Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
Az ajkaimra egy szolid, üzletemberes félmosoly kúszik, ahogy Ashley átadja a csomagot, és a tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. Túlnőttem én már azokon a dolgokon, hogy megpróbáljam kibogozni,megérteni, hogy mégis mi járhat a fejében vagy mit akar. De innentől ez már nem az én problémám, hanem Darrené. Tisztában vagyok azzal, hogy melyik az a pillanat, amikor a másik hím farkasa érdeklődve igyekszik felmérni engem és a Bestiát. Más körülmények között talán egyből felcsattantunk volna, hogy mégis mi a faszt kering itt, mint egy dögevő, de most csak finom kacagásra és fejcsóválásra futotta. Mindeközben a fekete farkas egész egyszerűen hátat fordít az őt kémlelőnek, "alomelkaparó" mozdulatot tesz a hátsó lábával, aztán lefekszik pihenni. Ennyire tartja a másikat, és nem azért, mert egy pillanatra is alábecsülné, egész egyszerűen a helyzet kívánja, hogy valaki, aki akár a gyilkosunk is lehetett volna, most köszönettel fordul felénk. Szomorú... A köszönete és a megjegyzése után hideg szürkén villan egyet a tekintetem. Most esik le, hogy egész végig csendben voltam... Ellököm magam a kocsitól, és lusta léptekkel közelebb orientálódom, továbbra is karba tett kézzel. Most először nézem meg, és vésem örökre az emlékezetembe Darren arcvonásait a hegekkel együtt. - Ha csak nem dönt úgy, hogy lecseréli rám, a Mentorát, kötve hiszem, hogy találkozunk még. Gunyoros, fölényeskedő mosoly. Igen, általában a legtöbb ismeretlen ilyenkor érez ingerenciát arra, hogy visszakézből pofán vágjon. De milyen jó, hogy nem teszik. A tekintetét továbbra is állom, a farkasom meg továbbra sem kíván foglalkozni vele. Amikor felteszi a kérdést a gyerek felé, csak akkor szólalok meg újra. - Northlake! Darren... Ha hívhatom Darrennek. - már miért ne hívhatnám, úgy hívom, ahogy akarom, de azért beadom a kedves mosolyt - Lenne itt még valami. Odabent a Bestia gurgulázva néz fel a megmozdulásomra. Ez már őt is érdekli annyira, hogy a gerincét végigropogtatva felkeljen és adjon egy falatot Darrennek abból az erőből, ami Ashley-t majdnem összeroppantotta. Semmi fenyegetés, csak a tisztánlátás érdekében és hevületében suhan át a vörös árny a szemeimen, de már ott sincs: megbújik a sötétben. - Ha úgy érzi, hogy szeretne valamit... elintézni, akkor azt tegye meg itt és most. - a tekintetem csak azért nem kapom Ashley-re, mert egy burkoltan kiprovokált kihívás alkalmával nem engedünk meg magunknak holmi félrenézéseket - Most már legalább oka is van rá. - bökök a fejemmel a lány felé, de a romantikusba hajló szemezést nem szakítom meg - Ha pedig mégsem, akkor legközelebb ne becsüljön ennyire alá. És akkor rendben leszünk. Az utolsó két mondatot már csak akkor mondom el, hogyha úgy reagált, hogy elutasította a táncba hívást. Feleslegesen nem fogok "fenyegetőzni", még a végén azt hiszi, hogy nagy az arcom. Ettől függetlenül érdeklődő tekintettel fürkészem a másikat, s ha úgy adja a helyzet, hogy szükséges, akkor valamelyest lejjebb eresztem a pajzsomat, ismerkedjen csak meg a végzetével, ha már egyszer van rá lehetősége.
*Csak figyeltem. Tekintetem Castort, míg a farkasom Darrent. Nem lépet, nem tett semmit azaz idióta dög, de annyit épp igen, hogy a segítségével felfogjam mind azt, ami Darrenből árad. De ahhoz nem volt szükség, hogy tudjam tekintete engem kémlel szinte égetett és kedvem lett volna vakarózni tőle, mint egy bolhás dög. Ahogy a szatyrot oda adtam Apunak és hallottam, hogy bontogatni kezdi még lélegezni is elfelejtettem. Az igazság az volt, hogy nem akartam. Nem akartam érezni a belőle áradó bűzt, hisz tudtam, hogy ha a szendvicsre így reagál a gyomrom, akkor arra be is dobja a kulcsot. Tekintetem csak akkor kaptam el Castortól, de úgy, mint akit pofon vágtak és minimum porrá tört egyetlen ütéssel az a fele mikor Darren megszólalt. Közöny, némi sajnálat... energiái sem árulkodtak többről. Kedvem lett volna megszólalni és nyitni a szám, hogy; "Ennyi?" Nem, nem hittem azt, hogy nem érti az üzenetet. Nem hülye, nem is buta... néha idióta és dinka, de az most nem ide tartozik. Meghökkentem? Igen, de még mindig vártam, hogy lesz folytatása és nem hagyja ennyiben. Hogy elmondja, hogy pompás üzenet és lényegre törő, de a célszemély rossz. Viszont a "köszönömnél" lehunytam a szemeim és megpróbáltam rá kényszeríteni magam arra, hogy felhúzzam a pajzsom. Egy picit feljött és máris a fejembe nyilalt a fájdalom, mintha ketté akarnák vágni az agyam egy vajazó késsel, melyre arcom megrezdült, fogaim összeszorultak és abban a pillanatban le is hullott, mintha nem is létezne. Nem hittem el, hogy ezt mondja. Tekintetem szintén Castort találta meg és ha valaha is volt tizenéves gyerek közelében, akkor láthatott és olvashatott belőle, még ha az energiáim jobban meg is hűltek. Láthatta, hogy mivel Darrentől nem kaptam meg, Tőle "vártam", hogy majd most nevet egyet és közli, hogy csak vicc volt. Hogy csak azért volt az egész, mert ehhez volt kedve, mert tegnap csak rossz napja volt és nem volt kit szekíroznia és én útba estem. Hogy nem azaz ok, amit mondott és csak kellett egy kifogás mely olykor az Alfáknak is kell. Mikor közelebb lép kedvem volna hátrálni egy lépést Castortól, hisz nem felejtettem az esti energiáit, melyek fojtogattak, melyek Darrennél is rosszabbak voltak, s ugyan akkor valahonnan egy hasonlót rángatott elő belőlem. Még ha utána kihatott saját magamra is. De csak azon imádkozom, hogy az ami kiszivárog belőle nem dönt le a lábamról, szó szerint.* - Ha haza hoz éjfélre, megeshet. * Feleltem szárazon, minden érzelmet mellőzve. Nem tudtam eldönteni, hogy igazából most Davere gondolt-e valójában vagy csak szimplán egy oktatóra. Nos, én az utóbbiban reménykedtem, ami a válaszomból kiderült. DE! Csak is azért mert nem óhajtottam arról beszélni senkinek. S a senki alatt konkrétan senkire gondolok és reménykedtem - vagy bíztam is? - abban, hogy a férfi nem akarja ezt megtenni. Darren kérdésére nem feleltem. Amire egyetlen okom volt, az, hogy én még vártam valamit. Itt belül és nem is olyan mélyen még mindig reméltem, hogy Darren bezengi az igazat, hogy nem Ő volt. Ez a sok bizalom és reménykedés... ez fog a sírba vinni, a Papa is megmondta mikor csomagolás közben arról áradoztam, hogy milyen lesz majd itt. Viszont ahogy Cas újra szól és megérzem azt amit tegnap is, hátrálok egy lépést a két hímtől és várható volt egy kontra és inkább kerüljek ki a körből, mint essek össze és fulladjak meg a tamagoccsijuk miatt. Fuldokoltam már eleget. Mikor felém bök Castor már nyitom is a szám, azt ami mindig bajba kever. Nyitnám, hogy engem hagyjanak ki a farok méregetős játékból, hogy miattam aztán nem kell ilyet csinálni. Viszont ahogy az utolsó két mondatot meghallom ennek az apróságnak az energiái elvész a két (?) másik között, de Darren jelenlétében sem reagál kevésbé hevesen és dühödten, mint az éjjel. Ahogy a farkasom is hallatni engedi bennem a hangját.* - Már mondtam, hogy nem tenne ilyet. De persze Én hiába beszélek, csak egy kölyök vagyok a szemedben. De Apunak talán hiszel majd... * Hangom még most is meggyötört akár csak az éjjel, de lássuk be ott volt benne a felháborodásom ismételten. Jóóó, nem tudok viselkedni. Megesik, már hallottam egy párszor és remélem Castor nem akarja ismételni önmagát megint. Darren pedig közli, hogy ez nem igaz és igazam van. Nem azért, hogy nekem legyen igazam, hanem azért mert Ő nem ilyen. Nem vetemedne ilyesmire és mert Castor téved. *
A farkasom nem szereti, ha lefitymálón reagálnak rá, mikor kíváncsiságot mutat, sajnos nem az a fajta, aki ezek után is erőlködik. A kaparó mozdulat minden érdeklődését elvette, a pökhendi gesztusra egyszerűen elfordul és a továbbiakban nem hajlandó a másikról tudomást venni. Visszavackolja magát a kényelmes kis pihenőállásába. A periférikus látásnak hála, észrevettem, mikor Ash felém kapta a fejét a "váo"-ra. Éreztem a döbbenetét, egy pillanatra rá is néztem, hogy lássam is, holott erre semmi szükség nem volt. Az energiái árulkodtak, sokkal több mindenről, mint szerettem volna ebben a helyzetben, nem ezt várta - tőlem -, mást akart, másra számított, mást remélt, s az, hogy nem kaphatta meg, nem csak neki fájt. Nem mutathattam ki, minden, amit tettem, vagy mondtam volna, annak szinte a szöges ellentéte kellett most ide. Talán ha Castor elmegy... bár félek, ha megindul a lavina, többé nem lesz uralmam felette és akkor cseszhetjük. A gunyoros mosoly és stílus nem hatott meg, mindössze egy szájelhúzást kapott válaszul, sokkal hosszabb volt ez az este annál, semmint hogy némi cinizmus és gúny felpörgessen. Legszívesebben most... mindegy, másodlagos a személyes igény még mindig. Mikor mennénk, de Luca utánunk, pontosabban utánam szól, én meg vagyok még olyan udvarias, hogy ne fordítsak neki hátat és hagyjam faképnél. Különben is érdekelt, hogy mit akart, mindemellett pedig éreztem, hogy ha ragaszkodnék a "Northlake"-hez, akkor is Darrenre váltana, úgyhogy: - Hallgatlak, Castor. Nem volt pimasz a hanghordozásom, egyszerűen csak annyi, hogy ha ő eldönti, hogy keresztnevez, akkor részemről se probléma. Nyilván nem azért szólított így, hogy hű de nagy barátkozásba fogjon. De lássuk be, ezzel és a következő szavaival megkaptam, amit akartam - legalábbis a kiindulást. Egy aprócska reménysugár, s ennél többet ettől a találkozótól nem is kaphattam, jött élből a feketeleves. - Nem érzem úgy - ráztam meg a fejem, a szemöldököm ráncolva, mint aki nagyon elgondolkodott, de értettem a célzást, ettől függetlenül a válaszom határozott volt. - Sok mindenre van okom, de megvan a fontossági sorrendem is. Ha most megtenném, amire hív... nem lennék előrébb. - A falka, azt kell néznem. Leengedtem a pajzsom, s tudhatta már, hogy mitől a heg az arcomon, s hogy megint más az Atanerk. Nem remegek, nem félek tőle, ám semmi agresszív nincs most bennem, nem akarok nekimenni, a farkasomat se érdekli még mindig. Talán ha sokkal erősebb lenne... nem, akkor sem. A tekintetét gond nélkül álltam, szép hosszan szemeztünk, de eszembe se volt megszakítani a kontaktust. Az alábecsülésre halványan elmosolyodtam, de emögött szemernyi jókedv, vagy öröm nem lapult. - Hamarosan megtudja, mennyire becsülöm - hagytam ennyiben. Az, hogy mindezzel mekkora csalódást okozhattam Ashleynek, azzal, hogy nem cáfoltam, hogy nem hívtam ki Castort egyelőre csak sejtettem, mert még mindig nem volt alkalmas az idő, hogy a keserűségét magamhoz öleljem és újabb súlyt köszöntsek a mellkasomon - még jó, hogy széles, sok hely van rajta, lehet rá pakolni. - Ha mindent elmondott, ami a szívét nyomta, akkor... - mutattam előzékenyen az Audija felé - tudja mi a jó -, finoman de határozottan jelezve, hogy tovább már egyikünk sem tart igényt jelenleg a társaságára és minden kört lefutottunk. Itt már megtett mindent, amit lehetett - amíg el nem ment, nem néztem Ash-re, nem akartam látni a csalódott tekintetet.
Bármennyire nem lenne helyes, hogy egy ilyen helyzetben csak a legkisebb mértékig is figyelembe vegyem egyáltalán a kölyök létezését, de a kíváncsiságomnak köszönhetően megteszem. Mialatt Darren reakcióit figyelem és a válaszra várok, egy mellékes csatornán pontosan érzékelem a lány szinte kétségbeesett vágyódását afelé, hogy a Teremtője márpedig hazudtolja meg a szavaimat és a tegnap estét. De nem fogja. Mert nem teheti. Egyáltalán nem veszem zokon, hogy Darren is tegezni kezd. Szeretem én a kimért udvariasság látszatát kelteni, de van az a pont, amikor mindez feleslegessé válik. A helyzetet pedig az simítja el gyönyörűen, hogy én voltam a kezdeményező fél, nekem ennyi elég. Egyelőre. Igazán nehéz megállni, hogy ne vicsorogjak önelégülten a hím arcába, amikor kihátrál a helyzetből. De még így sem állom meg egy újabb elégedett félmosollyal. Hogy utána mit mond és mivel szépíti a megfutamodását, azt magasról leszarom. A saját pontozótáblám szerint kettő-nullra vezetek. Bár azt nem tudom ép ésszel megemészteni, hogy mi lehet fontosabb annál, minthogy a becsületét megvédje, ki tudja, talán megmosni a gyereke haját, vagy levagdosni a lábkörmeit, amit a múlt éjszaka zaklatottságában elfelejtett. Aztán megmutatja nekem, amije van. Feltárja előttem a hatalmát, jelezve, hogy a sejtéseim jók voltak. Átvette a falkát, és most ő az ideiglenes kiskirály, ami egyszerre szórakoztat és tölt el mérhetetlen undorral a hegyi banda felé. - Hát, ti aztán nem szarral gurigáztok, ami a stabil hierarchiát illeti. Őszintén kívánom, hogy te legalább addig kibírd, amíg Alfákhoz méltó körülmények között újra találkozunk. Na igen, vele legalább találkoztam. Mondjuk Vincenttel is, ami azt illeti, de nagyon úgy fest, hogy azok a hegyi vezetők, akik élni akarnak, inkább messziről elkerülnek. - Megyek, megyek, már itt se vagyok... Emelem fel megadóan a kezeimet, de egyáltalán nem amiatt, hogy szégyellném magam azért, mert esetleg zavarok. Pusztán ezzel a gesztussal újfent kiélezem, hogy már megint én vagyok a magasabb lovon, és vagyok olyan kegyes kihátrálni a helyzetből. - Te pedig ne emészd magad... Órák kérdése, és már kint lesz belőled. Fordítom a tekintetem Ashley felé, és ha némileg bizalmasabb viszonyban lennénk (egy kölyökkel?!), akkor még a vállát is meglapogatnám. Nem fordítok hátat, könnyed léptekkel hátrálok a kocsimhoz, elégedett mosollyal aprókat bólogatva. Kinyitom az ajtót, aztán egy pillanatra megállok, és mélyet szippantok a levegőből, és körbenézek. - Tetszik itt. Lehet, hogy meg kellene tanulnom síelni... Közlöm elgondolkodva és csevegően, aztán egy hanyag vállvonást követően beülök a kocsiba, és már ott se vagyok. Micsoda könnyes búcsú. És micsoda éjszaka...
//Köszöntem srácok, sok sikert nektek a továbbiakban!//
A hozzászólást Castor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 03, 2013 9:22 pm-kor.
*Reméltem és reméltem és vártam. De egyik hím sem adta meg azt az egyetlen mondatot amit szerettem volna. Egyik sem közölte, hogy ez csak egy ostoba tréfa vagy bármit, amiből az derül ki, hogy ezaz egész nem igaz. Nem, nem vártam, hogy Darren a másiknak esik. Miattam ne. Pláne az után meg sem fordult ilyesmi a fejemben, hogy én bizony megtapasztaltam a matuzsálem korához tartozó erőt, vagyis annak az energiáit. Hát olyan nagy kérés, hogy cáfoljon rá? Annyira nagy dolog? Nyilván, hisz még csak tudomást sem vett a szavaimról. Vicces, hogy engem sokkal jobban bosszant, dühít és okoz fájdalmat Castor a szavaival mint neki. Már csak egy reményem maradt, hogy más helyett tartja a hátát mint Atanerk. De ez már olyan szinten abszurd, hogy tényleg csak gyermeki énem az mely lázasan kutatta a megoldásokat és amely még mindig nem akar szembe nézni azzal, hogy ez az egész igaz. Nem szóltam, csak Castor hozzám intézett szavaira kaptam fel a fejem s hunytam le a szemeim egy pillanatra. Próbáltam elnyomni a képeket, a mardosó lelkiismeret furdalásom, az önvádam, önutálatom és az összes ilyesmit, melyet nem sikerült. De a legerősebb mégis a tudat volt, hogy a férfinek igaza volt és valahol teljesen jogos volt ezaz egész. De csak mereven néztem ahogy elhátrál és elhajt. Még akkor is néztem mikor már nem hallottam a kocsi hangját. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit. Kérdeztem volna, de féltem a választól. Vádaskodtam volna, de még mindig élt bennem a remény, hogy csak valaki helyett tartja a seggét. Még ennek is örültem volna és egy szavam sem lett volna azért mert Én ittam meg a levét. Sőőt... egyenesen boldoggá tett volna, hogy nem Apu mancsa van benne és csak ez számított. Féltem... de hát szembe kell nézni vele, még akkor is, ha kiábrándító a válasz és összeomlik minden.* - Tehát igaz? Fejvadászt küldtél egy farkasra és kapásból az Alfára? Darren... mond, mond, hogy más miatt tartottad a hátad. Hogy Te nem mással intézteted a... piszkos munkát. * Húztam el a számat. Nem, nem az zavart, hogy van egy ilyen része is, aki nem veti meg az agresszivitást, aki ha kell akkor öl. Hanem az, hogy ezt mással próbálta elintéztetni és ráadásul a távolból. Az már édes mindegy, hogy milyen rangot foglal el vagy egyáltalán el-e foglal ilyesmit. * - Tudod Darren, tegnap éjjel... egész éjjel azon morfondíroztam, hogy ki lehetett az, aki ezt mondta Castornak. Egész végig hülyének néztem a férfit, hogy valaki megvezette s mikor egyetlen rossz szót is szólt rád, annyi mázlim volt, hogy addigra már nem voltam képes irányítani a farkasom, fáradt volt és benne nagyobb volt a félelem mert kicsi. Ha tudtam volna, ha csak egy picit is van befolyásom rá gondolkodás nélkül ugrottam volna a hímnek, annak tudatában, hogy nem élem meg a következő pillanatot. Ezért... * Tártam szét a karjaim miközben keservesen felnevettem. De ebben egy hangyányi jó kedv sem volt és kissé fáradt, nyúzott is volt. Szürkészöld iriszeim sem árulkodtak másról, csakis ezekről. Csalódtam? Nem, ez attól valami sokkal mélyebb volt, felemésztőbb és nem tudom... Olyan volt, mint amikor Steve közölte, hogy meghaltak a szüleim. A különbség annyi, hogy az a Darren aki most meghalt bennem, talán nem is létezett soha, csak én emeltem ki a többi közül, mert szerettem, mert számomra rövid időn belül nőtte ki magát példaképpé. De az a pici alap amire építettem nem is volt.* - Ezért, hogy szembesüljek vele, hogy végig igaza volt a másiknak és teljesen jogos volt, minden mozdulata. S ezek után... ezek után még valóban nekem kéne megköszönnöm, hogy nem ölt meg és csak ennyit kaptam. Még valahol most is azt remélem, hogy röhögsz egyet és közlöd, hogy csak egy morbid vicc volt, unalom űzés vagy legalább azt, hogy tényleg más volt és nem Te. Kedvem lett volna a kezeim közé kapni azt, aki ezt tette, aki hazudott Castornak. De... én sem tettem volna másképp, legyen bárkiről is szó. Remélem meg sem fordult a fejedben, hogy előszeded az illetőt és legalább most, most elfogadod és beismered, hogy mekkora marha voltál. Nem nekem, magadnak Darren. Ha nem magad miatt, miattam hagyd. Mert én Darren, fordított esetben, nem lettem volna ennyire... akármilyen. Nem kell bemutatnom mit tettem volna, Reed is csak miattad van MÉG életben. De azt hiszem, hogy amiről ott beszéltél az csak elterelés volt. Te sem vagy olyan szent, mint ahogy előadtad magad. S Havannán, az utcán mikor csillapítottad a farkasom is csak elterelés volt. Mert veled, a farkasommal együtt az is a véremben van. * Ingattam meg a fejem. Emlékszem, hogy miért akarta, hogy ne tegyem. Az már más kérdés, hogy azért nem tettem, mert Ő kérte. Mert reméltem, hogy igaza van és csak én vagyok ilyen elcseszett ami kibukott Havannán, amit elaltatott.* - Kérem a telefonod, hadd szóljak Stevenek már ha nem gyújtotta még fel a házat. Te pedig szólj Lucának vagy bárkinek aki képes megcsinálni egy műtétet. Csak Jamesnek ne... de előtte még egy kérdésre válaszolj. Miért? * Pillantottam rá, miközben a narancslevet ledobtam a földre és úgy ahogy épp kezem a telefonért nyújtottam. Energiáim jegesen kavarogtak és ezer meg egy érzelem húzódott meg mögötte. De nem... nem dühöngtem, nem vádaskodtam mindössze csak... elmondtam amit akartam. Aztán vagy meghallgatta vagy nem, vagy elfogadta vagy nem. Már abban sem voltam biztos, hogy végig hallgat vagy, hogy egyáltalán nem talál süket fülekre a szavaim.*
//Én is köszönöm és jó pihit, kevesebb kölyköt. //
Összeszorítottam az állkapcsom arra a reakcióra, amit a hír váltott ki belőle, hogy én vagyok most az új Atanerk. Nem, nem mondtam semmit, mit is lehetett volna? Ettől még nem húztam össze magam, nem felé tartoztam elszámolással, se most, se régebben, ahogy a falka sem. Kimerült voltam, már semmi másra nem futotta, csak arra, hogy meggyőzően fenntartsam a nyugalom és érdektelenség látszatát, hogy a farkasom ügyesen rejtsen el minden érzelmet, többre, válaszra, vagy arra, hogy felvegyem a cinizmusát jelenleg képtelen voltam. Amint eltűnt a kocsi a színről, s már csak távoli motorzúgás jelezte az irányát, a műhely falának döntöttem a hátam, leültem a földre, törökülésbe rendeződtem és magam elé tettem a fekete hűtőtáskát. - Takarodj... - suttogtam magam elé, miközben térdeimre könyököltem, lehajtottam a fejem és kezeimbe temettem. A "parancs" viszont nem Ash-nek szólt, s ezt ő is tudhatta, mivel a következő pillanatban mintha vihar söpört volna végig rajtam, energiáimon, hogy a végén szinte hallottam, ahogy a ketrec ajtaját dühösen csaptam rá a farkasomra. Az álcám szinte leomlott rólam, mint egy romos várfal, felfedve azt, ami/aki mögötte volt eddig elzárva, mint egy rohadt rab. Úgy éreztem magam, mint akit ezen az éjjel és ezen a kora reggelen kiszipolyoztak, megöltek. Fájt a mellkasom, a torkomban öklömnyi gombóc honolt, s tudtam, hogy a legrosszabb még most jön. Mélységes mély, fekete ürességet éreztem, amit csupa olyan érzelem töltött meg, amik fojtogattak, kizsigereltek, cafatjaimra téptek. Csak akkor engedtem le a kezem, mikor Ash megszólalt, hogy aztán erőt véve magamon ránézzek. Muszáj volt, látnom kellett, amit vele tettünk Castorral közösen, amit elkövettem ellene, aminek most itt volt az eredménye. - Megpróbáltam télen felbérelni Jesse-t - adtam a választ a kérdésre, mialatt majdhogynem kellemesen könyveltem el magamban, hogy még tudok beszélni. Minden szó fájt, ütött, de nem is csak a szavak, hanem az érzelmek, gesztusok, mimika, ami hozzájuk járult, az energiái, a megtörtsége, a fáradtsága, az a mérhetetlen kiábrándultság, ami körbelengte. Sokkal messzebb volt, mint Quebecben, de már meg se próbáltam elérni. Charles halott. Dave halott. Ash-nek nagyobb csalódást talán nem is okozhattam volna. - Szerinted jogos az én hibámért téged büntetni? - kérdeztem csendesen, de választ nem vártam. A beismerésre viszont megvillant a szemem, némi indulat kezdett pislákolni bennem, főleg mert... ez olyan kioktató volt, mintha egy hülyegyerek lennék. - Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, nem bánom? Hogy olyan kurva büszke vagyok arra, amit elértem, hogy nem tudom pontosan, mit és hol rontottam el? Csak azért, mert nem adtam ki neki magam élből, még tudom! Érzem a veszteséget és fáj, két farkas szárad a lelkem, te meg felszólítasz, hogy ismerjem be magamnak a hibáimat? - Ez feldühített, erre most nagyon nem volt türelmem, se kapacitásom. - Ne menjek utána? Majd azt én eldöntöm, hogy ki után megyek és miért, vagy mennyire, én megkaptam, ami járt nekem, más is részesüljön a jóból. "Akármilyen"? Nem, ne magyarázd, mindegy. - A szentnél és az elő adtam magamnál álltam fel. - Sajnálom, hogy nem vagyok általában olyan elbaszott, mint most, és olyan meggondolatlan vadbarom, mint mikor felbéreltem volna. Tényleg, annyira szarul érzem magam miatta, hogy próbálok normális és figyelmes lenni, hogy nem hajtalak gyilkosságokba, hogy nem szúrok mindig mindenkit hátba, mert akkor most nyilván nem tartanánk itt, akkor boldogabb lennél, hogy azt kaptad most is, mint mindig, ugye? Kurva szar, hogy az esetek többségében egyáltalán nem ilyen vagyok, de oké - emeltem fel a kezeim mintegy megadón, de közben megint mérges voltam, ez azonban egészen másfajta harag volt, mint ami a farkasommal társult, ami őt hívta elő. Ez keserű volt, szúrt, fájt, égetett és emésztett, tömve volt önutálattal. - Hívd... - dobtam oda neki a telefonom, ha elkapta, elkapta, ha nem, akkor koppant egyet, leszartam. - És azt is mondd meg neki, hogy egy darabig nem fogsz nálam aludni. - A műtétvégző dokira csak tettem egy türelmetlen legyintő mozdulatot, amolyan "jól van, meglesz" stílusút. - Tök mindegy, semmin sem változtat, hibáztam, ez lett belőle, és igen, ez egy bazi nagy elismerése volt annak, hogy gerinctelen, gyáva barom vagyok. - Hangomba némi gúny kúszott. Csak azért, mert az ilyet magamban és elvonultan szoktam lerendezni, kiheverni, nem pedig teleóbégatni vele Farkaslakot, attól még tudtam, ha elszúrtam valamit. Amíg ő telefonált, kinyitottam a műhely ajtaját és bementem. Sokkal messzebbre mentem volna, s ha Steven idejön és elviszi Ashleyt, majd megyek is, addig viszont leültem az egyik tervezőasztal mellé, rákönyököltem, majd fél kézzel a homlokomat támasztva dőltem egy kusza rajz fölé. Akkora volt bennem a káosz, hogy meg se próbáltam rendet tenni, üres semmit éreztem magamban, mégis túlzsúfoltnak tűnt, nem tudtam, mit tegyek, mivel mulasszam ezt el, hogyan kapjam vissza a lányom, hova tűnt a talaj a talpam alól, hol van az, aki valójában vagyok? Két könnycsepp gördült végig némán az arcomon, a fejemben egymást kergették a kusza gondolatok, Ash, Dave és Charles arca felváltva villant fel, régebbi és friss események képei váltogatták egymást. Nem volt megnyugvás, biztos kapaszkodó, fix pont, csak a mantrázás, hogy mindjárt vége, már nem kell sok, mindjárt vége, már nem kell sok... De hiszen tudtam, mit vállalok, nem? Tudtam, csak úgy tűnik, felkészülve nem voltam rá. Megtöröltem az arcom, s mikor hallottam, hogy Ash végzett a telefonálással, vissza kimentem. - Érted jön?
*Láttam Darrent, láttam ahogy összeomlik és ha tehettem volna leharaptam volna a nyelvem, hogy ne szólaljak meg. Nem azért mert féltem Tőle, hanem azért mert fájt így látnom. Jobban fájt, mint bármi amióta itt vagyok ebben a városban. Oda akartam menni, csak csendesen átölelni, hogy itt vagyok és azt mondani, hogy minden jobb lesz és helyre jön. De tudnom kellett és bár ne akartam volna tudni.* - Jesset... * A név kiejtésébe néma harag vegyült, melybe ott volt a hitetlenkedésem és ha jobban lennék, biztos társítottam volna mellé egy "nem vagy normális" felszólalást. De Jesset, azt aki még ott is bejött hozzám. Aki elhitette, hogy semmi köze ehhez az egészhez és én még el is hittem. A kérdésére csak nyeltem egy nagyot.* - Ha Te nem játszol tisztességesen, hogy várod el, hogy más azt tegye? Különben meg Téged büntettek, a hülye is tudja, hogy a család a legsebezhetőbb és az fáj a legjobban, mindenkinek. * Suttogtam szinte némán a kérdést és a kiegészítést is. Hangom tényleg csak akkor hallhatta, ha figyelt. Hisz a kérdése nem volt igazán kérdés, de attól még a válaszom ez rá, még ha nem is érdekli. De persze a visszakérdésem megint csak arról tanúskodhatott, hogy egész végig ideákat kergettem és álomországban éltem. Csak a rózsaszínt cserélték vörösre, mert kiment a divatból. * - Két? * Kaptam fel a fejem, ahogy meghallottam a szavait. Nem tudtam, hogy miről beszél, fogalmam sem volt arról, hogy mi az ami még van a dolog mögött. Kétlem, hogy egyetlen éjszaka történt volna mindez. De hát... nem tudhattam. Viszont további szavaira ismét lesütöttem a szemem és tudtam, hogy nem fog tetszeni neki amit hallani fog. Bármit teszek, mondok sosem volt jó. Szóval legalább ilyen téren változatlan a helyzet.* - De Te indítottad el a lavinát Darren. Nem vezet sehova, ha előszeded Jesset csak még több farkast von bele. * Ez az én szemléletemből igaz volt, azonban ott volt mögötte az, hogy Jesse nem sokkal fiatalabb mint Darren és féltettem. Féltettem mert szerettem és szeretem.* - Nem aról van szó, hogy mikor lennék boldogabb!!! De ha szólsz, ha tudok róla, jobban odafigyelek. Ha tudom, akkor számítok rá Darren. Ha tudtam volna, nem kerülünk ide és rajtam keresztül a kutya sem tudott volna ártani neked. Nem tudtam, nem mondtad el Darren! Itt, itt van a probléma, hogy még mindig titkolózol előttem pedig nem adtam rá okot! A legkisebbet, aki a legsebezhetőbb nem figyelmezteted! Pedig Castor kérdéseit is hatszor megkerültem, hogy egy szót se mondjak. Azt, hogy Te vagy az Atanerk is csak most tudta meg Tőled. * De a legrosszabb az, hogy még csak nem is lőttem nagyon mellé. De az, hogy dühös voltam még ha a hangomon nem is hallatszott tökéletesen észrevehető volt abból, hogy nem becézgettem a rangját ahogy szoktam, hanem a rendes nevén hívtam ahogy mindig is kellene. De talán felfogja, hogy mi a bajom. Áh.. naiv ábránd ismételten. Tesz rá Ő magasról, hogy mi volt a gond és igazából mindegy, tekintve, hogy nem változtat semmin. Ámbár elkerülhető lenne a következő, de mindegy csak néztem ahogy némán őrjöng. Ahogy érzem a belőle áradó érzelmeket, melyek nem is állnak olyan messze a sajátjaimtól csak az ok más. Amire tökéletesen rátett egy lapáttal az, hogy oda dobta a telefont. Ha akartam volna sem tudtam volna elkapni, hisz a fojtatással a lehető legmélyebbre mart. De nem csak bennem, hanem a farkasomban is. Mintha elvett volna valamit onnan, mintha egy olyan részemhez szólt volna ami csak olyankor van jelen ha mellettem van. Bár sokan szerettek, de nekem csak Ő volt. Steve is furcsa mostanában és vannak dolgok amikhez nem kellenek szavak. Ja igen, egy farkas mellett nehéz eltitkolni bármit is pláne ha az egy kölyök, lévén, hogy még érzékenyebb ilyenkor. Annyira elemi volt ez a maró, sajgó és minden mást kiűző érzés, hogy még megszólalni sem tudtam. Csak akkor léptem egyet előre, hogy elkapjam mikor beindult a műhelybe de hát az a csoda, hogy eddig álltam, nem még, hogy hirtelen lépjek is. A másik lában el volt törve így az első mozdulatnál elestem és Darren pedig eltünt a műhelyben. Semmit nem éreztem, képtelen voltam befogadni azt, ami onnan áradt ki. Csak elmerültem és fuldokoltam a sajátjaimban. Alig egy hónapon belül másodjára... másodjára tagad meg, dob el. Minek? Minek kellett neki kölyök, ha egyszerűen nem kér belőle? Ha megun akkor egyszerűen lepasszol Stevennek? Stevenek akit bár imádok, de... hagyjuk. Mindig ez lesz? Csak néztem a telefont, de nem tudtam érte nyúlni. Nem tudtam, mert nem akartam. Csak újabb vitát szülne, magyarázkodást, sárdobálást és nem most akartam elkezdeni a hazugságokat, hogy elkerüljem a bajt. Csak ültem és próbáltam rájönni, hogy mit kéne csinálni? Magammal, velünk. Néma könnyek peregtek végig az arcomon és szemem lehunyva hívtam elő az ordasom. Fizikai fájdalmam semmi volt, ahhoz képest amit magamban éreztem. Nem akar látni, csak azt akarja, hogy vége legyen. Nem kér belőlem. Csak ez járt a fejemben, csak ez abban a pár pillanatban míg észhez tértem az alakváltásom után, hisz nem bírtam azonnal mozdulni pedig már nem az első és nem is a második. Sántikáló, féloldalas lépteim az erdőbe vezettek és tudtam, hogy nincs senki a környéken, hisz azt éreztem volna. De hát ennél jobban úgy sem tud megbüntetni. A fáktól visszatekintetem az épületre de csak a fejem hajtottam le némán és hunytam be a szemeim. ~ Nem csak neked Darren... neki sem kellek. A nagybátyám, de nem vagyok hülye. Nem véletlen nem töltöttem nála a hétvégéimet és azokat a napokat sem, melyeket az órarendem szerint kellett volna, vagy legóztam össze, hogy valamiért ne kelljen haza mennem. Nem mondtam, mert nem akartalak terhelni, de attól még ez az igazság.~ Üzentem neki és már ott sem voltam. Szaladtam, amennyire tőlem tellett ilyen állapotban, hogy nem érdekel, hogy mennyire fáradok ki vagy akár merülök ki és hol csak minél távolabb legyek. Pár száz méter után már csak bukdácsoltam és alig haladtam valami de nem számított egészen addig mentem míg már fel állni sem tudtam és aludtam el ott ahol voltam, hogy aztán újra útra kéljek és megpróbáljam az ösztöneimmel kirekeszteni azt ami bennem volt...*
//Köszöntem, ha Darren nem ír semmi olyat, akkor ez volna a záróm. Ash a következő napokban - és talán hetekben is - az erdőben van. Azok a farkasok akik a területet "védik" vagy arra járnak érezhetik, de Ash kerüli, hogy összefusson akár eggyel is. De ettől függetlenül nem hagyja el a falkaterületet, ahogy azt egyszer megígérte.//
- Akkor a hülyénél is hülyébb vagyok! - vágtam oda indulatosan. Remegtem mindattól, ami bennem sűrűsödött, s azt hiszem, most először, mióta Fairbanksben letelepedtünk, tényleg el akartam futni, elmenekülni, magam mögött hagyni mindent, ami itt volt, ami ide kötött, nem érdekelne, mi lesz utána. Gyáván, mint egy utolsó féreg. És itt lettem teljesen biztos abban, hogy átkozottul nagy baj van velem. - Igen, kettő - morogtam minden lelkesedés nélkül, de nem magyaráztam, nem mondtam, mert nem tudtam erről beszélni. Nem csak neki, másnak sem most. Még fel se fogtam azt hiszem, de a mellkasomat szaggató gyász és Charles megcsonkított testének látványa elevenen élt bennem. Arra számítottam, hogy megkönnyebbülés lesz viszontlátni Ash-t, főleg mindazok után, ami este volt. Hogy megölelem, elmagyarázom, bocsánatot kérek, hogy legalább... ennyi kis enyhülés lesz, ehelyett szinte fuldokoltam. Én indítottam el a lavinát. Sose jöttem volna rá magamtól! De milyen is a lavina? Addig zúdul megállíthatatlanul, míg ki nem köt e legmélyebb ponton, el nem éri a lejtő alját, maga alá nem temeti mindazt, ami a hegyoldalon várja. Ha tudnák, ha csak sejtenék, mennyire félek ettől a lavinától, attól, hogy még milyen mélyre jutok és hogy nem fogok tudni felkapaszkodni, vissza hozzájuk... A családomhoz, a barátaimhoz, a szeretteimhez... Ashleyhez. Dühös voltam az egész világra, de elsősorban magamra, arra, hogy Ash még a szemembe is vágta mindazt, amit amúgy is tudtam, mégis mit hitt? Hogy én minderre nem gondolok? Bár a korábbi meggondolatlanságom miatt talán nem is csoda, ám akkor sem szerettem, ha hülyének néznek. Minderre pedig egyetlen reakcióm jelen helyzetben az elutasítás, elmarás volt. Egyedül akartam lenni, ne kérdezzen senki, ne szóljanak hozzám. Azt az egyet bántottam, aki ott volt velem, abba rúgtam bele a gesztusaimmal, a szavaimmal, a saját lányomat sebeztem még jobban, s vele magamat is. Fájt neki, éreztem, tudtam, mégis bementem a műhelybe, elbújtam előle, elrejtettem a könnyeket, nem hagytam, hogy így lásson. Szeretem még mindig, cseppet sem kevésbé, mint korábban, még mindig nem bánom, hogy beharaptam, hogy van nekem, ám most bárkit elüldöztem volna a közelemből. Castor és a sors kegyetlen humora, hogy ő volt az, aki megsínylette a zuhanásom. Éreztem, hogy átváltozott, majd hallottam a felém küldött szavakat, amik halkak voltak, csendesek, távoliak, mintha egy kút mélyéről szólna hozzám. Nem kell Steve-nek? Nem kell NEKEM??? Összetörtünk mindketten. Most tényleg, igazán mélyre kerültünk. A farkasom kétségbeesetten ugrott a rácsoknak, a kölyke után akart menni, olyan elszántan és ijedten kapaszkodott volna belé, ahogy sose hittem volna, hogy képes ragaszkodni. Ám a ketrec nem nyílt. Bezárva tartottam, nem mehettem, mert azzal tovább rontanék mindenen. Hagytam, hogy elmenjen...
//Fájt, pokoli volt, de pont ezért tartom értékesnek és köszönöm mindkettőtöknek a játékot! //
Már egy hete leadtam a jelentést Alexnek, szóval biztosan tájékoztatva van mindenről a "nagyfőnök", így a jerseyi tartózkodásomról is. Oké, előtte hetente nem jelentkeztem le, ahogyan ígértem, de nem is láttam értelmét, amíg érdemben nem tudok mondani semmit, állandóan hívogatni őt és küldözgetni Darrenhez, mint valami elcseszett postagalambot. Most meg időpontra jövök az atanerkhez, mint a fogorvoshoz szokás. Egy nagyonnn, hüm, fogorvoshoz, ami azt illeti. Ebben nehezen csalnának az emlékeim, eléggé belém égett minden egyes porcikája azon az együtt töltött éjszakán. Legfeljebb a tekintetének fájó csillogása az, ami változott az elmúlt hónapban. (Remélem, más nem.) De az a... na jó, elég! Azt mondta, hogy szeret. Igen, gondoljunk csak erre. Szeret, szeret, szeret... - milyen ironikus, hogy nálam ez azzal a mondattal ér fel, hogy "Fuss, ha kedves az életed!", míg más nők epekednének a szóért, talán csalnának, hazudnának is érte.
Nem futok el a mantra ellenére sem, ha már idáig eljöttem, hanem benyitok. Egyszerű farmert viselek lapos balerinacipővel és fehér ejtett vállú felsővel. Hajam kuszán feltűzve. Csak lazán, egyszerűen, természetesen. Mintha a szomszédból ugrottam volna át - épp csak a "welcome" süti maradt el. Éles a kép a mostani és az utolsó találkozásunk között, az biztos. - Hahó... - tekintek körbe érdeklődőn a helyiségben, ahova belépek. Sosem jártam még itt, ami azt illeti.
Egyedül voltam Ashleyvel a műhelyben, Jamie-t elküldtem kajálni, mert már olyan hangosan korgott a gyomra, hogy arra még a holtak is felébrednek, magától persze el nem kéretőzött volna. Türelmi-próba/edzés is volt ez drága lánynak, mivel nem épp szívlelte a KisFarkast, és ahogy néztem, ez abszolút kölcsönös, szóval meglehetősen gyászos csendben telt a nap. Ash-ért egy kicsit később Ryan lejött, tudta, hogy Yetta "bejelentkezett", ami több szempontból is maszek beszélgetésnek ígérkezik, szóval kénytelen-kelletlen rábíztam Ashleyt. Igen, még mindig nem szívesen engedtem el a közelemből, de azt is tudtam, hogy ez nem maradhat így sokáig, valami viszont még hiányzott ahhoz, hogy újra szabadon mászkálhasson - legalábbis viszonylag szabadon. A gondolataimat átlavíroztam Yetta jelentéséhez, és igyekeztem szigorúan annál maradni, nem elcsámborogni a kitagadása estéjéhez, és nem-gondolni arra, amit mondtam neki. Ó, te jó ég, tényleg elmondtam neki... És persze, hogy nem azon kattogok, amin objektíven nézve kéne! Néha úgy éreztem, mintha több év telt volna el azóta, máskor meg mintha csak egy-két nap... Ha pedig ez nem lenne elég, agyam hátsó zugában még Nathalie is ott riszálta magát. Nem, magánéleti válságnál még nem tartottam, csak könnyebb lett volna, ha kettő helyett egyet szeretek, de ezt próbálja meg valaki elintézni helyettem, mert nekem eddig nem igazán jött össze, holott kísérleteztem vele.
Megéreztem, mikor közeledett, épp a szerszámokat pakoltam el, amikor belépett és meghallottam a hangját. Nagyon reméltem, hogy nem fogom magam úgy érezni pillanatokon belül, mint egy tizenéves elsőrandis kislány. - Szia - fordultam felé finoman mosolyogva. Nem, képtelen voltam elrejteni, hogy örülök neki, ráadásul a múltkorival ellentétben most a pajzsom se volt fent. - Megkaptam a jelentésed. Több mint amire számítottam, vagy amiben reménykedtem ilyen rövid idő alatt, hálás vagyok. Nem mentem oda hozzá, hogy megöleljem, vagy egyéb, egy munkaasztal is húzódott közöttünk, mintha valami elfuserált irodában lennénk. Szokatlan volt a helyzet több okból is, egyikbe kevésbé akartam belemerülni, mint másikba, szóval csodás kilátások a továbbiakra nézve!
Csendesen húztam be magam után az ajtót és realizáltam, hogy ketten vagyunk csupán az egész helyiségben. Nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy jó vagy épp ellenkezőleg - nem túl szerencsés Jamie és Alex "nem jelenléte". Mindegy is... Megálltam ott, ahol voltam, épp csak kissé lépve beljebb, hogy a lámpafényben tisztán kivehetővé váljanak vonásaim és én is rendesen lássam Darrent. A mosolya akaratlanul is félmosolyt csal az én képemre is, noha energiáim zavarosan kavarogtak köröttem - egyértelműen nem tudtam hova tenni az egész helyzetet, pedig a magabiztosságommal sosem volt probléma, elárulhatom! - Sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle egy értelmesebb háttérsztorival, de igyekeztem a konferenciából is kihozni azért a legtöbbet. - Csoda, hogy ez az ölembe hullott, mint odapofátlankodási alap, éhes farkas pedig nem válogat. Szerényen vállat is vonok, hisz tényleg igazán semmiségnek érzem a dolgot. - Azért remélem, segítettem valamennyit, akármihez is kellettek a dolgok. - Merthogy nem nagyon kérdezgettem Darrent, mi a célja az egésszel. Addig jó, míg ő tudja, nekem elég, hogy bizonyíthattam - még ha nem is érzek sikerélményt igazán a dolog felett. - Na és... mi történt errefelé az elmúlt hónapban? - Váltok könnyednek szánt, valójában továbbra is kissé idegen, feszengő hangnemre, ahogy finoman végigsimítok a közöttünk elterülő, letakarított nagy asztalon.
- És én meg vagyok vele elégedve. - de ezt már nem ragoztam tovább. - Nem fog tetszeni a falkának, de ezzel is számolok, a napokban pedig elhúzom a nyulat a kalapból. Én nem vagyok domináns, Yetta, másképp gondolkodok, mint az elődeim, nekem más a kudarc és mást is tudok győzelemnek felfogni, mint ők. - Egyelőre csak ennyit mondtam, hamarosan úgyis többet fog tudni, ahogy a falka is. Nem titkolózni akartam, csupán a lehető legtöbbeknek akartam egyszerre a nyakába dobni a vizes lufit, nem egyesével-kettesével elcsöpögtetni kis csoportoknak. A hirtelen reakciók érdekeltek, a nagy egész hozzáállása. - Alex mondta, hogy voltál otthon. - Ja, hát ez is az elmúlt hónapban volt... és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a talán önkéntelen mozdulatot, amivel megsimította az asztalt és nem tovább gondolni erősen korhatáros irányba. - Hogyan tovább, hm? - néztem vissza a kezéről a szemébe, miközben valami belülről mardosott. - Hazamennél vagy visszajönnél? Mind a két lehetőség egy sor másikat rejtett magában, különböző irányba mutató következményeket. Igazság szerint féltem mindkét variációtól: az elmenetelnél ott volt, hogy talán többet nem látom, a maradásnál pedig hogy előkerül még, amit mondtam és baromira nem tudom, hogy abból is mi lenne.
Aprót biccentettem. Ha neki megfelel, akkor én sem magyarázom tovább a dolgot. Helyette jön egy kellemetlen érzés, egy rossz előérzet és nem is én lennék, ha nem kérdeznék rá nyíltan, egyszerűen: - Mi a francról beszélsz? - Érdeklődővé válik tekintetem, farkasom is izgatottan pattan fel nyugalmából, fel-alá járva kíváncsian. Nem igazán tudom hova tenni a kijelentését a jelentésem ismeretében sem, de sok jót nem sejtek. A gondolkozásmódja már nem is érdekel annyira. Mármint, érdekel, csak másodlagos az alapvető értetlenségem mellett. Mi a fene folyik itt? Kijelentésére biccentek egy aprót. Nem tagadom a dolgot, nem látom értelmét. A pillantása, úgy érzem, hogy a vesémig hatol, a belsőmbe lát. Pontosan azt a kérdést is teszi fel, amitől féltem és mégis tudtam, nem kerülhetem el. - Nem tudom Darren. Megszoktam már itt, de míg Milinél konkrét célom volt a csatlakozással, most nem tudom, mi lehetne az, ami itt tart... sokatoknak hiányoznék, ez tiszta sor, de Jersey nem a világ vége! Bízok benne, hogy bármikor visszatérhetnék, ha úgy döntök, megyek. A Beharapóm is szívesen lát bárkit tőletek a falkája területén egyébként. - Kerül suta mosoly a képemre, hogy megadóan ejtsem lejjebb vállaimat végül. - Adj egy okot, hogy miért és maradok, ha te is szeretnéd. - Ez most eléggé úgy hangzott, mintha az ő kénye-kedvéért maradnék, pedig... Pedig talán én magam is e felé húzok, de nem látok ésszerű magyarázatot, hogy miért is ne menjek vissza "apámékhoz".
- Meg fogod tudni - biztosítottam aprót bólintva, s inkább nem csigáztam tovább félszavakkal, elejtett utalásokkal, megjegyzésekkel. Éreztem, hogy a farkasa érdeklődését is felkeltette a dolog, de ezt tényleg nem akartam előre elsütni, szóval befogtam ezen a fronton. Láttam, hogy nincs ínyére a kérdésem, de felelt, én pedig már az asztalra támaszkodva figyeltem, hallgattam őt, az arcát tanulmányoztam, a rezdüléseit lestem, a tekintetét kerestem. Visszadobta a labdát, nem is ő lenne, ha másképp tett volna, erre pedig az én arcomon jelent meg egy finom mosoly. Holott belül kétségbeesetten kerestem okokat arra, hogy miért maradjon, hogy mi az, ami itt tarthatná, hogy miért érné meg neki. Azt nem mondhattam, hogy miattam, illetve mondhattam, mert ki tiltja meg? De akkor biztos lehettem abban is, hogy hátra arcot vág és már itt sincs, elüldözném, ahogy azzal az egy szóval is. - Én szeretném, hogy maradj, csak... - nagy levegő, kifúj - nem tudom, hogy egy kartonnyi folyékony ragasztón kívül mivel tarthatnálak itt így hirtelen. Bár ha a ragasztó is jó, van hátul, nem is kevés - mutattam hüvelykujjammal egy félreesőbb rész felé, amit félig fal takart. Szám sarka csibészes mosolyra rándult, de nem lett belőle vigyor, mert Yetta szemébe néztem, ami tele volt várakozással. - Holnap összehívom a falkát - megkerültem az asztalt, mert már untam, hogy köztünk van, bár nem állítom, hogy ez okos lépés volt tőlem -, gyere el! Ha furcsállják, hogy ott vagy, ne törődj velük, a kettőnk ügye és a te feladatod volt, nekik az a dolguk, hogy bízzanak bennem. - Úgyis megmérettetnek majd, szóval legalább lesz plusz egy dolog, amivel tesztelhetem őket. - Nem tudom, mi lesz annak a vége, de amiatt sem akarok semmit sem ígérni, vagy javasolni. Gyere el, nézd és hallgasd meg, utána én is többet tudok majd mondani. Vagy ajánlani, mert most csak az van, amit látsz. Zsebre tettem a kezem, s kissé bocsánatkésőn felhúztam a vállam, majd az asztalnak döntöttem a csípőm, úgy néztem őt. Ennyit tudtam most felmutatni, a gyűlés előtt: magamat. Meg a műhelyet, de tudtommal nem tervezett asztalos inasnak állni.
Rövidre zárja, én pedig nem firtatom, főleg, mert felvetődik egy sokkalta keményebb és ami azt illeti, összetettebb téma. - Kösz, kihagynám. Nem túl... esztétikus. - Nevetem el a dolgot, szusszanva túrva hajamba, minek következtében lehullik pár szemtelen tincs a feltűzött szőkeségből, megbontva a hullámos zuhatag kusza rendjét. Sietve söpröm őket a fülem mögé és még a pólóm szegélyét is megigazgatom, lejjebb húzgálva - ne kérdezze senki, miért. Én sem keresek rá logikus magyarázatot. Tekintetemmel követtem csak mozdulatait, ahogy megindult... felém? Közben persze szavai is eljutottak a tudatomig. Menjek el a falkagyűlésre, mikor ők csak azt látták, hogy leléptem a lagzi után? Szép lesz ez. Oké Sammy és Jenny, na meg Olen tudnak a dologról, de... nem is tudom. Vajon mi lehet velük? A bátyámmal... és a kölyökkel? - Oké... akkor ott leszek! - biccentek is mellé, mert mi mást tehetnék? Ha úgy látja jónak, értelmesnek, hogy csak utána tudunk egyezkedni a miértekről, annak biztosan oka van. Hanem az utolsó szavaira önkéntelenül is keserédes mosoly szalad ajkaimra, miközben őt fürkészem a megfogyatkozott távolságból. - Bolond az a nőstény, amelyiknek nem elég az, aki most előttem áll. - Szusszantam és tekintetem elvándorolt róla a szerszámok felé, félretekintve Róla. Őszinték voltak szavaim, de ismerhet Darren annyira, hogy lássa, érezze: mindig van egy "de".
A nevetése, még ha pillanatnyi is volt, jól esett. Rég hallottam... Jaj, de figyelte, ahogy mozdulok, kezdtem magam úgy érezni, mint aki önkéntelenül vadászik, vagy fél, hogy megijeszti azt a őzet, ami előtte áll és amit olyan hosszú ideje meg akart pillantani. Már a nyelvem hegyén volt, hogy "ne szaladj el!", de mielőtt ez elhagyhatta volna a szám, már nekidőltem az asztalnak és ő is a helyén maradt, szóval nem volt marasztalásra szükség. Ott lesz, én pedig már most rohadt kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni az egészhez, izgultam is, de nekem számított a véleménye és ennél meg pláne azt akartam, hogy első kézből legyen ennek a tanúja, ne mástól haljon ferdített, felemás igazságot. A mosolya nem a szokásos könnyed-édes volt, hanem súlyos és aggodalomra okot adó. Szürkéskék szemébe néztem, míg beszélt, s utána is a vonásait fürkésztem, hogy félrepillantott. Ott lógott a levegőben, félúton kettőnk közt a kimondatlan "de", amire nem mertem rákérdezni, nem mertem feszegetni, ám muszáj volt. Gyűlölöm a kétségeket, főleg, ha feloldhatók, s csak rajtam áll, hogy teszek-e a feloldás felé egy lépést. Ha fájni is fog, de tudnom kell... - De neked valami másra van szükséged. - Hangom csendes volt, nyugodt, egy árnyalatnyit lemondó. Felemeltem a kezem és félretűrtem egy makacs tincsét, ami mindig be akart szökni az arca elé. - Nagyon ijesztő? - kérdeztem halvány mosollyal az arcomon. Nem kinevettem, csak tényleg kíváncsi voltam. Egyszer már beszéltünk erről, ilyesmiről, érdekelt, hogy változott-e valami.
Mikor az asztalnak dől, érezhetően több bennrekedt levegőt fújok ki egy apró szusszanással, majd rábólintok a gyűlésre. Tudom, hogy mennyit jelent ez neki. Látom a tekintetében, érzem rajta, ahogy azt is, hogy jóleső érzéssel és egyben feszengéssel (?) telíti el a válaszom, a tény, hogy én is jelen leszek. Ez pedig valahol nekem is jól esik, hisz azt érezteti vele, hogy igenis számítok - nemcsak neki, a falkának is. Szavaira azért felkaptam a fejemet, felé tekintve. Őszintén meglepettnek hatott szürkéskék tekintetem, s kellemesen borzongtam bele, ahogy ujjai az arcomhoz értek. Érintése nyomán apró szikrák pattantak láthatatlanul közöttünk. - Félreértesz... - Szusszanok némileg zavartan, kissé összepréselve ajkaimat, miközben arcát, tekintetét fürkésztem és azt próbáltam kitalálni, hogy hogyan is fejtsem ki jobban, hiszen valószínűleg érdekli, mi is a stájsz akkor meg. - Igen, eléggé ijesztő belegondolni, ami azt illeti... mert nem sok jó tapasztalatom van arról, mi is követi az után, hogy a pasik kiejtik azt a bizonyos... szót. De még ha adok is egy esélyt a dolognak, te akkor is Atanerk vagy, Darren. Olyan nőstényre van szükséged, aki támogatni tud mindenben és segíteni, nem pedig olyanra, akinek a hangulata az időjáráséhoz hasonló és szinte hobbija a vezető beosztásúakkal nyíltan vitázni. - Utalok itt vissza a Milagrossal lefolytatott csatámra, de akár a vele való ellenkezésemre is a távozásomkor heveny mosollyal.
Kíváncsian biccentettem oldalra a fejem. Szóval nem az volt az egész mögött, ami eddig? Hát ez tényleg új, úgyhogy még inkább érdekelt a dolog. Ahogy magyarázott én lassan felvontam a szemöldököm, szám apró "o"-t formált, ami eltűnt, mikor végzett. Hát erre most mit mondjak? - És ha ilyen nősténnyel látnál? Mással? Mocsok vagyok, tudom, de ha már van lehetőségem kérdezni, megteszem. Ellöktem magam az asztaltól, a kezemet továbbra se húztam vissza, s közvetlenül előtte álltam immár. Ujjaimmal finoman cirógattam meg az arcát, a korábbi, röpke játékos fény kihunyt a tekintetemből, komoly voltam, mert ez már nem játék, ki tudja, mióta nem az... - Ne fogd a korábbi csalódásaidra, azok kifogások, én pedig nem ők vagyok. A rang már egy fokkal elfogadhatóbb, de ez olyan, mintha visszamennénk a középkorba, ahol királyfihoz csak királylány mehetett, különben összedől az udvar. A mi "udvarunk" meg már amúgy is romos. - Leengedtem a kezem. - Kiben nem vagy biztos, bennem, vagy magadban?
A kérdésére mintha egy pillanat töredékééig vádlón villant volna felé tekintetem. Igenis mocsok dolog volt a kérdése, de a válaszom ennek ellenére csuklóból, határozottan érkezett. - Nem igen tehetnék mást, minthogy elfogadom a dolgot. - És vélhetően hazamennék Jersey-be, nem nehezítve meg a jelenlétemmel a dolgát a hímnek. Akármennyire is nem látszik, még mindig a jerseyi alfa beharapottja vagyok. Ennek fényében pontosan tudom, mi az amit elvár(ná)nak tőlem, mint a vezetőhöz közel álló személy. Fel is ciccenek a királylányos hasonlatra. - Ez nem időutazás Darren, hanem egyszerű diplomácia! Manipuláció, ha úgy tetszik, bár azt hiszem, ez kissé erős kifejezés rá. Te melyik vezetőt tartod megbízhatóbbnak? Akit támogatnak vagy akinek még a hozzá közel állók, a szerettei is nyíltan aláássák a szavait, a döntéseit? - Billentem kissé oldalt a fejemet, s mikor újfent közelítene tenyerével, hirtelen kapok a csuklója után, rákulcsolva ujjaimmal és megállítva a kezdődő mozdulatban... de nem veszem félre arcomról a hím tenyerét. Kérdésére nevetősen horkanok fel. - Szerinted?! - lejjebb engedem a vállaimat. Még a nyilvánvalót sem merem kimondani, félve, hogy valósággá válik és megbéklyóz egy életre... Régen mindegy, hogy biztos vagyok e benne, ha magamban sem vagyok az.
Egy árnyalatnyit összehúztam a szemem, de nem reagáltam egyből. Utána viszont... - Azok nem szeretnek igazán. Ennyi volt erről az össz véleményem. Az egy dolog, hogy valakinek megmondják, miben nincs igaza, vagy hol megy tévútra, és az meg egy másik, ha nyilvánosan aláássák a tekintélyét, hozzák kellemetlen helyzetbe. És innentől nincs értelme szeretetről sem beszélni. Ha már nem engedte a csuklóm, másik kezem a derekára simítottam, magamhoz húztam és megcsókoltam, teste az enyémhez préselődött, ajkaim mohón követelték az övéit, a vágy egy pillanat alatt fellobbant bennem, de nem... most nem engedtem neki többet, tovább, a légzésem viszont kissé szaporább lett, s mikor leváltam a nőstény szájáról, két kezem közé fogtam arcát, homlokomat pedig az övének döntöttem. - Várlak holnap. Hátha a gyűlés segít döntened. Nem akartam kifejteni, hogy miféle döntésben reménykedtem, egyébként is... látnia kellett azt is, hogy miképp gondolkodom, meg még sok mindent - nem, a zűrzavart, ami bennem volt, azt inkább nem, már ha eddig nem vette észre. Hüvelykujjaimmal megsimítottam az arcát, majd elengedtem, finoman a kijárat felé tereltem és vele együtt én is kiléptem a szabad levegőre. Mára bezárt a bazár, és Yettától se kérhetek többet, vagy kínálhatok egyebet, míg a holnapon túl nem estünk.
//Ha nincs már, akkor nekem ez volt a záróm. ö.ö És ebben az esetben köszönöm a játékot! //
Ahogy közelít, úgy lépek én is feléje, finoman döntve oldalt fejemet, mikor ajkaival lecsap az enyémekre. Testem az övének feszül, derekam pedig úgy simul széles lapáttenyerébe, mintha csak oda tervezte volna a Teremtő. Csókolom vadul, energiáimnak szabad utat engedve, hogy még a falakon levő tárgyak is kissé beleremegnek - a labilisabban felakasztottak le is pottyannak a rázkódástól - ebbe a kavargó örvénybe. Mintha oázisra leltem volna a sivatagban, fárasztó gyaloglás után, olyan volt az egész számomra. S mégis finoman eltoltam magamtól ezzel együtt, szabad tenyeremmel. Tüdőm levegőért kapkodott, szavaira hevesen bólogattam, aprókat. - O-oké... - Egyszerre volt felszabadító és mégis mázsás súlyokkal megrakott ez az egész helyzet, a közelsége pedig nem igazán segített rajtam. Talán kitalálta Darren mindezt, a vesémbe látott - a kinti hűvös szél ugyanis kissé észhez térített, mikor kifelé terelt és józanítón vágott arcul az ismerős hegyi táj képe, mely az elmúlt hónapok alatt otthonom volt. - Jó éjt, Darren. - tekintek oldalt, szemeit keresve, hogy egy suta, mégis határozott mosollyal engedjem el kezét és induljak meg a kocsi felé. Holnap majd újra találkozunk...
Az elmúlt két napban szinte semmit sem aludtam. Ashley szavai jártak a fejemben, annyira, hogy az első éjszaka megrágtam őket, a másodikon kölcsön kértem Sue apjának az öltönyét, vagy négyszer kikeféztem vizes kefével, hogy a lány szagát kiszedjem belőle, mert sejtem, hogy nem kellene az alfám elé úgy állnom, hogy minden gázabb helyzetben beleszagolok az öltönybe, csak hogy emlékeztessem magam, miért is teszem, amit teszek. A dolog sikeres volt, bár most ez a cucc úgy bűzölög, mint egy nyamvadt Coccolino-maci, de hát valamit valamiért. Ma éjjel sem aludtam semmit, mert tartottam attól, hogy rémálmaim lesznek. Nem, nem félek a rémálmoktól, attól viszont igenis tartottam, hogy a holnapi napom azzá változik. Valamikor hajnali egy környékén sikerült elszunnyadnom, és emlékszem, mindvégig Sue-ról álmodtam. Némely esetben arcpirító dolgokat… Most mi az, férfiból vagyok, vagy mi a fene! Reggel aztán írtam egy SMS-t Ashleynek, mondván, hogy másfél óra múlva fönt vagyok, felöltöztem, konstatáltam, hogy ha rosszul alakul a dolog, akár temethetnek is ebben a cuccban, aztán elindultam. Kivételesen nem az erdőn keresztül, hanem az úton, gyalog, mert mégsem akartam összesározni sem a kabátom, sem az öltönyt. Mégsem állhatok egy alfa elé szakadtan és sárosan. Főleg ha azt akarom, hogy vissza is fogadjon. Ja, ilyenkor azért értem a Tékozló Fiú történetét, mondtam már? Nem a Lakot veszem célba. Két okból sem, egyrészt nem akarom, hogy az iserős energiák esetlegesen eltántorítsanak a célomtól, eszembe juttassák azt a rettegést, amit egyszer nem sikerült leküzdenem… Igaz, ma már másabb vagyok, és hiszek abban, hogy sikerülne, elvégre több okom van hozzájuk kerülni vissza, mint volt maradni. Már a helyhez közeledve is ledobom magamról a pajzsom, amit eddig fönntartottam. Az ajtó előtt kopogok, aztán csak körbetapogatózok az energiáimmal, van-e itt valaki más is. Jó lenne, ha lenne olyan, akit még ismerek. Magányosan meghalni szar dolog, ha mindez rosszul alakul. Na, nem kell ennyire pesszimistának lenni, mosolyogj, Sammie… Nem, az valószínűleg még inkább halálos volna. Akkor csak álljon nagyon komoly képpel, és próbálj aggodalmadban nem a gatyádba vizelni. Megvan? Oké, jó vagy!
Ash szólt, hogy Sam másfél óra múlva érkezik. Elhúztam a szám és egy "oké, kösz, hogy szóltál" után letettem a telefont. Valahol elégedettek voltunk, valahol sértettek, valahol elégtételt akartunk venni, valahol meg akartuk mutatni, hogy milyen tőlünk második esélyt kicsikarni. Kikönyörögni. Kirimánkodni. Minden egyes nappal, ami a várakozás jegyében telt, egyre feszültebb lettem, feszültebb, mint azt a falka sejthette, talán egy szűk kör volt vele teljes egészében tisztában, azzal meg valószínűleg egyedül Ryan, hogy miért kell nekem most a Teremtőm. Mert kellett, Victor nem volt elég, ebben a helyzetben, nekem már nem és gyűlöltem érte magam. Kétszázhetvenegy éven át mellettem volt - némi megszakítással -, apám helyett apám és most csak így... ilyen egyszerűen közlöm vele, hogy Kirilltől akarok ellesni dolgokat, hogy tőle akarok most tanulni. Elfogadta, tudja, hogy már nem tarthat vissza, de láttam rajta a csalódottságot, abban az elbocsátó mozdulatban több keserűség volt, mint minden korábbi szavában együttvéve. Látja rajtam, hogy kikészít a várakozás, s lassan mindketten ugyanattól rettegünk: hogy ha Castor belemegy, a váratásért - és mindazért, amit ez előidézett - rácsapom az ajtót, hogy lerombolok mindent. Úgy kapcsoltam zuhanórepülésbe, hogy észre se vettem. Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy majd a behódolás és a vezetéstől való megszabadulás lesz a fellendülés kulcsa nekem és a falkának is. Ehhez képest már viszolygok tőle és a totális mélypontnak látom, hogy a torkomat nyújtsam egy másik Alfának, feladva büszkeséget, rangot, falkát. Mindez olyan könnyen ment volna még azután egy hónappal is, hogy beszéltünk, de most... baszódjon meg mindenki.
Kimentem a műhely elé és rágyújtottam. Utoljára Olen minőségi dohányát szívtam még valamikor az előző télen azt hiszem, de most ez a semmi kis nikotin is életmentőnek tűnt. Felhagytam egy ideje a reggeli futással, helyette ráálltam a bagóra meg az ivásra, csodás. Bent Alex és Jamie fúrtak-faragtak-csiszoltak, tudták, hogy jön Sam, és szerencsére mindketten figyelembe vettek annyira, hogy tisztában legyenek vele: akkor lesz csak jelenésük, ha mikrofont adok nekik. Meguntam a várakozást és elmentem kávéért, ennyit arról, hogy csak cigizni lépek ki. A dzsekimet bent hagyjam, könyékig feltűrt, vékony pulcsimon átfújt a hideg téli szél, de nem fáztam és nem is zavartattam magam, jól esett, hogy legalább kívülről ér némi fagyos és józanító. Mire visszaértem, Sam már ott állt az ajtó előtt és kopogtatott. Üzentem a két bent lévőnek gondolatban, hogy ne nyissanak ajtót, már itt vagyok. - Megkérdezném, hogy mit keresel itt, de pontosan tudom, az érdekel, hogy miért és miért most? - "dörrentem" a háta mögött nagyjából tíz méterrel, miközben felé ballagtam, kezemben a gőzölgő kávéval, amibe belekortyoltam. - Hali, Sam. Nem voltam se kedves, se barátságos, csak megálltam előtte, ha felém fordult - ha nem, akkor ráfogtam a fejére és annál fogva csavartam meg, hogy velem szemben álljon -, majd lenéztem rá, erő- és hatalombeli fölényem teljes tudatában.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 05, 2013 4:17 pm-kor.
Kezdőlap
//
//
