Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
Állok ott a műhely előtt, és éppen elégszer meggondoltam, hogy kell-e ez nekem. Már kétszer összefagytam, és mit ne mondjak, szeretnék már túllenni ezen. Tudom, hogy nem lesz kellemes beszélgetés, mert baszdki, mégiscsak megsértettem azt az embert, akiben mondjuk nem ártott volna feltétlenül megbíznom. Csak remélni merem, hogy inkább sértett apaként, mint a sértett atanerkemként lesz jelen, mert talán könnyebben megbocsájtható az, ami a barlangnál történt. Oké, és akkor miért nem futottam el? Ja, igen, szőke haja van, kék szeme, ő az ok. Egy kicsivel előbb érzem meg Darren jelenlétét és szagát, minthogy meghallanám a hangját. A „dörrenésre” megpördülök, és úgy nézek vele szembe. Nem, nem hajtom le a fejem, nem hozom szégyenbe sem magam, sem az egykor és jobb esetben jövőbeli alfámat azzal, hogy még sem rá sem nézek, és gyávának tűnök. Meg egyébként is, most zárult be az utolsó futási lehetőség, kérem szépen, innen engem már a jóisten sem ment meg, bárhogy alakuljon is a nap. - Üdvözlöm - mondom, és az én szavaimban több az öröm, hogy láthatom, mint az övében volt. Nem, nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy a háta közepén lévő bolha viszerébe sem kíván, én viszont örülök annak, hogy őt is látom. Nem találkoztam sok farkassal a falkából. – Gondolom tudja, hogy nemrég találkoztam Ashleyvel – mondom, és egyenesen a témára ugrok, ha már ő is azt tette. Szavaimat jól megválogatom, nem akarom, hogy bármiből is kiolvassa, hogy nem is akarok itt lenni. Ami ráadásul még téves is lenne. Szeretnék itt lenni, szeretnék itt maradni, jobb esetben nem hat láb mélységben. – Elsimítottuk azt a korábbi nézeteltérést. Ő említette, hogy maga visszaengedne, ha eljönnék önhöz. És úgy gondoltam, ez jobb, mint az alternatíva. Mert az alternatíva a futás, a menekülés, azzal meg már csúnyán tele van a tököm. Most van miért itt maradnom, van miért velük lennem. És hogy őszinte legyek, nem csak Sue, hiába ő volt az egyik legfőbb indokom. Ezek a hónapok megtanítottak arra, hogy értékeljem a falkát, a közösséget, hogy merjek hozzájuk fordulni, ha valami baj van. Szívesen tennék még egy próbát, ha elfogadnak. Igaz, azt megtehetem máshol is, de itt jön a képbe Sue, Odette… meg a tény, hogy itt legalább ismerem az embereket. Máshol teljesen elölről kellene kezdenem mindent, és lássuk be, még mindig inkább vagyok kolonc, ha már nem is vagyok kölyök. Mindennek a tudatában jöttem ide. – És mert hiányzik a falka. Mindig hiányzott – mondom, és még mindig nem sütöm le a szemem. Nem bámulok egyenesen a szemébe, mert nem akarok kihívást intézni hozzá, hülye még nem vagyok, csak kicsit, de nem is bámulok a talpam, vagy a földet. Energiáimon mégis érezheti, hogy ideges vagyok, csak meg tudom játszani magam. Egy újabb képesség, ami fölvettem ez alatt az idő alatt.
Értékeltem, hogy egyből a tárgyra tért és nem húzta fölösleges körökkel az időt - azért mostanában komolyan harapok -, de ettől még nem öleltem magamhoz, hogy örömködve mondjam: peeeersze, hogy visszajöhetsz! Frászt. Megtagadta a falkát, megtagadott engem, mindenkit egyesével és csoportosan, keresztbe-kasul, s nekem személy szerint minden tekintetben odadöfött: Atanerkként és Teremtőként se raktároztam el részéről jó pontokat, szóval nagyon remélem, hogy van gatyatartója, vagy legalább öve, mert nem fogom megkönnyíteni a dolgát, a legkisebb mértékben sem. Tudtam, hogy mit akartam, mit vártam tőle, azt már nem, hogy ezalatt a fél év alatt mi változott benne, mi maradt a régi, de hamarosan talán kiderül. Tekintetem metsző és szigorú, hiába csokoládébarna és meleg színárnyalatú, fagyos, mint a hazám, vagy mint Alaszka. - Azt remélem nem várod, hogy csak a megjelenésedre visszaveszlek - kezdtem hűvös nyugalommal, majd teljesen leengedtem a pajzsom. A farkasom egy pillanatra se foglalkozott a kölyökkel, ez csak azért kellett, hogy az energiáim plusz nyomást jelentsenek. Köcsög dolog? És? Megtehetem, nem? - Ahhoz képest, hogy hiányzott, elég jól bírtad nélküle. Nagy levegőt vettem, amit majdhogynem fújtatva lélegeztem ki, beszívva és bosszúsan kifújva a szagát az orromból. Az egyetlen enyhébb dolog bennem jelenleg a beszédnél és légzésnél kiáramló pára volt. - Elmondom, mit gondolok: jobban félsz, mint valaha, mint azóta egyszer is, hogy a másik falka idetolta a képét. Nem volt merszed elhagyni a várost, nincs merszed máshol új életet kezdeni, csak a félelmeid vannak, azok hozatnak veled minden kényelmes lépést! - Nem emeltem fel a hangom, ó dehogy! Minek kiabáljak? A halk, fojtott megvetés vérfagyasztóbb és kíméletlenebb, mint a mindent kiteregető üvöltés. - Félsz most is, mert ha a falkák egyesülnek, farkas fronton egy közös ellenség marad: a kóborok, akik közé te is tartozol. Odette nem védhet a végtelenségig, vagy fejet hajt, vagy meghal, és neked sincs több opciód. Hiányzott a falka... heh, ha tényleg fontos neked, akkor valószínűleg nem esne nehezedre megtenni pár dolgot, hogy ezt bizonyítsd, ugye? Közelebb hajoltam, a képébe másztam, energiáim szinte fullasztóak voltak, jéghidegen lengtek körbe, akárcsak a farkasom, az a kényelmes, arrogáns dög. - Öld meg az emberlányt és tudass velem mindent, ami a lovardánál élőkkel történik, amit tesznek, amit mondanak, amit gondolnak. Nem adom olcsón a visszakerülést, sem a második esélyt, tudtam jól, főleg ha azt nézem, hogy Sam mennyi idős és hány éve farkas még csak. Ő döntött, amikor lelépett, most is, hogy itt áll előttem, nos, én megadom az esélyt, de ahhoz, hogy újra olyannak mondhassa magát, akiért kész vagyok felelősséget vállalni, vagy kezességet, azért izzadjon vért a történtek után. Csuda kedves farkas vagyok...
– Nem – rázom meg a fejem. – Miért várnék el ilyesmit? – Jó, megvallom hősiesen, azért egy nagyon kevés remény élt bennem ebbe az irányba, de tudom, hogy ez nem így működik. Viszont arra, amit később mond, már szégyenkezve, egyetlen pillanatra leszegem a tekintetem. Biztosan tudja, hogyan megy ez. Az embernek először kínzó a csönd, utána elkezdi megszokni, és végül már föl sem veszi, de valahol mélyen mindig is ott motoszkált bennem a tény, hogy a világban több zajnak kellene lennie, több energiának… Talán, ha a városban élek, könnyebb. De nem válaszolok, okosabb vagyok annál, mint hogy ezen felhúzzam magam. A tekintetével próbálok nem foglalkozni. Próbálom elkerülni, hogy egyenesen bele kelljen néznem, saját barna szememnek találkoznia kelljen az övével. Tudom, hogy milyen hatalmas, hogy milyen erős, nem kell ahhoz nekem semmiféle bizonyíték. Szavai olyanok, mint az ostor, és nem is a bestiám, sokkal inkább a büszkeségem az, ami erre fölmorran. Szerencsére az a szemétláda nem érzékelhető, én pedig sem emberként, sem farkasként nem teszem semmi érzékelhetőt, csak próbálok nem összetörni, mint a teamécses. Mert az a helyzet, hogy baromira igaza van, és ezt öreg hiba lenne tagadnom. Félek. Rettegek, ami azt illeti, mit ne mondjak, mindig is féltem, egész eddigi életemben. Mást sem csináltam. Féltem és féltettem. És csessze meg, mert nincs teljesen igaza! Igen, rossz döntéseket hoztam, mert szerettem embereket, és azt akartam, nyugodt életük legyen, és ezért hajlandó voltam föláldozni a saját kényelmemet. Talán sosem sült el jól, sőt, valahogy mindig a képembe robbant, de megpróbáltam. nem vagyok tőle hős, jobban sem érzem magam, de gyáva sem vagyok. Az energiái lenyomnak. Nehezebben veszem a levegőt, ahogy ránézek, de még mindig nem vagyok hajlandó leszegni a tekintetem. Ahogy elmondja, mi a parancsa, egy pillanatra az ütő is megáll bennem, és kapásból szippantok egy adag coccolino-aromát. De hiányzik erről Sue illata ebben a pillanatban… Nem tudom, mit válaszoljak, a nyugalmam tovatűnik, a farkasom pedig idegesen járkál körbe-körbe. Nem támad a másikra, ő is tudja, mekkora hülyeség lenne az, de nyugtalan. Nem tetszik neki a dolog. Nekem sem, hogy rohadjak meg… Meg kell próbálnom kidumálni magam ebből. Tudom, józanul kell gondolkodnom, de nem megy, és hogy őszinte legyek, nem is akarok igazán. – Azt várja tőlem, hogy forduljak az ellen, aki befogadott? – kérdezem, és próbálok annyi méltóságot összegyűjteni, amennyi még bennem maradt. Nem sok, de ahhoz elég, hogy ne gömbölyödjek magzatpózba. – Hogy öljem meg és áruljam el azokat, akik fontosak nekem ezen a világon? Hogyan lenne képes ezután egyáltalán megbízni bennem? Hiszen semmi mást nem bizonyítanék, mint hogy teljesen és tökéletesen megbízhatatlan vagyok… Nem, nem kezdek el könyörögni, hogy öljön meg inkább engem, és hagyja Sue-t élni, hagyja Odette-t meg a Vén Fószert békében. Azt későbbre tartogatom, ha ez befuccsolna. Akkor majd kiderült, mennyire vagyok ügyes a kézen járásban, mert szerintem lábaim nem maradnak…
Hallgat. Helyes. De közben úgy fürkészem, hogy ezt félelemből teszi-e vagy megfontolásból, mintha röntgennel pásztáznám a lelkét, az energiáit, minden kis rezdülését, érzelmét. Erre harapna a farkasom: félelemre. Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül, s nem csak ő, én is. A parancsra az arcszíne megváltozott: elsápadt. Nagyszerű, pont, ahogy arra számítottam, de még nem kaptam vérszemet. Elhúztam a szám az árulásra, nem kevés megvetéssel. - Az egész falkát könnyedén megtagadtad, amint lehetőséged nyílt rá, és most higgyem el, hogy egyetlen farkas gondot okozna? Annak, aki Kangunartnak készült anno? Aki Jamestől akart tanulni? - Szemem barnája lassan, árnyalatról árnyalatra fakulni kezdett. - Hálát és hűséget mutatsz olyan felé, akit egy éve se ismersz, azokkal szemben, akikkel évekig éltél! Nekünk hátat fordítasz és lelépsz, mert megijedsz, aztán visszajönnél, de a lojalitásod és az eltökéltséged már képtelen vagy bizonyítani, mert ahhoz a sarkadra kéne állni, egy emberrel szemben farkasként viselkedni, gyermeteg gyávaságból pedig egyetlen ebet választani azok helyett, akik egészen eddig nem kergettek el a városból, meg se próbáltak megölni! Hangomban most már érezhető volt a fojtott indulat. - Félsz, ugye? Félsz, hogy ha elvállalnád, elbuknál, félsz, mert mindenhogyan már megint csak csalódást okozol! Jó lenne ugye, ha ki tudnád harcolni az együttérzésem, de tudsz egyáltalán harcolni? Mit bizonyítanál? Azt, amit minden falkában élő farkasnak kutyakötelessége: hogy a csapat, aminek a tagja, a család, ami védi és segíti, az az első a számára, semmi más. Nem a saját javai, nem a saját foszlott kis lelkivilága, hanem a falka, amiért ha kell, meghal, amiért félreteszi a saját érdekeit, vágyait és álmait habozás nélkül. Ezt bizonyítanád, a hűséged a falka és én felém. - Megvetően felmordultam és a kávém maradékába dobtam a csikket, majd a közeli kukába hajítottam és elléptem a kölyöktől. - De persze... ehhez már bátorság kéne. Elszántság.
Nem félek. Persze, az lenne a normális, tényleg félnem kellene, de nem teszem, és magamat sem igazán értem, miért. Talán azért, mert céllal érkeztem ide. Nem azért akarok csatlakozni, mert félek tőlük, ahogy ő azt hiszi. Nem azért, mert félek bármiféle másik falkától, bár igaz, nem örülnék, ha a harciasabbak a közelembe jönnének. Tudom, mit akarok. Itt akarok maradni, Susan mellett, le akarom vele élni az életem, vagy legalábbis az övét – a gondolatra egy pillanatra összeszorul a szívem, de nem is foglalkozom vele – és utána… utána nem tudom, mi lesz. Arra, amit először mond, ismét csak lehajtom a fejem. Most mégis mit vár? Hogy dühödten kiabálni kezdek? Talán igen, talán nem, de nem fogom megtenni. Pontosan tudom, hogy egy atanerkkel szemben hogyan illene viselkedni, és ha nem folytatná még csak nem is gondolnék soha ezeknek a szabályoknak az áthágására. – Hálát és hűséget mutatok egy olyan felé, aki befogadott és vigyázott rám, amikor tudta, hogy bajt hozhatok a fejére – felelem. Nem üvöltök, kedvem az lenne hozzá, de nem teszem. Van bennem indulat, de lefelé nyomom, majd maximum szétcincálok egy fát és hajléktalanná teszek egy mókuscsaládot… – Hálát és hűséget mutatok afelé is, aki már akkor a barátom volt, amikor a falka még csak nem is jöhetett szóba a számomra. Amikor elesett voltam, amikor gyenge voltam, amikor az utcán éltem és próbáltam boldogulni. Ha őket hátba szúrom, mégis mit ér el vele maga, vagy a falka? Nem a hűségem bizonyítom, hanem azt, hogy egy utolsó senki vagyok, akibe még én magam sem rúgnék bele, ha könyörögne érte… Most már belém is szorult némi indulat. Látom a szemének változását, és érzem a hangjából kihallatszó érzelmeket is. Oké, akkor még nem állunk neki futni, azt három perc múlva, ha akkor még élünk. Bár lehet, addigra barna kondenzcsíkot hagyok majd az aszfalton… – Talán. Sőt, egész biztosan igaza van – ismerem el, amit mondom. – De nem kell bátorság és elszántság ahhoz, hogy visszautasítsam magát? Nézzen ránk, Mr. Northlake! Itt állunk, maga gond nélkül kettétörhetne engem, de ha megteszi, az sem érdekel. Hántsa le a bőrt a húsomról, etesse meg velem a saját gyomrom, hagyja visszanőni és tegye meg újra, nem érdekel… Ha azt várja tőlem, hogy áruljam el őket, jobb, ha megteszi, mert sehogy sem fog rávenni. Azt már nem mondom, hogy találkoztam farkassal a másik falkából, és védelemért cserébe mindent elmondhattam volna nekik. Az utolsó kis titkomat is, mégsem tettem meg. Miért? Baromi egyszerű. Valahol mélyen van bennem még lojalitás a falka irányába, valahol lent. És ezekben a pillanatokban baromira erősen próbálom előhúzni, hogy ne kezdjek el hátrálni. Kezdem érezni, hogy inkább a száműzetés, mint az, amit Northlake kér tőlem.
Végighallgattam, mert ilyen jófej vagyok és mert egyébként tudni akartam, hogy mégis mire föl áll ki ennyire értük. (Annak pedig örültem, hogy nem látok a fejébe és így lemaradtam a Susan-mellett-élem-le-az-életem műsorról.) Az utolsó mondatainál már tisztán hallhatóan morogtam, s mikor a mondandója végére ért egy szempillantás alatt kaptam a torka után, ragadtam meg és nyestem a műhely falához, továbbra sem eresztve el. A bentieknek csak egy "maradtok a seggeteken!"-t küldtem. Nem változtattam át a kezem, nem akartam plusz balhét a meglévőn felül, ha esetleg egy ember erre jár. Szemem haragosan villant, energiáim marón téptek az övébe, de nem akartam előrángatni a farkasát, egyszerűen csak csócsáltam, mint kutya a rongyot. Valamivel erősebben szorítottam rá a torkára. - Az én visszautasításomhoz nem bátorság kell, hanem halálvágy és ostobaság - morogtam. - Nagy szavak, de tudod is, hogy mi van mögöttük? Felfogod a szavaid súlyát, vagy dobálózol velük, mint a vízesésnél? Megfenyegetted a falkám egyik tagját ott és akkor, amikor te senki és semmi voltál! - Még erősebben szorítottam, éreztem, ahogy kétségbeesetten lüktetett a pulzusa, láttam, hogy kezdett elszíneződni a feje, de nem érdekelt. - Honnan tudjam, hogy nem árulnál el minket az első adandó alkalommal, mint ahogy leléptél a vész legkisebb jelére is? Honnan kéne tudnia bárkinek is, hogy értünk is hoznál ilyen áldozatot, amikor ezt se tennéd meg? A szemem teljesen sárga lett, a farkasom a felszín felett ólálkodott, készen arra, hogy ha kell, itt helyben végezzen a kölyökkel. Ő nem olyan kegyes, mint én, s már unja a szarvasvért...
A morgására azért már tényleg megkezdeném a szervezett visszavonulás helyetti totális és széles körű menekülést, mert azért szép dolog a falka, de élni még szebb, amikor torkon ragad, és a műhely falának vág. A levegő kiszorul a tüdőmből, kis híján most tényleg összeszarom magam, és úgy kapok lélegzet után, mintha az éltetne. Várjunk már, tényleg az éltet… Oké, nem igazán értem a saját gondolataimat, de az nem különösebben nagy újdonság, attól félek. Dé félelmet még mindig nem érzek, csak némi idegességet, de tudom, nem vagyok messze attól, hogy ténylegesen alsóneműváltásra legyen szükségem. A farkasom azonban tűri, ahogy a másik energiái már-már megszégyenítik. Tudom, a büszkeségének szarul esik a dolog, viszont ő meg azt tudja, hogy egy rossz mozdulat is elég, és a visszanyerhető önbecsülésénél mérföldekkel többet fog veszíteni. Azt pedig nem akarja. Ő mindig is élni akart, most pedig, hogy ebben a kérdésben szinkronba kerültünk, már egyre jobban szereti csinálni. Arra, amit a vízesésről mond, nem mondok semmit, mert tudom, hogyan hangzana. Egy embert védtem, és talán sosem értené meg, miért. Nem ismerem Darren Northlake-t, régen sem ismertem, most meg már végképp nem is merem megmondani, mit fog cselekedni, ha megmondom, a lánya meg feltépett egy olyan sebet, aminek jobb lett volna lezárva maradnia. Hogy emlékeztetett a saját hibámra, és a legnagyobb félelmemre egyszerre, ami már túl soknak bizonyult. Nem mondok semmit. – Talán onnan, hogy visszajöttem – sziszegem. Nem, nem dühből, főleg nem a hatás kedvéért, egész egyszerűen nem tudok hangosabban beszélni, gondolatban pedig nem kívánok kommunikálni. Egyszerűbb lenne, kényelmesebb, de mégis… Ha hibát vétek, azt akarom, hogy kimondjam, ne pedig egyszerű, kósza gondolat legyen, amely talán még kevesebb ideig marad meg, mint a kimondott szó. – Visszajöttem, amikor tudtam, mi vár rám. Tudtam, könnyedén széttéphet. De itt vagyok. És kérjen bármi mást, amiben nem sérülnek ártatlanok, megteszem. Nem is szaporítom tovább a szót. Ha meghalok azért, amit mondtam, akkor sem tudok többet mondani neki erről. De nem fogok azok ellen fordulni, akiket szeretek és akik fontosak nekem. Azok ellen, akik a családomat jelentik. De azt sem mondom meg neki, hogy dugja föl a falkáját a seggébe, és inkább hagyjuk a francba az egész maszkabált.
Összegezzük: visszajönne, de egy embert előrébb helyez a falkánál és nálam, hálából, mert nem tudná elárulni, se Odette-et, de nekem lazán ellenszegül. Szép kilátások. Hajlandó vagyok visszavenni, de ha élből megtagadja a bizonyítást, akkor lehet, hogy a továbbiakban nincs is miről beszélnünk. A válaszára felnevettem. Nem voltam vidám, ó, dehogy, a hangom szinte mart. - Ezt te se gondolhattad komolyan. Szóval szerinted a csatlakozási szándék már bizonyíték, csak azért, mert másodjára kerülnél ugyanabba a falkába? Hol élsz te, Sam? Ez nem a hűséget bizonyítja, hanem hogy a városban akarsz maradni és nem látod más módját - közöltem ridegen, mialatt belevágtam a kukába a poharat. Elővettem az egyik ezüstpengém, és szórakozottan dobálni kezdtem: föl, pördül, esik, elkapom; föl, pördül, esik, elkapom... - Nem léteznek ártatlanok, nekem elhiheted - mondtam immár fagyosan. - Nem vagy képes megölni egy embert. Ezek szerint ő fontosabb neked nálunk. Visszajöttél, mert megijedtél, és mert nem akarod elhagyni a várost... nyilván az emberlány miatt elsősorban, ezek szerint. - Elkezdtem kényelmesen fel-alá járkálni, energiáim szinte hallgató csikorgással karistolták az övéit. - Miért akarsz visszajönni? Miért higgyem el, hogy ezt a kis... "apróságot" leszámítva hűséges vagy? Mondj legalább egy okot, hogy visszafogadjalak! - néztem rá, majd megálltam, arcomon finom, de kedvesnek nagy jóindulattal sem nevezhető mosoly jelent meg. - Ha beharapnám, mit tennél? Én lennék a Teremtője, teszek vele, amit akarok és az ég világon semmi jogod nem lenne hozzá, hogy beleszólj, ha valami nem tetszik. Mint életképtelen farkast könnyedén megölhetném. A lába elé hajítottam a pengét, ami beleállt a fagyos földbe, energiáim dübörgő lavinaként ömlöttek szét, telve indulattal és... büszkeséggel, amibe bele-beleszúrt már itt-ott ez a kölyök. - Kevés vagy ahhoz, hogy egy fenékkel két lovat normálisan megülj. Válassz, vagy ő, vagy mi! Nincs köztes út.
Nem tudom eldönteni, a nevetése jó hír-e, vagy sem. Jó, valószínűleg egyáltalán nem az, de azért bizakodjunk, hogy az Atanerk még nem veszítette el az eszét teljes egészében. Ha csak minimálisan, az nem probléma, szerintem ebben a városban egy ideje már senki sem normális, szóval a vezetőknek is belefér némi őrület. Ha nagyon, akkor ott gáz van, és hulla leszek. Szavaira a fogam csikorgatom. Mégis mi a faszt mondhatnék, szívem szerint a képébe ordítanám. Hogy nincs semmim és senkim Sue-n és Odette-n kívül? Hogy dugja föl magának a falkáját, de olyan mélyre, hogy birizgálja a prosztatáját, mert ennyit nem ér meg, hogy visszakönyörögjem magam hozzá. A tőr látványa azonban belém fojtja a szót. Igen, kezd egészen reálissá válni az, hogy én itt meg fogok dögleni. Az, hogy Sue témáját folyamatosan kerülgeti, már idegesít. Nem szeretem, hogy egyáltalán tudnak róla, és már ezerszer megbántam, hogy elmondtam Ashleynek. A csaj nem tudja befogva tartani azt a lepcses… Na várjunk csak! – Az, hogy a lánya megbízik bennem – felelem. Jó, a kifejezés talán erős, de a parton emberi módon tudtunk kommunikálni egymással, sőt… – Sőt, ő ajánlotta föl, hogy ha el kell mennem, vigyáz Sue-ra. Nem valami sok, nem valami értelmes, de ennyim van, ez az én utolsó mentsváram. Arra, ahogy tovább beszél szívem érezhetően gyorsabban kezd dobogni. Zavaróan közel járunk ahhoz, amit Ashley említett a barlangban… Az energiái zavarnak, mit ne mondjak, de összeszorított foggal tűröm, viselem, mert ezt kell tennem. Pontosan tudom, hogy ha azon a fronton összeomlok, akkor minden téren vége a dalnak. – És mégis miből gondolja, hogy életképtelen lenne? – kérdezem. Emlékeztethetném rá, milyen körülmények és milyen hihetetlen mérlegelés után harapta be a lányát, de ha ebbe belekezdek nem tudnám száműzni a maró gúnyt a saját hangomból, ezért inkább befogom a pofám. Senki ne mondja, hogy én nem vagyok képes rá. Farkasom már behúzza a farkát, de az ember most büszkébb annál, minthogy megtagadja azokat, akik segítették valaha is. Ahogy a kés a földbe áll, én csak nézem egy darabig. Mérlegelek. Nem, nem gondolkodok el az ajánlatán. Azon gondolkodom, miként tudnék úgy elmenekülni innen, hogy ne veszítsek mondjuk két végtagnál többet. – Ő – mondom végül. A puritán egyszerűség híve vagyok. – Sajnálom, Mr. Northlake, de nekem ez így nem megy. Távozhatok?
- Ez kicsit erős - mondtam hűvösen, s érezhető változás állt be, ahogy... a lányom mögé bújt úgymond. - Amit te vissza is utasítottál. Azt javaslom, hogy ne Ashleyn keresztül próbálj visszajutni, mert a pro mellett kontra is van, legalább akkora mennyiségben. Még jó, hogy feszegettem a Susan-témát, a szerelem olyan dolog, ami totálisan el tudja venni az ember eszét, főleg ha még csak kamasz, főleg ha még csak egy kölyök. Hú, de nem tetszik ez a kérdés nekem! Se a megfogalmazás, se az, hogy egyáltalán merészel ilyesmit kérdezni. Egy pillanat műve volt az egész, nem több. Karmos manccsá változtattam a kezem és úgy kevertem le neki egy isteneset, mire földet fogott, már újra teljesen emberi volt a végtagom. - Ne provokálj Samuel, mert ha megmutatom, a felénél már mindketten szűkölve rimánkodtok, hogy öljelek meg titeket - morogtam fenyegetőn, majd kivettem a földből a pengét és leguggoltam Sam mellé. A farkasom az övére mart, energiáim lenyomták, hogy ne tudjon felkelni. A szeméhez tartottam az ezüst hegyét, amikor kimondta, hogy őt választja. Miközben a felsebzett, lassacskán fel is dagadó képét néztem, szinte hallottam a meccs végét jelző gongot a fejemben. Hirtelen kaptam el megint a torkát, közvetlenül az álla alatt, igyekeztem úgy fogni, hogy a fejét is egy helyben tartsam. Arcom semmilyen érzelmet nem tükrözött, semmit se lehetett leolvasni róla. Megforgattam egyszer az ujjaim között az ezüst pengét, majd mindennemű kapkodás nélkül egy nevet metéltem a fiú homlokába, csupa nagybetűvel: SUSAN. Megkapta az örök szerelmet. Felálltam, s közbe szinte egy lökéssel még jobban belepasszíroztam a földbe. - Egy napot kapsz, hogy eltűnj a városból, de még a környékéről is. Ha utána is itt leszel... - szemem sárgán villant - levadászunk, és nem csak téged. Nem gondoltam, hogy eddig jutunk, amikor Ash szólt, hogy Sam vissza akar jönni... másra számítottam. Amire kíváncsi voltam, azt meg is adta, de közben elbukott a falkám farkasaként. Ha először jelentkezne, akkor talán csak egy problémásabb kölyök lenne az emberlány miatt. De itt azt is bizonyítania kellett volna, hogy lojális a falkához és hozzám. Neki viszont előbbre való egy ember, s ha nem érti, hol ebben a probléma, akkor nem való farkasnak. Intettem a fejjem, hogy húzza el a csíkot, addig pedig nem mentem vissza melózni, amíg el nem tűnt a látóhatárról. Se boldog, se elégedett nem voltam, csak csalódott és levert.
//Köszönöm szépen a játékot és sajnálom, hogy ez lett a vége. //
– Ő mégis képes volt ezektől eltekinteni – mondom. Tudom, hogy Ashley volt az utolsó kapaszkodóm, és innentől már nincsen remény semmi többre. Innentől kezdve már kényszerpályán mozog a világ, tudom én is jól, hogy nincs több érvem, nincs több lehetőségem. Látom az arcán, hogy nem tetszett neki a viszontkérdésem, de nem bántam meg. Hiba volt? Az. De akkor is érdekelt, miért gondolja ezt úgy, hogy még csak egyszer sem találkozott Sue-val. Nem törékeny virágszál a lány, bármennyire is szeretném sokszor úgy kezelni. Valószínűleg jó farkas lenne belőle… És ez a gondolat megrémiszt. A fenyegető morgásra azonban semmit sem válaszolok. Arcomat megsebzik a karmai, bestiám dühe ott van a saját félelmem mellett. Nem szereti, ha valaki bántja őt, vagy engem, bár azt hiszem, a kettő ugyanez lehet a számára. A földre szorulok, keze a torkomon, és immár érezheti bennem a félelmet, amire annyira vágyott. Tudom, nem a jó irányba megy ez a dolog, nem így kellene megtörténnie, sőt, azt is, hogy most valószínűleg itt fogok meghalni. Ahogy fölemeli a pengét, nem hunyom le a szemem. Ó, nem, ezt nem adom meg neki, nézzen csak rám, lássa, ha meg akar ölni, hogy mindvégig tudom. Félelem, fájdalom, szomorúság, élni akar, mind ott bujkál, és mind érződik az energiáimon. Ahogy azonban az ezüst a homlokomba mar, ordítok, akár a fába szorult féreg, nem is annyira a penge, hanem a puszta anyaga miatt. Amikor végez, póklépésben hátrálok el tőle, az ultimátuma már csak hab a tortán. Szó nélkül távolodok tőle, vérző homlokom ujjaim közé rejtve. Bevetem magam a fák közé, futok, rohanok, nem akarom, hogy bárki megtaláljon vagy meglásson. Talán nem vagyok farkasnak való, de soha a büdös életben nem is kértem, hogy az legyek. Rohanok, nem nézek vissza, el akarok bújni minden és mindenki elől. És mégis haza vágyom. De hol van az otthonom? Sehol. Ez a nagy, büdös helyzet. Olyan luxus, mint az otthon, nekem nem jutott. Azt hittem, csak egy rövid ideig, hogy igen. De nem. Ez is csak egy hazugság volt, édes, de az ébredés keserű. Nem állok meg. Nem tehetem.
*Fel s le járkálok a szobámban... pontosabban gurulok, már amennyire a hely engedi. Igen, tudom, hogy Sam Apunál van fent és pontosan ez nem hagy nyugodni. Ámbár lássuk be, engem is meglepett, hogy Sammie felhívott, hogy mégis megpróbálja. Gondoltam, hogy jelen kéne lennem nekem is. De az igazság az volt, hogy most nem mint Atyám elé állt oda Sam, hanem mint Atanerk elé és nem biztos, hogy én látni akarom azt, ami ott lesz vagy épp jelenleg van. Másrészt meg, semmi keresni valóm ilyen helyzetben Atyám mellett.
Órák telnek el s szerintem már elszédültem a körkörös forgásban amivel megpróbáltam lekötni magam. A szántan, na az most nem ment, pedig azzal is próbálkoztam. De hát... ha nálam a kettő összeszorozva önmagával hat, ott baj van. Pontosabban, nem figyelek arra amit csinálok és ez nem jó. De meguntam a várakozást így egy óra után, amit én többnek éreztem és az ajtó elé kikerekezve kiabáltam el magam, a mai pesztrám után. Aki nem volt messze, de már jött is és elmondva, hogy mit szeretnék készségesen segített lemenni a lépcsőn. Pontosabban levitte a székem, én magam pedig a korlátnak támaszkodva leszökdécseltem, de az utolsó pár lépcsőfokot már a hátsómon csúszva tettem meg. Kissé elmértem a távolságot és az az idióta meg rajtam röhögött, de legalább velem. Sajgó tagjaimmal kértem meg, hogy segítsen bele mászni a székbe és már mehetünk is. A lábam letakartam megint a plédemmel és a kabátom is felvettem, ámbár az egyik kezem nem volt beledugva, azt csak takartam. Fájt mozgatni, így viszont evidens, hogy Ő tolt. Viszont nagy idegeskedésem közben legalább az egész utat végig csacsogtam. Beszéltem én mindenről... a vizsgáimról, az új mágneses körömlakkokról amiből nekem mindenképp kell egy tucattal meg ilyen kis semmiségekről... de legalább nem unatkozott.
A műhelyhez közeledve sem fogtam be, csak akkor mikor pár méterről megéreztem Sam vérének a szagát. Egy pillanatra a félelem lett úrrá rajtam, de nem bírtam megállni, hogy sóhajtsak egyet, inkább menet közben tettem meg. Odaérve azonban bekopogtam a műhelybe, ámbár biztos vagyok benne, hogy érezték, hogy itt vagyok. Energiai néma tartássál, várakozással táncoltak körülöttem és farkasom méltó mód, ámbár a maga bohókás módján üdvözölte az Apját; Bele csípet a fülébe és mint aki jól végezte a dolgát heveredett le előtte és fúrta arcát a nyakába. Annak ellenére, hogy valahol érezte a múló haragját, dühét mely nem oly rég még a felszínen volt. Azonban Sammiet már nem éreztem még csak a környéken sem. - Sziasztok. Remélem, nem zavarok. Csak untam a négy falat... mit csináltok? *Gurultam be, hisz ha ajtót nem nyitottak, egy kilincset még én is letudok nyomni. Azonban egyenesen Apámhoz mentem, hogy egy puszit nyomjak az arcára, már ha hajlandó volt lehajolni hozzám. Ha épp ült, az még jobb annyit én is tudok nyújtózni. Azonban íriszeimben ott volt a néma kérdés felé, ahogy rápillantottam; Mi történt? Éreztem a vér szagát, még most is érzem, pedig már bent vagyok. De félelem az nem volt bennem, csak egy kis... nem is tudom minek nevezzem. Talán csak én magam nem akartam elfogadni a választ. Hallanom kellett azt, amivel én magam is tisztában vagyok. Nem sikerült. De miért? Apa bár nem normális, de közel sem kegyetlen. Jajj istenem... mivel húzta ki a gyufát a másik?*
Sam alig tűnt el a láthatárról és vonultam be, vissza a műhelybe több cigi elszívása után, már éreztem is Ash közeledését. Az időzítése jó, bár a hangulatom legalább olyan szívélyes és meleg, mint a kinti tél. Alex újabb Hello Kittys ágytámlát csinált éppen - annyi megrendelést kaptunk ilyenre, hogy te jó ég, nem gondoltam, hogy ennyire bejön a dolog -, Jamie egy szekrényt egyik polcát csiszolta, én pedig egy iskolai megrendelést néztem. Színjátszókörnek kell pár kellék, azokat kezdtem még Sam látogatása előtt megtervezni és rajzolni, de most nem ment a munka. Csak ültem az igényeket olvasgatva, meg a félkész vázlatok fölött és így... semmi. Ash begördült - én ugyan nem nyitottam neki ajtót, a lába hiányzik, nem a karja, emellett csak azért, mert egy végtagot vissza kell növesztenie, nem lett magatehetetlen, én pedig nem fogom addig degradálni őt. Farkasom elsőre kelletlenül fogadta, de eszébe se volt elkergetni, csak még morgolódott Sam miatt, ahogy én is. Annyival jeleztük, hogy a helyzethez mérten örültünk a lányunknak, hogy nem küldtük el és erre sarkalló gesztust se tettünk. Sőt, még felé is fordultunk. Ültem, szóval könnyen jött a puszi, és oda is hajoltam, mert kellett, hogy lecsillapítson, amennyire csak tud. Nem kellett nagy lángésznek lenni, hogy kitaláljam, mi is érdekli valójában. Nem csoda, ő mondta meg Samnek, hogy hajlok a visszafogadására, csak azt hiszem, mégse voltunk felkészülve erre a találkozásra. - Megmutatom, mi volt - mondtam végül, hosszúra nyúló hallgatás után, majd közelebb húztam és fejemet az övének döntöttem. Ment volna minden gond nélkül akkor is, ha nem érünk egymáshoz, a fizikai kontaktus azért kellett, hogy ezzel is gyorsítsam a lehiggadásom. Aztán mutattam, a történetet onnantól, hogy megláttam Samet, egészen a homlokába metélt névig, majd az elrohanásáig. Mikor a végére értem, elhúzódtam. - Elbukott. Amíg az a lány él, és nem képes rajta túllátni, hozzám ne jöjjön. Se annak a városnak a közelébe, amelyikben éppen tanyázok. Ez a szomorú valóság. Sam nem farkasként viselkedett, s habár nem vagyok egy domináns és a büszkeséggel is megvan a magam sajátos viszonya (eldobható hulladék, aminek a megtartása sokszor életekbe kerül), amit csinált, annak csak kis hányadát voltam képes erényként értékelni. Ez a szomorú valóság.
*Mikor atyám a fejét az enyémnek döntötte, szólnia sem kellett. Tudtam, hogy megfogja mutatni és azt meg éreztem, hogy zaklatott. Kezem a karjára simult és minden probléma nélkül cirógattam egészen addig, míg a jelenet felnem villant bennem. Nem tudtam, hogy mit érezzek, mit gondoljak... Valahol meghökkentett, de én láttam, hogy Atyám mire volt kíváncsi. Tudtam, hogy mit kellett volna tennie. De ahogy vége szakadt azért biztosra mentem és ahogy megszakadt sem vontam el magam Tőle. Nem az Ő hibája. De megtette Ő maga, nekem semmit sem kellett tennem, ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Volt egy kérdés melyre választ kellett kapnom. * - Ha jól dönt... ha elfogadja az ajánlatod és letesz Susanról. Ha érzed rajta, hogy Susanon túltud lépni, még ha nehéz is neki. Akkor is megkövetelted volna, hogy ölje meg? Hogy megöljön egy embert akinek semmi köze az egészhez? * Nem tudtam, hogy csak azért dobta be, hogy tesztelje Sammiet vagy azért mert tényleg elvárta volna, hogy egy ártatlan kislányt megöljön. Igen, tudom, hogy a farkasok világa kegyetlen. DE a lány jó eséllyel azt sem tudja, hogy mibe keveredett bele. Fogalma sincs a világról. Ha volna, akkor evidens a döntése, az elvárása. De így... így nem. De akárhogy is döntött nem mentem el, ha csak el nem küldött. Kerestem valami munkát, amivel talán segíthettem és ha megmutatta hogy kell, hát csiszoltam én neki. Ha nem akart a közelében tudni ennyire, akkor Jamiehez mentem, hogy mutassa meg mit kell csinálni. S így a jelenlétemmel nyugtattam, azonban mégis meghagytam a személyes terét. Persze ha elzavart... akkor nem volt más hátra, mint vissza a farkaslakba. Természetesen a kísérőmmel együtt. *
- Ha éreztem volna rajta, hogy képes lenne rá, ha lépett volna egyet efelé, akkor nem. Az emberölést akkor sem úszta volna meg, de mást kapott volna, hogy bebizonyítsa, elsősorban farkas, nem ember. Alapvetően nem áll szándékomban másokat tönkretenni Sam hibája miatt, egyrészt mert egy kölyök nem ér ennyi erőfeszítést, akármilyen beképzelten és arrogánsan is hangozzon ez, attól még így van. Másrészt, ennyire kegyetlen azért nem vagyok, ha nem muszáj, nem ölök és nem öletek, s nem csak azért, hogy valamiféle kedves kis köd tovább lengedezzen körülöttem, szerintem ez az időszak minden ilyesmit eltüntetett rólam. Nem küldtem ki a műhelyből Ash-t, se a közelemből nem hessegettem el, adtam neki mintákat, és megkértem, hogy válasszon külön-külön minden székhez, később azok lesznek belefaragva, égetve. Fenéket küldöm el, jó, ha a közelemben van, egy órával később már halvány mosolyt is csalt az arcomra. Ebédidőben elgurultunk kajálni, a kísérőjét pedig hazaküldtem, majd ha megunja Ash az ittlétet, felviszem én, ha nem unja, nos, az én munkaidőm se tart örökké...
*Bevoltam zsongva mint akinek kötelező. Hol elmélázva gondolkodtam, a következőben meg már ki akartam ugrani a repülőből, hátha úgy gyorsabb. Egy örökké valóságnak éreztem azt a pár órát míg ide érkeztem. Először a farkaslakba indultam el, de úgy döntöttem, hogy az nem volna jó meglepi. Hisz hamarabb hívnák fel Apát, hogy ott vagyok, minthogy haza érne. Így bizony a taxit a Síparadicsomba irányítottam. Pajzsom még a kocsiban felhúztam amennyire tudtam. Menni, ment teljesen csak épp a stabilitása nem volt valami meggyőző. Egy szél is elfújta volna, de legalább volt és már ez is valami. Halk, nesztelen léptekkel közeledtem, miközben beszívtam a lakk illatát ami a műhelyből áramlott. A bőröndjeim leraktam halkan pár méterre a műhelytől és majdnem üres kézzel indultam meg az ajtó felé. Ajkaimon széles mosoly, lábaimon egy magas sarkú csizma, ez necc harisnya és egy lila rövidnadrág, miközben felülről egy sárga, nyakba kötős topp volt és egy garbó. Más lettem, ezt láttam én is a tükörben. Ahogy beléptem a zajba, fél pillanat alatt omlott össze a pajzsom, ahogy a tamagocsim neki rohanva rohant az apjához. Akár csak én Darrenhez. Nagyon reméltem, hogy semmi éles nincs a kezében különben… nem, most még az sem érdekelt, hogy megsérülhetünk. Kapásból a nyakába ugrottam és arcom a vállába fúrtam. Hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon és Jamiet is csak csillogó szemekkel kerestem meg és egy apró biccentéssel köszöntem neki. A két kis csomag meg csak a földön landolt. Hirtelen még szólni sem tudtam, mindössze egyetlen szót nyögtem ki… - Hiányoztatok… * És ez szólt mindkettőnek és azoknak is, akik nincsenek itt. Se Ryan, se Noah se senki más aki beférkőzött a szívembe mióta velük vagyok. A családommal.*
Nyugis nap volt, így nyugodtan csöpöghettem a "seggfej vagyok" pöcegödrömben. Szar ügy, hogy évszázadokon át minden lelkiismeret-furdalás nélkül feküdtem le szinte bármilyen szembe jövő nővel, miközben Mayt szerettem, most meg... Párod van, összefekszel megint mással, lebuksz és azt kívánod, bár eunuch lennél. Akkor nem éreznéd magad pocsékul - legalábbis nem tudtam volna félrekefélni. A legszebb mindezek után, hogy habár nagyon szép és romantikus hőshöz illő megtérés lenne azt mondani, hogy ha Yetta megbocsát, az életben többet más nőre rá se nézek, mégis... Valójában fogalmam sincs. Az éppen készülő ágytámla finom ívén húztam végig ujjaimat, ellenőrizve, elég sima-e. Volt egy kecses, lágy ív, ami egyszerűen nem ment ki a fejemből, a kezemből, mostanában elég sűrűn hívtam "életre", akár azzal, hogy lerajzoltam egy-egy vázlat alkotása közben, akár azzal, hogy mintaként, vagy épp alapformaként kifaragtam, lecsiszoltam. Hiányt éreztem, amikor megcsodáltam, megsimítottam. Mindebből a napokban Jamie szokott kizökkenteni egy-egy kérdéssel, vagy megmozdulással, most a nyíló ajtó hangja és az egy pillanattal később felém áradó energiák tették meg ezt. Egy szempillantás alatt fordultam meg, ezzel egyidőben széles vigyorra szaladt a szám, hogy egy másodperccel később már az ölelésembe is zárhassam Alshleyt. A farkasom a maga hűvös kimértségével kifejezte öröme tetőfokát: elégedettséget árasztott és a lehető legkezesebben fogadta hazatért kölykét. Én meg vigyorogtam, mint a vadalma. - Te is, Pöttöm. Te is... - sóhajtottam, majd elengedtem és kissé eltoltam magamról, arcomon mit sem halványult a mosoly. - Hadd nézzelek! Ó, a színek megvannak, megnyugodtam, nem tűntél el. - Tetőtől talpig végigmértem, energiáimmal nem kevésbé fürkésztem övéit, mindennek pedig egy finomabb, de nem kevésbé örömteli mosoly lett az eredménye. - Kiegyensúlyozott vagy. És boldog. Remélem azért az együttalvásból nem nőttél ki - húztam ismét arcrepesztő vigyorra a szám. Én ehhez sose leszek elég öreg, az biztos.
*Farkasom lendülete még az utolsó pillanatban sem csillapodott, sem akkor mikor az apjához ért végül. De lássuk be, pórázon tartani nem egyszerű és nem is Ő lenne, ha ez másképp lenne. Senki nem hibáztatja azért, hogy az elmúlt hónapokat próbálja pótolni és még ha az nem is fog sikerülni neki akkor is kiélvezi az Apja társaságát, hisz nálam sosem tudni, hogy mikor vonom meg tőle, akár közvetlen, akár közvetve. Bár mennyire is szerettem volna így maradni, még sem fojthattam meg Darrent, hiába akartam egyszerre betelni a jelenlétével és az illatával. Amikor kissé eltolt, csak léptem egyet hátra és mosolyom cseppet sem halványult, ahogy megperdültem a tengelyem körül. Szavaira ez csak szélesült egy picit és nevetve válaszoltam neki. - Dehogy tűntem el. Csak egy kicsit ööö... nőiesebb (?) lettem. - ingattam meg a fejem. Bár valahol azért kérdés is volt, hisz még nőnek azért lássuk be, pofátlanul fiatal vagyok és sosem hajaztam arra, hogy ezzel a jelzővel illessen bárki is. Sőt, hamarabb ugrottam valaki torkának - jobb esetben csak átvitt értelemben -, aki nőként kezelt, minthogy ezt bóknak vegyem. Leguggolva felvettem a csomagokat a földről és csak az asztalra dobtam, mit sem értek már és semmi jelentőségük nem volt. Egyenlőre nem ez foglalkoztatott. Szavaira megvontam a vállaim és megingatva a fejem felültem az asztalra. Ezúttal, nem borítva fel semmit és nyílt, zöld tekintetem Apát fürkészte. - És Yetta meg alszik az én szobámba vagy mi? - kérdeztem viccelődve. - De nem, azthiszem nem. Bár egy ideje nem gyakoroltam az együtt alvást senkivel. - Egy újabb hanyag vállvonás, mintha mit sem számítana az, hogy eddig nem volt ilyenre szükségem. Persze, hiányzott Darren mellőlem, ahogy az éjszakai megébredések és a kakaózás is. De ez mellett az sem utolsó, hogy miért is aludtam mindig mellette, persze a távolság kiszűrése kivételével - nem voltak már álmaim. S ezt most szó szerint értem. Se jó, se rossz. Vagy csak túl mélyen aludtam ahhoz, hogy emlékezzek rá. - Sok munkád van? Éhes vagyok. Demíg végzel addig is mesélj. Mizujs itthon és Te hogy vagy? Néha eléggé letört és gondterhelt hangod volt. Noah? Ryan? James mért ment el? Mi van a Falkával? Sikerült összekovácsolni a kettőt? * Ezer meg egy kérdésem volt, hisz mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy Fairbanksban unalmas volna az élet. Egy átlag ember számára talán tényleg az, de lássuk be a kulisszák mögött mindig zajlik az élet. Ami egy egyszerű halandó számára láthatatlan. Sammieről nem kérdeztem és nem is érdekelt. Az utolsó levele nem hagyott nyugodni, de mindennek el jön az ideje és tudtam jól, hogy Apa az utóbbi esett óta amúgy sem zárta a szívébe. Hogy is hívták a lányt? De az igazi kérdés inkább az, hogy vajon Ő emlékszik-e még Sue-ra. Tekintetemben csak apró szikrákba jelent meg az öröm, ám tudtam, hogy Apa érzi azt amit én is; a türelmet várakozást. Mindenről tudni akartam amit elmulasztottam és azt is, hogy mi folyik jelenleg itt. Már nem megyek sehova. A táskámból pedig elővadásztam egy csomag gumicukrot amit meg is bontva apa felé nyújtottam.
//Semmi baj. És én is bocsi, csak most vettem észre. //
Az isten lába bűzlik az égben, vagy valami ilyesmi. Ez az, amivel felkeltem ma reggel, s ha az agy ilyen gondolatokkal van tele, akkor farkas legyen a talpán aki azt meri mondani az előtte álló napról, hogy az csupa átlagos, unalmas, normális dologgal lesz tele. Elvégre.. ki a fenének jut ép időszakaiban ilyen blődség eszébe? Nekem. De ép napnak nem nevezném a mait. Sőt, a tegnapit sem és az azelőttit sem. Utálom magam emészteni dolgokon, hiszem, hogy árt a szépségemnek, hát ma van a napja, hogy pontot tegyek egy mondat végére. Lendületesen kapkodom hát magamra a ruháimat, a fehér nadrág alá fekete harisnyát húzok a rend kedvéért és a rövidujjú fölé bőrkabátot veszek, nehogy kinézzenek maguk közül a városiak. Elvégre a hegyekbe készülök, elég érdekesen mutatnék egy szál semmiben. Bár én nem fáznék, de adunk a látszatnak azért. Nem kéne, hogy meglepetések érjenek, elég, ha én lepek meg valakit. Kifarolok a garázsból – még mindig nem csináltattam meg az ajtaját, érdekli a fenét, aki innen lopni mer az így is úgy is halál fia – és rendesen belelépek a gázba. A kedvenc Dodge-omat kikupáltam már február óta, s le se vertem senkin a tönkretételét, úgyhogy önmérsékletből példásra vizsgáztam magam előtt. Ezért is köp szembe a tükör, ahányszor belenézek. Is. Szigorúan is. Ha bármilyen trafi bemérne, bizony kiakadna a mutatója, majdnem mint abban a filmben, mely rémesen francia az én ízlésemnek, de azért megnéztem. Mindent megnézek, kedvelem a filmeket, kellemesen elzsibbasztják a hülyeségeikkel az agyamat. Leállítom a kocsit pár kilométerre a célomtól. Ha lehetne tovább menni vele, akkor se tenném, inkább kipattanok, s tornacipős lábaimon lejtek el a célig. Lejtek? Na jó, ez azért erős túlzás. Mondjuk azt, hogy csörtetek, mint akinek muszáj. Végül csak kivágódik előttem a műhely ajtaja, mert berúgom, de izibe'. Van hozzá elég erőm, meg kedvem is, szóval nesze neked bosszú a garázsért. Kell ennyi élvezet. - Aki bújt, aki nem, jövök! – küldöm útjukra a szavakat is, ne mondja rám senki, hogy bunkó vagyok. Körbepillantok, pajzsomat felrántom a szokásos magasságokba, s várom a belépőm következményeit.
Nyugisan telnek a kis napjaim, már-már idillinek mondhatóan, elvégre visszazökkentem a rendes kerékvágásomba, hogy úgy tetszik. Kölyköt nevelek, aki még mindig nem emésztette meg, hogy orvul átharaptam, iszok és bulizok, ami szép és jó, meg tényleg jól érzem magam közben, csak utána a lefekvéstől ébredésig tartó időszak szar, mindemellett pedig a műhelyben fúrok-faragok. Ma mondjuk egyedül, mert Jamie-t szabadságoltam erre a napra. Egy kis dobozt farigcsáltam a magam szórakoztatására - jah, én is bent voltam, de egyik megrendeléssel se haladtam, mert semmi kedvem nem volt hozzájuk. Kicsit el is méláztam, miközben The Black Keys számait hallgattam, nyugis és békés volt minden, még bennem is. Mondjuk ez már a gyanúsan nagy csend volt, kicsit tartok tőle, hogy ez valamiféle reflexszerű védekezési mechanizmus, aztán egyszer csak robbanok valamilyen formában. Ne legyen így, oké? Szóval én csak így szórakozottan elvoltam a magam világában, maszek gondolataim kizárólagos társaságával, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül pofán törölt egy ismerős energia megérzése, a következő pillanatban pedig nagy robajjal kivágódott a műhely ajtaja. A felső pánt el is engedte a keretet, te jó szagú farkasprém... Valaki bal lábbal kelt és azt is tudtam, hogy ki, amitől cseppet se lettem nyugodtabb. Első meglepettségemben naná, hogy nagyot ugrottam ültömben és még az egyik lábamat is felhúztam, mint valami szende, megrontástól tartó szűzlány. Pedig ezen jelzők közül egyik sem illett rám. Pislogtam párat és leengedtem a lábam, mégse ilyen szerencsétlen pózban üdvözöljem a hívatlan betolakodót. - Neked is szia - mondtam, aztán eszembe jutott, hogy ja, ő beszélt Yettával. Ó, baszki, ha dühös, akkor szívtam, mérges nőstényél nincs rosszabb. - Ne reménykedjek abban, hogy kisszéket jöttél faragtatni, ugye? - kérdeztem és felálltam, a kezemben tartott dobozt és vésőt pedig letettem. - És nem is repetázni jöttél...
Eszemben nem volt foglalkozni azzal, hogy a kelleténél jobban elrejtsem magam és az energiáimat. Jöttömet nem szántam titoknak, de így is szórakoztat Darren lábfelkapós, sikkantó fürdős kurtizán reakciója. Felnevetek, mely nevetésem a szavai hallatán még inkább fokozódik. Hátrarázom arcomból szőke tincseimet, szemtelen pillantást vetek Derrenre, miközben elkezdek járkálni a műhelyben, mint valaki, aki nagyon fel akarja térképezni a helyet. - Dehogynem! Egy szépen faragott széklábat szeretnék, olyat, ami jól mutatna a seggedben, ha beleállítanám. – nevetem oda, de érezheti, hogy van ebben a könnyedségben valami hamis. Mögötte tanyázik a harag is. Nem azért vagyok mérges rá, mert elárult engem, hanem azért, mert egyáltalán megpróbált hűséges lenni egy nőhöz. Számomra a szerelem gyengeség, mindig is az volt, s ha párt választ egy farkas, akkor azon túl, hogy mélyen irigy vagyok rá, még mérges is leszek, mert gyengeségnek tartom. Az már csak hab a tortán, hogy a találkozás jól sült el, ha azt vesszük, hogy megismerkedhettem egy leszármazottammal, s újra nem kellett csalódjak a mérgezett véremben. Egyelőre nem kívánom lejjebb adni a lécet, kétszáz körül vagyok, ennyi és nem több, s nagyon remélem, hogy Yetta sem köpte el azt, amit csak neki szántam, másnak nem. - Találkoztam Victorral. Is. A hangsúly az is-en van. Kíváncsian méregetem, megállva a munkaasztal Darrennel átellenes végében, rátámaszkodva arra, s metszőn nézve a hím vonásait. A lekattanás hangját várom, a tantusz leeséséét. Meg azt, hogy mik a további reakciói a jöttömre. Elvégre én itt nem vagyok otthon, ez az ő terepe. A hegyekbe ne jöjjön magányos, csak ha nagyon bátor, vagy nagyon botor. Vajon melyiknek gondol engem, ha már itt tartunk?
Nevetett, ennek jó jelnek kellett volna lennie, a gond a feltételes móddal volt! Valamiért úgy éreztem magam ettől a nevetéstől, hogy nekem is röhögnöm kell, de csak azért, hátha így megúszom a sorozatgyilkos láncfűrészes cirógatását. Para ez a csaj, na, nem százas, és amennyire ijesztő ettől, annyira... hogy is mondjam? Kedvem támad minden nem-normális dologhoz, őrültséghez, amire általában csak pia hatása alatt érzek késztetést. Ő józanul mérgez a saját őrületével, ami ott táncol körülötte senkitől és semmitől sem zavartatva, ez pedig felszabadító, ugyanakkor rémisztő. Delejes. Követtem a tekintetemmel, egyrészt, hogy szemmel tartsam, másrészt, mert nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. Nem, ez nem olyan volt, mint amikor olyan nőstényt lesek, aki bejön, vagy bele vagyok esve, de nem is óvatoskodó szemmel tartás. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a pillantásom. Belépett és odaragadtam, figyeltem, kutattam, miközben megbabonázott - minden erotikus, kéjes töltettől mentesen. Mintha szó nélkül követelte volna a figyelmem és én a legkisebb ellenkezés nélkül adtam meg neki. És ettől ijesztő még az őrülete mellett. Szavaira nagyon-nagy levegőt vettem, a hátsómat pedig reflexszerűen szorítottam össze, szerintem boxer és farmer anyagát is beszippantotta a seggem, csak hogy véletlenül se kerülhessen más kicsi ánuszomba. Érzem a benne lappangó indulatot és szinte látom magam, amint letolom a gatyám, odafordítom neki a fenekem, hogy tessék, náspángolj el, megérdemlem, ne kímélj, még farúdjaim is vannak. Ennyi szubmisszivitás azonban nem szorult belém, viszont annyi dominancia sem, hogy nekiálljak pattogni, hogy mégis mit képzel, amiért a saját műhelyemben fenyegetőzik. Szóval ez a két út kizárva, marad a saját verzióm, miszerint: - Sajnálom, de a seggem már foglalt - sütöttem le a szemem - beszívta az alsómat - pillantottam ismét rá, de valami azt súgja, hogy rohadtul nem tudom elütni a dolgot pár suta poénnal. Letöröltem a vigyor árnyékát is a képemről és immár komolyan mondtam: - Tényleg foglalt. - James a popóm szerelme, hiába, némi ágról szakadt fadarab ne akarjon versenyezni vele, mondjuk ez aligha zavarná Triát. Lehet, hogy ha Yetta elmondta volna, amit nem mondott el, akkor ilyen pimaszkodáshoz nem lenne bőr a képemen - bár, ki tudja -, az viszont biztos, hogy a belépője az eredetinél is sokkolóbbra sikeredett volna. Victorral is találkozott... Menten sírva fakadok. Nem, komolyan! Nyüszíteni volna kedvem, helyette tényleg kivész hűs energiáimból és vonásaimból minden pajkos szemtelenség. - Tudom - mondtam, én is az "is"-re értve. Más körülmények között lehet viccesnek találtam volna, hogy Yetta "Is"-sé vált, mintha mumus lenne, jelenleg viszont félrenézés és keserű szájíz jelentkezett, aztán kényszeredett mosoly. - Azért jöttél ide, hogy ezt elmond? Vagy mellett Victor is megtetszett és a falka felé kacsintgatsz? Ki lett adva még anno a három kérdés, igaz nem szó szerint tettem, fel, csak puhatolóztam, mert... hát most azt hiszem a tématerelődésnek örültem volna. Nyugodtan ültem, nagyjából a nihil volt az egyetlen, amit érezni lehetett felőlem, szupi, ugye?
//Adalék: nem ismeri a böngészőm az ánusz szót, felvetett lehetőségei: Uránusz; ragozottra: Uránuszomba, manuszomba, bambuszomba (hát végül is...), mínuszosomba. :'''D (A szubmisszívet sem, helyette szukcesszívet szeretne.)//
- Igen? – vonom fel a szemöldökömet érdeklődőn arra vonatkozólag, hogy foglalás van a hátsó fertályán. Van ebben a visszakérdezésben valami „na ne mondd!” és „hadd lássam!” is, de egyiket sem mondom ki, csak kedélyesen elnyúlok támaszkodtamban azon a műhelyasztalon, szembehelyezkedve ezzel az én drága, jótét elmebetegemmel. - Nem mondom, hogy nem nézném ki belőle, hogy vibrátort dug a seggedbe, de azért na.. – célzok egyértelműen valakire szemtelen vigyorral a képemen - ..valahogy mégsem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Ki foglalja? Szerintem tudok ajánlani neki cserébe valamit annak érdekében, hogy egy széklábfeldugásnyi időre cuppanjon ki belőle. – a cuppanást hangügyileg imitálom is és igen, sejtheti, hogy mit tudnék ellenajánlatnak feldobni. Volt már benne része neki is. - Victor sose volt rossz parti, de sose fűlött hozzám a foga. Minő fájdalom! Életünk első csókjára ötszáz évet kellett várni és még csak repetát se kaphattam. – játékból elmorzsolok egy nem létező könnycseppet a bal szemem sarkában. Zavarbaejtő lehet, amit mondok, hiszen háromszáznál nem mutattam még soha idősebbnek magam Darren előtt és most sem teszem. De ami kicsúszott, az nem véletlenül csúszott ki. Én nagyon is jól tudom, hogy mikor mit mondok, mindennek oka van és nem szédít meg két szép szőke szempár, meg egy csinos kis lyuk. Na jó, az előfordult már, de akkor is tudtam, hogy merre hány méter. Meg centi. Hjaj, innen nézve Amos is de rég voltam már! Hirtelen az asztalra csapok, a lendülettől felsír a bútordarab. Harag villan a tekintetemben, előbukik belőlem a farkas pillantása, ha csak pár szívdobbanásnyi időre, akkor is. - Ne szórakozz velem! Hogy lehettél ekkora nagy farok, mondd? – hogy most arra értem-e, hogy megcsalta a párját vagy arra, hogy bevallotta neki? Nem magyarázom el. Egyelőre semmiképp. Hol maradna akkor a játék és az élvezet. Kitörésemet követendő felnevetek, mint valami eszelős, hangulatváltó liba. - Soha ebben a büdös kurva életben nem kacsintgattam egy falka felé sem, szóval nem szeretném megtörni ezt a hagyományt. – nem vagyok dühös. Tényleg. Most éppen síron túli nyugalom árad belőlem. Kérdés, hogy ez meddig marad így.
Kezdőlap
//
És én is bocsi, csak most vettem észre. 
