Kíváncsian vettem szemügyre az egész helyet. Az út közben nem nagyon beszéltünk, inkább a tájat figyeltem és magamban gondolkoztam. Mert bármily meglepő, igenis szoktam gondolkozni. Most, hogy megmásíthatatlanul elhagytam a repülőteret, az esélyt a visszatérésre, most gondoltam át igazán, hogy mit vállaltam magamra. Azt mondtam Castornak el tudom viselni a francia nőt... meg azt is, hogy nem "játszhatok" ennek ellenére pár pillanatra elbizonytalanodtam. Nem akartam hazudni neki, az árulás lett volna... de ahogy elnéztem a monoton tájat, az unalmas fehérséget nem voltam biztos benne, hogy kibírom. Aztán villámgyorsan kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből és meggyőztem magam, hogy képes leszek rá.. a cél szentesíti az eszközt... a nevetséges csak az volt, hogy tőlem most nem azt kérték, hogy minden mocskos undorító dolgot megtegyek a cél érdekben... nem, pont ellenkezőleg. Azt akarták, hogy legyek jó... ~ Soha nem gondolná senki, hogy milyen szörnyű jónak lenni... ~ Egyszer elmentem egy pszichológushoz, amikor már nagyon untam magam. Elmondtam neki mindent, szépen az elejéről. Utána szétszedtem. De nem azért mert megtudta a titkaim... azért mert szánalmat láttam a szemében... A mocskos halandó szánt engem! Éreztem a harag kellemes borzongását a belsőmben, de most nem engedhettem neki. Tudtam, hogyha elzárom, hogyha nem táplálom az éhségét, akkor csak rosszabb lesz... ennek ellenére meg kellett tennem. Elfojtottam, hiába tudtam mi lesz ennek a következménye. Az ember kibírja evés nélkül egy darabig... de a végére olyan éhes lesz, úgy kínozza már a vágy, hogy addig zabál amíg hagyják... szinte alvajáróként követtem Castor a szobámig. Szét sem néztem benne, csak ledobáltam a táskákat oda, ahol álltam. Még a fülemen is bőröndök lógtak, de nem igazán hatott meg, ennél több súlyt is elbírtam, még ha soha senki ki nem nézte volna belőlem. Tudtam, hogy szokatlanul komoly az arcom, de jelenleg túlságosan zavaró gondolatok rajzottak a fejemben ahhoz, hogy mosolygósabb-édesebb legyek. - Helyes kis szoba. - mondtam végül, csak, hogy megszólaljak. Végül muszáj volt megkérdeznem. - Castor, te hogy bírod ezt a helyet? Olyan... olyan... unalmas... - nem tudtam egyszerre megfogalmazni mindent, amit gondoltam. Csak néztem rá nagy szemekkel és azt akartam, hogy találja ki a gondolataim, hogy azt akarom mondja el, hogyan bírja ki itt, anélkül...
Mint mondtam, hamar hazaértünk, hála a semmi távolságnak, és annak, hogy úgy vezetek, mint egy autóversenyző. Rohadt büszke vagyok arra, hogy ha már nem bírok a technikai kütyük legnagyobb részével, az autóvezetés megy. Végül is, volt időm gyakorolni, persze nem mindig az Audival... A csomagok felcipelésében nem segítek, mert látom, hogy a nőstény mennyire önérzetes, egyébként sem hagyná. Plusz, egy Führer ugye nem lesz senkinek a csicskása? Persze, hogy nem. Én pedig semmi pénzért nem romboltam volna le a rólam kialakított képét. Úgyhogy cipekedjen csak, összetörni nem fog. Beléptünk a szobába, és érzékelem rajta, hogy valami azért mégsem tetszik neki. Felvonom az egyik szemöldökömet, és karba teszem a kezem, úgy sétálgatok kissé a szobában. - Értem, mire célzol... Feleltem könnyedén, bár a mondanivalója több dolgot is takarhatott. Emlékeztem, hogy milyen volt legelőször belépni ide. Én is nagyjából egy hónapig szidtam az egész helyet, de azóta már megszoktam. Az életem itt is elég szépen zajlik, nem lehet okom panaszra. Szóval, elfoglalom magam, így nem sok időm marad unatkozni. - Hidd el, hamarosan rá fogsz jönni arra, hogy több izgalom és sz@r úszik ebben a kisvárosban, mint azt valaha is gondoltad volna. De ne várj foszló hullákat egyből a megérkezésedkor. Az még odébb van. Mondtam mesélősen, majd ledobtam magam a kanapéra. Aztán rájöttem, hogy itt még más problémára is gondolni kell. Ránéztem a karórámra, és csak aztán feleltem. - Úgy nagyjából hat óra kocsival innen Anchorage. Ha játszadozni akarsz egy halandóval, akkor havonta egyszer kiadom neked a hétvégéket. De ezt itt nem fogod tudni megoldani. Illetve,ha igen, akkor sajnos nem velem kell elszámolnod. És ezt tényleg sajnáltam, mert ugyebár nekem aztán olyan mindegy volt az egész. Azon se fakadtam sírva, hogy Rowen kicsinált két embert. Ha nem Patrisháról lett volna szó a történetben, akkor talán még meg is dicsérem a gyereket.
Amikor leült nekem sem volt kedvem ácsorogni tovább és csak úgy minden ceremónia nélkül leültem ott, ahol voltam. Nah nem mintha elfáradtam volna, vagy egyéb szarság, egyszerűen csak így volt előnyösebb a nagy gondolkodáshoz a dolog. Arra a mondatára, hogy ne várjak azonnal a foszló hullákkal szegélyezett sárgaköves ösvényemre, egyszerűen csak elmosolyodtam. ~ Pedig milyen szép lenne egyszer betérni egy olyan helyre... ~ Habár Bełżec majdnem az az idilli paradicsom volt, amire most utal. Emlékszem, amikor már térdig gázoltunk a hullámban, amikor már a krematóriumokat sem tudtuk olyan hatásfokkal üzemeltetni, hogy mindent elégessük... amikor már úgy tűnt, az emberek undorodnak kimenni, akkor úgy döntöttem eljött az ideje annak, hogy a kezembe vegyem a dolgot. Kimentem, hogy bebizonyítsam én bizony nem félek a halottaktól, hiszen nem is féltem... Fogtam magam és a felhalmozott testekből csinos kis házikót húztam fel magamnak odakint. A tisztek csak bámultak az ablakból. Azt hitték majd meghátrálok... Reggel, miután fütyörészve visszasétáltam a szállásra a szó szerinti hullaházban töltött éjszakám után, engedelmeskedtek nekem. Bármit mondtam, legyen mocskos, undorító, rémisztő, vagy elrettentő, ők megcsinálták.. Azt hiszem akkor nem sokon múlott, hogy fellázadjanak. Néha igen jó ösztönző erő tud lenni, egy ember cselekedete is... Ekkor jöttem rá, hogy kissé elkalandoztam. Figyeltem Castor szavaira, de elég sokáig voltam csendben utána. Más talán bocsánatot kért volna a nagy hallgatásáért... mekkora mázli, hogy én én voltam! Egyszerűen inkább előadtam Castornak a hullaházas sztorit Bełżec-ről. Szóról szóra, nem másítva meg a tényeket. Aztán még a sztorit befejezve levettem a bundát, mert már kezdett idegesíteni, majd megvontam a vállam és még hozzá tettem. - És oké, havonta egyszer fogok jönni, mint a havivérzés. - közöltem vigyorogva. Jókedvem lett Bełżec emlékétől, máris sokkal színesebbnek tűnt a világ, főleg ezzel a kicsi engedménnyel megtoldva. - És ne aggódj, jó kislány leszek, a kedvedért még ezt a részleges cölibátust is bevállalom Führer. - vigyorogtam továbbra is, mint az a bizonyos fakutya. Egyértelműen nem a sexmegvonásra utaltam, de biztos voltam benne, hogy ért. Azon meg már majdnem szakadtam a röhögéstől, hogy magamra használtam a jó kislány jelzőt..
Egy ideig nagy volt a csend. Lehet, hogy kezd rádöbbenni, hogy túl nagy árat állalt? Nem tudom. De őszintén szólva annyira nem is érdekel, ha esetleg most pár hétig rosszul érzi magát. A saját bőrén fogja megtapasztalni, hogy annyira mégsem reménytelen az itteni helyzet. Aztán mesélni kezd, én pedig figyelek. Arcomra kiül a sötétség, de a tőlem telhető legjobb értelemben. Mintha már mesélte volna, de persze nem árt tíz-húsz évenként újra feleleveníteni a saját kis történeteinket. Nem szólok, mert nincs mit. Tudom, hogy mennyire hideg és könyörtelen. Talán a hallgatásom többet elárult, mint a szavak. Jómagam nem szenvedélyből ölök, vagy kínzok. Nekem nincs szükségem arra, hogy minden áron erőszakoskodjak, remekül megvagyok nélküle. Persze a feszültséget néha nekem is le kell vezetnem, de mostanában inkább a szexet választom. De ezt nem kötöm Katharina orrára. Ennek ellenére, ha arra kerül a sor, hogy odategyem magam, élvezem az ölést, élvezem a tortúrát. Ezt nem tagadhatom le. Felnevetek a hasonlatára a havibajjal kapcsolatban. Ó, ég. Bár lehetséges, hogy váltogatni kellene majd a városokat, de ezen egyelőre nem aggódom. Az is lehet, hogy megtalálja majd a módját annak, hogyan kösse le magát, és nem is tűnik majd el minden hónapban. - Ki tudja... Lehet hogy ha pihenteted, utána sokkal jobb lesz, amikor újra megkaphatod, amit akarsz. Na persze erről nekem már megint más ugrott be, de annyi baj legyen. Tényleg, most, hogy ez eszembe jutott... Katharina vajon szokott pasizni? Én, amikor férfival láttam, nos... Szenvedély az volt, meg izgalom is, csak aztán... Halál. Ez megint megmosolyogtatott. - És mi lesz az első dolgod? Elárulom, a másik falka fent él a hegyekben, ha esetleg körbe akarnál szaglászni. Elvileg nem mehetünk fel oda, de szerintem elég, ha a környékre mész, és el is csíphetsz majd egyet-kettőt. De tudod, száz év alatt nem. Egyébként sem lenne neked kihívás, kár lenne annyira leadnod a szintet, azt hiszem. Megint egy kis etikett bók, hogy kellemesebbé tegyem számára a cölibátust, ahogy ő nevezte. Tényleg érdekel, hogy mit csinál majd, ha én innen kimegyek a dolgomra. Nagyon nyüzsgünk már, hamarosan nyit az orfeum.
A fura hasonlatán elgondolkoztam, de aztán csak fintorogva csóváltam a fejem. - Ez szerintem hülyeség. Minél többet, annál jobb. Nem vallottam ezt a sanyargassuk magunkat, hogy utána a normálisat is élvezzük dolgot. Ha kellett valami elvettem, nem megvártam, amíg kapok belőle... főleg nem saját magam korlátoztam le, mint valami hülye. Ha már így felmerült, hogy el kell majd mennem a városból, elgondolkoztam rajta, hogy mégis hol fogok berendezni egy édes kis kuckót magamnak? Mert a művészethez idő kell, én pedig kérem egy große Künstlerin vagyok.... De talán majd bérlek egy házat, vagy inkább veszek ott, az a legegyszerűbb. Békés családi fészek, tele korbáccsal és az egyéb cuccaimmal, amik nem férnek meg ott. Ez az ötlet alapvetően jónak tűnt, így biccentettem rá, mintegy magamnak. Most nem volt hosszú a csönd, a kellemes emlékkel ellentétben a tervek villámgyorsan körvonalazódtak és tisztázódtak az elmémben. - Az első dolgom? - ismételtem meg a kérdést, időnyerés céljából, ami nem volt szokásom... most viszont ötletem se volt. - Ich weiß nicht. - motyogtam és tényleg fogalmam sem volt. Alapvetően azt mondtam volna játszok, amikor más tudom, kipakolt volna, vagy ilyesmi, de az unalmas dolog volt. - Szerinted mit kéne csinálnom elsőnek? - nézek rá minden kíváncsiságom belesűrítve egy arany pillantásba. Én katona voltam, nem unatkozó tini. Nem akartam pletykálni, vagy pasizni. Harcolni akartam, de ha azt nem lehetett, hát valami más parancsot vártam. A hegyes dolog nem vonzott nagyon. Hogy szánalmasan leskelődjek és körözzek valami tiltott hely körül, mint valami nyamvadt perverz, aki áldozatra vár... nem ez elég undorító és dühítő volt. Ráadásul még azt sem kaphattam el, aki szembe jött, még arra is figyelnem kellett, hogy a zsenge hús helyett a trottyosokkal kezdett. A bókra, hogy azok úgy sem lennének elegek nekem, csak szolidan elmosolyodtam. Lehet, hogy nem jelent kihívást, de attól még felettébb jó móka megtörni a tiszta zsenge és ártatlan ifjakat... néha a farkas nem csak a kihívásból cselekszik, hanem szenvedélyből... Eszembe jutott erről egy másik emlék, de azt most inkább Castorral sem osztottam meg. Valahogy más volt, ráadásul ezt csak valami nagyon felfokozott pillanatban meséltem volna amúgy is csak el szerintem. - A hegyekbe nem akarok menni. Nem fogom a kerítést kaparni, mint valami kivert kutya, aki némi rágós falat után lesve bámul be a rácsokon. - mondtam ki végül az előző előtti gondolataimat fennhangon. A hangomnak éppen csak egy leheletnyi gunyoros-haragos éle volt, nem sok éppen csak egy csipetnyi..
Hát... A javaslatom nem jött be, de nem baj. Nem kezdett el veszekedni velem, és nekem ennyi pont elég volt. Ha már elvileg mindenkiből rossz és indulatos reakciókat váltok ki a környezetemben, akkor igen csak hálás lehetek azért, hogy egyszerűen csak nem értenek velem egyet, és nem küldenek el melegebb éghajlatra, nem mondják, hogy csesszem meg, vagy hogy egy öntelt tuskó vagyok. Szóval, aggodalomra semmi ok, így csak mosolygok. A kérdésre, hogy mit kellene csinálnia, nem tudok egyből felelni. Kissé meg is vonom a vállam. Azt nem mondhatom neki,amit leginkább hallani akar. Nem mondhatom azt, hogy oké, rendben, menjen, és belezzen ki valakit, pedig sokban mernék fogadni arra, hogy ennél szebb parancsot nem adhatnék neki. - Nem tudok mit javasolni. Én először... Berúgtam. Igen, elmentem inni. De ha akarod, akkor ismerd meg a falkatársaidat. Vannak olyanok, akikre majd számítanod kell a harc során. Igyál velük valamit, vagy menjetek el vadászni... Nem tudom, hogy mennyire értékeli ezt az ötletet, de én minden esetre hasznosnak tartottam. Na jó, talán ha Liut környékezi meg, azzal senki sem jár jól. Ha csak a tizedét megtudja Katharináról, akkor megint depressziós lesz, hogy micsoda undorító gyilkosokkal van körülvéve. De megfogadtam, hogy nem nevelem, meg semmi ilyesmi, szóval felőlem azon depizik, amin akar. Vagy próbáljon meg megváltani egy ex-SS tisztet. Na, arra befizetnék... - Azt viszont előre megmondom, hogy nem mindenki fogja értékelni az életviteledet. Tudom, hogy ez nem érdekel túlságosan, de arra kérlek, hogy a falka tagjait ne sanyargasd, ha egy mód van rá. Így is kva kevesen vagyunk. Az én eddigi életfelfogásom épp eléggé felzargatta a kicsiket. Szóval... Inkább be sem fejezem a mondatomat. Nem akarom, hogy tudja azt, hogy eléggé hadilábon állok magammal. És igen, baromira érzékenyen érint engem is, hogy nem élhetek úgy, ahogy 350 évig éltem. Hülye Fairbanks. Hülye szabályok, hülye modernizáció, és végül, de nem utolsó sorban: hülye én.
~ Berúgni? Bratyizni? Mi vagyok én, anonim alkoholista, vagy szociális munkás? ~ Továbbra sem voltam túl jó ötletei, ráadásul a parancsra ivás is elég gyatrán hangzott, sőt ez még parancs sem volt...e majd számítanod kell a harc során. Igyál velük valamit, vagy menjetek el vadászni... - Nekem nincs szükségem senkire a harc során. A többiek csak gyengítenek. Nincs szükségem arra, hogy másokat kelljen pesztrálnom. - mondtam ki őszintén, elvégre miért hazudjak? Nem akartam barátkozni velük, hallgatni a sirámaikat meg a szánalmas kis életüket... ráadásul még a végén valami egészen undorító mocsok franciába is belefutnék, akkor meg persze én leszek a rossz kis farkas, ha cafatokra szedem szét... Lázasan gondolkoztam, hogy mégis mi lehetne egy értelmes dolog, amit csinálni tudnék itt, amikor meghallom Castor következő mondatait, akkor majd kiesek a szemem, habár próbálom elleplezni a csodálkozásomat. ~ Mi az, hogy felzargatta a kicsiket az életfelfogása?? ~ - Akinek nem tetszik, az bekaphatja. - mondtam nemes egyszerűséggel egy vállvonás kíséretében, aztán komolyan folytattam. - Amúgy nem tudom, miért engeded, hogy megmondják, hogyan viselkedj, vagy ne... Minden csapat annyira erős, amennyire a leggyengébb tagja. Ezt nem most szoptam ki az ujjamból, hanem valami nagyokos mondta. Ha ilyen kis nyavalygó taknyosokkal veszed körbe magad, akkor esélytelen, hogy ebben az életben a tiéd lesz ez a terület. Nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos... És nem tudom, aki egy kicsi vért nem bír, annak milyen hasznát vehetnénk a hadjáratban. Őszintén elmondtam neki a véleményem, mert úgy tűnt nincs más, aki közölje vele. Pedig ez tényleg így volt. Egy falka csak annyira erős, mint a leggyengébb tagja. - Ha kevesen vagyunk, akkor meg majd leszünk többen. Max megkeressük azokat az embereket, akik jók tényleg jók a célja és behozzuk őket. A toborzásssal soha nincs gond, de a mennyiségért nem éri meg elhagyni a színvonalat... Még folytattam volna tovább, amikor az a nyavalyás mobil felordított a bundám zsebében. Vetettem egy pillantást arra, hogy ki hív, majd enyhén ingerült arccal kinyomtam. Utána Castorra néztem és vártam mit reagál a józan érvekre.
Jó, azt meg kell hagyni, hogy Katharina sosem olt egy közösségi ember. Farkas. Egyszerűen csak ment előre, tudta a dolgát, és nem hagyott életben senkit, aki a céljai elérésében megakadályozta. Azt hiszem, ahogy mesél, és amilyen dolgokat mondd, annak kapcsán bennem egyre inkább növekszik a féltékenység. Én is ezt akarom. Én is erre vágyom, és az elveim még nekem is ilyenek. Hogy miért van ennyi gyenge kölyök? Na ezt én is baromi sokszor kérdezem magamtól. Megnyaltam a szám szélét, és felsóhajtottam. De most elvileg egy hatalmas paradigmaváltásnak kellene következnie az életemben. De mindig elbizonytalanodok. Nem tudom, hogy képes vagyok-e kilépni a dictator szerepből. Akarni nem akarok, de ha Alfa akarok még maradni, akkor muszáj leszek. Gyűlölöm a demokráciát. Nem látom értelmét annak, hogy mindenki egymásnak ugrik, és a saját elveiket védik. Olyan soha nem lesz, hogy mindenkinek eleget tud tenni bármiféle rendszer. Ha én mondom meg, mi legyen, akkor legalább egymással nem ordibálnak, csak engem szidnak, amikor nem hallom. - Úgy szeretném, ha száz évvel ezelőtt tartanánk! Akkor nem lenne ennyi kölyök. De a falka így is szétesőben van. Egymást tesszük tönkre, vagyis elvileg én teszem tönkre őket, csak azért, mert nem kapják meg amit akarnak. Nem tekintek a kölykökre felnőttként, nem igazodnak ki rajtam. Hűségesek, hűségesek, de azzal meg kitörölhetem a fenekemet. Csak tudnám akkor, hogy minek jöttek ide? Neked például ez jó, te tudsz engedelmeskedni, és nem vonsz kérdőre minden szavamért. De a többiek... Legyintek egyet lemondóan. - Szóval nem a legharmonikusabb a légkör. Én is erős csapatot akarok. Van egy kölyök, aki képzett harcos, de nem akarja átengedni magát a Bestiának. És amikor rá akarom kényszeríteni, akkor fel van háborodva... Emlékszel még a kölyökkorodra? Nem tudom, nálatok hogy volt, de ha mi nem öltünk, éhen haltunk, vagy minket öltek volna meg. Vagy sokkal rosszabb. Ezeknek meg mindenük megvan, a s*ggük alá van téve a pénz, az otthon, az étel. Nekik már csak saját magukat kellene legyőzniük, de még erre is képtelenek. Mondtam kicsit indulatosan. Amit Liu, vagy bárki más kap tőlem, az igazi luxusüdülés ahhoz képest, amit mi kaptunk annak idején. Nálunk tényleg csak az erős marat életben, és nem azért, mert Todd, az elődöm olyan kegyetlen volt. Jó, ő az volt, de akit nem ő ölt meg, azt megölték a saját társai egy cafat húsért. Vagy puszta szórakozásból.
~ Száz évvel ezelőtt? Nos igen... nem lenne rossz újra vívni a II. világháborút... ha akkor tudnám azt amit most... hmmm... ~ Castor szavaira csak bólintottam. Tökéletesen igaza volt. Éreztem a haragot a szavaiból, látszódott, hogy a helyzet neki sincs nagyon ínyére. Nekem meg történetesen undorom támadt ennyi léhaságtól... - Ha szétesőben van, akkor csak egy megoldás van... A buta birkáknak nem egy kosra van szüksége, aki olyan mint ők, hanem egy farkasra, aki összetereli őket... Ha nem engedelmeskednek, akkor engedelmességre kell bírni őket. Ha utánad jöttek, hát fogadják el, hogy te vagy a vezér... Ha nem tisztelnek, hát féljenek tőled... - mondtam sötét tekintettel. Valóban más volt ez évszázadokkal ezelőtt. Szinte nem is ismertem kölyköket, hiszen a nagy részük elhullt, mert gyengének találtatott arra, hogy tovább éljen. Nem lett mindenféle mocsokból farkas... Azon végképp meglepődtem, hogy egy harcos olyan legyen, mint egy nyúl.. Hogy nem enged a farkasnak magában? Hogy lehet úgy élni, hogy a farkas megtagadja azt, ami? Megtagadja azt, ami még jobban kiemel minket a tömegből? - Akarod, hogy én rákényszerítsem? Tudod, ha rád panaszkodnak, szívesen átveszem ezt a posztot... engem aztán k*rvára nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam a kis mocskok. Addig dolgoztatom őket, amíg kemények nem lesznek, mint a gyémánt. A mondás is úgy tartja, hogy Sub pondere crescit palma, vagyis teher alatt nő a pálma.... - jutott eszembe a latin mondás. - Ha nem dolgoztatod őket, örökké ilyen kis tehetetlen mocskok maradnak, akkor meg már jobban jársz, ha befogadsz pár kóbor macskát, azok legalább nem pofáznak vissza, és még az ütőerejük is azonos a kölykökével. Kissé hátradőltem és megtámaszkodtam a földön. Igen ingerült voltam, de próbáltam nem mutatni. A kis mocsoklakóknál csak a lusta mocsoklakókat, meg az engedetlen mocsoklakókat utáltam jobban... Aztán amikor a kölyökkoromról kérdezett felvillant az emlék. Rájöttem, hogy ezt még nem is meséltem el neki. Tudott a mocskos részről, de Párizsról nem. Soha nem mondtam neki miért utálom úgy a franciákat... ha sajnált volna, előbb ölöm meg magam, minthogy bármit tegyek. Egy részét most mégis elmondtam, talán a nagy haragomban. - Igen, emlékszem a kölyökkoromra, én három éves voltam, amikor farkassá tettek. - mondtam még mindig haragosan lobogó tekintettel és a pillantásom az arcát fürkészte, hogy vajon erre hogyan fog reagálni. Majd még folytattam. - Három éves voltam és Párizs mocskában nőttem föl.. ha úgy hozta a sors a vézna kutyákat ettem meg... de túléltem, mert arra rendeltettek, hogy túléljem, és mert nem féltem bemocskolni a mancsom.. A végére már csak belül maradt harag, az arcomról eltűnt, azonban továbbra is kissé dacosan farkasszemet néztem vele. Gyűlöltem a kölyköket már most, mert úgy éreztem miattuk ilyen különös Castor, a sok nyavalygás az, ami kikezdi az oldalát, és ami az őrületbe kergeti megfosztva a régi önmagától. Nekem viszont a régi Früher kellett, azt akartam...
A hasonlat jó. A farkas is megvan, csak a probléma az volt, hogy itt nem birkanyájról van szó, sokkal inkább... Libákról. Olyan libákról, akik akkor repülnek el, amikor akarnak, és a farkas nem figyel oda. - Elfogadják, hogy én vagyok a vezér, és igen, azt hiszem, hogy félnek tőlem. Ezzel nincs semmi gond. Mondtam, majd megdörzsöltem a tarkómat. Na most ezt hogy fogalmazzam meg? Nem tudom. Az a baj, hogy ha még magamban sem tudom megfogalmazni a problémát, akkor megette a fene. Mondanám, hogy kérjen fejtágítást Patrishától, de az lenne az utolsó, amit látni szeretnék, hogy ez a két nőstény egymásnak essen... Épp elég nagy szerencse volt, hogy Tara és ő nem mérték össze az erejüket... - Tudod, hogy én a te módszereidet pártolom a lelkem mélyén. De elsőként én akarok velük beszélni, aztán ha végképp nem megy, akkor jössz te. Tudom, hogy számíthatok rád. De egyelőre nem engedhetjük meg, hogy saját magunkat bomlasszuk szét, érted? Meg akarom szerezni a várost, egyedül pedig nem fogom tudni. Nem szégyen az, ha valaki elismeri, hogy jelenleg szarul áll. Minden problémamegoldás a beismeréssel kezdődik, nem? Akarom Fairbanks városát, le akarom győzni a hegyieket, és még nagyon sok minden mást is akarok. De ha ehhez az kell, hogy egy ideig lapuljunk, és kiterveljük a stratégiát, hát akkor az lesz, mert én azt mondtam. - Katharina, te tényleg megtestesíted mindazt, amire egy Végrehajtónak szüksége van. És ezzel minden elismerésemet kiérdemelted. De tudni kell gondolkodni is. Hidegen. Számítóan. Előre tervezni... Ezt a részt hagyd meg nekem. Nem, nem néztem le őt. Tényleg szerettem, hogy hogyan gondolkozik, de belőle nem válna jó vezető. A vezető jobb kezének tökéletes. Na persze,nem mintha a jelenlegi teljesítményem olyan fantasztikus lenne, de még mindig úgy érzem, hogy jobb ez, mint az, ha a szenvedélyemet követve élek. Nem általánosságban, hanem vezetési stratégiában. Hallgatom, ahogy mesél. Elkerekednek a szemeim, amikor elmeséli, hogy mennyire fiatalon vált farkassá, és hogy milyen körülmények közt élt, nőtt fel, annak ellenére, hogy milyen családba született. Véleményt nem alkotok, próbáltam tényszerű maradni a reagálásom során. - Látod, ez az. Az ilyenek hiánya miatt mások a mostani kölykök, mint mi voltunk. De én nem is ezt kívánom nekik! Egyszerűen csak... Mindegy, ezt még át kell gondolom. Zártam le az okfejtést, majd idegesen felkeltem az ülőalkalmatosságról, és megborzoltam a hajamat. Már jóval hosszabb, mint amilyenre általában nyíratni szoktam, de ki a fenét érdekel...
Azt hiszem kezdtem elveszíteni, hogy mi a baj. Castor zavartnak tűnt, mintha ő sem tudná elmondani, csak érezné. Nem volt vele gond, ismertem a megérzéseket jól. Farkas voltam, alig 3 évvel kevesebbet, mint ember, így az ösztönök tudtam milyen fontosak. Ellenben nem értettem, hogy miért kell ennyire túlbonyolítani a dolgot... ellenben figyeltem, kíváncsi voltam az ő nézőpontjára is. Aztán a második hosszabb nekifutására már nem tudtam nem elmosolyodni. - Tudom, hogy az én módszereim szereted, különben nem lennék itt. - mutattam rá nemes egyszerűséggel egy tényre. Aztán az ezt követő dolgokra is csak bólogattam, habár továbbra is az volt a véleményem, hogy elkényeztetett mocsoklakókat ostorral kell nevelni... - Ahogy gondolod. Ha van erőd folytatni ezt a meddő harcot, nem én leszek az, aki kérdőre von. Én csak itt leszek ostornak, ahogy az előbb mondtad. Habár azok alapján amiket eddig mondtál, talán több esélyed lenne a várost megszerezni egyedül... Könnyeden megvontam a vállam, nem voltam túlságosan jó véleménnyel ezekről a kölykökről, már most nem. Másnak talán nekiestem volna, vagy kijavítom, de most nem tettem. Ha úgy gondolja nem tudok tervezni és gondolkodni, akkor téved. Természetesen nem ez áll az első helyen, de igen jól elléteztem a politikai életben és az intrika útvesztőiben is. Habár persze ha beütött a krach akkor eltűntem a vérmocskos játékaimban, de alapvetően igen hidegen és számítóan gondolkodtam, pont úgy, amit mondott. Azzal azonban egyet értettem, hogy nem lettem volna jó vezető. Én gyilkos voltam. Míg a vezér ha kell pofont, ha kell akkor pedig csókot oszt... Én csak ütöttem, soha nem jutalmaztam. Vezérnek valóban csapnivaló lettem volna, de azt hiszem nem hiába éltem le falka nélkül életem nagy részét. - Természetesen rád hagyom a vezetést, csak úgy gondolom elmondom a véleményem. Én katona vagyok és nem is akarok vezér lenni, mert nem arra teremtettek. De katonaként jó pár dolgot láttam, és ha úgy gondolom hasznodra válik, ne haragudj, de úgy érzem kötelességem kimondani. - mondtam ki végül a véleményem. Aztán a végén zavartan felállt, beletúrt a hajába. Szinte már vártam mikor kezd el fel s alá járkálni, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Én a helyében annak éreztem volna magam. Az utolsó mondataira halkan válaszoltam, a hangomnak alig volt hangszíne. Csendesen felnéztem rá, mert így, hogy én továbbra is nyugodtan ücsörögtem a padlón eléggé fölém magasodott. - Én viszont azt kívánom nekik...
- Még nem temettem el semmit. Mert még el sem kezdtem felépíteni a csapatot, szóval ha medd harcról van szó, az nemsokára ki fog derülni. De ha magam nem járok sikerrel, akkor átadok neked egy-két kölyköt tesztelésre. Aztán majd meglátjuk... Zártam le ennyivel a témát. Tudom, hogy a nőstény jót akar, és Isten bizony én vele értek egyet. Valahol mélyen,legbelül. De most egész egyszerűen olyan sokkhatás alatt állok, hogy úgy érzem, hogy ha nem próbálom meg most az egyszer másképp megoldani a dolgokat, akkor végem van. Ráadásul, ha szépen próbálkozom, akkor már nem én leszek a bűnbak. - Rendezkedj be, nézz szét a hotelben... Nem tudok konkrét programot ajánlani neked, ne haragudj. De dolgozom majd rajta, hogy ne und halálra magad. Teszem még hozzá gyorsan, hogy ne vegye sértésnek a mondandómat. Épp arra sétáltam, ahol ő ült a földön, és egy pillanatra megérintettem arany színű haját. - Jó katona vagy. Dicsértem meg, aztán gyorsan el is húztam tőle a kezem. Tudom, hogy kemény nőstény, de valahol a lelke mélyén - gondolom - ő is vágyik más érintésére. Nekem is háromszázötven évembe telt ezt beismerni, de nem akartam túlságosan belegyalogolni az intim szférájába sem.
- Rendben, rád bízom a dolgot Früher. - mosolyogtam hamiskásan. Ha ad nekem édes kicsi tanítványokat úgy is jó, ha nem, akkor meg majd szerzek magamnak játékszereket, amint lehet... Elgondolkozva vizsgálgattam az arcát, mintha abból ki tudnám olvasni, hogy mi a baja, hogy mi az ami annyira megzavarta ebben a városban. Bizarr az egész dolog, annyi szent, de ennek ellenére még mindig nem láttam tisztán. A programtervre csak vállat vonok. Valahogy el fogom fogadni magam, abban nincs hiba, ha más nem körbenézek az interneten, hogy van-e eladó lakás azon a helyen, amit említett, hogy oda el lehetne menni "játszadozni" és remélhetőleg nem találkozom össze közben senkivel... Vagy ha igen... hát majd igyekszem jó kislány lenni... ~ Mintha képes lennék jó kislány lenni... ~ A dicséretre és az érintésre döbbenten néztem föl. Azt hiszem kiolvashatta az őszinte megdöbbenést a pillantásomból. Egyrészt büszke voltam, amiért jó katonának tart, mert viselkedjen most bármilyen furcsán, még mindig tiszteltem és adtam a véleményére. Az érintés viszont őszintén meglepett. Könnyed volt, szinte csak jelzés értékű, viszont pont ezért nem tudtam mit kezdeni vele. Az engem érő érintéseket általában a majdnem halálostól a fájdalmasig lehetett osztályozni, és aki megérintett, az előbb-utóbb kedvesebb, vagy szadistább módon, de meghalt. Néha csak az őrületbe kergettem az embereket. Most viszont nem igazán tudtam mit reagálni. Nem is emlékszem, mikor néztem le életemben utoljára zavartan a kezemre. Néztem a szépen hegedő sebet, amit magamnak okoztam és kedvem lett volna feltépni a varrt. Végül erőt vettem magamon és megszólaltam. A hangom semleges volt, mégis nehezemre esett fölnézni rá, de végül megtettem. - Köszönöm. Amúgy azt hiszem nézek egy házat abban a városban, amit mondtál. Esetleg elmegyek és leiszom magam coskoládéval... - mondtam a visszanyert enyhe cinizmusommal, az legalább ismerős volt, és nem bizonytalan. Aztán tudatosult bennem, hogy valószínűleg miért áll máris itt. - És elnézést, gondolom sok dolgod van. Nem akartalak feltartani. Tedd csak a fontos dolgokat, én el leszek, ahogy az elmúlt évszázadokban. - vonta könnyeden vállat, megjátszott könnyedséggel. Igazából zavart voltam, furcsa volt az egész helyzet, és nem szerettem a furcsa dolgokat, nem kezeltem jól őket.
Éreztem, hogy valami ismeretlen terepre taszítottam a kósza érintéssel. Nem akartam, csak valahogy, amióta Patrisha van, a fizikai kontaktus mások felé teljesen más értelmet nyert. Zavartan elmosolyodok, és úgy döntök, hogy ideje távoznom, magára hagyva a hópihének öltözött aranyszőke gyilkost. - Hamarosan újra látlak. Ha bármire szükséged van, akkor megtalálsz a lakosztályomban, az irodámban, vagy... Elbizonytalanodok. Két okból. Az egyik, hogy a harmadik helyen minden bizonnyal akkor sem keresne, ha égne a ház. Illetve, hogy nekem mikor lesz lehetőségem megint felhőtlen boldogságban úszva ott tartózkodni. ... Patrisha Bennett lakosztályában. Teszem még hozzá azért, aztán sarkon fordulok, és az ajtó irányába indulok. Már kiléptem, de visszafordulok egy utolsó mondatra. - Örülök, hogy újra köztünk vagy, katona. Egy széles és őszinte mosoly, és már ott sem voltam. Újabb sokkoló hír, amivel fel kell zargatnom a kedvesemet, de Katharina a szavát adta, hogy nem fog konfliktust generálni. Az lenne az utolsó, amit most szeretnék. Nekem épp eleget sikerült az utóbbi időben.
- Rendben. - mondom nyugodtan. Egy darabig még ücsörgök magamban a földön, nem igazán tudom, mit kéne kezdenem magammal... Illetve természetesen lenne tervem, csak kedvem nincs hozzá. ~ Ilyen is régen volt, hogy nincs kedvem semmihez... ~ - Scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße, scheiße....... - sziszegtem, majd dühösen fölálltam és nekiálltam kipakolni a táskáimból. Nos a pakolás alapvetően úgy nézett ki, hogy hat tonna ruhát 12 tonna szúró-vágó fegyvert meg kb három tonna csokoládét szétszórtam a szobámban és úgy néztem a káoszt, mint akinek ez fut végig a fején: Jé, valaki szétdúlta a szobám... Megközelítőleg 2-3 óra múlva már mindent szépen elpakoltam, habár a lelkemben ennek ellenére nem volt rend. Még mindig messze nem voltam kibékülve a helyzettel. Levetkőztem fehérneműre és nekiálltam edzeni. Újabb egy óra súlyzózás meg egy kis harc egy képzeletbeli ellenfél ellen egészen ellazított. Végigdőltem az ágyon úgy, ahogy voltam és csak bámultam a plafont. Aztán benyomtam a zenét a hangfalon, amit nem hagyhattam otthon. A modern kor egyik legzseniálisabb találmánya volt... Ahogy felcsendült az ismerős szám, túlüvöltve a zenét énekeltem. Mennyire a helyzetemre illett ez a szám... - Ich habe keine Lust... Tudtam, hogy egyszer ki fogok menni, ha összeszedtem magam, de addig is bömböltettem a zenét, amennyire tudtam ordítva énekeltem vele fehérneműbe poshadva az ágyamon. Jelenleg még nem volt kedvem máshoz.
Tél van, hideg, mint azon az éjszakán. Csak menetelünk, a bakancsunk alatt csikorog az orosz tél. Jégvirágok nyílnak mindenfelé, a rendesek már nagyon régen nem verték fel színes szirmaik errefelé. Itt még a madarak sem énekelnek, csak az ágyuk és a fegyverek tüze veri fel a csendet. Most is hallom őket, valahol egymásnak feszül már a két hadtest. A fiaink keményen küzdenek a hazáért, az egyetlen otthon dicsőségéért. Mert nem a nemzet van értünk, hanem mi vagyunk a nemzetért. Semmi nem számít, ha a haza becsülete csorbát szenved. Nekünk meg kell védenünk, az ő akaratának meghosszabbításai vagyunk, ezernyi fegyvert tartó keze. Nem számít, ha egy elbukik, a másik felveszi a fegyverét és öl helyette. Az egyik tiszt rám nevet, mond valami buta semmiséget, próbálja oldani a feszültséget. Nevetséges, mert tudom, hogy szeret engem, legalábbis szeretne szeretni. Tudja, hogy meg fog hallni, és attól félek hamarosan végig kell hallgatnom a buta vallomását... Őrült halandó. Csak a tél az, aki ellenállhat nekem, a fagyos hideg, a termesztő jégcsókos rideg királynő. A hidege beveszi magát a csontjaimba és mintha belülről akarná elrohasztani az acélos izmokat. Semmi nem számít többé, csak a hideg marad... Megpróbálom összehúzni magam de valami csörren és visszatart. Lassan kinyitottam a szemem és magamhoz tértem. Ködös tudatomban még a sztálingrádi csata képei, véres ütközetek és régi emlékek úszkáltak, de ahogy szép lassan rájöttem, hol is vagyok, úgy eszembe jutott a múlt is. A szoba teljesen idegen volt elsőre, aztán amikor felismertem a bőröndjeim már emlékeztem. ~ Das ist mein Zimmer... ~ Igen, határozottan az én szobám lesz. Az arcom meg sem rezzent, ahogy eszembe jutottak a rakparti események. Két dolog biztos. Castor baromi pipa lesz rám, és hogy mi a másik? Az, hogy nem érdekel... Igen, kimondtam és eldöntetett. Magamtól jöttem ide, az én hibám és én hülyeségem egyedül, nem varrhatom más nyakába, ennek ellenére bevallom másra számítottam. A Frührerhez jöttem, de csak egy puding megcsömörlött farkast találtam itt. A repülőtéren még reménykedtem, de mostmár nem. Egy fikarcnyi esélyt sem láttam rá, hogy Castor még az, akit Chicagóban megismertem. Hallottam már olyanról, hogy a hideg tél megőrjített egyeseket, de hogy így elrontsa? Nos ez is megeshet. Megrángattam a láncaim, de nem engedtek. Szorosan simultak a csuklóimra, egy centi rés sem volt a bőröm és a fém között. Ráadásul ha jól vettem észre eléggé bizseregtek és csíptek. ~ Ich denke das ist eine Silbermischung... ~ Nem érdekelt különösebben, hogy ezüstözött a darab, kevesebbet nem is vártam. Mondjuk figyelemre méltó, hogy amíg ájult voltam, azért addig is megkötöztek, biztos ami biztos egy pszichopata gyilkosnál... Erre gúnyosan elmosolyodtam, ami inkább vicsornak hatott szerintem jelen helyzetben. Megrángattam a láncaim, de csak nekem fájt még jobban. Kíváncsi voltam mikor állít be Castor. Valószínűleg valaki figyel és figyelmezteti, hogyha felébredek, vagy az is lehet, hogy azok a mocskos őrzők közölték vele meddig tart az altató, amit belém nyomtak... Nos igen, mert miután megindultam csak úgy neki a vakvilágnak, nagyon hamar kaptam egy elefántnyi mennyiségű altatót, ami úgy kiütött, mint kamaszfiút az alkohol. Aztán nem emlékszem semmire, csak Sztálingrádra, meg az ébredésemre. Minden esetre, ha az őrzők egy átlagos farkashoz állították be a hatóidőt, el kell keserítsem őket, amennyi anyagot magamba nyomtam, egy kis altató meg sem kottyant, ha az alapján kell várnom Castor érkezését, akkor még itt ücsöröghetek szerintem egy órát. Habár az is lehet, hogy már 8-10 órája itt fekszem, ki tudja... Nos egy dolog volt, amit nem szerettem, az pedig a várakozás volt. Tehát úgy döntöttem, hasznossá teszem magam. Szépen ráhajoltam a csuklómra, mondjuk ehhez eléggé ki kellett feszítenem a másik karom, ami fájt, de ez nagyon nem zavar. Aztán nekiláttam szépen átrágni magam a karomon. Idegesített a bilincs. Úgy gondoltam ideje lesz megszabadulni tőle... Nos ehhez kicsit szűkítenem kellett magamon. Nem siettem, komótosan haladtam, ahogy patakokban ömlött a vér, csak apró darabkákat haraptam ki magamból, elvégre nem sietünk sehová...
Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt töltöttem el az eszméletlenség tejfehér ködében. Csak azt tudom, hogy amint magamhoz tértem, az első gondolatom a fájdalmon kívül az volt, hogy megkeressem Katharinát. Nem kérdeztem senkitől semmit. Benitóról Ash azt nyilatkozta, hogy még nincs magánál, így egészen nyugodtan elfoglalhattam magam a napirendi pontom következő, cseppet sem örömteli fejezetével. Mindenem fájt, de már egész remekül tudtam járni, és megálltam a lábamon. Minden lépésnél húzódott a hátam, de nem készülök hegyet mászni, a hotelben pedig egész könnyen áthidalható távolságok vannak. Csak egy tréningnadrágot vettem magamra, semmi többet. Ez azzal járt, hogy minden velem szembejövő megcsodálhatta a sérüléseimet, de nem érdekelt. Gyűlöltem, amikor ilyenkor bárminemű anyag hozzám ér, a sebek nem levegőznek. Csak idegesít a ruha. Katharinát az ágyához kötözve találtam meg. És hogy mit csinált? A saját kezét rágta át éppen, a célja pedig nyilvánvalónak bizonyult. ~Mindig is tudtam, hogy elvetemült vagy, de hogy ennyire...~ Köszöntöttem lenéző stílusban. Beszélni még mindig nehezemre esett, hiszen az állkapcsom mozgatásával földön túli kínok árasztották el az egész arcomat. Meg sem próbáltam ráparancsolni, hogy fejezze be. Két okból. Az egyik, hogy nyilvánvalóan magasról tesz arra, hogy mit mondok neki, a másik pedig, hogy innen úgysem tud elszabadulni. Tisztában vagyok Katharina terminátor életfelfogásával, miszerint átszántana az egész hotelen a szabadságért, de meg kell, hogy mondjam, én ebben kevesebb rációt láttam, mint ő. Hozhattam volna fegyvert magammal, de nem tettem. Ha már farkasként a saját erőmmel nem vagyok képes féken tartani valakit, akkor ott gond van, és én úgy éreztem, hogy bőven elég vagyok, még így is. ~Nincs se energiám, se kapacitásom,sőt kedvem se ahhoz, hogy köntörfalazzak, így megmondom kerek perec: amit tettél, indokolatlan volt, veszélyes, ráadásul még a parancsomat is megszegted. Oktattam ki. Nyilván ezt ő teljesen máshogy gondolta, de azzal, hogy itt maradt velünk, vannak szabályok,amiket be kell tartania. Ha ezt nem tudja elfogadni, auf wiedersehen. Közelebb mentem az ágyához, és leültem a szélére. Benne volt a pakliban, hogy nem akar a közelemben lenni, de nem oszt, nem szoroz, ha esetleg arrébb megy. ~Csak azt nem értem, hogy mi a büdös francért akkor kell kiélned magad, amikor nem kéne? Tudod, hogy nekem sem tetszik a helyzet. De ahelyett, hogy játszod az anarchista rib@ncot, és a sértett árja hercegnőt, miért nem téped fel inkább egy Őslakos torkát, ha már úgy is ennyi a szabadidőd?~ - kértem számon indulatosan - ~És ha egy percre is azt gondolod, hogy már nem él benne az az állat, akit megismertél, akkor ellenkezz nyugodtan, tarthatok rajtad bemutatót, és ahogy ismerlek, még élveznéd is. Nem én hozom a szabályokat. Áldozatokat hozok, hogy egyszer senki se parancsolhasson nekünk. Pont egy háborút megjárt farkasnak kell magyaráznom, hogy mit jelent a létszámelőny és a stratégia? Incredibile... Magamhoz képest ugyan még gyenge vagyok, de az indulatok, amik elöntöttek, körüllengték a szobát. Azt hiszem, hogy mérföldkő ez a nőstény életében. Újra választania kell, és a döntése talán egy életre szól. ~Hűséget fogadtál nekem, de már nem bízol bennem. Nagyon pontosan érzem, Katharina. Önző, törtető és lelketlen dög vagy, de ennek ellenére azt hittem, hogy jól kijövünk, és nem lesz köztünk probléma. De most vagy vállalod a büntetésedet, vagy összepakolsz és eltűnsz, még az államból is. Mehetsz, és játszhatod a perverz kis játékaidat, de rövid úton meg fognak ölni, ezt borítékolom.
Már rendesen vérzett, de még alig haladtam előre, amikor megjelent a mindig csodásan időzítő Alfa... Lenyaltam a számról a vér nagy részét és szakadt farmert bámultam, amit fogalmam sincs ki adott rám. Volt még egy bő póló is rajtam, de egyik sem hozzám tartozott. Idegen szaguk volt és a mindent elborító vérszag alatt is frusztrált, hogy valaki más cuccait adták rám. Sekélyes lennék? Talán... de az is megeshet, hogy nekem ennyi maradt. Érzelemmentes arccal bámultam magam elé. A szenvtelenség maszkján egyedül az rontott, hogy az államról még mindig csöpögött a saját vérem, amit éreztem a nyelvemen is. Az édes fémes íz elvegyült a kimondatlan szavak keserű aromájával. Beszélni akartam, meg örökre megnémulni. ~ Talán az lenne a legegyszerűbb, hogyha kirágnám a nyelvem is... hmmm... akkor biztosan békén hagynának a hülyeségeikkel. ~ Amikor Castor leült mellém az ágyra meg sem rezdültem, még csak nem is pislogtam. Bámultam előre, egy nem létező pontra. Hosszú ideig némán ültem csak, rá sem néztem az Alfára, amióta bejött. Először az volt a tervem, hogy bármit mond, nem fogok válaszolni neki. Mondja csak a puding hülyeségeit, én magasról teszek rá, annyira sem hat meg, mint pillangó az acélszobrot, amire néha-néha rászáll. Aztán meggondoltam magam, túl egyszerű lenne, ha nem szólalnék meg. A gondolatok a kimondatlan keserű szavak különben is martak belülről. Ha nem mondom ki őket biztosabb, hogy meggyilkolnak, mint ezernyi tőr. Felé fordítottam tehát vérrel maszatolt arcom. Azt hiszem olyan hidegen néztem rá, ami gyakorlatilag lehetetlen meleg aranyosan csillogó szemekkel, nekem mégis sikerült. Elég rossz bőrben volt, azt meg kell hagyni, de valahogy baromira nem sajnáltam. Magának csinálta a bajt, hát viselje a kínt, amit az imádott öcsikéje okozott neki. Egy percig csak farkasszemet nézek vele, aztán megszólalok, csöndesen, minden érzelemtől mentesen beszélek, ami pont az ellentéte az ő súlyos haragos érzelmeinek. Érzem ugyanis, ahogy az indulatai szinte fullasztóvá teszik a levegőt, de nem törődök vele, nem érdekel. - Igen, megszegtem a parancsod. Igen, önző vagyok, lelketlen és egy szadista dög. Azonban soha nem titkoltam és soha nem játszottam meg magam... Te azt mondod az vagy, aki régen... Igen? És mégis mit szólna a kis francia szukád, hogyha megkínoznál annyira, hogy azt se tudjam, fiú vagyok, vagy lány? És mit szólna a hőn szeretett falkád, akiknek édes szivárványos otthont kell itt teremtened? Lehet, hogy azt gondolnák nem vagy az az imádnivaló Castor bácsi, akihez odabújhatnak, hogyha megláttak egy sötét árnyékot a sarokban... A hangomba a végére egy árnyalatnyi gúny vegyült már, de nem érdekelt. Akkor is el fogom neki mondani amit gondolok, hogyha rózsaszín szivárványfarkasok hullanak az égből... - Hát tedd meg. Kínoz meg, ölj meg, engem nem érdekelj. Küldj el a falkából, ha bánt, hogy arra emlékeztetlek, aki valaha voltál, és akinek a szabadságára a lelked sötét mélyén még mindig vágysz... Lehet, hogy meg fogok halni, de egyszer mindenki meghal. Én nem félek a haláltól, és nem félek az élettől. Nem látom már az élet értelmét sem, talán a halálnak legalább van értelme. A halál értelme az, hogy végre vége az életednek. Hát ölj meg akkor itt és most, ha úgy tönkre tettem mindent! Nem mellesleg te voltál az, aki kis híján megölted a testvéred, én szinte még hozzá sem értem, szóval a saját sarad ne varrd legalább az én nyakamba! De ha így tetszik fogd rám! És harapd át a torkomat, tedd meg, azt, aminek már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna történnie! Tedd meg, amit nem tett meg az a 22 mocskos francia vérfarkas aki megerőszakolt! Tedd meg, amit nem tett meg az a rohadék, aki elrabolt a családomtól, hogy 3 évesen vadállatot csináljon belőlem! Tedd meg, amit nem tett meg a háború! Tedd meg Castor, tessék, itt vagyok! Számolj le a múlttal és éltesd a szivárványos boldog jövődet! Itt vagyok, tedd meg, hogy ne nekem kelljen megtennem! A végére már torkom szakadtából ordítottam. Soha senkinek nem mondtam el, de valahol mélyen meg akartam halni. Meg akartam halni születésem óta. A sorstól soha nem kaptam jót, az életnek nem volt értelme. Az emberek csak kihasználnak, aztán eldobnak. Castor is ezt akarja. Jó voltam végrehajtónak, néha segítőnek. Most azonban már csak egy őrült teher vagyok, aki rossz színben tünteti fel, most pedig megszabadulna tőlem, ahogy mindenki tette. Hát tegye! De akkor fejezzük be ezt az egész hülyeséget... nincs erőm hozzá, hogy még valakit kiszolgáljak. Nincs erőm többé játékszernek lenni, belefáradtam. Csak bámultam rá, és vártam, hogy megtegye. Nem érdekelt, ha fájni fog, nem érdekelt, ha valóban van pokol és oda fogok kerülni, nem érdekelt már semmi.
Katharina olyan, mint egy elkényeztetett, hisztis kislány. A vér az arcán akár a piros festék, én pedig a gonosz apuci, aki kitépte a kezéből a kifestőt, csak mert kiborította a festéket. Tönkretettem az oly nagy gonddal felépített utópiáját, amit nem mellesleg félreértelmezett. De nagyon durván. Én pedig tűrtem, hogy a nyakamba borítsa a nettó hülyeségét, bár közben bennem is fel-felment a pumpa. A végére már annyira, hogy visszakézből akkora pofont kevertem le a vérben úszó babaarcára, hogy azon se csodálkoztam volna, ha az ágy támlája csókolja meg a másik orcáját. ~Micsoda álszent korcs vagy te is...~ Köptem gondolatban a szavakat és közben acélos, megfeszült testtel fordultam felé még mindig. Rohadtul fájt, de ezt egy arcizmom sem mutatta ki. Én nem vagyok hülye, én nem gerjedek a fájdalomra, mint egyesek. Elviselem, büszkén és panasz nélkül, de ennyi. ~Azt hiszed, azt hiszitek, hogy a halálban minden könnyebb? Dac és félelem nélkül vállalnátok, hogy egy mozdulattal értelmetlenné tegyem több száz éveteket? A halálban nincs semmi felemelő, nincs semmi magasztos. Ha egy darab sz@rként élsz, egy örökkévalóságig cipelheted a terheidet odaát, őrülten, zokogva, olyan fájdalmaktól szenvedve, amiket soha nem tudnál élvezni. Hát milyen farkas az, aki ennyire gyáva? Felkelni és másképp csinálni a holnapot... Az túl macerás, nem igaz? Gyenge vagy Katharina, és nem érzek irántad egyebet, csak szánalmat...~ Liu is pontosan ugyan ilyen volt. Ő is inkább a halált választotta volna, de neki legalább benőtt végre a feje lágya. Mr "én vagyok a jani" Westmoreland is ugyan ez a kategória volt, bár ő rosszabb. Ő azt hitte, hogy lenne értelme a halálának. Pedig rohadtul nem. Felkeltem, és odaálltam az ágy szélére. ~Élni fogsz, Katharina. Nem teszek neked több szívességet.~ Mondtam, mielőtt lassan elindultam volna az ágy végébe, egyenesen a lábaihoz. Ott álltam meg újra. ~Egy dologban legalább igazad van. Belesz@rtál a szivárványos otthonomba, és az imádni való Castor bácsi emiatt nagyon-nagyon csalódott és mérges rád, édes kicsit Katharina. Mímelt gügyögéssel küldtem neki a gondolatokat. Aztán üzentem... Illetve üzenni akartam, csak még nem tudtam, hogy kinek. De elgondolkodva azon, amit Katharina mondott, és csak azért, hogy ellent mondjak neki, úgy döntöttem, hogy a legkisebb bárányt dobom a farkasok közé. Hogy megint csalódni fog-e, vagy nem, azt a lelkiismeretére bízom. ~Liu! Te tudod, hol tartom a tornateremben azt a bizonyos táskát. Légy oly jó, és amint tudod, hozd fel Katharina szobájába.~ Üzentem a kölyöknek, aki remélhetőleg vette is az adást. Én nem zavartattam magam. Egy darabig még elnéztem a nőstény (már remélhetőleg csendes) agóniáját, majd egész egyszerűen kisétáltam a konyharészlegébe. Még jó, hogy egy elitebb szobát kapott. Gyárilag volt megpakolva némi evőeszközzel, mosogatóval és egy mindössze két talpazatból álló gáztűzhellyel. Kerítettem egy lábast, és nagy csörrenéssel a konyhapultra dobtam. A kölyök gyors volt, már éreztem is, hogy ideért. Kinyitottam az ajtót, átvettem tőle a táskát, megköszöntem, majd visszatértem a konyhába. A lábasba beletettem egy nagyjából másfél méter hosszú ezüstláncot. A kezem húsa sistergett alatta, de ez már mit sem számított a tegnaphoz képest. Feltettem a gázra, és hagytam, hogy a természet tegye a dolgát.
~Amilyen rendes vagyok, még meg is ajándékozlak, lefoglallak néhány fájdalmas órára, hogy mozdulni se tudj, de legyen időd azon gondolkodni, hogy hogyan akarod ezt a játékot tovább játszani. "Ibi semper est victoria, ubi concordia est." Ha ki akarod venni benne a részed, az én szabályaim szerint kell játszanod. Az arcomon már nyoma sem volt semmilyen érzelemnek. Elhűlt, hideg gyilkos tekintetet kapott. Azt, amiről talán azt hitte, nem létezik. És mekkorát tévedett! Remélem, most örül... Fájdalmakkal telítve, kissé szűkölve alakult át a pofám és a mancsaim. Éreztem, hogy a sebek felszakadnak, a vér kitódul belőlük, de ezt még végig csinálom, aztán ráérek pihenni. Csak néhány mozdulat volt, semmi több. Megragadtam Katharina felém eső lábát, bokájába és combjába vájtam a karmaimat, és a sípcsontja közepénél beleharaptam. A hús szakadt, az idegek pattantak, a csont szétroppant. A vér tacsakosra színezte az ágyat. Ha menekült, a farkast csak jobban ösztönözte az újabb támadásra. Ugyan az a forgatókönyv, csak a másik lábával. Semmit nem hagytam előle, csak két, sípcsontközépnél megcsonkított végtagot. Halálhörgéssel vágtam hozzá a saját lábait, majd még mielőtt úrrá lehetett volna rajtam vérszomj, elfordultam tőle, és visszaszorítottam a bestiát. Pillanatokig csak álltam, neki háttal, felszakadt sebekkel, lihegve. Mindenem égett, rám jött a rosszullét, de közel sem biztos, hogy annyira szenvedtem, mint amennyire Katharina fog. Kitántorogtam a konyhába, egy konyharuhával megfogtam a lábas szélét, amiben már ott bugyborékolt az egykori ezüstlánc maradványa. Visszatérve az ágy végének támaszkodtam, és megkerestem Katharina tekinteté. Saját őrült, ördögi vigyora köszöntött vissza rá, majd a forró, folyékony ezüstöt a lábai csonkjára öntöttem. ~Ha megunnád a kezedet, akkor rágd körbe az ezüstöt, ha még az életben lábra akarsz állni, cagna...~
Oh, hogy mennyi mindent el akartam megint mondani... hogy mennyi mindent szívesen az arcába vágtam volna már megint... Álszent vagyok? Igen. Gyáva vagyok? Abszolút... Eddig tagadtam, legalábbis magam előtt. Mert a gyávaságnak is vannak különböző műfajai. Én nem félek a sötétben, nem félek a haláltól, nem félek a szenvedéstől, se mások bosszújától. Azonban van valami, amitől mindennél jobban rettegek, ez pedig az élet... A halálba menekülök, ha tehetem, mert ha velük vagyok, akik meghalnak, akik elmennek, akkor nem érzem úgy, hogy ehhez a nyomasztó, nyomorúságos élethez tartozom. Castor nagyot tévedett. Nem hittem benne, hogy lenne odaát. Én nem hiszek sem Istenben, sem Ördögben. Ha bármelyikük is létezne, az tuti jelet adott volna már magáról. Ha lenne Isten, még rég zokogva halálra sújtott volna egy villámával... És ha lenne Ördög? Nos már rég mámorosan könyörögve csókolgatná a lábam nyomát is, csak hogy végre az övé legyek... Tehát nincs se Isten, se Ördög, nincsenek terhek, amiket cipelnem kéne odaát, csak az életem van, ami nagyobb teher, mint bármi más. Hogy szánalmat érez? Köszönöm, ő az első, aki ha legalább gúnyból is, de ilyet mond. Szánhat, mert szánalmas vagyok. Mocskos roncs, ami arra sem jó, hogy megjavítsák. És nem, nem akarok felkelni, nem akarom másképpen csinálni a holnapot, mert nincsen miért... Igen félek, félek a holnaptól, az élettől. Kaptam egy pofont, láthatóan ő is berágott rám. Nagyot csattant, ha ember lennék, egy ilyennel szerintem simán kinyír. Csak még mindig nem hatott meg a dolog. Azt a részét már le sem írom, hogy az a mocskos beteges vadállat, aki voltam, aki szinte születésemtől fogva a lelkemen csücsül baromira élvezte, és többet akart... Figyeltem, ahogy az ágy végébe sétál, és csak azt hiszem enyhén lángoló arccal (a pofontól) néztem rá. A semmi volt a tekintetemben. Azt hiszem ez a jó szó rá. Néztem ahogy kimegy, de már nem érdekelt semmi. Amikor azt mondta nem öl meg, csalódtam. ~ Kissé groteszk, nem igaz? Mindenki az életéért küzd... Azért, hogy legyen, aki szereti, legyen holnapja, és legyen jövője... Én az életem odaadtam volna a halálomért... Kacagni akartok? Hát tegyétek... ~ Csak feküdtem, szép lassan eldöntöttem, hogyha ő nem teszi meg, hát majd megteszem én. Gyakran sétáltam már a halál küszöbén, volt főleg mostanában, hogy annyira halálra hagytam, hogy verjenek, hogy valóban majdnem meghaltam... Aztán valaki mindig összevakart, összeszedte a gyönyörűnek tűnő aranybabát a koszból, a babát, ami töröttebb volt, mint a legmocskosabb kurva, ami töröttebb volt, mint a legbetegesebb állat... Csak csöndes szemlélővé váltam már, ahhoz sem volt kedvem, hogy vitatkozzak vele. Gondoljon amit akar, már úgysem számít. Neki itt lesz az öccse, itt lesz az a hülye francia nő, itt lesz a falka, aki megváltóként szereti. Ő könnyen beszél, neki van miért fölkelnie, még ha nehéz is... De nem fogok vitatkozni, töltse ki a dühét, sírja el a szukájának, milyen dühítő kolonc akadt megint a nyakába, legyen így. Én majd szép csendesen megoldom magamnak. Egy szót sem szóltam a szóáradatra, akármit elmondhatott volna, nem válaszoltam rá. Öt nyelvet beszéltem anyanyelvi szinten, de egy szó nem sok, annyi sem hagyta el a számat. Aztán megjelent a kölyök. Erre sem reagáltam, ő aztán abszolút nem érdekelt, még annyira sem, amennyire egy légy a falon. Figyeltem mit mesterkedik Castor, volt annyi tapasztalatom, hogy már amikor megjelent a táska, akkor tudtam. Az érzékeim még mindig baromi kifinomultak voltak, ilyen egy tökéletes gyilkos... micsoda boldogság. Aztán jött az ezüst és a minden érzéket elhomályosító hihetetlen kín. Ordítanom kellet volna? Nem tettem. Csak néztem Castorra, néztem a szemébe, hogy lássa a semmit. Őt néztem, mialatt letépte a lábaim, majd ráöntötte az ezüstöt. Hogy rágjam le? Nem fogom. Már nem kell a lábam. Már nincsen szükségem semmire, főleg nem azokra az undok húscsomókra. Maradjon így, arra a pár órára tökéletesen jó lesz így is. A kín minden porcikámban ott zizegett, de most arra figyeltem a legkevésbé... Akit annyiszor aprítottak, vágtak és daraboltak, mint engem, annak ennyi nem igazán számít. Ráadásul ott volt a részem, ami tényleg baromira beizgult tőle. Érthetetlen mi? Valami k*rvára el van romolva bennem? Nos talán, de már nem sokáig... Már nem sokáig, az biztos... Csak néztem Castorra, még mindig nem szólaltam meg. Vártam, hogy dühöngve kirohanjon, hogy megtehessem, amit akarok. Csak szépen csöndben, csak egy kis magány kell, és készen van. Néztem rá a semmivel, és vártam mikor lép le. Most úgyis az jön, majd dühödten becsapja az ajtót, én pedig elmegyek örökre, és nem köpök bele megint a levesébe... Nem köpök én bele senki levesébe....
Amint befejeztem a műveletet, a földre dobtam a lábost, én pedig az ágy véres matracára roskadtam. Az egész szobát átjárta a vér és az égett hús gyomorforgató szaga, de úgy tűnt, tegnap eléggé kihánytam magam ahhoz, hogy ez meg se kottyanjon. Ami azt illeti, ennem kellene lassan. Micsoda gondolatok egy ilyen helyzetben... Katharinának nem lehet egy szava sem És ami azt illeti, nem is volt neki. Szó nélkül tűrte a fájdalmat. Nem baj, legalább nem kapok többet a Castor bácsiból, meg a többi agymosott hülyeségéből. ~Tudod, kicsit azért sajnálom, hogy így alakult.~ - kezdtem töprengve - ~Itt állunk a háború torában, és a legjobb katonám hullik a porba. Tudod milyen szomorú ez? Ha tényleg ennyire hívogat a halál, akkor miért nem adsz neki egy esélyt, és múlsz el olyan úton, amit a legjobban szeretsz? Lehet, hogy a kérdésem nem tűnt helyén valónak, de könyörgöm. Az Alfája vagyok, akkor is, ha ő már nem tart annak. Nem csak a személyembe vetett hitének csorbulását érzem, hanem azt is, hogy mi jár az arany hajkorona által takart fejében. Ha keresztény lennék, most biztos hozzávágnék egy Bibliát, és próbálnám meggyőzni arról, hogy az öngyilkosság bűnös dolog és a lelke nem járulhat Isten színe elé. De mivel nem gyakorlom a vallást, hiába neveltek annak, ez a része nem érdekelt. Egy farkas ne legyen öngyilkos. Hát beállnánk a sorba a gyengének tartott emberek közé, akik olyan divatosan szeretik felvágni az ereiket? Mr a gondolat is vérlázító, a gyávaságról nem is beszélve. De ezt a kört már lefutottuk, nemde? ~Hol leszel te akkor, amikor a miénk lesz az egész város? Aztán szép lassan az egész állam? Rengeteg farkas, és ha kell, ember fog meghalni, ha készen állunk rá. De még nem. Az igazi Führer biztos értékelné, ha az egyik legnagyobb tisztelője, egy árja gyermeke önmagát pusztítaná el. Bár, róla is keringtek érdekes pletykák... Hogy dühíti a gúnyom? Nem érdekel. Arra a pontjára taposok, ami a legjobban fáj. A hallgatása már önmagában arra utal, hogy nem tud megcáfolni, és remélem, ha legközelebb szólásra vetemedik, akkor nem üres fecsegésekkel áraszt el. ~Ha tartod valamire a származásodat, adj magadnak egy esélyt. Ha meg akarsz halni, én nem foglak megakadályozni benne. De akkor tedd meg vérben úszva a csatamezőn, ne egy hotelszobában, mint valami bedrogozott rockzenekar rib@anc énekesnője, mert ha engem kérdezel, baromi szánalmas.~
Csak néztem Castort, továbbra is. Néztem, ahogy lerogy a véres matracra. Az orromba bevette magát a vér, és a saját húsom égett bűze. Szagoltam én már ennél durvábbat is. Én voltam az, aki elsők között javasoltam, hogy hogyan tüntessük el a hullákat... Szinte az orromban éreztem ismét a vastag kémények gyomorforgató füstjét, amik sovány emberi húsból táplálkoztak. Igazából sajnáltam Castort egy kicsit. Itt akart falkát alapítani, ő akart lenni, a nagy vezér, akire felnéznek. Ez azonban igen nagy feladat volt. Hogy én lettem volna a legjobb katonája? Nos ez nagyon jól esett, de azt hiszem erősen használhatatlan vagyok láb nélkül... Nah nem mintha érdekelne a dolog. Szerettem harcolni, szerettem érezni a vért a kezeimen. Szerettem látni a lassan elhomályosuló tekinteteket. Eszembe jutott Ady verse, amit mintha nekem írt volna... Sajnos nem találkoztam vele, pedig ez után a vers után ítélve azt hiszem jól megértettük volna egymást...
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák Kisértetes, intő hivását, A nagy Halál, a szent Halál Játszi mását.
Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást, Könnyetlen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borus: A világot.
Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
Szépen végigfutott a fejemben, ha Castor figyelt a gondolataimba kiolvashatta belőle, habár nem neki üzentem közvetlenül, de nem is rejtettem el a gondolataim, nem láttam értelmét ilyen hiábavaló dolognak. Szép volt amit mondott, meg persze gunyoros, meg csábító, csak az volt a szomorú, hogy nem láttam az értelmét. Azért harcoltam, mert amikor elvettem valaki életét, nem éreztem a saját létezésem értelmetlenségét. Ha öltem, ha elvettem másoktól valamit, az legalább az utolsó lehelet pillanatában az enyém volt. Láttam az életeket, láttam a haldoklókat, láttam mit vesztenek, mi az, amiért úgy ragaszkodnak a nyavalyás életükhöz. Én soha nem ragaszkodtam hozzá, habár közelebb voltam a halálhoz, mint a legtöbb ember. Hallgattam a szavait, az édes terveket, amiket szőtt. Nagyobb területről, nagyobb falkáról... Olyan szépek voltak, hiszen volt jövőjük. Szépek voltak és kecsegtetőek. A szomorú csak az volt, hogy nekem nem volt helyem bennük, éreztem ezt. Ha csak egy fegyver lettem volna, odaadom magam, hogy forgasson, vívja meg velem a háborújait, de sajnos nem voltam fegyver, illetve nem csak fegyver voltam. Amíg forgattak, én voltam az egyik leggyilkosabb lény, maga a testet öltött halál... Azonban mit teszel a halállal a békében? A halál belemar a fivéredbe, ráacsarog a kedvesedre... Nem, ő is tudja, hogy nekem nincs jövőm. Háborúban élek, de csak háborúban. És igen, szánalmas voltam, de leginkább fáradt. Különös, hogyha az ember belenéz a tükörbe és meglátja önnön képmását, akkor elborzad attól a szörnytől, aki visszanéz rá. Talán valóban szánalmas vagyok, sőt több, mint biztos, hogy az vagyok. Egy szánalmas életnek ez lesz a tökéletes szánalmas befejezése. Jól mondta, háborúban akartam meghalni, harcosként, ahogy éltem, de még ezt sem érdemeltem meg. Szánalmas véget a fegyvernek, aki csak gyilkolásra jó. De már csak egy gyilkosságot fogok elkövetni, egyetlen egyet. Nem szerettem élni, nem ezt akartam, nem volt reményem soha, habár ezt eddig nem ismertem be magamnak. Most itt ültem rokkantan, egy ágyhoz kötözve és arra készültem, hogy befejezem. Igen, szánalmas volt, egy szánalmas vég, egy szánalmas fegyvernek. De egy valamit még el kellett mondanom, mielőtt vége lesz. A gondolataim eddig sem rejtettem, mindent kiolvashatott a fejemből, de volt valami, amit ki kellett mondanom. - Sajnálom, hogy felforgattam az életeteket. Remélem teljesülnek az álmaid. - mondtam rekedtes csendességgel. A hangom bársonyos élét megkoptatta a fájdalom és a szomorúság. Miután elmondtam visszafordultam és néztem a megszaggatott ezüstbe foglalt lábaim. Figyeltem hogyan szilárdul a fém, hogyan rágja a lábam egyre lejjebb. Ha elmegy sírni fogok, életemben először és utoljára. Egyszer mindent meg kell tenni, mielőtt meghalna az ember lánya... nem én már régen nem vagyok ember, csak egy szörny, egy gyilkos fegyver, semmi több.
Na most erre mit lehet mondani? Hirtelen annyira szánalmasnak éreztem nem csak Katharinát, hanem ezt az egész helyzetet. Amióta csak ismertem, soha, de soha nem láttam benne egyszerre ennyi emberséget megmozdulni, mint amennyit ebbe a két rövid mondatba belesűrített. És ez meglepő volt. Mi több, megrendítő. Egyébként tényleg nem lett volna nagy dolog. Más szájából egy ilyen megnyilvánulást talán kinevetnék. Esetleg még gúnyosan vissza is vágnék valami olyasmit, hogy ő ugyan nem ért annyit, hogy felforgasson bármit is. De hogy Katharina...? Még mindig nem múlt el a halálvágya. Amikor a tervekről meséltem neki, éreztem, hogy megmozdult benne a vágy szikrája. Tudom, hogy mennyire élvezné az egészet. Mennyire ki tudna teljesedni a harcmezőn. De b@ssza meg, hát miért nem erre orientálódott? Visszatértem a nyitó gondolatomhoz, miszerint nem értem, hogy ha egyszerűen ennyire égette a vágy, miért nem kerített magának néhány Hegylakót, akiken kiélhette volna a vágyait? Dühödtem csaptam rá az ágy matracára, és a vér szerte fröccsent, akár a permet. Nem tudom, mennyire lennék képes még egy részleges váltásra ebben az állapotomban. Szerintem semennyire. Így csak a karmaimat növesztettem vissza, majd ideges mozdulatokkal nekiestem a két csonknak. Ez nem lesz rövid feladat, arról nem is beszélve, hogy ha nem vigyázok, akkor még az ujjaim is használhatatlanok lesznek. Amíg csak a karmom éri az ezüstöt, nincs baj, csak a hústól, az ujjbegyeimtől kell távol tartanom. ~Két hét. Legfeljebb három, és újra járhatsz, ha megtisztítom a csonkokat. Dolgom van veled.~ Üzentem neki gondolatban, mialatt szépen lassan leszaggattam az ezüstözött húscafatokat. Néha a fájdalomtól remegve felsóhajtottam, de nagyjából tíz perc alatt végeztem a bal lábával, és áttértem a jobbra. ~Kiküldelek a másik falkához. Úgy kell majd intézned, mintha önvédelem lett volna, aztán azt csinálsz velük, amit akarsz. Az öregebbekre fogsz ráállni, hogy legyen benne némi kihívás. Megértetted?~ Vázoltam neki a tervet, mialatt a másik lábát pucoltam. ~Vigasztaljon a tudat, hogy bármikor megölhetnek. Nem tudom, mit csináljak veled, hogy ne legyél ilyen kib@szottul szemellenzős, de azt akkor sem hagyom, hogy megöld magad. Se hozzád, se a farkas léthez nem méltó. Befejeztem, pihentem egy kicsit, majd felkeltem, és újra a konyha mentem. Megmostam a kezeimet, lemostam róluk a húst, a vért, és azt a kevés ezüstöt, ami munka közben rájuk tapadt. ~Megszabadítsalak a maradék végtagjaidtól is, vagy legalább annyiban kiegyezhetünk, hogy a felépülésed alatt át fogod gondolni?~ Tettem fel kérdést, amikor visszaértem a szobába az ágy mellé.
Kezdőlap
