Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
A hópelyhek apró gyémántként csillannak meg a testemen, majd elolvadva, megsemmisülve folynak végig derekamon. Itt az idő. Nincs más pillanat, amit meg tudnék ragadni. Csak ez az egy. Szembe kell néznem magammal, a lelkemmel, az új életemmel. A szépséges fenevad előttem, segít ebben. Ujjaim nem eresztik a finom bundát. Mintha ez tartana a valóságban. Mintha ez tudná csak elűzni a félelmeimet. Az érintés, ami végre lebontja a falat a két világ között. Farkasom felszegi fejét, valahol túl, azon a valóságon, amit látunk, félve közelíti meg a hímet. Lehunyom a szemeimet, kezemből kihullik a fehér szőr, tenyerem alatt a hideg hó. Térdeim reszketnek a hűvös talajon. Végig szánt rajtam a forróság. Ajkaimat összeszorítom, már nincs visszaút. De nem segít rajtam a sikolyom és a rémület, ami csábítón öleli körbe csupasz testemet. Egyetlen sóhaj száll a sötétlő égbolt felé és összetörik a világ. Kimozdul a kártya a helyéről a vár pedig a pusztulásba zuhan. Minden véget ér, amit valaha is igaznak hittem. Bőrömön hullámokat ver, a testemben megmozduló farkas energiája. Az erő, ami szétfeszíti halandó testemet, mintha csak egy jelmez lenne, amit bármikor eldobhat. Felordítok. A fájdalom egyre nagyobb sugárban éri el testem különböző pontjait, hogy végül egyetlen egyben összpontosulva, végezzen velem. Elvesztem a kontrollt, nincs tovább. Csontok csúsznak el a helyéről, hogy átformálódjanak, feltépve bőrömet, eltorzult ajkaimról újabb, kétségbeesett sikolyt csalva. Karjaim nem bírják már a testem rázkódását. Tompán puffanok a hóban. Mellkasom felemelkedik a földről, megvonaglok. Kezeimet a szemeim elé emelem, majd tekintetemet Darrenre szegezem. Mikor lesz már vége? Nem látja, hogy szenvedek? Telnek a percek. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, a fájdalmam felül írja az időt. Csontok roppannak, bőr hasad, a véremet ízlelem az ajkaimmal. Ordítok, ahogy a torkomon kifér. A vöröslő bunda végre utat tör magának, csak a tekintetem marad meg emberinek egy másodpercre. De az is elmúlik, amint az erdő illata rabul ejt, a szél édes simogatása bundámat borzolja. Mennem kell. Megrázom magam és hirtelen elfog valami mérhetetlen vágy. Mintha egész eddig éheztem volna. Mintha a torkomban érezném egy élőlény szívének dobogását. Egyetlen pillanat csupán. Ránézek a hószín hímre, majd az ellenkező irányba lépek, futva, hogy megízlelhessem azt, amit olyan távolról érzek. Aztán megtorpanok. Túlságosan lassan fordulok vissza Darren felé. Fogaimat csattogtatva próbálok a nyaka felé kapni. Minden harag, ami eddig ott rejtőzködött bennem, most kirobban. Az összes fájdalmam, félelmem és kínom. Nem tudom eldönteni, hogy bántani akarom-e, vagy egyszerűen így vezetem le a feszültséget. De úgy látszik, farkasom előbb támad, mint menekül. Az ellenkezője a lelkemnek. Szabadíts fel Darren!
Percekig tart az alakváltás, amit végig asszisztálok, körülötte járkálok, várom, hogy a farkas teljesen előbújjon, megszülessen. Tudom, hogy fáj, hogy szenved, ám ezen mindenkinek át kell esnie, így nem sajnálkozok fölötte. Ez a dolgok rendje, idővel pedig meg fogja szokni. Ahogy a vörös bunda lassan ellepi, olykor közelebb lépek hozzá, kíváncsian szaglászom meg de nem érek hozzá még véletlenül sem. Épp elég saját testével megküzdenie, nem kell, hogy még én is orral bökdöséssel zaklassam. A folyamat végeztével elégedetten nézek végig a nőstényen, s egyelőre hagyom, hogy szokja a helyzetet. Nekiiramodik hirtelen, de egyből meg is torpan, mint aki nem tudja, mire vágyik így a hirtelen rátört szabadságban. Felém fordul, és mielőtt mozdult volna, éreztem a támadás előszelét energiái felől, szeme nem a kölykök ártatlanságával, sokkal inkább azok tudatlan vérszomjával nézett rám. Haraggal, minden eddig elfojtott, megfékezett érzelemmel. A torkom a célja, támad, ám ezt játszi könnyedséggel hárítom. Félreugrok útjából, hogy egyből tarkója vékony bőrébe marjak erélyesen, pontosan ott, ahol a közönséges farkasok megragadják a kölykeiket. Velük ellentétben viszont én nem odább cipelem a nőstényt, hanem lenyomom a hóba, a fagyos földre, miközben torkomat halk, figyelmeztető morgás rezegteti. Tudnia kell kushadni az idősebb és erősebb előtt, ha élni akar, engedelmeskedni, ha a falka kötelékére és oltalmára vágyik. Fellépésemben egyszerre van jelen a fegyelmezés és annak oka, jelezve, hogy indok nélkül senki sem fogja bántani ezen a köteléken belül, s ezt is azért kapja, mert ösztöntől hajtva hálátlanul viselkedett első elragadtatásában, érzelmi indulatainak hála. Ha érzem, hogy csillapodott, eleresztem, morgásom viszont nem hagy alább, fülem előre mered, lompos farkamat az égnek csapom, jelezve a hierarchiában hozzá képest jóval magasabban elfoglalt helyem. A torkát követeltem, behódolást, hogy hanyatt forduljon és kész legyen az életét felajánlani. Nem az embernek kellett ez, hanem az ordasnak, aki az ösztön és a megélt évszázadok szerint cselekedett, követelt és adott. Mégis mind a kettőnknek meg kellett ezt kapnia, a farkasnak az előbbiek okán, nekem pedig azért, hogy tudjam, később sem lesz ezzel gond.
Fülemben érzem a szívének dobbanásait, számban szinte a vérének ízét és hirtelen nem érdekel semmi más, mint, hogy olyan fájdalmat tudjak okozni, amilyet én szenvedtem el évekig. A következmények, ebben a pillanatban abszolút nem érdekelnek. Izmaim megfeszülnek, ahogy felé ugrok, hogy a húsába marhassak, hogy hempergőzhessek a vérében, ám nem tudom felmérni ebben a bódult, haragos állapotban a lehetőségeimet. A földön találom magam, fogait a bőrömön érzem, farkassá torzult számból vonyítás tör elő. Nem hagyom magam. Próbálok kikerülni a szorítása alól, hogy megmutathassam, nem vagyok olyan gyenge, mint, amilyennek mindenki hitt. Mancsommal igyekszem felé kapni, legalább egy aprócska sebesülést ejteni rajta. Testem a földnek feszül, nekem pedig abszolút nem tetszik a helyzet. Peregnek a percek, eltelnek a pillanatok, míg végül megnyugszom és belátom, hogy nincs esélyem Darren mellett. Ekkor kezdenek visszatérni az emberi gondolataim is. Elenged és morog...én pedig érzem, hogy mit kellene tennem, mégse azt teszem, amit vár. A földön hasalva kúszok felé, aprókat vonyítva. Fejemet megpróbálom az övéhez dörgölni. Ha sikerül, utána hátrálok pár lépést és a hátamra fekszem, oldalra döntve a fejemet, felajánlva neki életemet és halálomat. Ha megteszi, amire vágyik, megrázom magam, majd hatalmas szemeimet rá emelem. Kezdenek a gondolataim helyre rázódni. ˜Mérkőzz meg velem Darren. Kell nekem. Szükségem van rá...˜ Remélem, hogy igaza volt és tényleg nem kellenek a szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem baj, ha legyőz, ha a földbe tipor, de érezni akarom a farkasom erejét, hogy mire vagyok képes, mit kaptam pontosan Calebtől. Azt mondta, hogy meg kell ismernem a farkasomat. Akkor remélem, esélyt is ad rá.
Megfékezem, mert tudnia kell, mikor ostobaság és felesleges a kapálózó küzdelem. Nincs rá oka, ezt pedig apránként megérti, látom és érzem rajta, ehhez mérten türelemmel várom ki, hogy hasát az ég felé fordítsa, torkát felajánlja nekem. Torkára marok, ám nem ejtek sebet, csak tartom és hagyom, hogy megértse a helyét, hogy érezze mindazt, ami elválaszt, megkülönböztet tőle, ami mellett viszont ott lapulnak azon dolgok is, amik összekötnek. Falka, védelem, család, biztonság, ugyanakkor elvárások és (némi) fegyelem. Nem egy átkos életet kaptál, akkor válik azzá, ha hagyod, hogy az legyen. Izgatott, izgalmában pedig van valami kihívó, hívogató, enyémhez képest apró energiái úgy táncolnak, ahogy csak egy esetben szoktak. Kissé meglep, ugyanakkor nem firtatom okát, nem keresek erősebb, biztosabb kapaszkodókat, csak távolabb lépek tőle és megadom neki az első támadás lehetőségét. Hagyom, hogy sebet ejtsen rajtam, ugyanakkor azt is tisztán mutatom, hogy ez nem saját ügyessége, hanem az én engedékenységem. Érezze, milyen egy másik farkas vérét venni, mert hosszú út áll előtt, ami alatt sok ilyet tapasztalhat. Utána viszont visszaveszem, amit adott, erősebben, durvábban, hogy megint ő jöhessen, mindez pedig addig folytatódik, amíg el nem ér egy határt. Akkor vége, elég. Orrommal bökdösöm, majd az okozott sebeket nyalogatom, pihenési idejére mellé heveredve nyugalomban. Jó élet ez, mert akármi is árnyékolja be olykor, semmire el nem cserélném, még a fagyos északi farkas ellenére is így gondolom. Ha pihent kicsit és feltöltődött, felálltam és csalogatón ugráltam körülötte, játékos hévvel, ha pedig jött, hát rohantam. Előle, előtte, olykor körbeszaladva, némileg noszogatva, párszor játékosan ráugorva, hogy együtt bucskázzunk a hóban. Annyi megpróbáltatásban lesz még része úgyis, a beharapása se volt egy álom, ahogy hallottam, legalább az első váltásához jó emlékek fűzzék. Ragadd meg, vedd ezt magadhoz és ne engedd el, mert tudsz és kell is rá építened a jövőben. Játszottunk, amíg bírtuk, s ha teljesen kimerült, csak akkor vittem, kísértem vissza a Lakba, a társainkhoz. Az övéi, az enyéim, s most már ő is a része a nagy egésznek, miközben lelkesen mesélem azoknak, akik épp a nagy nappaliban lebzseltek, hogy milyen ügyes volt és mennyire harcias, eleven, életrevaló.
//Köszönöm a játékot, sajnálom, hogy ez lett a záróm, de... no. :/ Imádtam, még egyszer köszönöm! <3 //
Jobbára csak üres tekintettel meredtem a monitorra a szerkesztőségben, irodám falai között, de nem igazán fogtam fel, hogy mi van előttem, hiába a szoros határidő és a közös terek egyik dolgozóasztalánál az "ítéletemre" idegesen várakozó elsőcikkes egyetemista gyakornok. Egyszerűen képtelen voltam odakoncentrálni és olybá feszített az érzés, a belső feszültség, melyet nem tudtam volna szavakba önteni, hogy úgy éreztem, ha nem megyek el innét azonnal, menten megőrülök. Ezen és egy hirtelen ötlettől felbuzdulva dobtam egy üzenetet Lynxnek, hogy a műhelyben tartózkodik-e, mert akkor viszek neki ebédet. A vendégem rá, nemleges választ nem fogadok el, csak írja meg, mit kér. - Válasza tükrében kanyarodtam a megfelelő étkezde felé a főutcán, ahová leadtam az elviteles rendelést, hogy az étellel együtt hajtsak a Síparadicsom felé. Nem volt ritka, hogy az ebédidőt nem az irodában töltöttem és többnyire rugalmasan is kezeltem, ekképpen senki nem fog különösebben hiányolni a mostani alkalommal sem. Kiérve a belvárosból még az ablakot is lejjebb engedem, hagy tépjen be a hideg, északi fagyos szél kicsit, kiszellőztetve fejemet - hátha ezt a vállaimon megtelepedő, kellemetlen feszkót is képes kifújni belőlem...!
Ropog az éjjel esett hó a kocsi kerekei alatt, ahogy lassítva a műhelynél leparkolok. Hangos ajtócsapódás jelzi érkezésemet, majd magammal hozom a járgányba is beengedett hideg szelet is, ahogy benyitva a helyiségbe a kezemben tartott zacskót magasba emelem, Lynxet kiszúrva. - Megvan a zsákmány! - Mondta a városi ficsúr annak, akitől az elmúlt években magára szedett némi tudást ezzel az istenverte vidéki közeggel kapcsolatosan. - Heló. - Köszöntöm is egyúttal, behúzva magam után az ajtót. - Min ügyködsz épp? - Firtatom, miközben pofátlan otthonossággal kerülök beljebb, tekintetemmel felmérve, akad-e olyan szabad felület, amit elfogadhatónak ítélek meg az ételes zacskó lerakásához, legalább addig, míg az üdvözlést egy kézfogással is megtoldom a farkassal.
Ha csak az online megrendeléseken múlna az üzlet sikere, és ha nem lenne tartalékom, már rég lehúzhattam volna a rolót. A világmárkák érájában ékszert gyártani gyakorlatilag egyenlő az öngyilkossággal, de most éppen befutott egy nyaklán iránti kérés, amin dolgozom. Elég sokára tűnik fel, hogy rezeg a telefonom, Kyle hív. Tőle mindig kissé több életet érzek a lelkemben, így még csak vitatkozni sem kezdek, és rendelem a szokásosat: dupla húsos sajtburger. Kell a protein, sok, és kiadós, úgyhogy ezt a férfias üzemmódot meglovagolva még hozzáteszem: ezúttal jalapenót is kérek bele. Aztán majd meglátjuk. A műhely pontosan olyan, amilyennek eddig is megszokhatta. Én csak ülök a kis ficakomban, dolgozom az ezüsttel, ahogy mindig is, Ő pedig (számomra) egy góc életenergiaként robban be a halk, rádiós popzenével színezett helyiségbe. Magamhoz képest őszinte, széles mosollyal köszöntöm, ahogy belép és kezében zsákmánnyal közelebb kerül hozzám. Az illatok az ujjaik köré csavarnak, főként azért, mert jó ideje nem ettem már, bár ez is csak most jut eszembe. - Mondanám, hogy jobb vdász vagy, mint én, de ez talán így nem lenne igaz - nevetek fel - Legfeljebb hatékonyabb! - hiába, hosszú út vezet egy átlag ember számára a vadászattól a vacsoráig, de korunkban ezt egy fél órás házhozszállítással meg tudjuk oldani, nem igaz? Tetszik, ahogy otthonosan mozog, szóval azt sem bánom, ha a pult/dolgozóasztal mögé kerülve mellém húz egy széket vagy egyszerűen csak felül magára az asztalra. Kérdésére az üdvözlő kézfogás után kezébe adom a lassan kész medált. - Az élet körforgásának kifejezésén dolgozom. - kezdek bele egy majdhogynem fennkölt sóhajjal, bár maga a medál jelentése számunkra ennél többet és szomorúbbat mesél. - Egy körben a félhold és a Nap. Te és én. Ti is Mi. Bár ez valószínűleg nem sokat mond majd ennek az... Elizabeth valakinek, - a megrendelő - de tudod, hogy szeretem a saját dolgaimat belevinni az alkotásokba. Egy kissé elmélázom, és nagyon remélem, hogy vele is megosztottam a Holdgyermek farkasok, és Napgyermek Őrzők meséjét. Na meg azt is, hogy az én kultúrámban a Napgyermekek lányok voltak, de ezt semmiképpen sem rónám fel neki, tekintve, hogy én sem vagyok kimondottan szemellenzős. Amíg esetleg elbíbelődik a medállal, az ebéd felé nyúlok, és mint az éhező, úgy vetem rá magam a hamburgerre - jobban mondva, inkább a farkasom vetül. - Élefmentő vadj, minf minfig. Köfi! - nyammogom teli szájjal, rágás közben, nem éppen a legelragadóbb formámban, de barátok közt ezt talán még belefér. - Nálatok mi újság? Hogy vagy? ...tok? - utalok itt rá és Jo-ra is - Van valami gebasz, amiről tudnunk kellene? Utóbbi kérdés persze a mindenki által pedzegetett Holdakról és az életünkről szól, bár gondolom, ha valami olyasmire bukkantak volna, amit illene tudnia a falkának, azt már rész megosztották volna. - Hovok inni. Álltam fel hirtelen a következő falattal a számban, hogy végül két pohárral és egy üveg kólával, vízzel, meg szabadon választható vodkával térjek vissza, mindüket a pultra téve.
- Ha a te módszereddel mennék, még holnap is az erdőben kergetném a burgeredet... - Rázkódott meg vállam némileg, vele együtt nevetve. Habár önnön gyengeségeimet, mint minden ember, én sem szívesen tárom fel akárkinek, azt az egyet sosem titkoltam a világ elől, hogy az ilyen kiscserkészkedős-erdőjárós dolgokhoz totálisan süket vagyok. Persze, Seattle-nél is vannak hatalmas erdőségek, de oda őrző csak úgy hobbiból nem tette be a lábát soha a büdös életben. Beljebb orientálódok mindeközben, letekerve a sálamat nyakamból, meg a pultra helyezve a papír zacsit, hogy tartalmának illata szépen lassan beterítse az egész teret köröttünk. Kerítek széket is, a kézfogásunkat követően, s önkéntelenül is apró hümmentéssel reagálom le az élet körforgásáról való alkotás hírét, mielőtt megszólalnék. Van ebben egy adag elismerés, egy csipet érdeklődés és késhegynyi önirónia is. Meg tudnám tippelni már ennyiből az elemek miértjét, ahogy oda tekintek a készülő műre és ez egyszerre tölt el jóleső érzéssel, mégis megpendít bennem valami haloványan, mélyen sajgó húrt is egyúttal. Érdeklődőn figyeltem szavaira most is, mint mindég, mikor magáról, világáról mesélt - korábban talán beszéltetnem kellett, kérdezgetnem, ma már magától megosztja ezeket. A medált óvatosan veszem lapáttenyerembe, egy pillanat erejéig elmerengve figyelve annak töretlen fényét, gondosan hajlított íveit. - Nem gondoltál még rá, hogy írj melléjük pár sort? Tudod, ilyen kis izé... kártyákat. Talán nem mond a nőnek semmit, de mégis adna neki egy kis pluszt. - Töröm meg pillanatnyi hallgatásom falét és ezt még csak nem is a bennem élő marketinges mondatja, aki tisztában van vele, hogy a nők egy rétege él-hal az elvontabb, spiri dolgokért. Őszintén úgy gondoltam, hozzátenne a dolog ahhoz, amit Lynx képvisel az ékszereivel. - Ismerek egy jó nyomdát...! - Kacc. Vigyorom kiszélesedik, s az ékszert letéve óvatos távolságra a burgerektől és sültkrumpliktól kihámozom magamat a szövetkabátomból is, hogy a farkashoz képest némileg ráérősebben válogassam le a saját ebédemet magam elé a kupacból. Két harapás közepette hümmögök valami "Tudom, szívesen."-t az életmentő voltomra vonatkozóan, de azért én is beles vagyok már, ami azt illeti. Lenyelve egy újabb falatot, azért nem hagyom lógva a kérdéseit sem, épp csak meglesem előbb kézfejem külső élével mibe sikerült belenyúlnom. Jé, ketchup! - Nem magunk között lennénk, lehet, kerítenék szalvétát a helyzet megoldására, de így csak nemes egyszerűséggel lenyalom azt onnét. A pazarlás a gyengéknek való. - Minden szép, minden jó, már amennyire lehet. Szegényem kicsit unja már, hogy folyton nálam lógunk, de hát ez van, amíg nektek kötelező a Lakban egy kupacban énekelni a kumbayát... - Technikailag így is félig-meddig már beköltözött hozzám a nő, a fél fürdő tele volt a pipere cuccaival és nem csak váltás ruhanemű, de cipő is akadt a lakás bizonyos pontján, ami az övé volt. - Tényleg ez legyen a legnagyobb bajunk, meg, hogy Helena néha elfelejt szólni, hogy beugrik. - Unokám szerintem ezt valami vérségi előjognak érezhette, esetleg a "kedvenc leszármazott" kártyának, amit időnként kijátszott és bár akadt már belőle kellemetlen szituáció, mégsem tanult - miképp én sem tudtam különösebben haragudni rá, ez most is látszott a nevetős élből, amivel a megjegyzést hozzátoldottam mondandómhoz. Csak azt reméltem titkon, hogy Emmettel is ugyan ezt játssza, nem csupán engem tüntet ki vele... A gebasz kapcsán elsőre csupán fejemet ingattam meg nemlegesen, tekintetemben könnyedén kiszúrhatta a bosszús fényt, mi két harapás között testet öltött lélektükreimben, miközben ő maga valami iható után néz. - Mindenki pánikol, mindenki innét várja a csodát, közben meg alig mondanak valamit fentről. Keldron olyan titokzatos, mint egy adóbevallás, legalább két kódfejtő kellene hozzá, hogy olvasni lehessen a sorai között... - Kifejtettem már számára, hogy szerintem nem az van, hogy nincsenek konkrétumok, egészen egyszerűen nem osztanak meg velünk, köznépi halandókkal mindent a vezetőink. Ez pedig egyfelől érthető is, ugyanakkor adna némi támpontot a lelkenek - szerintem - némi transzparens kommunikáció a tényállásokat illetően. Akkor is, ha annyival zárul, hogy ők sem ismerik a megoldást a dologra. - Mert tippre ez lehet a szűkszavúságuk mögött, nem több. De ki vagyok én, hogy a vezetésről pofázzak nekik, nem igaz? Mindegy is...csak felcseszem magam ezen, s még a vodka is szimpatikus lesz előttem, pedig kocsival vagyok. Inkább újabb ingerült harapással tüntetek el egy nagyobb falat burgert magamban.
Cseppet sem diszkréten röhögök fel. Akad néhány kellemes emlékem olyan alkalmakról, amikor nagy nehezen rávettem, hogy kivételesen oda menjünk, ahol én szeretek lenni, ami márpedig a természet. És bármennyire szemétség, engem kiváltképp szórakoztat Kyle túrázós-énje is, egész egyszerűen azért, mert elképesztően fura ismerni valakit, aki még akár egy festett túraösvényen is képes lenne totálisan eltévedni. De nem szívom vérét, ma nem, hiszen megetet, úgyhogy illik csendben maradni. Kivételesen. - Á, én nem tudok jól fogalmazni. - szinte reflexből legyintek és rázom meg kissé a fejem - Meg hát, úgy sem értenék. Jó ez így. De az ötlet nem volt rossz, köszi. Rámosolygok. Abba igazán nincs kedvem belemenni, hogy nem vagyok képes magamból többet adni csak úgy, idegen embereknek. Sőt, már a közel állóknak sem, eltekintve attól a néhány kivételtől, akik még itt maradtak nekem, és akik a halálomig az egyetlen lehetséges "családom" tagjai. A fejem fölött gyülekező fekete felhőket inkább azzal űzöm el, hogy megpróbálok a jelenre koncentrálni, a korgó gyomromra, a remekül fűszerezett hús szaftjára, a jalapeno tüzes karistolására a torkomban. Meg persze Kyle válaszára, mert nem puszta udvariasságból érdeklődtem. - Nem is éneklünk kumbayát! - háborodok fel játékosan - Mostanában inkább karácsonyi dalok mennek. De majd mondd meg neki, hogy üdvözlöm, kábé sosem futunk össze idefent, legfeljebb néha a szagát érzem, abból tudom, hogy erre járt. Nem érzem magam elhanyagolva, sőt, örülök, ha jól megy a sora, de azért néha hiányzik. De legalább tudom, hogy jól van, és innentől kezdve igazából más nem is lényeges. - Kéééépvelem... Húzom cinkos vigyorra a teli hörcsögpofám, ahogy a váratlan rokonlátogatást emlegeti, de annyira nem vagyok disznó, hogy ennél tovább ragozzam a témát. Mialatt a jelenlegi helyzetről mesél, én kitöltök magamnak némi vodkát, és mint valami kezdő alkoholista, úgy öntöm fel kólával. Nem terveztem berúgni, csupán az íze hiányzik. Kyle-t nem nógatom semmivel, majd ha kér valamit, egész nyugodtan tölthet magának. - Akkor semmi új. Ami nem túl biztató. A világért sem akarom, hogy felcsessze magát a téma miatt, de muszáj vagyok mindig rákérdezni, mert hát... Minkettőnket elég személyesen érint a téma, és rohadtul örülnénk, ha valaki végre megváltaná a világot. De ettől függetlenül itt az ideje témát váltani. - Héj, azt meséltem, hogy vállaltam mentori tisztséget? Na, nem mintha tobzódnánk a kölykökben az elmúlt időszakban, de sosem lehet tudni, nem igaz? Bár még csak névlegesen vagyok az, és lövésem sincs, hogy mennyire vagyok egyáltalán jó tanár, de max lemondok. Megrántom a vállam, és újabb óriási falatot szakítok a hambiból. Szomorúan gyorsan jutok lassan a végére, lehet, hogy hármat kellett volna kérnem. - Te foglalkoztál már tanoncokkal? Nincs esetleg valami jó tipped? Ha valaha ki is tértünk ilyesmire, akkor szégyen-gyalázat, de nem emlékszem, szóval ha diszkrét tockossal jutalmazza a kérdésemet és a tényt, hogy ismételnie kell magát, hát szó nélkül tűröm, ennyi még belefér.
Rosszalló, szórakozott fintort vetettem felé, amikor felröhögött, de vállamat nekem is fojtottan ugyanaz a gesztus rázta már, nem tudva sokáig tartani a szigorú pofázmányt. Elképesztő lelkesedéssel voltam képes magamat szívatni az erődjárással, ami azt illeti, mert rendre adtam neki egy esélyt, hiába fogadkoztam olykor a végére érve Lynxnek, hogy a büdös életben nem vesz rá többet hasonlóra. - Ha te így látod... - Biccentek aprót, nem forszírozva a dolgot a kelleténél jobban. Így voltunk már egy ideje mi ketten: időről-időre megkocogtattam a csigaháza falát a kölyökképűnek, de sosem estem túlzásba: adott, amennyit ő szeretett volna magából. Akármilyen hangulatban is volt épp, mindig szívesen hallgattam. - Őt vagy épp vele együtt. Két falat között ismételten felröhögök a finom felháborodásra hangjában, ami a dalválasztást illeti. - Vagy akár át is jöhetnél huszonhatodikán és megmondhatod neki magad! Szívesen látunk. - Mondjuk lehet, előbb az említett nőszeméllyel kellene egyeztessek, de talán nem bánja a társaságot a karácsonyi másnapon, miután lement a rokonjárás az én ágamat illetően. Amikor a kólából tölt már magának, vagyok olyan pofátlan, - vagy otthonosan mozgó a közegben, nézőpont kérdése - hogy nemes egyszerűséggel felé nyújtsam a nekem szánt poharat, néma kérésként. Miután töltött, persze verbálisan megköszönöm azért, volt, aki megneveljen, ha nem is anyámnak hívtam. - Nem, valóban. Néha eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen szembesíteni kellene a vezetőket a kérdésekkel, hagy izzadjanak, de kétlem, hogy bármi eredményre vezetne... ami szívás. - Nem tartottam tőle, hogy már-már rebellisnek is nevezhető megjegyzéseim pont Lynxtől jutnának vissza a fejesekhez vagy épp visszaélne valamiképp a dologgal, így könnyedén beszéltem látszólag, noha én sem voltam oly elvetemült, hogy mindent megosszak a világgal. Már volt egy tervem, miképp jutok előrébb, s csak bízni mertem benne, nem futok falba, mint Keldronnál rendre. - Nem mesélted, de ez tökre király! Mi volt az, ami rávitt, hogy ilyesmit vállalj?- Töröltem le a szám, egyúttal bajuszom sarkából a szaftot, miután lenyeltem az utolsó falatot is, s a pohárért nyúltam. - Nézd, engem is megtanítottál fára mászni, pedig vén kutyának új trükköt...! Szóval én nem paráznám túl a helyedben, imádni fognak. - Ne kérdezze senki, honnét a belső meggyőződés efelől, de őszintén így gondolom mindazok alapján, amit az elmúlt években megismertem a nálamnál sokkal többet megéltből, akinek látva a bélpoklosságát, a sültkrumplim maradékát nemes egyszerűséggel felé fordítom. Nekem ma nem csúszik úgy, biztos a délutáni hülye státusz-meeting az oka, ami elől ide siettem a hegyre fel. A francnak van kedve az év utolsó napjain a jövő nyárról vitázni előre. Lehet meg se éljük! Háh. - Hivatalosan sosem voltam mentor, de nem mondtam nemet, ha valaki megkeresett leckéért a lőtéren. - Nyílt titok, hogy a modern kor fegyvereihez sokkal jobban értek, mint elődeink csodáihoz. De hát nem is harcos vagyok, hogy ilyesmivel bajlódjak, a lényeg, hogy gyors legyen és effektív, ha úgy adódik a helyzet. - Frissen beharapott kölykökkel, meg elhívott tanoncokkal már annál többször akadt dolgom, mikor valakinek kellett pár szót mondani nekik az újdonsült helyzettel kapcsolatosan. - Kortyolok a kólába kissé elmerengve, ne hagyjam lógva, ha már tanácsot kért tőlem. - Nehéz általánosítani, mert ahányan vannak, annyi félék és kétszer annyi féle csomagot hoznak magukkal. Van, aki retteg, más felelőtlennek tűnően lelkes... neked nem kell magyarázzam. - Nem egy kölyök megfordulhatott már a lakban, mióta itt él. - Ha adnom kellene egy tippet, azt mondanám, hagyd a bullshitelést. Megérzik, bármennyire forgasd jól a szavakat. - Ironikus, hogy mindezt nem is a "suhancok", hanem a tulajdon lányom tanította meg nekem. - És különben sem egy szivárványos pónikarámba kerülnek, manapság főleg nem. - Húzom el a számat, majd mintegy zárszóként felhajtom a buborékos üdítő maradékát is poharamból.
Nem is tűnt túl rossz ötletnek ez a huszonhatodikai látogatás, így egy pillanatnyi dermedt gondolkozás után határozottan bólintok. - Okés! De ha nem a karácsonyi csúnyapulcsitokban nyittok ajtót, lesz ám baj... Nevetek fel ismét és tudom, hogy még nagyon sok lelki munkámba fog telni, hogy meggyőzzem magam arról, hogy igenis elmenjek hozzájuk. De arra még bőven ráérek, szerintem még sikerülni is fog, ha arra fókuszálok, hogy két jó barátomat megyek meglátogatni, nem pedig egy boldog párt. Menni fog. Persze megtöltöm Kyle szomorúan üres poharát. Még egy kicsit nagyobb lendülettel is, mint kellett volna, így több hab, mint a tartalom, de egy gyors "várjál-várjál" kiáltással rászólok, hogy készen állok bubikon kívül mással is ellátni. Amit a Holdak kapcsán említ, egyáltalán nem lep meg. Egyetértően felhümmögök. - Nézd, alapvetően nekem nincs bajom azzal, hogy mindig csak annyit tudok, amennyit feltétlenül muszáj. Az egyetlen dolog, ami zavar, az jelen esetben a hallgatás. Mármint... Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy sehol sem tartunk, mint hogy azon spekuláljak, hogy lehet, hogy semmit sem tudunk vagy hogy holnap vége mindennek. A semmit is pontosan annyira el tudnám fogadni, mint a majdnemet, amíg konkrét és szilárd, valami olyasmi, ami alapjaiban egy fix támpontot ad a találgatások helyett. De, hogy vidámabb vizekre evezzünk, megteszem a bejelentést, és nem gondoltam volna, hogy ilyen pozitív reakció lesz rá a felelete. Meg persze azt sem, hogy le tudja törölni a szájáról rendesen a szaftot, mert azért maradt még, de majd csak akkor szólok, mielőtt utcára menne. - Hát, igazából az önzés. - felelem kérdésére teljesen komolyan, bűntudatnak nyoma sincs a hangomban - Jelen állás szerint nagyon úgy fest, hogy saját családom sosem lehet, viszont az igényem megvan a törődésre, és ez a poszt talán segíthet abban, hogy egészségesen levezessem a dolgot. Sem kölyök, sem... Gyermek. Előbbi a Szellemek akarata okán, utóbbi Savannah halálakor semmisült meg. De erről már sokat beszéltünk, és az Ő, témával kapcsolatos gondolatai adott esetben sosem tudták felülírni azt az évszázados berögződést, amit addig a napi éltem, míg Ő itt nem hagyott minket. Nincs halál. Mindig ezt mondtam. De már belátom, hogy bár lelkünknek valóban nincs, az álmainknak van. - Igaz, ráadásul te sem voltál könnyű eset, azt meg kell hagyni, de szívesen. Elnevetem magam, amikor a fáramászást hozza fel példának, és megjelenik előttem a kép, amikor pár lecke után megmakacsolta magát és majdnem szó szerint kellett felkergetnem a fára az első igazi sikeréhez. Hogy imád-e? Nem tudom, de minimum szeret legalább, szóval igaza lehet. Közben lazán veszem át a krumpliadagját is. Figyelmesen hallgatom a szavait, és be kell vallanom, egyáltalán nem mond rossz dolgokat. - Na ja, csak eddig eldönthettem, hogy kit akarok megtanítani erre-arra. Mondjuk fára mászni. - gyors kacsintás, meg sem történt - Én nem szoktam bullshitelni. Azt hiszem. Te pedig alapból is képtelen lennél rá, szerintem. Mármint azon kívül, hogy a városi újság főszerkesztője vagy, és elő kell állnod mindenféle mesével arról, hogy igazából nem is farkas ette meg Piroska nagyiját, hanem egy eltévedt medve. Tisztelem emiatt, hiszen utánunk (is) takarít főként, és ennyi bullshitelést kitalálni éveken keresztül biztosan nem egy álom. Lassan már az extra krumpli is eltűnik, megint előtérbe kerül a rádiós pop-nóta dallama, ahogy magam elé bambulok. Szivárványos pónikaraván nélkül a környéken, és azért ezt egy kicsit sajnálom. - Mennyi időd van? Teszem fel a kérdést hirtelen és a műhely hátsó része felé pillantok, ahol a nem publikus dolgaimat őrzöm...
Felemelem védekezőn kezeimet a "fenyegetése" hallatán, képemen nevetős mosoly ül mégis. - Oké-oké, semmi karácsonyi giccs... Tojáslikőr se legyen? - Azért na! Értékeltem egyébként, hogy elgondolkodott a lehetőségen és minden bizonnyal - nem tudva, de erősen sejtve, mibe telhet neki mindez - rá fogok még aznap reggel telefonálni, hogy megerősítsem benne, jó döntést hoz meg vele, ha kicsit kimozdul és átjön. Már régen nem ott laktam, ahol egykoron és ez sokat segített a dolgon - nem csak neki, de nekem is, ami azt illeti. Ahogy Emmett megnősült, amilyen gyorsan lehetett, megszabadultam attól a lakástól, ahol minden a Savannah-val történtekre emlékeztetett. Minden egyes zárnyitás egy kisebb gyomorgörcs és enyhe pánikroham volt számomra ott; rettegve, hogy ugyanazt a vérfürdőt találom odabent minduntalan, mint azon a napon. Mindezekről Lynxnek sosem beszéltem, s nem azért, mert ne érdemelte volna meg, hogy tudjon róla... egészen egyszerűen nem szerettem volna, ha ekképpen emlékezik a szeretett szőkeségre. Ha ezek az utolsó emlékei róla. Épp elég, hogy nekem jutott mindez osztályrészül. Kivárom, míg tisztességesen kitölti a kólát, közben meg persze kifejtem a véleményemet a helyi törzsfőnök és társasága kapcsán. Biccentek egyetértően a hallgatás kapcsán. Hát én is ezt mondom! Jó, lehet, kicsit körülményesebben fogalmaztam meg, de valami ilyesmi lett volna annak a lényege, amit itt vakeroltam neki. A mentorkodás hírére lelkesen csillannak szemeim felé, bepuszilva a maradék kajámat, majd leöblítve kólával az egészet. Szerintem jól fog állni neki és szerencsés a kölyök, aki megkapja felügyelőjének a pasast, ezt írásba is merném adni. A magyarázatára ugyanakkor, bár lenne kész válaszom és talán nem is lőnék vele messzire... apró szusszanással hagyom elúszni a gondolatot. - Lynx, csak... ne temesd előre a dolgot. Egyiket se. - Nem fogok bullshitelni felé, nem erre van szüksége és magamat vágnám herén a korábbiak tükrében, ha most belemennék az átoktörés vagy épp a párkapcsolat és a hosszú élet viszonyába. Meg különben is tisztában voltam vele, hogy nem tudom megváltoztatni a gondolatait - nem is akartam, pusztán annyi kérésem lett volna felé, ami el is hangzott most felőlem. - Annak meg tényleg örülök, hogy találtál valamit, amiben jelenleg majd kiélheted az efféle igényedet. Ha nagyon nem akadna kölyök, majd néha átpasszolom Helenát, úgyis túlteng benne az energia, mióta harcosnak készül gőzerővel. - Kaccantam, ugyanakkor nem volt bennem félsz a hirtelen felvetett ötlettel kapcsolatosan, bíztam a farkasban annyira, hogy rá merjem hagyni az unokámat. Pusztán az őrzők között amúgy sem tanulhat meg mindent, nem igaz? Arra, hogy alapból képtelen lennék a hantázásra, csak fejemet ingattam meg szórakozott vigyorral. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogom ezen állítását, mert kétségtelenül jólesett a feltételezés, noha azok a szárnyak nem puszta véletlenségből fedték hátamat és rejtették őrző mivoltomat, energiáimat el évtizedek óta. Kérdésére, mint ki álomból ébred, pillantok a falon levő óra felé. Jó társaságban szalad az idő, mondják... ám én mégis a magától értetődő kijelentések könnyedségével dobom vissza neki a "labdát". - Mennyim legyen? - Szélesedik meg vigyorom. Még nem kell visszasiessek, de ha huzamosabb idő kell ahhoz, amit kigondolt, egy telefonhívásomba kerül csupán helyet csinálni neki a táncrendemben.
Ahogy megemlíti a tojáslikőrt a védekezős hadonászása közben, én is megtorpanok kissé. - Nem, tojáslikőr az határozottan legyen. Felelem olyan komolyan, mintha csak valamiféle belsőépítészeti tervről beszélnénk egy komoly cégnél. Alkohol kelleni fog, szerencsére pontosan tudom, hogy mennyit és mit kell magamba döntenem, hogy túllépjek a saját negativitásomon és egy szerethető figurává váljak. Ahogyan azt is tudom, hogy mennyit nem szabad innom ahhoz, hogy a visszájára forduljon az egész. Kicsit elhúzom a számat, amikor arra kér, hogy egyiket se temessem. A Mentorságban még talán igaza is lenne, de hogy magyarázzak meg neki valamit, amit egyszerűen... nem ért? Nem érthet, és ez nem az Ő hibája, egyszerűen más elvek alapján nőttünk fel, én évszázadokat töltöttem el ebben, és helyesnek vallom őket magam számára, akkor is, ha nem azok. Sosem fogom letolni az ezen való különbözőségünk miatt, és igyekszem is a lehető legkevesebbszer szóba hozni, éppen emiatt. A további szavai viszont nagyon jól esnek, megerősítik az ösztönösen érzett lelkesedésemet, Helena említésére azonban elnevetem magam. - Ó, hát, ha csak ezen múlik, szívesen lefárasztom bármikor! Megbeszéltük! Ha akartok egy nyugis estét Jóval, csak küldd fel délutánra, garantálom, hogy azután csakis haza akar majd menni! A világért sem tennék benne kárt, hiába vagyok Tark. Harcosként tudom, kik az ellenségeim, és az általam tisztelt Őrzők és nők nem tartoznak ebbe a kategóriába. Persze kivétel, ha nagyon jó okot adtak az ellenkezőjére. Ha sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja az információkat, akkor akár még remek politikus is lehetne belőle, de ezt nem kötöm az orrára, mert a barátom, és nem akarok neki rossz ötleteket adni. Aztán, amikor az időről esik szó, Ő pedig Csipkerózsika zavartságával eszmél a valóságra, csak fellököm magam a székből. - Ja, neeeem, semmi extra, csak mutatni akartam valamit. Gyere! Számomra minden válasz megfelelt, ami nem azt jelenti, hogy azonnal mennie kell, szóval magabiztosan indultam meg hátra, a raktár felé, ahol azokat a dolgokat tároltam, amik vagy Darrenéi voltak vagy nekem nem kellettek napi szinten. Elég nagy volt a kupi, viszont a terem közepén egy nagyobb festménnyi valami állt, kissé koszos fehér anyaggal letakarva. - Ez az igazi hobbim. Már, amikor nem megrendelésre dolgozok. Ne cikizz ki, amikor elkezdtem, még nem voltam annyira ügyes, mint mostanában... A szívem elkezdett a torkomban dobogni, ahogy szó szerint lerántom a leplet a tárgyról. Egy festővászonra támasztott, nemesfémekből készült "képet" láthat, a vászon csak támasz. Felül a Nap és a Hold látszódik, alatta közvetlenül egy kissé nyomi, ám felismerhető dombornyomat Savannáhról és Rólam. A Napos oldal aranyból, a Holdas ezüstből készült. Minden alak egymás kezét fogja, mindkét irányba, úgy elosztva, akár egy családfa-modell, csak arcokkal, testekkel és oldalas irányba. Az én oldalamon Darrenék vannak, Jenny, Payne, Victor, Yetta... Az indián családom, az Ősi falkám tagjai. Az arany oldalon Kyle is magára találhat, de ott van még Emett is, aranyos fénnyel Jo és Lili és Helena, és mindenki, aki ebbe a különleges családba beletartozik. A magam részéről félszeg boldogsággal szemlélem a művet, még nincs kész. Vannak, akik hiányoznak, és a hátteret adó non-figuratívakból is csomó hiányzik. De annyira már készen van, hogy Kyle-nak megmutassam. - És lőn az ötvösi életművem félkész szelete! - kiáltok fel szolidan - Bocs az orrod miatt, azt tervezem még átdolgozni, úgyhogy ne aggódj. - nevetem el magam kissé, és meglapogatom a hátát - Na, mit gondolsz? Arra gondoltam, ha kész, lehetne egy hónapig mindenkinél, aki rajta van, és cserélgetnénk. Vagy ez már túl sok? Ja, túl sok... Így kimondva már teljesen hülyeségnek tűnik, hiszen ki akarna egy olyan képet őrizgetni, aminek tetején Sava és én vagyunk. Oké, akkor csak Messengeren küldök képet az érintetteknek. Így is jó lesz, nekem legalább is. De most egyelőre azon izgulok, hogy Kyle vajon mit szól hozzá, mielőtt az egész ötletet úgy, ahogy van, kukáznám.
Szórakozottan szalutálok felé könnyed, hanyag mozdulattal, hogy vettem, akkor lesz tojáslikőr. Is. Joanát amúgy sem lehet kirobbantani az ünnepi időszakban a konyhából. Meglátszik, ami a körfogatomat illeti... nem fogom hát bánni, ha kicsit Lynxnek is kijut az efféle törődésből, nem vagyok irigy. Amit pedig meg sem próbálnak elmagyarázni, azt aligha lenne esélyem megérteni, ekképpen az elhangzottakra reflektálva fejtem ki nyílt egyenességgel véleményemet mentori szerepe kapcsán. Őszintén úgy gondolom, jól fognak járni vele a kölykök. Ami Helena lefárasztását illeti, fel kell nevessek, ahhoz képest már-már illetlenül lelkesen, hogy a tulajdon unokámról van szó. - Sokkal fogok én neked ezért jönni, már látom előre! Keményfejű, mint az apja... - Vagy Emmett, de határozottan arról az ágról jött a faltörő-kos makacssága a gyereknek. Bárki mást állít, az hazudik, komolyan! S bár időmilliomos nem vagyok, megvan annak a maga előnye, ha te vagy a fejes a munkahelyeden. Senki nem fog kérdezgetni, merre jártam, s ha mégis, azt majd kezelem a magam idejében. Most előbbre való, amit Lynx mutatna. - Oké! - Tolom is el magamat alkalmi étkezőasztalunktól, hogy kövessem a műhely hátsó része felé nem titkolt érdeklődéssel, kíváncsisággal felvértezve. Kisebb összegben mernék fogadni, hogy nem ékszer készül ott. Nem lehet az... ugye? Lécci ne ékszer legyen! S habár pontosan megtippelni nem tudnám, hogy akkor mégis mit takar az időközben szemeim elé táruló, szürkébe hajló árnyalatú anyag, ami előkerül alóla, az egészen biztosan nem lenne az első három tippben. Szégyen szemre. - Mert valahol, így látva már, olyannyira adja magát... Tekintetem leplezetlen érdeklődéssel fürkészi a félkész művet, ahogy közelebb lépek. Savannah örökkön fiatal vonásait, a lányoméit, ki mára már inkább menne el nővéremnek egy mezei halandó számára, s én, akinek mindenre van egy-két keresetlen szava, körvonalazott véleménye, most mégis keresem a megfelelő kifejezéseket. Nem is szólalok meg, csupán Lynx lapockáját éri lapáttenyerem, elismerősen lapogatva meg. - Haver... - Ingatom meg a fejemet, súgva csupán a kezdeti ámulattól. Elképesztő egyszerűen - a mű is, de különösen Lynx. Ahogy figyelem, ugyanis egyre több apró, már-már személyes részlet tűnik fel számomra az alakok sokaságán, s közöttük. Az orrom kapcsán önkéntelenül is fel kell nevessek ugyanakkor, megtörve a pillanat áhítatos varázsát. - Attól durvább úgysem lehet, mint mikor Emmett eltörte, ne aggódj! - Ma már tudok nevetni a saját egykori nyomoromon, akkor nem volt túlságosan felemelő a helyzet és nem vigasztalt a tudat, hogy számára sem. - Fú, hallod én rohadtul paráznék, hogy baja esik, amíg nálam van, szóval inkább keressünk olyan helyet, ahol mindenki hozzáfér. Vagy... maradjon nálad és ott mindenki a csodájára járhat. - Enélkül is rányitjuk az ajtót Lynxre mondjuk, ki itt, ki a Lakban fent, de lenne még egy jó okunk találomra beállítani hozzá. Biztos imádná, tényleg.
- Ne aggódj, jó érzékem van a nőkhöz. Mármint... - védekezek gyorsan, mert egyáltalán nem azt akartam ezzel mondani, amit bárki más akart volna mondani a helyemben - Egyszerűen csak nehezebben akasztanak ki. SOKKAL nehezebben. Szóval biztosan megleszünk. Neveltetésemből adódóan az ösztönös tisztelet sokkal inkább bukkant fel bennem a nők irányt, mint az erős férfiak felé. Emiatt a toleranciaszintem is jóval magasabb, úgyhogy Kyle-nak igazán nincs oka félteni egyikünket sem, pláne nem azt éreznie, hogy bármiféle adósságba kerülne, ha foglalkoznék Helenával. De ezt majd még úgyis letisztázzuk, ha oda jutunk, hogy ebből a gyakorlatban is lesz valami. Izgatottan veszem tudomásul, hogy hajlandó még pár percet minden gond vagy extra telefon nélkül rám áldozni, amiért nagyon hálás vagyok, bár egy pici hang a fejemben inkább azt mantrázza, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt. De úszom az árral, elviselem az érdeklődését és örülök is neki egyúttal, ahogy a műhelybe érve éppen felfedni készülök a "remekművemet". Egy életnek tűnik az a pár pillanat, mire a fürkészéséből eljutunk a lapockán csapásig, és annyira váratlanul ér a gesztus, hogy szégyen-nem szégyen, még egy kicsit előre is bucskázok a mozdulatától. A farkasom persze már jobban tudja, hogy erre nem kell ugorjon, hiszen Kyle gyakorlatilag családtag, és gyökereitől fogva még akkor is az számára is, ha nem a falkánkat gazdagítja életével. Nagyot nyelek, amikor a "haver" kiszalad belőle, ez még bármit jelenthet, kissé aggódva próbálom megfejteni az arcára kiült érzelmeket, és bár valami monológra számítok, gyakorlatilag nem mond semmit. És ez fura. És ez jó. Azt hiszem, legalább is, ismerve a mindenféle kis tikkjeit. Kurtán felröhögök az orrára tett megjegyzése kapcsán. - Akarsz fogadni? - boxolom vállba barátian - A világért sem becsülném alá Emettet, de szerintem meg tudnám oldani, hogy újra gondold ezt az állítást. Leharaphatnám, vagy cikk-cakkosra szaggathatnám, ha esetleg... Jó, nyilván nem, de kénytelen vagyok elütni a dolgot valami orbitális baromsággal, hogy továbbra is megtartsuk a jó hangulatot, és egyikünk se vesszen bele túlságosan a sztorit körülvevő mély, fekete szurokba. Ja, nyilván, a havi költöztetés túl sok volt. Csak hümmögök, aztán hozzáteszek némi értelmet is. - Jó, akár nálam is maradhat. Vagy meghúzhatok pár szálat, és akár az Észak Múzeumában is lehet helye, valahol, egy random folyosón, de ez még nyilván nem biztos. Közel lépek a műhöz, és végig húzom az ujjaimat a felém eső, ezüst dombornyomatokon. Akaratlanul is Savannah alakjánál kezdődik a mozdulat. Aztán zsebre teszem mindkét kezem, és hiába nem csinált Kyle az egészből giccsparádét, azért így a végére pontosan érzem, amit ő is. Farkas vagyok, nem teljesen retardált. Még ha néha úgy is tűnik. - Nagyon örülök, hogy tetszik. Sandítok rá, jelezve ezzel a tekintettel, hogy nem várok mást, nincs szükségem sem ömlengésre, sem pedig szép szavakra. Adok még a helyzetnek néhány másodpercet, aztán felsóhajtok. - Szóval... igazából ennyit akartam, Főszerkesztő úr. De ha kikerül a múzeumba, minimum címlapot akarok vele. Meg egy exkluzív interjút. Felnevetek. Nem akarok interjút. Sem címlapot, sem semmit, de jól esik húzni az agyát azzal, hogy ha annyira akarnám, talán ki tudnám nála bulizni a megjelenést. - Legközelebb én leplek meg valamivel, én vagyok a soros. Aprót biccentek, ezzel is újra megköszönve, hogy már nem éhezek úgy, mint egy órával ezelőtt, és hacsak nincs valami más, ami itt tartaná, úgy őszinte hálával és boldogsággal engedem az útjára.
Megjegyzésének félreérthetősége nyomán már csak a rend kedvéért is vetek felé egy morcosabb pillantást. Vigyorom leolvad fél pillanat erejéig, homlokomat finom redők szegélyezik, noha tekintetem mosolyog továbbra is, ahogy elmormolok egy "aha..."-t Lynx felé, direktbe húzva kicsit. A tény, hogy Helena is fémművességet tanul az egyetem, talán ad kellő egyéb témát az edzések mellett számukra, hogy beszélgetésen túli tevékenységeken ne gondolkodjanak. Nem, ebbe inkább bele se gondolok...! Helyette követem a hátsó helyiségbe a farkast, sejtve, hogy ott történik az igazi varázslat, ami a köznek szemlére van téve, csupán szemfényvesztés, olcsó trükkök sorozata ahhoz képest, amivel fű alatt foglalatoskodik. Ám van, amire még ilyen előfeltételezések birtokában sem tud az ember felkészülni, s én, akinek mindenhez van kommentárja, elnémultan igyekszem szavakba önteni mindazt, amit jelent számomra maga a mű, s egyúttal Lynx gesztusa is, hogy megalkotta, s tette ezt ekképpen, ahogy előttem áll az alkotás. Az orromra tett megjegyzés ránt vissza a valóságban, s kapok - komolytalanul, hát el se érem - a vállamba boxoló keze után, miközben nevetősen horkanok fel visszakérdezését hallva. - Nemmm!... Biztosban egyébként se fogadnék, de ne csessz már ki velem...! - Rázkódik vállam meg a derűtől. - Komolyan, elég nagy az alapon is. - Ciccenek fejemet ingatva meg, tarkómra simítva mindeközben. A költöztetés ötlete kapcsán én leszek az, ki kicsit lerángatja a realitás talajára. Bármennyire utálom is magamat érte, de tényleg kockázatos folyamatosan utaztatni a dolgot... aztán valaki eltöri, a többiek meg egy életre megorrolnak rá érte. Nem lenne szerencsés. - Úgy négy, kötőjel öt év múlva biztos fel fog vetni kérdéseket a helyiekben, ha látnak bennünket errefelé kószálni, de nekem baromira tetszik az ötlet! - Szélesedik a mosolyom, s már alternatívák is megfordulnak a fejemben, ha esetleg a múzeum visszautasítaná a lehetőségét a dolognak. Szerencsére nem csak ők állítanak ki műalkotásokat a városban, akadnak kisebb magángalériák is. - Én pedig örülök, hogy megmutattad. Ha lenne normális irodám, nem az az üvegkalitka, eskü kiraknám oda... - Szélesedik meg a vigyorom, A főszerkesztői kóceráj ugyan az enyém volt, de az a szerepemhez tartozott; a feladatomhoz volt berendezve és bár magam képére formáltam az itt töltött évek alatt, mégsem lett otthonosabb. Informátorként nem engedhettem meg, hogy az legyen. Az ember sosem tudja, mikor helyezik át máshova, főleg most, hogy a legapróbb morzsányi tudás is hatalomnak számít a Vörös Holdak tükrében. A cikkezés kapcsán fel kell nevessek, derűsen tekintek Lynxre: - Ha ágálnának a dolog ellen, különben simán bedobhatod a "van haverom az újságnál is"-kártyát! - Interjúval vagy anélkül, rám számíthat, ez nem is kérdés. - Hagyd már... elég ha hozol valami erősebbet, mint a likőr huszonhatodikára. - Nyújtom ezzel a tenyeremet felé, búcsúzó kézfogásra, s határozottan jobb hangulatban távozok, mint amivel ide jöttem.
Kezdőlap
//
