Ez a helyiség a Rituális szentélyekkel szemközt található, célja pedig nem más, mint az ifjú és/vagy gyakorlásra szoruló Őrzők mentális kiképzése. Ebben a teremben következmények nélkül lehet gyakorolni a meditáció folyamatát, valamint a varázslatokat is.
Felszereltség: - Az egyik sarokban teakészlet - A teakészlet mellett könyvespolc, rajta mágikus tartalmú könyvekkel - Füstölők - Párnák - A terem közepén egy rituális kör, körülötte majdnem szoba méretű téglalap mintával (így hasonlatos egy kosárlabdapálya alapvonalaihoz)
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG A MÁGUSOK KÉPZÉSI TERÜLETE, így egyéb,magán jellegű játék ezen a helyszínen nem bonyolítható le.
Nagy szerencse, hogy nem kell a földig elpirulnom, mert a szellemek lehetnének a tanúm arra, hogy nem szokásom az ilyesmi, s nagyon utálom, hogy Dimi képes belőlem előcsalni. - Szörfdeszka van? – eresztek meg egy poént, mert másra amúgy sem futja, hiszem akármennyire is próbálkozom, tényleg nem sikerül ez az egész és érzem, hogy erőteljesen fáradok. Legalább ennyivel pihentetem magamat, majd újra nekiveselkedem. Immáron azt is megpróbálom elképzelni, ahogy annak a képzeletbeli hullámnak a hátán lennék, de megint csak nem jutok egyről a kettőre. - Nem te vagy az egyetlen, aki ezt ajánlgatja. Neked is csak azt tudom mondani, mint amit említettem a szellembarát farkasnak. Nem állok rá készen, hogy döntsek Prueról. Ha ő dönt, az más, döntsön, elfogadom. A halálát is el tudta dönteni egyedül, legyen nagy lány a szellemvilágban is és oldja meg ezt. Miatta van! – tör fel belőlem megint a dac és ezzel részemről lezártnak is tekintem ezt az egészet. A hócipőm tele van már azzal, hogy sírok Prue miatt, hogy veszkődöm miatta és egyébként is, még ebben is én döntsek. Úgyis olyan nagy divat a fejem fölött eldönteni, hogy szeretnek-e vagy nem, hogy működne-e vagy nem, hogy akarom-e életben a nővéremet vagy nem.. a szellemkérdést is átadom másnak, engem nem érdekel. Vagyis de, érdekel, de nem akarom, hogy érdekeljen. Bonyolult lélek vagyok, döntéskerülő. Elkerekedett szemmel hallgatom a beszámolóját. Semmi rossz nincs abban, amit mond, sőt, még örülhetnék is annak, hogy jobban megismerem, de mégis, van valami arcpirító éle az egésznek. Az tart vissza attól, hogy az „annyi mindent akartam” után fél perccel leállítsam egy epés megjegyzéssel, hogy tanonc vagyok, s ő a mentorom. Ebben a szituációban legalábbis. Baráti szinten nem biztos, hogy tűrném ezt a kioktatás-ízű valamit, akkor sem, ha puszta jószándéknak szánja. Amikor Eva említésére lejjebb keveredik a hangerő, kissé vörösre színeződnek arcéleim. Ha most kimondtam volna, ami az előbb megfogalmazódott a fejemben, bizonyosan égnék, s ennek félreismerhetetlen jele az, hogy csak gondolatok után, de mégis megszületik ez az elpirulás. - Írtam neked.. – szalad ki a számon. - Bocsánat. Nem tudom, hogy megkaptad-e, meg lehet, hogy nem is kellett volna, de.. szóval igen. Beszélem meg magammal szinte azt, amit neki szántam, s ami mellett Eva halála kapcsán most nem tudtam elmenni. Illetve tudtam volna, ahogy sok minden probléma mellett elsétálok annak érdekében, hogy ne kelljen.. nem is tudom.. fellibbenteni a fátylat arról, hogy foglalkoztat a dolog. De kezd teli lenni ezzel is a puttonyom. Megsemmisülök szavainak súlya alatt. Csak bambán tudom rázni a fejemet a végén, jelezve ezzel, hogy nem, nem haragszom rá. Túlzás, hogy sose tudnék, mert tudnék, s egy másik szinten talán haragszom is, de nem épp amiatt, amit most mondott nekem. - Legalább nincs szerinted nagy pofám. Ez is haladás. – próbálkozom egy nevetésízű, bár kissé vérszegény viccet megereszteni. Nem tudom, hogy hova tovább. Van értelme szerinte annak, hogy itt és most ezzel a Fakírral foglalkozzunk, vagy abszolút esélytelen a dolog? Nem kérdezek, de a kezében a döntés. Ez a tanulmányi talaj abszolút ingoványos nekem, s ez meg is látszik nem csak a mostani teljesítményemen, hanem azon is, hogyha minden igaz, Naomi épp ezekben a napokban vizsgázik le, s én még csak fasorban sem vagyok hozzá képest. Basszameg. Hogy ez mennyire zavar, azt ecsetelni sem tudom.
A szokásos meditációval indítottam a napomat. Nappalos, 12 órás műszakot adtam le este, majd az Egyetem felé vettem az irányt, ahelyett, hogy hazamentem volna. Hátul parkoltam le, aztán egyik vállamra akasztva a hátizsákomat, léptem be az épületbe. Első utam természetesen a protektorhoz vezetett. Nem akartam fenntartani, láttam, hogy mennyire „élvezi” a papírmunkát. Csak beköszöntem, megkérdeztem, hogy összeismerkedett-e már a legújabb őrzőreménységünkkel, és megmondtam neki, hogy most pár órára kibérelném a meditációs termet. Remélhetőleg a mágusok nem fogják zokon venni, és nem pont most fog kelleni nekik is a hely. Ha esetleg mégis, akkor átvándorlunk máshova. A tiszteletkör letudása után léptem be a meditációs terembe. Levettem a cipőimet, lepakoltam melléjük a táskámat és felakasztottam a kabátomat is, aztán a szőnyegre lépve leültem a közepére. Havasnak még napközben írtam egy rövid sms-t azzal az üzenettel, hogy este fél kilenckor várom a meditációs teremben. A rendőrségen is ma volt az első napja, és itt az egyetem pincéjében ez lesz a második estéje. Még nem informálódtam felőle a többiektől, de ami késik, az nem múlik. Ha esetleg döcögősen menne a beilleszkedése, akkor segíteni fogok neki… bár az őrzők alapvetően csapatorientáltak, és befogadóak. Természetesen most se írtam meg azt, hogy pontosan hol keresse a termet. Neki kell megoldania, hogy időben idetaláljon. Rendőr, tehát nem eshet nehezére kinyomozni. Úgy ültem le, hogy pontosan az ajtóval szembe legyek. A lábaimat lótuszülésbe húztam, majd a szemeimet becsukva füleltem. Nem érzem még fáradtnak magam. A hosszú munkanapokat sokkal könnyebb átvészelni úgy, ha az ember meditációval indítja a napjait. Volt persze néhány riasztás, de a köztes időszakokban igyekeztem lazítani. A tanítást mindig az elméleti résszel, az alapvető dolgokkal kezdjük, ezért ha fizikálisan ki is lennék most merülve, nem lenne hátránnyal az oktatás minőségére. Már csak néhány perc van fél kilencig, a „madárkám” bármelyik pillanatban bereppenhet.
Végre megérkeztem Fairbanksbe is. Egyenlőre nem gondolkoztam túl sokat agyaltam azon, hogy mégis hol szállok meg, ezért maradtam annál, hogy a pincében megszállok. Camille egyébként is említette, hogy vannak számunkra kialakított szobák, és noha az egész napom elment azzal, hogy megkeressem az egyetemet, aztán pedig a pincét is… Szerencsére egy fiatal leányzóba belebotlottam, aki rendkívül kedves és segítőkész volt. Miután megmutatta, hogy hol vannak a szobák általánosságban, megkértem rá, hogy vezessen körbe a pincében, hogy mégiscsak tudjam, mi-hol van. Nem tudhatom, hogy Camille hova akar majd engem tudni, amikor tervezi. Valószínűleg nem is jegyzem meg a helyeket pontosan, mert van néhány hely, és jó részüket ez a fiatal lány sem ismeri. Nem tartózkodik olyan régóta ő sem itt még. Ahhoz elég régen viszont, hogy valamelyest tudjak a helyről. Néhány másik őrzővel is találkoztam még a lent tartózkodásom során, köztük néhányan kicsit nagyobbra nyílt szemmel nézték a kopasz, teletetovált fejemet, hogy egy börtönszökevény mit keres vajon itt. A nagy szakállammal, és ezzel a rengeteg tetkóval valószínűleg ezt kelthettem, akármennyire is átlagosan öltözködtem. Az első napom a munkában sem volt túlzottan zökkenőmentes. Ott is kinéztek rendesen ezek miatt. De igazából leszartam. Nem a kinézetemet kell figyelniük, hanem a teljesítményemet. És az valószínűleg nem fog romolni pusztán a környezet miatt. Talán, ha kisebb a bűnözési ráta. Ezt viszont nem tudom, ilyen szempontból nem néztem utána Fairbanksnek. Lakásokat nézegettem az interneten, de azokba se éltem bele túlságosan magamat. Napközben kaptam a telefonomra egy üzenetet Camille-től. Fél kilenckor a meditációs teremben… Meditációs terem. Na szerintem az pont egy olyan hely volt, aminek még a létezéséről sem tudok. De legalább le van szűkítve a kör, mert sok helyiséget ismerek már, így azokat kihúzhatom a listáról. A munkaidőmnek vége is lesz olyan fél nyolc körül, hogy aztán megindulhassak vissza az egyetemre, aztán a pincében keresgélhessem a helyeket. Nyolc körül meg is érkezem oda, mert nem siettem el az utat. Kerülőutakat tettem, hogy a várost is kicsit megismerhessem. De nem akartam elkésni, így odaérek fél óra múlva, és már indulok is lefele a pincébe, a helyiségeket végignézni. Mint egy nyomozás. Kizárjuk a lehetséges gyanúsítottakat, a maradékot végigkérdezgetjük, és végül meglesz az elkövető. Csak itt szobákról van szó. Fél 9 előtt öt perccel már végignézegettem a helyeket, de még maradt vagy három-négy ajtó. Aztán egyikbe benyitok, és ott látom Camille-t a szoba közepén. - Szia, Camille! - Mosolyodok el, amint belépek, aztán csukom is be magam mögött az ajtót. A reakciójára mindenképp kíváncsi vagyok, mert legutóbbi találkozásunkkor még dús haj borította a fejtetőmet.
Időben érkezik meg Havas. Persze azonnal szemet szúr hajának a hiánya, és a tetoválásai is a fején. Túlságosan látványos döbbenet nem ül ki az arcomra. Minden őrző tetovált. Ki jobban, ki kevésbé. Nekem is vannak tetoválásaim, de főként a hátamat borítják. Érdekelne, hogy a rendőrségen mit szóltak hozzá... biztos sikerült őket lesokkolnia az új fiúként. - Szia! Kérlek vedd le a cipődet, és ülj ide hozzám. - Intek magam elé a szőnyegre. Nem tudom, hogy a teste többi részét mennyire borítják tetoválások, de ha máshol is ennyi van rajta, akkor Dimi majd vakarhatja a fejét, hogy hova tetováljon rá, ha nem akarja, hogy kész káosz legyen a túlzsúfoltság miatt. - Milyen volt az első napod? - Indítok bemelegítésként semleges témával, aztán majd rátérek utána arra is, ami miatt itt vagyunk. Szeretek valamilyen szinten személyes kapcsolatot kialakítani a tanoncaimmal, mert eddig úgy vettem észre, hogy mindkét fél számára könnyebbé válik az együttműködés, ha nem kell feszengni egymás társaságában. - Könnyen megtaláltad az egyetemet? - Mióta itt van, most vagyunk először négyszemközt, ezért most nyílt alkalmam rá, hogy megkérdezzem azokat a dolgokat, amikre kíváncsi vagyok. - Gondolom észrevetted már, hogy a pincelejáratnál mindig vannak őrzőtársak. Ők azért vannak ott, hogy illetéktelenek még csak véletlenül se tévedjenek ide. Alapvető, de azért én is elmondom... a pincébe nem hozhatsz le senkit magaddal. Ide csak az őrzőknek van bejárása. Van néhány beavatott ember, aki tud a létezésünkről, és tudnak a farkasok létezéséről is... viszont ők is csak kivételes esetben jöhetnek le ide. Fontos a diszkréció. A te pozíciódat tekintve előfordulhat, hogy az elején nem lesz egyszerű elfogadnod azt a tényt, hogy itt még "csak" egy mazsola vagy, míg a rendőrségen többeket is te irányíthatsz. Minden őrző az alapokról indult, és időbe telik, mire a tanultak megérnek benned. Arra kérlek, hogy ne akarj kapkodni, ne akarj semmit se siettetni. Jobb egy biztos tudás, mint egy bizonytalan. Egyformán értékes mindenki... ti tanoncok is ugyanolyan értékesek vagytok, hiszen ti vagytok a jövőnk. Nem szokás lekezelően viselkedni a közösségen belül senkivel. Mindenkinek megadjuk a tiszteletet, kölcsönösen. Bármilyen problémával, kérdéssel... ami adódik, fordulhatsz hozzám is... és bármelyik őrzőhöz is. Segítjük egymást, amiben csak tudjuk. Közös érdekünk. - Sorolom fel a tudnivalókat, és ha nincs kérdése, akkor bele is vágok az alapokba.
Nem tagadom, egy kisebb meglepettséget vártam volna. Hirtelen mértékű hajhullás, és az egész fejem be van tetoválva. Látom, hogy azért észreveszi, de túlzott reakció nem ül ki az arcára. Bár biztos belül gondolhat egy-két dolgot, hogy „ez nem normális.” Ilyesmiket. Nem is hibáztatnám érte, ezzel együtt is a legjobb jelzők között lenne, amit erre kaptam. De nem tudom, mit gondol, így könnyen lehet, hogy nem igazán szívleli ezt az újdonságot. Viszont nem azért jöttem, hogy tanácsokat kérjek a kinézetemmel kapcsolatban. Bólintok csak arra, amit mond, aztán le is veszem a cipőmet, és a kabátomat is felakasztom az egyik fogasra, aztán pedig leülök a kijelölt helyre törökülésben. Kérdésére csak egy mély sóhaj hagyja el a számat. - Nos, rendőrtársaim csak kicsit néztek meg a tetoválások miatt. Mikor beléptem a kapitányságra és elkezdtem a sorok közt sétálni, olyat is meghallottam, hogy: „Ez miért nincs bilincsben?” Meg ezek a társai az egész nap. A pofámba viszont egyik sem merte mondani, szóval csak kicsit voltak gerinctelenek, de hát mindegy is. Nem igazán hatott meg a dolog. A munkámat figyeljék, ne a kinézetemet. - Hangomból teljes nyugodtság tükröződik. Persze, ott bent kicsit ideges voltam, hogy hallom, amiket beszélnek, de csak a hátam mögött bírják mondani, és nem jönnek oda, hogy mondják meg a magukét. - Na és veled mi a helyzet, Camille? - Érdeklődöm én is, puszta udvariasságból, és kisebb kíváncsiságból is. Nem igazán ismerem még a nőt, és az is rendben van, hogy nem bájcsevegni jöttünk ide, hanem tanulni, de ha idő szűkében lenne Camille, akkor ő sem feltétlen így indított volna. Nekem meg időm, mint a tenger. - Szerencsére jól olvasok térképről, így igen. Elég egyszerű volt. - Bólogatok. Figyelem a nőt, miközben elkezd beszélni. Mindig is jó kis diák voltam. Csendben ültem, figyeltem, közbe sosem szóltam. Akkor beszéltem csak, ha kérdeznek. Oké, hogy nem éppen most volt az, hogy egy iskolapadban ülök, de vannak dolgok, amik nem változnak. A munka meg megint egy más kérdés, hogy ott az illetőt ki kell zökkenteni a hazugságaiból… Szerencsére a második pont már kapásból nem fog problémát jelenteni. Egyébként sem hoztam volna le senkit, mert valahogy gondoltam, hogy ide a bejárás eléggé kötött. De mivel ebben a városban nincsen egyelőre se barátom, se kapcsolatom, se semmim, így ennek a veszélye nem áll fent. - Mindezekből kiindulva szerintem jól ide fogok illeni. A tisztelet alapból jár annak, aki megérdemli, és aki ismer, jól tudja, hogy a lekezelés sem tartozik az erősségeim közé. Az, hogy csak egy egyszerű diák vagyok még… nos, valahol el kell kezdeni. - Szólok mindaz után, hogy befejezte a beszédét és el is telt néhány másodperc. Ahogy mondtam, közbe nem fogok vágni. Inkább teszem fel a kérdéseimet a végén, még ha nem is értek egy-két dolgot. Ha tényleg életbevágóan hangzik, akkor viszont muszáj lesz közbeszóljak. De ne szaladjunk előre.
- A legtöbb ember számára fontos a külső megjelenés. A külsőnk az önkifejezésünk eszköze is egyben. Emiatt sokan hajlamosak arra, hogy külső alapján ítéljenek meg másokat. - Jegyzem meg annak hallatán, amit a kollégáitól tapasztalt. Személyes véleményem az, hogy nem kell ezzel foglalkozni. Vannak dolgok, amiket el kell engednünk a fülünk mellett. Főleg egy őrzőnek fontos az, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát. A forrófejűség nem célravezető, inkább csak hibákat szül. - A tetoválásaid csak gyarapodni fognak. Bár rajtam nem szembetűnő, de az én hátam is tele van tetoválva. Minden őrző tetovált, ebben itt nem fogsz kilógni. - Mosolyodok el. Persze ki jobban, ki kevésbé. Vannak, akik látható helyre is tetováltatnak magukra, és vannak olyanok is - mint például én - akik igyekeznek ezt úgy megoldani, hogy ne legyen azért annyira feltűnő. Havas is megfogja kapni az első mágikus tetoválását, csak fel kell hajtanom hozzá a drága habókos tetoválómesterünket. Nem tudom, épp merre leledzik. - Köszönöm, velem minden a legnagyobb rendben. - Ha nem lenne így, akkor se terhelném a mentoráltamat a személyes nyűgeimmel. Szerencsére jelenleg azonban nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Már az új lakásba is szépen berendezkedtem, szeretek is azon a környéken lakni, és egyelőre a város is nyugis. Mondjuk a Vörös Hold után eléggé ránk is fél a nyugalom, még ha sejtem is, hogy ez csak időszakos. Semmi se tart örökké. - Így van! Örülök, hogy így látod. Nos... akkor el is kezdhetjük. A mai estét arra szánom, hogy megismertessem veled az őrzők történelmét, és ezzel együtt a vérfarkasok történelmét is. - Direkt nem úgy fogalmazok, hogy "legendáját". Tudom, sokan így fogalmaznak... de én úgy gondolom, hogy ha valaminek kézzel fogható bizonyítékai vannak - márpedig a vérfarkasok eléggé kézzelfoghatóak - akkor az nem lehet legenda. - Mi azért létezünk, mert ők léteznek... és ha mi nem léteznék, nagy valószínűség szerint ez a világ már nem ilyen formában létezne, amilyenben most létezik. - Szerintem nem beképzeltség azt állítani, hogy az őrzők munkássága az, ami lehetővé tette, és a mai napig teszi is azt, hogy a vérfarkasok beolvadva az emberek társadalmába, tudják titokban élni a mindennapjaikat. - Attól függetlenül, hogy én elmondom neked a legalapabb és legfontosabb tudnivalókat... szeretném, ha krónikáinkba is beleolvasnál majd. Amíg tanonc vagy, addig én, mint a mentorod engedélyezhetem ezt neked. Könnyen meglehet, hogy lesznek majd olyan kérdéseid is, amikre nem fogok tudni választ adni. Ilyen esetekben a krónikáshoz szoktunk tanácsért fordulni, ugyanis a krónikások azok, akik a legmélyrehatóbban ismernek minden aprócska részletet. Nos. Emlékszel arra, mit mondtam neked, amikor megkérdezted Anchorage-ban, hogy hol volt az első Protektorátus? - Kíváncsi vagyok, mennyire figyelt rám akkor.
- Valahogy úgy. Én ezzel fejeztem ki a testvérem iránti szeretetet, persze ezt szerintem te sem tudtad volna kitalálni csak úgy hasra ütésszerűen. Akármennyire sem akarjuk megbélyegezni a másikat, magunkban akarva-akaratlanul is megtesszük. Csak nem mindenki ad esélyt a másiknak bizonyítani. Saját példaként tudom csak felhozni a behozottak közül egy-két embert. A legádázabbnak kinézőekről derült csak ki, hogy olyan törékenyek, mint egy tojás és vice versa. - Ezért is kezdem a kihallgatásokat kisebb megismerkedéssel, hogy valahogy rájöjjek a gyanúsított személyiségére. Van, mikor vagy nincs szükség rá, vagy egyszerűen nem tudok rájönni, és inkább rátérek a tárgyra. De valahogy eddig is megoldottam mindezeket. - Valóban? Biztos van valami, ami befolyásolja a tetoválások kinézetét, de javíts ki, ha tévedek. Ha viszont igazam van, akkor gondolom ez is valamiféle rendszer alapján történik? - Puszta találgatások a szavaim, hiszen tényleg fogalmam sem volt arról, hogy Camille-nak vannak egyáltalán tetoválásai. De kétlem, hogy csak úgy random tetoválgatnának fel ezt meg azt, így hát muszáj volt rákérdeznem, hogy van-e rá valami szisztéma, mi kerül az adott illetőre. Falom a szavait, mindet, amit mond. A szavai hitelességében nem kételkedek, így egy-egy megszólalásán el is gondolkozok amellett, hogy eltárolom az emlékezetemben. Amennyiben tényleg képesek mágiahasználatra, akkor biztos annak is van több formája, egyik erősebb a másiknál. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy mik létezhetnek, de biztos vagyok benne, hogy nem egy olyan van, amit a farkasok megfékezésére tudnak használni. Bár gyakorlatban még nem láttam használni az erejüket, de vérfarkast már láttam az érkezésem előttről, és az minden kételyemet eloszlatta, amik még bennem voltak. A farkasok egyébként is ragadozók. Gondolom ez így van a vérfarkasoknál is, noha ezt a gondolatomat nem régi találkozásom eloszlatta. Most viszont újra felmerül bennem a kérdés. Mi lenne, ha ez a látszólagos két ellenpólus nem létezne, csak egyik, vagy másik? Kérdéseim vannak, de nem rakom fel őket. Biztosan választ fogok kapni mindegyikre, ha nem, akkor meg tudok beszélni is… Ahogy krónikákról kezd el beszélni, csak egy-egy részletnél lágyan bólintok egyet, hogy értem és figyelek is rá. Biztos érdekes kis olvasmányok. - Azt mondtad, hogy valahol itt Fairbanks környékén. De azt is hozzátetted, hogy akkoriban még ez a fogalom nem létezett, hanem csak idővel alakult ki, ahogyan az egész szerkezeti felépítése is. - Válaszolom magabiztosan, hisz szerencsére, ha valami, az emlékezetemre szeretek hagyatkozni. Egy feledékeny nyomozó egyébként sem lenne túl eredményes.
Mindig örülök neki, ha valakin érzem az őszinte érdeklődést, és Havas minden részletre odafigyel, rögtön visszakérdez, ha valami érdekli. Ez nagyon jó, így biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebben és gyorsabban fog nem csak tanulni, de haladni is, mint az, aki csak passzív hallgatóságként van jelen. - A kérdés kiváló, és a logikád is fején találta a szeget. – Mosolyodok el. - Az első mágiával átitatott tetoválás, amit kapsz, az az úgynevezett mindent látó szem. Ezt minden őrző megkapja az elhívást követően. Ez egy kapocs, amivel hozzám leszel kötve oly’ módon, hogyha bajba kerülnél, megérzem, és a segítségedre tudok sietni. Gondolj rá úgy, mint egy biológiai nyomkövetőre. – Fordítom le „zsarunyelvre”. - Amit minden őrző együttesen, és folyamatosan bővítve kap az első sikeres vizsgáját követően, az az öregedést lassító tetoválás. Hogy a feladatainkat rendesen el tudjuk látni, és az utánpótlást is kinevelni, ezért hosszabb életre, jobb erőnlétre van szükségünk, mint az átlagembereknek. Átlagemberként nem sok esélyünk lenne a vérfarkasokkal szemben. Miután kasztot választ magának a tanonc, akkor kapja meg a kasztjára jellemző tetoválást, amit szintén folyamatosan bővíttetünk a tetoválómesterrel. Minél nagyobb kiterjedésűek ezek a tetoválásaink, annál erősebbek vagyunk. A harcosoké az erő lándzsája. Ez hatással van a reflexeire, a fizikumára és a tűrőképességére. Az informátorok tetoválása az úgynevezett oltalom szárnya. Minél nagyobb kiterjedésű, annál jobban blokkolja a személyes energiákat, annál kevésbé érzi meg rajta egy vérfarkas, hogy őrző. A mágusoknak és a gyógyítóknak együttesen az élet fája a tetoválása. Ez a mágiánkat erősíti, és növeli a mentális állóképességünket minden egyes bővítés utána. A bővítésekhez esszenciát kell szereznünk. Szőrt… bőr… csontdarabot vérfarkasoktól, amiből a tetoválómester dolgozhat. – Foglalom össze a tetoválások lényegét, de egyelőre ennyi elég is ebből. Ha majd oda jutunk, úgyis előkerül ismét, és persze majd a szem tetoválása elkészítésekor is ott leszek vele a tetoválómesterünknél. - Igen, a válasz helyes. – Felelem elégedetten. Figyelt, és megjegyzett mindent, amit Anchorage-ban mondtam. - A környéken élt inuit törzsektől származtathatók az Első vérfarkasok. Tupilek a sámán, és Alignak nemzette harapásukkal azt a 13 vérfarkast, akiktől ered a ma ismert 13 vérvonal. A 13 vérvonal alatt 13 különböző, egyedi képességet értünk, ami csak az adott vérvonalra jellemző.
Arra a szóra, hogy mindent látó szem kénytelen vagyok, ha a felszínen nem is, de magamban elmosolyogni. Valahogy erről egyből a Gyűrűk Ura ugrott be, azon belül is Sauron szeme. Egy olyat, ha nem is lenne szükséges, még akkor is simán varratnék magamra. Bár egy nagy Tolkien fannak nem igazán mondanám magamat, de hát elismerem, jó kis alkotásai vannak a férfinak. Akarva-akaratlanul is felemelem az egyik ujjamat, hogy közbeszólásomat jelezzem. - Bocsánat a félbeszakításért, de puszta kíváncsiságból. Ezekkel az… öregedéslassítókkal mennyi ideig élhet egy őrző? Nem számolva a korai halálozásokkal, tehát békés körülmények közt. - Nem mintha annyira csábítana az örök-, avagy hosszú élet, ezért is kezdtem úgy a szövegelést, hogy puszta kíváncsiságból. Hogy mégis mire számítsak. Hogy túlélem még az öcsikémet is például, míg ő öregszik, én magam pedig maradok fiatal. A bátyámról nem fogok szót ejteni, ő farkas, őt kétlem, hogy nagyon túl tudnám élni. Ezek után viszont megpróbálok inkább csendben maradni és úgy figyelni a tanár nénire. Nem ígérhetem biztosra, hogy nem lesznek hirtelen jövő kérdéseim. Talán jobb lenne felírni egy papírra azokat, aztán a végén átvesézni. Mert magamtól lehet el fogom felejteni őket, ha nem akarok a szavába vágni. Meg hát elég sok infót is kell most befogadnom, így nem hinném, hogy meglepő lenne, ha az ilyen irrelevánsnak tűnő jöttment kérdéseket elfelejtem. - Tehát durván megfogalmazva egyfajta doppingként hatnak a különböző tetoválások. - Ez egyben volt kérdés és kijelentés is. Abból, amit elmondott, nekem ez jött le, de javítson ki, amennyiben tévednék. Van rá esély, hisz még csak most ismerkedem ezzel a világgal. A vérfarkasokról voltak az interneten találatok, azokból is rengetegféle. De őrzőkről semmi olyat nem találtam, ami arra hajazna, amit még Roxan és Camille festett le nekem erről a létről. - Tehát harapás útján öröklődik az egész. - Bólintok egyet, jelezve, hogy értem, és kiszűrtem a lényeget. Persze a többire is figyeltem, de most ezzel fogalmazódott meg bennem kérdés. - Kérdésem, hogy említetted ugyebár ezt a néhány vérvonalat és hogy mindenhol van valami különleges képesség. Egy-egy személy vérvonalbeli… képessége, vagy hogy fogalmazzak… Tehát, hogy a legelső farkastól számítva utódról utódra lett ő maga is vérfarkas. Függ-e attól, hogy hányadik ebben a sorban, tehát a képességének… ereje nagyobb a harmadik utódnak, mint a negyediknek? Na jó, ezt lehet kicsit értelmetlenül fogalmaztam meg. - De azért remélem érti, hogy mire akarok kilyukadni.
A megfogalmazásra önkéntelenül elmosolyodok. A mi világunkban elég ritkák a békés körülmények, de persze léteznek nyugisabb protektorátusok. Mondjuk Fairbanks sose tartozott közéjük. Noha még egy éve se vagyok itt, de elég sokat hallottam róla, hogy tudjam: errefelé ritka kincs a békeidő. – Nem hallottam még olyan őrzőről aki a kétszázat megélte volna, viszont százötvenkettő éves őrzőhöz volt szerencsém Macau-ban. Ő akkor nagyjából nyolcvan évesnek tűnt ránézésre. A kora inkább a tekintetén át tükröződött igazán. – Azóta már nincs az élők sorában. Ritka, de őt békében… a párnái között érte a halál. – Én 84 éves vagyok, 16 éves korom óta vagyok őrző. Az is számít, hogy mennyi idős kortól kezdve kapja valaki ezeket a tetoválásokat. – Nyilván ha valakit harminc évesen hívunk el, neki onnantól kezd lassulni az öregedése. - Amikor majd megkapod a mindenlátó szem tetoválását, onnantól immunissá válsz a vérfarkas harapásra. Tehát olyan ez, mint egyfajta védőoltás a vérfarkassá válás ellen. – Teszem még hozzá a korábbiakhoz, mert a nagy átfogó magyarázat közben ez kimaradt, pedig nagyon fontos dolog, hogy tisztában legyen vele. Bólintok a kijelentett kérdésre, majd a beharapási sorral kapcsolatos kérdésére is. – Minél távolabb van egy vérfarkas a vérvonal fejétől, annál hígabb a képessége, de ennek igazán csak akkor van jelentősége, ha két… nagyjából azonos korú vérfarkas mar össze. – Az emberekre egyformán veszélyt jelentenek, beharapási sorrendtől függetlenül. Viszont nagyon elkanyarodtunk az alapoktól, ezért visszaterelem a normál medrébe a tanítást. - A vérfarkasok, s ezzel együtt a mi történetünk is az 1200as évek elejéig nyúlik vissza. Mint említettem, Alignak és Tupilek teremtette az Első 13 vérfarkast, akik az első falkát alkották. Noha valójában Alignak és Tupilek voltak az első vérfarkasok, mégse őket emlegetjük ilyen formán, hiszen az egyedi vérvonalakat már a tizenhármak örökítették tovább. Na de kik voltak ők? Ki volt Alignak, és ki volt Tupilek… egyáltalán hogy váltak ők vérfarkassá? – Vetek fel alapvető, elgondolkodtató kérdéseket, amiket mindenképpen meg kell érteni, és el kell sajátítani ahhoz, hogy biztos talajra építhessük a tudását. - Ezen a vidéken mindig is nehéz volt az élet, a boldogulás. Az élelemhiány, a kemény telek miatt. Sokszor kényszerültek nehéz döntésekre a törzsek, amik mindig azt a célt szolgálták, hogy a közösség érdekeit, túlélését tartsák szem előtt. Az öregeket, a betegeket és a gyerekeket sokszor háta kellett hagyniuk, s ez történt Tupilekkel és Alignakkal is, miután édesapjuk életüket vesztette egy vadászat során. Várandós anyjukkal együtt koloncot jelentettek csak a törzs nyakán, így a biztos halál markába lökték őket. Tupilek és Alignak azonban noha még tíz évesek se voltak, rettenetesen küzdöttek azért, hogy anyukat életben tartsák. Ez a küzdőszellem kelletette fel a Szellemek figyelmét, s kísérték tovább Alignak és Tupilek sorsát. Sajnos se az édesanyjukat, de a kistestvérüket nem sikerült megmenteniük, ők azonban életben maradtak. Tizenhat éves korukig ketten éltek az erdőben, kiismerve minden apró rezdülését, szinte egybe olvadva a természettel. Bármilyen nehézséggel is néztek szembe, soha nem adták fel. Összetartottak, és küzdöttek. Ezzel elnyerték a Szellemek tiszteletét, akik megajándékozták őket a vérfarkas léttel. – Állok meg egy pillanatra, hogy Havas tud-e követni, esetleg ha valami nem tiszta neki, akkor vissza tudjon kérdezni.
- És az elméje mennyire maradt ép még ilyen korra? Vagy ez az egész öregedéslassítás a szó szoros értelmében csak ennyit jelent? Hogy lelassul az öregedés, de ugyanúgy mind fizikailag, mind mentálisan degradálódik az ember? - Érdekes egy dolog ez, az már biztos. A testre biztos voltam, hogy öregednek az őrzők még ezzel az öregedéslassítóval is, de vajon ez kihat az elméjére is, a lassú leépülés, avagy sem? A logika azt kívánná, hogy a kérdésre a válasz igen legyen, de elég sok minden derült ki az elmúlt időben, ahol a logikára egyszerűen nem tudnék már hagyatkozni. Vérfarkasok és őrzők. Ezt, ha valaki hónapokkal ezelőtt elém állva nyersen kimondja, hogy vannak ilyenek, valószínűleg ott is hagyom a fenébe. Vagy végighallgatom, és mosolyogva bólogatok. - Ott már semmiképp nem lesz visszavonulás. Nem mintha akarnék. - Javítom ki gyorsan magamat, mielőtt félreértené. Már ott hagytam a nyugodt kis életemet magam mögött, Anchorage-ben. Én vállalkoztam erre a „feladatra”, útra, és tervezem is végigjárni. Kíváncsiság, tudásvágy, mindkettő csábít engem. Annyiban is hagyom a dolgot, és engedem, hogy inkább rátérjünk arra, amiért idejöttem. Arra hamar rájövök, hogy a történelemről lesz szó. Remek, azt mindig is imádtam még régebben a suliban is. Ez talán kicsit más megvilágításba helyezi az eddigi tudásaimat. Bár nem iszok előre a medve bőrére, így inkább csendben hallgatom, amit mond. Iszom a szavait magába, és egyetlen pillanatra sem kalandozok el. Néha egy-egy aprót bólintok, jelezvén, hogy figyelek ám, nem kalandoztam el, de azért túlzásba nem viszem a bólogatást. Viszont felmerül bennem a kérdés hamar, mikor megáll egy kis időre. Feljebb is emelem magam elé a mutatóujjamat, aztán, ha hagyja, hogy szóljak, megteszem. - Ha a ma ismert vérvonalak mind Alignaktól és Tupilektől származnak, akkor… Ő kettejükben mind a tizenhárom vérvonal ereje, és képessége megvolt? - Ennyi kérdés merült most csak fel bennem, akár kapok rá kielégítő választ, akár nem. Testvérek, akik összetartanak, ahogy csak tudnak. Mintha csak rólunk beszélne Camille, akármennyire sem igaz jelenlegi helyzetünkben ez a fajta összetartás. Régebben, mielőtt Arne elment, és miután visszatért, mindig számíthattunk egymásra, és sokszor pedig senki másra. Azért elismerem, ilyen nehéz sorsunk nem volt, mint amilyen ennek a kettő első vérfarkasnak volt. Az anyjuk, a kisöccsük, ők, mind szörnyű körülmények közt éltek apjuk halála után, de a küzdésvágy megmaradt bennük. Ez elismerendő, nem tagadom. - Ők pedig gondolom először kiismerték ezt a létet, és csak az után döntöttek úgy, hogy ezt a tizenhármat vérfarkassá harapják. - Javítson ki, ha tévedek, hisz ez mind csak feltételezés. Én biztos, hogy a helyükben egy ilyesféle ajándékot követően nem rohantam volna egyből megmutatni mindenkinek, hanem megpróbáltam volna kiismerni. De akkor más idők is jártak, valamint nem vagyok én se Alignak, se Tupilek.
Úgy voltam vele, hogy talán most jól fog jönni, ha újra belevetem magamat a mágus út rejtelmeibe. Nem akartam elkapkodni én semmit, de jelenleg egyértelműen úgy gondoltam, hogy ha lefoglalom magam kicsit, akkor nem állandóan Savannah körül fognak forogni a gondolataim. Az évek nem telnek el észrevétlenül csak úgy, de bármennyire is vagyok fiatal, attól még tanulhatok lelkesen, s idővel beérik majd a munkám gyümölcse, meglehet, csak hosszú évtizedek múlva, de ez most mit se számított, úgy voltam vele, hogy az sosem árt, ha valamit hamar megtanulok, aztán sokat gyakorolom. Nem riasztott meg különösképpen az az ájulás sem, nem éltem meg belőle semmit, csak az zavart, hogy Maya megijedt, és egyre inkább úgy voltam vele, hogy be kellene avatnunk, mert nem akartam több memóriatörlést neki. Sőt, határozottan tiltakoztam volna ellene, viszont mindketten Őrzők vagyunk Jacksonnal, és óhatatlan, hogy újra meg újra bekerüljön ebbe a körforgásba, megélve hasonlókat az egy hetes kómánkhoz. Megbeszélem majd Jacksonnal, és meglátjuk, mire jutunk. Most viszont éppen Celesthez siettem a meditációs terembe, noha egyelőre nem ismertem túl jól, de nekem most bőven elég volt az, hogy mágus, és tanulhatok tőle. Aki jobb nálam, attól mindig lehet, s nem is szégyellem. Szeretnék már teljes értékű mágus lenni, és igyekezni is fogok ezt elérni. Már csak Savannah emlékére is, mert bizony akkor és ott a sírjánál megígértem, hogy büszke lehet majd rám fentről, és idővel igyekszem majd a nyomdokaiba lépni. Fura belegondolni, hogy mikor Őrző lettem, azért siettem ennyire, hogy Connort vissza tudjam fogni, és biztonságban érezhessem magam a közelében, s neki se kelljen amiatt aggódnia, hogy széttép. Most már gyakorlatilag azt sem tudom, mi van vele, lévén eltéptem a köteléket közöttünk, ami ugyan azóta is pokoli érzés tud lenni, de tudtam, mit vállalok. Csak remélni merem, hogy jól van, nagyon-nagyon bízom benne, és igyekszem nem tudomásul venni, hogy mennyire hiányzik. Mocsok érzés egyszerre két pasit szeretni, én mondom, és még abban sem lehetek biztos, hogy jól döntöttem, de ha Maya érdekét nézem, mindenképpen… Idővel majd elválik ez is. - Szia! Nyitottam be halkan, és köszöntem, ha már itt volt, ha nem, akkor megvártam odabenn nyugodtan, egyébként is türelmes egyed vagyok, szóval nem gond, ha késik kicsit.
Kár lett volna tagadnom, hogy teljesen izgatott lettem, amikor megkaptam a felkérést, hogy segítsek az egyik tanoncnak. Még sohasem csináltam ilyet, úgyhogy érthető, hogy tartottam tőle. Mi van, ha valamit elrontok? Mi van, ha rosszul fogom csinálni? Tudom én, hogy ehhez hasonló első alkalmak előtt mindenkiben megfogalmazódnak ilyen gondolatok, de ettől még nem lett kevésbé stresszes számomra. Vártam is, ugyanakkor rettegtem tőle, hogy csalódást okozok, hogy nem azt adom, amit vár. Azt hiszem, ez nálam lassan már betegség lesz, pedig eddig csak a szüleim esetében volt erre példa. Próbáltam hát felkészülni a megmaradó időben. Visszagondoltam, engem hogyan tanítottak annak idején, milyen módszerek jöttek be, és a többi. Azért nem volt olyan régen, és ettől talán még jobban izgultam, hogy kis híján egy idős lehettem Naomival. Ráadásul, alig pár hete érkeztem csupán, még nem is nagyon ismertük egymást. Nem mintha ez bárminek is gátat vetne, hiszen barátkozós típus vagyok, és szeretek új embereket megismerni. Annyi, hogy nehezebb lesz kipuhatolni egy kicsit, milyen a másik, milyen technika jön be nála, és mi az, amit hanyagolni kell. A fene sem gondolta, hogy ilyen nagy feladat a mentorkodás. A családom őrző tagjai jók voltak benne, apától is bármikor lehetett tanácsot kérni, úgyhogy valahogy úgyis meg fogom oldani. Még akkor is, ha lehet, hogy többet nincs kedve hozzám fordulni. Egészen biztos, hogy nagyon csalódott lennék, ha ez előfordulna, de mindig benne van a pakliban, hogy két ember nem teljesen kompatibilis egymással. Nálam ez szerencsére ritkán fordult elő, de ki tudja? Lehet, hogy éppen most jött el az első alkalom… Pontosan ezek miatt a félelmek miatt döntöttem úgy, hogy időben megyek a találkozóra. Ugyan néha még mindig rossz sarkokon fordultam be, de a meditációs termet azért elég könnyen sikerült meglelnem. Ahogy arra számítani lehetett, én érkeztem először, de ez nem is meglepő úgy, hogy jóval hamarabb elindultam, mint kellett volna. Tétován néztem körbe, jobban megismerkedve a helyszínnel, hogy aztán leüljek az egyik párnára. Ám alig telt el pár perc, már álltam is fel, hogy megnézzem a teás-könyves sarkot. Éppen az ott felsorakoztatott könyveket tanulmányoztam, amikor nyílt mögöttem az ajtó. - Ó, szia! – mosolyodtam el egyből szélesen, ahogy megláttam Naomit. Ehhez ugyan meg kellett pördülnöm a saját tengelyem körül, de a sérüléseim már egész jó állapotban voltak ahhoz, hogy ezt megtehessem. – Hogy vagy ma? - érdeklődtem barátságosan, ahogy elindultam felé. – Nem voltam benne biztos, hogy jó helyre jöttem, de ezek szerint mégis sikerült idetalálnom! – mondtam nagy büszkén. – Kérsz egy teát esetleg? – kicsit talán esetlennek tűntem, de ezt tudjuk be az izgalomnak, ami bennem cikázott.
Nagyjából két perc után inkább benyitottam, mert az aztán halál ciki lenne, ha én kinn várnék rá, ő meg benn rám, és milyen jó is, hogy megteszem, mert rögvest beigazolódik az elképzelésem. Celeste már benn vár. Kissé el is pirulok, mert ez annyira nagyon jellemző rám, hogy szavakba sem tudnám önteni. Mindenesetre legalább még épp időben leesett, hogy fennállhat ilyen probléma. - Kint vártam… aztán rájöttem, hogy talán benn is lehetsz. Mosolyodom el szélesen, mert bár oly nagyot nem bénáztam, késtem így maximum egy percet, de ez minden helyzetben belefér szerintem. Ő meg aztán nem tűnik idegbeteg típusnak, hogy ezért lekapjon a tíz körmömről. Ha meg mégis, maximum hamar kiderül, hogy nem fogunk sokat együtt dolgozni. - Én remekül, köszönöm szépen. Jackson mellől kikelni az ágyból reggelente olyasmi, ami után azóta vágyakoztam, hogy történt, ami történt. Nem mintha bármi intim történne, csak együtt alszunk, de már ez is egészen nagy áttörés, ha rólunk van szó. - És te? Hallottam, hogy te is elszenvedője voltál a Vörös Holdnak. Erről talán nem szívesen beszél, ebben az esetben firtatni sem fogom, senkinek nem szeretnék rosszat, én tavalyelőtt teljesen megzuhantam, és a Chena közelébe azóta sem mentem, hisz majdnem belefojtott Alignak. A tavalyira nem is emlékszem, de a hallomások alapján egyáltalán nem bánom, hogy nem voltunk itt idén, mert ezekre a rettenetekre én nem szeretnék emlékezni. - Dede, nagyon is jó helyre jöttél. Bólogattam mosolyogva, és ha már tea, hát miért is ne, szeretem, meleg is, én meg szinte állandóan fázom, úgyhogy biztosan jól fog jönni. - Tulajdonképpen jól esne, szóval igen, köszönöm! Ha jól tudom, még nem nagyon tanult tőle senki, és nem is zaklattam volna, ha van más alternatívám, nem azért, mert kevesebbre tartanám, hisz nem is ismerem, egyszerűen csak az idősebbeknek több a tapasztaltuk, ám mégsem zaklathatom állandóan Roxant… Talán még azt a másik anchoragei mágust is meg lehetne környékezni ebből a célból, a nevét képtelen vagyok megjegyezni, s kimondani. Mindenesetre még ezen agyalok majd, ha Celeste meg én jól kijövünk, lehet megkérem még egy alkalomra, s talán még Jackson fülét is megcibálom, okítson már ugyan egy keveset. Szóval, nem sürgetem, iszunk egy teát, felőlem utána is kezdhetjük, mindenesetre totál be vagyok zsongva, és alig várom, hogy kezdjük.
- Semmi baj, nem vagyok olyan türelmetlen! – legyintettem, hiszen ezen egyáltalán nem fogom felkapni a vizet. Nem olyan típus vagyok. Egy idő után ugyan türelmetlenné tudok válni, de most erről szó sem volt. Amúgy sem késett túl sokat, sőt, szóval egy rossz szavam sem lehetett. Különben sem szerettem volna ilyesmivel elrontani az épp csak kezdődő kapcsolatunkat. Most majd jobban megismerjük egymást, és akkor talán tényleg tudok tanítani valamit ennek a lánynak, noha nekem sem ártott volna járni valakihez. - Mondjuk úgy, hogy megmaradok. Még nem múlt el minden sebem teljesen, de azért már sokkal jobban érzem magam! – kedvesnek találtam, hogy érdeklődött, szóval mosolyogtam is a mondandóm mellé egyet. – Ti most elutaztatok, igaz? – nem voltam benne teljesen biztos, ezért is kérdeztem meg inkább. – Teljesen bizarr volt az egész, én még ilyet sosem éltem meg… neked is volt már? – arra voltam kíváncsi, neki volt-e része benne. Nagyon nem akartam erőltetni a dolgot, ha nem szeretne róla beszélni, de azért gondoltam én is érdeklődök egy kicsit, hogy akkoriban milyen volt. Idén szerencsések voltak, ha tényleg elmentek. - Akkor gyere, aztán belevágunk! – invitáltam oda a teás sarokhoz. Forraltam egy kis vizet, aztán töltöttem két bögrébe belőle. – Te Jackson párja vagy, ugye? – szerettem volna kicsit beszélgetni, amíg megisszuk a forró italt. – Ismerem őt New Yorkból… - fűztem hozzá gyorsan, hogy tudjon róla, honnan ismerem az informátort. – Már párszor itt is összefutottunk, annak idején még gyakoroltunk együtt, miután elhívtak. – emlékeztem vissza mosolyogva, ebben nem volt ám semmi. Ezután kerültem Joe-hoz, de arra most inkább nem is akartam gondolni, jobb úgy nekem. - Egyébként nem tudod véletlenül, hogy van-e még mágus, akit lehet zaklatni? – óvatosan fújkáltam közben a teát. – Mármint nehogy félreértsd, nem lepasszolni akarlak! – emeltem meg a kezeimet, bögréstől. Kicsit még el is nevettem magam zavaromban. – Csak én is szeretnék majd készülni a vizsgámra lassan… - árultam el neki a nem túlzottan agy titkot. – Mit gondoltál amúgy? Van már terved, hogy mit szeretnél ma megtanulni? Még nem nagyon csináltam ilyet… - de ezt már említettem neki korábban is, úgyhogy ennek teljes tudatában kellett, hogy érkezzen hozzám. – De nagyon bízom benne, hogy fogok tudni segíteni neked! – mosolyogtam barátságosan. Rajtam nem fog múlni. Jó, igazából csakis rajtam múlik, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, ebben teljesen biztos voltam már most is.
- Hála az égnek. Nem nagyon ragoznám azért a Vörös Holdat, ez a legtöbbek számára nagyon is kellemetlen emlék, nem csodálom, hisz számomra szintén az. Nem szeretek róla beszélni, de most szerintem bunkó lennék, ha legalább ennyire nem érinteném. - Igen, szerencsére… bár, elég kötelességszagú volt a dolog, de abszolút nem bántam egy percig sem. Maya miatt szerintem alapból is simán útra keltünk volna, még jó, hogy Jacksont be tudtam fűzni rá, mert nagyon kiborultam volna, ha valami baja esik. - Kettő is, és nagyon tudnék örülni neki, hogyha több nem lenne. Az elsőnek minden percére emlékszem, mert áldozat voltam, a másodikról fogalmam sincs, mert én támadtam. Ennél viszont tényleg nem csacsogok róla többet, mert egyszerűen nem megy, nem is szeretném ragozni, minek… Örülök, ha másokat nem készít ki, de engem határozottan. - Nos… hümm. Azonnal fülig vörösödöm, mert erre most mégis mit kellene mondanom? Ha azt mondom igen, és visszajut a fülébe, meglehet, gáz lesz belőle, viszont a nem sem lenne éppenséggel valóságot tükröző válasz. - Mondjuk azt, hogy szeretnék magunkra úgy gondolni, mint egy pár. Sok minden történt velünk, van egy közös lányunk, és igyekszünk túllépni a múltbéli problémáinkon, hátha működhetünk még jól együtt. Szerettem, ezt nagyon jól tudtam, és vágytam rá, hogy minden olyan legyen, mint régen, de nem siettünk el semmit, mert akkoriban talán minden túl gyorsan történt velünk, hátha most másként lesz. Reméltem. - Tényleg? Remélem, te is sok jót hallottál rólam korábban. Ezen a ponton megint eszembe jut Savannah, de már eljutottam oda, hogy nem akarom rögtön elbőgni magam miatta. Azt hiszem, ő sem akarná, sírtunk már eleget. - Nos, vannak, ketten, de Anchorageban, meg ugye Dimitris. Hát hozzá a Panda felé tanúsított szolidaritásomnál fogva úgysem megyek, mert nem szeretném, hogyha úgy érezné, elárulom, márpedig Dimi eléggé kedvelhető pasas, és nem szeretném megkedvelni, éppen a barátnőm miatt. - Amúgy, nem is tudnál, szerintem már mindenkit megjártam, vagyis, az új mágust nem, de őt meg egyáltalán nem ismerem, még csak nem is hallottam róla semmit a nevén kívül, szóval fura lenne. Persze, lehet, hogy így is felkeresem majd. Celeste azonban úgymond kéznél volt, azért is jöttem hozzá, mert szerettem volna végre nem hat órát utazni a tanulás miatt. Meg Roxant sem mindig csupán ezzel zaklatni. - Igazából, túl sok érdekes varázslat van a mostaniak között. Most úgy gondolom, hogy a csapdát szeretném a mesterszavamnak, de egyébként nekem mindegy, mivel kezdjük. Te melyiket kedveled a legjobban? Vaaagy, melyiket tartod a leghasznosabbnak? Tudom, bizonyosan nehéz sorrendbe állítani őket, de azért remélhetőleg tud majd mit mondani, de ha nem, kétségbeesni attól sem fogok. A bizonytalanságát el is eresztem a fülem mellett, mert én biztos vagyok benne, hogy fog tudni segíteni.
- Mi apával maradtunk, ha már a húgomék biztonságos helyre mentek. Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet… - vélekedtem elgondolkozva, hiszen mind a ketten áldozatok lettünk. De hát ez van, túl sokat azért nem fogok rajta töprengeni, jobb lett volna minél gyorsabban túllépni rajta. Azt hiszem, hogy egy ideig nem fog még a kedvenc témáim közé tartozni, de ez talán nem is olyan meglepő annak, aki már tudja, hogy milyen ez. - Én is áldozat voltam. – bólogattam elmerengve. – Egy vérfarkas támadt nekem, valami kóbor. Nem sokat tudok róla, elég fura nő. – fejtettem ki röviden a véleményem Angellel kapcsolatban. – Angelnek hívják, de szerintem szándékosan választott ilyen nevet, mert amúgy nagyon nem illik rá. – nevettem el magam szórakozottan. Elég beszédes és barátságos típus vagyok, így nem okozott gondot, hogy egy általam kevéssé ismert emberrel is szóba tudjak elegyedni. - Ó… - a dünnyögésére zavartan pislogtam. – Sikerült beletrafálnom egy kellemetlen témába, igaz? – azért annyira nem kezdtem el aggodalmaskodni, inkább csak kellemetlenül éreztem magam miatta. Ettől függetlenül türelmesen vártam, hátha válaszol most már valamit. Ha nem, akkor sem fogok megsértődni úgysem. – Micsoda?! – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel. – Hát, ezzel még nem dicsekedett nekem sose. Mondjuk nem is nagyon találkoztunk, csak összefutottunk néha – tettem hozzá, nehogy azt higgye, hogy Jackson esetleg titkolni akarta a lányuk létét. – Hm… most kicsit meglepődtem, bocsi! – nevettem fel szégyellősen, beletúrva a hajamba. - Ez csak rajtatok múlik! – biztatóan mosolyogtam rá. Én minden jót kívántam nekik, ennyi biztos. – Hébe-hóba említett, de szerintem akkor már nem voltál az élete része, amikor mi találkoztunk. – nem mondom azt, hogy pozitívan tüntette fel előttem Naomit, de rosszat sem akartam mondani. Maradtam inkább ennél a biztonságos válasznál, azzal sohasem lehet nagy gond. Meg különben sem akartam nagyon belefolyni, inkább csak közös témát próbáltam találni. - Ez nem hangzik túl jól… - húztam el a számat. – Nem vagyunk akkor túl sokan, úgy látom. Remek, akkor még jó, hogy mi itt vagyunk utánpótlásnak! – csaptam össze a két kezemet elégedetten. – Mert ki az új mágus? – kérdeztem értetlenkedve. Húha, látszik, hogy nem vagyok éppen informátor alkat, erről nem is rémlett eddig semmi. – Lehet, hogy nekem is kellene. – határoztam el magam, hogy én is utánajárok ennek a bizonyos új mágusnak. Egyszerűbb lenne mint átcaplatni Anchorageba, de lehet, hogy meg fogom tenni az utat. Mire jó, ha pilóta az ember, ugye? - A csapda hasznos, én is jó hasznát vettem most a közelmúltban! – utaltam újra a Vörös Holdra. Akkor tényleg megfogta az engem támadó Angelt, azt hiszem, ennek köszönhetem az életem többek között. – Hú, ezt nagyon nehéz lenne megmondani. Persze vannak olyanok, amik kevésbé hasznosak, de a legtöbb varázslat azért jól használható a gázos szitukban! – azért tényleg megfontoltam, hogy mit javasolhatnék neki. – A szellemkéz sem rossz talán, vagy az ezüstkarom! – ajánlottam más alternatívát így hirtelen.
- Legalább rendben vagytok, az a fontos. Arról nem beszélnék, hogy más nincsen, hogy Savannaht már sosem fogjuk ebben a teremben látni, már sosem lehet Tetoválómester sem, mert azt hiszem, tényleg elég a könnyekből, és inkább nem ragoznám a dolgokat. Mind tudjuk, kit veszítettünk el, vannak, akik nálam sokkal jobban is. - Biztos a megzavarás végett. Rám két éve Alice, tavaly meg az egyik kölyök vérfarkasra én, az ő képében állítólag. És elvileg fejbelőtt, nem nagyon értem, hogyhogy nem haltam bele. Az idei viszont szerintem sokkal durvább volt, én legalább nem emlékeztem semmire támadóként. Rettenetes lehetett olyan ellen menni, akit szeret az ember, el sem tudom képzelni, Savannah mit élt át, hogy a bátyját kellett volna megölnie. Nem is szeretném. - Nem kellemetlen, most már, inkább csak bonyolult. Nos… kilenc éves, és tavaly nyárig ő sem tudott róla, szóval nem csoda, hogy nem dicsekedett, aligha tudott volna. Ezen eszemben sincs megsértődni, szóval nem hiszem, hogy titkolni akarta volna a lányunk kilétét. - Ha csupa rosszat mondott, valóban nem voltam. Ezen most már mosolygok, de akkoriban pokolként éltem meg minden percet, és senki sem fogja tudni visszaadni nekünk az elvesztegetett időket, azokat az éveket, amiket Maya nélkül, s ő nélkülünk töltött. - Nem, nem vagyok épp sokan. Öööö, hát nem tudom a nevét, vagyis hallottam már, de ne akard, hogy kimondjam, rettenetesen bonyolult. Azt hiszem, ötös szinten van, de sajnos ő is Anchorageban tartózkodik többnyire. Őszintén már kicsit fárasztó ide-oda utazgatni, főleg mióta van Maya, nem is nagyon engedhetem meg magamnak, de ha másként nem megy, utazni fogok, nincs mese. Hisztizni sem szokásom semmi okán, nem is most fogom elkezdeni, meg kicsit lenyugodtan, nem gyorsvonat ez a tanulási fázis, hogy minél hamarabb célba kívánjak érni. - Igen, én is abban reménykedem, hogy hasznos lesz. Nyilván a legtöbb az, bár esetemben inkább a múlt idő igaz, mert eleinte inkább arról volt szó, hogy azzal szerettem volna vész esetén megfékezni Connort. Ő már nincs a képben, nem kell megvédenem magam, ha esetleg túlságosan forró lenne alattunk a talaj. Viszont Mayát meg kell, épp ezért nem is választottam mást ilyen téren. - Akkor… gyakoroljuk azt a kettőt? Mert a csapdát most úgysem tudnánk sajnos. Lévén szükségeltetik hozzá egy darab fiatalka vérfarkas is, akivel elbánok ilyen téren.
- Jézusom, ez elég bizarrul hangzik! – fintorogtam egyet őszinte megdöbbenéssel, már természetesen a tavalyi Hold történéseire utalva. Azért magamra nem tudom, hogyan támadtam volna, nem is nagyon akartam kipróbálni. Bőven elég volt most tapasztalatnak ez a mostani móka is, ha már itt tartunk. – Ez egyre jobb! – ezúttal a szemeim már hatalmasra nyíltak a csodálkozástól, hogy fejbe lőtték, és mégis itt beszélgettünk lazán. – Gondolod? – rágcsáltam elgondolkozva a szám szélét. – Hát, lehet igazad van, azt az oldalt nem nagyon érzem át… - vallottam be őszintén, hiszen ezek szerint áldozatként teljesen mindegy lett volna a dolog. - Te jó ég! – bukott ki belőlem akaratlanul is. – Kilenc éves?! – kérdeztem vissza újra, mint aki rosszul értette. – Hát, most megleptél! – vallottam be, de nyilván erre már magától is sikerült rájönnie. – Na, majd megkérdezem már tőle, ha találkozunk! – jelentettem ki végül, a hirtelen jött elhatározásomat vele is megosztva. Hát annyi biztos, hogy erre nem igazán számítottam, de a körülményeket majd talán inkább Jacksontól fogom megérdeklődni, hiszen Naomi még nem ismert engem olyan jól, hogy beavasson. - Azért annyira rosszat emlékeim szerint nem mondott, inkább talán csak említett. – szépítettem kicsit, de a lényeg tényleg ez volt. – Mi az őrzővé válásunk után találkoztunk, szóval akkor már biztosan nem voltál képben, ha nem tudott arról, hogy van egy lánya. – leginkább csak hangosan gondolkoztam, azt hiszem. – Ja, az a szőkés pasas? – próbáltam felidézni az arcát, talán futólag láttam valamelyik nap, de a nevét én sem jegyeztem meg. Biztos azért, amiért Nonónak sem sikerült teljesen. – Lehet, azért fel kellene majd keresnem, szeretnék én is vizsgázni majd… - elmélázva bámultam magam elé néhány pillanatig, számba véve a lehetőségeimet. - Hát, ha neked azok megfelelnek, akkor persze! Felőlem is mehet! – bólogattam máris mosolyogva, hogy akkor csapjunk bele a lecsóba! – Nem tudom, te hogyan szoktál új varázslatokat tanulni… - kezdtem bele, lehúzva gyorsan az utolsó korty teámat, hogy aztán ne zavarjon a tudat, hogy nem ittam meg. – Nekem talán az szokott a leghatásosabb lenni, amikor magam elé képzelem azt, amit csinálni akarok. Talán az a legjobb, meg a koncentráció sem utolsó szempont. Az gondolom, már jól megy, ugye? – kérdeztem azért rá, biztos, ami biztos alapon. – Szerintem csináld úgy, ahogy szoktad. Ha ki kell mondanod, akkor mondd ki, engem nem zavar! – legyintettem egyet laza mozdulattal, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat. - Az lesz a legjobb, ha megmutatom, ugye? – azért láthatóan izgultam, minden apróságra rákérdeztem, mert szerettem volna, ha jól sikerül ez a kis találkozó, és hatékonyan is. Tapasztalat híján azonban muszáj volt kicsit neki is terelgetnie, hogy jól csinálom-e. Közben, ha szerette volna, akkor be is mutattam a varázslatot, körmeim helyett durván töredezett, ezüstben pompázó karmok jelentek meg. Vagy legalábbis karomszerű körmök. – Annyit kell tudnod róla, hogy elég kemény varázslat, sokat kivesz az emberből, de úgy félóráig tartja magát, és szintenként egyre tovább… - neki még húsz perc lesz, ha minden igaz, de most a lényeg szempontjából nem számított.
- Aham, kilenc. Hát, ez egy nagyon hosszú történet, de ha jóban vagytok Jacksonnal, biztos mesél majd róla bővebben, én nem tenném, mert már így is megkaptam, hogy állandóan elpletykálom, és mindenki tisztában van a magánéletünkkel. Maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nincsenek tisztába vele, mert az egy dolog, hogy együtt élünk, de azzal nem szajkóztam körbe a várost, hogy megpróbáljuk újra együtt, hátha még működhetünk. Ez olyasmi, amit nincs értelme körbehintenem, maximum majd akkor, amikor úgy alakul, hogy tényleg minden ízünkben tudjuk majd, hogy igen, van jövőnk együtt. Igaz, a temetésen már egymás kezét fogtuk, és bizonyos értelemben átszakadt a gát, de ez még nem jelenti azt, hogy sikerrel jártunk, ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy így lesz. - Oké. Előre is bocs, ha morogna, hogy valaki már megint olyat tud, amit szerinte nem kéne neki. Szokásom túl sokat beszélni, de erre majd úgyis rájössz. Mosolyodtam el, ami azt illeti, rég nem tartottam már attól, hogy min kezd el megint morcogni, az meg kész tény volt, hogy Maya a lányunk, bárkivel elég beszélni a Protektorátuson, aki nem pár hete érkezett, és garantáltan tud róla. - Nem, nem voltam képben. Azért lett őrző… Felelem csendesen, leszegett fejjel, nem azért, mert bánnám, hogy most az, ami, sokkal inkább azért, mert gyűlölöm a gondolatát, hogy én okoztam akkora törést az életébe, hogy igent mondjon az elhívásra. Ezen azonban igyekszem nem sokat kattogni, mert rettenetesen hangzik, és sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy akkoriban nem voltam elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak a szüleimnek. Sajnos nem pont úgy sikerültek a dolgaim életem során, ahogy szerettem volna. - Igen, igen, ő. Szerintem mindenképpen, nagyon más alternatíváid nincsenek. Dimitris valahogy nagyon extrémen ritkán elérhető. Én egyébként sem tanulnék tőle, de ezt megtartom magamnak. Később talán másként lesz, de különösképpen nem sietek már a fejlődésemmel, az éveim számát úgysem gyarapíthatom kedvemre. - Mindet meg kell tanulnom, szóval miért ne felelne meg? Kérdezem mosolyogva, de inkább csak amolyan költői féle, úgyis sor kerül majd mindegyikre, szóval nem kifejezetten tanácsos csak azzal foglalkoznom, ami érdekel, kiváltképp úgy, hogy nem is áll rendelkezésre éppen vérfarkas, akivel gyakorolhatnék csak úgy. Meg aztán, nem is bízom benne, hogy olyan lelkesen fogadná bármelyik farkas, ha x időre becsapdáznám. - Nos, szerintem igen, határozottan jól, sőt, amióta volt az elájulásos dolgunk, még a meditálásból sem lehet kizökkenteni. Jackson elég gyakran próbálkozik vele, és azóta nem járt sikerrel, aminek azért valahol örülök, csak az zavar, hogy nem tudom, miként jutottam el erre a szintre. - Ohh, nem, nem mondom ki már rég, a Mentorom azt tanácsolta, hogy mihamarabb hagyjam el, szóval nem is gyakoroltam úgy szinte semmit. Mandynek több szempontból örökké hálás leszek, és sosem fogom elfelejteni, hogy ő indított el ezen az úton. - Annak viszont örülnék, hogyha megmutatnád, igen. Bólintottam rá, mert az sokkal többet szokott segíteni, ha először látom megvalósulni a varázslatot. - Rendben. Annyira nem tűnik nehéznek, s ami engem illet, eddig is volt bennem némi könnyed magabiztosság a varázslatokat illetően, de most még inkább úgy érzem, nem tudok hibázni, és valahogy egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy talán elbizakodott lennék. Elképzelni nem nehéz, ahogy ezüstté formálódnak a körmeim, és a helyükön éles, karomszerű kezdemények lesznek, már csak annyit eszek, hogy a körülöttem aranyhálóként ragyogó mágia egy tetemes szeletét magamévá teszem, már ennyiből is érzem, mennyire igaza volt Celestenek, ez tényleg sokat kivesz az emberből, nem is biztos, hogy túl sokat fogom napjában gyakorolni, de esténként lefekvés után, mikor még a meditálás alatt állok, simán jó lesz. Már ha marad bennem annyi. Hamarosan már ott ékeskednek előttem a karmok, és sokadszorra is tökéletesen elvarázsoltnak érzem magam, olyan szinten vált az életem részévé a mágia, hogy nem lennék képes már nélküle élni. Hála az égnek, nem is kell. - Hú, nagyon komoly. Te gyakran használtad már? Csak a miheztartás végett, mert azért te sem vagy olyan rég őrző, ha jól tudom. Mikor is hívtak el? Nem összehasonlítgatni akarom magunkat, csak szeretném tudni, relatíve hányszor lehet majd rá szükségem. Oké, itt Fairbanks környékén talán többször, mint másutt, és értelme sem lenne összevetni a kettőt, de azért én kíváncsi vagyok.
//20 -10 (ezüstkarmok)= 10 megmaradó pont Mivel tollas vagyok, én nem dobnék arra a sikerrel, úgyis szinte minden sikerült karisan elsőre, most meg az esélyem is nagyobb rá. ^^//
- Remélem is! Bár szerintem nem kell majd nagyon erőltetni, ha megkérdezem tőle. Már ha nem zavar... - mondtam gyorsan, mert lehet, hogy nem is örülne neki túlzottan, ha kitárgyalnánk a dolgaikat. Nem véletlenül nem mondott túl sokat most ő sem nekem. Szerintem így volt illendő, hogy azért megadtam a lehetőséget arra, hogy ellenkezzen, és arra késztessen, hogy visszafogjam magam. Talán sikerülne, ha nagyon akarnám. - Ne is törődj vele, szerintem a férfiak pletykásabbak egyébként is! - legyintettem egyet, mert nekem ez volt a tapasztalatom velük kapcsolatban. - Azt próbálja meg, hogy morogni mer nekem! Nyakon is vágom! - jelentettem ki komolyan, teljes elszántsággal. - Egyébként kedvelem a beszédes embereket, én is az vagyok! - mosolyodtam el végül, hogy ezzel is alátámasszam az állításomat. Szimpatikusnak találtam őt, úgyhogy ezért is próbáltam ismerkedni vele. Meg persze Jax miatt is, hiszen fontos volt számomra, és a választottjával szerettem volna jó viszonyban lenni. - Ó, ezt nem tudtam... - kerekedtek el a szemeim az őszinte megdöbbenéstől. Erről annyira azért nem beszéltünk, hogy kit miért hívtak el. Bár esetemben gondolom, hogy magától értetődő, hiszen a fél családom őrző. Lassan talán a húgomból is az lesz, de ez még a jövő zenéje. Amennyire tudtam, már beavatott lett ő is, de velem még nem beszélt azóta bizalmasabban, hogy kitárgyalhassuk a dolgot. Majd talán valamikor, ha átmegyek hozzájuk látogatóba, vagy vasárnapi ebédre. Akkor lehet, hogy lesz rá lehetőségünk. - Akkor hozzá fogok fordulni, köszi a tippet! - gondolkoztam tovább hangosan, kicsit még mindig az elhíváson, valamint azon pörögve, hogy Jaxnek van egy kilenc éves gyereke. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, a sok új információ. Kicsit sok volt így hirtelen. - Én még nem is láttam őt, csak a nevét hallottam. - vallottam be őszintén, amikor a görög pasas került szóba. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna, de ez nem zárja ki azt, hogy elhaladtunk egymás mellett valamikor a folyosón. Biztosan különös ember lehet, ennyi szent. - Akkor örülök! Ez jó hozzáállás! - és nem mellesleg, igaza is volt. Tényleg minden varázslatot meg kell majd előbb-utóbb tanulnia. Mindegy, hogy milyen sorrendben, vagy éppen kitől. - Ó, ez nagyszerű! - csaptam össze a kezeimet elégedetten. - Képzeld, én is hasonlókat tapasztaltam. - árultam el ezt a kis apróságot. - Jól van, szerintem sem a legjobb. Plusz idő, míg kimondod. - vagy csak nekem tűnik úgy, hogy olyankor lassabban megy a dolog? Biztosan embere válogatja, akárhogy nézzük is. A lényeg, hogy egyet kellett értenem a mentorával, és nagyon úgy tűnt, hogy magával Naomival meg hasonlítunk néhány dologban. - Persze, természetesen! - amúgy is azt terveztem, hogy megmutatom, úgy könnyebb neki is. Nekem is ez volt a bevált módszer. Nem is nagyon húztam az időt, hamarosan megjelentek a karmok az ujjaim végein, ahogyan tették azt a Vörös Hold éjjelén is. Türelmesen vártam ezt követően, hogy kis tanoncomnak sikerül-e megvalósítania a várt eredményt, és nem is kellett csalódnom. - Remek! Sikerült egyből, nagyon jó vagy! - elismerően bólogattam, és közben magamra legalább olyan büszke voltam, hiszen én tanítottam meg neki, ha úgy vesszük. Vagy legalábbis volt részem benne, még ha csekélyke is. - Annyira nem, de nemrég kénytelen voltam megvédeni vele magam. Bordáig hasítottam fel a nőstény oldalát velük, szóval elég jól működnek! - újságoltam, kampányolva a választott varázslat mellett. - Engem hat éve már, apa meg akarta várni, hogy betöltsem a huszonegyet. És tégted? - kíváncsiskodtam én is, hogy mennyi idő alatt jutott el eddig a szintig. Mind a ketten fiatalok voltunk emberként is, őrzőként meg pláne!
- Ohh, kérdezd csak meg nyugodtan, legalább nem mondhatja azt, hogy csak én beszélek róla a barátaimnak. – Mert hogy nyilván megteszem, s én sem várom el, hogy ne beszéljen rólam senkinek. Elvégre, minél többet beszélünk róla, annál élőbb lesz az egész, szerintem legalábbis. Nem valami olyasmi, amit mindenki csak steril, kötelességszagú kapcsolatnak gondol. - Szerintem ő nem kifejezetten az egyébként, bár… igaz, ami igaz, nálam szerintem a legtöbben jobban ismerik. – Ez a maga formájában tökéletesen nem igaz, mert a mai napig biztos vagyok benne, hogy van olyan oldala, ami csak nekem jutott. Az az oldala, amelyik befekszik mellém az ágyba esténként, mert képtelen másként túllendülni a dolgokon, és épp olyan feszülten akarja nem tönkretenni a lassú építkezésünket a kapcsolatunkban, mint én magam. Meglehet, rosszul gondolom, de azt hiszem, a szíve tulajdonképpen mindig is nálam maradt, miként az enyém nála, csak épp időközben minden sokkal bonyolultabb lett, és az ésszerűség előbbre való, minthogy a szívünk után menjünk. - Akkor máris több közös pont van bennünk, mint reméltem. – Mosolygok rá szélesen, elvégre, sokakkal nem fújok egy követ úgymond, mert abszolút nem hasonlítunk, kellemes csalódás, ha mégis olyan jön szembe, akivel igen. - Azt hiszem, akkor ezért nincsen rólam eleve rossz véleményed... nem mintha bánnám, azért örülök, hogy nem mindenki gondol útszélinek. – Finoman szólva. Mármint kevesen vannak tisztában a történetünkkel, de például a húga szemében a mai napig szörnyeteg vagyok. Sava viszont előbb meghallgatta az én verziómat is, és szerintem Celeste is hasonlóan két lábbal áll a földön, mindenesetre, ő legalább láthatóan nem tud mindent. - Én Anchorageban igen, elég sokszor fordultam meg Roxannál, ő is ottani. Vagyis, volt, most nem tudom, mert újabban errefelé is láttam. – Nekem is meg kellene keresnem, mert nem árthat más szemszögből is elkezdeni tanulni, meg nem csak egy lecke kell nyilván, annyitól nem fogok készen állni a következő vizsgára. - Tényleg? Jackson is fura, mármint, érted, elég lobbanékony, most meg elég nehéz felhúzni, nem mintha komolyan próbálkoznék, de vannak apróságok, amin mindig kiakad, mostanában meg semmin. – Nem hiszem, hogy olyan nagy melléfogás lenne összekötni a kettőt, mindenesetre most határozottan nem vágyom filozofálgatni, sőt… Inkább jöjjenek a varázslatok, az sokkal inkább kedvemre való, mint megfejthetetlen dolgokon agyalni. Sikerül is összehoznom az ezüstkarmokat, és megállapítom, hogy ezzel már alapból van egy fegyverem a farkasok ellen, ami biztos jól jöhet, ha megint olyan helyzetbe kerülök, amilyenbe ősszel Nicholas társaságában. - Furán könnyűnek tűnik, ami azt illeti. Mármint, ennél azért jobban meg szoktam „szenvedni” velük, vagy csak jobb passzban vagyok, lövésem sincs. – Nézegetem a körmeim helyetti ezüstösséget. - Ohh, az szép. Csak nem belekeveredtél a Vörös Holdba? Én rábeszéltem Jacksont, hogy menjünk el, nekem kettő bőven sok volt belőle, bár annál nagyobb súllyal esett a latba, hogy féltettem Mayát. – Magyarázom, bármennyire is tűnjön esetlegesen gyávaságnak, de egyébként is javasolta William, hogy menjünk. - Két éve ilyenkor körülbelül, az első Vörös Holdam után. – Így hát túlságosan hasznos még nem vagyok, lévén alig két éve vagyok őrző, a kölykökkel már elbánok, elbánnék, ha szükséges lenne, de úgy nagyjából ennyi… - Szóval, azt mondtad, skálázódik? Jaj tényleg, és ha mondjuk nem akarom, hogy kitartson fél óráig, akkor vissza lehet vonni?
- Jól van, akkor kifaggatom! – az elhatározás természetesen már amúgy is bennem volt, de gondoltam az a tiszta, ha azért megbeszélem Naomival is, és áldását adja rá. Nem akartam csak úgy vájkálni, bár akkor is szándékomban állt beszélni a régi barátommal, akivel talán most újra feleleveníthetjük a kapcsolatunkat. Sosem volt közöttünk semmi, így legalább emiatt nem kellett aggódnia a velem ücsörgő leányzónak. - Ebben nem lennék olyan biztos azért! – mosolyodtam el. Szerintem sokszor mutatott magáról valamit a külvilágnak, de azt, hogy valójában milyen, csak a számára fontos emberek tudhatták. Reméltem, hogy én is köztük vagyok. Legalább részben, de Naominak muszáj volt előkelő helyen lennie, úgyhogy határozottan úgy gondoltam, hogy butaságokat beszélt most. Ezt azért nem fejtettem ki neki mégse, nem akartam sem megsérteni vele, sem okoskodni, mikor nem vagyok képben annyira az ő dolgaikkal kapcsolatban. - Miért, van, aki annak gondol? – elcsodálkozva pislogtam rá, nekem nem tűnt olyan típusú nőnek. Persze nem ismertem jól, lehet az is, hogy tévesen vontam le a következtetéseimet, de nem volt szokásom azért ennyire mellélőni. Reméltem, hogy esetében sem tettem, különben nagyon rajta kell majd tartanom a szemem Jacksonon, hogy ne sérüljön újra. – Ne törődj velük, a lényeg, hogy te tudod, hogy milyen vagy! – mosolyogtam végül rá biztatóan, mert én ezt az elvet vallottam. Nem csak azért mondtam neki ezt, mert be akartam vágódni esetleg nála. Nem állt érdekemben, amúgy is ő fordult hozzám, bár szerettem jó kapcsolatokat kialakítani mindenkivel. - Őt sem ismerem! – ráztam a fejemet tanácstalanul. Talán a Roxan nevet már hallottam, de abban sem voltam teljesen biztos. – Mondjuk, ha át kéne oda járnom, az sem lenne gond, repülővel gyorsan átérek! Amúgy is szoktam menni arra szállítmányért… - inkább csak hangosan gondolkoztam, magam elé meredve. Latolgattam kicsit a lehetőségeimet, de talán nem most volt erre a legalkalmasabb időpont. Most más fejlődésével kellett foglalkoznom, majd azután jöhetett a sajátom is. – Furcsa. Nektek is volt olyan álmotok előtte? – végre valakivel kibeszélhettem egy kicsit a dolgot. Amúgy is eléggé foglalkoztatott a dolog, már hetek óta. - A lényeg, hogy sikerült! Teljesen mindegy, hogy mi miatt! – lelkendeztem, mert én legalább annyira örültem a sikerének, mint ő magának. – De igen… - húztam el a számat ezúttal már nem túl jókedvűen. – Hát, igen, úgy érthető és okotok is volt rá. Nekem anya, meg a húgom elutazott, úgyhogy apámmal maradtunk a városban, ha segíteni kellene. Hát, végül rajtam kellett segíteni! – ideges kis nevetés szökött ki az ajkaimon. – Hú, azt emberként élted át? Nem lehetett könnyű… - együtt érzően pislogtam rá, mert ilyenkor mégis mi mást lehetne tenni? Okosat mondani biztosan nem, ráadásul nem is most volt már ezek szerint. - Igen, addig tartod fent a varázslatot, amíg szükséged van rá. Ez a félóra csak egyfajta maximum. – bólogattam hozzá, így erősítve meg az általam elmondottakat. – Akár meg is próbálhatod most azt is! – indítványoztam, mert ne üljön már itt húsz percet csak azért, mert még nem múlt el és kint feltűnő lenne!
Kezdőlap
