Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
Az, hogy az ujja még végigszánt az arcomon, csak olaj a tűzre. Tudom, tudom, tudom, hogy pontosan úgy nézek ki, mint egy tizenéves suhanc, és ami azt illeti, igazából az is vagyok, de basszus, nem lehet elfeledkezni arról, hogy a kinézetem mögött olyan sötét és fájdalmas emlékek és tapasztalatok húzódnak, amilyenekkel Ashley talán soha nem találkozott. Legalábbis remélem... Most is, mintha csak egy gombot vagy egy lámpát kattintottak volna a tudatomban, egy másik test ilyen fokú közelsége és ezek az apró jelek, amikről a lány fel sem fogja, hogy mire utalnak teljesen felhozták megint a régi időket. Talán pont ez az, ami a szinte parancsra működő izgalmi állapotot csak felfokozza és nekem ezért kell minél messzebb kerülnöm tőle, hogy még véletlenül se keverjem ösztönösen olyanba, amire már nincs szükség. Már elmúlt. Már vége. Már nem várja senki, hogy egy csettintésre álljak készen, egy tizenéves "kislány" meg aztán tutira nem. Hogy baj van-e? IGEN! Baj van. Hülye kérdés, ráadásul még az is bosszant, hogy a lánynak vallóban nincs semmi elképzelése arról, hogy milyen keretek közt illik/kell kezelni a testiséget. Én ráadásul speciális eset is vagyok, szóval... - Mmm, ja. Válaszolom sután a kérdésére és ha megvárja, amíg összeszedem magam, megpróbálkozom úgy elmesélni neki a dolgokat, hogy ne legyek se liliomtipró, se perverz, se... semmi. - Csak... Közel voltál... Meg harapdáltad a szád és és... Tudod, nem tudom, hogy mennyire vagy "képben" a dologgal, de... Velem régen nem bántak túl tisztességesen. Szal... - azt veszem észre, hogy beszéd közben kalimpálok a kezemmel, mint valami idióta és fel-le járkálok a fűrész mellett. - A lényeg az, hogy a közelséged "bekattintotta" bennem az ösztönös testi reflexet, és hogy engedelmeskedjek. Meg az egész helyzet. Sajnálom! Tényleg sajnálom,nem volt szándékos, de te... Banyek, hány éves is vagy?! Most először kapom fel a fejem és nézek rá Ashley-re kétségbeesetten. Jézusom. Jesszum, jesszum. Megütögetem a fejemet, hogy ezzel űzzem el Charlotte arcát a fejemből. Nem akarom látni. Nem akarom itt tudni a fejemben, többet nem. - Mi? - nem értem először, hogy jön ide a keze, aztán leesik - Ja de, de igen félek. De attól jobban félek, hogy még egyszer kellemetlen helyzetbe hozlak. Vagy magamat. Mindkettőnket igazából. Meg Darrent. Jaj Darren! Szúszá, csak nyugalom. El kell érnem, hogy a szívem ne kalapáljon már ennyire, ha már egyszer legalább odalent sikerült normalizálni a helyzetet. Figyelem, ahogy felmászik az asztalra, és amit mond, az megint kiakaszt kissé. Hát ez tényleg nem érti, hogy ez az ő érdeke? - Nem vagyok kezelhetetlen, csak nem akarok bajt. Közlöm vele tagoltan, majd közelebb lépek hozzá, és dacosan a gumicukros csomagba dugom a kezem, hogy kivegyek belőle egyet. Legalább szó szerint is lesz min csámcsognom.
*Tekintve, hogy elrohanni nem tudtam… Na jó, nem is akartam igazából és különben is érdekelt, hogy már megint mi a francokat csináltam rosszul. Szóval azért megvártam a válaszát és még figyeltem is. Igen, muszáj volt tekintve, hogy fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani. Igen, közel voltam, mert segítet, na és aztán? Harapdáltam-harapdáltam, naná… megszokott dolog. De csak bambán pislogtam rá, kissé összevont szemöldökkel, hogy még is mit akar kinyögni. Még mindig halvány dunsztom sem volt róla, hogy mi is az a hű de hiper-szuper gondja, amitől szavai zavarosak és mozdulatai egy veszett kutyára emlékeztetnek.* - Ösztönös testi reflexek… * Ismételtem nagyon-nagyon halkan és az agyamban épp azután kutattam, hogy ezt miként is érti. De ami eszembe jutott az nem lehetet, tekintve azzal a mondattal ötvözve, hogy nem bántak vele jól. De ahogy a korom felmerült már magam sem voltam biztos benne.* - Nézd, nincs mit sajnálnod. Az ösztönös reflexeim nekem is megvannak. Bár gőzöm sincs, hogy egy egyszerű simogatástól meg azért, mert a megszokott módon rágcsáltam a szám, miért indulnak be a „védelmi” mechanizmusaid, ami a legfurább módon nálad az engedelmesség és mi köze ennek egyáltalán a koromhoz. De se gáz, reflexei mindenkinek vannak… én sem vagyok épp egy elveszett bárány ilyen téren, csak épp más módon nyilvánul meg. De azt hiszem, a támadáson már túl vagyunk, szóval tényleg nem értem… de egyébként tizenhét leszek. * Vontam meg a vállaim és már vártam egyfajta „Te jó isten” jellegű kifakadást szerintem egész falkában emberként is én vagyok a legfiatalabb. Na jó, azért ez a fejütögetés túlzás még akkor is ha csak rám nézve saccolt vagy most mi van? Hát ez kattantabb, mint én az már fix. Na de aztán már csak a szemeim forgattam.* - Kellemetlenbe? Kettőnk közül Te vagy az, aki még mindig úgy feszeng mintha legalább meg akart volna csókolni és ez lenne neki az első. * Vontam meg a vállaimat, hisz jelenleg akkori önmagamra emlékeztetett mikor elcsattant az első csókom. Na ez nem kellemes gondolat, tekintve, hogy annak mi lett a vége. Szóval… hess, hess, innen Josh. S a cél érdekében bizony felmásztam az asztalra. A morgásomra nem számítottam válaszra és felemelve a fejem néztem a másikra. De még mindig nem értem ebből mi baj lehetett volna. Ahogy közelebb ér, és végül csak-csak vesz a cukorból elmosolyodtam. * - Na de… most már csak azt áruld el nekem, hogy ebből milyen baj származhatott volna? Azért mert reflexből elkapod, a kezem még nem szaladok haza sírva és nem vagyok panaszkodós fajta. De mivel nálad engedelmesség jelent, így ez nem is áll fent. Én meg nem igazán vagyok az a fajta, aki visszaélne a helyzettel és nem szeretek parancsolgatni sem. Szóval ilyen téren sincsen gond. Szóval miért is lett volna baj? *Néztem szemébe érdeklődve. Tényleg nem értem a farkasokat, ami röhej, pláne, hogy nekem is van egy. Bár tény, még őt sem értem. Hajm… így meg hogy a fenébe akarok mást érteni? Akarattal, csak épp nem megy.*
Tizenhé.. Mennyi???! Ugyan, nem kellett volna sok jóra számítanom, nem is hittem, hogy sokkal idősebb, de így kimondva még durvább az egész. Jó, mondjuk énegy évvel voltam fiatalabb, amikor "a dolgok" elkezdődtek... De akkor is. Ő lány. Látom és érzem, hogy nem érti. Hát nem érti! Édes drága jó... Bahh. Ahogy egyre tovább hallgatom, és a gumicukor iszonyatos savanyúsága sem segít lecsillapodni, hirtelen szeretnék kirohanni az épületből és pucéran meghemperegni a hóban. Hátha az talán segít egy kicsit. Sose lehet tudni. Az legalább szerencsés, hogy kissé lefoglal, hogy a buksimat végig azok pörgetem, hogy miként vázoljam fel neki szalonképesen a dolgot. Lehet, hogy nem ártana neki, ha tudna ilyenekről... Meg hát, az ilyen kislányok szeretik a pletykákat, nem? Jó tudom, hülye vagyok. - Hát csak hogy tudd, egyáltalán nem Te lennél az első! Csattanok fel hirtelen, már-már megsértve, amiért azt hiszi, hogy ő lenne az első lány az életemben. Elég sok dolog történt velem, amikre ugyan nem vagyok büszke, de attól még.. Attól még voltak tapasztalatok. Nem is kevés. - És pont ez a lényeg. Dobom még hozzá dacosan, de igazából nem rá haragszom, hanem az egész helyzetre. Tudom, hogy haladnunk kellene, de úgy nem megy, hogy itt marad a levegőben ez az egész. Miért nincs itt valaki domináns, akinek a jelenlététől is apró ponttá zsugorodnék és csinálnám, amit kell? Ahj. Amikor konkrét kérdéseket tesz fel, egy ideig csak a padlót nézem. Nagyot nyelek, aztán közelebb tipegek hozzá, és finoman,lassan, hogy ő is jól láthassa és ellenkezhessen, ráteszem a tenyereim a combjára, közel a térdéhez, semmi tapi. - Nézd, Ashley... - fújom ki a levegőt - Az volt a baj, hogy én egy évvel ezelőttig olyan farkasok között éltem, akik... bántalmaztak. - motyogom el a végét, mert minden ilyet nehéz kimondani. A fejem oldalra kapom, szemeimet lesütöm, de ha már elkezdtem, be fogom fejezni. - És megszokta a testem, hogy például az olyanokra, mint a szájharapásod... Szal.. Azt vágod, hogy nem a gólya hozza nem...? Vagy ha mégsem... Akkor fel kellett készítenem az útra a gólyát... Afrikába... Nem! Áhh... Öööö... Szóval banyek, az ilyen "intim" közelségektől mindig azt hiszem, hogy szexelnem kell valakivel! Nem, nem vagyok indulatos, inkább zavart és emiatt egy kicsit hevesebb, mint kellene. Összeszedem magam, aztán Darren tanácsára hallgatva felnézek Ashley szemébe és próbálom nem megszakítani a szemkontaktust. - De ha megmondod Darrennek, hogy elmondtam, akkor megverlek megint. Ez kábé annyira volt fenyegető, mint az óvodások esetében a hajhuzigálás, de azért na. Próbálkozom. Elveszem a kezeimet a combjáról, ha eddig ott voltak,és dörzsölgetni kezdem a szemeim, majd a hajam borzolgatom és vakargatom a fejem. Jobb ötletem nincs, amivel perpill leköthetném magam.
*Szinte már pattogtak az idegeim annyira vártam, hogy mi a baja a másiknak. Nem értettem, hogy ilyen apróságok miért akasszák ki és ezt el is mondtam neki. Mikor felcsattan, csak a szemeim forgatom meg egy lemondó sóhaj keretein belül.* - Azt mondtam, hogy MINTHA. Nem azt, hogy ez lenne az első. Nem érdekelnek a részletek, szóval tartsd meg magadnak. * Néztem rá határozottan. Nem, engem baromira nem tudott érdekelni mások ilyen jellegű dolgai. Ez mindenkinek a magány ügye és van jobb dolgom is, mint ilyen tini baromságokon csámcsogni. De hogy ennek mi köze ehhez az egészhez, na azt nem tudtam. Szerintem még álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Bár lássuk be, az álmaim teljesen másfelé voltak mostanság, így ez nem is meglepő. Értetlenségemre csak felvont szemöldököm adott jelet, amolyan kérdő hangsúllyal. S vártam… Ahogy közelebb sétál, nem érdekel, hogy hova rakja a kezét, csak összevont szemöldökkel pillantok le rá. De hát, ez egy egyszerű fizikai kontaktus, és ha neki így könnyebb, ám legyen… legalább elmondhatja, hogy nem kell a kezét fogni a biztatásért, elég ha Ő fogja meg más lábát. Hallgatom csendes szavait és visszatartom, hogy ne húzzam el a számat keserűen mikor azt mondja, hogy bántalmazták. Nem volt részem verésben, még csak egy pofont sem kaptam soha. De halvány sejtésem volt, hogy milyen lehet, ha valakit bántanak. De nem vágtam közbe. ~ Jó. A bántalmazáshoz hogy jön a nemi aktus amiből lesz a gyerek? Ez… ööö… wtf???~ Kiáltottak a gondolataim, de a kérdésére csak bólintottam. Nyolcadikos tananyag, könyörgöm tízedikes vagyok. De nem vágtam közbe, nem akartam elbizonytalanítani. De amikor az utolsó mondatát is kinyögte, az arcomra pír futott. Így már – számomra – más értelmet nyert az egész a fűrészgépnél, a keze amely még most is ott pihent. Vazz… van itt valahol locsoló cső amely nem fagyott szét? Ég az arcom, kissé le kéne hűteni. A pillanatnyi sokk után, ahogy ezt felfogtam. Olyan sebesen löktem el a kezét a lábamról és lendültem az asztal másik oldalára, hogy ott leszállva, ami igazából bukdácsolásba fajult és szinte leestem az asztalról, de felállva a falig hátráltam.* - Naa… ne-e-e-emmm… ezt már most verd ki a buksidból és a közelembe ne gyere két lépésnél közelebb még egyszer… Öreg vagy, én meg… én… szóval… - makogtam - … a francba is, ártatlan. * Túrtam a hajamba tehetetlen dühömben, ahogy felcsattantak utolsó szavaim és az ajtóra pillantottam. Legszívesebben kimenekültem volna innen, egyenesen a szobámig. Átkoztam magam, hogy elindultam ide és nem küzdöttem le Darren hiányát.~Az isten verje meg…~ De ezt a gondolatmenetem, hogy mit is tegyek nem tudtam befejezni, mert megfenyegetet. Vazz… ez fenyeget, még ha nem is úgy hangzott.* - Végül is… rám izgul az egyik falkatársam… tényleg… nem is értem, hogy miért mennék Darrenhez. * Néztem rá ridegen és nem utolsó sorban ijedten. Beledöglenék a szégyenbe ha ez kiderülne. Idősebb is, nem is az esetem, meg úgy alapjaiban sem érdekelnek a fiúk. De be voltam zárva egy olyan férfivel, aki… aki, basszus, akinek áll és azért mert közelkerült hozzám. S nyomban eszembe is jutott, hogy mi volt az átváltozás után. Na rosszabb voltam mint egy vörös rózsa, tekintve, hogy a színem egyezett azzal, de én nem illatoztam.* - Ne fenyegess Jamie mert megbánod! * Csak ennyit tettem mellé és már meg is iramodtam az ajtóhoz, amit hangos csattanással csaptam be magam mögött. Soha nem hoztak rám ilyen… még csak zavarba sem ennyire. Még Jenny sem, pedig Ő sem volt kispályás. De nem mentem el, pedig nagy kényszert éreztem rá. De Darren csalódott bennem és nem okozhattam azzal is, hogy a nem parancs parancsát is megszegem. Az épület falának dőlve ültem le a hóba és kezembe véve két marékkal fúrtam bele az arcom, hogy hűljön. ~ Na most legyek okos. Ebből, hogy mászok ki? Így, így képtelenség együtt dolgozni és… és nem is olyan rég még meztelenül ölelt és a lapockám simogatta és…és…~ Kedvem lett volna ordítani, toporzékolni és… és… nem tudom… fogalmam sem volt. Anyut akartam, Ő biztos tudná mit kell tennem. ~ Maradjak? Menjek? Darren… cseszd meg, cseszd meg és cseszd meg a hülye büntetéseidet. Inkább mondtad volna azt, hogy egy teljes hétig a farkaslakban kell élnem!!!! ~
Jó, nem lep meg, hogy kiakad. De az már igen, hogy azt feltételezi, hogy le akarom teperni és bemocskolni az ártatlanságát, amikor pont azért hagytam ott a fűrészpadnál, mert nem akartam, hogy azt gondolja, hogy bármi ilyesmi forog a kis fejemben. Nekem volt kellemetlen a dolog, szóval ő csak fogja be és ne vádaskodjon feleslegesen! - Mondták már, hogy paranoiás vagy? Eszem ágában sincs... Nem akarok én tőled semmit! - vágom hozzá, és szerintem ez más lányokat azért egy kicsit biztosan megbántana - Már különben is bocsánatot kértem... Azzal nem foglalkozom, hogy még jobban kiakad meg sipítozik. Érzem a levegőben a zavarát és a dühét és azt, hogy mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel. Azonban a visszavágására egy nagy adag éllel nevetek fel. - Mert, akkor mi lesz? Megmondasz Darrennek? Tudod mit? Én magam fogok odamenni hozzá és elmesélni neki, hogy mi történt. Jó, hát vele szemben nem lennék ennyire bátor, mindazonáltal inkább én adom be neki a dolgot, minthogy ez a kis hülye túlpörgetve úgy mesélje el, mintha csak valami szatír lennék és hogy már majdnem megrontottam... Égne a pofám az biztos, de cseppet sem bízom Ashley-ben, úgyhogy magamért bevállalnám a megaláztatást Darrennel szemben. Örülök, hogy kimegy. Nagyon is. Végre egy kis csend és nyugalom. Azért még kifújom magam kicsit, aztán jobbnak látom, ha visszatérek az elrontott laphoz és elkezdem kijavítani. Pár perccel később bekapcsolom a fűrészt és már hozzá is kezdek a bútordarabok kivágásához. Az pedig nem érdekel, hogy Ashley esetleg vissza se jön. Én megcsinálom az én részemet, aztán majd lesheti, hogy mit kap Darrentől. Nem, nem megyek utána. Minek? Hogy megint elkezdjük ezt az egész hülyeséget? Jobb az én lelkemnek a csend és nyugalom. Így sokkal gyorsabban haladok...
//Mégse mentem ki, mert így hozta a helyzet De akár ugorhatunk időben megint, hogy mikor jössz vissza, ha egyáltalán visszajössz, addig én becsülettel dolgozom És bocsi, hogy csak ennyi lett //
- Nem… * Feleltem a kérdésére, mert a kérdések azért vannak, hogy válaszoljanak rá még akkor is, ha az ember épp a legmesszebb lenne ettől az egésztől. Hát Én biztos, hogy nem vágytam semmi másra. Szavai akár megnyugtatóak is lehetnének, hogy nem akar tőlem semmit. Ugyan nem Ő tehet róla, hogy fent tartásaim vannak és, hogy ilyen hevesen reagáltam, de attól még nem tudtam visszafojtani, de sértő számomra semmiképp sem. Na de aztán csak még jobban kicsapja nálam a biztosítékot.* - Idióta vagy… de menj csak… szívesen megvárom, míg beszámolsz neki és végig nézem a reakcióját. * Fújtattam dühösen, de nem kérdeztem meg, hogy kell-e neki telefon vagy van sajátja, vagy nincs. Az enyém a ruhakupac között hevert, ami leszakadt rólam az átváltozásnál és valószínűleg elnyomtuk, mert a zene az nem szólt már belőle mikor kiviharoztam… szóval csak szolgálja ki magát. Még párszor hó kupacot emeltem az arcomhoz miközben gondolataim zakatoltak és egy idő után a könnyeim is megeredtek. Na nem a történtek miatt, hanem mert most először éreztem a baleset óta legjobban mami hiányát. Az ilyen helyzetekben… koromat meghazudtoló mód nem tudtam mihez kezdeni.
Egy jó félóra kellett mire lehiggadtam annyira, hogy egyáltalán rá tudtam venni magam a normális gondolkodásra. Ekkor viszont már felálltam és visszamentem a zajos műhelybe. Ruhakupacom alól kikerestem a telefonom és csak beültem az egyik sarokba. A fülesem kibogoztam és újra indítottam az egyik kedvenc számom. Sajnos nem zárta ki a fűrész hangjait még a maximális hangerő sem. Fejem a falnak döntöttem, de ez így nem volt jó. Kellemetlenül, de leginkább borzalmasan éreztem magam Jamievel egy helységben, ami nem akart szűnni. Ha nem szólt hozzám, hát Én biztos nem tettem meg és Ő sem úgy nézett ki mint aki beszélni akar. Így már amúgy sem hallottam volna, bár kitudja, hogy mennyi mindent bír ki a farkas hallásom. Egy jó tízpercig vártam, hogy ha más nem is, de a zene majd elmulasztja. De nem tette meg a hatását, hiába indítottam újra és újra. Lemondóan sóhajtottam, hogy megadom magam és pötyögni kezdtem egy üzenetet.
Címzett: Darren „Mindketten tudjuk, hogy ez az összezárósdi egy baromság és, hogy csak az ellenkezőjét éred el annak, amit szeretnél. Jelentem alásan ez már most megtörtént. De üzleteljünk; Elviszel/elengedsz Jamie 10km-es körzetéből, meghallgatsz és cserébe, mert itt „megkegyelmeztél”, nem csak a ma éjszakát töltöm a farkaslakban hanem 7 teljes napot és éjszakát. Napi két órát (+1 az út) töltök Stevennel. Mindketten tudjuk, hogy ezzel jobban bűnhődök, mintha itt hagynál és ugyan azt a célt szolgálja. Plusz, Te is tudod, hogy ha itt hagysz, akkor is lelépek, és csak akkor jövök vissza, ha rákényszerítesz. Szerintem ez így elég normális ajánlat. Ne szívassuk feleslegesen egymást. Ash”
Miután elküldtem az üzenetet (amit 4 üzenetben küldött el), csak a felsőm zsebébe csúsztattam a készüléket és vártam a választ. Ha nem jön, nekem úgy is jó várok egy fél órát max. egy órát és megyek. Számítottam rá, hogy a vége miatt Darren ha nem is látványosan, de őrjöngeni fog, ha más nem a hangsúly miatt, ami azért „választékos” szókészletemnek köszönhetően elég jól álment még szövegben is. De inkább közöltem a másik variációt is, minthogy azt mondja, hogy nem tudta. A frászt nem, ezt leírnom se kellett volna, anélkül is tudja. Ha nem jön én megyek és csak akkor teszem be még egyszer a farkasok közé a lábam, ha rákényszerít. Felesleges volna mindennapi csatát vívnunk ebből. Mindketten tudjuk, mi lenne annak a vége. Fejem visszadöntöttem a falnak és továbbra is azt az egy számot hallgattam végtelenítve. * - Mindjárt vége… * Ennyit címeztem Jamienek, ahogy elküldtem az üzenetet. Ezt is csak azért, hogy tudja, már nem sokáig kell elviselnünk egymást. De aztán csak csendesen vártam.*
Én javában dolgozom és magamban füstölgök tovább. Ahogy azonban egyre inkább előrehaladok és sikerül már szép és pontos darabokat kifűrészelni a nagy falapból, a munka sikerének öröme veszi át az irányítást, mert jól esik a lelkemnek, hogy én legalább meg tudom csinálni a feladatot... Vele ellentétben. De nem érdekel, sokkal inkább figyelek oda a munkára, és a kivágott darabokat kezdem el az ölembe fogva, finoman, kézzel lecsiszolni. Valamikor eközben toppan be újra Ashley. Csak egy gyors pillantással méltatom, aztán újra a munkához fordulok. Megint zenét hallgat, és ez annyira... Bunkóság? Igen, az. Maradt volna akkor odakint, vagy lépett volna le inkább. Amikor azt mondja, hogy mindjárt vége, szótlanul folytatom a csiszolást, közben pedig átfut az agyamon, hogy vajon minek lehet vége... A bútornak biztos nem, attól még messze vagyunk... vagyok. Mert őfelsége nem csinál a világon semmit, csak elszívja a levegőt. Könyörgöm, én csak jót akartam neki, megnyíltam, őszinte voltam, erre most azt hiszi, hogy meg akartam erőszakolni vagy mi a franc? Ehh... - Aha, jó. Reagálom le ennyivel, hiszen ő úgyis azt csinál, amit akar. Vagy amit "apucinál" kisír. A szívemben az igazságtalanságból fakadó harag szerencsére a pajzsom mögé szorul, ennek ellenére úgy érzem, hogy lassan engem fog elemészteni. Na most egészen biztosan képes lennék egy edzésen megtámadni valakit, az fix. Ahogyan ő sem vesz engem emberszámba, úgy én se őt. Csak teszem a dolgom, az elkészült és majd összeilleszthető bútorlapokat szépen egymásra pakolom, míg a maradékot a földre teszem. Már nincs sok, azt hiszem három vagy négy lap, amit le kell csiszolni, aztán állhatok neki összeragasztani őket.
//Hát, erre nem tudtam többet írni, tekintve, hogy mindketten eljutottunk a végéig, már ami a durcát jelenti xD Darren mondta, hogy benézne egy reagra, lehet, hogy most kellene. //
Az ágyamon feküdtem, egy szál melegítőnadrágban, zuhany után. A hajam még vizes volt és a törülközés se sikerült tökéletesen, mivel itt-ott csiklandó vízcseppeket éreztem legördülni a bőrömön. Annyi baj legyen, lusta voltam tenni ellene. Fél kézzel a hajamba túrtam, s folytattam az intenzív szemezést a plafonnal, mialatt lábfejem a Radiohead Creepjének ütemére mozgott. Azon agyaltam, ami a műhelyben fogadott. Kész téboly, még mindig alig tudtam elhinni, hogy tényleg azt láttam, amit és nem csak hallucináltam. Aztán rájuk förmedtem... Mint az ilyenkor lenni szokott, már bántam, hogy akkor úgy rájuk pirítottam, magamra haragudva rágtam belülről a szám és úgy grimaszoltam a mennyezetnek, mintha az tehetne mindenről. Nem szabadott volna olyan hevesen reagálnom... Még a gondolat végére sem értem, amikor a fejem mellett a párnán sziréna módjára vijjogni kezdett a telefonom. SMS. Lomhán nyúltam érte, majd emeltem a szemem elé, és egy leheletnyit felvontam a szemöldököm, amikor megláttam, hogy Ashley írt. Nagyon reméltem, hogy nem Jamie gyászjelentését küldte, mert akkor valószínűleg megint nem maradok higgadt. Az üzenet végére megérett bennem a lány egyszavas meghatározása: őrületes. Ezzel együtt halvány mosolyra húztam a szám, majd felkeltem, ledobtam a nadrágom, hogy aztán farmerba, fekete pólóba, bakancsba és dzsekibe bújjak, majd újfent a műhely felé vezetett az utam. Bíztam benne, hogy nem csak a romjai fogadnak. A korábbi haragom nyomtalanul eltűnt, azt még Ash záró mondatai se tudták visszaidézni, s azt hiszem, ezért mindhárman hálásak lehettünk. Nekik nem hiányzott egy újabb letolás, nekem pedig egy utólagos megbánás. Ezt a megbánást természetesen nem mutattam feléjük, amikor befutottam, arcom semmit mondó, már-már közönyös volt, egyedül annyi mutatta a megbékélésem, hogy a farkasom - ha nem is felhőtlen és kitörő örömmel -, üdvözölte Ashleyét, a műhelybe lépve pedig Jamie is kapott egy árnyalatnyi, féloldalas mosolyt. Az ajtót nyitva hagytam magam után, hogy a kint gubbasztó lány is biztosan hallja a szavaimat. - Nem szeretem, ha bármilyen formában is fenyegetnek - néztem hátra a vállam fölött drága Kölykömre, a "csak azért is lelép" részre utalva. - Csak a miheztartás végett. Egyébként meg, abból ítélve, hogy szabadulni akarsz, ez igen is elég nagy büntetés neked. A készülőfélben lévő bútorra pillantottam, aztán megvakartam a tarkóm, végül nagyot sóhajtottam. Eszem ágába se volt őket fölöslegesen cseszegetni, ha ennyire nem jönnek ki egymással, nyilván nem kényszerítem rájuk. Sose voltam a destruktív "megtorlás" híve, ha fegyelmezünk, annak építő hatása legyen, ez pedig a jelek szerint sehová sem vezetett. Van ilyen. - Nem szeretnék még egy ilyen átváltozást, ha bajotok van egymással, vagy ember alakban rendezzétek, vagy farkasban, de ne olyan helyen, ahol bárki rátok nyithat. Legyen eszetek, oké? Igen, elsősorban azt vártam tőlük, hogy előbb használják a fejüket és csak aztán a testi erejüket, meg a farkasukat. - Menj, szedd össze pár cuccod, Farkaslakban keresd Jennyt, ő majd megmutatja, merre van a lakásom - fordultam Ash felé, és reméltem, hogy nem akarja magyarázni a bizonyítványát, hanem szépen megy és teszi, amire kértem. - Jamie, te is mehetsz mára - mondtam a Kisfarkasnak, majd levettem a dzsekim az eddig elkészült falapokhoz léptem. Egyre ügyesebben dolgozott, de ezt momentán nem mondtam ki hangosan, holnap már megdicsérem. - Ezt majd én befejezem. Hosszú ujjaimmal szórakozottan simítottam végig az egyik lecsiszolt felületen. Szükségem volt erre, hogy valamivel lekössem a figyelmem, hogy dolgozzak, alkossak és közben a felszín alatt agyalhassak. Ha mentek, munkához láttam. Alig tíz perce dolgozhattam, amikor megint vijjogott a telefonom, az üzenet küldője viszont az egyik anchorage-i ismerősöm volt. Mindig is velősen fogalmazott, most sem tett másképp, pár szóból állt az egész: "Vancouver; nem megerősített." Marha jó. Igaz, hogy végezni akartam vele, de jelenleg - milyen meglepő - nem volt alkalmas az idő. Mindegy. Amíg nem ér Anchorage-be, vagy Fairbanks tíz kilométeres körzetébe, maradok a helyemen...
*Zene ide vagy oda, de bizony még így is meghallottam Jamie válaszát. Mondtam már, hogy utálom a farkas hallásom? Jah, biztosan szóval nem is hangoztatom többet, úgy sem változik meg semmi. Azonban sosem a türelmemről voltam híres. Persze tudtam én türelmes lenni, ha volt értelme annak lenni, de jelenleg Jamie jelenléte csak tovább szította azt, hogy nincs. De mielőtt túlfeszítettem volna önmagam hergelésével a saját türelmem inkább felálltam és kint ismét letelepedtem. Hamarabb megéreztem Darrent, mint megláttam volna, hisz a farkasom jelezte. Aki kicsit meghunyászkodva, bűnbánóan közelítette meg Darren farkasát. ~ Gyere vissza Te korcs! Nekem is fájt, de ettől még állj ki magadért Te idióta papírkutya.~ Hisz nem volt más. Ugyan tény, hogy Darren korábbi szavai a szívembe martak, de tudtam, hogy nem csináltam semmit. Jó, megütöttem. De ok nélkül nem jár el a kezem. Az meg már más kérdés, hogy ki mit nevez oknak. De ezt majd Darren látja a „saját szemével” aztán dönt ahogy. Nem fogom feleslegesen jártatni a szám. Persze a dögöm megint nem tudtam visszahívni és most annyira örültem volna egy pajzsnak, hogy a fél életem oda adtam volna érte. De, ha a farkasom így, hát akkor én. Na nem meghunyászkodok, csak még makacsabbá tett. Azonban egy gúnyos mosolyt csaltam az arcomra.* - Ha annyira nem ismered a saját kölyköd, hogy észre vedd, hogy nem fenyegetés volt. Akkor megis érdemled. Vedd aminek akarok, addig nem érdekel míg bevált. * Húztam meg a vállaim látszólag közönyösen, de bennem… hajm… bennem csak még nagyobbra szította azt a fájdalmat, amit a „mindkettőtökben csalódtam” mondatával ért el. Fájt, hogy ennyire nem ismert, hogy ennyire alattomosnak nézet. Minek írtam volna rá akkor? Lazán le is léphettem volna, minden alku ajánlat nélkül. Tudatában a következményeknek. Az utolsó mondatára csak a hajamba túrtam. Az utolsó szavaira inkább nem reagáltam, csak egy mélyet sóhajtva túrtam a hajamba, és halkkoppanással döntöttem a fejem a ház oldalának. ~ Nyugi Ash, mert k*rvára meg fogod szívni. Csak nyugalom. Te meg ne puncsolj már annyira, idegesítesz!!!~ * - Mondja ezt az ész mintaképe, aki beharap egy olyan embert, aki alkalmatlan farkasnak. – Kezdtem el felállni, ahogy a dühöm is szépen nőt, miközben fogaim közt szűrtem a szavaim. – Az, akit kicsit sem érdekel, ha a kölykén próbálnak meg domináns hímet játszani. Vagy épp elfelejti figyelmeztetni a kölykét, hogy ne jöjjön a műhelybe mert egy állattal dolgozik, aki kibukik a legapróbb kérdésekre is és felmosó rongyként bánik vele. Hát ha így kell ésszel lenni, akkor nem maradtam le mögötted és akár még büszke is lehetnél, hogy az értelmi szintedhez méltóan viselkedtem. * Biggyesztettem le az ajkaim gúnyosan. Ikkuma? Torolja meg, nem érdekel. A teremtőm? Nem kértem. A sajnálatos az, hogy minden egyes szavammal saját magamba martam, pedig a másiknak akartam viszonozni a korábbi keserűséget, amit okozott. De ehelyett csak magamban mélyítettem a sebet, szinte minden szavammal kitépve a lelkemből egy darabot. De Darren mondjuk azt akkor is kiszúrta volna, hogy dühös vagyok, ha nem volnék pajzs nélkül. Hisz már az első perctől rühelltem, ha a „kölykének” hívtak akár Ő, akár mások most mégis Én magam tettem. Azonban az elbocsájtó szavaira csak felhorkantam.* - Mintha nem tudnám. De emlékeztetlek, hogy azt mondtam, hogy a farkaslakban leszek. Nem pedig azt, hogy társaságban fogok bájologni. *Emlékeztettem, de nekem sem kellett kétszer mondani, hogy mehetek. Meg is indultam, mikor egy lépés után megtorpantam és még visszanéztem rá.* - Mellesleg, megvárlak. * Emlékeztettem az alku második felére is, hogy meghallgat. Ugyan épp hallgatnia nem fog kelleni. Sokkal könnyebb utat választok hozzá, nem szeretem feleslegesen elmondani a dolgokat pláne, hogy a beszéd nem mindig elég kifejező. Ha csak éjjel jön? Mit bánom én… hullafáradtan is tudok edzeni másnap. De akkor is megvárom, ha nem jön haza. Legfeljebb kap egy hisztit, mint egy rossz feleségtől és kész. De aztán már mentem is, egyenesen az erdőbe, hogy azon keresztül haza menjek. Hajm… Stev kifog nyírni.*
//Köszöntem a játékot Jamie :* Aztán remélem egyszer megbékélünk egymással. És neked is Apu. //
Darren... Megint. A szívem egyre szaporábban kalapál és csak a fejemet kapkodom Ashley, az ajtó és az el nem készült bútor között. Te jó ég, mi lesz, ha meglátja, hogy sehol sem tartunk és... Késő. Megérkezik, én abbahagyom a munkát és lehajtott fejjel egészen addig hátrálok, amíg a hátam a falnak nem ütközik. Csak hallgatom a párbeszédet, oda se nézek feléjük. Ez az ő dolguk. Viszont nagyon de nagyon szeretnék felszisszenni megint. Hogy képzeli ez a lány, hogy így beszél Darrennel? A Teremtőjével? Aki ráadásul nem csak jó farkas, de nagyon jó ember is... Megint eljutottunk oda, legalább is én, ahonnan az egész veszekedés elindult. Igyekszem a pajzsomat magamra zárni, bár ha Darren akarja, úgyis kiszagolja, hogy mi a pálya. Haragszom. Dühös vagyok a lányra, mert nem értékeli azt, amije van. Eszembe ötlik Charlotte és az, hogy ő miket tett, meg az egész Fehér Galléros Klán, és egyszer csak azon kapom magam, hogy könnyes a szemem. Így távozik belőlem az indulat. - Oké... Piszmogom nagyon halkan az orrom alatt, és amikor Darren távozásra utasít, csak akkor kapom fel a fejem. Szeretnék ellenkezni, már veszem is a levegőt, hogy elmondjam neki, hogy de még nem fejeztük be a bútort, és hogy ez volt az egyik büntetés, de a hím határozottsága hallgatásra bír. Piszkosul utálom most Ashley-t. De nagyon remélem, hogy idővel ő maga is rájön majd, hogy micsoda mázlista. Talán jobb lesz, ha most fogom magam s farkasként elmegyek vadászni. Igen, így fogok tenni. Pillantásra se méltatva a lányt, sétálok el mellette. Nem bírom, egyszerűen képtelen vagyok normálisan hozzáállni azok után, hogy milyen hangot ütött meg az imént és hogy mennyire hálátlan és tiszteletlen és, és...
***
Már rég a hideg marcangolja a bőrömet, amikor sikerül egy kicsit lehiggadnom. A dühöm inkább szomorúsággá érik, és rájövök, hogy mennyire egyedül érzem magam. Most aztán végképp. A mentorom, aki olyan sokat ígért nekem, most már mással van elfoglalva, ráadásul egy olyannal, aki nem becsüli meg őt. Bármennyire szeretem Masát, egész egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tudok vele megbeszélni, mert úgysem értené, mert ember. A falkában pedig egyáltalán nincsenek barátaim. Fene essen abba a szőke kis libába! Hát nem akartam én bántani, nem akartam én senkit se... Soha. Csak a saját múltam fáj és a saját jelenem, amiben megint vesztesnek érzem magam egy új, egy fiatal és éppen körülrajongott kölyökkel szemben. Ahogy elérem a biztonságot adó erdőt, farkassá változom és eltűnök a fák között, messze a falkától. Úgysem fog keresni senki... Elő sem jövök, egészen késő estig. Közben pedig próbálom meggyőzni magam arról hogy ez a helyzet még mindig sokkal jobb, mint ami Sitkában volt.
*Az érzelmeim tisztázásával voltam elfoglalva, ahogy a hangja csengett a fülemben. Énekelt… megnyugtatott. Nem értettem, hogy miért, nem tudtam, hogy ez miként lehet. Hogy miért nem ugrottam neki mikor megsértette a magánszférám. Mást már rég megpróbáltam volna a földbe döngölni miatta. De ehelyett… csak beleolvadtam a hangjába, a dallamba, a dalba mely az erdő némaságában nyugalmat nyújtott. Nem szóltam hozzá, csak hallgattam, míg énekelt bízva benne, hogy nem hagyja abba. Sem most, sem máskor. Kijjebb érve elő vettem a telefonom és írtam Darrennek egy sms-t.
Címzett: Darren
„Hali, egy félóra és a műhelyben vagyok. Van velem valaki, gyere ki oda légyszi. Ja igen… Tamagocsis dolog. Pussz; Ash”
Felérve a hegyre kerülővel mentem, hogy a farkaslakot elkerüljük és az erdőn keresztül menjünk el Apu műhelyéig, amely a Síparadicsomban helyezkedett el. Ámbár, nem szerettem az embereket, így mindig körbe mentem, hogy ne kelljen találkoznom senkivel. Oda érve remény kélt bennem, hogy Jamie nincs itt. Azonban Apu itt lehetett a környéken, mert az ajtó nyitva volt. Ha csak nem Jamie volt felelőtlen, amiben kételkedtem. Belépve körbe pillantottam, ahogy a friss lakk szaga megcsapta az orrom elmosolyodtam.* - Ööö… foglalj helyet? * Kérdeztem, hisz nehezen invitálhattam volna tekintve, hogy egy fél darab szék sem volt a műhelyben. Én magam azonban a szabad fűrészasztal egy kis részére huppantam és tudatosan igyekeztem kiterjeszteni az energiáim apám után kutatva. Nos, nem ment… vagy csak nem találtam meg. Ahogy a férfi abba hagyta az éneklést, lelkem úgy vette háborgóra, de legalább a farkasom aludt. Így talán nem kell rajta is kiigazodnom. - Mindjárt itt lesz… vagy, nem tudom. De jön… *Vontam meg a vállaim, és ha esetleg kérdése volt, akkor figyeltem ám. Csak próbáltam megfejteni a kocsmás emlékképet, azt amit akkor éreztem és azt, amit ez a dal váltott ki belőlem. Apám le lesz hidalva… az tuti, ha megérzi ezt a furcsa kavalkádot bennem. Hisz Ő ismer, tudja milyen vagyok és még ha én nem is, azért Ő már elég tapasztalt ahhoz, hogy tudja mit jelent. Vártam… tudnom kellett, hogy miért van ez a… ez a dolog, ami Tőlem oly távol áll, mint az, hogy elhagyjam Őt. S miért hiányzik annyira az a dal… *
Ahogy sétáltunk, úgy hangzott tovább a dal, s ölelt körül minket. Régi tájak, régi népek szellemei jutottak eszembe. Itt Fairbanksben az indiánok szellemei éltek, én viszont a kelták, s a pogány népek kultúrájában nevelkedtem, kutakodtam. Velük jobban megértettem a hangot. A Világjárásaim alatt számtalan más szellemi és okkultista kultúrával megismerkedtem. De mindenkinek megvan a maga hite. Vérfarkasként is. Én azokban az ősi harcosokban hittem, akik viking hajókkal vonultak a világban, a föld tengerein, óceánjain. Én azokban a szellemekben hittem, akiket a druidák, találkozóikkor, a teliholdas éjszakákon tüzeik köré hívtak. Miközben sétáltunk, nem hagytam abba az éneket. Lelkem a Skót partokon járt, a hatalmas sziklákon ülve. Ott is ezt a dalt dúdoltam. S akkor jutott eszembe, milyen csodás is Gaia Föld anyánk, hogy ilyen gyönyörűségeket teremt. Miközben mentünk, egy futó pillantásban láttam, hogy telefont elővéve ír. Bizonyára az apjának. Hagytam, had tegye. Mióta megütött, amúgy se váltottunk túl sok beszédet. Nem volt miről. Vagy ha lett is volna, azt mindketten későbbre tartogattuk. Sokáig sétáltunk, de ez nem zavart. A szél azonban furcsa szagokat hozott magával. Igen. Emberek. Elkerültük őket, én legalábbis örültem ennek. Végül kis idő múlva az erdőben egy épület vonalai kezdtek kibontakozni. Abbahagytam az éneket. Nyitott ajtó fogadott minket, bár idegent nem érzékeltem. Ashley ment elöl, majd belépve a tágas, ám zsúfolt helyiségbe, megcsapott a lakk illata. Farkasom érdeklődve figyelt, kíváncsisága felébredt, de nyugalomra intettem. Mielőtt beléptünk, gondoltam felhúzom a pajzsom. De belegondolva... minek? Ashley már tud rólam dolgokat, ha azt megosztja a beharapójával, minek a pajzs? Meg talán annyira ad az őse a tekintélyemre, hogy nem rögtön a lelkem mélyére ás. Hanem talán csak kérdez. Belépve a házba becsuktam magam után az ajtót. Mikor hellyel kínált, biccentve ingattam a fejem, így illedelmesen elutasítva az ajánlatot. Nem is lett volna, mire ülni. A lány a fűrészasztal végére csüccsent. Körbepillantva felismertem az emlékképéből a helyet. Lassan levettem a kabátom, majd egy, a falba vert szögek egyikére, amin épp nem lógott semmi, felakasztottam. Ujjatlan, fekete pólót viseltem, s a tetoválás, amit az emlékképekből már láthatott Ashley, élénken körvonalazódott ki a karomon. Mikor csendesen szólt, rá néztem, s nyugodtan bólintottam. Aztán lassan mellé sétálva oda támaszkodtam az asztalnak, majd fürkészve néztem az arcát. - Minden rendben kis lány? - kérdeztem csendesen. Nem akartam hosszú monológokkal fárasztani. Ha bármire kíváncsi, úgyis megkérdezi. Eddigi ismertségünkből erre már rá jöttem.
*Tekintetem minden mozdulatát követte, de az volt a legjobb döntés, hogy nem zárta el magát. Bár nem tudtam, hogy egyáltalán megfordult a fejében. Csak néztem, ahogy közeledett hozzám, miután a kabátját felakasztotta. De nem az érdekelt, hogy miként mozog. Hanem a tetoválását fürkésztem, amit már láttam korábban s ahogy akkor nem tudtam levenni a szemem róla, úgy most sem. Mikor mellém ért, szinte önkéntelen is megindult a kezem a karja felé, hogy ujjam finoman fusson végig a mintán. De tekintetem felemeltem, némán kérve engedélyt a tettre. Hogy akár csak egy halvány jelét is adja annak, hogy szabad. Ha ez megtörtént, a minta vonalán futattam végig az ujjam. Tudtam, hogy nem fáj neki.. mégis úgy érintettem, mintha csak egy porcelán lenne és eltűnhetne a minta, ha erősebben teszem. Pár pillanat volt csupán, hisz a nagy gyönyörködésben, a csodálatban mely kiült az arcomra eljutott a tudatomig a kérdése is és a kezem elkapva helyeztem magam mellé és kezdtem el lóbálni a lábam. Arcomon láthatta a kételyt, hisz nem tudtam, hogy erre mit feleljek. Úgy érzem, hogy van valami ami nem szabad, de nem tudom, hogy mi és ez baj, de közvetlen baj nincs.* - Nem tudom… * Feleltem őszintén, ahogy oldalra tekintve a férfi szemeibe néztem. Pár pillanatig háborgó íriszem mely a lelkem hűen tükrözte fonódtam össze a másik tekintetével. De csak ennyi volt, hisz a farkasom már ugrott is, ahogy Darren energiáit megérezte… ó magam is leugrottam az asztalról és a nyíló ajtó felé szedtem apró lábaim. Amint belépet Darren egyből a tekintetét kerestem és megérintettem az arcát. Tudtam, hogy érezte a jelenlétem. Azt a háborgó, nyugodt mélységet. Azt a lényem, azt a részem melyet a férfi dala megérintet, amit nem értettem. Azt a mélységet, melyet egyszer éreztem, és amit most nem tudtam hova tenni és már eltemettem egyszer. Lelkem szinte éhséggel, ragaszkodással vágyott a férfi hangjára az aprócska dallal. A férfi is érezhette, hogy ez jelenleg de nem tudhatta, hogy mire irányul. Ahhoz, ismernie kellett volna. De Darren tudta, hogy valami nem stimmel bennem. Egy idegen farkas, egy idegen ember, aki félóra alatt érte el azt, amit mások nem két hónap alatt. * - Apu… Ő Raven. Raven… Ő az apám, Darren a falka Ikkumája. Raven falkát keres meg az apját aki elviekben Őslakos, hogy jól emlékszem és mivel úgy is találkoztunk volna egy óra múlva, így telefonálgatás helyett ez tűnt a legegyszerűbbnek. * Nem voltam benne biztos, hogy Darren díjazni fogja a dolgot. De nem volt bocsánat kérés a hangomban. Csak a tekintetem, csak az volt beszédes felé. Ám ezek sem árultak ilyen érzelmet, valami sokkal mélyebbről daloltak neki, választ várva arra a zűrre ami bennem van.* ~ Furcsa. (Tudod, hogy) utálom (ha) belemásznak a fejembe (de nem) mentem neki. Az emlékei… az éneke, (a játéka… de) a dala megnyugtat. (Az egyik emlékében) kocsiban vagyis (buszban) ébredtem és már (ott is) megnyugtatott a hangja, pedig (kivoltam) készülve a (fémkoporsó miatt). Nem tudom Apu… nem értem mi ez, vagy (miért van). //Ez egy kérdés is volt// De hadd maradjak még… megnyugtat a jelenléte. ~ Üzentem neki és mentálisan is sütött a hangomból az értetlenség, az, hogy egyszerűen nem tetszik, hogy a másik ilyen hatással van rám. De nem is akarom hagyni, nem akarom, hogy ne legyen csak érteni… azt mindenképp. ~ Viszont (félek) ettől… de ha kell (csendben maradok), vagy… vagy ha (nem érted) megkérem, ha végeztetek, hogy (énekelje) el megint és majd érezni (fogod.)~ Tekintetem nem eresztette Darrenét. Azonban csak mellette álltam, hogy közben azért üdvözölje a másikat, hisz a szavaim szétcsúszva jutottak el hozzá, de nem mentem el a közeléből s valahol megérintve tartottam a kapcsolatot. Miközben farkasom az övé-t ostromolta szeretetével. DE nem mondtam többet, már ez is sok volt és a fejemhez kellett nyúlnom, hogy kissé csillapítsam a hasogatását. MEgerőltető volt.
// A Tiétek;
//
A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 25, 2013 8:57 pm-kor.
Mára is beszéltünk Ash-sel találkozót. Komolyan mondom, néha nehéz belegondolnom, hogy honnan is indultunk: az elején a pokolba kívánt engem, meg ezt az egész farkasosságot, most pedig... ha nem is fenékig tejfel az élet, de már érzem, hogy számít rám, bízik bennem és a szeretetét is meg merem kockáztatni. Tagadhatatlanul jó érzés volt, s mindezzel együtt az SMS-ét olvasva mosolyra húztam a szám, ami vigyorrá szélesedett a tamagocsihoz érve. Felpattantam a papírokkal teli íróasztalom és a legújabb vázlatom mellől, magamra kanyarítottam a dzsekim, zsebre tettem a mobilom és már mentem is. Fenemód érdekelt, hogy ki lehetett Ashleyvel, pláne, mert az üzenet alapján bizony farkas volt az illető. Egy kicsit aggódtam, pont ezért fogtam sietősebbre a lépteim.
A műhely közelébe érve már éreztem mindkettejük energiáját, Ash-ét a farkasom lelkesen vette tudomásul, a másikat viszont kifejezetten gyanakvón méricskélte. Nem tegnapi csibe volt, korombeli lehetett, semmiképp sem tacskó. Te jó ég! Ez körülbelül olyan lehet, mintha egy ember gyereke egy felnőtt tigrissel állítana haza. Már csak az hiányzik, hogy a műhelybe lépve egy "megtarthatom?" kérdés fogadjon! Nem az fogadott, hanem egy vadidegen férfi és a lányom. Próbáltam nem túl büszkének tűnni, amikor az apjaként mutatott be, több-kevesebb sikerrel ez ment is. - Raven! - biccentettem egyelőre kissé távolságtartón, de semmiképp sem barátságtalanul, majd tekintetem Ash-ébe kapcsolódott, s enyhe homlokráncolással hallgattam darabos gondolatait. Még a belépésem előtt éreztem, hogy nincs egészen rendben valami vele, ez nyugtalanított is, de az ismeretlen előtt inkább nem mutattam túl sok érzelmet. Furcsa... eddig Ashley egyszer sem volt ilyen, most meg... ~ Rendben, maradhatsz, minden jogod megvan hozzá. Pillantásom a másik farkasra vándorolt, az arcát kutattam, próbáltam a vonásaiból olvasni. - Nos, ha az apja valóban a falkánk tagja... vagy az volt, gondolom általánosságban tud rólunk egy-két dolgot. - Tettem felé egy lépést és a jobbomat nyújtottam. - Darren Nortlake - mutatkoztam be Ash korábbi szavai ellenére, mert azért ez még sose ártott meg. - Falkát itt talál kettőt is egyből, az apját már nem tudom. - Az egyik munkaasztalhoz léptem és a csípőmmel nekitámaszkodtam úgy, hogy Ash közelében maradjak. - Meséljen egy kicsit magáról és a motivációiról. Miért akar csatlakozni? Az egy dolog, hogy az apja őslakos és őt keresi, ettől függetlenül még lehetnek rossz viszonyban.
Ashley tekintetére egy apró biccentéssel adtam tudtára engedélyem. Érintésére nem mozdultam, hagytam, had vizsgálgassa a tetoválást. Az arcát figyeltem. Kérdésemre elkapta a kezét, s értetlenül állt a történtek előtt. Apja jelenlétét megérezve felpillantottam, de addigra a lány is felpattant az asztalról, s a nyíló ajtó felé iramodva apja nyakába ugrott. Elmosolyodtam, ahogy figyeltem őket. A férfi arcán büszkeség vonásait véltem felfedezni, ahogy Ashley, mint egy tajtékzó vízfolyam, gyors áradatban bemutatott minket egymásnak. Mikor Darren megszólított, enyhe fejbólintással köszöntem felé. Hát igen, van is mire büszkének lenni a kislányban. Állba vert egy öreg Alfát, tudod-e? Továbbra is mosolyogtam feléjük, farkasom nyugodtan figyelte kettejüket. Miközben mentálisan összekapcsolódtak, sejtésem szerint rólam beszéltek. Mert hát miről másról? Az arcukat figyeltem. Ashley szemei csillogtak, élénken, mint mikor a képek után felnézett rám. Nem tudtam eldönteni, épp beköp, és panaszkodik, vagy jókat ecsetel. Bár nem is igazán volt ez lényeges. Ami megtörtént, az megtörtént. Változtatni nem lehet ezen. Darren homlokán a ráncok halványan elmélyedtek. Mit okozhattam vajon? Mit gondolhat? Ikkuma, és azért az ő véleményére kíváncsi volnék. Nem mintha máséra nem, de azért... na. Mégis csak egy Ikkuma. Mikor felém lépett, s a jobbját nyújtotta felém, barátságosan elfogadva megszorítottam. - Raven Sutter - mondtam a bemutatkozást viszonozva. - Néhány dolgot tudok, de nem állítom, hogy mindent ismerek a mostani helyzetekről. Mikor elhelyezkedett Ashley közelében, s kérdezett, nyugodtan válaszoltam: - Nos, a beharapásom itt Faibanksben történt. Az apám volt egyben a beharapóm, Jeremy Sutter. Körülbelül 50 évig éltem itt, utána világot jártam. Sokáig. Megjártam a világháborúkat, volt Falkám is... Aztán, kicsit célt tévesztve, Infamiaként ismét világot jártam, majd úgy döntöttem visszajövök ide. Új életet szeretnék kezdeni. Az apámmal leveleztem, de egy idő után megszakadt a kapcsolat. Kis szünetet tartottam, s eközben Ashleyre vándorolt a tekintetem. Csendesen állt, bár pontosan nem tudtam, ő most miért van itt. Talán a felőlem való döntésre várt. Ennyire érdekelném? Vagy csak az apja kérte erre. Darren vissza nézve fojtattam - Őszintén szólva, nem tudom, alkalmas lennék-e Falka tagnak. Nem vagyok az a típus, aki eltűri a vezetőket maga felett. Akad kivétel, de igen kevés. - a férfi tekintetébe fúrtam a magamét, s hagytam, had jöjjön mindaz, amire gondolok - De szükségem van egy Falkára. Egy családra. Szeretném azt érezni megint, hogy fontos vagyok. Nem fordítottam el a tekintetem. Hagytam, hogy a csend közénk álljon. Talán túl őszintére sikeredtem. De nem számított. Miért hazudjak? Annak semmi értelme sem lenne.
*Apu jelenléte még ha engem nem is, de a farkasom mindenképp csillapította és így kissé elnyomta a háborgó tengert bennem. Aminek örültem. Mentális szavaira már inkább hangosan válaszoltam, fájt a fejem a korábbi monológomtól és nem akartam megerőltetni az agyam.* - Köszönöm… * Darren nem úszta meg annyival, hogy a közelemben maradt. Szükségem volt a fizikai kapocsra, így ahogy az asztalnak dőlt én csak felhuppantam mellé és csendben hallgattam a beszélgetésüket, miközben a fejem a vállának döntöttem. Nem csimpaszkodtam bele, hisz ha ugrani kell, nem akartam hátráltatni, nekem ennyi kapocs meg elég volt, miközben hallgattam nyugodt szívverését. Viszont hirtelen kedvem támadt megkérdezni, hogy hozott-e nekem gumicukrot. Múltkor volt nála, pedig nem is tudta, hogy találkozunk. Mivel nem volt megbeszélve, csak úgy betoppantam hozzá, mint aki jól végezte dolgát. Mázlira neki sem volt más dolga épp. De most inkább nem szóltam, csak hallgattam Raven szavait. A földet néztem, azonban éreztem, hogy rám tekint. Szinte égette a tudatom ennek a ténynek a jelenléte, hogy figyel. Tekintetem felkaptam és a szemeibe néztem pár pillanatig némán, de aztán megszólaltam játékos, könnyed hangon mint mikor találkoztunk.* - Ne is álmodj… nem megyek innen sehova. - Vigyorogtam a másikra. – Nem kell bíznod bennem, de ha megbízhatatlan lennék már elküldtek volna. * Nem tudtam biztosra, hogy miért tekintett rám. De személyes dolgokról van szó, nem kellett nagy ész, hogy megfejtsem. De álltam a fürkészőnek ható tekintetét és csak azután tekintettem vissza a földre, mikor ismét Darrenhez szólt. De Én nem mozdultam Apu mellől, valószínűleg akkor sem tettem volna ha utasítást kapok rá. De ezt csak ketten tudtuk. Azonban a következő szavaira felkaptam a fejem és némi ijedséget és hitetlenkedést láthatott, ahogy Ravenét fürkésztem. Ő nem tudta hova rakni, de én igen…* - Darren… lejjebb hajolnál egy picit? * Kérdeztem, és ha megtette, akkor a homlokom a fejének támasztottam. Koncentrálva, tudatosan átküldeni a kapott emlékeket. Mármint csak azt, ahogy én éltem meg Raven emlékeit korábban. Minden érzésem, kapott képet és az emlékben való tetteim megosztva. Így a furcsa kavalkáddal is jobban tisztában lehetett. A képek egészen addig mentek, míg megkértem, hogy énekeljen nekem a haza útón és megtette. Az emlékek megszűntek azonban a kapcsolatot nem szakítottam meg egyből, amit jeleztem is Darrennek, hogy ne tegye. Csak finoman megszorítva a kezét. Ebből Raven csak a feszültségem érezhette, ahogy koncentráltam, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg idő előtt. Darren pedig a szavaim, mely ezen a kapcsolaton keresztül tisztán csengtek, némi visszhanggal mintha egy kút mélyéről szóltam volna ugyan, de legalább érthetően.* ~ Nem tépet szét, megtehette volna. Parancsra lehet, hogy nem ért, de én sem. Azonban ha kér, az ember tamagocsija megteszi. Láthattad. Nem ártatlan, de melyikőtök az? Ez nem bele vonyítás… de ha más nem, míg teszteled vagy mit szoktatok ilykor csinálni, oszd be mellém. Te is tudod, hogy értek az emberek kiborításához. Pláne ha a tanulásomról van szó… ha engem kibír épp elmével, sok minden már nem árthat neki. ~ Az utolsó két mondatomnál az ajkam egy gonoszkás vigyor keretezte, ahogy megszakítottam a kapcsolatot. Neki nem eset nehezére ez nélkül válaszolni. Tekintetem viszont egy pillanatra elszakadt Darrenétől Ravent kémlelve, majd újra vissza az apáméba. De Darren érezhetett egyfajta furcsa kétségbe esést a kapcsolaton keresztül… de csak ott, így Raven ezt nem érezhette.*
Elmosolyodtam Ashley hálálkodására, s kicsit közelebb húzódtam, ahogy fejét a vállamra hajtotta. Egyáltalán nem feszélyezett, hogy egy idegen előtt voltunk így, sőt! Tudja nyugodtan, ki lesz zabos, ha a lánynak baja esik. A testbeszédem alapján Ash-hez közeledtem, a farkasom energiája is őt járta körül óvón, védelmezőn, bár ez nem a másik hím ellen szólt. Semmiféle fenyegető, agresszív szikrát nem éreztem felőle, a bestiám szimplán így érezte most jól magát. - Így van - helyeseltem Ash megbízhatóságára, s habár nem néztem rá, érezhette, hogy mennyire fontos ez nekem. Egyszer sem adott még okot kételkedésre, s ha úgy tetszik, az, hogy maradhatott, egyben ennek a jutalma is volt. Másrészről: nem árt, ha kicsit belelát abba is, mi megy akkor, ha valaki csatlakozni szeretne. A figyelmem Ravené volt. Érdeklődve hallgattam, közben végig nyugodt voltam, olykor fürkészőbben szívtam be a műhely szagát, hazugság után kutatva a köztünk lévő térben, ilyenre azonban nem bukkantam. Némi elégedettséget éreztem, szerettem, ha nem próbáltak meg palira venni. - Én nem nevezném kis céltévesztésnek az Infamiává válást - mondtam és kissé összehúztam a szemem. - Szóval bukott alfa. - Mind tudtuk mit jelentett az Infamiaság, az érdekelt, hogy ez így kimondva mit válthatott ki belőle. Mennyire érintette mélyen, próbál meg védekezni... Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Van már a falkánkban egy volt-alfa, aki szintén Infamiaként csatlakozott hozzánk, még Sedna áldásával. Nem volt nehéz dolga, Josét azonban össze se lehet hasonlítani Ravennel. El is ismerte, hogy nem feltétlen válna be falkatagként, s mi tagadás, egyébként sem keltette egy szubmisszív benyomását. - Mi történt? - kérdeztem rá némi hallhatást követően. Miután előadta a bukása történetét (ha előadta), közelebb hajoltam Ash-hez, és hagytam, hogy megnyissa köztünk a csatornát, az emlékek pedig áttóduljanak belém. Minden idegszálam megfeszült, ahogy figyeltem, az állkapcsomon az izom kemény lett, majd ellazultam, és egy hosszú másodpercre lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam volna, meghallottam Ash hangját a fejemben, sokkal tisztábban csengett, mint mikor úgy próbálkozott, hogy a homlokunk nem ért össze. Lehunyt szemmel hallgattam végig, majd kezemet a fejére téve kiegyenesedtem és magamban mérlegeltem, mindazt, amit Raven mondott és a lányom mutatott. ~ Komolyan azt várod tőlem, hogy a saját Kölyköm biztonságát kockáztassam azért, hogy kiderüljön, alkalmas-e egy idegen hím falkatagnak? ~ kérdeztem döbbenettel vegyes hitetlenkedéssel, s némi felháborodás színezte mindezt. Ne szórakozzunk, amúgy is érzékeny voltam a családom biztonságára, kizárt, hogy a legkisebbet önként és dalolva küldjem kockázatos helyzetbe. A hímre néztem, majd vissza Ashleyre. Valami volt a palacsintában, amiről egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy piszok vagy kakaó, mindenesetre Ash más volt, mint általában lenni szokott, és igen, Raven tényleg nem ölte meg, de nincs rá garancia, hogy ez idővel nem változhat.
Miközben meséltem, nem kerülte el figyelmemet, az egymáshoz való közelségük. Apa és lánya. Régen láttam ilyet, és jó volt érzékelni farkasaik összehangoltságát. Belül ekkor esett le, milyen hosszú ideje is vagyok egyedül. Milyen régen volt, hogy más farkasokkal találkoztam. Ismét elöntött az a szomorúság, amit az emlék átadások végén éreztem, mikor Ashley behúzott nekem. De nem mutattam ki, s a nyugodtságom továbbra sem változott. Mikor egy kis időre elidőzött a tekintetem Ashleyn, a lány viszonozta pillantásom. Már nem a padlót bámulta. De aztán megszólalt azzal a könnyedséggel a hangjában, amivel legelőször megszólított. Vigyorgott, és elnevettem magam, mikor befejezte. Apja helyeslően szólt lánya megbízhatóságáról. Nem szóltam erre semmit, s megvakartam az államat. Aztán tovább folytattam dióhéjban történetemet Darren felé fordítva tekintetem. Mikor befejeztem, ő néhány mondatnyi megjegyzést tett, majd megkérdezte, mégis, hogy történt az, hogy Infamia lettem. Nem akartam szóról-szóra elmesélni, ahogy Ashleynél se tettem, s ismét a lányra tévedt a tekintetem. De mintha megérezte volna, vagy csak szimplán megakarta mutatni. Össze érintették homlokukat, s én csak vártam, mi fog kisülni ebből. Az, hogy esetleg a képek után undorodva fog rám nézni, dühösen méreget, esetleg sajnálni fog, (amit enyhén szólva is kétségbe vontam). Nos, nem fog izgatni. A múltam megtörtént, és bűnhődtem, bűnhődök érte. Sosem fogom teljesen kiheverni. De megtanultam élni vele, ugyanúgy, ahogy megtanultam a farkasommal is élni. Fáj, iszonyúan dühít, pedig elégedett lehetnék. Hiszen bosszút álltam a gyilkosokon. De mit értem el vele? Semmit. A holtakat nem kaptam vissza, az életem ugyanúgy romokban hevert. Elkövettem egy hatalmas hibát, és elvesztettem mindent. S ami a legrosszabb érzés volt utána, hogy én élek. Összefontam a kezemet magam előtt, s igyekeztem nyugodt maradni. Az emlékképek, bármennyire is próbáltam nem gondolni rájuk, feltörtek, s élénken táncoltak lelki szemeim előtt. Szomorúságot éreztem, hatalmas ürességet magamban, mint mindig mikor eszembe jutottak. Régen sokkal rosszabbul viseltem. Dühömet kiöntve tomboltam, s átváltozva, bosszú szomjasan indultam portyákra, az üres éjszakákban. Nem bírtam uralkodni magamon, a keserűség, mint egy fölhevített vas darab, égette a belsőmet. Ha pedig vértől bűzösen egy rejtek utcában, vagy csatornában ébredtem, mindig arra gondoltam, hogy nincs tovább. Nem bírom. Jöttek a drogok, az alkohol. Tompították az érzéseket. De nem szüntették meg. Nagyon sokáig képtelen voltam tükörbe nézni. Gyűlöltem magamat, gyűlöltem a farkasom, gyűlöltem a világot, ami körül vett. Én ez nagyon sokáig volt így. Még most, így visszagondolva is... hosszú, nagyon hosszú időnek érzem. Nem tartottam magamon a pajzsom, de gondolataimból az riasztott fel, hogy az a nyugodtság hullám, ami körül vett, abba némi... szomorú keserűség is vegyült. Nem tagadhatom. Fáj, még most is. De ha hirtelen elrejteném, az csak feltűnőbb lenne. Igyekeztem kitisztítani a fejem. Farkasom, érezve a hangulatom, a közelemben maradva figyelt. Zavarta, hogy így érzek, s mi tagadás, engem is. Mikor felpillantottam, Darren már engem nézett. Ashley tekintetével is találkoztam, aki aztán visszapillantott apjára. A férfi arcáról nem épp nyugodt szívű, beleegyezéses puszipajtiságot olvastam le. Nem tudtam most pontosan, miért néz rám. Nem vagyok egy Don Juan, és nem is a megtestesült ártatlanság, de ha esetleg itt helyben nekem ugrik, mert úgy dönt a látottak, és hallottak alapján, hogy a lányával rosszat tettem, akkor... akkor az nem lesz szép eredményű meccs. Tapasztalt harcos, és a kölykét védő vérfarkasnál elhivatottabb, kitartóbb fenevad nem igazán van ezen a koszos földön. Nem igazán azt láttam az arcán, hogy különösebben megbízna bennem. De ezt nem róhatom fel, ostobaság volna. Nem volt mondanivalóm, a döntés Darrenen múlt. Bár valami azt súgta, főleg Ashley gonoszkás mosolyát látva, hogy nincs miért aggódni.
*Darren szavaira, amit igazából nem is nekem intézett hanem Raven szemébe dobta a nyers igazságot, csak az arcom rándult halványan. Apám takarásából ezt nem láthatta a férfi, de Darren érezhette a dzsekijén keresztül is. De nem szólaltam meg, hagytam, hogy a férfi tegye, ha akarja. Darren csak ezután hajolt le hozzám, hogy azt a kavalkádot ahogy én megéltem megosszam vele. Sajnálatos talán, hogy ez csak az én szemszögem, csak annyi, amennyit én láttam ebből az egészből. Ahogy a kocsmában is önfeledt mivoltom. De közben éreztem a környezetem, éreztem Darrent kissé megfeszülni, de nem foglalkoztam vele. Nem tudtam kétfelé koncentrálni és nem akartam, hogy a figyelmem elkallódjon és többet, avagy épp kevesebbet osszak meg, mint szeretnék. Ahogy a fejemre simította a kezét és felegyenesedett ösztönösem emeltem meg a kezem és csúsztattam az övére, arcom belesimítva és egy apró puszit lehelve a tenyerére. De így kiszakadva, megéreztem Raven szomorúságát, fájdalmát és keserűségét. A farkasom meg továbbra sem kiszakadva az Apja energiáiból indult meg felé, vígasztalon, nyugatón. Sehol nem volt a fél perccel ezelőtti vidám tánca, amivel az apját kényeztette, avagy amit Raven tapasztalhatott az erdőben korábban. Nem tudtam, hogy miért csinálja ezt… falkatagon kívül senki felé nem ment így. Nem hajtotta meg magát, nem alázkodott meg azonban mégis mintha felismerte volna a másikat és meg akarta nyugtatni. Nyugalmat, szeretetett adni neki. Abszurd ez az egész. Pláne, hogy még falkán belül is ritka számba ment az ilyen reakciója. Ijedten, de leginkább értelmetlenül kaptam a tekintetem Darrenre a tenyeréből.* - Miért? * Kérdeztem és egy pillanatra Ravenre tekintettem immár sárga szemekkel, de aztán ott is maradt. Hagytam, amúgy sem tehettem volna semmit a farkasom akarata ellen. Vártam egy kicsit, hogy miként reagál rá a másik férfi és így pajzs nélkül, nem takarhatott el semmilyen reakciót. Közben pedig meghallottam a mentális kérdést, mire elmélyültek a ráncaim az élénksárga szemeim keretezve. De nem találtam a kapcsolatot…* - Ha még egyszer így nevezel, Én a sajátod miatt aggódnék. * Villantottam rá a szemeim. Gyűlöltem mikor a Kölykének nevezett, akár szavakban, akár mentálisan. Dehogy ezt még mindig nem szokta meg… hát kész. Persze ajkaimon ott volt egy halvány mosoly, mely jelezte, hogy tudom, hogy esélyem sem lenne, de vagyok akkora marha, hogy neki menjek. De aztán eszembe jutott, hogy Raven is itt van, apám meg épp Ikkumaként, így lesütöttem a szemem, némán bocsánatot kérve Apámtól. Raventől nem… hisz, Ő már tudja, hogy nem vagyok szívbajos.* - Visszahívod? * Kértem meg Darrent a farkasom moderálására, mely még mindig Ravent próbálta vigasztalni, ha csak nem tett semmi olyat a férfié, ami miatt megfutamodott volna. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha megtépi mentálisan, ami nem valószínű, de kitudja. Megint kutattam a mentális kapocs után, de csak halványan vettem észre. Pedig, pedig nagyon akartam neki válaszolni a kérdésére és úgy, hogy Raven ne hallja. De aztán csak dühösen túrtam a hajamba, fújtatva egyet. HA visszahívta, akkor bizony a szemeim visszatértek eredeti színükbe.* - Délelőtt Ryan kitalálta, hogy csak akkor beszél velem, ha mentálisan tesszük. Mára nem megy több. Sajnálom. De… ismersz. *Nem mondtam ki hangosan, hogy nem kell félnie, féltenie, hogy nincs kockázat. Mert ez nem lett volna igaz. Azonban a tekintetemből, a farkasom iménti reakciójából Ravenre tudhatta, hogy valóban kevesebb az esélye a bajra, mint bárki más közelében. S azt is, hogy így is, úgy is a férfi közelében lennék. Szóval akár két legyet is üthet egy csapásra. Mellesleg a Tarkjainak és Mentorainak lesz egy kis pihije. Raven alfa volt, minden olyat tud, amire nekem szükségem van az edzéseim során. S nem kell azt hallgatnia, hogy micsoda neveletlen kölyke van, mennyire makacs vagyok és a többi izé. Az meg már nekem fájt, hogy némelyik csakis Darren miatt vállalta a dolgokat. S ha Raven farkasa még csak egy hajszálnyit sem volt agresszív az imént, csak még jobban megnyugtathatja. De akár hogy is döntsön, azt tudnia kellett ennyiből, hogy Raven akár közénk való lesz, akár nem keresni fogom. Akár megadja nekem, nekünk a lehetőséget akár nem… valami, azaz idegen valami húzni fog az idegen felé. S azt is, hogy ez nekem kicsit sem tetszik de nem fogok tudni tenni ellene. Ha meg közben Ravennek nem tetszik a dolog… nos… az majd akkor derül ki. Tekintetem még egy utolsó kérlelő pillantással hagyta el Darrenét és ismét a lábaimat nézegettem, jelezve, hogy ez volt az utolsó szavam. Na jó… ezt én sem hittem el, biztos, hogy akad, ha valami olyan lesz. Mert nekem mindig van mondani valóm és véleményem aminek hangot is adok. Miközben az ajkam rágcsáltam, hirtelen elkezdtem megtapogatni Darren nadrág zsebeit, aztán meg a dzsekijét, amiben bizony találtam egy csomag meggyes savanyú gumicukrot. Mire felcsillantak a szemeim. Akár mit csinált, kapott egy puszit és felbontva kezdtem el rágcsálni, némán felé és Raven felé is nyújtva a zacsit, hogy ha akarnak, vegyenek. *
Annyi szent, hogy Raven nem tartozott a fölöslegesen fecsegők közé, de még beszédesnek se volt mondható. Igaz, hogy egy bizonyos ponton túl én is elpocsékolt erőbefektetésnek tartottam minden szót, de jelen helyzetben azt hiszem, itt még nem tartottunk. A némaságot végül Ashley lendítette tovább, mikor megmutatta, amit korábban látott. Érdekes "mozi" volt, nem épp gyerekeknek való estimese, de melyik idősebb farkas története az? Ezek után hosszabban vettem szemügyre a hímet, egyelőre nem tudtam hova tenni. Éreztem a múltja fölötti bánatát, a hangulata változását, az érzelmi hullámokat, de ezzel nem lettem sokkal előrébb. Mindebbe pedig Ash farkasa is bekavart. Szokatlanul viselkedett, szóval a lány értetlenkedése teljesen jogos volt. - A te farkasod, neked kell kiismerned - mondtam halkan, de nem azért, mert Raven elől akartam titkolózni, csak ez a helyzet most nem kívánt hangosabb beszédet. Szavaim mögött egyébként ott volt finoman az ígéret: visszatérünk rá, ha magunk leszünk. Kissé élesen szívtam be a levegőt, a feleselésére, ami valójában nem tudott felhúzni, csak azért kapott egy enyhén figyelmeztető pillantást, hogy eszébe jusson: nem azért engedtem meg neki a maradást, hogy aztán esetlegesen alám ásson. - Azt hiszem Raven épp elég kóstolót kapott belőlünk, hm? - pillantottam a szemem sarkából az Infamiára, majd vissza Ashleyre. Reméltem tudott még dekódolni: belőlünk, alias a kettőnk viszonyából és a hűűű de nagy szülői szigoromból. Lehet tényleg túl sokat engedek? Na, ezen nem most kezdek filózni. Tudtam, hogy dikertbe sose tenne keresztbe nekem, de meg kell tanulnia jobban odafigyelni arra, mit mikor engedhet meg magának. Egyébiránt egy kicsit se húztam fel magam, ugyanúgy a közelében maradtam és a fejét simogattam. A farkasát is visszatereltem, érezhetően kevesebb koncentrációmba és energiámba került, mint mondjuk hetekkel korábban. Elvigyorodtam Ryan edzésén. - Még a végén kiérdemli azt a húszezer darabos puzzle-t! - Fél éve fájt egy olyanra a foga ennek a nagyra nőtt gyereknek, de neki csak úgy az igazi a játék, ha ajándékba kapja. Azt hiszem nem csoda, ha jól kijön Ash-sel. - Őszinte leszek - fordultam újfent Raven felé -, nem tudom, mit gondoljak rólad. A múltban hibáztál, ezt láttam, ami az én szempontomból annyiból megnyugtató, hogy nem gerinctelenség miatt végezted bukottként. De ez felveti azt az eshetőséget, hogy egyszer beleunsz az alacsonyabb rangokba és olyankor próbálnál Atanerkké emelkedni, amikor az nagyobb pusztítást végezne, mint amennyi hasznot hajthatna. Gondolom, hogy megvan a magadhoz való eszed, és csak ebben bízhatok... egyelőre. - A farkasom mocorogni kezdett, nyújtózott, energiáim érezhetően élénkebbé váltak. - Látom és érzem rajtad a közösség utáni vágyat, ezt pedig semmiképp nem fogom figyelmen kívül hagyni. - Igen, veheti úgy, hogy most kapott tőlem egy jó pontot amellé, hogy Ash-hez egy ujjal sem ért. - A továbbiak már a lányomon múlnak. Ösztönösen húztam még közelebb magamhoz, miközben ő a gumicukrot orozta el tőlem. A tekintetem metsző lett, szemem sárgába váltott, a farkasom felszegte a fejét, hangom morgós lett kissé. - Ő az első és jó időre az utolsó Gyermekem, ezt véletlenül se téveszd szem elől, ugyanis nem tudom, mit reagálnék, ha valami baja esne, míg rá bízlak. - Semmi neki kedvezőt, az biztos. - Hét napot kapsz, hogy bebizonyítsd neki és elhitesd velem, hogy közénk való vagy. Akkor majd újra elővesszük ezt a témát, így megfelel?
Ash farkasának közeledtére a lányra néztem. Ő értetlenül fordult apjához. Engem is meglepett. A kis farkas nyugtatóan, vigasztalón közeledett farkasom felé. Enyém figyelte, s elfogadva a gesztust, hagyta, had legyen a közelünkben. A végén még lágyan, de egyáltalán nem tolakodón az orrát is hozzá érintette Ash farkasának orrához. Darren farkasa végül elterelte őt. Nyugodtan néztem a párost. Az iménti nevelési közjáték nem zavart. Ez mindig jelen van szülő és gyermek között. Természetes. Bár azért éreztem, hogy most egy kicsit itt az Ikkuma jelenléte is döntő. Úgy értem, tekintély terén. Hangulatomat lenyugtatva, köszönhetően Ash farkasának is, eltoltam magam az asztaltól, mélyet sóhajtva. Darren szavaira kissé megfeszültek az izmaim. De igaza van. - Sajnos, igazad lehet. - mondtam rá nézve - Elképzelhető, hogy megpróbálok feljebb törni. De nem hiszem, hogy ez most történne meg. Meg aztán, ha később ez előfordulna. Itt lesz Ash, aki majd úgyis állon vág. - mosolyodtam el a lányra nézve. De ahogy a lányt közelebb húzta magához, aki már igen nagy ívben a gumicukrokkal volt elfoglalva, a tekintete megváltozott, s igen egyenes úton jelezte felém, ha bármi baja lesz Ashnek, akkor csattannak a fogak. De nem ijedtem meg a tekintetétől, bár nem értettem, mire volt ez most jó. Nem szerettem, ha erőt fitogtattak előttem, de nem mutattam, hogy zavarna, s nem vágtam vissza semmivel. Farkasom volt csupán, aki figyelte a másik morgását. Az ítélet hallatán Ashre emeltem a szemeimet. - Nekem megfelel. Ha Ashleynek is. - elmosolyodtam - Ki fogsz velem bírni 7 teljes napot?
*Darren halk szavaira bólintottam és nem voltam buta, megértettem a dolgot. Így nem is kérdezgettem tovább, pedig lett volna rá válaszom. De ezt majd ketten. Na de aztán jött a megnevezése, ami fölött sosem tudtam elillanni, a pillantásra azonban nem volt szükség, tudtam én magamtól is, hogy most hallgatnom kellett volna, ha már mentálisan nem tudtam válaszolni. De lesütött tekintetem a hang hallatán felkaptam és így szembesültem vele. Csak bocsánat kérőn húztam el a szám. Nem akartam. De nem nehéz ezt az egy dolgot betartani. Azt hiszem, hogy sok mindent nem kértem és nem egy ördöngösség a dolog. * - Ha engem kérdezel túl sokat is. * Vontam meg a vállaim és Én, úgy az egészre értettem. Nem szoktam mások előtt ennyire megmutatni, hogy mennyire is ragaszkodom hozzá. Legalábbis fizikálisan, az energiáim, az érzelmeim meg nyitott könyv mindenkinek, szóval… de akkor is, igyekeztem mások előtt megtartani a fizikális távolságot. Hogy ne vegyék észre, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, ha egymásról van szó. * - Inkább ne… két napja kirángatott az ágyból _éjjel_, hogy játsszak vele. * Nevettem el magam boldogan. Ahogy eszembe jutott, hogy az ablakom dobálta kaviccsal mert nem akart csengetni, nehogy Steven kiakadjon. Én meg kócos burával, pizsamában másztam le mikor benyögte. Dilis egy ember az fix, de ezért imádom. A leglehetetlenebb időpontban képes, a legnagyobb baromsággal előállni. De inkább csendbe maradtam, míg apu elintézi a hivatalos dolgát. Aztán ráérünk majd nevetgélni meg beszélgetni. Raven farkasa reakciójára már nem fordítottam figyelmet látszólag, majd apu elmondja, Ő is érezte. Na de ahogy azt mondta, hogy rajtam múlik, hirtelen mintha egy hegy esett volna a vállamra. Jó, nem fog összenyomni, de már ott volt a döntés súlya. Tekintetem pedig felemeltem, ahogy magához húzott. Figyelmesen hallgattam, és ahogy a farkasom megérezte a morgást már ment is csitítgatni az apját. Hát ez… jelen helyzetben pech, de igazán nem én tehetek róla. Raven válaszára azonban rákaptam a tekintetem. Feljebb törni? Na azt adja meg neki az úristen… úgy le rugdosom a nagyravágyás fokáról a föld alá, hogy csak nyekken. De erről nem árulkodott semmi, csak a nem tetszésem fedezhette fel a szavaival kapcsolatban. Na de ahogy Ő maga hozta fel a dolgot, akaratlanul is elvigyorodtam.* - Arra mérget vehetsz… *Billentettem oldalra a fejem, ám vigyorom ellenére a szemeim komolyak voltak, ahogy a hangom is. Kicsit sem tetszett ez a törtetés eshetősége. De melyik állat nem vágyna többre… aztán az már más kérdés, hogy túl-e éli a dolgot. A többség nem szokta. A kérdés hallatán egy néma csenddel adóztam a dolognak, míg végig pörgettem a fejemben.* - A kérdés inkább az, hogy túl-e fogom élni a hét napot avagy, hogy elég erős-e vagy kibírni. – mosolyogtam halványan. – Természetesen igen, s mivel _csak_ hét nap van így, Én is itt maradok a hegyen. * Darren nem ellenzi, tudtam jól. Újabb hét éjszaka velem, neki meg szex nélkül. Jobb vagyok, mint egy erényöv. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fogsz a lak egyik vendégszobájába paterolni.* - Szóval… két dolog, én nem járok a városba és pláne nem ülök kocsiba. A síparadicsomban vannak kiadó faházak, nem tudom, hogy hol élsz, de mától az egyikben fogsz, hogy kéznél legyél. Szoros és tervezet edzés tervem van, amiket holnaptól Te fogsz tartani. Mint volt alfa, tudnod kell, mint a Tarkok és mind a normál kölykök edzés tervét. Éjjelente lesz csak pihid, ugyanis semmi ok nem elég indok arra, hogy eltérjek Tőle. Nem adom oda előre az edzés tervem… fő a meglepés ereje. Szóval… ennyi. Mindig szólni fogok, hogy mikor hol találkozunk vagy épp nem. *Vontam meg a vállaim és arra mérget vehet, hogy lesz olyan éjjel, hogy beállítok hozzá.* - Holnap reggel találkozunk a síparadicsom melletti erdőben… ötkor. Kényelmes ruha ajánlott. *Nyögtem ki végül az időpontot, amikor futni szoktam járni, egy halvány mosollyal.* - Részemről ennyi. * S ha nem volt más, akkor bizony egy kedves mosollyal köszöntem el Raventől. Én végeztem vele mára… Viszont nem indultam sehova. Apuval még beszédünk volt.*
Tetszett a lány rátermettsége. Miközben hallgattam, eszembe jutottak azok a kölykök, akiket a Falkában kellett nevelnem. Nálunk is voltak mentorok, de szerettem felügyelni az ifjak tanulását. Csak mosolyogtam, ahogy szóáradatát zúdította rám. - Rendben. - bólintottam. - A holmimért még visszatérek a városba. Kocsim nincs, a város nélkül meg kibírom. Szememben egy apró fény villant. Az Ikkumához fordulva jobbomat nyújtottam. - Örültem a találkozásnak Darren. Miután elfogadta jobbomat, a lányhoz lépve felé is a kezemet nyújtottam. - Aztán el ne aludj. Ha ő is elfogadta, utána a kabátom felé léptem. Felvettem, majd figyeltem, ahogy farkasom fejével biccent a többiek felé búcsúzás kép, majd utánam eredt. Kinyitva az ajtót, még visszanéztem a párosra. Aztán feléjük eresztve egy mosolyt, kiléptem a szabadba, magam után becsukva az ajtót. Nos, azt hiszem, elmondható, hogy gyorsan reagáltak az istenek a fohászaimra.
Elfogadtam a bocsánatkérő mosolyt, jelenleg túl volt tárgyalva, arra meg, hogy Ryan kirángatta éjnek évadján, csak felnevettem. Örültem, hogy mindkettejüknek minden világos, a részleteket majd leegyeztetik, vagy ha Ash-nek kérdése van, úgyis megtalál, felhív, elér, szóval emiatt sem aggódtam. Sejtettem, hogy ez a feladat Ashleyt is próbára teszi majd, elvégre egy kóbor farkas elbírálását kapta, ha nagyon le akarom csupaszítani a dolgot. Meglátjuk, mi sül ki ebből, az biztos, hogy nem csak ők, hanem én is idegtépő hét nap elébe nézek. Akárcsak Steven. Hajaaj, le fogja tépni a fejem, ha ezt megtudja! Márpedig megtudja, mert elmondjuk neki, egy ilyet eltitkolni több mint szemét dolog lenne. - Úgy szintén, Raven! - fogadtam el a felkínált jobbot, majd tekintetemmel követtem egészen addig, míg be nem csukódott utána az ajtó. Így, hogy csak ketten maradtunk Ash-sel, hirtelen sokkal tágasabbnak tűnt a műhely, ezt kihasználva pedig elléptem tőle. Nem azért, mert rossz volt a közelsége, nem mentem én messzire, csak odahúztam egy széket, lovagló ülésbe letelepedtem rá, a háttámlára könyököltem és úgy néztem a lányra. Szemből könnyebb dumálni, legalábbis most nekem. A farkasom persze egyből egyből kisajátította az övének figyelmét, hiába, nem volt hozzászokva, hogy egy családon kívülivel kelljen ezen osztozni. - Azt hiszem, van mit kitárgyalnunk - kapcsoltam tekintetemet az övébe, ha hagyta, majd vettem egy gumicukrot. Még a végén rászoktat. - Én is észrevettem a farkasod viselkedését, de mielőtt erre kitérünk, lenne pár gyakorlati dolog. - A hangom nem volt szigorú, vagy feddő, de komolyan csengett, és már nyoma sem volt a korábbi morgósságnak. - Nem degradálásnak szántam a Kölyök megnevezést. Csak hát... minket a farkasaink kötnek össze, általuk vagyunk rokonok, apa-lánya, a farkasoknak pedig ugyebár kölykeik vannak. De megpróbálok átszokni, ha tényleg ennyire nem szereted. - megalkuvó és kompromisszum kész voltam, nekem ez messze nem meghunyászkodás, vagy behódolás, s hogy minderről biztosítsam, valamit arról, hogy kicsit se probléma ez nekem, elmosolyodtam. - Csakhogy nekem is van egy kérésem, és azt hiszem, sejted, mivel kapcsolatos. - Egy szusszanásnyi szünetet tartottam, amiben újabb cukorért nyúltam. - Megfontoltabbnak kell lenned ilyen helyzetekben, főleg idegen előtt. Utálom a hatalommániás, tekintélyfüggőket, de sajnos tény, hogy ez a kettő, a hatalmam és a tekintélyem tud a legegyszerűbben, minden különösebb macera nélkül megóvni. - felemeltem a karom és megcirógattam az arcát. - A falkán belül lazább a helyzet, de idegenek előtt szinte élet-halál kérdése. Tudom, hogy nem vagy buta, ezért kérlek, hogy legközelebb jobban figyelj, okés? Igen, feltett szándékom volt máskor is magam mellett tudni ilyen találkozón, ebből is tanulhatta a farkas-diplomáciát, a szokásokat és mindenféle protokoll dolgot. - És most a tamagopcsid - sóhajtottam, mert ez már jóval bonyolultabb és képlékenyebb, mint amiről idáig beszéltem. - Mesélj róla, milyen érzés volt, mit éreztél... mondj el mindent! - kértem az arcát vizsgálva, s ezalatt a farkasom egy pillanatra se tágított a Kölyke közeléből. Elsőre, egy idegen számára most úgy összefolyhattak az energiáink, mintha egyetlen nagy felhő lett volna.
//Én is köszönöm! //
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 27, 2013 12:55 am-kor.
Kezdőlap
De akár ugorhatunk időben megint, hogy mikor jössz vissza, ha egyáltalán visszajössz, addig én becsülettel dolgozom 
És bocsi, hogy csak ennyi lett 
//
//
