Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
- Hát ha eljutsz addig, hogy ajánlatot teszel neki, sikíts előtte, mert beszélni akarok vele - nevettem félig kényszerűen, félig jókedvűen, mert egy ilyen helyzet teljességgel abszurd volt. - Érdekes, hogy most érdekel a foglalóm és ajánlatot akarsz tenni - biccentettem oldalra a fejem. - Azt hittem, az ilyesmi nem izgat. Na nem mintha panaszkodnék, hogy nem próbál meg élből-nyélből tényleg feldugni egy széklábat a sejhajomba! Talán... kicsit kötözködtem. És igen, pontosan tudtam, mit képes felajánlani, ennek ellenére rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét, csak egy nagyobb hullám az energiáimban, ennyi volt minden reakció, mintha a farkasom dörgölőzött volna. Ez a semmilyen arckifejezés egészen Victor említéséig tartott, ott már összehúztam kissé a szemem. Ötszáz évet? Hogyan? Kutattam az energiáiban, mély levegőt vettem, mégsem éreztem hazugság szagát. Victorhoz van köze a vérvonalból, ezt mondta az első találkozásunk alkalmával. Vérvonaltestvére lenne és csak háromszáz évet mutat magából? Magyarázná, hogyan lehetett olyan erős ezüst nála, de ahhoz meg akkor is túl fiatalnak és ereje teljében lévőnek tűnt, hogy ötszázasnak mondjam. Vagy zakkant tényleg. Valami nem stimmel, ennek hála pedig figyeltem - tényleg figyeltem rá, nem csak úgy szórakozottan, elmarhulva egyes kis dolgokat, körítő szegmenseket. - Ötszáz év bizony hosszú idő - érettem egyet ezúttal sokkal megfontoltabban ejtve ki a szavakat, mint előtte bármikor a jelenlétében. - Kije vagy? - kérdeztem rá egyenesen, tippelni viszont még magamban sem mertem. Az asztalra csapott, tekintete villant, belém mart egy tized másodpercre pedig a fene tudja miért, de úgy éreztem, hogy kushadnom kéne előtte. Helyette mit csináltam? Felhúztam a felső ajkam, agyaraim előbújtak és röviden, figyelmeztetőn rámorogtam. Ne csapkolódjon, ne ijesztgessen és végképp ne kérjen számon, mert semmi joga hozzá. - Így - mondtam nemes egyszerűséggel, talán kissé flegmán, holott nem épp ilyen egyszerűen érintett az egész. A bennem a meglepő hirtelenséggel felkorhadó indulat nem apadt olyan gyorsan, ott maradt a felszín alatt vibrálva. Szemem csokoládébarnája pár árnyalattal fakóbb lett, farkasom ridegsége hűvösen ölelt körbe, képtelen lévén eldönteni, hogy védenie kell-e a nősténytől vagy sem. Óvatosak lettünk. Játszok és bohóckodok, meg baromságot művelek, amíg tetszik, amíg nem bűzlik valami, onnantól viszont más játékszabályok élnek. - Akkor mit szeretnél, Tria? Miért kerestél fel és miért gondolod úgy, hogy jogod van elszámoltatni? - kérdeztem hidegen, mert ha valamit, akkor ezt nagyon nem szerettem. Volt valamiféle fojtott feszültség az egészben, olyasfajta,a mi egyik pillanatról lopja be magát, észreveszed, mert kajánul integet, tudod, hogy ott van, mégis, ahogy megpróbálod megragadni a lényegét, a forrását, sült bolondnak érzed magad, mert egész a zsigereidig hatol és abban érzed, hogy gáz van.
- Pontosan tudod, hogy nem vagyok az a sikongatós fajta, de ha kedves leszel, akkor a kedvedért tehetek kivételt. Vagy, tudod mit? Majd inkább ő sikít, az kellemesebb zene lenne füleimnek. – nem, tényleg nem fenyegetőzöm. Csak feldobtam egy teljességgel komolytalan ötletet. Vicces is tudok én lenni, hogyha nem cseszegetik egy nagy motorháztetővel a fejemet vagy gigantikus bárddal csapkodják szét a nyugalmamat. - Szeretnéd tudni, mi? – vágok vissza pimaszul, s mert nem érzem elég mélynek a tőrt, még rálépek egy kicsit, ragadozóvigyort varázsolva a képemre. - Kérdezd a nőstényedet, biztos megmondja neked. Igen bensőséges lett a kapcsolatunk, miután te voltál akkora picsogó kislány, hogy ijedtedben a szoknyájáig szaladtál és bevallottad neki a hódításodat. Bumm. Megkaptad. Én pedig várom a reakciót. Dühöt akarok, féktelen, elemésztő haragot, lángként mardosó lélekrobbanást. Jól akarok lakni vele, amilyen jól tudott lakatni a testével is. Ennyi jár azután, amit el kellett tűrjek. Megszegtem miatta a szavamat, amit több száz éve nem. És saját gyengeségem ez, mely belőlük töltekezik. Nem akartam ölni, nem akartam elvenni a farkasát, pedig a kezemben volt a gyeplő. De nem. Darren miatt nem. A szerelem nem érdemel meg ekkora árat. Legyen bármilyen gusztustalan is. - Van bőr a képeden! – nyúlok haláli nyugalommal az asztallap alá, hogy egy határozott mozdulattal toljam bele erőmet abba, ahogy felkapom és oldalvást ellököm, így csinálva üres teret kettőnk közé. Nem vagyok én Sangilak gyermeke – szent ég, öngyilkos is lennék! Viszont az ereje az fun, ahhoz volt már szerencsém – de így is működik a dolog, pláne, hogy arra az időre, amíg odavágom az asztalt – ha le van csavarozva a padlóhoz, akkor azért egy paraszthajszállal nehézkesebben, de tökéletes ívben kivitelezhető általam a mozdulat. - Magyarázatot követelek a töketlenségedre Darren! Mert jogom van hozzá. Itt csak nekem van ilyesmihez jogom. – állok meg előtte, immár asztaltalanul, még mindig emberi alakomban, gyorsan visszarántva a pajzsot oda, ahová való. Az előbb érezhette, hogy mi a helyzet, talán bele is fulladhatott egy pillanatra a nyolcszáz év erejébe. Röpke volt, de észlelhető. Mint egy kiadós pofon. Nem tudom, hogy mitől vagyok idegesebb. Attól, hogy miatta kellett elszámolnom a cselekedeteimmel Yettának, vagy attól, hogy ezek ketten milyen elcseszettül gyengévé váltak amiatt, amit egymás iránt éreznek. Igazából már én sem tudom, hogy miért jöttem, szórakozni akartam-e vagy kérdőre vonni. Mindegy, már mehetnék is, de ugyanolyan erővel maradhatok is. Irigység, harag, féltékenység, szeszély. Inkább utóbbi, de abból mértéktelen. S némi bűntudat is, de azt eltemetem együtt azzal a vággyal, hogy hallani akarom: még együtt vannak. Hogy miért? Mert életemben egyszer szeretnék jó lenni abban, ami vagyok. Ha lenne gyerekem, akkor most arra vágynék, hogy jó szülő legyek. Kibaszás, nem? Pláne, hogy sejtem: ezt az élményt megint csak cseszhetem. - Szóval. Megkérdezem megint. Miért vallottad be neki?
Nem, azért kérdeztem, mert nem szeretném tudni, jajmár! A válasz viszont, ami jött egy szájránduláson túl semminemű reakciót nem csikart ki belőlem. Érdektelen tekintettel álltam a pillantását, épp csak meg nem kérdezve, hogy ennyi? Ezért caplatott fel idáig? Hogy megpróbáljon az önérzetembe gázolni? Valahol tompán sajogva fáj, hogy Yetta egy fél szóval nem említett semmi ilyesmit, ám az a helyzet minden volt, csak arra nem alkalmas, hogy rokonsági viszonyokat tárgyaljunk ki. Energiáim pofátlan nyugalommal lengtek körbe továbbra is, nem moccantam, nem tettem semmit, csak néztem, ahogy félrehajította az asztalt. Nem örültem neki, hogy ilyen mostohán bánt a műhelyemmel, hát mi a szart ártott az neki? Le volt csavarozva amúgy, de hát ez már nem osztott-szorzott, eltűnt kettőnk közül, mintha csak egy papírlap lett volna. Az ereje ekkor talált el - na, az már sokkal érdekesebb volt. Mintha gyomorszájon vágtak volna, de akkora erővel, mint korábban még egyszer sem, meglepődni se volt időm, már a korábbi erőt érzékeltem a nőstény felől, az előbbi lökést viszont nem felejtettem, ahogy a farkasom se. Talpon volt, nem kezdett nyugtalan mászkálásba, egyszerűen... megfeszültünk mindketten, mintha azt lestük volna, mikor kell ugranunk, ám nem tudtuk, hogy félre, vagy épp támadólag. Penge élen táncolás, ehhez lehetne talán legjobban hasonlítani az egészet. Van bőr a képemen... ezt pár napon belül már másodszor hallottam, csak épp más kontextusban. - Jogod van hozzá... - ismételtem lassan, síri hangon, továbbra is a fenekemen maradva. Energiáim lusta, jegesen hűtötték körülöttem a levegőt, szemem lassan változott, olvadt íriszem színe barnából okkersárgába, ahogy ezzel párhuzamosan kisugárzásom szinte megfagyott, zord lett, mint a legkönyörtelenebb téli éjszaka. Terpeszben ültem, mindkét kezemmel a lábam között támasztottam magam a magas szék lapján, és hagytam, hogy a felszínt kapirgáló bestia nézzen farkasszemet Triával. Egyikünknek sem tetszett a hangnem, a követelőzés és úgy alapjaiban a szituáció, ez a nem-tetszés pedig eljutott lassan arra a szintre, amit sose szerettem - a farkasom válaszreakciói kerültek előtérbe. - Neki meg joga volt tudni, joga volt ahhoz, hogy őszinte legyek akkor, amikor már megérezte rajtam a szagod. Töketlenség... - hűvös, örömtelen mosolyra húztam a szám. - Nyilván ahhoz kell vér a pucába, hogy elhalgassuk a hibáinkat. Gondolom valakit szeretni meg gyengeség, ugye? - érdeklődtem kimérten, miközben belül szépen lassan araszoltam egy határhoz, amit lehet, hogy a válasza, vagy a reakciója lökésére fogok átlépni. Hóvihar előtti csend fojtott le bennem egyelőre mindennemű érzelmi megnyilvánulást, energiáim sivár puszta volt, amit a farkasom végtelen gőgös közönye uralt.
Se szart, se semmit nem ártott a műhely, ahogyan más sem, de van az a pont, amikor semmi logika nem érdekel. Ha jobban belegndolnék, akkor rájönnék, hogy nem kevés ilyen pont van, sőt, az a csepp a tengerben, ami nem ilyen. De mindegy, a lényeg most, hogy az asztal repül, s a farkasom belül fogát csattogtatja egy pillanatra kiszabadítva a pajzs mögül ősöreg önmagát. De csak egy pillanatra. Nem, most még nem jött el az ideje, s lehet, hogy soha nem is fog eljönni. Örülök, hogy egyetértünk, felesleges is erre több szót fecsérelni. Hol emberiből a farkaséba, hol a farkaséból az emberébe hullámzó tekintettel meredek rá és várom a válaszát. Tudni akarom, tudnom kell, s hogy miért az maradjon az én dolgom. Nyolcszázhét éve fájó seb tátong bennem, lüktet, mintha soha el nem akarna múlni, s most, amint meghallom a szavakat úgy érzem, mintha egy marék – mit marék! Tonna – sót öntöttek volna bele. A farkas felmorran bennem, de még nem acsarogja túl emberi valóm. - Ne csinálj úgy, mintha én lettem volna az első és egyetlen! – vonok le következtetést. Aki iylen könnyen megy bele egy aktusba úgy, hogy előtte még a nősténye is szóba kerül, annak van gyakorlata abban, hogy miképpen kínálja étkezésre a testét. Ezért is volt annyira szimpatikus. Mert gusztustalan mértékben élveteg és jellemtelen dolognak tartottam az ilyet, magamhoz illőnek, tökéletesnek. Most egészen másképp vélekedem, de erre is megvan az okom. Már nem ez az, ami a legmagasabb mértékben gusztustalan. És ez baj, bassza a csőrömet nem kicsit. - A hibát elkövetni nem kell, nem bevallani. Mit értél el vele? – kérdezek rá élesen. Tisztára pszichomókusnak érzem magam, pedig mi sem áll tőlem távolabb. - Ha valakit szeretsz, azt nem csalod meg. – lököm kettőnk közé a szavakat. Már nem vagyok ideges, lecsendesedtem, s ez sem sokkal több jót ígér. A vihar előtti csend lehet ilyen, na nem, mintha vizsgálhatnám önmagam. - Van fogalmad róla, hogy milyen veszélybe sodortad? – értem itt ezalatt azt a helyzetet, amibe a kocsiszerelés sodródhatott volna, hogyha Yetta nem olyan, amilyen. Ha kevésbé lett volna szeszélyes, ha kevésbé ismertem volna fel benne a lázadót, mely nem kár erre a világra, akkor beláthatatlan következményekkel járt volna az egész. Így is azzal járt. De ebbe majd később menjünk bele.
Fogalmam sem volt, mi játszódott le benne, épp elégnek éreztem azt, ami energiáiból átjött, amit váltakozó szemszíne sugallt, pedig ha mindez mögé láthattam volna... Passz. Nem láttam és a helyzetet nézve, ez volt a mérvadó. - Te voltál az első és egyetlen, akinél megbántam. És nem azért, mert lebuktam - mondtam halk, ám határozott hangon, tovább viszont nem magyaráztam a dolgot, mert nem láttam semmi okát. Csakhogy ő bizony tovább boncolgatta a dolgot és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, mert éppen ezért újra és újra fel kellett hánytorgatnom magamban az egészet, mert sehogy se lehetett úgy csavarni, hogy egy kicsit is jobban jöjjek ki belőle. Nem is kellett, nem is akartam, mert bassza meg, igazuk van, csak... hagyni akartam a fenébe leülepedni az egészet. De nem, nem lehetett. Tria lecsendesedett, én viszont ezzel ellentétesen meneteltem az indulat felé, amihez minden mondattal közelebb lökött, s nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálta, vagy akaratán kívül, spontán jött az egész. Mit értem el vele? Megfeszült az állkapcsom, szemem villant, vissza akartam szólni, visszavágni, valamit viszonzásul az arcába törölni, akármit... Semmim nem volt. Azt akartam mondani, hogy igenis elértem vele, hogy a morál csúcsán állva én a nagy őszinte lehettem, hogy nem kell úgy a szemébe néznem, hogy tudom, hűtlen voltam. Ehhez képest ebből fabatkát sem éreztem, így a gyomorból jövő, kényszerű válaszom is kiábrándító, keserű és őszinte: - Semmit. - Ezt beismerni pedig olyan, mintha megint ott állnék vele szemben a tisztáson és győzködném arról,a miről már úgyis tudom, hogy veszett ügy. Következő szavaira rámorogtam. Nem csak halkan, nem-tetszőn mordultam, hanem morogtam, mélyen, öblösen. Rá, de elsősorban magamra dühösen - karmaim a szék faanyagát karistolták fel. Bosszantott, hogy arról kellett magyarázkodnom, miképp, miért és hogyan nem tudtam megtartani a párom, nem egót sértett, egyszerűen a farkasomig maróan dühített tehetetlenségemben. - Nem azért keféltem félre, mert nem szeretem. Szükséglet, amit ki kell elégíteni, ennyiről szólt az egész. Vágy volt, megkívántalak, meg mást is előtted, ahogy mondtad. Valami kellett, megkívántam, megszereztem, aztán mindenki mehetett a maga útjára. - Felálltam és hanyag, ingerült mozdulattal fellöktem a széket. Hirtelen kényelmetlenül kicsinek tűnt a műhely, fel-alá akartam mászkálni, mint a ketrecbe zárt vad, akinek rohadtul nincsenek ínyére a rácsok, de két lépést se tettem, amikor megállított a szavaival. Felkaptam a fejem és gyorsan lepörgettem, a Yettával való beszélgetés rá vonatkozó részét. Találkoztak. De nem volt rajta sérülés - már nem Trián, bár rajta se láttam semmit. Összeszorítottam a szám, kezem ökölbe szorult, de nem azért, mert támadni akartam, hanem mert csapdába estem, mert igaza volt, mert nem tudtam mit tenni, vagy mondani. - Neked ment, igaz? -Nem annyira kérdés volt, mint inkább állítás, ismertem, tudtam, hogy így volt, mégis valahol egy szikrányi részem remélte, hogy tévedtem. Hogy nem ért(em) annyit.
- És mégis miért? – kérdezek vissza őszinte döbbenettel vegyült méreggel. Mi a kénköves szarért foglalkozom én ezzel s mégis miért tartok megint itt? Ugyanazt a büszkeséget érzem sértve magamban, amit hódobálással toroltam meg és egyéb mással is a szájnyalogatás után. Érzem az indulatát, fürdöm benne, mint valami testet nyaldosó hullámverésben, mely nem hagy nyugton engem sem. Szép lassan eresztem közelebb hozzá a farkasom, a pajzsomat kapargássza belülről, szagolni kívánja a fájdalmat, a haragot, a csalódottságot és tele akar töltődni mindennel, ami Darrenből árad. Na ugye. - Ennek kéne születnie ajkaimon, de nem futja másra, csak egy dühös fintorra, egy haragos szemvillanásra, egy beletörődött sóhajra. Miért veszem magamra? Az ő nyomoruk! Mégis, nem tudok elvonatkoztatni. Egészen a morgásig majdnem, majdnem megsajnálom mindazt, amit jelent ez az egyetlen szó. De aztán rám förmed, lelkembe morogja a nemtetszését, mire én is hasonló gesztussal válaszolok. A pajzsot még mindig nem eresztem le mélyebbre, de mögötte ott csattogtatja fogát a fehér acsargó, a józanul soha nem gondolkodó szörnyeteg, akit mindig a pillanatnyi szeszélye hajt, s akinek most már végképp nincsen halvány gőze sem arról, hogy mi a kénköves poklot keres itt. Nem kéne vesztegesse az idejét olyasmire, amiről itt szó van, s nem is tenné, hogyha nem dobogna még benne az a mocskos izomköteg, melyet téptek, szaggattak az évek, de melyet nem sikerült elnyammogniuk, érzéketlen cafattá cincálniuk. Pedig hitte, hogy igen, de nem. Tévedett. Felnevetek, keserűn, de keserűségében büszkén. Ez az, ezt akartam hallani! Ezt és nem ezt. Mindenesetre a dög nem rázza tovább láncait, meghajlik az ember akarata előtt, s nem robban a műhely padlójára négymancsos szörnyetegem. - Pont emiatt nem lett volna szabad összeálljon egy olyannal, mint mi vagyunk. – forgatom meg a szememet. Nem tudom, hogy melyik karomba harapjak bele, melyiket szaggassam le. Amikor Yettával vívtam ugyanerről, akkor is volt egy álláspontom és most is van. S mit sem törődnék velük, hogyha az a szemét, utolsó, senkiházi mocsok nem hányta volna majdnem el magát a Vörös Hold után attól, ahogy nyelvem az ajkaihoz ért. - Mehetett volna, ha nem vallasz színt, te idióta! – fonom képzeletben a torkára ujjaimat. Nem azért vagyok dühös, mert megbántotta a párját. Szarok én arra, az az ő meccsük. Engem azért frusztrál ez a dolog, mert magasabb színtéren lett telibe baszva vala minden, amiért nyolcszáz éve fogadalmat tettem magamnak. Soha, senki nem tudta, hogy ki vagyok. Jean sem, pedig ő a világot jelentette nekem. - Ha tudod, miért kérdezed? – válaszolok a kérdésre kérdéssel. Nekem is szűk ez a rohadt műhely, szétszaggatnám, mert megtehetném. De nem teszem. - És akkor itt jött el az a pillanat, hogy én kérdezek. Megint. – jegyzem szárazon. Nem morgok, nem csattogtat fogat a farkasom. - Mit tudsz a városban fejüket felütő magányosokról? Hogy miért kérdezem? Az én dolgom. Yettának elmondtam valamit, amit nem kellett volna, s most ő az egyetlen, akit meg akarok védeni. Mert ha megtudnám, hogy valaki kiteregeti alapítóságát a leszármazottai előtt, elharapnám a leszármazottak torkát. El tudom hát képzelni, hogy másnak is lehetnek ilyen tervei. Márpedig én nem azért kíméltem meg, hogy valaki más tapossa el hozzánk képest fiatal életét. - Mielőtt válaszolnál, sétálni megyünk. Világosan fejeztem ki magam, igaz? – eresztek lejjebb a pajzsból éppen annyit, hogy elég energiámat nyomjam a képébe ahhoz, hogy ne legyen kedve tiltakozni. Meg egy nagy lófaszt fogok tovább értekezni vele a hegyi farkasok területén. Hülye azért – ennyire – még én sem vagyok!
- Azért, mert bűntudatom lett. - Megvakartam az állam. - Rühellem, rohadtul nem hiányzott, hogy megint ilyet érezzek - elhúztam a számat. Utólag nekem ne jöjjenek ilyen szarságok, akkor kellett volna valaminek megállítania, ez már csak eső után köpönyeg, hasztalan önmarcangolás, éppen ezért igyekeztem minden lehetséges módon elterelni a figyelmem, a gondolataim, és nagy ívben kerülni a magánéletemre vonatkozó témákat, akárkivel is beszéltem. Tria meg jön és beletrappol minden erőfeszítésembe, szegény én, ugye? Mérgesen fújt és morrant beismerésemre, most pedig tökéletesen egyet tudtam vele érteni, én is nagyjából így voltam. Egymásra morogtunk, acsarkodtunk, továbbra is tartva azt a feszült távolságot, ami pont annyira volt elég, hogy ne legyünk közvetlenül egymás képében, de alkalom adtán bármelyikünk kényelmesen elkaphassa a másikat. Szőrborzoló a hangulat, a képmutató távolság, az egymás felé dobált szavak és a magunkban vívott csata. Nem értettem, miért törődött ezzel ennyit, mi célja volt mindezzel, mert hogy ott és akkor még nálam is könnyebben tudta félretenni Yetta tényét, az biztos. Egy fél szóval se firtattam tovább ennek ellenére a dolgot, ezen a téren várakozó állásba helyezkedtem, majd kiderül előbb-utóbb, én pedig elég türelmes vadász voltam ahhoz, hogy ki tudjak várni. Válaszomra felnevetett, s ebben volt valami furcsa... miért éreztem ki belőle árnyalatnyi elégedettséget? Szavai valamelyest magyarázattal szolgálnak - a hasonlóság mindig kellemes felismerés, kár, hogy ilyen helyzetben jött a történtek után. Ha nem vallok színt... annyi nőt vertem át, áltattam házassággal, csaltam ki tőlük a vagyonuk egy tetemes részét azért, hogy utána Victorral és Ryannel királyok módjára élhessünk, annyi szédítésben asszisztáltam az öcskösnek is... Talán egyszer végre őszinte akartam lenni. Elmondani, hogy milyen is vagyok valójában, fogadkozni, hogy többé nem leszek, miközben tíz karommal téptem fel mindazt, ami rövid idő alatt olyan kedvessé vált számomra. És még a farkasomat tartom kegyetlennek. Két külön dolog miatt vagyunk frusztráltak és dühösek, mégis egy csónakban vergődtünk a jelek szerint - remek, remélem, két külön irányba akarunk majd megindulni. Kérdésemre kérdést dobott vissza, aztán minden ellenkezést csírájában fojtva el ragadta magához ismét az irányítást. Nálam volt egyáltalán valaha? Tök mindegy. A témaváltást értetlen szemöldökráncolással fogadtam, gőzöm nem volt, hogy ez most mégis honnan és miért jött, az minden esetre megint elérte vele, hogy ne akarja össze-vissza mászkálni. Sétára hív, mielőtt felelhetnék, és megint jön az energiáival, amire kelletlenül mordultam. - Anélkül is megyek, hogy nagyzolnál - zsörtölődtem inkább fáradtan, mint heveskedve. Munka felhúzni, munka lecsillapítani, vagy lecsillapodnom, de arra hamar ráunok, ha erőfitogtatással akarnak rám plusz nyomást, megerősítést gyakorolni. Nem kell, én nem vagyok domináns paprikajancsi, aki csak a pofonokból ért. A hófehér bundás ordas megrázta magát és összegömbölyödve lefeküdt - elvesztette az érdeklődését, nem húzta már semmi sem a felszín felé, éppen ezért könnyedén visszaváltoztattam szemem-kezem, mielőtt kiléptünk volna az asztalröptetés által megrongált műhelyből. - Erősek és nem szarral gurigáznak - feleltem nem úgy készségesen, semmint inkább inkább kíváncsian, hogy ez mit fog kiváltani, mit fog reagálni. - Köztük veled, és melletted még vagy bő féltucatnyian lehetnek - mondtam, miközben zsebre tett kézzel ballagtam mellettem olyan természetes nyugalommal, mintha az előbb semmi sem történt volna. Oké, ez így nem teljesen igaz, még volt bennem keserű szájíz, de alapvetően minden különösebb feszültségtől mentes voltam, energiáim is kényelmes semmitmondással lengtek körül. - Hova megyünk? - kíváncsiskodtam követelőző él nélkül. Nem féltem és cseppet se izgultam, nem állítom, hogy bíztam benne, de nem is tartottam tőle - lehetséges, hogy kellett volna... fene tudja, majd az idő eldönti.
- És ettől elmúlt? – váltok megint pimasz, száraz kérdésre, amolyan belefásultan téve fel. A szájhúzására a válaszom egy vállvonás, amolyan „edd meg, amit főztél” -féle tekintetvillanással. Nem tudok rajta segíteni, csak tönkre tudom tenni. A legrosszabb az egészben, hogy nem akarom megtenni, s emiatt vagyok még sokkal dühösebb. A farkas bennem marcangolná világát, de egy rántással tessékelem jobb belátásra, pofája súlyba', hogy szépen fogalmazzak. Nem itt fogok balhézni, s nem is most. Legalábbis ennél magasabb fokon nem. - Nagyzol a nénikéd vasporos térdkalácsa! – morranok oda a miheztartás kedvéért. Nem szokásom nagyot mondani, fenyegető éllel válik tekintetem a farkasévá, megrángatva kissé Darren farkasát a bennem élő acsargó. Ha én akarok valamit, azt meg is cselekszem, mi sem bizonyítja ezt annál jobban, semmint hogy Elsőtársamat is képes voltam behódoltatni. Szóval nem, nem nagyzolok. Soha, de soha. Hümmentek párat, de nem kommentálom a válaszát. Kérdezni óhajtok, s nem válaszokra reagálni, nem véletlenül. Így is van elég szar, amit fel kell sikáltassak az arra alkalmasakkal, nem kérek belőle többet egyelőre. - Ismered Hófehérke esetét a Vadásszal és a Gonosz Mostohával? – kérdezem, miközben célirányosan haladunk a kocsim felé. - Szállj be! – adok azzal választ, hogy nem adtam választ. Bepattanok a volán mögé, s belelépek a gázba. Mit nekem havas út, ahogy Darren mondotta volt, nem szarral gurigázok én sem, épp úgy nem, ahogyan a többiek.
Egy arra alkalmas, már falkaterületen kívül eső, erdős részen állítom le az autót. Kivágom az ajtót, kiszállok, s egy morranással noszogatom erre Darrent is. - Hófehérke az erdőben vala. Menj, s hozd el nekem a szívét! – veszem elő megint a mesebeli hasonlatot, melyben Hófehérke szarvas is lehet, de bármely más állat is. Amit talál. A szív a játék lényege. Metaforikus jelentése van. - Kitépted az övét, - ~Yettáét~ - ideje, hogy megajándékozd egy másikkal. Apelláta nincs! – robbantom ezzel elő magamból a hófehér bundást, a kétneműt, az igaz valót. Kezdjen vele, amit akar. Vadászni fog, ez nem kérdés. Jobban teszi legalábbis, mert a további lehetséges ötleteim sokkal több kellemetlenséget rejtenek magukban, ami azt illeti.
Utáltam a lényegre törő kérdéseit, hogy csak egy kelletlen fejrázással tudtam rá felelni, mintegy bevallva ezzel az egész értelmetlenségét. Megrángatta a farkasomat, mire az nem-tetszően felborzolta hátán a szőr, energiáim lerázón, pillanatnyi dühvel martak felé. Ne cincálja senki, mintha egy taknyos kölyök lenne, sérti az önérzetét, az ilyesmiből pedig nagy általánosságban nem szoktunk jól kijönni - már csak azért sem, mert utána képes vagyok 2-3 napot is elcseszni azzal, hogy azon agyalok, mennyire volt jogos, amit tettem. A másik, ami böki csőröm az az, hogy hogyan a bánatban lehet ennyivel erősebb? - Ismerem. A Vadásznak, akit a Mostoha küldött, megesett a szíve Hófehérkén, ezért egy őz szívét vitte el a Mostohának a lányé helyett. Kocsiba vágódtunk és jött az újabb kérdezz-felelek, amiben még mindig én válaszolgattam, holott lassan azt hiszem jóval több kérdésem akadt, mint neki. - Ki vagy te? És mikor válaszolnál erre érdemben is? - kérdeztem, amíg vezetett, mert most még volt alkalmam. Titkolózott, valami jobban bökhette a csőrét, mint az, hogy ő volt a másik nő, az, akivel megcsaltam a párom, és ettől egyfelől érdekesebbnek, másfelől talán veszélyesebbnek is tűnt. Azt pedig biztosra vettem, hogy a választ egy jó dugásért, meg a két szép szememért nem adná meg. Ki vagy és mi közöd Victorhoz? Meg fogom kérdezni az öreget is, hátha ő közlékenyebb lesz. Kiértünk a falka területéről, megállította a kocsit és mindketten kiszálltunk. Várakozva fordultam felé, karomat keresztbe fonva a mellkasom előtt, míg Tria beszélt - konkrétan kiosztotta rám a feladatot. Miért? Miért kéne nekem egy kóborra hallgatnom, miért kéne neki engedelmeskednem? Alakot váltott, de pár másodpercig még semmit sem tettem, csak álltam, figyeltem, szemem rebbent, ahogy az előző, egyértelmű nőstény látvány után valami sántítóan más fogadott... Kirillben egyetlen jó dolog volt: mesélt, méghozzá sokat és a vérfarkasokról. A gyomrom öklömnyire zsugorodott egy pillanatra, szörnyű gyanúm támadt, de egy szó, vagy további váratás nélkül engedtem teret a bennem fagyos hóviharként élő farkasnak. A másik hím... vagy nőstény(?) mellé ballagtam. Nem mondtam ki, amit sejtettem, amire a múlt homályából előbukkanó szavak utaltak, csupán röviden farkasszemet néztem vele, farkas módjára üdvözöltem, majd futásnak eredtem. És már totálisan össze voltam zavarodva, úgyhogy nagyon örültem, hogy kis időre kikapcsolhattam az agyam és elég volt az ösztöneimre hagyatkozni. Ha csak nem akart... Tria mentálisan kommunikálni.
Meseügyi precízségét egy pimasz kis mosollyal jutalmazom, beletolva a görbületbe minden ízét az eljövendők kellemetlenségének. Tudom, hogy mire készülök és azt is tudom, hogy fogalmam sincs arról miképpen fog elsülni. Mert annyira nem ismerem a hímet, de az én vérem csörgedezik benne is, s mint ilyen az a tapasztalatom, hogy a fagyos Alaszkában sem vagyunk nomrálisabbak, mint bárhol a világon. Nem szeretek nevelni, soha nem is szerettem. Attól függetlenül, hogy mindig megtettem, hogyha felkértek rá, nem kúszott bele a kedvenc elfoglaltságaim közé. Most is inkább dühít, fáraszt, semmint feldob, de cselekszem, mert kedvem az nincs hozzá, viszont szükség meg van rá. Engem nem érdekel, hogy hány lyukba dugta a farkát azalatt, hogy párja volt, nem vagyok felháborodva azon, hogy bevallotta neki csélcsapságát. Ami engem bosszant, arról neki semmi fogalma sincs, a pontos okait legfeljebb a nősténye értheti, ha ugyan felfogta ésszel azt, hogy mit is nyomtam le a torkán az autója mellett játszva egymással. - Én én vagyok, ahogyan te te. – lököm oda kissé türelmetlenül mindezt, előrevetítve, hogy bizony itt akkor fog választ kapni, amikor én akarok válaszolni, s nem akkor, amikor ő akarja hallani. Tőrként vájom a beszélgetés folyamába a következő mondatokat még az előzőhöz kapcsolva. - Ha tudnád ki vagyok, meg kellene öljelek, ahogyan a nőstényedet is csiklandozza a halál szele. Miattad. Nem, ez nem fenyegetés. Ezek csak tények. Ha meg akartam volna ölni Yettát, akkor megtettem volna már és nem beszélnék róla, ugyanis nem a szószátyárságról vagyok híres. Vezetek hát, haladunk amerre haladunk, majd a kocsiból kipattanva közlöm vele a játékszabályokat. Élveteg mosoly ül mindemellé ajkaimon, de tekintetemben sokkal több veszély örvénylik, mint eddig bármikor. Eleresztem magamból az embert, hagyom, hogy a testem formálódjon, feketevégű fehérségbe burkolózzon az, ami eddig voltam, nőstény maradjak úgy, hogy nem is vagyok az. Szeretném érezni a felismerése ízét, az összezavarodottságát akarom megcsócsálni akkor, amikor megcsapják a hím energiák felőlem mindannak ellenére, hogy alakomat tekintve nőstény vagyok mindenki számára, aki csak a szemének hisz. ~ Egy órád van!~ heveredtem le lustán a kocsi mellett a hóba, nem törődve azzal, hogy miképpen hozza össze azt a szívmegszerzést. Mondatom végén ott rezgett az „Indíts!” is megmásíthatatlanul. Nem akartam itt szarozni, hosszú az út Anchorage-ig és még ma éjjel el akartam vinni az ajándékot szeszélyes-szerelmes véremnek. Érezze a törődést. Mindketten büszkék lehetnek magukra, soha ennyit leszármazottakkal nem foglalkoztam, mint mostanság velük.
Egy óra, ami alatt a világnak bőségesen jutott ideje kifordulnia önmagából számomra. Egy óra, ami alatt a farkasom feszült zavarodottságban rohant a fák között, félig figyelmetlenül, félig bizonyítási vágyban tobzódva, hogy minél nagyobb és megfelelőbb szívet találjon, vértől tocsogót. Egy szarvasét, egy bölényét, vagy inkább egy medvéét! Miközben a saját szívem majdhogynem riadtan kalapált bordáim börtönében. Ha tudnám, meg kéne, hogy öljön, ezért van veszélyben Yetta. Mert ő tud, neki meg kellett mutatnia, pedig nem akarta, s most dühös, nekem pedig elcsepegtette, csak ki nem mondta, hogy legyen egy kis kétség, mert az mindig sokkal riasztóbb, mint a biztos tudás. A lehetőség... Az ezüst, ami semmilyen hatással nem volt rá, holott elvileg hasonló kort éltünk meg, mégis neki meg sem kottyant az, ami az én arcomon égő-fájó nyomot hagyott, és nem azért, mert annyira fájt volna a lapát ütése. Köze van Victorhoz... És az a hatalmas erő, amit a műhelyben egy pillanatra hozzám vágott, az az ellentmondást nem tűrés, ami nem pusztán a dominanciájából fakadt és a különös energiák. Nő és mégsem. Hím és nem teljesen. Amikor elég messzire értem tőle, megálltam, ám nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még itt is lát, még itt is érzékeli a jelenlétem, hogy tudja, hogy megtorpantam. Bosszúsan ráztam meg magam, farkasom elégedetlenségével, az első percekben is tapasztalt különös hozzáállással. Magam mögé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem volt ott, energiáimat szétlöktem a szélrózsa minden irányába, de sehol sem volt, mégis mintha már rég bekúszott volna a bőröm alá, akár csak a tudat, hogy méregként csepegtesse belém sugdolózását. Tudod... és ettől nem futhatsz el... Űzött vadként rohantam tovább a tisztásra, ahol általában kisebb-nagyobb szarvas csapaktok szoktak pihenni, legelészni, ezúttal sem kellett csalódnom. Úgy vetettem magam közéjük, mintha a Chenába ugrottam volna, hogy forrongó gondolataimat lehűtsem, szétszaladtak tőlem, menekültek, ahogy én tettem volna, ám ahogy nekem nem adatott esély a szökésre, úgy nekik sem. Különben is: hogy nézne ki, ha elmenekülnék? Vér serken, pata rúg az oldalamba, de nem érdekelt, már nem kapálózhatott sokáig úgysem, egy másik viszont jött volna felöklelni. Rávicsorogtam, energiáim felcsaptak, a csorda menekülőre fogta, én pedig feltéptem az elejtett szarvast. Pofám gőzölgő belekbe túrt, de fogakkal nem tudtam volna szétroncsolás nélkül megszerezni, ami nekem kellett. Ami neki kellett. Félig visszaváltoztam, könyékig elmerültem benne, iszamos hentes munka volt ez, minden szépséget és elégedettséget mellőző. Kellett a szív, hát megszereztem, hogy ugyanúgy eldobjam, mint a másikat, hogy ugyanolyan cudarul bánjak vele, mint amit ugyan a mellkasban hagytam, de tönkre tettem. Alig volt folt, ahol nem voltam véres, de nem érdeket, meglett, amit várt tőlem. Fogam közé ragadtam óvatosan és elindultam vissza. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, meddig várathattam, ám minél közelebb értem, egyre jobban feszengtem. Elég volt halványan érzékelnem energiáit, hogy lassabbra fogjam rohanásom, ám nem álltam meg, s amint odaértem hozzá, letettem elé a zsákmányt. Oldalam szaporán süllyedt emelkedett, egyfelől a vad iramtól, másfelől mindattól, ami ebből a farkasból áradt, ami ott lebegett a tudatom peremén és amibe nem voltam hajlandó belegondolni. Nem lehetett. Hiába tudtam. ~ Mit akarsz még? ~ kérdeztem számonkérés éle nélkül, csak hagytam, hogy valamiféle első sokktól keletkezett távolságtartás szüremkedjen a hangomba, a magatartásomba.
Látszólag lusta heverészésemet semmi nem tudja megzavarni, olybá tűnik, mintha nem is lenne semmi jobb dolgom, mint fetrengni a hóban és várni, amíg a kisfiúk a homokozóban kijátsszák magukat, mielőtt összeszedné őket az anyjuk, hogy hazainduljanak. Érzékeimet viszont olyan messzire terjesztem ki várakozás közben, amennyire képes vagyok rá, a hím hátára ragasztom szúrós lélekpillantásomat, elhintem lelkében a biztos tudatot afelől, hogy figyelem őt. Elégedettségemből semmit nem mutatok neki, amint vérmocskosan visszatér, magától értetődőnek tartom, hogy megcselekedte mindazt, amire utasítottam, így nem morgom kettőnk közé dicséretemet. Nem kölyök már, ennyit leggyengébb mancsból is meg kellett tudnia tenni. ~ A feladatot még nem teljesítetted. El is kell vinni azt a szívet. A csomagtartóban találsz egy fadobozt.. ~ hagyom függőben, biztos vagyok benne, hogy tudni fogja mire is gondolok. A vér szagát kizárom orromból, nem vagyok éhes, nem is olyan rég evett a dög, így nem ugrok oda, hogy elvegyem azt a szívet. Tudtam, hogy mire fogom kérni, készültem rá, minden oldalról megjártam a dolgokat, mert ehhez volt kedvem. Amíg ő a csomagtartóval matat – vagy nem matat, a magam részéről visszaváltozom. Könnyen megy, ennyi év alatt sikerült problémamentessé, gyorssá tenni a dolgokat, úgy cserélgetem az alakjaimat, mint más a ruhát. Cseppet sem zavartatom magam meztelenségemet illetőn, egyrészt látott már így, másrészt amúgy sem érdekel az egész. A hátsó ülés ajtaját nyitom ki, az ülésen kinyitok egy táskát és ruhákat kotrok elő belőle. Meztelenül mégse vezethetek, elég hülyén festenék, na meg nálam sose lehet tudni, mikor váltok alakot, így az egy váltás ruha kifejezetten más értelemmel bír az én esetemben, mint embereknél. Ráérősen öltözöm fel, maj az anyósülés mögé lököm a táskát a hátsó ülésen. Mivel nekem már nem okoz gondot a beszéd, hanyagolom a mentális kommunikációt. - Van benne pár gönc, ha esetleg érdekel. – pattanok be a volán mögé. Ha Darren kutakodik, akkor Tipi ruháit találhatja meg, nyilván méretben nem fognak passzolni rá, de legalább nem női öltözet egyik sem. Készültem, én mondtam. - Szállj be, indulunk! Út közben pedig elmesélheted, hogy mire jutottál a vadászat alatt.. – jegyzem meg. Tudom, hogy félreismerhetetlen a farkasalakom, kíváncsi vagyok, hogy kezdett-e valamit az információval, avagy sem. Az teljesen mellékes, hogy nem indulunk még mégsem Anchorage felé. Az asztalosműhelyhez viszem vissza, ott a fadobozzal együtt rakom ki, s mielőtt elhajtanék, annyit még közlök vele, hogy tegye a szívet elállóvá, mert jöttömre bármikor számíthat. Szeszélyes vagyok, na! S kell neki is egy kis valagszepegés.
Most szállítjuk le a szívet!? Szívesen hangot adtam volna a döbbenetemnek, de már annyi döbbenetem van, hogy nem tudom, melyik bukna ki ténylegesen, ha hagynám. Úgyhogy inkább csendben maradok és követem az utasításait, minden kommentár vagy firtatás nélkül. Visszaváltozok, előkeresem a dobozt a csomagtartóból, beteszem a szívet, miközben ő is felveszi emberi alakját. Se ő, se én nem foglalkozok a pőreséggel, ennyi év alatt mindkettőnknek bőven volt ideje ehhez hozzászokni, ráadásul egyikünk előtt sem titok a másik teste... Úgy érzem magam, mintha valami nagy és nehéz belezuhant volna az imént a gyomromba, vagy a gyomrom a bokámnál landolt volna. Szeretnék mindent elfelejteni, amit tudok, méghozzá mindenről, most, ebben a pillanatban! De Tupilek cseszik teljesíteni a kívánságaimat. Inkább a göncökre fókuszálok, ha már felajánlja őket. Számomra idegen hím szagát árasztják, amitől egy pillanatra megfordul bennem a tiltakozás gondolata, de hamar el is vetem. Ha ő azt mondja, szabad, akkor szabad. Nem akarok gondolkodni se! Felveszem a farmert és a pólót, utóbbival nincs probléma, a másik hímen biztosan jobban mutat, de legalább rajtam se haspóló, a nadrágból viszont szemérmetlenül kivillan a bokám és még fölötte egy arasznyi rész. - Remélem, nem ez a kedvenc farmerja - dörmögöm és térdtől lefelé leszaggatom mindkét szárát. nem épp időjáráshoz passzoló viselet, de legalább strandpapucs nincs mellé. Felveszem a földről a dzsekimet - az egyetlen, amit minden átváltozásnál kímélek - és beülök Tria mellé. Nem nézek rá, mereven előre bámulok. Azt hiszem, sikerült sokkolnia, legutóbb hasonlót a beharapásomkor éreztem. - Muszáj? - kérdezek vissza a beszámoló tekintetében fejhangon, ami elárulja, hogy nagyon szeretném ezt a témát feszegetni, csakhogy ahogy eddig, úgy most is le van ejtve minden irányú igényem. Na ez viszont legalább nem lep meg. - Sokkal idősebb és erősebb vagy, mint mutatod - kezdek bele, ahogy kihajtunk a vissza vezető útra -, az ezüst meg se kottyan neked - nevetek röviden, már-már hisztérikusan -, hím vagy, de mégse és... én... nem tudok többet. - Hazudok, tudom, hogy tudja, nem is véletlenül teszem. - De ha tudnék... akkor neked most félre kéne húzódnod, hogy a szarvas szívét kicseréld az enyémre. Rápillantok és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az egész tényleg igaz. A farkasom viszont a biztos tudatban fürödve heverészik, a pajzsom pedig a legcsekélyebb mértékben sem rejti. Előle? Ugyan! Se jogom nem lenne rejtőzködni, se lehetőségem nincs rá. Tudom, hogy ki vagy; tudod, hogy tudom. A hegyre visszaérve kiszállok és az utasítása szerint cselekszek: fogom a kis dobozt, és mindenkitől távol elrejtem az erdőben, a hideg földben, a hó alá. Már tudom, minek farigcsálom azt az ennél valamivel nagyobb fadobozt. A következő napjaim pedig biztosan a paranoia jegyében fognak telni, te jó ég, hogyan tudott ezzel itt hagyni? Bármikor számíthatok rá, kösz!
Este zárás után rend szerint ha van még valaki a műhelyben, az én vagyok. Az utóbbi időben különösen szerettem itt lebzselni, főleg a hivatalos zárás után. Egyedül, a gondolataimmal, a megválaszolatlan kérdéseimmel és a céltalanságommal. A korábban, Triától kapott válaszokkal, amik egyre inkább olyan érzéssel töltöttek el, hogy nagyon nem vagyok jó helyen. Indulatosabban sújtottam le a vésővel, mire az éppen faragott fa ketté törött. Félrelöktem mindkét darabot és a tekintélyes méretű munkaasztalra könyökölve a hajamba túrtam. Arcok, képek, nevek helyek, események, ezek táncoltak a fejemben, mintha felböföghetnének valamiféle megoldást, ami úgysem létezik, ez pedig még őrjítőbbé teszi a gondolatvihart. Hátra akarom hagyni az egészet, elrohanni, lerázni, ám hogy ezt hol, vagy hova futva tehetném meg... ötletem sincs. Ó, dehogynem van! Kajánság, kimondatlan szavak, csak a késztető súgás zord farkasom felől. És nem inthetem csendre, nem hallgattathatom el, így csak járkál, "suttog" a rácsai közül, lassú, alattomos léptekkel róva végtelen köreit. Amíg pedig így őrlődünk, az íz, amit Amerikába érezve megszereztem, fokozatosan kopik el nyelvem hegyén, hogy lassan csak emlékeimben éljen és kísérteni kezdjen. De még odébb van ez a pont, még a jóval közelebb is, mint szeretném. Borús gondolataimból apró energia zökkentett ki, eddig ismeretlen, mire farkasom felhagyott a járkálással és elcsitult bennem. Energiáim a megszokott hűvös nyugalommal lengtek körbe, miközben felálltam, hogy megnézzem, kit fújt a környékre a szél. Nem aggódtam, rettentő fiatal Kölyök volt, inkább az lepett meg, hogy nem hallottam róla, hogy valaki beharapott volna. Nick volt a legutóbbi, aki a Teremtők sorába léphetett, ennek a jövevénynek viszont nem volt ismerős az energiája. Kinyitottam a műhely ajtaját és kilesve körbekémleltem, ha nem ezen a részen volt, hanem az épület mögött, hát körbementem. - Szia! - köszöntem rá a kis nőstényre mosolyogva. - Hát te? Nem mentem túl közel hozzá, kényelmes távolságot vettem fel, majd közelebb araszol, ha szeretne, de nem fogok senki személyes terébe rögtön elsőre belemászni. Legalábbis nem ilyen alkalommal, buliban, ittasan, kanosan már más tészta, jelenleg viszont egyik sem állt fenn.
2 nap telt el azóta, hogy Cali és Stephen rám találtak az út szélén, hogy Faye gyógyítani kezdte a testem és a lelkem. Azóta az életem kihallgatások sorozatából áll, hol férfi áll elém, hol nő akarja hallani a történetemet és nekem egyre nagyobb a gombóc a torkomban. Szorongok ettől az egésztől. Úgy érzem, hogy ellenségként tekintenek rám, mintha közveszélyes lennék és ha Faye gyengéd szavai nem csengenének a fülemben, a nap minden percében, már rég sarkon fordulva, futásnak eredtem volna. Addig, amíg látom a horizontot. Egyszerűbb lenne elmenekülni az összes probléma elől. Kezdem úgy érezni, hogy itt én vagyok a legnagyobb probléma. Mint a cirkuszi látványosság. Nem akarom többször felidézni a múltamat! Nem érdekelnek a nyomorult törvények, nem érdekel, hogy Caleb ott hagyott a hideg betonon, nem, nem és nem! Már csak élni akarom az életemet... Mintha egyre agresszívabbá válnék. Úgy kúszik végig a testemen a düh, mintha csak a lágy szellő simogatna, de ez beleivódik az ereimbe, az izmaimba, minden rezdülésembe. Hogy ez valójában az én haragom-e, vagy a bennem éledező farkas, amit Caleb-től kaptam, fogalmam sincs. De az érzések ellen nem tudok tenni. Ingerült vagyok, olyan dolgok sebzik a lelkem, amik eddig hidegen hagytak. Most pedig itt állok és nézem, ahogy a fekete autó mellettem elkezd tolatni, majd kikanyarodik a másik útra és magamra hagy. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, hogy mire számíthatok, csak annyit közöltek, hogy nem maradhatok felügyelet nélkül. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy újra bizonytalanságban érezzem magam. Fázósan húzom magamon össze a kabátomat és nem akaródzik megtenni egyetlen lépést sem a ház felé. Legszívesebben sarkon fordulnék és elfutnék. Talán most még lenne esélyem rá, lenne esélyem arra, hogy lerázzam magamról az összes félelmemet és addig fussak, rohanjak, amíg a testem bírja...és talán egyszer feladja. Érzem, már késő. Fáradtan sóhajtok fel, ahogy körvonalazódni látszik a férfi. Farkasom őrülten tombol bennem, mint mostanában mindig, amikor vérfarkas közelébe kerülök. Nem tudom, hogyan tudnám fékezni, abszolút nem értek még a kezeléséhez. Így, csak állok és bámulok bambán, miközben a szívem türelmetlenül zakatol a bordáim védelme között. - Szia... - talán kicsit erőtlenebbül köszönök, mint, ahogy percekkel ezelőtt terveztem. Körbe nézek, mintha csak a menekülési útvonalat keresném. Vajon van esélyem? Tudom, hogy nincs. Nem menekülhetek többé. - Nem szóltak? Ma te vagy a bébiszitterem! - húzom el a számat enyhén, látszik rajtam, hogy abszolút nem vágyok semmi ilyesmire. Börtönből, börtönbe csöppentem. Csak a bilincsek mások. A szabadságomat, sose nyerhetem már vissza. Ez hát Caleb bosszúja. Örökké rab leszek. - Na! Ne nézz már ilyen hülyén. Ide hoztak, itt vagyok. Én se örülök. Most vagy bemegyünk, vagy elindulok visszafele gyalog...- sóhajtom felé és végre megmozdulnak a lábaim is. Felé lépek, de bár ne tenném. Közelebbről nézve ugyanis még erősebben tombol a mágnes vonzásához hasonló érzés, amit mostanában egyre sűrűbben érzek. Megszédülök, hirtelen karjához kapok, de olyan gyorsan engedem el, mintha csak tüzes vasat érintenék. Nem bírom... El akarok menni.
Megrázom a fejem és az állapotát elnézve megkímélem attól, hogy közöljem, ha szóltak volna, nem néznék ilyen bambán jelenleg. Apró energiái zavarosan csaponganak ide-oda, farkasom halk mordulással egybekötve szusszan bennem, ahogy a kis nőstény küszködését személi. Valahol ingerlő, valahol idegesítő számára, ennek ellenére érdeklődve figyeli, mert ismeretlen és új számára, ugyanígy teszek én is, enyhén oldalra biccentett fejjel. - Ki mondta, hogy én nem örülök? - kérdeztem szinte felháborodva a feltételezésen is. A hangnem, amit megüt, nem tetszik, de nem rángatom meg érte, mert érzem, hogy ennek a belőle áradó kavargáshoz van köze. Megszédül s ahogy belém kap, úgy nyúlok én is alá, hogy megtartsam, ő viszont egyből hátrál. Sanda gyanúm támadt, a bennem élő fagyos északi bestia pedig unszolt, talpon volt. - Még sose váltottál? - kérdeztem halkan, mert bár egy teremtett lélek nem járt most a környéken, nem árt az óvatosság. A fejébe viszont nem akarok még belemászni, hogy gondolati úton szóljak hozzá. Akár igen, akár nem volt a válasz, akkor is ugyanúgy folytattam. - Ha nem engeded ki, mindketten becsavarodtok. Bár ahogy elnézem, nem sokáig tudod már bent tartani. - Őszintén szólva azt is csodáltam, hogy egyáltalán eddig ment. - Ha nem engeded ki, én szedem elő belőled - mondtam ellentmondást nem tűrően, szemem csokoládébarnája pedig okkersárgává fakult, ahogy farkasom árnya kezdett rám telepedni. Egyikünknek sem tetszett, amit láttunk. A béklyó, az érthetetlen elzárás, a kínlódás, amikor nincs is messze az erdő, ahol kiélhetné magát, játszhatna, futhatna kedvére. Azt hiszem egyébként még így sem mutatkoztam be Kölyöknek. Még egymás nevét se tudjuk - legalábbis én az övét nem -, de már "fenyegetem". Egyáltalán nem annak szánom egyébként, viszont Fakír vagyok és Mentor, ez a helyzet pedig mindkét mivoltom megpiszkálja és azonnal változtatást sürget bennem. - Amúgy az erdő arra - böktem fejemmel a fák felé, jelezve, hogy az lesz az úti célunk is, mert azért itt helyben nem rángatom elő belőle a farkast. Ehhez mérten energiáim is csitítóak, nyugton tartó erővel és hűvös biztonsággal fonják körbe a Kölyköt, nem fojtó erőszakkal, sokkal inkább békés megnyugtatással. Némán suttogta, hogy nincs és nem is lesz baj, mert ő már megélte, túlélte mindazt, amiről a kis nősténynek még sejtelme sincs.
Keze hozzám simul és felrobban az egész világ. Nem akarom, nem állok rá készen! Ellököm a kezét, nem szeretném a közelemben tudni, se Őt se a farkasát. Elegem van! Mikor lesz már ennek vége? Ennek az egésznek, hogy amint farkas közelébe kerülök, mérhetetlen rosszullét kerülget, szédülök, a testem tűzforró, és a bennem éledező szörnyeteg mocorogni kezd? - Álljon meg a menet, oké? Én belőlem biztos, hogy semmit nem fogsz előszedni! Főleg nem ezt a... - mutatok magamra, keresem a megfelelő szót, mivel is tudnám jellemezni a farkast. - Dögöt! - fejezem be a mondatot végül, pár másodpercnyi hatásszünet után. Nézem és nem tudom eldönteni, hogy miért hoz az élet össze mindig az ilyen férfiakkal. De a mondataiból kiindulva, fogalma sincs, hogy ki vagyok, ő még nem ismeri a történetemet és ez kicsit boldoggá tesz. Az viszont, amit elvár tőlem két perc után, cseppet sem. - Nem fogod előhozni. Nem engedem! Nem kényszeríthettek erre az egészre! Egyrészt nem is tudom, hogy lehetne kiengedni, másrészt nem fogom átélni! Fogalmad sincs, hogy milyen ez a lény bennem! Legutóbb, amikor a határán álltam, Stephen fékezett meg! Meg akartam ölni egy nőt! Szóval engem ne fenyegess, hogy ha nem engedem ki, előhozod! Az erdő felé mutat és érzem, hogy a dühöm még inkább megfertőz. Felvonom a szemöldököm és inkább a ház felé lépek kettőt. De a gondolataim nem hagynak békén. Úgy érzem, hogy el kell futnom, el kell menekülnöm, nem szabad itt maradnom mellette. Mintha táncolnék. Vissza sétálok oda, ahol az előbb álltam. Aztán még messzebb lépek tőle és ettől az egész őrülettől. Fejemet arra fordÍtom, amerre az előbb a kocsi hajtott el, ami hozott. Talán vissza találnék egyedül is. Újra a férfira nézek. Majd újra a havas útra. - Tudod mit? Én most elmegyek. Nem volt erről szó, hogy nekem ilyenben részt kell vennem! - szűröm a fogaim között és bár érzem a nyugtató energiáját, ami bőrömre telepszik, legszívesebben leráznám. Mintha fojtogatna. Minden farkasnál ezt érzem. Teszek még pár lépést, hogy távolabb kerüljek tőle, aztán hátat fordítok és elindulok. Csak azt tudnám, hogy pontosan merre kell mennem! Pár méter után, megtorpanok. Kezdem elveszíteni a kontrollt. A láthatatlan gyeplő kihullik a kezeim közül és túlságosan gyorsan guggolok le, ahogy megszédülök. Valami nem jó. Valami nagyon nem jó. Túlságosan felzaklattam magam. Nem, ez nem pánikroham. Valami más. Olyan érzés, mintha a bennem szunnyadó bestia hirtelen nyújtózkodni kezdene a bőröm alatt. Mintha a csontjaimat ropogtatná, mintha a testem csak egy nyomorult börtön lenne neki, amit bármelyik percben könnyen szétrombolhat. El kell tűnnöm innen. A francba!
Tiltakozására jóízűen nevettem fel, mert édesen naiv az az elképzelése, hogy bármit meg tudna akadályozni ennek kapcsán. Más téren se sok mindent tehet, mondjuk így, főleg falkán belül, Kölyökként. - Van még mit tanulnod - ingattam a fejem, vigyorom pedig szomorkásabb mosollyá szelídült a "dög" megnevezésre. - Épp a lényed egy részéről beszélsz. Saját magadról - mondtam szelíden. Türelmesen hallgatom a hisztit, miközben egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezt a lány édes kevés dologba avatták be eddig, vagy készítették fel rá. Illetve hogy valóban olyan kis harmatos farkas, mint amilyennek energiái mutatják, és hogy a Teremtője nincs itt, az is hétszentség. - Miért, te ismered őt? - mutatok ujjammal szíve felé, a farkasára célozva. - Neked még kevesebb sejtelmed van róla, mint nekem és még csak esélyt sem akarsz adni neki. Ezért zúgolódik benned, ezért akar előjönni. Kér, csak neki nincs ilyesmire más eszköze és azt hiszi, nem hallod, ezért próbálkozik egyre erősebben és kétségbeesettebben. Ő egy újszülött, aki meg akarja ismerni a világot. - Mutatok körbe, farkasom pedig lassan kezdi járni köreit a kishölgy körül. - Meg akarja ismerni a társait és azok is őt. Ezért bírsz vele kevésbé a közelemben. Igazából nem szeretek magyarázni olyan dolgokat, amiket az ösztön diktál, amikhez nem ész kell, hanem a zsigeri megérzések és a másikra való hagyatkozás. Éreznie kell. Ám ahhoz, hogy merjen odafigyelni és ne csak tiltakozni, az emberi részének szüksége van az ésszerűségre, a megértésre. Érzem a haragját, ahogyan azt is, hogy ez emberi, a tétovázásával együtt. - Akár szó volt róla, akár nem: mostantól ez az életed. Futó érintés, megsokszorozódó nyugtalanság. Nem lépek oda hozzá egyből, csak nézem egy darabig, majd ismét az erdő felé pillantok. Szaladna, menne, kitörne... Leguggolok mellé, de ezúttal nem érek hozzá, viszont keresem a tekintetét. - Én tudok segíteni - mondom halk, nyugodt hangon. - Nem kell, hogy ez az egész rémálom legyen, érted? El fog múlni a fájdalom és a szorongás is, megígérem. Tőle pedig ne félj, ösztönlény, nem szörnyeteg és ha meghallgatod, kezelni is tudod majd. - Azt nem mondom, hogy együtt tud majd vele élni, mert az eddigiek alapján ilyen nála szóba se jöhet, ezért először az irányítás felől közelítek. Majd ha lesz pozitív tapasztalata, akkor lehet tovább lépni. - Adj neki egy esélyt. Ha utána se akarod... akkor kitalálunk valamit. - Nem beszélek egyből az őrzők farkas megkötő varázslatáról, mert még azelőtt kapna rajta, hogy bármit is megtudott volna. - Gyere velem, mutatok valamit - intek neki, hogy álljon fel, energiáimmal pedig úgy lavírozok, hogy a farkasa nyugalmat tudjon belőle meríteni, pajzsomat pedig feljebb húzom, hogy ne legyek annyira ingerlő. Ha jön, akkor elindulunk az erdő felé. Nem zavar, ha lemarad pár méterrel, jelenleg úgysincs más segítsége a közelben, csak én. És így hirtelen nem is egyből az ő farkasát fogom előtépni. - Keresünk egy nyugis helyet, ha addig van kérdésed, mondd nyugodtan.
Hideg a föld. Ujjaim belemarnak a friss hórétegbe, elmorzsolják. Hűvös, mint egy leendő sírhely, de még nem ásták ki hantot. Merre futhatnék? Merre lenne menekülési esélyem? Csak ez lenne, tényleg ez lenne a végső megváltásom? Fejemet lehajtom szégyenemben, halkan hullani kezd a hó. Feketén csillanó hajamban, gyöngyként pihennek meg a pelyhek. Tekintetemet a mellettem guggoló férfi szemeibe fúrom. Félek. S Ő ezt nagyon is jól tudja. Úgy érzem, hogy egyelőre Ő az egyedüli esélyem. Ez a férfi, akinek még a nevét sem tudom. Csak egy idegen és mégis összeköt minket a bennünk csaholó farkas. Én is csak egy idegen vagyok neki, egy ismeretlen arc, de mégis mindent elmondanak a szemeim. Az ajkaim, amin a megszáradt, vöröslő rúzs, tétován illan el, ahogy fogaim belemarnak a meleg húsba. Hogy pontosan mire vágynék? Két biztonságot nyújtó karra, melegségre, otthonra, egy családra, ahol nem kell többé félnem. Talán egy perc is eltelik, úgy, hogy csak nézem őt, miközben a testem láthatóan kezdi megadni magát annak, amit Caleb teremtett. Egy ösztönlénynek, egy rémálomból előlépett bestiának, egy farkasnak, az igazi énemnek... - Nem ismerem. De azt, aki ezt tette velem, nagyon is. És ha csak picit hasonlít ez a lény bennem rá, akkor inkább öljetek meg, mint, hogy megszülessen. - peregnek a szavak, halkan, alattomosan kúsznak Darren felé, a bőrére, a fülét simogatva, megragadva a lelkét és én csak folytatom és folytatom, mintha nem lenne többé megállás. - Honnan tudod, hogy meg tudod fékezni? Honnan tudod, hogy nem fogok bántani valakit? Hiszen én is így lettem farkas. Hogy bántottak. Túlságosan nagy bennem a bosszú, a harag. És ha ez kitör... - elcsuklik a hangom. Szeretném megfogni a kezét és követni az erdőbe, de a félelmem a földhöz köt. Nézek utána és a másodpercek óráknak tűnnek. Erre vágytam nem? Hogy végre egyedül legyek. Hogy elmehessek. Most azonban, ahogy pár méterre van tőlem, még nagyobb félelem lesz úrrá rajtam. Megfordul velem a világ. Tényleg ennyire gyorsan megváltozhat minden? Reszketve, még mindig küzdve a bennem tomboló farkassal, állok fel a földről. Fejemet felszegve és a férfi felé fordítva. Valószínűleg ez az utolsó esélyem arra, hogy Caleb ajándékával, önszántamból szembenézhessek. Segít nekem. Nem lökhetem el a kezét. Futva teszem meg utána azt a pár lépést, mintha sose lettem volna rosszul. Mintha nem is az emberi testem vinne. Nem az én lábaim. Az erő, nem a megtépett lelkemből áramlik végtagjaimba. - Várj kérlek! - lehet, tényleg erre vágyok. Ujjaim vállára simulnak, s mintha újra áram rázna meg. Egyszerre vágyom erre az érzésre, de a rettegés blokkol mindent, ami lehetőséget adna egy új életre. - Vigyázol rám, igaz? Nem hagyod, hogy bárkit bántsak, ugye? - szinte könnyes szemekkel meredek rá. Kettő nappal ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy én valaha ilyet kérek egy férfitól. Megbízhatok benne? A testemben egyre inkább nyújtózkodó farkas, mintha megtenné. S bár engem elégszer bántottak már, én nem szeretnék senkinek fájdalmat okozni. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy aprócska kislány, akinek nincs menedéke már, aki most szembesült a való élet rettenetével.
Havazik, szépen, csendesen, a farkasommal pedig több mint otthonosan érezzük magunkat ebben az időjárásban, mialatt a földön kuporgót figyeljük és várjuk, hogy a változás meginduljon. Meg fog, efelől kétségem sincs. Állom a tekintetét, hagyom, hogy az enyémben kutakodjon, kapaszkodót keressen, hogy el tudja engedni a félelem szülte dacot és elutasítást. Csak neki lesz könnyebb így a későbbiekben. - Ha megismerted, megtudod - mondtam, mert nincs kőbe vésve, hogy kitől mennyit öröklünk, emellett a közeg, amiben nevelkedünk, szintén meghatározó. Hallgatom a záporozó kérdéseket, amiknek az eleje halvány mosolyt csal arcomra, ez pedig némileg szomorkás színezetet kap, kijelentései végére. - Több mint háromszáz éves vagyok - kezdtem nyugodt természetességgel -, hatalmasabb, erősebb és gyorsabb nálad, mind fizikailag, mind mentálisan, energiáimban nagyobb nálad. Emberi példával ez olyan, mintha egy kommandós kérdeznél, hogyan fog megállítani egy ötéves kisgyereket - lett némivel szélesebb de egyáltalán nem gúnyos vagy lekezelő a mosolyom. - Ugyanezért tud megfékezni mindenki, aki kellő mértékben idősebb nálad, ezért kell köztünk lenned, mert mi meg tudunk védeni, amíg szükséges, amíg elég idős leszel. Kényelmetlen tud lenni ez a fajta kötöttség, ám a Kölyök létnek nem csak árnyoldala van, sőt, jó helyen - és minden zűr, baj ellenére ezt a várost, ezt a falkát annak tartom -, a legfelhőtlenebb időszaka lehet az életének. Legalábbis farkasként mindenképp. Hívom, csalogatom, mindazzal, ami vagyok, az energiáimmal, kényelmes távolodásommal, szótlanul súgva, hogy jöjjön bátran, mert tudom, mi kell neki, tudom, hogyan tehetem szebbé számára ezt az egész rémálomnak tűnő dolgot. Ropog a hó, szinte meglepően szaporán, ahogy utánam iramodik, s mikor vállamra teszi a kezét, megállok, hogy lenézve rá tekintetét fürkésszem. - Dehogy hagyom! - nevettem könnyedén. - És ahova megyünk, ott nem is lesz rá esélyed, megnyugodhatsz. Na, gyere, sok dolgunk van még. Unszoltam szelíden ismét és hagytam, hogy ő válassza meg kettőnk között a távolságot, ahogy újra elindultam, ezúttal lendületesebben, mert már tényleg kétségtelen volt, hogy velem jön. - Egyébként Darren - mutatkoztam be megkésve így a viharos találkozásnak hála. - Darren Northlake.
Figyeltem az erdőt, a neszeket, energiáim messzire nyúlva kutakodtak, határokat, falkatársakat tapogattak, szimatoltam, hogy biztosan elég mélyen legyünk, távol minden túravonaltól és a síparadicsomtól is. Nem két perces séta volt, de tényleg nem voltam hajlandó megkockáztatni, hogy felszínes helyszínválasztás miatt az első élménye tényleg katasztrófába fulladjon. Mondjuk ezt semmilyen körülmények között sem hagytam volna. - Hagyd, hogy kicsit nézelődjön - instruáltam Nadine-t. - Szagok, ízek, neszek, tapintások... Sokkal több inger ér a legközönségesebb helyen is most már, mint emberként. Idővel megtanulod ezeket kezelni, és kevésbé fogja mondjuk egy reccsenés vagy nagyobb villanás megzavarni a farkasodat. Egy kisebb tisztásra értünk ki, körbenézve pedig ideálisnak találtam mindahhoz, amire készültünk. Megállva a kis nőstény felé fordultam, minden lámpaláz nélkül. Az ilyesmit Sacramentóban rég levetkőztem. - Át fogok változni. Nem tudom, mennyit tudsz, de azért mondom előre, nehogy meglepődj vagy megijedj: tudnunk mentális úton is kommunikálni egymással, de mint minden, ez is gyakorlás és fejlesztés kérdése, hogy mennyire megy jól. Neked még egyáltalán nem fog menni. - Az élet szomorú és kegyetlen, de ez az egyik legkisebb szadizmusa. - Így fogok beszélni hozzád, attól viszont nem félj, hogy szavak nélkül nem foglak megérteni, a közönséges farkasoknak sincs szüksége ilyesmire. - Levettem a dzsekimet, majd elkezdtem kioldani nadrágom övét, a mozdulat felénél viszont megtorpantam, mert rájöttem, hogy valami még kimaradt. - Ja, igen! Jobb lesz, ha minél előbb hozzászoksz a meztelenkedéshez, ha csak nem akarsz rengeteg ruhát elpazarolni. Én nem akarok, plusz visszafele nem kéne nudiznom, szóval... - folytattam a vetkőzést, ami számomra már teljesen természetessé vált - ennyi idősen kínos lenne, ha még zavarba ejtene a pőre test látványa, vagy az, hogy én csupaszodok le -, ő viszont ha akart, elfordulhatott. Amennyiben így tett, úgy akkor szóltam neki, amikor háttal álltam. Azt akartam, hogy lássa a folyamatot, ahogy a tagjaim nyúlnak, deformálódnak, hátam görbül és barna bőröm alól hófehér bunda fakad. Emberi mivoltom, sötét hajam és szemem átadja helyét az északi fenevadnak. Nagyot nyújtózok az átváltozás végével és megrázom kicsit magam, majd felé fordulok, okkersárga szemem pedig rá emel büszke tartással. ~ Neked még fájdalmas lesz, de minden átváltozással kevésbé fogod kínzónak érezni, csak ne félj ~ súgtam gondolati síkon. ~ Az elején még segítek, úgy könnyebb, nem olyan vészes.
El kellene kezdenem hinnem a csodákban. Talán mindenkinek jót tenne a környezetemben, de a legnagyobb változás bennem kezdődne ezzel. Túlságosan régen volt már, hogy hittem a mesékben, abban, hogy a rossz a végén mindig megbűnhődik és a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen, ha nem jön a happy end. Rám néz és elmúlnak a kétségeim. A közelében úgy érzem, hogy elmúlik a félelmem, a kétségbeesésem, a rettegésem. Csak a farkasom van, ami esélyt kap arra, hogy végre megmutassa magát. Lerázza magáról a mételyezett béklyókat, a dühömet, amit Caleb támadása iránt táplálok és megmutassa sosem látott valóját. S ezt ő is érzi. Várakozva, boldogan, reménnyel telve. Én vagyok a szörnyeteg, hogy eddig visszatartottam. Nem a farkas a valódi démon, nemes egyszerűséggel már csak én vagyok az a lidérc, akitől félnem kell. - 300 éves...te jó isten... - suttogom inkább csak magamnak, ahogy követem az erdőben. Fel sem tudom még fogni, hogy élhet valaki eddig. Erről sose beszéltek még nekem, hogy másként fogok öregedni, hogy lehet látnom kell a halandó ismerőseimet meghalni. Vajon Caleb mennyi idős lehetett már? Hány évtizede tehette ezt különböző nőkkel, mint velem? Hány nőt kínozott meg, élte ki beteges hajlamait, majd változtatott át vérfarkassá? Beleremegek a gondolatba is, hogy nem én voltam az első az életében, akinek megmutatta a pokol fertőjét. Ígéreteket kapok tőle és igyekszek hinni neki. Hogy miért? Magam sem tudom, nem értem. De talán ez így van rendjén. Azt mondta, hogy hallgassak az ösztöneimre. Ez lenne az? Mint, amikor halandóként valahogy megéreztem, hogy nem kellene a sötét sikátoron átvágnom? Csak most sokkal erősebbek ezek a gondolatok? Túl sok ez így megint. - Darren. - ízlelgetem a nevét. Eszembe jut a lehetőség, hogy majd meg kell ölnie, ha végeztünk. Hogy valami olyan szörnyűséget teszek, amire nem lesz mentség, ami az életembe fog kerülni. Legalább a nevemet tudja akkor. Bár...lehetséges, hogy könnyebb lenne neki, ha csak az ismeretlen nő lennék. - Nadine Grayson. - mintha futó, keserű mosolyt morzsolnék el, miközben újra és újra ránézek. Ez lenne az amiről Faye beszélt? Hogy a farkasok közelében, így fogom magam érezni? Csak meg kell szoknom mindezt...az új életemet. A bestiát ami bennem szunnyad. S ki tudja, hogy milyen változásokat fog hozni még az életembe? Nem bújhatok el! Nem lehetek a törött porcelán baba, az angyalszárny szemöldökkel, az üres tekintettel, amit bedobtak a fiókba, aminek a kulcsát nem találják többé. - Tudod mit Darren? Csináljuk! Gyerünk! Azt mondtad, nem hagyod, hogy rosszat tegyek és vigyázol rám! Akkor pedig hozd ki belőlem végre! Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egész rémálomnak! Tudni akarom, hogy mit tettek velem, hogy mi vár rám innentől kezdve! - megemelem a hangomat és kezem újra a karjára fonódik. Azt akarom, hogy tudja, komolyan gondolom. Kell nekem! Kell ahhoz, hogy túléljem a mai napot, a harcot saját magammal! Azt akarom, hogy megszabadítson Caleb rémképétől, hogy megváltsa egy másodpercre az egész nyomorult életemet! A széttépett szívemet, az ezernyi sebből vérző lelkemet! Lehet, hogy sokat várok, de ez a pillanat most csak az enyém...a miénk. Leülök az egyik kidőlt fatörzsre, ahogy megérkezünk a tisztásra. Figyelem és kissé értetlenül nézek rá, sőt talán ismét rémülten. Erről nem volt szó! Hát újra egy ilyen magamutogató barom mellett találom magam, ráadásul egy erdő közepén? Bravó kislány... - Hé, hé! Azt a nadrágot, örülnék ha magadon tartanád! - szemeim elé kapom a kezemet, hiszen közben elmagyaráz mindent és rájövök, hogy nem tudom megakadályozni a vetkőzését. Ujjaimat szétnyitva óvatosan kinézek, bár tudom, nem lenne szabad. Sóhajtok. Egy pillanatra megakad a szemem az izmok vonalán, a bőrén és...és igen. Inkább becsukom a szemeimet. Hess kísértés! - Remélem nem gondolod, hogy én bármit is le fogok venni magamról! Felejtsd el! Nem vagyok pénzbedobós vetkőző Barbie. - sejtem, hogy rám is ez fog várni, mégsem tetszik az ötlet. De mielőtt túlságosan lekötné a gondolataimat a tudat, hogy ma még a szégyenlősségemet is le kell győznöm, szám elé kapom a kezemet. Felsikkantok. Egyetlen egyszer láttam ilyet és az emlék megfertőzi a jelent. Amikor legutóbb testközelből láttam átváltozást, végül feltépték a torkomat és majdnem meghaltam. Nem akarom ezt! Tévedtem! Nem állok készen! A csontok alakulnak, a bőr hasad, a szőr burjánzik. Az arc megnyúlik, az ember eltűnik. Gyorsan pattanok fel, menekülő utat keresve. Az arcomon könnycsepp gördül végig. Ismét magához szorít a rettegés. - Figyelj Darren! Maradj ott, ahol vagy. Nekem ez nem megy. Sajnálom. Nagyon sajnálom! - hangosan mondom, fogalmam sincs, hogy érti-e, bár elmondta, hogy tényleg működik a dolog, számomra ez túlságosan felkavaró látvány volt. - Amikor én utoljára ilyet láttam, akkor lettem olyan, mint te! - suttogom és hátrálni kezdek. Egy másodpercre tényleg elhittem, hogy le tudom vetkőzni a félelmemet, a fájdalmamat és át tudom adni magam Darren szavainak. De az emlékek mindig tönkre tesznek mindent. Kísértenek és egészen addig tépnek ki belőlem egy darabot, míg végül meg nem semmisülök teljesen. Istenem!
Jót nevetek elképedésén, van valami bájos és mulatságos abban, ahogy a friss információkra reagálnak a "kezdők". Sose tudom megunni, ezért is szeretek kicsikkel foglalkozni, könnyű őket lenyűgözni. - Bizony. Sokkal lassabban öregszünk az embereknél vagy az Őrzőknél... Velük nem tudom, találkoztál-e már, de majd róluk is mesélek, ha szeretnéd. - Rengeteg mindenről lehet beszélni, szerintem ő is kezdi ezt egyre jobban látni. - De először mindenképp azt javasolnám, hogy a falkában nézz körül, ismerd meg a hierarchiát, aztán szép lassan beleszoksz az egészbe. Mielőtt észbe kapnál, már természetessé is válik. Annyi újdonság fogja érni még, már csak elméleti szinten is, amiket meg kell tanulnia, hogy nem lesz ideje keseregni vagy azon tűnődni, milyen lenne még mindig emberként. Biztosan lesz visszavágyódása az egyerű életbe, de idővel el fog múlni. Muszáj, különben semmit sem fog látni mindabból, amit a többiekkel átéltem, mert halott lesz. Ezt viszont nem kötöm az orrára, nem rohanok ennyire előre, csak örülök, hogy némi kíváncsiság és éledező bátorság kezdi elűzni belőle a korábbi elutasítást. - Örvendek, Nadine! - biccentettem, mint egy megkésett köszönés, amit a műhelynél kellett volna valójában megejtenünk. Energiáim élénkebbek, elevenebbek, halvány játékosság érződik belőlük, ahogy már biztosra vehetem, hogy nem kínozza sem a jelenlétem, sem a farkasa. Legalábbis nem úgy, mint eddig, mert már kezd befelé is figyelni. Kis lépésekben, de haladunk. - Vége lesz. Nem habos torta ez az élet sem, de messze nem olyan szörnyű. - Teljesen mindegy, hogy ember, vagy vérfarkas, minden életnek megvannak az árny oldalai, ahogyan a vidámság és a fény is bennük van. Mindkettőből kaptam már, előbbiből nem is keveset, de mindig tovább tudtam rohanni afelé, amire szükségem volt, amiről tudtam, hogy kedves lesz számomra. Ez pedig a mai napig is így volt. Leült én pedig vetkőzni kezdtem a tisztás szélén, ijedtségén pedig jót kuncogtam két mondat között. Én mondtam, mivel jár ez az egész, egy szava sem lehetett ilyen téren. - Akkor cafatokra fogod szaggatni a ruháidat - fordultam hátra, vállam fölött pillantva rá. - Nekem mindegy - vigyorodtam el, hogy aztán minden erőlködés nélkül vessem bele magam az átváltozásba. Érzem, miképp változik ismét a hangulata a folyamat láttán, még úgy is, hogy pontosan tudja, ki áll előtte a fehér ordas képében, meglehetősen extravagáns kinézettel, mivel a bundán átsejlenek bal karom tetoválásai, a fülbevalóimat pedig továbbra sem vagyok hajlandó minden egyes ide-oda alakulgatásnál kivenni, betenni. A gyűrűimre még volt türelmem, ahogy a nyak- és csuklóláncra is. Nem szóltam hozzá többet gondolatban, miután felé fordultam és láttam, ahogy hátrált - újfent. Szívesen elmondtam volna, hogy amikor én először láttam fehér farkast, az nekem is a beharapást jelentette és ugyanolyan kegyetlen volt, mint az övé. Nem is sejtettem, mennyire. Szusszantam egyet, leültem, végül hasmánt elnyúltam, fejemet pedig kinyújtott mellső lábaimra tettem békésen és vártam. Én nem a Teremtője voltam, neki pedig nem szabad megijednie minden alkalommal majd, ahogy ilyet lát, mert belőle is ez lett. Mégsem sürgetem, inkább hagyom, hogy a saját tempójában ismerkedjen, barátkozzon ezzel az egésszel és szőrös-pofás felemmel.
Mikor tudom végre legyőzni a félelmeimet? Mikor élhetek teljes életet? Olyat, amilyet mindig is kellett volna, de sose adatott meg? Nem értem miért kell cipelnem ezeket a terheket és félek, egyszer végleg összetörök alattuk. Néha olyan, mintha nem bírnám már, de teszek még egy lépést előre. Még akkor is, ha a földön húzom magam. Ennek kell valamit jelentenie! Túl éltem, itt vagyok, nem tudott legyőzni! Nem haltam meg! Még nem adtam fel! A büdös életbe! Hisz még élek...még dobban a szívem, még lélegzek, a testem ugyan megsebesült, a lelkem pedig ezer darabban, de még nem adhatom fel! Nincs itt az ideje! Egyszerűbb lenne, valóban! De tényleg jót tennék vele magamnak? Így én ásom meg a sírom. - Mindig azt hiszem, hogy készen állok rá... - suttogom neki és pár lépést teszek felé, ahogy nyugodtan elpihen a földön. Lehunyom a szemeimet, feketéllő szempilláim egymásba fonódnak és nem állok meg. Úgy reszketek, mint még soha az életemben. Félek. Nem nyitom ki addig a szemem, amíg meg nem érzem a puha és meleg bundát a tenyerem alatt. Térdre rogyok előtte. Óvatosan nyitom ki a szemem. Félek attól, hogy mit fogok látni. De így, közelebbről, egyszerűen letaglóz a látványa. Félelmetes fenevad, olyan, akiben eddig sose láttam volna meg az embert, de most igen. A feje előtt térdepelve, hatalmas szemeibe nézek. Ujjaim a bestia arcát érintik. - Tudod, nem vagyok hisztis nő. De borzasztóan nehezen dolgozom fel ezt az egészet. Az egész életem a kegyetlenségre épült és miután Caleb beharapott aztán ott hagyott az úton, nektek, az amiben hittem, kiderült hazugság. És farkas lettem. Egy olyan lény, amiről azt hittem, csak a könyvekben létezik. - megadom magam neki. Ujjaim a kabát szélébe kapaszkodnak, hogy óvatosan a földre ejtsem, tekintetemet szégyenkezve a hó fehérsége felé fordítom. Túlságosan csupasznak érzem magam már így is. Mintha szégyellném magam, a testem, azt, amit tettek vele évekig. Bár külsőleg ez már nem látszik, a tudat még él és ott motoszkál a fejemben. - Megtennéd, hogy elfordulsz...? - nem merek ránézni, miközben kiejtem a kérdést a számon. Ha nem teszi meg, odébb megyek és úgy veszem le a ruháimat. Ezt lehet, hogy sose fogom megszokni. Azt, hogy meztelen legyek és ezt össze kössem a természetességgel. Egyik kezemmel kebleimet takarva, másikkal a lábaimat keresztezve állok mellette. A hópelyhek aprócska vízcseppként folynak végig forró bőrömön. Hajam nedvesen tapad arcomba és fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Valahol mélyen reménykedek, hogy ezt senki nem látja és a mi titkunk maradhat. - Szeretném ha segítenél. Mit tegyek Darren? Legutóbb, halálfélelmem volt... fogalmam sincs, hogy mit kell tennem... - legszívesebben hagynám, hogy könnyeim elkezdjenek peregni az arcomon, de helyette felszegem a fejem. Nem uralkodhat el rajtam ennyire a szégyenérzet. Nem lehet. Letérdelek elé újra, még mindig takarva testemet, de azóta most először nézek a szemeibe. - Segíts nekem! - ajkaim könnyed, kérlelő csókot lehelnek bundájára.
Meghallgattam, ugyanolyan békés, hűvös nyugalommal, mint eddig is, és csak vártam, hogy miképp dönt végül. Vártam, hogy közeledik-e, vagy elfut, s csak egy pillanatra hunytam le a szemem, amikor letérdelt elém és ujjai bundámba túrtak. Engedtem neki, mert nem szabad félnie, mert szoknia kell és hamarosan ő is farkasként fog itt állni. Amikor arra kér, hogy elforduljak, felállok, megrázom magam, hogy hasamról és hátamról a rá tapadt, rá hullt havat lerázzam, majd hátat fordítottam neki és leültem. Előbb-utóbb megszokja, a zavar pedig, ami most felőle árad, nem lesz több puszta emléknél. Csak elkészültekor fordulok meg, nem gusztálom, tekintetemet egyenesen az ő pillantásába fúrom. Teszek egy kört körülötte, amikor segítséget kér, energiáimmal és fizikailag is körbefogom eképp, majd megadom, ami ennek a létnek az igazi íze és áldása. Emlékek, benyomások, érzések kavalkádja, amit megosztok vele. Könnyű rohanás a telihold fényénél, a falka hívó szava, a másokhoz tartozás megnyugtató és szórakoztató érzése, a vágy, hogy osztozzak velük örömben és bánatban, hogy közösen ejtsünk el vadat és vonyítsuk a holdat hajnalig. Vadul kalapáló szívek, adrenalintól forró vér, a játék, amire mindenkinek szüksége van... Mindezzel párhuzamosan energiáim hullámzása is markánsabbá válik, nem fájdalmas a kényszerítés, mert - jó eséllyel - a Kölyök is elő akar bújni, így nekem csupán annyi a dolgom, hogy az utat mutassam neki és végigvezessem rajta. ~ Csak engedd el ~ mondtam és kivezettem a kis nőstényt, hogy elkezdődjön az alakváltás most még több perces és fájdalmas folyamata. Mint a születés.
Kezdőlap
//
//
