Ez a helyiség a Rituális szentélyekkel szemközt található, célja pedig nem más, mint az ifjú és/vagy gyakorlásra szoruló Őrzők mentális kiképzése. Ebben a teremben következmények nélkül lehet gyakorolni a meditáció folyamatát, valamint a varázslatokat is.
Felszereltség: - Az egyik sarokban teakészlet - A teakészlet mellett könyvespolc, rajta mágikus tartalmú könyvekkel - Füstölők - Párnák - A terem közepén egy rituális kör, körülötte majdnem szoba méretű téglalap mintával (így hasonlatos egy kosárlabdapálya alapvonalaihoz)
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG A MÁGUSOK KÉPZÉSI TERÜLETE, így egyéb,magán jellegű játék ezen a helyszínen nem bonyolítható le.
- Tudom, hogy igyekszel, de sajnos nem mindig sikerül. Időnként a baj talál meg minket, elég neki egyetlen pillanat… - néztem rá szomorkásan, de ezzel nyilván ő is tisztában volt. Még csak nem is muszáj kitennünk a lábunkat a lakásunkból, mert lehet, hogy kipattan egy szikra a kandallóból, vagy ilyesmi, és megvan a baj. Ez is annak számít, bár ezen aligha tudnék segíteni, mert olyan varázslatot nem tudok, amivel egy tüzet mondjuk el lehetne tüntetni. Jobban mondva de, éppenséggel tudnék alkalmazni, de az nagyon fárasztó lenne. Ennyi mondandóm maradt csupán, helyette teret engedtem Naominak, hogy rájöjjön, mit és hogyan kell csinálnia ahhoz, hogy kellőképpen lenyugodjon. Ez elengedhetetlen kelléke volt a varázslatnak, de úgyis rá fog jönni idővel, hogy csak az elején, mert a vészhelyzetekben úgysem lesz elég ideje, hogy lehiggadjon, ott majd a túlélésért kell küzdenie, nem azért, hogy egyáltalán sikerüljön megvalósítania a neki kiszabott feladatot. Azért reméltem, hogy minél kevesebb rázós esete lesz a jövőben, mert őszintén féltettem tőle. Én rendőr vagyok, találkozok cifra dolgokkal civilként is, de ő nem ez a típus. Miután sikerült azt a néhány másodperces eredményt elérnünk, én is szélesen mosolyogtam, hát hogyne tettem volna? Ez nekem is éppen olyan nagy dolognak minősült, mint neki, akármilyen hihetetlen is. Vele együtt fogom végigizgulni a vizsgáját is, ezt szinte teljesen biztosra vettem már most. - Helyes, ez határozottan jó dolog! – bólintottam mosolyogva. – Kicsit olyan, mintha adnál valamit magadból, mintha valami nagyon jó dolgot alkotnál meg, nem? – érdeklődtem kíváncsian, mert nálam valami ilyesmi is bejátszott. Mintha tényleg belőlem lenne, bár igazából tényleg hasonlóról van szó a varázslás alkalmával. A mi energiánkat emészti fel, a mi varázserőnkből születik meg például ez az ezüstládika, úgyhogy a szó klasszikus értelmében erről beszélhettünk. – Rendben, akkor nem is beszélek most tovább, hagyok neked egy kis időt! – mondtam türelmesen, és azzal a háttérbe húzódtam. Elpepecseltem azzal a lehető leghalkabban, hogy újabb adag teát töltöttem a bögrémbe, aztán visszaültem a helyemre és csak vártam. Meg még többet vártam arra, hogy Naomi lenyugodjon és képes legyen eléggé koncentrálni ahhoz, hogy megint sikerüljön a varázslat. Amikor végre éreztem valamit megmozdulni én is a levegőben, már görbült felfelé a szám szeglete, akaratlanul is. Elrejtettem inkább a bögre pereme mögött, amíg nem voltam biztos abban, hogy az fog történni, amire számítottam. De megtörtént, méghozzá ez alkalommal egy kicsit hosszabb ideig, ami belőlem is örömöt váltott ki ugyanúgy, mint Nonóból. - Annyira büszke vagyok rád! – kúsztam oda hozzá, és öleltem magamhoz jó szorosan. – Igen, ez teljesen normális, ezért kell sokat meditálni, mert az feltölt. Amikor már olyan régóta leszel őrző, mint én, sokkal tovább fogod bírni, sokkal több varázslatra leszel képes rövid időn belül. Olyanokra is, amik jobban lemerítik a kis elemeidet, de ehhez majd hozzászoksz idővel… - legyintettem egyet, mert ez most tényleg nem volt érdekes, csupán csacsogtam feleslegesen. – Pihenj csak, igyál még egy kis teát! Megérdemled! – mosolyogva nyújtottam oda az idő közben újra megtelt bögréjét. - Lehet, hogy még a vizsga előtt megtanulunk még valamit, mert ez most nagyon jól ment! Persze ezt is gyakorolni kell még addig, de kezdésnek kiváló volt! Tényleg! – erősítettem meg, nehogy hitetlenkedni kezdjen itt nekem. – Gondolkoztál már rajta, hogy mire akarsz majd specializálódni? – másképp nem tudtam megkérdezni, de őszintén érdekelt, és legalább most már semmi megerőltetőt nem kell majd végeznie.
- Igen, olyasmi, bár nehéz szavakba önteni, az azonban biztos, hogy isteni érzés. Bólogattam hevesen, alig bírtam a véremmel, hihetetlen, hogy én tudok ilyet, hogy tényleg képes vagyok rá. Eddig nem igazán hittem benne, mostanra azonban határozottan megváltozott a véleményem, bár kellett hozzá a saját tapasztalás. Azt még mindig nem értem, hogy pontosan hogyan is működik ez az egész, de nem most óhajtottam ezt teljes mélységében felfogni, ha minden jól megy, évtizedeim vannak még erre. Ismét csak biccenteni tudtam, és nagyon koncentráltam az előttem lévő feladatra, nevezetesen, hogy tovább legyek képes a ládikát ezüstös ragyogással felruházni. Egyébként, szerettem az ezüstöt, jobban, mint az aranyat, valahogy jobban illett hozzám. Nem is nagyon voltak arany ékszereim, azaz, most már nem, mert az összeset, amit a szüleim tukmáltak rám, New Yorkban hagytam. Talán ez is segített, fogalmam sincs, de őrületes élmény volt, mintha pár pillanatra megállt volna az idő, én pedig csak ámulattal tudtam nézni az előttem álló dobozra, ajkaimon tündöklő mosollyal, ez számomra felért egy csodával. Visszaöleltem a barátnőmet, Mentoromat, azt, aki tulajdonképpen megváltoztatta az életemet, ha nem ismerem meg, talán nagyon másként alakul minden, valószínűleg tudnék a világáról, de nem lennék a részese, csupán egy bekukucskáló kívülálló. - Hihetetlen. Motyogtam, majd csak sután, kissé fáradtan pislogtam rá, míg beszélt, ingattam a fejem fel-le, hogy veszem én, amit mondd, csak közbeszólni értelemszerűen nem vagyok, határozottan nem az a típus voltam, aki ilyesmire vetemedne, annál sokkal jobban tiszteltem a környezetemet, pláne őt. - Nagyon durva, eddig is tudtam, hogy olyan kicsi vagyok köztetek, mint a kisujjam körme, de mosőt még inkább érzem, hogy csak egy porszem vagyok. Gondolom, jó sok időnek kell majd eltelnie még, hogy használható Őrző legyen belőlem. Ha nem is tudtam eddig beleélni magam, hogy milyen lehetett a Connor nevezetű kölyökfarkasnak ennyire fiatalon, úgymond gyengén, akkor most már nagyon is át tudom érezni. Kevés vagyok a világunkhoz, kicsi és gyenge, de nem lesz ez mindig így, tudom. Amint megkaptam a bögrémet, már ittam is bele rögtön, s ha nem volt túl meleg, akkor kiittam seperc alatt, mert valahogy nagyon kiszáradt a dolgom erre a varázsolós mókára. Most még nekem móka, hogy később mi lesz, abba nem akarok belegondolni. - Tényleg? Az tök jó, végre valami, amit nem szúrtam el, el sem hiszem. Mosolygok rá, egészen felvillanyozott ez az egész, az biztos, hogy ma éjszaka nem lesznek olyan nyugodt álmaim, mint a kisbabáknak, mikor egy nap túl sok minden történik velük, és álmukban dolgozzák fel az ingereket. Abszolút meg tudom érteni, hogy olyankor nem épp nyugodtak az éjszakáik. Igen, igen, régen is, és most is sokat olvastam már kisbabákról. - Gyógyító biztosan nem leszek, tudod mennyire utálom a kórházakat, és valahogy mindig az jutna róla eszembe. Harcos szintén nem, bár Gina szerint nem vagyok totálisan reménytelen eset, de azért nem erőltetném a dolgot a szükségesen túl. Az Informátor és a Mágus közt ingadozom, bár lehetséges, hogy az elsőhöz kicsit túl sokat jár a szám, és nem vagyok elég fegyelmezett, nem tudom. Mindenesetre, be kell vallanom, hogy jelen pillanatban inkább az utóbbihoz húz a szívem. Remélem, ez őt nem fogja rosszul érinteni, nem áll szándékomban megbántani, nem miatta van, ha csak rajta múlna, akkor mindenképpen Informátor lennék, de még én magam sem vagyok abban biztos, hogy mi passzolna hozzám a leginkább, de még azt hiszem, van időm eldönteni.
Nagyon örültem neki, hogy ilyen jól sikerült az első varázslattal kapcsolatos próbálkozása. Ez az élmény egész életében el fogja kísérni, és ez számomra legalább olyan fontos volt, mint számára. Az, hogy valami olyat adjak át neki, ami megfelelő alap lesz az elkövetkező években. Talán nem én fogok vele foglalkozni egy év múlva, mert nem informátor szeretne majd lenni, de ettől függetlenül itt leszek, ha bármire szüksége lesz, ráadásul az alapokat is nekem köszönheti majd. Ez minden esetben a legfontosabb, annak kell a legerősebbnek, a legbiztosabbnak lennie, igaz? - Ugyan már, Nonó! – szóltam rá kissé szigorúbban, mint ahogyan eddig viselkedtem vele. Semmiképpen sem akartam elrontani ezt a napot, főleg, hogy végre valahára már mosolyogni is képes volt, amire nem volt példa hetek óta. Ha hamarabb rászántam volna magam erre a típusú, témájú találkozóra, akkor lehet, hogy már sokkal hamarabb helyrebillent volna a lelkivilága. Tudtam, hogy ez igazából édeskevés hozzá, de kiindulási pontnak határozottan nem lehetett rossznak nevezni. Innen talán már minden haladt volna a maga útján és mostanra sokkal jobban lenne. De inkább később, mint soha, igaz? – Te most is használható őrző vagy, ezt soha ne felejtsd el! Attól még, hogy tanonc vagy, ugyanolyan fontos része vagy a gépezetnek, te most is teljes értékű tag vagy, egyszerűen csak még nem volt elég időd arra, hogy felhalmozd azt a tudást, amivel mi rendelkezünk. El fog jönni az az idő is! – mondtam neki olyan hangsúllyal, hogy azt akár ígéretnek is vehette. Én nem kételkedtem a képességeiben, és reméltem, hogy most már neki sem jut eszébe ilyesfajta ostobaság. - Bennem fel sem merült, hogy elszúrhatnád ezt! – közöltem ellentmondást nem tűrően. Tudtam, hogy időnként ő is hajlamos egy kicsit az ügyetlenkedésre, akárcsak én, de ha olyan béna lennék, nem éltem volna meg ezt a kort sem. Ebből kifolyólag nem volt kérdéses számomra, hogy ő is milyen talpraesett lesz őrzőként. Attól, hogy a civil életben nem mindig úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan szerette volna, az még szerintem nem jelentett semmit. A mágiaérzékenyésge páratlan mértékű volt, így esélytelennek tartottam, hogy ne menjen neki bármi, amibe belefog őrzőként. Idővel talán majd ő is rá fog döbbenni erre, és én leszek a legboldogabb, amikor erre sor kerül. - Ühüm, igen – bólogattam, mert láttam, hogy mennyire tartott az ilyen egészségügyi helyszínektől, intézményektől. – Nem, azt én sem tudom elképzelni neked – vallottam be őszintén, biztatóan mosolyogva rá. Már csak két lehetőség maradt, és én őszintén örültem volna, ha marad velem továbbra is, de valami azt súgta, hogy nem így fog történni. – Miért, szerinted én olyan fegyelmezett vagyok? – kérdeztem, jól szórakozva a gondolaton. Rendben, tényleg tudtam az lenni, ha muszáj volt. – A legtöbben belőlem sem nézik ki, hogy az vagyok, pont ez a legjobb álca… - mosolyogtam még mindig, de ráerőltetni semmiképpen sem szerettem volna. Nem ez volt a lényege ennek az egész beszélgetésnek, én csupán érdeklődést mutattam a dolgok iránt. - Mire meg kell hoznod a döntést, már tudni fogod, hogy melyikhez húz jobban a szíved – mondtam végül csak ennyit, mielőtt kortyoltam volna egyet a teám maradékából. – Egyébként mára csak ennyit terveztem, amit kötelező volt megvalósítanunk. Hamarosan sor fog kerülni a vizsgára, de szerintem tökéletesen felkészült vagy! – a büszkeség csak úgy sütött rólam.
Kicsit azért meglepett a szigorúbb megszólalása, de azt kell mondjam, megértem, az senkinek sem tett jót, ha eleve úgy állok hozzá, hogy egy senki vagyok. Igazából, most tényleg így éreztem magam, de ugyanakkor tudtam azt is, hogy később nem leszek az, abban nagyon is bíztam, hogy a jövőben ki fogok teljesedni ilyen téren, lehet, hogy csupán évtizedek múlva, de sikerülni fog, sikerülnie kellett, hiszen már ettől szólt az életem, már ennek kellett a legfontosabb célomnak lennie, és én ezt tökéletesen átéreztem. Akartam, minden porcikámmal. - Tudom, de attól még most vigyázni kell rám, nehogy bajom essen, mert magamat még nem tudom megvédeni. Én igazából erre gondoltam. Amúgy, nem gond, tudok várni, egyszer majd én is leszek idős és erős. Azt már csak úgy magamnak jegyzem meg, hogy egyszer, nagyon-nagyon sokára szeretném majd a választott kasztomat vezetni, tudom, hogy nagyravágyó vagyok, de enélkül mi értelme? Kell, hogy legyenek céljaink akkorra is, ha már a sok kicsi megvalósult. Ha már boldog feleség, anyuka sosem lehetek, legalább ilyen téren lehetnék sikeres, nemde? Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. - Örülök, hogy benned nem, de én azért szeretek felkészülni a legrosszabbra is. Nem mintha pesszimista jellem lennék, de egyszerűen olyan sok rossz dolog történt az elmúlt egy évben, hogy tényleg nem sok jóra számítok már, ám így legalább nem csalódom, ez is valami, úgy hiszem. Azért annak örülök, hogy Mandy hisz bennem, sok erőt ad vele, még ha ez nem is látszik többnyire rajtam. A kérdése viszont, hogy mi leszek, ha nagy leszek, még mindig nem volt épp egyszerű a számomra, sokat gondolkodtam rajta, és fogalmam sem volt, csak azt tudom, hogy szerettem volna minél inkább elmélyedni a mágiában. - Most például igen, meg úgy általában nem tartalak olyan szelesnek, mint magamat, lehet veled szórakozni, és el tudod engedni magad, de ez azért más. Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy én nem biztos, hogy olyan jól tudnám titkolni, hogy mi is vagyok valójában. Értettem, mit mond, és még mindig nem akartam kizárni annak a lehetőségét, hogy informátor legyek, de még volt időm dönteni, ki fogom várni az utolsó pillanatot, és ki tudja, lehet addigra Gina belém veri az égető vágyat a harcos lét iránt. Haha… biztos nem. - Én is azt gondolom, hogy akkor már nem lesz kérdéses bennem a dolog. Bólintottam, hiszen nem volt különösebben okom arra, hogy kételkedjem benne, nem tartottam magam döntésképtelen egyednek, addigra jobban fogom ismerni már a dolgokat, valamelyest talán át is látom a nagy egészt, és érteni fogom, mire vágyik a szívem ezzel kapcsolatban. - Hú, a vizsga, ne is mondd… rettegek tőle, nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Talán ettől sem lenne szükséges ennyire tartanom, de egy egészséges vizsgadrukk nem árt, jó, tudom, ez kicsit több annál, de hát ez van, majd kinövöm, talán a másodiknál nem fogok ennyire félni. Kivéve, ha megbukok, na akkor el is ásom magam rögvest. - Tudni már, mikor lesz pontosan? Meg hogy ki fog vizsgáztatni?
- Így van, az leszel! – bólogattam helyeslően, mert ez a hozzáállás már sokkal jobban kedvemre való volt. – Sőt, valószínűleg jobb is leszel, mint én… - ezt már csak mellékesen tettem hozzá, de benne volt a pakliban. Jó érzéke volt ehhez az egészhez, és ha esetleg úgy fog alakulni, akkor én rövid időn belül már kevés leszek mellé. Én informátor vagyok, nekem annyira magas szintű tudásra nem volt szükségem, mint mondjuk egy mágusnak. Ebből kifolyólag túl fog szárnyalni engem, de nem bántam. Nagyon büszke leszek rá, ha eléri, amit vártam tőle már így az elején is. - Naomi, nem lesz baj! – tagoltam szépen szavanként a mondatot, hátha akkor elhiszi nekem. Láttam én már sok tanoncot, attól függetlenül, hogy én nem vettem részt kifejezetten egyikük munkájában és előrehaladásában sem. Attól még itt voltam és láttam, hogyan igyekeztek eleget tenni a követelményeknek. Naomi kisujjból kirázta, hiába hitt nekem nehezen, és ez jó dolog. Nagyon jó, kíváncsi voltam, hogy mi rejlik még benne azon túl, amit eddig láttam. Mert egészen biztos, hogy ez még csupán a jéghegy csúcsa, afféle szárnypróbálgatás volt a részéről, mivel most próbált minden hasznos tudást megszerezni az őrzői léttel kapcsolatban. - Hm… - elgondolkozva néztem rá néhány pillanatig. – Alapvetően neked is éppen úgy kell majd titkolnod, mint másoknak, mint nekem. Az már más kérdés, hogy nekem olykor veszélyesebb, ha lebukom, mert annyira nem tudom megvédeni magam a mágiával, mint egy képzett mágus. A tetoválásaim viszont védenek, hogy megőrizhessem az emberi látszatot. Az neked is elfedné az aurádból áramló energiákat, de nyilván nem foglak rábeszélni. Talán több esélyed van mágusként boldogulni – mosolyogtam rá végül. Én azért lettem informátor annak idején, mert már tudatlan emberként is ment nekem a dolog, a kapcsolatok építéséről már nem is beszélve. Ez elengedhetetlen volt számomra, hogy jól tudjak teljesíteni. - Minden rendben lesz! Megértem, hogy aggódsz és félsz miatta, de nem szabad! Jó, tudom, hogy minden vizsga előtt ez van… - nevettem el magam végül, mert igazából felesleges szájtépés volt. Az iskolákban is mindig izgulnak a hallgatók és a diákok, ha dolgozat vagy vizsga van kilátásban. Ez egyfajta természetes emberi reakció, amikor pedig valaki nem ilyen, az szerencsésnek mondhatja magát. – De neked nincs okod félni, teljesen felkészült vagy, és én tudom, hogy nagyon büszke leszek rád. Minden tudást megszereztél, amit kellett ez alatt a fél év alatt, többet már nem is tudnék tanítani most neked, csak átvenni az eddig megszerzett tudást! – mosolyom nem halványult, hiába ingattam most a fejemet rosszallóan. Akartam beléverni egy kis nyugalmat, mert én vele ellentétben tényleg biztosra vettem, hogy rendesen meg fogja ezt csinálni, és nagyon ügyes lesz. - Nem, még nem tudom. Az időpont szerintem hamarosan esedékes lesz, de a személyről még semmit nem tudok. Ha nem én leszek az, akkor is kisujjból kirázod majd az egészet! – biztatóan megpaskoltam a combját.
Erre nem igazán tudtam mit mondani, nem értettem vele egyet, de vitatkozni sem szerettem volna, mert az eddig egyszer sem sült el túl jól, mindig lehordott, hogy ne beszéljek úgy. Jobb sosem leszek, adott életkorban lehet, de mivel sokkal idősebb nálam, ezért lekörözni nem fogom, de ez nem is volt célom egy pillanatig sem. Én csak szerettem volna jól kamatoztatni a tehetségemet, ami szerinte megvolt bennem, és élni a lehetőséggel, amit a sorstól kaptam. Vétek volna elpazarolni az ilyesmit. Végül bólintottam, nem lesz baj, értettem, elmosolyodtam egy pillanatra, annyira szerettem volna elhinni, hogy minden simán fog menni, de az aggodalmamat egyszerűen nem tudtam csak úgy elfújni. Nekem nem volt összehasonlítási alapom, nem tudtam, másoknak hogy megy, még Pandával se nagyon beszéltem a haladásról sosem, nem szerettem volna versenyezni vele, még a végén megmérgezné a dolog a barátságunkat, és az szörnyű volna. A tetoválását megnéztem, és azért, majd nagy vonalakban mindig megosztjuk egymással, hogy mik történtek az edzéseinken, de úgy nagyjából ennyi. - Persze, az emberek előtt nincs is gondom ezzel, de a vérfarkasok előtt azért már más kérdés, ők kiszúrják, ha hazudik valaki, én pedig egyszerűen nem vagyok képes rá. Rákvörös lesz az egész fejem, hacsak megpróbálom, a szívem pedig úgy ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Nem hiszem, hogy ezen tudnék változtatni. Eddig még eszembe sem jutott, hogy talán ez a leglényegesebb ellenérv az informátorság ellen. A máguslét ellen is akadt, nem arról van szó, hogy le akarom magam beszélni róla, de úgy járja, hogyha a pozitív dolgokat kiemeljük, akkor a negatívokat is megkeressük, másképp nem lehet ésszerű döntést hozni. Talán tényleg több esélyem lett volna, de ezt tényleg nem itt és most szerettem volna eldönteni, és Mandynek sem csalódást okozni, biztosan jól esne neki, ha belőlem is Informátor lenne majd. - Jó, jó, ha szerinted menni fog, akkor menni fog. Adom meg magam neki, mert nem szeretném, ha tovább kellene emiatt tépni a száját, az izgalom attól még nem fog eltűnni, de próbálom nem túlzásba vinni. - Jól van, mindenesetre én alig várom a dolgot, szeretnék már egyel feljebb lépni. Tényleg, ha sikerül, akkor a következő félévnek mi lesz a tananyaga? Kérdezem még meg kíváncsian, és lehetséges, hogy a választól megint belelkesedek, és akkor be nem áll majd a szám még jó ideig, de azért egy idő után szerintem elhagytuk a termet, hogy másnak is jusson lehetősége itt elmélyülni a mágiában, vagy csak úgy önmagában…
- Igen, ez igaz! – halkan azért felnevettem, mert nagyon aranyosnak találtam, hogy ennyire nehezére esik a hazugság előadása. Ez nem kifejezetten volt ám rossz tulajdonság, sőt! De ehhez a munkához tényleg nem lett volna akkor affinitása, ezzel nem szálltam vitába. – Így viszont tényleg jobban járnál azzal, ha mágus lennél. Valahogyan biztosan lehet ezen javítani vagy tanulni, de én nem ismerem ezeknek a módszerét… - vallottam be őszintén. Nem sértődtem meg azon, hogy nem akar informátor lenni majd, mert felesleges lett volna kockáztatni az életét még inkább, mint amennyire fogja így is. Nekem ment, de erre születni kell szerintem. Csak azt sajnáltam, hogy így egészen biztosan el fognak válni az útjaink hamarosan, pedig nem szerettem volna. Mármint a mentor-tanonc kapcsolatot tekintve, hiszen barátként mindig itt leszek neki. - Helyes! – bólintottam elégedetten, mindig szerettem megnyerni egy-egy szócsatát, meg másfajtát is, ha már itt tartunk. De ki az, aki nem? Szerintem ez természetes emberi reakció az ilyen helyzetekben. Egyébként sejtettem én, hogy nem múlik el varázsütésre az izgalom, de én mindenképpen szerettem volna elég lelket önteni belé, és érzékeltetni vele, hogy én bízom a képességeiben. Az ilyesmi fontos a kezdeti lépéseknél, én azt vettem észre. - Leginkább a helyes varázslást fogjuk megtanulni. Ez kezdetnek nem volt rossz, de lesz ez még jobb is. A többit is gyakorolni fogjuk, amiknek még hasznát veheted így első sorban, valamint a mesterszavadat is ki fogjuk találni. Ez olyan dolog, ami a legjobban megy neked, és a lehető legkevesebb energiádba kerül. Minden szinten egy ilyen van egy őrzőnek – tájékoztattam remélhetőleg úgy, hogy minden teljesen világos legyen számára. Mosolyogtam azért mellé, mert szerettem, hogy ennyire lelkes volt. Hamarosan azonban a távozás mezejére kellett lépnünk, mert tudtam, hogy utánunk még más is jönne majd gyakorolni, én leginkább csak betolakodtam ide, mivel máskor eddig még nem használtuk a helyiséget. Volt még időm délután, így felajánlottam Naominak, hogy nyugodtan látogasson meg, és rendelünk egy pizzát, vagy sütünk valamit. Jó kedvem volt ma, és nem szerettem volna, ha máris elválunk egymástól, hiszen szerettem a társaságában múlatni az időt, immár nem mentorként, hanem mint a barátnője. Az ilyen csajos programok mostanában amúgy is kimaradtak nálunk, mert haladnunk kellett szépen a tanulással. Főleg most, hogy még a vizsga is közeledett. Már én is szerettem volna túllenni rajta, mert akkor az én vállaimról is lekerülne egyfajta teher. Látni akartam, hogyan boldogul ebben a helyzetben, mert abból lehet majd következtetni a továbbiakra is.
Törökülésben ücsörögtem a meditációs terem közepén. Előttem két, egymás mellé helyezett ülőpárna árvátlankodott, egy harmadik meg alattam nyögött. Szemeimet lehunyt, kissé előre döntött fejjel ültem, miközben gondolkodtam. Kissé meglepett, hogy pont engem kértek fel erre a feladatra, de hát valahol várható volt. Ha már egyszer mentor az ember fia, akkor nem csupán az észosztásban kell jeleskednie, hanem másban is. Nagyjából egy hete szólt Will, hogy mit vár tőlem én pedig bele is egyeztem. Igaz, ezen a téren még nem volt gyakorlatom és beletelt egy kis időbe, mire kigondoltam a részleteket. Most pedig itt ültem, vizsgáztatásra készen, várva a halálraítélteket tanoncokat. Nem voltam aztán túlságosan sokáig egyedül, ahogy a megbeszélt időpont eljöttével meg is jelentek a nebulók. Lassan talpra álltam, hogy fogadjam őket. Pandorát egy barátságos biccentéssel köszöntöttem, a másik lányt viszont személyesen nem ismertem, így kezet nyújtottam neki. - Adam vagyok, még nem volt szerencsénk egymáshoz, ha jól emlékszem - tudtam le gyorsan a formaiságokat. - Foglaljatok helyet. Miután elhelyezkedtünk, hátranyúltam és elővettem magam mögül a jegyzetfüzetemet, melyben lapozgatni kezdtem. Időről időre felpillantottam közben. Na ez is egy kezdés, mit ne mondjak, kapásból két embert vizsgáztatni. Nem mint ha ellenemre lenne, így legalább képet kaphatok a többi mentor módszereiből is. Pandoráról, és így Dimitrisről már voltak fogalmaim a múltkori találkozásunkat követően. Naomit viszont nem ismertem és valahol még ma is meglep, hogy Amanda a mentora, elvégre anno ő ezt nem tartotta kivitelezhetőnek. Bár ha olyan jól tud tanoncot képezni, mint vezetni tanítani, akkor nem lesz gond szerintem nála se. - Gondolom a mentoraitok már felkészítettek titeket arra, mi vár rátok, úgyhogy ettől eltekinthetünk. Illetve egy valamit előre bocsátok. Akármennyire is meghatározó ez az esemény az előmeneteletekben, jegyezzétek meg: sosem a vizsgán vizsgáztok. Szóval nyugalom, ha idegesek vagytok és válaszoljatok nekem a legjobb tudásotok szerint. Kicsit hagytam, hogy emésszék a szavaimat, mielőtt lenéztem a jegyzetfüzetembe. Páros oldal, egyik oldalon Naomi, a másikon Pandora kérdéseivel. Mikor felemeltem a fejem felváltva tettem fel a kérdéseimet a két tanoncnak és csendben vártam a válaszaikat, egyszer sem kotyogva közbe.
//Nono kérdései part 1: 1. Nevezz meg a helyi őrző tanács tagjai közül legalább hármat! (titulus szerint) 2. Válaszd ki a kakukktojást: Eska, Tipvigut, Unalaq, Sura, Kaskae, Kilaun. Válaszodat indokold! 3. Hogy hívják Anchorage alfáját? 4. Mi az a mesterszó? 5. Melyik titulusról beszélek? Vérfarkas, aki nem volt képes teljesen levetkőzni az emberi mivoltát és ezért közeli kapcsolatot ápol velük, a falkáktól elkülönülve?
P.S. kérdései part 2: 1. A legenda szerint miért ölték meg Alignakot? 2. Melyik varázslattal vagy képes szinte elviselhetetlen fájdalmat okozni egy vérfarkasnak a fülén keresztül? (egy varázslat neve kell) 3. Jelenleg ki viseli a gyógyítók vezetője tisztséget Fairbanks-ben? 4. Kikhez kell fordulnod az őrzők közül, hogy ha információt akarsz szerezni egy üggyel kapcsolatban? 5. Mi történik akkor, hogy ha levágod egy vérfarkas karját?//
Nagyon, nagyon izgultam, fontos volt ez a nap a további Őrző létem szempontjából, nem szerettem volna elszúrni, őszintén reméltem, hogy erre nagyon kicsit az esély. Elvégre, mennyi az esélye annak, hogy csak olyan kérdéseket kapjak, amelyekhez egyszerűen hozzá sem tudok szagolni? Szerintem azért nagyjából semmi, mindig igyekeztem viszonylag pozitívan állni a dolgokhoz. Pandával együtt jöttünk, ha már a vizsgánk is közös, úgy véletem, ez a minimum, egyébként tök jó volt, valahogy sokkal jobban éreztem magam úgy, hogy ő is itt van. - Örvendek, Naomi vagyok. Ráztam meg a kezét barátságosan, mosolyogtam is mellé, nyilván tudja a nevem, mint ahogy én is az övét, de az illem úgy diktálja, hogy lefussuk ezt a kört. Nem voltam rest azonnal leülni, bár nem siettem volna szívem szerint azért ezzel, de lassan már úgy voltam vele, hogy jobb mielőbb túllenni rajta, akár elszúrom, akár nem. Könnyű volt azt mondani, hogy nyugalom, ennek dacára nem reagáltam semmit a szavaira, nem volt szükséges kimondanom, hogy izgulok, mint ilyenkor mindig, most is az ajkamat harapdáltam. Csak bólintottam, és vártam, hogy belekezdjünk, részemről nem lesz hiba abban, hogy a legjobb tudásom szerint válaszoljak, hacsak nem rágörcsölök annyira az egészre, hogy meg sem tudok szólalni. Jó, ilyen még sosem fordult elő velemn, ettől nem tartok. 1. Nevezz meg a helyi őrző tanács tagjai közül legalább hármat! (titulus szerint) Ohh, ez könnyű, ahogy mondani szokás, a kisujjamból is kiráznám, bár nekem mondjuk logikus lenne, ha mindenhol ezen titulussal rendelkezők lennének a tanács tagjai, de ki tudja, hol milyen rendszer van, és az sem biztos, hogy mindenhol van egyáltalán tanács. - A helyi őrző tanács tagjai a Protektor, a Mágusok Vezetője, vagyis a Tetoválómester, az Informátorok vezetője, vagyis a Krónikás, a Gyógyítók Vezetője, és gondolom a Harcosok Vezetője is ide tartozna, de tudomásom szerint az jelenleg nincsen nálunk. Természetesen nyugodtan ülök, míg Panda is megkapja a kérdését, magamban elgondolkodva rajta, az tuti, hogy nekem könnyebb volt az első kérdésem, de ez sem olyan vészes. 2. Válaszd ki a kakukktojást: Eska, Tipvigut, Unalaq, Sura, Kaskae, Kilaun. Válaszodat indokold! A saját második kérdésemen kicsit tovább gondolkodom, ledarálva magamban az összes vérvonal alapítót, látszik is, ahogy mozog a szám, illetve az ujjaimmal számolom le, hogy mindenhonnan felsoroltam-e az összes alapítót. Végül bólintok egyet, miután meglehetősen biztos vagyok a válaszom helyességében. - A kakukktojás Unalaq, mivel ő Alignaktól származik, míg a többiek Tupilektől kapták vérfarkas létüket.. Ismét csak Panda következik, és basszus, na erre nem is tudnék válaszolni, vagyis, azt hiszem, tudom, hogy melyikről van szó, de a neve az istennek se jutna eszembe, hiába érzem úgy, hogy a nyelvemen van. PS biztos tudni fogja, mivel neki Dimitris a Mentora, könnyen lehet, hogy bőven többet foglalkoztak a varázslatokkal, mint mi Mandyvel. 3. Hogy hívják Anchorage alfáját? Eme kérdésemet hallva pislogok párat, némileg értetlenül nézek Adamra, látszik, hogy összezavart a kérdésével, vagy csak a megfogalmazás lenne rossz? Esetleg szándékosan az? Vajon lehetséges, hogy beugratós kérdésről legyen szó? Na mindegy, mondom, amit tudok, aztán majd eldönti, hogy jó-e úgy, vagy sem. - Tudomásom szerint Anchorage-ban nincsen alfa, tekintettel arra, hogy falka sincs a városban, elvégre én úgy hallottam, hogy az a város a farkasok Svájca, következésképpen független. Ellenben van egy olyan személy, aki számon tartja az ott élő farkasokat, és úgymond összefogja őket, az ő elnevezése az Issumatar. Hogy név szerint ki ő, azt sajnos nem tudom. Ha erre volt kíváncsi, akkor ezt a kérdést buktam, de esküszöm az égre, sehol nem olvastam róla, és Mandy sem említette név szerint, mindenki csak az Issumatar szóval példálózott. Panda harmadik kérdésére elmosolyodom, na ez tutira nem fogja megizzasztani, egyszerű, mint az egyszer egy, a sajátom miatt még mindig aggódom, de remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé, illetve, hogy valamilyen szinten értelmezhető lett a válaszom. 4. Mi az a mesterszó? Most is gondolkodom picit, elvégre ezzel még nem foglalkoztunk, olvastam róla, de konkrétan nekem még nincs, úgy tudom, Panda már kiválasztotta az első szintes mesterszavát. - Mesterszóból annyi lehet, ahány mágiaszinttel rendelkezik az Őrző, minden szintről egy. Úgy tudom, hogy az ehhez tartozó varázslatot könnyebben, kevesebb energiaráfordítással és hatékonyabban végzi el az Őrző, mert ebben a legjobb. Hát és részemről ez kifújt, nem tudom, mit mondhatnék még róla, de remélem, elég lesz ennyi is. A Panda kérdésére megint elmosolyodom, ez sem fog neki gondot okozni, őszintén, érte talán jobban izgulok, mint magamért, nem azért, mert felkészületlenebb lenne, tudom, hogy nagyon okos, elvégre sokat vagyunk együtt, tanultunk is nem keveset közösen, egyszerűen csak fontos nekem, és szeretném, ha sikerülne mindkettőnknek, az szörnyű lenne, ha bármelyikünk is megbukna. 5. Melyik titulusról beszélek? Vérfarkas, aki nem volt képes teljesen levetkőzni az emberi mivoltát és ezért közeli kapcsolatot ápol velük, a falkáktól elkülönülve? Mély sóhajom jelzi, hogy talán ezzel bajban leszek. Nézzük csak a magányos farkasokat, ott vannak a Roninok, az egy évesnél nem régebbi farkaskölykök, Connor is az volt, mielőtt bekerült volna a falkába, a Renegátok, akik megszöktek a falkájuktól, vannak még azok, akik alfák voltak, de valamilyen okból kifolyólag felsültek a dologgal, na nekik sem jut eszembe az elnevezésük, aztán a Duxok, ők alfa szerepre pályáznak, és azért vándorolnak, hogy leljenek olyan falkát, ahol átvehetik ezt a posztot. A Latroknak valamiféle elintézetlen ügyük van, többnyire egy személlyel, és őt keresik, a Wagabondok, ha jól emlékszem, azért utazgatnak, hogy csillapítsák a tudásszomjukat, a legtöbb helyet megismerjék, a Desertőrök, hümm, sosem tudom, hogy mi a különbség köztük, és a Renegátok között, mert nekem egész egyszerűen túlságosan hasonló még a saját nyelvünkben is a két kifejezés, de ha azt nézzük, hogy a dezertőrnek van olyan jelentése is, hogy az ellenséghez csatlakozó személy, ezért lehet, hogy róla van szó. Na jó, még az Omegát hagytam ki, de az biztos nem lehet ez. Kockázat nélkül nincs győzelem, nemde? - Azt hiszem, ez a Desertor lesz. Erről nem mondok többet, nem akarok belefutni abba, hogy esetleg a hibás válaszomat még meg is indoklom valami zöldséggel. Mindenesetre, amint kimondtam, fújuk egyet, és nagyon remélem, hogy nem lőttem mellé. Nem mondom, eléggé megizzasztott ez az egész, vagyis, leginkább az utolsó kérdésem, de ez már csak az én saram, sosem tudtam megjegyezni az összeset, mint ahogy azzal is bajban lettem volna valamelyest, ha az összes vérvonal alapítót kell felsorolnom a ragadványnevükkel egyetemben. Szerencsére erről nem volt szó. Panda utolsó kérdését már meg sem hallom, egyszerűen túlságosan is ideges vagyok. Remélhetőleg átmegyek, de csak nem mondtam olyan ostobaságokat, hogy megbukjak…
Ez azért nagyon fura, hiába mondja nekem akárki, hogy nem az. Eddig életem minden vizsgájára tudtam, hogy ünneplőbe kell öltözzek, de a tanoncvizsgám reggelén csak álltam a tükör előtt vizes hajjal és rettenet hülyén éreztem magam. Végül maradva a hagyományoknál – mert bár tudom, hogy semmit sem számít, mégis engem valahogy megnyugtat a klasszikusnak ható színösszeállítás – fekete farmert vettem magamra, ami nem kosztümnadrág, de a színe mégis megvan, majd ehhez pedig fehér pulóver dukált blúz helyett. Lábamra fehér csizma, nyakamba az ezüstlánc, gyomromba idegesség. Körülbelül ezekkel felszerelkezve indultam le a földszintre, hogy kabátot, sálat, sapkát vegyek és elinduljak. Egy dolog tudott csak megnyugtatni és ez Nonó jelenléte volt. Adam már nem idegen számomra, de ez ha lehet még jobban összezavart, mint amennyire jónak kellett volna lennie. Már elakadtam az üdvözlésnél, mert nem tudtam, hogy mi az, ami belefér a vizsgába, vagy nem. Végül egy „szép napot!” és egy mosoly kúszott elő belőlem, majd átengedtem a terepet Naominak, elengedve a kezét, hogy Adammel be tudjanak mutatkozni egymásnak. Na meg persze az se lenne normális, ha folyamatosan a barátnőm kezét tördelném, mint egy szende kisiskolás. Maradt hát az, hogy leülés után ölembe ejtettem kezeimet és diszkréten a saját ujjaim morzsolásán éltem ki idegességemet. Amilyen stréber voltam mindig, olyan rossz vizsgázó. Képes voltam az idegtől régebben elájulni is, s most remélem, hogy nem esik meg ilyesmi velem. - Röviden és tömören azért, mert uralkodni akart és ez a többieknek csípte a szemét. – válaszolok, de bele is forgatom a szemem. Hülye P.S., hülye, hülye! Ennél slendriánabbul fogalmazni se lehetett volna. Hadarva folytatom hát, remélve, hogy a pongyola megjegyzés nem marad meg Adam fejében. - Alignaknak és Tupileknek nem volt különleges képessége, míg a gyermekeiknek mindnek adatott valami, amit átörökíthetett a saját vérvonalába. Alignak uralni akart minden farkast a földön és ez az ElsőVérvonal Alapítóknak nem tetszett, ahogy Tupileknek sem. Fellázadtak hát ellene az Elsők és végeztek vele, hogy ne legyen fölöttük. – a „vagy valami ilyesmi”-t nem teszem hozzá, hiteltelennek tűnnék tőle. Igyekeztem korrektül válaszolni, vagy jó, vagy nem. A többi kérdésre is hasonló határozottsági szintet ígérhetek. Belül vívódom, hogy vajon jól mondom-e, amit mondok, de ezt kifelé nem mutatom. - Sípszó. – válaszolom szinte azonnal. Egy név kell, egyet mondok, nem magyarázom túl. Szinte alig várom a következő kérdést. Ahogy a harmadik kérdésre sem mondok egy névnél többet. Mondjuk nem is tudnék, ami azt illeti – szégyen vagy nem – igazán nem volt még alkalmam találkozni az illetővel. - Abigail.. Cecile Cross. – a második névben abszolút nem vagyok biztos, de az Abigail Cross olyan félmunka lett volna. Inkább bevállalok egy tévedést, de precíz igyekszem lenni. Elkerekednek a szemeim és hosszú hallgatásba merülök a negyedik kérdésemet követően. Kétféle válasz is forog a fejemben és nem nagyon tudom, hogy melyiket válasszam ki a kettő közül. Végül úgy döntök, hogy egy életem, egy halálom, közös monológba foglalom mindkettőt, aztán majd Adam eldönti, hogy itt helyben kivág, vagy esetleg van esélyem meghallgatni az ötödik kérdésemet is. - Mivel információról van szó, ezért az informátorokra gondolok, de minden attól függ, hogy milyen természetű az ügy. Nyilván van olyan, amivel kapcsolatosan csak a Tetoválómester, a Gyógyítók vezetője, a Harcosok vezetője vagy a Krónikás tud választ adni, esetleg hogyha nekik sincsen hozzá jogosítványuk, akkor a Protektor. De persze ezzel még véletlenül sem arra szeretnék célozni, hogy a Protektort kell zaklatni minden csip-csup üggyel kifolyólag! – húzom be a kéziféket. Azt hiszem, hogy ideje lapozni és átadni Naominak a terepet, mert elég zöldséget hadováltam össze meg vissza. - Regenerálódik, mint majdnem bármely más szövete. A vérfarkas korától függ, hogy mennyi idő alatt, de azt hiszem, hogy a leghosszabb idő az 10-11 hónap. – válaszolom. A legrövidebbre nem térek rá, mert 300 évig tudom, de felteszem annál is vannak idősebbek és számomra totál logikus lenne, hogy tovább folytatódjon a kor és a regeneráció idejének fordított arányossága. De persze az én logikám itt senkit nem érdekel. Kíváncsian várom az ítéletet és közben pont annyira vagyok nyugodt, mint az, aki a kivégzésére vár. El fogok égni, ha megbukom, az már bizonyos.
Mint mondtam, nem szólaltam meg. Legalább is semmi reakciót nem adtam a válaszaikra. Csupán a kérdések hagyták el a számat, semmi több. Nem erősítettem meg őket válaszaik igazában, sem pedig dörgöltem az orruk alá, ha rosszat mondtak. Csak figyeltem őket, a reakcióikat, azt, hogy milyen érzést hagynak maguk után a kérdéseim. Vagy éppen hogyan birkóznak meg a stresszel. Ezzel kapcsolatban pedig kissé meg vagyok lepve. Én általában azt tapasztaltam, hogy az ember természetesen ideges vizsga előtt. Nem tudja, mi vár rá, teljes sötétségben van az egész. De aztán jönnek az első kérdések, már fel lehet térképezni a dolgot és elkezd megnyugodni az ember. Legalább is én általában ezt láttam, úgy tűnik most az átlagos megállapításaim nemigen akarnak érvényesülni. Már féltávnál voltunk, amikor láttam, hogy ez így nem nagyon lesz jó. Minél jobban haladtunk előre annál jobban lehet szinte tapintani a stresszt. Valamit nem ártana kitalálnom, mielőtt valamelyik leányzó kidől az idegtől. Azt viszont meg mertem kockáztatni, hogy itt helyben keresztre feszítenek, ha meditálást rendelek el a megnyugvásuk érdekében, tehát csak ellenkező hatást váltok ki. Szerencsére voltak még hasonló praktikák, már ha van hozzá gyomra az embernek. Pontosabban olyan gyomra, ami nem akarja mindenáron kidobni saját magát. Miközben a hatodik kérdéseket tettem fel - nem akartam megszakítani a dolgot, nehogy azt higgyék, hogy baj van -, felálltam és átsétáltam a terem másik végébe. Víz a teaforralóba, pár másodperc és kész, teafű a csészékbe, majd hamarosan vissza is battyogtam hozzájuk, két gőzölgő csészét hozva, bennük friss teával. Azért ez egy fokkal jobb megoldás, mint ha meg kellene szakítani a vizsgát. Letettem eléjük a csészéket, majd megeresztettem feléjük egy bátorító mosolyt, már amennyire én képes voltam hasonló gesztust tenni másoknak. A helyemre visszaülve tettem fel az utolsó kérdéseimet. Már amennyi megmaradt, míg megejtettem ezt a kis kerülőt.
//Nono part 2
6. Melyik az a két titulus a falkában, amit Alignak és Tupilek is viselt anno? 7. Mi a feltétele annak, hogy valaki őrzővé válhasson? 8. Mire képesek Kaskae leszármazottai? 9. Melyik az a varázslat, amely megmutatja neked vérfarkas által elhagyott „darabkákat” a környéken? 10. Ki a harcosok vezetője jelenleg Fairbanks-ben?
P.S. part 2
6. Igaz vagy hamis? Egy őrző képes telepatikus üzenetekre. 7. Nagojut leszármazottai képesek-e egy másik vérfarkast az uralmuk alá hajtani? 8. Válaszd ki a kakukktojást: Sangilak, Chulyin, Nagojut, Tupilek, Tipvigut, Anguta. Válaszodat indokold! 9. Mit tesz lehetővé számodra a Valami Ezüst varázslat? 10. Mi jellemezte az őrzők és a vérfarkasok kapcsolatát a kezdeti időkben?//
Nem mondom, hogy olyan halálosan nyugodt vagyok, sőt, de annyira azért nem vagyok ki, ahogy Adam talán hiszi, legalábbis én arra következtetek a teafőzési törekvéseiből, hogy úgy hiszi, szükségünk lehet rá, vagy csak nekem, ez utóbbi a rosszabb, elvégre kínos volna, ha csak én esnék össze a nyomás alatt, de inkább egyikünk se tegye. Egyébként meg, lehet, hogy azt mondta, valójában nem itt vizsgázunk, de fél éve másról sem szól az életem, roppant kínos lenne, ha nem lennék képes megfelelni, pláne úgy, hogy azzal Mandy fejére is szégyent hoznék. Próbálom lecsillapítani az elmémet, bár meditáltam ma is, mint mindennap, de attól még jelen pillanatban semmivel sem érzem könnyebbnek az egészet. 6. Melyik az a két titulus a falkában, amit Alignak és Tupilek is viselt anno? Mikor újra kérdez, akkor rögtön válaszolok, ezen nem kell gondolkodnom semmit sem,egyértelmű a feleletem rá, noha azért titkon reménykedtem benne, hogy megússzuk ennyivel, de belátom, naiv elképzelés volt, öt kérdésből nem lehet sok mindent leszűrni. - Alignak volt az Atanerk, Tupilek pedig az Anernerk. 7. Mi a feltétele annak, hogy valaki őrzővé válhasson? A következő is egyszerű, legalábbis én annak hiszem, de ki tudja, a vizsgák bosszantó tulajdonsága, hogy olykor közel sem úgy vannak a dolgok, ahogy mi azt jónak érezzük. - Hogy mágiaérzékeny legyen, illetve vérfarkasból nem lehet Őrző. 8. Mire képesek Kaskae leszármazottai? Ezen már agyalok egy kicsit, de amint beugrik, hogy a Látók tartoznak Kaskaehoz, már peregnek is ajkaimról a szavak. Nem is tudom, tán a megkapott teának is köszönhető, vagy csak sikerült megszoknom az enyhe nyomást, amit én testáltam saját magamra. Mindenesetre pár korty után már némileg kisimultabbnak érzem az idegrendszeremet. - Kaskae leszármazottainak ragadványneve a Látók, és arra képesek, hogy távolabbról is érzékeljék más vérfarkasok jelenlétét. Közelebbi társaikról sok információt képesek megszerezni, erejüket, korukat, hozzávetőlegesen persze, de a legfontosabb az, hogy erre akkor is képesek, ha a másik farkas pajzsa fenn van. 9. Melyik az a varázslat, amely megmutatja neked vérfarkas által elhagyott „darabkákat” a környéken? Ha ezt elrontom, inkább kérek egy újabb memóriatörlést, mert az igencsak nevetséges lenne, ennél már csak az lenne viccesebb, ha a Valami Ezüstöt nem tudnám azonosítani. - A Keresés. Nem sok híja van, hogy eztán Panda kérdésére felnevessek, hiszen pont ez volt az első és eddig egyetlen varázslat, amit megtanultam. 10. Ki a harcosok vezetője jelenleg Fairbanks-ben? A tízedik kérdésemnél egy picit megingok, lehet, hogy nem véletlenül tett fel olyat, amit korábban elronthattam? Abban még így is biztos vagyok, hogy tényleges vezetője nincs a Harcosoknak, de valami felett talán átsiklottam. Agyalok is rendesen, hogy hol lehet a kutya elásva, de végül arra a következtetésre jutok, hogy itt is kockáztatnom kell. Ha másról lenne szó, az az illető is benne lenne a tanácsban, márpedig tudomásom szerint annyian vannak benne, amennyit elmondtam, következésképp csak egy ember marad. - Úgy tudom, hogy jelenleg nincs betöltve ez a titulus, ugyanakkor az ezzel kapcsolatos teendőket a Protektor végzi, William Douglas. Most már nem reménykedek, hogy végeztünk, inkább várom a következő kérdést, maximum pozitívan csalódok, ha mégis. Mivel Panda kérdése talán kicsit bővebb indoklást igényel, addig nyugodtabban bújok el a teám mögé, és kortyolgatom, jól esik a forrósága.
Adam nem adja jelét annak, hogy hibáztunk, de annak sem, hogy nem, így azért elég nehéz vizsgázni. Semmi baj, nem először vagyok olyan szituációban, ahol fogalmam sincs arról, hogy mi is fog történni, szóval ezt is meg fogom oldani valahogy. Lassan kezdek túlesni a „mi lesz ha nem sikerül?” parámon. Ha nem sikerül, akkor nemes egyszerűséggel halálra égem magam. Nagy dolog! Az első kérdés nehéz, számomra legalábbis. Mert lenne rá válaszom, igen bőven kifejtve, de azt kérdezi, hogy igaz-e vagy hamis. Hát lássuk csak. Azt tudom, hogy úgy, mint egy farkas, úgy nem képes rá, tehát hamis. Viszont az is tény, hogy ott van a természet szava és a szellembeszéd varázslat, ami mindkettő egyfajta nem verbális kommunikációt tesz lehetővé. Lehetne igaz is. De nem, mert az nem üzenet csak hallgatás főképpen. Hm, egy életem egy halálom, rávágom a válaszom. - Hamis. – jegyzem, majd csendben kivárom a következő kérdésemet. - A leszármazottai nem, csak maga Nagojut lenne rá képes, azt hiszem. A legendák és történetek szerint két vérfarkassal képes megejteni ezt a dolgot, míg a leszármazottai csak a természet farkasaival szemben tudják érvényesíteni az akaratukat, de velük sem korlátlanul. Igazából szerintem ez nem teljesen uralom, sokkal inkább társkapcsolat, de mivel nem ez volt a kérdés, így inkább nem megyek mélyebben bele. – fejezem be így. Számomra az uralom szó sokkal mélyebb és kevésbé tetsző jelentést hordoz ezért nem is szívesen használom, de értem én, hogy ez így a helyes és így kellett megkérdeznie. Azt nem közlöm, hogy Nagojut képes rá, mert odáig nem jutottunk Dimitrisszel a tanulásban, hogy az elsők létéről is beszéljen nekem. A legendákról igen, de arról, hogy itt vannak, arról semmit sem tudok. Nem állíthatom hát, hogy Nagojut képes rá, csak azt mondhatom, hogy feltehetőleg képes lenne. Azt gondolom, hogy ez így elég. - Tupilek, mert ő nem vérvonalalapító, hanem a két legelső vérfarkas egyike, Alignak testvére és tőle származtathatóak a mostani vérvonalak. Na nem mind, csak ami nem Alignak alá tartozik. Soroljam őket? – kérdezek vissza. Nem tudom, hogy szükséges-e, de inkább többet mondjak, mint kevesebbet, így vagyok vele. Adam válaszának fényében folytatom ezt, vagy evezek át a következő kérdésre. - A valami ezüst varázslat, mint ahogyan a nevében is benne van, képes rá, hogy valami tárgyat ezüstréteggel vonjon be, mármint egy időre ezüstérzetűvé tegyen. Ehhez az kell, hogy a varázshasználó éppen a kezében tartsa a tárgyat és akkor bumm, működik a varázslat! – teszek színpadias mozdulatot. Azt hiszem, hogy le sem tagadhatnám ki a mentorom, néha éppen olyan szertelen tudok lenni, mint Dimitris. Talán nem véletlen, hogy éppen én jutottam neki, illetve, hogy ő bekerült a képbe nálam. Hogy mennyire, azt most hagyjuk. - Amúgy az ezüsttel bevont tárgyat nagyon sok mindenre lehet használni. Például varázslásra de támadásra is és itt nem csak azt értem ezalatt, hogy egy ezüstbot keményebb, mint egy gumiból készült darab. - eresztek el egy újabb poént, de azért érzem, hogy itt már sok lesz belőlem, szóval inkább némi torokköszörülést követően nyugton maradok. - Úgy értem, hogy a vérfarkasok nem bírják az ezüstöt. Vagyis nem mind és nem azonos mértékben, mert a Fakírok ugye.. Bocsánat! Nem ezt kérdezted. – hallgatok el, s adom át Naominak a szót. Komolyan, én miért nem tudok ilyen normálisan válaszolni a kérdésekre, mint ő? - Nem merném azt mondani, hogy béke. Mivel a vérvonalalapítók beharapása jócskán megborította a törzs hierarchiáját ezért azt gondolom, hogy volt feszültség, de mégis azt mondanám, hogy a kölcsönös együttműködés jellemezte a kapcsolatot, nagy általánosságban. Vagy nem. - teszem hozzá gondolatban. Erről többet nem kívánok mondani, tartok tőle, hogy így is mellényúltam, ezért inkább hallgatok.
Lassan elfogytak a kérdéseim, ahogy a lapok aljára értem. Minden egyes alkalommal, amikor egy kérdés megválaszolásra került, tettem egy jelet mellé, jelezve, hogy oké, ezen túl vagyunk, nehogy még egyszer feltegyem. Az ilyen "hibák" zavart okozhatnak a vizsga során és jó lenne minél nyugodtabban letudni ezt az egészet. Mondjuk ez alapjaiban halott ötlet volt, elvégre vizsga van, aki meg teljesen szenvetlenül végig tud ülni egyet, főleg egy őrző vizsgát, annál lehet vannak valami problémák vagy rendellenességek. Mindenesetre a tea úgy tűnik beválik. Najó, most nem kezdem el ennek a jelentőségét emlegetni, elvégre nem én vizsgázok. Én csak a körülményeket próbálom meg könnyíteni, a dolog java rajtuk áll... ha most valami színész lennék fogalmaznék úgy, hogy a színpad az övék... meg az ülőpárna is, de az most mást kérdés. Ám mint mondtam, a kérdések elfogytak idővel. Miután Pandora utolsó válasza is elhangzott, mélyet sóhajtottam, amolyan semlegesen, majd leengedtem a füzetemet. Utána mély hallgatásba burkolóztam átmenetileg, hogy mérlegeljek magamban. A tekintetem egy ideig réveteg is volt, mint ha nem is lennék itt ebben a teremben, hanem valami más, szellemi helyen. Majd végül sóhajtottam egyet. - Naomi, az általad adott válaszok hibátlanok voltak. Csak néhány megjegyzést hagy tegyek. A harcosok vezetője nálunk eredendően William volt, csak amikor nyugdíjazták az elődjét, protektorként ő lépett a helyére és azóta nem talált megfelelő utódot, tehát még betölti jelenleg is. Az Anchorage-el kapcsolatos kérdésemet beugratósnak szántam, természetesen tényleg nincs alfája, mondjuk az issumatart félpontért elfogadtam volna, de így volt teljes. Még annyi, hogy az őrzőségnek feltétele az is, hogy elhívják a jelölteket, illetve hogy a jelölt bele is egyezzen, máskülönben emléktörlés történik. De mint mondtam, ezek csak kisebb dolgok. Hagyom, hagy ülepedjenek a szavaim vörösnél, miközben a barátosnéjára nézek. - Pandora, ugyanezt tudom mondani, bőven elegendő, olykor már kimerítő válaszokat adtál. Az információs kérdésre annyival beértem volna, hogy az informátor. A vérvonalak felsorolását nem kérek, majd talán a következő vizsgán erre is sort keríthetünk. Az utolsó kérdéssel kapcsolatban a kölcsönös együttműködés szerintem kicsit súlytalanabb a valósághoz képest. Egykoron egy törzset alkottak és amennyire tudjuk, az őrzők magukat a farkasokat vigyázták, nem pedig az embereket, mint ahogyan ma tesszük. Hallottam olyan történeteket is, ahol már egyenesen testvérekként emlegetik a két csoportot. De mint mondtam, a válaszaid rendben vannak. Veszek egy újabb mély levegőt de még azt se mondhatom, hogy a hangszálaimat terhelte meg a vizsga, elvégre alig szólaltam meg. - Akkor már csak egyetlen kötelességem maradt hátra: engedjétek meg, hogy elsőként gratuláljak nektek a legelső sikeres vizsgátokhoz. Menjetek, értesítsétek a mentoraitokat a fejleményekről, ők majd eligazítanak titeket a továbbiakkal kapcsolatban. A papírmunkát és a protektorral a megbeszélést pedig majd én elintézem. Itt már egy mosolyt azért én is megengedek magamnak, elvégre túl vannak ezen az egészen, felesleges innentől a savanyú képemet bámulniuk. Talpra álltam, majd a gratulációmat egy-egy kézfogással is kifejeztem a számukra. - Fontos lépést tettetek meg az új életetekkel kapcsolatban. Mondanám, hogy innentől könnyebb lesz, de hazudnék. Viszont már láttátok, mit várunk el tőletek. S mielőtt elmentek, egy utolsó kérdést hagy tegyek fel számotokra, melyre most még ne adjatok választ: szerintetek miben rejlik az őrzők valódi ereje? Magatok, önállóan járjátok körbe a kérdést és szóljatok, ha megtaláltátok a választ - ezután viszont már. - Minden jót, vigyázzatok magatokra. Mondhatnám a sablonszöveget, hogy tessék menni a legközelebbi kocsmába és leinni magukat meg a többi, de szerintem nem lenne őrzős viselkedés... na nem mint ha annyira megvetnék itt a kedves kollégák az alkoholt. Mindenesetre megvártam, míg a két leányzó elhagyja a termet. Utána nekiálltam elpakolni az általunk használt tárgyakat, mielőtt elmegyek ügyeket intézni. Arcomon pedig valahol egy mosoly is bújkált, jelezve, hogy van még potenciál a fiatalságban...
Mielőtt ebbe az egészbe belekezdtünk, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, persze számos alkalommal vizsgáztam már, de ez azért mégiscsak más, valahogy jelentőségteljesebb. Hiába tanultam szét az agyam, mindig úgy éreztem, hogy lehet olyan, amit még nem tudok, biztosan van is, és ez az, ami miatt kicsit, na jó, nagyon izgultam. Még akkor sem voltam igazán biztos magamban, amikor megválaszoltam egy-egy kérdést, de ahogy haladtunk egyre előrébb, kezdtek lecsillapodni az idegeim, hogy aztán amikor a jelek szerint végeztünk, Adam pedig szerintem minimum évekig nem szólt egy szót sem, megint belemásszon a görcs a gyomromba. Komolyan nem hiszem el magamat. A sóhaja sem volt épp biztató, ha engem kérdeztek, de szerencsére amint elkezdett beszélni, hatalmas kő esett le a szívemről. Azt hiszem, Mandy nagyon büszke lesz rám, s én is lehetek magamra, ami tök szuper, mert bizony ezek szerint nem buktam meg. Mosolyogva bólintok azon a ponton, mikor megjegyzéseket kíván tenni, felőlem aztán nyugodtan, biztos vannak dolgok, amik mellett elmentem, sosem volt ellenemre, hogy valaki rámutasson az esetleges eltévelyedéseimre. Rendben, ezek szerint akkor a Protektor a Harcosok vezetője is, nos, ezt valóban nem tudtam, bizonyára az én butaságom, hogy egyszerre két tisztséget képtelen betölteni egy Őrző, de persze azzal tisztában vagyok, hogy a kényszer nagyúr. Az őrzőség feltételével kapcsolatban ismét csak bólogatni tudok, való igaz, bár ez nekem azt hiszem túlságosan természetes így friss kis tanoncként, ráadásként még emléktörlésem is volt, szóval én aztán mindenbe belekóstoltam már ilyen téren. Aztán azt is kíváncsian hallgatom, hogy Panda miféle értékelést kap, és nagyon örülök neki, hogy a jelek szerint sikerrel járt ő is. Ezt tutira meg kell ünnepelnünk valamivel. - Nagyon szépen köszönöm! Majdhogynem kiugrom a bőrömből, s csillogó szemekkel pillogok Adamre, majd pedig Pandára, amint felállhatunk, tuti meg fogom ölelni, és jól megszorongatom, ha szerencséje van, a fülébe sikítás nélkül kibírom, de erre én nem kötnék fogadást. Mandyt pedig akkor is megkeresném, ha nem mondta volna, egyértelmű, hogy hozzá kell vezessen az első utam, bizonyára Panda is örömmel újságolja majd el Dimitrisnek. Mikor Adam felállt, felemelkedtem én is, s természetesen viszonoztam a kézfogást, aztán figyelmesen hallgattam az utolsó szavait is. Azt nem is feltételeztem, hogy könnyebb lesz, de nem baj, nem zavar, a kihívás lefoglalja a gondolataimat, legalább mindig van mivel foglalkoznom. A kérdésén elkezdek gondolkodni, de szavaihoz hűen nem szólalok meg, nyilván kicsit nagyobb volumenű akar ez lenni, minthogy bármit hasból rávágjak. Mindenesetre ötleteim már vannak, de azért meg fogom én ezt még rágni jó alaposan. - További szép napot! Köszönök el Adamtől, aztán már vetem is magam a barátnőm nyakába, valami olyat sikítva, hogy el sem hiszem, hogy sikerült! Részemről biztosan csak ezután hagytuk el a termet, és nem érdekelt az sem, ha ezt látta a férfi, sosem szégyelltem kifejezni az örömömet.
Izgatottan várom Adam reakcióját a kérdésekre adott válaszaimra. Először Naomira reflektál, aztán jövök én, de mielőtt nagyon átadnám magam a figyelemnek, még odamosolygok barátnőmre, jelezve ezzel, hogy ügyes volt és büszke vagyok rá. Ennyit azért csak lehet, nem? Nem fogom eltitkolni még egy vizsgaszituációban sem azt, hogy jóban vagyunk. Az nem én lennék és különben sem lenne hiteles. A „bőven elegendő”-re elnyomok egy vigyort. Nos, a kimerítő válaszok mestere vagyok, általában nem szégyellek lyukat beszélni senki hasába, de vizsgaszituációban szívtam már emiatt, mert igen bőségesen kifejtettem azt is, amiről azt hittem, hogy tudom, közben állatira rossz lóra tettem. Örülök, hogy most nem ez a helyzet. - Köszönöm! – mosolygok Adamre, s elraktározom magamban a kérdését. Széles vigyorral az arcomon kelek fel, s amint helyzetet változtatok, úgy szakad át a gát, s válok karót nyelt vizsgázóból örömittas levizsgázottá. Nehezemre esik lenyelni a sikongatásomat és az ugrándozást, de azért sikerül egy udvarias elköszönést produkálnom Adam felé, mielőtt Nonó nyakába vetném magam. - Megcsináltuuuuk! – örömködöm teljes átéléssel, kis híján megsüketítve barátnőmet feltehetőleg a hangoskodásommal. - Nagyon jó voltál! – cuppantok egy puszit Naomi arcára, majd előállok az évszázad javaslatával: menjünk el és vegyünk egy rakat csokoládét. Meghívom, természetesen. A mentorokkal egy kis csokis kitérő után is ráérünk találkozni, s különben meg lehet, hogy Mandy is örülne egy kis csokoládénak. Én viszek Diminek egy rumos csodát, abban is biztos vagyok.
Az a jó a szellemi segítőkben, hogy a pletykálkodás sokkal több energiát vesz igénybe számukra ahhoz, hogy gyakran éljenek vele. Ha más nem is, akkor ez mindenképpen biztosítékul szolgálhat arra, hogy Lex nem fogja elpofázni a világon senkinek, hogy milyen szinten a béka segge alá süllyedtem a múltkor, a kocsmás eset után. De sok a dolog, jönnek az ünnepek, ott az egyetem is, a múltkor közbejött a kóbor, úgyhogy csak a szobácskám esti magányában volt időm arra, hogy csendesen elmélkedjek - vagy éppen kibeszéljem magamból a dolgot. Persze Eva idióta fejeket vág, meg ciccegve csóválja a fejét, amikor túl látványosan bambulok, de egy kis rumos kávéval legalább mindig oldja a kimondatlan feszültséget kettőnk között. Titkon reménykedek abban, hogy tekintettel lesz rám, és az idei karácsony pulcsimentes lesz, de tudom, hogy ez legalább annyira hiú ábránd, mint az, hogy az elkövetkező időszakban úgy tudunk majd Scarlettel együtt dolgozni, mintha mi sem történt volna. És hogy őszinte legyek, nem is szándékozom. Időpont tekintetében az eddigieknél némileg szigorúbb voltam, bár legalább ráfoghattam az egyetemi cécókra. Kivételesen egy délelőtti időpontot próbáltam kicsikarni Scarlettől, mivel ilyenkor kicsit megáll az élet a bázison: a legtöbben a civil munkájukkal vannak elfoglalva, ezért kevésbé tűnik átjáróháznak, mint egyébként. És nem, erre nem azért van szükség, hogy minél kevesebb szem- és fültanúja legyen a nagy találkozásnak, tisztán módszertani okokra hivatkozom. - Gyere, csüccs le! Üdvözlöm, ha megérkezik, lappangó derűvel, ám jócskán takarékon égve az átlaghoz képest. Fejemmel a párnakupacok felé intek, és közben az esszenciás kis szekrényben pakolászok a fiolák között. Néhány hajszál, szőrcsomó, kémcsövekben vér és nyál, gondosan felcímkézve, csontok, fogak... Nem, most nem ezek kellenek. Aztán előkerül egy fél cipősdoboznyi fa ládika, benne mindenféle csecsebecsékkel. Úgy turkálok benne, mint egy nő a drogéria akciós körömlakkjai közt, de végezetül csak megtalálom, amit keresek. Egy ezüstből készült gyűrűt, egyszerű karika, bár kicsit megfeketedett már az állásban, meg büdös is, de annyi baj legyen. - Bingó! Fordulok ki, a fény felé tartva az ékszert. Megszaglászom, grimaszba rándul az arcbőröm, de végül visszateszem a ládát, és a gyűrűvel együtt az idő közben remélhetőleg kényelembe helyezkedett Scarlet felé lépdelek, és megállva előtte átnyújtom a gyűrűt. Én és a félreérthetően kínos helyzetek, mi? - Egy a gyűrű egy fiatal Fakíré volt, aki már vagy... Hát, még a dínókkal együtt kihalt. Szeretném, ha tapiznád egy kicsit. Ha elveszi, akkor ismét magára hagyom kicsit, és megmosom a kezem, mert elképesztően irritál az ujjamra tapadt fémszag. - A múltkor kicsit sokat ittam, de arra még emlékszem, hogy ragaszkodtál ahhoz, hogy Mágusként lépj az őrzői hitvallás útjára, stimm? - kérdezek rá megerősítésképp, és közben helyet foglalok vele szemben az egyik nagyobb párnán. Ám a beszédet csupán akkor folytatom, ha megerősítést kaptam. - Remek. Akkor itt az ideje, hogy elhagyjuk a szemfényvesztést, és megnézzük, valóban készen állsz-e arra, hogy szembenézz valami olyannal, amivel talán nem szeretnél. Kissé azért lehalkítom a hangom, mert nem szeretném, hogy bármiféle rosszallást vagy erőltetést érezzen a hangomban. Azonban akár a múltkori esettel párhuzamba állítva mégis csak ez a legnagyobb kihívás az életben: megoldani a megoldhatatlannak tetszőt, elfogadni az elfogadhatatlant, szembesülni a lényegi valósággal. - Ha minden jól megy, ma kommunikálni fogsz egy holt lélekkel Scarlet. És szeretném, ha tudnád, hogy ez akár borzasztó rosszul is elsülhet, de nem leszel egyedül. Ezt megígérhetem.
Nem mondom, hogy egyszerű volt lejátszani magamban az egészet és nagy levegőt véve felölteni az induláskor a mosolyomat, de meg kellett tennem, s mire elérek a megbeszélt helyre, addigra teljes pompájában és őszintén ragyog a képemen, olyan vagyok vele, mint bármikor. Jó volt, hogy Naomival beszéltem a dolgokról, egy fokkal könnyebben léptem tova és tanultam meg rendezni a soraimat. Igaz, hogy azt a veszkődést egy rémfilmben lehetne mutogatni, amit barátnőmnél levágtam, de belefér, nem? Nem mindennap ég szénné az ember lánya ilyetén. - Szia!- lépek oda Dimihez, s még mielőtt leülnék szándékomban áll leosztani neki a szokásos két puszit üdvözlésképpen az arcára, de mivel annyira el van merülve a pakolászásban, ez lehet, hogy nem fog összejönni. Mindenesetre ha sikerül, akkor sikerül, s megmaradunk a szokásoknál, jelezve kívánom ezzel, hogy no para, semmi se történt. Beszélni nem fogok róla, mert minek, de azért jó azt tudni, hogy nincs itt semmiféle csorba. Mondjuk el nem akarom felejteni, kellett ez a tapasztalat, azt hiszem. Érdeklődve figyelem, hogy mit vesz elő, s már szalad is ki a számon a kérdés, még azelőtt, hogy ő megszólalhatna. - Milyen gyűrű ez? Belepirulok enyhén, mikor közvetlenül a kérdésem elhalásával válaszol, ergo magától is mondta volna, hogyha nem kotnyeleskedem. Egy kis nevetés és a már jól ismert „bocsi” szalad ki a számon. Nem először tanít, így megismerhette már a jellememet ilyetén is, nem bírok kivárni, a türelem nem erényem. Persze, hogyha kell, akkor igen, de amikor tanulási lázban égek, elég nehezen fegyelmezem magam. - Ha most azt mondod nekem, hogy vannak több millió éves vérfarkasok is, akkor biztosan lemegyek hídba! – eresztek meg egy poént a dínókra. Megy ez, nem olyan nehéz, bele se akarok halni abba, hogy Dimit látnom kell, nem is gyulladt még fel a fülem, szóval jók vagyunk. Átveszem a gyűrűt, először a tenyeremet felfelé nyújtva hogy Dimi bele tudja tenni, majd aztán fonom rá ujjaimat, először öklömbe zárva az ékszert, majd kiengedve onnan, ujjaim között forgatva azt. Fel nem húzom, mert ki tudja nem-e járnék úgy, mint Gollam a Gyűrűk Urából, jobb az óvatosság és a békesség, ami azt illeti. - Volt neve? – már a Fakírnak és nem a dínóknak vagy a gyűrűnek. Nem, mintha nem lenne tök lényegtelen, de engem érdekel, így megkérdezem, miközben elmélyülten tanulmányozom minden négyzetmilliméterét annak a gyűrűnek. Alig észrevehetően rándul meg szám széle a múltkor emlegetésére, s a lelkem ennél egy paraszthajszálnyival jobban megremeg, de nem mutatok semmi érdeklődést az ivászat említésére. Sokkal inkább a mágusságra. Bólintok, nyomatékosítva ezzel, hogy igenis jól emlékszik rá. - Igen. – öntöm szavakba is a dolgot, nehogy még a végén ne vegye észre a bólintást és azt higgye, hogy rosszul emlékezett. Nem hangzik éppen jól ez a szembenézés, de nem teszek rá megjegyzést, nem viccelem el, s ez nem jelent mást, semmint azt, hogy igazán komolyan gondolom a dolgokat. Feszült figyelemmel hallgatom a mentoromat, s közben csak magamban rettegek attól, hogy ennek valami köze lesz a nővéremhez. Bár, hogyha egy fakír gyűrűjét fogdosom, akkor talán nem erről lesz szó. - Bízom benned. – jegyzek ennyit, felkészülve mindenre. Muszáj, hogy tudja, hogy kimondjam, mert egyszerűen nem bírom lenyelni. Remélem, hogy nem sül el rosszul, de ha mégis, hiszek, bízom abban, hogy tényleg nem fogja hagyni, hogy bármi gond legyen. Várakozással telt tekintettel nézek rá, amolyan „és most mi következik?”-mód. Nem akarom kérdésekkel megelőzni, igyekszem tökéletesen nyitottá válni, s azt tenni, amit vár tőlem. Ha magánkezdeményezés kell, majd sugallja azt is, gondolom.
Lehet, hogy el vagyok merülve, de szerencsére nem a szó szerinti értelemben, szóval szívesen fogadom az üdvözlőpuszikat és a jól megszokott módonon viszonzásra is találnak. Kívülről nézve lehet, hogy köcsögnek tűnök, amiért egy cseppet sem mutatom, hogy esetleg aggódnék a kettőnk kapcsolata miatt, de milyen jó, hogy sosem érdekeltek a kívülről érkező vélemények. Nem haragszom, amiért "belekotnyeleskedik" az események folyamatába, sőt, még el is mosolyodom a lelkesedése okán és csak aztán kezdek bele a bővebb lére eresztett magyarázatba. És amikor előhozakodik a többmillió éves farkasokkal, muszáj felröhögnöm. - Az istenekre, dehogy is! - rázkódok még mindig a nevetéstől - Bár azt a hidat szívesen megnézném, de... - sóhajtok fel, és kicsit hazudok - A legjobb tudomásaink és feljegyzéseink szerint olyan... ezer éve élhetnek ezzel az ajándékkal. Mert hát abba hülyeség lenne belemenni, hogy egyébként a bolygó legidősebb farkasai mind itt vannak a városban és egészen pontosan 810 és 840 év környékén mozognak, sőt, az egyiket ráadásul én magam hívtam vissza a halálból. Maradjunk a papírforma feljegyzéseknél. - Tuaq. - kapirgálok egy keveset az emlékeim között - Úgy hívják, hogy Tuaq. Indián volt, de egészen sokáig élt, bár nem tudok róla túl sok mindent... Egyelőre. Mert hát azért vagyunk itt, hogy Tuaq majd meséljen magáról. Hát persze. Igazság szerint egyelőre sokkal jobban örülnék, ha bármifél kommunikáció lehetséges volna kettejük közt, életrajzot nyilván nem fogok kérni. Az elhatározása még mindig szilárd, a belém vetett bizalmat hála Zeusznak úgy tűnik, hogy nem téptem ki gyökerestől, úgyhogy néhány pillanatnyi csendben mosolygás után nagyot fújtatva adom meg magam a ránk váró feladatoknak. - A szellemek... a lelkek, az entitások, nevezd úgy, ahogy kényelmes... Szóval ők elég szeszélyesek tudnak lenni. Nem is feltétlenül egy valaha élt embert képviselnek, sokkal inkább egy érzést, egy fogalmat. Szeretet, béke, düh, harag, bosszú, nyugalom... És éppen ezért, beállítottságuktól függően vagy segítenek vagy éppen ártanak nekünk. Az első időkben borzasztóan nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen céllal kommunikálnak, de találkoztam már olyannal, aki túl hamar hallgatott a szellemek útmutatására és kis híja volt, hogy a hamis információkat követve otthagyta a fogát. De nyilván nekünk most az a célunk, hogy egyáltalán megnyíljon a csatorna, szóval leszel szíves rajtam kívül senkire se hallgatni. - nevetem el magam és a lány orrához nyomom a mutatóujjamat egy pillanatra - A kapcsolatteremtésnek több módja létezik, de két nagy csoportra bonthatók. Az egyik a direkt kommunikáció, a másik kizárásos alapon pedig az indirekt. Mi most a direktre megyünk rá, ezért van nálad Tuaq gyűrűje, mert egy valahavolt személyes tárgy nagyon sokat segít abban, hogy pontosan az jöjjön, akit te hívsz és ne más. Az indirekt idézéskor ezzel szemben mondhatni mindegy, hogy kit szólítasz meg, a lényeg, hogy valaki jöjjön, valaki segítsen, de éppen ezért veszélyes, mert sosem tudhatod, kivel találod szemben magad. - hagyok némi szünetet, mert szokás szerint megint sokat jár a szám, de ez most tényleg fontos - Az első időkben főként érzések és hangok jutnak el hozzád, szavak, sugallatok. Olyan érzések, mintha valaki mindig a hátad mögött lenne. Dolgok esnek le, kavarodnak össze, mennek tönkre, ilyesmik. Idővel mondatok, hosszabb párbeszédek is kialakulnak majd, míg végül eljutsz oda, ahol én tartok. Látod őket, úgy, ahogy te akarod. Mintha még most is élnének. Én néha tütüben manifesztálom Alexaioszt magam elé, tudom, egy köcsög vagyok. - nevetek halkan és nagyon igyekszem ezt nem most összehozni, mert akkor a maradék komolyságomnak is lőttek - Mint azt már a múltkor meséltem, velem él a legjobb barátom, aki történetesen halott. Eva hozzámkötötte, miután nagyjából az egész életemet végigkísértette. És nem titkolt célom megkérni téged, hogy... Már most kezdj el azon gondolkodni, hogy milyen sorsot szánsz a testvérednek. Nem szeretném, hogy azt éld át, amit nekem kellett, úgyhogy ha majd készen állsz rá, akkor akár be is zárhatom köztetek az "ajtót". Végleg. De ezt ne most döntsd el, csak tarts észben kérlek. - őszintén szólva egy kicsit félek a majdani válaszától, de azt hiszem, hogy amiatt ráérek majd akkor aggódni, amikor itt lesz az ideje. Inkább megrázom kissé a fejem, elhelyezkedek és egy röpke torokköszörülés után rátérek a feladatra. - Mély hasi légzés, üres fej. Ahogy meditálsz. Fogd a gyűrűt, érezd a benne lévő energiákat, a múlt szeleteit. Már tudod a halott nevét, szóval akár arra is fókuszálhatsz. Hívhatod hangosan, saját magadban, nem számít, ezen a síkon már nem. Nagyon kell akarnod, hogy megjelenjen és ha ez meg is történik, nem szabad az örömöd vagy az izgatottságod miatt kizökkenned a koncentrációból. Én mindent látni fogok, tudni fogom, ha itt van, de nem szeretnék közbeszólni. Azt szeretném, ha ez a Te tapasztalatod lenne, te éld meg és én csak azért vagyok itt, hogy semmi se süljön el balul. És ha esetleg úgy érzed, hogy megvan a kapcsolat, kérdezz tőle bármit. Amit szeretnél. De javaslom, hogy valami eldöntendő kérdés legyen. Izgulok, bár azt nem tudom, hogy pontosan miért. Abban nem kételkedem, hogy sikerül neki a dolog, egyszerűen csak a hatástól tartok kissé, de bármi süljön is ki ebből, remélem, hogy őt is és a helyzetet is helyén tudom majd kezelni.
//Legyen majd úgy, hogy dobj egy páros-páratlan, igen-nemet arra, hogy sikerül-e a próbálkozás. Ha a reagon belül többször is meg szeretnéd próbálni, akkor értelemszerűen dobj többet, de ha valami van, akkor megállhatunk és a következő körben folytatjuk Próbáltam irányt mutatni, de a többit nyugodtan álmodd meg te a fantáziáddal ^^//
- Ezer éve? Kerekednek el a szemeim, őszinte döbbenetem kiül az arcomra. - Ezzel azt akarod mondani, hogy még van olyan, aki ma is él közülük és már ezer éves? Az überbrutálmúmia kifejezés jut eszembe erről, de ezt nem közlöm hangosan. Elég volt anno Eva kapcsán, nem akarom megint elásni magamat, bár ami azt illeti, Dimi esetében egészen sokszor sikerül nekem az ilyesmi. Figyelmesen hallgatom az indián bemutatását, valamiért nagyon fontos számomra, hogy tudjam a nevét. Nem, mintha másnak számítana, de nekem számít, ezért is kérdeztem meg és ezért is ez az első, amit megjegyzek róla. Gondolatban be is mutatkozom neki, elvégre ha már a holmiját fogdozom, szerintem így illik. - Biztos nagyon hülye kérdés, de mitől lesznek szeszélyesek? Olyanok voltak életükben és ezt viszik tovább, vagy nemes egyszerűséggel a halálba golyóznak bele? Félve kéne kérdezzem, mert tényleg talán marhaság, de Dimitrisszel kapcsolatosan még mindig nem érzem úgy, hogy lenne bármi, amire nem szabad rákérdeznem, vagy amiért hülyének nézne. Persze, volt már kínos szituációnk nem is olyan régen, de annak semmi köze nem volt a tanulási folyamathoz, így ne, frusztrálom magam rajta. Most nem. Elég lesz akkor, hogyha kilépek innen, s elindulok haza. Mertg tudom, hogy akkor a nakamba fog szakadni mindaz, amit most elnyom bennem a kötelesség. Mert még fáj, hiába is rejtegetem ilyen remekül még magam elől is. - Igen is, mester! Nevetek rá, s leküzdöm a késztetést, hogy szeretetteljesen megérintsem orrom hegyét ott, ahol hozzám nyúlt. - Hű, de rosszul hangzik! Amilyen tehetséges vagyok, tuti a nyakamra hívnám valami aberrált gyilkos szellemét, aztán cseszhetném a segítséget. Esküszöm, hogy még a hátam is beleborsódzik. Persze fel kell nevessek megint, mert annyira képtelen és tipikus helyzetnek tűnik, hogy abban van azért valami szórakoztató. S ha már szórakoztatásról beszélünk, nem tudok sokáig komoly maradni, mert Dimi bedobja eztg a tütüs dolgot, s azon túl, hogy a könnyemet is kicsalja a röhögés, még újabb kérdések jutnak eszembe róla. - Tehát ez akkor nem úgy van, hogy csak oly módon tudnak megjelenni előtted, ahogy már láttad őket az életükben? Már úgy értem, hogy azok, akikkel életükben találkoztál. Nyilván egy ilyen Tuaqra ez a kérdésem nem vonatkozik. Magyarázom talán kissé túlságosan is bő lére eresztve a bizonyítványomat, s már a közepén rájövök, hogy képtelen egy ötlettel álltam elő, de vissza nem tudom szívni az elejét, így rittyentek neki kényszeredetten egy véget, hátha azzal értelmesebbé tudom varázsolni. Aztán jön az, hogy szórakozottan és pattanásig feszülve forgatom kezemben a gyűrűt. Prue. Megint Prue. Nem merek pislogni, mert félek, hogy legurulnának arcomon a könnycseppek, melyek egyelőre csak tekintetemet fátyolosítják el. Hogy dönthetnék arról, hogy zárja be közöttünk az ajtót? Azt Prue már bezárta.. azt hittem legalábbis. Őt sem én öltem meg, hát a szellemétől hogy foszthatnám meg magam? El sem tudom képzelni és nem is vagyok képes reagálni erre, csak tétován bólintok és a nemhitt istenhez imádkozom, hogy száradjanak fel könnyeim az arcom megcsókolása helyett. Nagy levegőt veszek, lehunyom szemeimet. Tudom, ezzel agyonütöttem a könnyfakasztás elkerülését, érzem, ahogy vékony csíkban mossa egy-egy csepp az arcomat. Mindegy, maradnak, le nem törlöm. Több nem jön utánuk, szal talán megmarad a renomém. Rámarkolok a gyűrűre, görcsösen szorítom, magamban megpróbálok elképzelni egy indiánt, de nem sokra megyek vele. Valami baj lehet vagy a légzésemmel vagy velem, vagy úgy egyáltalán a helyzettel. Majdnem kiszalad a számon, hogy lám rám még egy szellem se kíváncsi, de inkább visszanyelem. //Dobásom: 1 - tehát nem sikerül// Tovább próbálkozom, immáron hangosan szólítva - mondjuk suttogok, de a nembeszéléshez képest ez is hangosságot jelent - Tuaqot. Kinyitom a szememet, hátha az volt a baj, hogy nem láthattam megjelenni. Fogalmam sincs őszintén szólva, de én próbálkozom kérem, próbálkozom! //Dobásom: 5 - tehát megint nem sikerül//
- Minden lehetséges. - vágok sejtelmes grimaszt a kérdésére anélkül, hogy túl nagyot kellene ferdítenem - De ha arra vagy kíváncsi, ismerek-e ezer éves farkast, azt kell mondanom, hogy nem. Egy kicsit lebiggyesztem a számat, mert hát nyilván, ha lenne ezer éves farkas, nagyon szeretném én is ismerni. De így be kell érnem a nyolcszáz év körüliekkel, szóval nyugtathatom magam azzal, hogy nem hazudtam megint, mert hát ezer évest tényleg nem ismerek. - Hülye kérdés nincs. – emelem fel színpadiasan a mutatóujjamat, és kicsit elnevetem magam - Általában jellemző, hogy az életben őket meghatározó vonásaik vetülnek ki, amikor megidézzük őket. De mivel senkit sem ismerhetsz az élők közül sem száz százalékosan, ők is okozhatnak meglepetéseket, mert a halálban már nem kell számolniuk a tetteik következményével. – például nem kell a lelkükre vegyék, ha megsértenek valakit, meg ilyesmi - Vagy… Más esetben a halál körülményei is döntő befolyással lehetnek minderre. Méltatlan, erőszakos, igazságtalan és kegyetlen halál esetén a legjámborabb élő szelleme is lehet nyugtalan. Nem kell túl messzire menni „élő” példáért. Hiszen Alignak sem feltétlenül volt (azt gondolom) világ életében seggfej, de lehet, hogy én is bepöccennék, ha a családom fordulna ellenem, és konkrétan lincselésbe torkollna az egész vacsora. Tetszik, hogy és ahogy nevet. Nevetek vele, mert azt már sikerült megtanulnom, hogy bármi történjék is az életben, az életszeretet és a vidámság képességét sosem szabad elveszítenünk, és megnyugtatja a kissé tépázott lelkemet, hogy erről nem kell neki kiselőadást tartanom. Hogy ő is tartogatja ezt az apró, bár koránt sem elhanyagolható csodát. - Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de nem tudok. – húzom el a szám kicsit az aberrált sorozatgyilkos felemlegetésére - Még azt se, hogy ahhoz még túl „kicsi” vagy, mert nem. Az ilyenek minden lehetőségre lecsapnak, ahol ártani tudnak, úgyhogy… Csak tartsd be, amit kértem és akkor nem lesz baj. Persze egyszer kénytelenek leszünk belekóstolni a tutiba. Nem tudom megígérni neki, hogy nem lesznek ilyen radikális élményei soha. Nekem is voltak, a szar is megállt bennem tőlük, ami csak rontott az egész helyzeten. De majd együtt túl fogunk jutni rajta, aztán ha elég öreg lesz, engem meg már újra pelenkázni kell, jókat fogunk röhögni azon, hogy bezzeg amikor még kezdő kis zöldfülű volt. - Fú, de jó vagyok ma! – bólintok nagyot elismerően a könnyes nevetésére, és nekem is szélesre szalad a mosolyom - Áh, ez csak ilyen filmes klisé, mint annyi minden más. Ha tütüt akarsz, lesz. De még ne legyen! Mondjuk az én értékrendem szerint bocsánatos bűn, ha valami ilyesmi miatt szakadna meg a kapcsolat, amit vért izzadva sikerült megnyitni. De majd akkor szórakozunk ezzel, ha már kicsit több gyakorlata lesz. Nem igazán lehetek engedékeny ebben a témában, de az Olimposziak lássák a lelkem, megtenném. Bánt, és fáj látni, hogy ilyen rövid időn belül már másodjára érem el Scarletnél, hogy borzasztóan érezze magát. De míg az előbbit elvből voltam kénytelen megtenni, úgy ezt mesteri kötelezettségből. Szembe kell néznie vele, különben tönkre fogja tenni az életét, és soha nem lesz képes kiteljesedni a mágiahasználatban. Nem tud majd feloldódni benne, mert mindig félni fog attól, hogy abban a nagy egészben ott van a testvére is, és ha nem elég óvatos, a végén még le fog csapni rá. - Scarlet? – aprón megköszörülöm a torkom - Itt vagyok. Jegyzem meg röviden, mielőtt elmerülnék a gyakorlati instrukciók ismertetésében. Itt vagyok, igen. Itt leszek, melletted és veled, és segítek majd átjutni az életed ezen szakaszán, megígérem. És itt vagyok, nézz most még egy kicsit kifelé, rám figyelj, ne pedig az emlékekre, mert most nem ezért vagyunk itt. Mondtam már, hogy néha úgy pofán basznám ezt a mesteri cécót? Nem? Akkor most mondom. Feszülten figyelem, ahogy elkezdi az idézést. Érzem körülötte megmozdulni a mágiát, finoman rezeg, mint egy vonaton felejtett pohár víz, és minden erőmmel azon drukkolok, hogy sikerüljön belőle valódi zuhatagot fakasztani. Lelki szemeim előtt egy láncra vert, vörös kölyökrókaként manifesztálódik Scarlet ébredező hatalma, ahogy próbálja elszakítani a fémgyűrűket, de minél inkább próbálkozik, eredmény helyett csak belefojtja saját magát. - Állj meg. – suttogom egészen halkan, mielőtt még a szívbajt hoznám rá, bár már nyitva van a szeme, így láthatja, amint felé mozdulok, és közben szóra nyitom a szám. - Mi a baj? Prue? – finom törődéssel nyúlok a felkarjához, mintha csak érzékelni akarnám pusztán az aurájából azt a gátat, ami miatt nem tudunk egyről a kettőre lépni - Figyelj rám. Ahhoz, hogy ez működni tudjon, tiszta fej kell. És ha ezt most nem tudjuk összehozni, kettő dolgot tehetünk. Az egyik, hogy kibeszéled magadból, amíg meg nem könnyebbülsz vagy megpróbáljuk a visszájára fordítani a dolgot. Nem tudom, melyik lenne nehezebb számodra. Beszélni róla vagy a már meglévő tárgy felé irányítani minden érzelmi és lelki elköteleződést? A mágiahasználatban nem az a legrosszabb, hogy megismerjük a földön túli hatalmak működését és megijedünk tőlük. Hanem az a kényszeres és elkerülhetetlen Igazság, amit nem a világról és annak működéséről tudunk meg, hanem saját magunkról és a saját démonainkról. Ezért is féltettem, féltem őt, és ezért magyaráztam neki erről részegen az O’Connor’s-ban.
- Ühümm, pont erre voltam kíváncsi. – bólogatok. - Azért az megnyugtató, hogy nem ismersz ilyet. Kissé meredek szám az ezer. – teszem hozzá. Nem tudom miért, de tényleg megnyugtat, hogy nem mondta azt, hogy naná, iksz meg ipszilon is elmúlt már ezer. Szerintem kiakadna a mutatóm még annál is jobban, amennyire most ki van akadva. - Óh, hát ez nem épp megnyugtató, de jó tisztában lenni a dolgokkal. – jegyzem meg. Igazából erről tudnék mesélni, nesze nekem a nővérem, róla is azt hittem, hogy mindennél jobban ismerem aztán tessék, álmomban nem gondoltam volna, hogy megöli magát úgy, hogy magára hagyja a gyermekét, akiért annyit küzdött, s akinek megfoganásáért minden aljas – szerintem – cselt bevetett. Nonónak is meséltem már a múltkor, amikor roulettezni voltunk, hogy mik kötődnek Hopehoz, s ő sem volt elájulva a dolgok tisztaságától. Nem is csoda. - Nem baj, elég ha itt vagy. – halkítom le a hangomat, kissé belevörösödve ebbe a szentimentalizmusba. Tisztességtelen játék ez, mindenkivel szemben az, de most nem az érzelmeim vezéreltek arra, amit mondtam, egyszerűen csak az, hogy tényleg nem kell tőle semmi megnyugtatás, a jelenléte elég ahhoz, hogy elsimuljon minden vihar bennem, vagy legalábbis lássam a háborgó mélységből kivezető utat. Tanulni szeretnék és jól akarom csinálni, éppen ezért mindent, aminek nincsen köze ehhez az „órához” igyekszem elengedni. Rég volt, tán igaz se volt. Nem akarok semmi olyanra gondolni, ami befolyással lehet a sikeremre. Tanultam meditálni, hát próbálkozom, majd csnedesen igyekszem saját mantrámat magamban mormolva ráhangolódni a gyűrűre s mindarra, amit ez jelent. Görcsösen akarom a sikert, de minél jobban kapálózom, annál messzebb kerülök tőle. A szavainak hallatán egyszerre dobom el kezemből mindazt, amit sikerült elérnem, s bármilyen furcsa is a reakcióm, visszarobbanva a valóságba a keze után nyúlok, hogy megszoríthassam azt. Itt van, tudom, látom. De egy kicsit érezni szeretném, mielőtt szégyenlősen eleresztem, s visszahúzódom a tanonc szerepkörébe. - Nem tudom. Egyszerűen csak.. nem sikerül. Olyan, mintha kapálóznék, de csak egyre fuldokolnék ahelyett, hogy elérném a szigetet. Nem szoktam hasonlatokkal élni, de most valahogy nem megy másképpen. Ezek szaladnak elő belőlem, mielőtt megráznám a fejemet, s pár nagy levegő vétele után szinte dacosan akarnék visszakerülni az előbbi állapotba. Mindent kizárni igyekszem, csak a Fakírra fókuszálok, kiürítem az elmémet. Nem érdekel semmi, sem Prue, sem Dimi, sem Claude, sem a földi gondjaim. Csak el szeretném érni, csak meg szeretném érteni, csak érezni akarom, hogy közel vagyok hozzá. //A dobásom megint egy csúnya páratlan nem.// Viszont valamiért ez ma nem akar sikerülni nekem. Megint kirántanak a szavai, ezúttal végérvényesen. Nem kapok frászt tőle, sokkal inkább örülök neki nagy csalódottságomban, hogy beszél. Hogy nem vagyok egyedül. A könnyek fel sem tűnnek arcomon, sok minden szüli őket, okukat nem keresném és nem is keresem. - Hogy érted azt, hogy visszájára? – kérdezek mielőtt bármit is el kellene döntenem. S ha már itt tartunk, van mit mondanom neki. - Báb vagyok. Évek óta az vagyok. Akarattalan idióta, akivel csak játszanak a szellemek. Nem akarom ezt. Ura akarok lenni a saját létezésemnek, s egyre inkább azt érzem minden kudarc ellenére, hogy ez az én utam. – utalok vissza az idei Vörös Holdra is és mindenre, ami ezzel az egész mágussággal kapcsolatosan a fejemben van. Emlékszem minden szavára az O’Connorsból. Nem csak az érzelmileg kellemetlenekre. Mégsem tud eltántorítani. Kutyanehéz lesz, ezt tudom, de annak kell lennie. A tánc is nehéz volt, mégis legyőztem magam, s a végén eszméletlenül jó lettem – nem magam szerint, hanem a versenyeredményeim szerint – abban amit csináltam. Ha húsz, negyven vagy hatvan évembe telik, akkor is jó mágus akarok lenni. Ebben szinte száz százalékig biztos vagyok.
//Aktualizáltam pár szóban kissé a játékot a jelenre, hogy ne legyünk annyira a múltban. Remélem nem baj. //
Én legalább itt vagyok. Tudom, hogy ez a kijelentése akár nagyon csúnyán kiforgatható is lehetne, de az Istenekre, én egészen biztosan nem szeretném a jelenlegi vörösödésénél is vörösebb helyzetbe hozni semmiféle megjegyzéssel. És különben is, mindentől függetlenül én pontosan tudom, hogy emocionálisan mennyit számít a Mesteri kézfogás. És azt is, hogy mennyi mindent dönt romba, ha egyszer csak nincs tovább. Ennek örülök. - mosolyodom el végül, nincs benne semmi kelletlenség vagy mesterkéltség, mert őszintén örülök neki. Annak azonban kevésbé, hogy perceken át tartó, kitartó próbálkozásai mind-mind zátonyra futnak. Marhára nem finom a bukás íze, szóval kóstolgassa valaki más - lehetőleg olyasvalaki, akit nem ismerek vagy nem vagyok vele napi kapcsolatban. A vizes-szigetes hasonlata borzasztóan tetszik. A szavai által elképzelt táj egyébként is szívügyem, bár jobb lenne mindezt egy fuldokló Scarlet nélkül elképzelni. - Fel kellene dobnod magad a hullámok hátára. - mosolyodom el kissé, bár ez talán a jövőbeli közlendőjét tekintve elég béna tanácsnak tűnhet egyéb magyarázat nélkül. Akár megfogadja, akár nem - újra próbálkozik, megint nem sikerül, és gyűlölnék én lenni az a személy, aki kiábrándítja, vagy csak simán megerősítené a kiábrándultságát. - Úgy értettem, hogyha esetleg Prue a gát tudat alatt, akkor ideje lenne előbb szembenézni vele, mint halogatni a dolgot. Meglepően egyszerűen vagyok képes közölni vele ezt a felkavaró álláspontot, de szerintem ha én is elkezdenék most óvatoskodni vele, akkor jogosan kaphatnék tőle egy kiadós maflást. Azt pedig egyáltalán nem szeretnék. A kifakadására nagyot szusszanok, és újra elmosolyodom. Nem tehetek róla, de egyik pillanatról a másikra tarol le a nosztalgia. Úgyhogy - kötetlenségből jeles - egészen gyorsan hanyatt vágom magam, a fejem alá pakolva egy babzsákot. - Üdv a fedélzeten! - kacagok fel, aztán megpihenve a pocakomon fonom össze az ujjaimat - Én is mindig annyi mindent akartam, te jó ég! Akartam háborús hős lenni, pölö. Evidens volt, hogy akkor majd Harcos leszek, de már az első vizsgámat is átaludtam, szóval nem lehettem. Rám erőltették a mágiát. Nem is voltam jó benne, aztán meg nem azt tanították, amit tanulni akartam... Utáltam a földet, de csak az lehetett az Elemi kapocs mesterszavam. Meg ilyenek. Aztán jött Lex, őt meg senki sem akarta hozzám kötni. Egy darabig elvoltam az informátorokkal, mert az kényelmes volt, de Lex jött, és úgy ötven év után megjelent előttem. Lehidaltam. Aztán ide küldtek, mert hogy majd itt továbbképeznek a szellemekhez, mondom köszi. Aztán jött Eva... - halkulok el kissé, de végül csak tovább lendülök a dolgokon - Mentornak kellett lennem, ééééveket güriztem, elbasztam mindent, és most tessék. Tetoválómester vagyok. - nem akarom úgy előadni a dolgokat, mintha ez olyan marha rossz lenne, csak... - Pontosan tudom, milyen bábnak lenni. Voltam már szellemé is, emberé is elégszer. De őszintén? Fingom nincs, mit csináltam volna úgy... az egész életemmel, ha ez nincs. Most oltári hülyeségnek tűnik belegondolni, hogy esetleg Harcos lehetnék. Hosszú távon talán mégis kiderül, hogy minden dac meg kicseszés ellenére jó helyre rángatnak. Én is pontosan úgy makacskodtam, ahogyan Scarlet. Én sosem vettem észre az út közben, hogy a szellemek szabotálják a döntésemet, és hozzásegítenek ahhoz, amiben valójában lehetőségem van kiteljesedni. Én sosem küzdöttem igazán semmiért, mert minden harc halálra volt ítélve. Gondolom csalás lenne idézni úgy, hogy Scarletet nem avatom bele, hogy a szellemeknél érdeklődöm az életútja felől. El is hessegetem a gondolatot, mielőtt neadjaZeusz rögeszmévé válhatna. - Tudod, annyian jönnek ide oltári nagy pofával. - mármint az Őrzők közé - Jó, nekem is volt, hogy volt. De akkor is! Ezt kiállták, azt kiállták, ezzel-azzal küzdöttek meg... Csak azt felejtik el, hogy spirituális szinten egy helyben toporognak, mert semmit sem csinálnak, csak elvárásoknak felelnek meg. Másoknak, önmaguknak... Őrzők vagyunk, tudunk egyet s mást a világ működéséről, és éppen ezért nekünk kellene a legjobban tudni, hogy nem mi döntünk az életünkről. Nem csak rajtunk múlik. - mert sorsfeladat nélkül egy ekkora lúzer, mint én, biztosan nem lehetne Tetoválómester, az hétszentség - Úgyhogy... Ha nem is túl gyakorlatias tanács, de szerintem érdemes lenne egy kicsit kevesebbet... akarnod, és helyette többet... hinni? Bízni? Engedni a sodrásnak. - hagyok némi szünetet a befejezésnek szánt gondolatsor után, hogy aztán megkérdezzem - Ugye most nem haragszol?
Kezdőlap
//
//
Próbáltam irányt mutatni, de a többit nyugodtan álmodd meg te a fantáziáddal ^^//
//
