre most nagyon büszke vagyok. Azért valamelyest izgulok is, mert mégis ez az első hivatalos munkám, de van akkora egóm, hogy ne keseredjek el. Jó lett, ezt őszintén mondhatom, és csak ez az, ami számít. - Akarsz róla egy emlékfotót? Ha igent mond, akkor a telefonommal ismételten készítek egy fényképet, aztán úgy helyezkedem, hogy mellé tudjak ülni. - És akkor most egy selfie-t az alkotóval... Tartom magunk fölé a készüléket, és idióta, de legalább széles vigyorral bámulok bele a kamerába, megörökítve a pillanatot.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Eddig nem is gondoltam ebbe bele és most így, hogy Dim erre rávilágított valamilyen szinten máshogy is látom ezt az egész tetoválásos dolgot. Végül is ez tényleg egy örökség az első őrzőktől. Igaz nekem már az nagy megtiszteltetés, hogy én is ki lettem választva. Nem hittem volna, hogy bárki megláthat bennem valami pluszt, de Will látott és ez nagy örömmel tölt el. Mind azok után, amit átéltem őrzőként még mindig nem mondanám azt, hogy rossz döntés volt. Persze vannak borzalmas dolgok ebben a világban, de szerencsére egyelőre több a jó és tényleg nagyon élvezem, hogy Abie mellett tanulhatok. Örülök annak, hogy mindvégig szóval tart és örömmel beszélgetek is vele. Igaz kissé idióta egy jellem, de a jó értelemben és szerencsére jól ki is jövök vele, ahogy a legtöbb őrzővel is. Jobb lenne, ha mindenkivel megtalálnám a közös hangot, de nem lehet minden tökéletes. Az egy óra alatt eléggé elzsibbadnak a lábaim, így mikor végül kijelenti, hogy készen van megkönnyebbülök. Véégre mozoghatok. -Igen örülnék neki!-És éppen készülnék is átvenni a telefonját, hogy megnézzem milyen lett a végeredmény, mikor szépen lecsücsül mellém és már emeli is a készüléket egy újabb képhez. Érzem ahogy arcom megint elvörösödik, hiszen nem pont a legjobb állapotomban örökít meg. Szinte felül pucér vagyok, vagy legalább is így érzem, amiért még a melltartómat is ki kellett csatolni, hogy rendesen hozzáférhessen a hátamhoz. De azért a kép kedvéért elővillantok én egy mosolyt, bár van egy olyan érzésem, hogy borzalmasan festhetek. -Nagyon szépen köszönöm!-És most ő kap tőlem egy puszit az arcára. Azért kicsit még mindig hihetetlen a számomra, hogy ezen a vizsgán is túlvagyok és már a tetoválásom is felkerült a helyére.
Szeretek fényképezni. Biztos azért, mert ez is képi dolog, mint a rajzolás. Bár nem vagyok profi, cseppet sem, mégis minden érdekeset vagy adott pillanatban fontosat megörökítek, hogy kedvem szerint nézegethessem őket a számítógépemen. Van, aki bélyeget gyűjt, én fényképeket. A közös képünk roppantul idétlen lett, egyikünknek sem ez a legelőnyösebb fotója, de van rajta valami, ami mégis széppé teszi. Ez pedig a pillanat, amit talán mások nem érezhetnek át, ha megnézik a fényképet, én mégis mindig emlékezni fogok rá. Kettőnk munkájának fáradtsága és a betakarított "gyümölcs", a vizsgára való tanulás érdeme, a tetoválás és egy újabb mű, amivel megajándékoztam valakit, aki élete végéig viselheti magán a kezem nyomát. Ez irtó jó érzés ám, egészen megható. Elvigyorodom a puszira, és ha nem lenne érzékeny a bőre, biztos átkarolnám a vállát, hogy gyorsan magamhoz öleljem, de helyette csak a kézfejét lapogatom meg. - Igazán ne köszönd. Hamarosan újra találkozunk. Várj, segítek. Felkelek, elteszem a telefont a zsebembe, és udvarias finomsággal csatolom vissza a melltartóját. A pólót azonban nem húzom rá. - Adok egy kenőcsöt, jó lenne, ha reggel és este be tudnád kenni. Egyedül nem fog menni, szóval valakit zaklatnod kell, de két-három nap és helyre jön majd teljesen. A képeket majd átküldöm e-mailben. Teszem még hozzá, aztán elkezdem elpakolni a felszerelést, egy kávé rám fog férni, mielőtt a következő "áldozatommal" is randevúznék. Örülök, hogy ilyen jól ment ez a vizsga, szívből remélem, hogy Alice is hasonlóképpen gondolja. Ha esetleg segíteni szeretne a pakolásban, akkor szigorúan kiterelem a helyiségből, neki most lustálkodni és pihenni kell, igazán megérdemli a mai nap és az elmúlt hónapok fáradalmai után.
Mivel még sohasem volt ilyenben részem, ezért nagyon izgatott voltam a mai találkozó miatt. Felhívtam tegnap Kenneth-et New Orleansban, és több órás beszélgetésbe bonyolódtam vele azzal kapcsolatban, hogy miként kell megtanítani a legelső varázslatot a tanoncunknak. Halványan még nekem is derengett valami abból az időből, amikor én jártam ebben a cipőben, de az már annyira régen volt, hogy egyszerűen nem tudtam rendesen felidézni a technikáját és a tanácsokat. Szerencsére a volt mentorom felfrissítette a memóriámat, és még néhány jó tanáccsal is ellátott, hogy miként kellene nekem ezt az egészet levezényelni. Tudtam nagyon jól, hogy Naomi már nagyon szeretné kipróbálni, hogy milyen ez a dolog, de egyelőre azt mondtam neki, hogy erre nem lesz lehetőség. Nos, ez volt most az én kis meglepetésem, ugyanis nem árultam el neki, hogy mit fogunk ma csinálni. Elég sokat találkoztunk már, nagyjából tisztában volt az elméleti dolgokkal is, amelyeket tudnia kellett majd a vizsgához, de ettől függetlenül meg akartam tanítani neki valamit, ha már ilyen szorgalmas volt. Igazából nagyon büszke voltam rá, és ezt sokszor el is mondtam neki, amikor csak tehettem. Azt szerettem volna, ha bízik magában és nem kételkedik a képességeiben. Szerintem amúgy is minden embernek szüksége van a külső megerősítésre, sokszor még nekem is. Mikor felhívtam tegnap este, hogy ma mikor találkozzunk, útbaigazítottam a meditációs terem felé. Gondoltam már rá korábban, hogy esetleg itt is tarthatnánk egy órát, de végül mindig nálam, nála, vagy valamelyik másik helyiségben lyukadtunk ki, így aztán eddig ez a terep ismeretlen maradt a számára. Én a magam részéről kedveltem, és mivel előbb érkeztem meg, szépen gyújtottam néhány füstölőt is, hogy nyugodtabbak legyenek a körülmények, és könnyebben rákoncentrálhasson majd arra, ami a feladata lesz. Sőt, még teát is főztem, amihez hoztam néhány sós süteményt, mert már szinte szokásommá vált ez az apró kis figyelmesség. Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy öt percem van még. Szépen megszabadultam a vastag csizmámtól, aztán leraktam az egyik sarokba, és lehuppantam a legszimpatikusabb párnára. A tea forrón gőzölgött a bögrékben, a füstölő ontotta magából a kellemesen nyugtató illatot, én pedig teljes izgalomban voltam attól, amit ma fogunk csinálni. Olyan kíváncsi voltam, hogy hogy fog sikerülni, mennyire fog menni Nonónak ez az egész. Egyébként, amennyiben megjelent az ajtóban, amit direkt hívogatóan nyitva hagytam, máris integettem neki. - Szia! Már vártalak! – jelentettem ki lelkesen, nagy szemeket meresztve rá a szemüvegem lencséje mögül. Egyébként nincs szükségem rá, mert nem rossz a szemem, egyszerűen csak divatból kaptam fel mára, afféle hóbortból. – Gyere, ülj ide le hozzám. Hogy tetszik a hely? – kérdezősködtem tovább úgy, mint akit felhúztak. Egyébként bizonyára nem lepődött meg túlzottan, mivel mindig ilyen voltam, ha jó napom volt.
Megszokhattam volna már, hogy az én életem egyszerűen hasonlatos egy kalap paripaürülékhez, valahogy mindig annyi borzalom történik benne, hogy szerintem tragédiát írhatnék belőle lassan. Nem voltam magamnál az elmúlt hetekben, mik lassan hónapokká duzzadnak, persze nagyon igyekeztem, de nagyjából az Őrző létem tanulmányai voltak az egyetlenek, amiket képes voltam teljesíteni, fizetés nélküli szabadságot kértem mindenhol. Augusztus elsején meghalt anya, és megszületett a húgom, Nevaeh. Tudja mindenki, hiszen kértem egy hét kimenőt miatta, szóval addig elkísért az egyik Mentor, de nem Mandy, nem szerettem volna megint elrángatni New Yorkba, meg aztán, annyi ideig nem tudták nélkülözni semmilyen szinten. Azt hiszem, jobb is volt így, kevésbé éreztem magam egy szemét dögnek, amiért úgy váltam el anyától, mikor utoljára láttam februárban, hogy gyűlölöm. Sosem volt jó a kapcsolatunk, mégis pokolian szenvedtem, és tudtam, hogy ezt is magamnak köszönhetem. Nagyon sok doboz várt rám tőle, tele levelekkel, iratokkal, vele. Azóta sem voltam hajlandó kinyitni, és elolvasni, nem akarok azzal szembesülni, hogy talán egész életében törődött velem, én pedig nem vettem észre, hogy valami baj van, hogy a háttérben esetleg meghúzódik valami egész más. A legdurvább az egészben az volt, ezt csak azért tudom, mert apa az arcomba tolta a tényt, hogy ha vele történik valami, én leszek a húgom gyámja, ez volt anya utolsó kívánsága. Egy utolsó belém rúgásnak érzékelném a dolgot Maya miatt, ha nem lenne azóta gyakorlatilag folyamatosan lelkiismeret fordulásom a dolgok ilyetén alakulása miatt. Mostanra már arra a pontra eljutottam, hogy nem vagyok olyan búvalbélelt, hogy sírni támad kedve annak, aki rám emeli a tekintetét, de még mindig nem volt az igazi a helyzet. Ettől függetlenül szorgoskodtam tovább, a könyvtárat is gyakran bújtam, illetve egészen sokszor edzettem Ginával, ami azért is volt jó, mert mellette valahogy ki tudtam kapcsolni az érzéseimet, így oda tudtam figyelni, jobban koncentrálni, lévén őt aztán nem érdekelte semmilyen nyűgöm. Ez pedig jelenleg nagyon is jól jött a számomra, mert mellette el tudtam feledkezni mindenről. Mandyt és Pandát rajongásig imádtam, de ők jobbára vigasztalni szerettek volna, vagy felvidítani, és jelenleg egyik sem használt, semmi sem fogja eltüntetni azt a tudatot, hogy miként is engedtem el az anyámat. Egy idő után mindkettejüket megkértem, hogy egész egyszerűen ne beszéljünk az egészről. Mandynél ez szükséges is volt, hiszen inkább tanulnunk kellett, mint a magánügyeimmel foglalkozni. Apropó, magánügyek… még arra is megkértem, hogyha sikerült levizsgáznom, segítsen megkeresni Connort, addig nem, de utána szeretnék végre pontot tenni az ügy végére, mert csak összezavar, és sokkal többet gondolok rá, mint ami egészséges lenne. - Szia! Ugye nem késtem? Pislogok kissé zavartan ama hírre, hogy már várt, mert ugye, akkor szokott várni az ember, ha nem érkezik időben a másik fél. Az órámra is pillantottam, de szerencsére erről nem volt szó. Pontos voltam, mint mindig, kivéve, ha bajba kerülök, az mostanában nem volt aktuális, jobbára csak a lakásom és az egyetem közt lézengtem, nem vágytam semmi egyébre. - Mióta vagy szemüveges? Kérdeztem meglepetten, lassan már egy éve ismerem, sosem láttam még rajta, szóval gyanítom, hogy vagy most, vagy csak dísznek van. Igazából, nem is fontos, fogalmam sincs, miért kérdeztem egyáltalán. A füstölőknek hála elég hamar ráhangolódom a terem atmoszférájára, és meditáltam is, mindennap megteszem, néha kicsit úgy érzem, az egész életem egy folyamatos meditáció. - Fantasztikus, imádom, olyan, mintha kicsit otthon lennék. Szinte érzem bizseregni a bőröm, bár fogalmam sincsen, miért, s bár valós a lelkesedésem, a tekintetemig, sőt, még ajkaimig sem jut el eme tény, hisz nem mosolygok, ettől még igaz, és ismer annyira, hogy tudja, valóban imádom, csupán még feketébe öltözve pihen a szívem. Nem tudtam társául szegődni a jó hangulatában, amit bántam kicsit, de úgy hittem, meg fogja érteni, és arra is fel volt készülve, hogy esetleg megint elrontom a kedvét a puszta jelenlétemmel is. Reméltem, nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen. Közben kényelembe helyezem magam mellette, nézelődök, szokom a közeget, de tényleg szeretek itt lenni, már ennyi idő alatt is sikerült erre rájönnöm. - Miért vagyunk itt egyébként? Elég ésszerű lehet a kérdésem, hisz ezen a helyen még sosem gyakoroltunk.
Még mindig nagyon aggódtam Naomi miatt, de igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy segítsek neki túllépni ezen a nehéz időszakon. Azért eleinte még nyugtalanítóbb volt az állapota, mint amilyen most az utóbbi egy hétben talán, de sajnos nem tarthattam vele és a nap huszonnégy órájában sem őrizhettem, hiszen nem gyerek már, aki rászorul a szülői támogatásra. Még akkor sem, ha valamilyen szinten azért felelősséggel tartozom iránta azóta, hogy ő is őrzővé vált. Eleinte nagyon szerettem volna megvigasztalni, és így segíteni neki, de aztán rájöttem, hogy ez nem fog menni. Ezután inkább azt a taktikát választottam, hogy úgy teszek, mintha semmi érdemleges nem történt volna. Megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben volna, akkor is, ha nagyon nehéz nekem nem kérdezősködni. Természetesen ez most sem ment. - Dehogy, kivételesen egy kicsit hamarabb értem ide – legyintettem egyet, aztán a teák felé mutattam. – Még egy kis teát is főztem, olyan hideg van odakint. Gondoltam hátha jól fog esni neked is, mert én teljesen átfagytam – még meg is dörzsöltem egy kicsit a karomat akaratlanul is, pedig én már egy ideje bent voltam, tehát bőven fel tudtam melegedni az idő alatt. – Hogy vagy? – érdeklődtem. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy mire vagyok kíváncsi, de ez lehetett egyszerű hétköznapi kérdés is, amit a barátok feltesznek egymásnak, ha találkoznak. - Nem vagyok szemüveges! – nevettem fel jókedvűen. – Csak úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Olyan nagy divat most, és az őrsön van egy új fiatal dolgozónk, aki hordja ezeket a mókás nagy szemüvegeket. Hogy áll? Nagyon béna? – közben meg is igazgattam egy kicsit az orromon, mert a napszemüvegekhez ugyan hozzászoktam, de ez most más volt. Egész nap hozzápiszkáltam egyébként a lencséhez, mert elfelejtettem, hogy ott van. Pedig a szemem sarkából folyamatosan láttam a szárát, de valahogy teljesen kikapcsolt az agyam ezen a téren. - Ugye? Én is nagyon szeretem! – vágtam rá, miután válaszolt a kérdésre. Megvártam, hogy leüljön hozzám, aztán törökülésbe húztam a lábaimat, és odafordultam felé egész testemmel. – Ezért gondoltam, hogy megmutatom neked – és ezzel már meg is válaszoltam a következő kérdését. – Ez a meditációs termünk, itt nagyon könnyű kikapcsolni, és spirituálisan ráhangolódni mindenfélére. Reméltem, hogy mind a kettőnket lenyugtat kicsit a hétköznapi rohanásból, ez afféle béke szigeteként él a fejemben. Hátha nálad is így lesz – a mosolyom biztató volt, hiába nem mosolygott most rám vissza, ez engem nem hangolt le annyira. Vagy legalábbis igyekeztem nem mutatni, mert nem akartam érzékeltetni vele, hogy valami gond van. Még akkor is, ha mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy nagyon is van probléma. - Szóval egyrészt ezért vagyunk itt… - kezdtem bele, aztán tartottam egy kis szünetet és felé tartottam az egyik bögrét. – Másrészt pedig azért, mert ma először fogsz varázsolni – nagyon vártam, hogy mit fog szólni ehhez a hírhez, szinte szuggeráltam, hogy némi őszinte örömöt, egy kis izgatottságot lássak rajta. – Felkészültél erre? – próbáltam komolyra fordítani a szót, de szerintem nem nagyon ment most.
- Remek ötlet volt a tea! Bólintok, és már sietek is, hogy vegyek egy bögrével, mielőtt leülök mellé. Nem alaszkai lévén én nekem még mindig lefagy mindenem már ilyen tájt is. A tavalyi telemre viszont nem szeretnék visszagondolni, túlságosan is zavar, hogy csak semmitmondó mondataim maradtak róla. Az végképp ne hiányzott, hogy jelenleg ezen is járjon pluszban az agyam. - Alakulok, bár nem segít, hogy apa öt percenként telefonál, hogy szerintem mit kell csinálni egy másfél hónapos gyerekkel. Honnan a viharból kellene tudnom? Csak azért nem vágtam eddig a képébe, hogy mi erről valójában a véleményem, mert ugyebár anya volt a fő bűnös mindig is ebben a kérdésben, és halottakról vagy jót, vagy semmit. Inkább elirányítom mindig az internet felé, az a biztos. Mondjuk, mostanra felvett egy dadát, várható volt. Szegény kislány… - Nem, nem béna, még jól is áll, bár nagyon fura. Kéne elég sok idő, hogy megszokjam. Nekem nem jutna eszembe ilyesmi soha, napszemüveget sem hordok, még nyáron sem, nem mintha itt olyan szikrázó napsütés lenne, hogy szükség lenne rá. Egyébként sem szoktam sokat napon lenni, akkor mindenem rákvörös lenne, nem csak az arcom, ha zavarban vagyok. - Örülök, hogy megtetted, szeretek itt lenni. Egész kényelmes is a párnán ücsörögni, közben teát szürcsölni, már-már hajlandó lennék magam mögött hagyni a civil életem történéseit, mert nyilván nem pletykapartit tartani jöttünk ide. Hamarosan itt lesz az ideje annak, hogy vizsgázzak, és őszintén, be vagyok tojva a dologtól, nem kicsit. Tudom, hogy rengeteget tanulok, főleg az utóbbi hónapban, hisz azóta, hogy meghalt anya, mást se csinálok, de fene tudja, miként is zajlanak itt a vizsgák, lehet pont olyat fognak kérdezni, amiről gőzöm sincs. - Igen, szerintem nálam is így lesz. Bólintok rögtön, és egy gyengécske mosolyt megengedek magamnak, most el kell engednem a démonaimat, különben bizonyosan nem fogok tudni kikapcsolni, és a lényegre koncentrálni. Amikor meghallom, hogy varázsolni fogok, akkor majdnem felugrotta, s csak azért nem tettem, mert a kezemben lévő teát az első apróbb mozdulatnál a nadrágomra öntöttem, és túl forró volt ahhoz, hogy kellemesnek ítéljem a dolgot. - Istenem, de béna vagyok… Korholom magam, és előhalászok pár zsebit a táskámból, tele van velük, igen, mostanában sokat sírok, nem hiszem, hogy olyannyira meglepő lenne. Aztán, amint ezzel megvagyok, már térek is vissza a varázslat témájához, és most már azért észrevehetőbb az a mosoly, ha nem is az ajkaimon, szemeimben mindenképpen. - Naná, hogy fel, alig vártam. Ez szuper! Kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon örülök a dolognak, ez még jelen állapotomban is látszik, talán pont ez kell ahhoz, hogy némileg kiszakadjak a fojtogató gondolatok és érzések sűrűjéből.
Küldtem egy vidám mosolyt Nonó felé, mert szerintem is mindig jó ötlet egy kis tea, amikor olyan hideg van odakint, mint a mai napon. Utálom, hogy itt már az ősz elején csizmába kell bújni, mert különben lefagy az ember lába, de kaliforniai lévén szerintem ez nem is olyan meglepő. Még akkor sem, ha nem most először élek ilyen északi helyen. Akkor sem rajongtam érte túlzottan, bár maradjunk annyiban, hogy egészen jól bírtam. Igazából most sem szoktam ám panaszkodni, csupán magamban morgok, ha nem tetszik az aktuális időjárás. - Mi lenne, ha egyszerűen csak nem vennéd fel minden egyes alkalommal? Nem lehetsz ott neki mindig… - sóhajtottam rosszallóan, mert nagyon gonosz dolognak találtam ezt a viselkedést azok után, ahogyan a barátnőmmel bántak a szülei, a kislánya születése után. Most meg elvárta volna tőle az apja, hogy mindenben segítsen? Olyan dolgokban, amikről fogalma sem lehetett, mert megfosztották tőle? Egyszerűen kész agyrém ez az egész helyzet. Én elhiszem, hogy mindenkinek nehéz, de nem szabadna visszaélni a szeretteink jóindulatával. - Ha nagyon megzavar, akkor levehetem, úgyis csak dísz – ajánlottam fel előzékenyen, mert ha esetleg olyan szokatlan vagyok így neki, hogy nem tud rendesen arra koncentrálni, ami a feladata lesz, akkor bizony annyi baj legyen, elfér az a szemüveg a táskám mélyén is. Talán többet fel sem kellene vennem, bár az őrsön egy-két ember megdicsérte a mai megjelenésemet, de a barátok véleménye nekem többet számított. - Nos, akkor most már többet fogunk itt találkozni, ha te is szeretnéd! – tényleg örültem neki, hogy elnyerte a tetszését a hely, mert többek között a mai alkalmat afféle átlendítésnek szántam a holtponton, kirángatni ebből az állapotból. Talán az új izgalmasabb közeg és egy nagyobb vágyának a megvalósítása elég lesz hozzá, bár teljesen biztos természetesen így sem lehettem benne, ez csupán előzetes terv volt. Minden azon fog állni vagy bukni, hogy Naomi miként reagál majd a hírre, hogy ma varázsolni fog, életében először. Végre hasznát veheti majd annak, ami olyan sok évig elmondása szerint megkeserítette az életét, vagyis a mágiaérzékenységének. - Jaj, te jó ég! – kaptam a szám elé a kezemet, és máris nyúltam egy szalvétáért. – Tessék! Jól vagy? Nem égetett meg nagyon? – kérdeztem aggodalmasan, még vagy három szalvétát nyújtva a leányzó felé, hogy törölje meg a nadrágot. – Sajnos megszárítani nem tudom hirtelen, de ha fáj, akkor tudok rajta segíteni – ajánlottam fel szinte gondolkodás nélkül, teljesen kiemelkedve a kényelmes párnám kis gödréből. – Örülök neki! – mondtam végül, amint rendeződni látszott a helyzet a nadrág terén. Az őszinte öröm, amit láttam rajta, amúgy is felért mindenféle jó dologgal. - Akkor, ha biztos, hogy rendben vagy, megbeszéljük, hogy mi fog ma történni! – jelentettem be ünnepélyesen. – Most elsőként azt fogod megtanulni, hogy miként tudsz egy tárgyat néhány másodpercig ezüstréteggel bevonni. Azért gondoltam ezt, mert ez viszonylag könnyű és alapvarázslat, ráadásul látványos is, akárcsak a lámpás varázslata. Mit szólsz hozzá, megfelel? – ha nem, akkor is ez lesz, de azért szerettem volna valamelyest partnerként kezelni, így mosolyogtam is mellé.
- Ismersz… egyszerűen nem tudom megtenni, szemétségnek érzem. Sóhajtok fel, majd megcsóválom a fejemet, nem, nem tudok úgy csinálni, mintha nem lennék elérhető, főleg, hogy többnyire olyankor hív, amikor fel tudom venni, fogalmam sincs, miként csinálja, egy idő után roppant idegesítő a dolog. Mégsem vagyok képes azt mondani, hogy figyelj apa, keress más balekot, nekem ez túl sok. Pedig sok, nem bírom. Vajon nekem nem jár a boldogság? Az, hogy mindenféle macera nélkül egyszerűen csak boldog legyek? Még szerelmet sem kérek, csak egy kis nyugit, na jó, sok nyugit. - Ugyan már, ne hülyéskedj, dehogy zavar. Csak szokatlan, de ez nem baj, nehogy levedd, miattam legalábbis ne. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ne tudnék figyelni majd emiatt, szó sincs erről, nem okozott gondot, ha már koncentrálok, úgysem mások arcát figyelem, arra már elég hamar rájöttem, hogy úgy tutira nem megy. - Örülnék neki! Bólintottam sietve, fogalmam sem volt, mitől ragadott meg ennyire ez a hely, de biztos voltam benne, hogy nagyon is jól érzem magam itt. Talán Mandy és a tea is segített, meg a füstölők, nem tudhatom, de így együtt egyenesen imádtam. Talán itt, most, tényleg nyugtom lehet egy kicsit, a telefonomat ki is kapcsoltam, minden fejtágítás előtt így tettem, engem ne keressen senki ilyenkor, egyszerűen nem létezem. - Nem, annyira nem vészes, szerencsére a nadrágom megóvott az égéstől, de azért nem túl kényelmes. Látod… az ügyetlenségem még mindig párját ritkítja. Csóválom meg a fejem, lám, én még akkor is hajlamos vagyok bénázni, amikor örülök valaminek. Szép volt Naomi, ülj le, egyes. Komolyan, néha nem hiszem el magam. - Jaj, nem, nem fáj, nehogy varázsolj emiatt. Egy száraz nadrág jól jönne, de azt hiszem, most az nem lehetséges. Annyit azért megteszek, hogy két szalvétát belülről a lábam és a nadrág közé teszek, bár tuti hülyén fest, ahogy a saját nacimban turkálok, de Mandy mellett azért már meg merek tenni ilyesmit, vagyunk annyira bizalmas viszonyban. Utána azért már több esély van arra, hogy oda is tudjak figyelni arra, amit mond. - Persze! Hogyne felelne meg! Mit fogunk bevonni ezüsttel? Kérdezem izgatottan, a nadrágomat mintha már el is feledtem volna, érzem még, de most sokkal jobban érdekel az, hogy varázsolhatok, mint bármi kerek-e világon. Istenem, hogy én mennyire vártam már ezt. Olvastam egyébként a varázslatokról, de azért ennyi közel sem elég ahhoz, hogy véghez tudjam vinni őket. Épp ezért nem teszek mást, mint figyelek a Mentoromra, és várom az utasításait, a meditálásom megvolt ma is, mint minden reggel, van, amikor este is, hiszen nagyon szeretem, segít elmenekülnöm önmagam elől, márpedig arra mostanában nagy szükségem van.
- Megértem, én is biztosan képtelen lennék rá, de csak egy tanács volt – beletörődően sóhajtottam, mert tudtam, hogy úgysem nagyon segíthetek ezen a helyzeten. Ezt neki kellett megoldania, én pedig megfogadtam magamban még hetekkel ezelőtt, hogy visszafogom magam és nem avatkozok bele semmilyen formában sem. Nem szabadott megtennem, mert Naomi lehet, hogy a tanoncom, de felnőtt nő is, a barátnőm, akinek egyedül is kellene tudnia boldogulni. Nem mindig lehetek mellette, bármennyire szeretném is ezt tenni. Ezt egyszerűen be kellett látnom. - Akkor jó! – most már megjelent egy kis mosoly a szám szegletében, még bólintottam is egyet mellé. Így akkor szemüveg marad, nekem jelenleg egész kényelmes viselet volt, bár néha roppantul idegesített, hogy láttam a szárát, meg a keretet magát. Meg lehet szokni, legalábbis ezt mondogattam magamnak. Leszek egyszer ténylegesen is öreg, amikor szükségem lehet egy efféle eszközre ahhoz, hogy rendesen lássak, nem árt gyakorolni. Ha valaki hallaná ezt a gondolatmenetet, egészen biztos, hogy máris őrültnek bélyegezne meg. - Ugyan… - legyintettem egyet könnyedén. – Tudod, hogy én is hajlamos vagyok rá, és akkor még finoman is fogalmaztam – biztatóan mosolyogtam, nem akartam, hogy bénának gondolja magát, mert határozottan nem volt az. Olyan képességek birtokában volt, amit ritkán látni, úgyhogy kétségem sem volt afelől, hogy egyből sikerülni fog neki a varázslat, vagy ha nem is egyből, de másodjára már mindenképpen. Másként elképzelni sem tudtam, ez pedig talán megdobhatná az önbizalmát, és a kedve is jobb lehetne tőle. Igen, valahol ezt szerettem volna elérni ezzel az egésszel, azon túl, hogy a tanulás is nagyon fontos volt természetesen. - Nos, jól van – egyeztem végül bele, pedig szívesen megtettem volna érte. Sőt, ha lett volna valami szárító varázslat, akkor biztosan egyből bevetettem volna, de sajnálatos módon ilyennel most nem tudtam élni. Azért csak túl fogja élni, hogy kicsit teás lett a nadrágja, ugye? Legalább a szalvéta miatt már nem ért hozzá a nedves anyag a bőréhez, ami azért roppant idegesítő lehetett, valahogy átéreztem. Velem is történt már hasonló, és iszonyatosan bosszantónak találtam. Ezért is akartam annyira segíteni neki. - Reméltem, hogy pontosan ilyen lelkes leszel, ha meghallod – közöltem izgatottan, és valahol diadalittasan is. Mellé még ki is húztam magam, úgyhogy valószínűleg úgy festhettem, mint egy jól lakott óvodás, aki roppant elégedett magával. Én is az voltam, maradjunk annyiban, mert máris elértem a mai napom legfontosabb célját, és akkor még a varázslat nem is sikerül. Igen, jelenleg nekem fontosabb volt Naomi lelki békéje, mint a vizsgára való felkészülése. Ha nincs rendben, akkor nem fog tudni koncentrálni, amikor arra lenne szükség. Ezt semmiképpen sem akartam, így taktikát kellett változtatnom és úgy segítenem, hogy az ne legyen olyan, mintha le akarnám nyomni a torkán, az akarata ellenére. - Igazából bármit be lehet vonni, de én hoztam egy kis fémládikát – azzal elő is kerestem a táskámból, afféle ékszeres dobozka volt, rézből. Ezen aztán látszani fog, amikor sikerül. – Azt előre mondom neked, hogy nem fog sokáig tartani, mivel még nagyon kezdő vagy. Alig egy-két másodperc, de ha sikerül, az nagyon jó érzés lesz – figyelmeztettem, hogy emiatt nehogy csüggedjen majd. – Remélem, hogy ez nem veszi el a kedvedet! Tessék, nézd meg nyugodtan! – adtam oda a kezébe, hogy tanulmányozza szépen. – Nem lesz olyan nagy dolog, mint amilyennek tűnik… - biztosítottam róla gyorsan.
Csak bólintottam, persze, értem, hogy csupán egy tanács volt, de ez attól még sajnos nem megvalósítható. Néha igazán tudnék örülnék, ha csak egy kicsit is, de szőrösszívűbb lennék, ám nincs így. Túlságosan megbocsájtó voltam mindig is, és most, hogy anya halott, már-már kényesen ügyelek arra, hogy apával semmiképpen se legyen rossz a kapcsolatom, hiszen mi lenne, ha az ő sírjánál is úgy kellene állnom, hogy ég az arcom a szégyentől. - Én mondjuk szerintem különösen tehetséges vagyok ebben, bár azt hiszem, újabban nem is bénázom sokat, mármint, az ilyen őrzős dolgokban nem, de a hétköznapiakban… kész szerencse, hogy a vizsgán csak beszélnem kell majd, azt legalább tutira nem szúrhatom el. Igen, mostanra hittem abban, hogy bőven eleget készülök ahhoz, hogy ne legyen majd gondom vele, és menni fog viszonylag könnyedén. Reméltem, hogy nem fognak tudni olyat kérdezni, amivel megfognak, de ez talán túlzottan naiv elgondolás a részemről. A nadrágomra tutira ráfért egy alapos mosás, otthon első dolgom lesz bevágni a gépbe, de most fényévekkel fontosabb dolgaim vannak, mint a ruházatom tisztasága és szárazsága miatt aggódni. - Viccelsz? Nagyon vártam már a dolgot! Ezt bizonyára tudja, elégszer mondtam már neki, vagy lehet többször is, ki tudja már, kinek miről fecsegek, szokásom túl sokat beszélni, és újabban megint kezdem úgy érezni, hogy túl sokszor jár a szám, ez nem biztos, hogy jó, mert saját magamból kiindulva az az oka, hogy valamit el akarok nyomni magamban. Most azonban nem érek rá ilyesmire, inkább azzal foglalatoskodnék, miként kell lemeríteni a meditálással felhasznált energiáimat. Gondolom, rendesen ki fogok tőle készülni eleinte, de annyira azért nem zavart ez a tudat. Van a jó fajta fáradtság is, és biztos voltam benne, hogy ez olyasmi lesz. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy miként lehetnék lelkileg rendben, nagyon-nagyon rég nem volt olyan, talán egy kicsit igen, mikor Connorral másodszor találkoztam, akkor éreztem valamit, ami hasonlít hozzá, de kellett az is, hogy ott legyen mögötte Mandy, és az együtt megélt, lassan rügyező barátságunk, meg pont a dolog kellős közepén felbukkanó Panda is. Azóta viszont Connort elveszítettem, jobban mondva inkább, eldobtam magamról, és sajnos túl sokat járt ahhoz a fejemben, hogy bizonytalanná tegyen azon elhatározásommal kapcsolatban, hogy hagyom, élje csak az életét, ha még ugyan él. Ezt már elmondtam a barátnőmnek is, ebből lett az, hogy segíteni fog megkeresni. Ennek örültem, bár azt még abszolút nem tudtam, mit is fogok akkor kezdeni a helyzettel, ha végül találkozunk. - Ne aggódj, nem várok csodákat, de azzal nem értek egyet, hogy nem lesz nagy dolog. Hogyne lenne nagy dolog, Mandy, varázsolni fogok. Rég volt, mikor ekkora vigyort láthatott a képemen, és talán ez volt az első olyan momentum is a választásom felé vezető úton, amikor kicsit kibillent a mérleg, és kezdett előttem kirajzolódni, merre kellene tovább haladnom. - Nem fogja elvenni a kedvem, az sem, ha nem sikerül, elvégre, még gőzöm sincs az ilyesmiről, szóval gyakorolni kell gondolom, mielőtt bármiféle eredményt is el lehetne érni. Ugyan meséltem már arról is Mandynek, hogy mi volt Cathyvel, bár tudomásom szerint döntés még nem született arról, miként is kezelendő a helyzet, de az biztos, hogy annak is volt valami köze a mágiához, vagyis, inkább ahhoz, hogy teret engedtem a látomásoknak, így némi bekukkantást nyertem abba is, amit a kislány a kirándulásunkon látott. Bíztam abban, hogy valóban tényleg olyan erős mágiaérzékenység lapul bennem, hogy sikerülni fog ez az egész, és nem lesz túl sok gondom vele később sem. Idővel ki fog derülni. Közben persze megforgattam az ujjaim között a ládikát, jól megnézve, hátha ez is számít valamit, gőzöm sem volt róla, hogy miként működik, élesben még nem láttam ilyet, csak olvasgattam, miféle varázslatok vannak.
- Hát, még az is lehet, hogy lesz egy kis varázslat is, de semmi nagy dolog. Meglátjuk, hogy most hogy megy majd, rendben? – kérdeztem mosolyogva. Nagyon örültem neki, hogy őszinte örömöt és lelkesedést láttam végre rajta. Ráfért már az én lelkemre is, hogy beálljon némi pozitív változás, pedig én azért lelkileg jól voltam. Mégis, ha láttam, hogy egy hozzám közelálló személynek gondjai vannak és szenved, akkor az engem is meg tudott ám viselni alaposan. Micsoda szerencse, hogy eszembe jutott ez az egész? Bár, ha nem alakult volna ilyen jól a többi területen megszerzett tudásnak az elsajátítása, akkor biztos, hogy most nem itt tartanánk. - Az biztos, hogy az őrzős dolgokban nincs benned hiba. Tényleg nagyon jó érzéked van hozzá! – ismertem el, egy újabb dicséretbe ágyazva. Tényleg kellettek szerintem az efféle megerősítések, még ha nem is mutatta, biztosan jól esett Nonónak is a kedvesség és a figyelem. Mind azért dolgoztunk, hogy elismerésre tehessünk szert, még olyankor is, amikor nem vallottuk be magunknak az istennek sem. Nekem is voltak ilyen pillanatok, csak éppen gondolni nem szerettem rájuk túlzottan. - A nagy dolog alatt azt értettem, hogy annyira nem nagy ördöngösség, mint amilyennek talán első hallásra tűnik – javítottam ki magam. – És igen, varázsolni fogsz! – csaptam össze lelkesen a kezeimet. Mertem remélni, hogy tényleg így lesz, de sok kétségem nem akadt. Működnie kellett, mert tényleg jó volt, nagy mágiaérzékenységgel. Csak nagyobb affinitása van a varázslatokhoz, mint mondjuk nekem volt kezdetben! Bár nekem sem voltak azért gondjaim, de bevallom őszintén, hogy elég döcögősen indult a dolog annak idején Kenneth mellett. Mostanra azonban elég gyorsan tanultam, tapasztalatokat is szereztem, úgyhogy nem volt vészes egyáltalán. Szerintem más területeken is van, akinek több érzéke van valamihez, és van, akinek kevesebb. Ettől még nem csökken senki szemében a másik. A lényeg a kitartáson múlik, afelől pedig nem volt kétségem, hogy Naomiban ez megvolt. Láttam rajta a tenni akarást minden egyes találkozásunk alkalmával. - Ennek örülök, de szerintem nem lesz baj! – bár ez mindenképpen jó volt. Nem szabadott, hogy az első kudarc után egyből feladja, mert akkor sohasem fog sikerülni. – Így van, és fogunk is elég sokat gyakorolni még, abban biztos lehetsz! – bólogattam egyetértően, míg ő a ládikát nézegette, amit odaadtam neki. Azért tettem, hogy jól az eszébe vésse milyen, és érezze kicsit a súlyát is. Ez ugyanis eszköz lesz most számunkra, a kulcsfontosságú elem. – Egyébként bármit bevonhatnánk ezüsttel, ami éppen a kezünkbe akad, de gondoltam előbb kezdjük ezzel. Ha esetleg valami más szimpatikusabb, akkor nyugodtan fogd meg, azzal is kipróbálhatjuk! – vontam meg végül a vállaimat, mert igazából tényleg teljesen mindegy volt, hogy mi lesz a kísérleti tárgyunk. - Meg fogom neked először mutatni, hogy hogyan is kellene majd kinéznie, ha sikerül végrehajtanod a varázslatot, rendben? – néztem rá nagy komolyan a szemüvegem lencséi mögül. – Az enyém kicsit tovább fog tartani, nagyjából nyolc percig, azt hiszem. Sajnos ezt ki kell várnunk, hogy elmúljon a hatása, de addig legalább megihatjuk nyugodtan a teánkat. Nos, felkészültél? – pillantottam rá nagy lelkesen, várva az áldását. Amennyiben megkaptam, úgy már nyújtottam is a kezemet a kis ládika után, és ha megkaptam, akkor a Valami ezüst varázslatot úgy hajtottam végre, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. - Látod, annyira nem nehéz, idővel neked is ilyen könnyen fog menni, pillanatok alatt! – nyújtottam felé újra az ékszeres dobozt, ami immár a rezes szín helyett gyönyörű ezüstben pompázott.
// 40-2 pont (Valami ezüst) = 38 megmaradt pont. //
Csak bólogatni tudtam, elvégre, úgyis az van, amit ő mond, én csak a véleményemet mondhatom el róla, a többi már rajta múlik, azonban rendkívül ostoba lettem volna, ha azt mondom, nincs rendben. Hogyne lenne rendben? Úgy be voltam sózva, mint szerelmes bakfis az első igazi randiján, jesszusom, emlékszem még, hogy az milyen volt, a gyomrom görcsben állt, és azt hittem, megáll velem forogni a föld. Imádtam. Mint ahogy ezeket a pillanatokat is. Arra már egy ideje rájöttem, hogyha Mandyvel, vagy bárkivel tanulok, akkor képes vagyok elvonatkoztatni az életem kellemetlenségeitől, és csak az Őrzőkkel kapcsolatos dolgok vannak. Ennek igazán örültem, mert így azért sokkal könnyebb volt minden, talán az eszemmel együtt a szívem is belátta, hogy most ez a fontosabb. Mindennél. Nagyon reméltem, hogy nem fogok csődöt mondani, és menni fog, elég nagy pofára esés lenne, ha mondjuk tök tehetségtelen lennék a varázsláshoz. Ilyen csak nem létezik, ugye? Harcos sosem akarnék lenni, de hát még nekik is kell valamennyit varázsolniuk. Ahh, nem, ilyen téren valahogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz hiba, menni fog, érzem a zsigereimben. Az meg külön jó volt, hogy valaki más is látta ezt bennem, így nem kellett úgy gondolnom, hogy el vagyok szállva magamtól. - Ja… hogy úgy. Bocsánat, azt hiszem, kicsit túlságosan is izgatott vagyok, hogy felfedezhessem ezeket az árnyalatnyi különbségeket most kijelentés és kijelentés között. Pislogtam némileg zavartan, de azért nem tűnt tova a mosolyom, jesszus, szerintem anya halála óta nem is mosolyogtam, most meg egy varázslat miatt teszem. Szerintem nem örül odafenn, ha ezt látja. Bólintottam, engem aztán tutira senki sem fog megállítani a gyakorlásban, bár kétlem, hogy bárki egyáltalán megpróbálná. A ládika most valahogy különösen fontossá vált a számomra, elvégre, ez az első dolog, amivel kapcsolatban a mágia felmerül az esetemben. - Teljesen jó lesz! Azt hiszem, igazából nem volt olyan fontos, hogy mi lesz az erre a célra kiválasztott tárgy, de mivel Mandy ezt hozta, így úgy voltam vele, hogy eszembe sem jut más után nézelődni. - Persze, mutasd csak. Azzal vissza is nyújtottam neki a tárgyat, hiszen gondolom fognia kell ahhoz, hogy működjön a dolog, eszemben sem volt megállítani a műveletben, sőt, alig vártam, hogy élesben lássam. Sosem láttam még varázslatot, azaz, tapasztaltam az emléktörlés hatásait, de arról még írásos beszámolóm sincsen, lévén lehetetlen lett volna eszközölni. Beszámolót meg sosem kértem róla Mandytől, valahogy nem vagyok rá kíváncsi. Azt persze tudom már, hogy ki csinálta, de csöppet sem haragszom az illetőre, csak a dolgát végezte, az én döntésem alapján. Csak bólogatni tudtam, naná, hogy felkészültem, ezerrel figyeltem a kezeit, az arcát, száját, felváltva ugrált ezen testrészei közt a tekintetem, miközben azt is feszülten lestem, mikor ezüstösödik be a ládika. Tátott szájjal néztem, milyen gyorsan megtörtént, aztán ismét a ládika szemlélésével örvendeztettem meg magam, felvont szemöldökkel, és kicsit tanácstalanul néztem Mandyre. - Ööö… ennyi? És ezt hogy csináljam utánad? Úgy értem, semmit sem csináltál… semmi láthatót. Nem csalódott voltam, egyszerűen csak fogalmam sem volt arról, miként tudnám én ezt eszközölni. Nem mondom, hogy nem éreztem semmi bizsergetően furát közben, mert de, viszont attól még meglehetősen nehezemre esik elképzelni, hogy ezt én így megcsináljam. - Nincs valami varázsszó? Vagy kézmozdulat? Vagy bármi? Mondjuk mint a Harry Potterben? Próbáltam valamiféle támpontot lelni, s persze a példa okán megint felsejlett a fejemben Connor neve, de megpróbáltam most tényleg nem ezzel foglalkozni.
Csak legyintettem egyet, hogy ezzel igazán ne törődjön. Mindenki ért félre dolgokat, egyszerűen csak pontosítottam, hogy ne higgye, hogy ledegradálom ezt az egészet. Azzal nagyon is tisztában voltam, hogy ez neki nagy dolog, mindenkinek az volt, amikor először volt alkalma a varázslásra. Nekem is, de szerintem azért is emlékeztem rá jól, mert némi gyakorlás után egészen jól sikerült a próbálkozásom. Azt szerettem volna, ha Nonó is hasonlóan pozitív élményekkel gazdagodhat most a jó voltomból, mert nagy hatása lehetett a jövőre nézve. Miután áldását adta rá, hogy mutathatom, mert készen áll a tanulásra, úgy elkértem a dobozkát és alig pár másodperc alatt máris ezüstben tündökölt. A meglepettség, amit az arcán láttam, elégedettséggel töltött el, az meg főleg, amikor elképzeltem, hogy hamarosan az én kis tanoncom is képes lesz ezt megvalósítani. Már alig vártam, hogy lássam, hogyan használja azt az adományt, ami neki adatott. Úgy gondoltam, hogy ha rendesen sikerül letennie a vizsgát – ami felől egyébként nem voltak kétségeim! -, akkor majd elárulom neki, hogy történetesen az öccse is az őrzők táborát gyarapítja, és a többi információt sem szerettem volna elhallgatni előle. Addig azonban jobb volt, ha csak erre koncentrál, így is volt már elég bonyodalom az életében mostanság. - Igen, ennyi! Mondtam, hogy nem olyan nehéz! – mondtam mosolyogva, és odaadtam neki a ládikát, hogy megnézhesse. Még néhány percig úgyis így marad, ahogyan azt előre közöltem Naomival is. – Most van egy kis időnk meginni a teát és megbeszélni, ha vannak kérdéseid – ajánlottam fel, de máris jöttek a kérdések, ahogy kimondtam ezt a néhány szót. Aztán jött a további özön, én meg nem tudtam mást, mint elnevettem magam, mert igazán aranyosnak találtam azt a hajszálnyi értetlenséget, amit felfedezni véltem most nála. - Persze, amikor szorult helyzet van, nem kezdhetsz bele semmi olyanba, ami annyira látványos, különben hol a meglepetés ereje, nem? – kérdeztem még mindig elnéző mosollyal. Nem nevettem én ki, valami hasonló kérdéseim voltak nekem is, és pont ezért derültem jót ezen a szituáción. Annyira előttem volt még a saját tanulásom, és annyira élénken élt az emlékezetemben, ahogyan Kenneth megpróbálta elmagyarázni, hogyan csináljam, mintha csak tegnap lett volna. Én ugyan nem szó szerint ugyanazzal akartam most neki előállni, de részben azt akartam mondani, amit én tanultam a mentoromtól annak idején, részben pedig a saját tapasztalataimat és tanácsaimat akartam átadni neki, ha már mentor vált belőlem. - A lehető legjobb módszer szerintem, és ahogy el tudom talán magyarázni, hogy képzeld magad elé. Most látod, hogy milyennek kell majd lennie, ha sikerül a varázslatod. Pontosan azért mutattam meg azon kívül, hogy lásd, hogyan működik, hogy azzal is tisztában legyél, milyennek kell majd lennie. Szerintem képzeld magad elé, koncentrálj rá, és engedd, hogy megtörténjen a csoda. Az erődnek elvileg hatnia kell majd rá, és ha vizualizálod magad előtt, hogy mit szeretnél, akkor meg tudod valósítani. Tudod, azt mondják, hogy minden fejben dől el, így ennek is ott kell. Nem tudom, hogy érted-e, mit szeretnék mondani! – néztem rá kérdőn, immár sokkal komolyabban, hiszen ez fontos volt. Jobb híján, hogy elgondolkozhasson addig ezen, odanyúltam a bögrémért és ittam néhány korty teát. Már nem is volt olyan forró, mint a találkozásunkkor. - Nincs egyébként erre speciálisan varázsszó, de ha neked könnyebb valamire koncentrálva mantrázni, akkor nyugodtan megteheted. Ha másképp nem tudsz kikapcsolni, és ez segít neked, akkor bármit mondhatsz, ami neked megfelel. Nevet, tárgyat, akár azt is, hogy váljon ezüstté a doboz – vontam meg a vállaimat a fejtegetésemet követően. Szerintem legalább annyira izgultam, mint ő, csak én éppenséggel amiatt, hogy jól magyarázzam el neki a feladatát és a működését ennek a varázslatos dolognak.
Az tuti, hogy bombázom is rögtön a kérdéseimmel miközben bele-belekortyolok a teámba, mert van pár belőlük, mert ez az egész olyan magas nekem, mint a Himalája. Legalább. Lehetséges, hogy csak hagynom kellene totálisan kiürülni a fejem, és valami olyasmi módon, mint Cathyvel a hegyekben, kiengedni magamból a mágiát? Annyira furcsa és feldolgozhatatlan még mindig nekem ez az egész, pedig már egészen régen köztük élek. Kicsit azért összébb húztam magam a nevetésére, mert bár nem vettem személyem ellen szólónak, de azért arra mindenképp elég volt, hogy egy kicsit leállítsam magam, és ne bombázzam több kérdéssel. - Hát. Ez logikus... Gondolatban meg is fedem magam miatta, elvégre, milyen is lenne már, ha mondjuk valami rafinált mozdulatsor kellene hozzá, és közben keresztbe lenyelnek, mert olyan sokáig tart. Rászokhatnék már az előbb gondolkodásra. Egyszerűen csak nem tudom feldolgozni, hogy most ezt én miként is valósítsam meg. Így támpontok nélkül tökre lehetetlennek tűnt, de ki tudja, talán csak túlságosan is izgultam, passz. - Értem, bár ebben a fejben eldőlésben én nem hiszek, de a többi tiszta sor. Bólintottam, és szinte fixíroztam a dobozt, hogy legyen már újra bronzszínű, és kipróbálhassam. Hú, hát ez nagyon izgi volt, alig bírtam magammal, nagyon durván elragadott ez az egész, és most már megint vigyorogtam, miközben forgattam ujjaim között az ezüst dobozt, néha kinyúlva a teám felé, hogy kortyoljak belőle párat. - Értem, de akkor a legjobb az lenne, ha csendben tenném, mert az nem szúr szemet. Azért, lehet, hogy kezdetben inkább csinálom ezt a mantra dolgot. Pillogok némileg zavartan, mert hát, való igaz, hogy nem megszokottak számomra még az ilyen kifejezések, könyvekben már persze találkoztam velük, de így beszélni még azért nem ment olyan könnyen. Még mindig alig hiszem el, hogy képes leszek varázsolni, pontosabban vagyok, csak még sosem volt alkalmam gyakorolni. Utána csak várta, csendben, miközben azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd, bár attól tartottam, rendkívül sablonos leszek, és marad majd a légy ezüst, légy ezüst szókapcsolat. Nem tudom senkihez sem kapcsolni, azaz, tudnám, de nem akarom, hisz az ezüst ártalmas rájuk, márpedig én soha többé nem szeretnék ártani Connornak. A teám lassan kiürül, és csak azért nem szólok már semmit, mert próbálom a fejem is kiüríteni, meditáltam ugyan reggel, de attól még csak erre akartam most koncentrálni, talán nem árthat teljesen rákoncentrálni. Végül, mikor elvesztette ezüst színét a dobozka, egy mély sóhaj kíséretében mosolyodtam el, és úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni. A térdemre fektettem a kezeimet, azon pihent a doboz, én pedig úgy fixíroztam, hogy már-már féltem, hogy valami ismeretlen eredetű, belőlem fakadó lézernyaláb megsemmisíti. Közben ugyan nem hangosan mantráztam, de alig hallhatóan, vagy inkább szemmel láthatólag mozgott a szám a légy ezüst ritmusára. Majd kiestem közben a szemeimen, úgy néztem a dobozt, valami fura, de kellemes melegség simult a bőrömre, megint az a bizsergés, mint mikor túlcsordul a szeretet valakiben, legalábbis én ehhez tudnám hasonlítani. Ha a kicsi Cathy most látna, biztosan kiakadnának a mutatói a tökéletesen hófehér aurámtól. Őrületesen hosszúnak tűnik az a pár másodperc, ami eltelik, ebben a felfokozott állapotban azonban szerencsére észreveszem azt a röpke, két másodperces ezüstös tündöklést, és amint megvan, sikítva ugrok fel, mint egy idióta, és a magadba emelem a dobozt, természetesen akkorra már nem ezüst. Kicsit le is lombozódom, és gyorsan visszaülök a helyemre. - Ugye te is láttad, nem csak képzeltem? Jesszusom, mondd, hogy láttad! Támadom le hirtelen Mandyt, mert ki tudja, lehet, hogy csak annyira vágytam rá, hogy beképzeltem magamnak.
Nem azért válaszoltam neki így, mert butának tartottam a kérdését, de mivel már ő is rájött, hogy általában a dolgok azért elég logikusak, így nem fűztem hozzá semmi többet. Tudom én, hogy az egész elég hihetetlen abban a tekintetben, hogy tényleg varázsolunk, és ez ellentmond minden logikusnak nevezhető ténynek, de attól még maga a rendszerünk teljesen jól követhetően épül fel. Ezt szerettem benne, mert legalább ki lehetett igazodni. Naomi is pont ezért tanult olyan gyorsan, legalábbis én határozottan meg voltam erről győződve. - Ennek örülök! – mondtam őszintén, mert tényleg örültem neki, hogy mindent érthetően magyaráztam el. Mindig tartottam attól, hogy nem lehet majd felfogni, ha össze-vissza beszélek, de hála istennek úgy tűnt, hogy mégsem vagyok reménytelen eset én sem mentorként. Ez azért határozottan jó hír, ha szerettem volna, hogy a velem szemben ülő barátnőm egyedül is boldoguljon majd évekkel később. Lehet, hogy később már nem én leszek mellette, mert esetleg nem informátor szeretne majd lenni, de az alapokat akkor is tőlem tanulja meg, és később is itt leszek, ha bármire szüksége lenne majd az életben. Tanácsra, barátra, akármire. - Figyelj, később menni fog csendben is, de egy ideig még leginkább úgyis csak a gyakorlások során fogsz varázsolni, élesben reméljük, hogy nem lesz rá szükség. Vagy ha olyan helyzetbe keverednél, akkor én ott leszek veled és megteszem helyetted. Most úgy csinálod, ahogyan neked jó, ahogyan neked kényelmes, oké? Ez a legfontosabb! – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha csak egy receptet magyaráznék neki. – Persze, az nem árt. Én is csináltam, és tényleg segít egy kicsit, hogy csak arra koncentrálj, amire kell – magyaráztam tovább az én tapasztalataimat is egyúttal, mert arra gondoltam, hogy így legalább egy kicsit személyesebb, ha megtoldom saját élményekkel is. Így tudhatja, hogy én is jártam ugyanebben a cipőben, nekem is meg kellett tanulnom ugyanezeket, ugyanezekkel a módszerekkel. Észre sem vettem, de úgy eltelt az idő a beszéddel, hogy az a néhány perc tovaszállt a fejünk felett. A kis rézládika már nem is tündöklött olyan ezüstszínben, amilyenné varázsoltam, szóval Nonón volt a sor. Én pedig hagytam, hogy fogja a dobozt, és rá tudjon koncentrálni. Innentől kezdve már szándékosan nem szólaltam meg, mert kellett neki is a csend, meg amúgy is látni szerettem volna, hogy egyedül miként oldja meg ezt az egészet. Nem voltak kétségeim afelől, hogy menni fog neki, a kérdés inkább az volt, hogy mennyi időbe fog mindez telni. Láttam rajta, hogy mennyire koncentrált, és egészen aranyosnak is találtam, hogy olyan nagyra nyíltak a szemei, de inkább visszafogtam a kikívánkozó kuncogásomat. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy nevetek rajta, ráadásul a figyelmét is elvonnám, ha esetleg már kellőképpen ráhangolódott a dologra. Nem is bántam meg, hogy így tettem, mert néhány pillanat erejéig így láthattam az ezüstös csillogást, amit Naominak sikerült produkálnia. Az arcom egyből felderült, főleg annak láttán, hogy mennyire örült a teljesítményének. - Nagyon büszke vagyok rád! – közöltem egyből, amint visszaült. – Igen, láttam, tényleg sikerült! – biztosítottam róla nevetve. – Milyen érzés volt? Éreztél valamit egyáltalán? – kérdezősködtem egyből, hogy kibeszélhesse magából az élményt. – Szeretném, ha majd újra megpróbálnád most, hogy már tudod, hogy milyen. Csak egy kicsit hosszabb ideig koncentrálj, ne engedd el olyan hamar, mint most, amikor megörültél! – tanácsoltam türelmesen. Szerettem volna, ha ez már legalább megy neki. – Ha ezt megtanulod, azért menni fog majd nagyjából a többi is, vagy legalábbis könnyebben el fogod sajátítani szerintem – tettem még hozzá, ezzel is biztatva még egy kicsit.
- Próbálom kerülni a bajt, eskü, gyakorlatilag sehova sem megyek az egyetemen kívül, maximum haza és a nagyiékhoz, szóval szerintem nem nagyon kerülhetek bajba. Jó, erre azért nem fogadnék, de tényleg bízom benne, hogy relatíve kicsi az esélye, annyit meg általában megteszek, hogyha másfelé járok, mint szoktam, szólok Mandynek róla előre, hogy tudja, merre kell keresni, ha esetleg jelezne a tetoválása. Eddig persze még nem fordult elő, ami egész meglepő, ha azt vesszük, hogy rólam van szó. Végül elcsöndesedünk mindketten, és meglehetősen hálás vagyok neki, hogy ő sem beszél, bár egyértelmű, hogy tisztában van vele, jobban lehet így koncentrálni, mint csacsogás közepette. Szóval próbálkozom, és elmondani sem tudnám, mennyire vágyom arra, hogy sikerüljön. Annyira hihetetlen ez az egész, le sem szakad a mosoly az arcomról, mintha csak most kezdene kinyílni számomra a világ, egyszerre csodálatos, és félelmetes is egy kicsit. Aztán amikor sikerül, legszívesebben kiugranék a bőrömből, pláne akkor, amikor kiderül, hogy ő is látta, tehát nem csak én képzeltem, hát ez szuper. Te jó ég, alig várom, hogy elújságoljam Pandának. - De jó, de jó, de jó, el sem hiszem. Vigyorgok, mintha kötelező lenne, és alig bírok megülni a fenekemen. - Nagyon jó, olyan meleg, bizsergető, akkor érzek ilyesmit, amikor azokra nézek, akiket szeretek, és arra gondolok, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vannak nekem. Valahogy így tudnám összefoglalni a dolgot, és csak most döbbenek rá, hogy valóban nagyon szerencsés vagyok, hiszen viszonylag sokan vannak, nagymama és nagypapa, a két fantasztikus barátnőm, az öcsém, bár ő sajnos messze van… Van, akinek ennyi sem jut. Ráadásul, én nagyon sokszor is találkozom ezekkel a személyekkel, úgyhogy jelen pillanatban nem is értem, hogy vagyok képes annyit nyavalyogni. - Persze, megpróbálom. Bólintok rögtön, aztán újra azon vagyok, hogy lecsendesítsem zakatoló szívemet. Bevallom, kicsit most nehezebb, nem is tudom, hogy fog-e sikerülni. Mindenképpen tovább tart, mint az előbb, de végül sikerül a dobozkára koncentrálnom, fogalmam sincs, mennyi a maximum, amit én képes vagyok elérni ilyen téren, nekem már az is nagy szám, hogy egyáltalán ennyi sikerült. Végül ismét felvillan az ezüstös ragyogás, és nem engedem el, koncentrálok, és mantrázok folyamatosan, iszonyatosan fárasztó, és kezdem úgy érezni magam, mintha egy autó lennék, aminek épp merül az akkumulátora. Mindenesetre az a pár másodperc érzéseim szerint megvan, végül kissé pihegve emelem el a tekintetem a dobozkáról, és hagyom, hogy elmúljon a dolog, jobban mondva, nem hagyom, mert amúgy is elmúlna, én még nem tudom ezt sokáig művelni. - Az gondolom normális, hogy hihetetlenül fárasztónak érzem... Pillantok felé érdeklődve, de még mindig teljesen izgatott vagyok, és iszonyatosan örülök ennek az egésznek. Varázsoltam, úristen…
Kezdőlap
//
//
