Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
Egy óra, ami alatt a világnak bőségesen jutott ideje kifordulnia önmagából számomra. Egy óra, ami alatt a farkasom feszült zavarodottságban rohant a fák között, félig figyelmetlenül, félig bizonyítási vágyban tobzódva, hogy minél nagyobb és megfelelőbb szívet találjon, vértől tocsogót. Egy szarvasét, egy bölényét, vagy inkább egy medvéét! Miközben a saját szívem majdhogynem riadtan kalapált bordáim börtönében. Ha tudnám, meg kéne, hogy öljön, ezért van veszélyben Yetta. Mert ő tud, neki meg kellett mutatnia, pedig nem akarta, s most dühös, nekem pedig elcsepegtette, csak ki nem mondta, hogy legyen egy kis kétség, mert az mindig sokkal riasztóbb, mint a biztos tudás. A lehetőség... Az ezüst, ami semmilyen hatással nem volt rá, holott elvileg hasonló kort éltünk meg, mégis neki meg sem kottyant az, ami az én arcomon égő-fájó nyomot hagyott, és nem azért, mert annyira fájt volna a lapát ütése. Köze van Victorhoz... És az a hatalmas erő, amit a műhelyben egy pillanatra hozzám vágott, az az ellentmondást nem tűrés, ami nem pusztán a dominanciájából fakadt és a különös energiák. Nő és mégsem. Hím és nem teljesen. Amikor elég messzire értem tőle, megálltam, ám nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még itt is lát, még itt is érzékeli a jelenlétem, hogy tudja, hogy megtorpantam. Bosszúsan ráztam meg magam, farkasom elégedetlenségével, az első percekben is tapasztalt különös hozzáállással. Magam mögé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem volt ott, energiáimat szétlöktem a szélrózsa minden irányába, de sehol sem volt, mégis mintha már rég bekúszott volna a bőröm alá, akár csak a tudat, hogy méregként csepegtesse belém sugdolózását. Tudod... és ettől nem futhatsz el... Űzött vadként rohantam tovább a tisztásra, ahol általában kisebb-nagyobb szarvas csapaktok szoktak pihenni, legelészni, ezúttal sem kellett csalódnom. Úgy vetettem magam közéjük, mintha a Chenába ugrottam volna, hogy forrongó gondolataimat lehűtsem, szétszaladtak tőlem, menekültek, ahogy én tettem volna, ám ahogy nekem nem adatott esély a szökésre, úgy nekik sem. Különben is: hogy nézne ki, ha elmenekülnék? Vér serken, pata rúg az oldalamba, de nem érdekelt, már nem kapálózhatott sokáig úgysem, egy másik viszont jött volna felöklelni. Rávicsorogtam, energiáim felcsaptak, a csorda menekülőre fogta, én pedig feltéptem az elejtett szarvast. Pofám gőzölgő belekbe túrt, de fogakkal nem tudtam volna szétroncsolás nélkül megszerezni, ami nekem kellett. Ami neki kellett. Félig visszaváltoztam, könyékig elmerültem benne, iszamos hentes munka volt ez, minden szépséget és elégedettséget mellőző. Kellett a szív, hát megszereztem, hogy ugyanúgy eldobjam, mint a másikat, hogy ugyanolyan cudarul bánjak vele, mint amit ugyan a mellkasban hagytam, de tönkre tettem. Alig volt folt, ahol nem voltam véres, de nem érdeket, meglett, amit várt tőlem. Fogam közé ragadtam óvatosan és elindultam vissza. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, meddig várathattam, ám minél közelebb értem, egyre jobban feszengtem. Elég volt halványan érzékelnem energiáit, hogy lassabbra fogjam rohanásom, ám nem álltam meg, s amint odaértem hozzá, letettem elé a zsákmányt. Oldalam szaporán süllyedt emelkedett, egyfelől a vad iramtól, másfelől mindattól, ami ebből a farkasból áradt, ami ott lebegett a tudatom peremén és amibe nem voltam hajlandó belegondolni. Nem lehetett. Hiába tudtam. ~ Mit akarsz még? ~ kérdeztem számonkérés éle nélkül, csak hagytam, hogy valamiféle első sokktól keletkezett távolságtartás szüremkedjen a hangomba, a magatartásomba.
Látszólag lusta heverészésemet semmi nem tudja megzavarni, olybá tűnik, mintha nem is lenne semmi jobb dolgom, mint fetrengni a hóban és várni, amíg a kisfiúk a homokozóban kijátsszák magukat, mielőtt összeszedné őket az anyjuk, hogy hazainduljanak. Érzékeimet viszont olyan messzire terjesztem ki várakozás közben, amennyire képes vagyok rá, a hím hátára ragasztom szúrós lélekpillantásomat, elhintem lelkében a biztos tudatot afelől, hogy figyelem őt. Elégedettségemből semmit nem mutatok neki, amint vérmocskosan visszatér, magától értetődőnek tartom, hogy megcselekedte mindazt, amire utasítottam, így nem morgom kettőnk közé dicséretemet. Nem kölyök már, ennyit leggyengébb mancsból is meg kellett tudnia tenni. ~ A feladatot még nem teljesítetted. El is kell vinni azt a szívet. A csomagtartóban találsz egy fadobozt.. ~ hagyom függőben, biztos vagyok benne, hogy tudni fogja mire is gondolok. A vér szagát kizárom orromból, nem vagyok éhes, nem is olyan rég evett a dög, így nem ugrok oda, hogy elvegyem azt a szívet. Tudtam, hogy mire fogom kérni, készültem rá, minden oldalról megjártam a dolgokat, mert ehhez volt kedvem. Amíg ő a csomagtartóval matat – vagy nem matat, a magam részéről visszaváltozom. Könnyen megy, ennyi év alatt sikerült problémamentessé, gyorssá tenni a dolgokat, úgy cserélgetem az alakjaimat, mint más a ruhát. Cseppet sem zavartatom magam meztelenségemet illetőn, egyrészt látott már így, másrészt amúgy sem érdekel az egész. A hátsó ülés ajtaját nyitom ki, az ülésen kinyitok egy táskát és ruhákat kotrok elő belőle. Meztelenül mégse vezethetek, elég hülyén festenék, na meg nálam sose lehet tudni, mikor váltok alakot, így az egy váltás ruha kifejezetten más értelemmel bír az én esetemben, mint embereknél. Ráérősen öltözöm fel, maj az anyósülés mögé lököm a táskát a hátsó ülésen. Mivel nekem már nem okoz gondot a beszéd, hanyagolom a mentális kommunikációt. - Van benne pár gönc, ha esetleg érdekel. – pattanok be a volán mögé. Ha Darren kutakodik, akkor Tipi ruháit találhatja meg, nyilván méretben nem fognak passzolni rá, de legalább nem női öltözet egyik sem. Készültem, én mondtam. - Szállj be, indulunk! Út közben pedig elmesélheted, hogy mire jutottál a vadászat alatt.. – jegyzem meg. Tudom, hogy félreismerhetetlen a farkasalakom, kíváncsi vagyok, hogy kezdett-e valamit az információval, avagy sem. Az teljesen mellékes, hogy nem indulunk még mégsem Anchorage felé. Az asztalosműhelyhez viszem vissza, ott a fadobozzal együtt rakom ki, s mielőtt elhajtanék, annyit még közlök vele, hogy tegye a szívet elállóvá, mert jöttömre bármikor számíthat. Szeszélyes vagyok, na! S kell neki is egy kis valagszepegés.
Most szállítjuk le a szívet!? Szívesen hangot adtam volna a döbbenetemnek, de már annyi döbbenetem van, hogy nem tudom, melyik bukna ki ténylegesen, ha hagynám. Úgyhogy inkább csendben maradok és követem az utasításait, minden kommentár vagy firtatás nélkül. Visszaváltozok, előkeresem a dobozt a csomagtartóból, beteszem a szívet, miközben ő is felveszi emberi alakját. Se ő, se én nem foglalkozok a pőreséggel, ennyi év alatt mindkettőnknek bőven volt ideje ehhez hozzászokni, ráadásul egyikünk előtt sem titok a másik teste... Úgy érzem magam, mintha valami nagy és nehéz belezuhant volna az imént a gyomromba, vagy a gyomrom a bokámnál landolt volna. Szeretnék mindent elfelejteni, amit tudok, méghozzá mindenről, most, ebben a pillanatban! De Tupilek cseszik teljesíteni a kívánságaimat. Inkább a göncökre fókuszálok, ha már felajánlja őket. Számomra idegen hím szagát árasztják, amitől egy pillanatra megfordul bennem a tiltakozás gondolata, de hamar el is vetem. Ha ő azt mondja, szabad, akkor szabad. Nem akarok gondolkodni se! Felveszem a farmert és a pólót, utóbbival nincs probléma, a másik hímen biztosan jobban mutat, de legalább rajtam se haspóló, a nadrágból viszont szemérmetlenül kivillan a bokám és még fölötte egy arasznyi rész. - Remélem, nem ez a kedvenc farmerja - dörmögöm és térdtől lefelé leszaggatom mindkét szárát. nem épp időjáráshoz passzoló viselet, de legalább strandpapucs nincs mellé. Felveszem a földről a dzsekimet - az egyetlen, amit minden átváltozásnál kímélek - és beülök Tria mellé. Nem nézek rá, mereven előre bámulok. Azt hiszem, sikerült sokkolnia, legutóbb hasonlót a beharapásomkor éreztem. - Muszáj? - kérdezek vissza a beszámoló tekintetében fejhangon, ami elárulja, hogy nagyon szeretném ezt a témát feszegetni, csakhogy ahogy eddig, úgy most is le van ejtve minden irányú igényem. Na ez viszont legalább nem lep meg. - Sokkal idősebb és erősebb vagy, mint mutatod - kezdek bele, ahogy kihajtunk a vissza vezető útra -, az ezüst meg se kottyan neked - nevetek röviden, már-már hisztérikusan -, hím vagy, de mégse és... én... nem tudok többet. - Hazudok, tudom, hogy tudja, nem is véletlenül teszem. - De ha tudnék... akkor neked most félre kéne húzódnod, hogy a szarvas szívét kicseréld az enyémre. Rápillantok és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az egész tényleg igaz. A farkasom viszont a biztos tudatban fürödve heverészik, a pajzsom pedig a legcsekélyebb mértékben sem rejti. Előle? Ugyan! Se jogom nem lenne rejtőzködni, se lehetőségem nincs rá. Tudom, hogy ki vagy; tudod, hogy tudom. A hegyre visszaérve kiszállok és az utasítása szerint cselekszek: fogom a kis dobozt, és mindenkitől távol elrejtem az erdőben, a hideg földben, a hó alá. Már tudom, minek farigcsálom azt az ennél valamivel nagyobb fadobozt. A következő napjaim pedig biztosan a paranoia jegyében fognak telni, te jó ég, hogyan tudott ezzel itt hagyni? Bármikor számíthatok rá, kösz!
Este zárás után rend szerint ha van még valaki a műhelyben, az én vagyok. Az utóbbi időben különösen szerettem itt lebzselni, főleg a hivatalos zárás után. Egyedül, a gondolataimmal, a megválaszolatlan kérdéseimmel és a céltalanságommal. A korábban, Triától kapott válaszokkal, amik egyre inkább olyan érzéssel töltöttek el, hogy nagyon nem vagyok jó helyen. Indulatosabban sújtottam le a vésővel, mire az éppen faragott fa ketté törött. Félrelöktem mindkét darabot és a tekintélyes méretű munkaasztalra könyökölve a hajamba túrtam. Arcok, képek, nevek helyek, események, ezek táncoltak a fejemben, mintha felböföghetnének valamiféle megoldást, ami úgysem létezik, ez pedig még őrjítőbbé teszi a gondolatvihart. Hátra akarom hagyni az egészet, elrohanni, lerázni, ám hogy ezt hol, vagy hova futva tehetném meg... ötletem sincs. Ó, dehogynem van! Kajánság, kimondatlan szavak, csak a késztető súgás zord farkasom felől. És nem inthetem csendre, nem hallgattathatom el, így csak járkál, "suttog" a rácsai közül, lassú, alattomos léptekkel róva végtelen köreit. Amíg pedig így őrlődünk, az íz, amit Amerikába érezve megszereztem, fokozatosan kopik el nyelvem hegyén, hogy lassan csak emlékeimben éljen és kísérteni kezdjen. De még odébb van ez a pont, még a jóval közelebb is, mint szeretném. Borús gondolataimból apró energia zökkentett ki, eddig ismeretlen, mire farkasom felhagyott a járkálással és elcsitult bennem. Energiáim a megszokott hűvös nyugalommal lengtek körbe, miközben felálltam, hogy megnézzem, kit fújt a környékre a szél. Nem aggódtam, rettentő fiatal Kölyök volt, inkább az lepett meg, hogy nem hallottam róla, hogy valaki beharapott volna. Nick volt a legutóbbi, aki a Teremtők sorába léphetett, ennek a jövevénynek viszont nem volt ismerős az energiája. Kinyitottam a műhely ajtaját és kilesve körbekémleltem, ha nem ezen a részen volt, hanem az épület mögött, hát körbementem. - Szia! - köszöntem rá a kis nőstényre mosolyogva. - Hát te? Nem mentem túl közel hozzá, kényelmes távolságot vettem fel, majd közelebb araszol, ha szeretne, de nem fogok senki személyes terébe rögtön elsőre belemászni. Legalábbis nem ilyen alkalommal, buliban, ittasan, kanosan már más tészta, jelenleg viszont egyik sem állt fenn.
2 nap telt el azóta, hogy Cali és Stephen rám találtak az út szélén, hogy Faye gyógyítani kezdte a testem és a lelkem. Azóta az életem kihallgatások sorozatából áll, hol férfi áll elém, hol nő akarja hallani a történetemet és nekem egyre nagyobb a gombóc a torkomban. Szorongok ettől az egésztől. Úgy érzem, hogy ellenségként tekintenek rám, mintha közveszélyes lennék és ha Faye gyengéd szavai nem csengenének a fülemben, a nap minden percében, már rég sarkon fordulva, futásnak eredtem volna. Addig, amíg látom a horizontot. Egyszerűbb lenne elmenekülni az összes probléma elől. Kezdem úgy érezni, hogy itt én vagyok a legnagyobb probléma. Mint a cirkuszi látványosság. Nem akarom többször felidézni a múltamat! Nem érdekelnek a nyomorult törvények, nem érdekel, hogy Caleb ott hagyott a hideg betonon, nem, nem és nem! Már csak élni akarom az életemet... Mintha egyre agresszívabbá válnék. Úgy kúszik végig a testemen a düh, mintha csak a lágy szellő simogatna, de ez beleivódik az ereimbe, az izmaimba, minden rezdülésembe. Hogy ez valójában az én haragom-e, vagy a bennem éledező farkas, amit Caleb-től kaptam, fogalmam sincs. De az érzések ellen nem tudok tenni. Ingerült vagyok, olyan dolgok sebzik a lelkem, amik eddig hidegen hagytak. Most pedig itt állok és nézem, ahogy a fekete autó mellettem elkezd tolatni, majd kikanyarodik a másik útra és magamra hagy. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, hogy mire számíthatok, csak annyit közöltek, hogy nem maradhatok felügyelet nélkül. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy újra bizonytalanságban érezzem magam. Fázósan húzom magamon össze a kabátomat és nem akaródzik megtenni egyetlen lépést sem a ház felé. Legszívesebben sarkon fordulnék és elfutnék. Talán most még lenne esélyem rá, lenne esélyem arra, hogy lerázzam magamról az összes félelmemet és addig fussak, rohanjak, amíg a testem bírja...és talán egyszer feladja. Érzem, már késő. Fáradtan sóhajtok fel, ahogy körvonalazódni látszik a férfi. Farkasom őrülten tombol bennem, mint mostanában mindig, amikor vérfarkas közelébe kerülök. Nem tudom, hogyan tudnám fékezni, abszolút nem értek még a kezeléséhez. Így, csak állok és bámulok bambán, miközben a szívem türelmetlenül zakatol a bordáim védelme között. - Szia... - talán kicsit erőtlenebbül köszönök, mint, ahogy percekkel ezelőtt terveztem. Körbe nézek, mintha csak a menekülési útvonalat keresném. Vajon van esélyem? Tudom, hogy nincs. Nem menekülhetek többé. - Nem szóltak? Ma te vagy a bébiszitterem! - húzom el a számat enyhén, látszik rajtam, hogy abszolút nem vágyok semmi ilyesmire. Börtönből, börtönbe csöppentem. Csak a bilincsek mások. A szabadságomat, sose nyerhetem már vissza. Ez hát Caleb bosszúja. Örökké rab leszek. - Na! Ne nézz már ilyen hülyén. Ide hoztak, itt vagyok. Én se örülök. Most vagy bemegyünk, vagy elindulok visszafele gyalog...- sóhajtom felé és végre megmozdulnak a lábaim is. Felé lépek, de bár ne tenném. Közelebbről nézve ugyanis még erősebben tombol a mágnes vonzásához hasonló érzés, amit mostanában egyre sűrűbben érzek. Megszédülök, hirtelen karjához kapok, de olyan gyorsan engedem el, mintha csak tüzes vasat érintenék. Nem bírom... El akarok menni.
Megrázom a fejem és az állapotát elnézve megkímélem attól, hogy közöljem, ha szóltak volna, nem néznék ilyen bambán jelenleg. Apró energiái zavarosan csaponganak ide-oda, farkasom halk mordulással egybekötve szusszan bennem, ahogy a kis nőstény küszködését személi. Valahol ingerlő, valahol idegesítő számára, ennek ellenére érdeklődve figyeli, mert ismeretlen és új számára, ugyanígy teszek én is, enyhén oldalra biccentett fejjel. - Ki mondta, hogy én nem örülök? - kérdeztem szinte felháborodva a feltételezésen is. A hangnem, amit megüt, nem tetszik, de nem rángatom meg érte, mert érzem, hogy ennek a belőle áradó kavargáshoz van köze. Megszédül s ahogy belém kap, úgy nyúlok én is alá, hogy megtartsam, ő viszont egyből hátrál. Sanda gyanúm támadt, a bennem élő fagyos északi bestia pedig unszolt, talpon volt. - Még sose váltottál? - kérdeztem halkan, mert bár egy teremtett lélek nem járt most a környéken, nem árt az óvatosság. A fejébe viszont nem akarok még belemászni, hogy gondolati úton szóljak hozzá. Akár igen, akár nem volt a válasz, akkor is ugyanúgy folytattam. - Ha nem engeded ki, mindketten becsavarodtok. Bár ahogy elnézem, nem sokáig tudod már bent tartani. - Őszintén szólva azt is csodáltam, hogy egyáltalán eddig ment. - Ha nem engeded ki, én szedem elő belőled - mondtam ellentmondást nem tűrően, szemem csokoládébarnája pedig okkersárgává fakult, ahogy farkasom árnya kezdett rám telepedni. Egyikünknek sem tetszett, amit láttunk. A béklyó, az érthetetlen elzárás, a kínlódás, amikor nincs is messze az erdő, ahol kiélhetné magát, játszhatna, futhatna kedvére. Azt hiszem egyébként még így sem mutatkoztam be Kölyöknek. Még egymás nevét se tudjuk - legalábbis én az övét nem -, de már "fenyegetem". Egyáltalán nem annak szánom egyébként, viszont Fakír vagyok és Mentor, ez a helyzet pedig mindkét mivoltom megpiszkálja és azonnal változtatást sürget bennem. - Amúgy az erdő arra - böktem fejemmel a fák felé, jelezve, hogy az lesz az úti célunk is, mert azért itt helyben nem rángatom elő belőle a farkast. Ehhez mérten energiáim is csitítóak, nyugton tartó erővel és hűvös biztonsággal fonják körbe a Kölyköt, nem fojtó erőszakkal, sokkal inkább békés megnyugtatással. Némán suttogta, hogy nincs és nem is lesz baj, mert ő már megélte, túlélte mindazt, amiről a kis nősténynek még sejtelme sincs.
Keze hozzám simul és felrobban az egész világ. Nem akarom, nem állok rá készen! Ellököm a kezét, nem szeretném a közelemben tudni, se Őt se a farkasát. Elegem van! Mikor lesz már ennek vége? Ennek az egésznek, hogy amint farkas közelébe kerülök, mérhetetlen rosszullét kerülget, szédülök, a testem tűzforró, és a bennem éledező szörnyeteg mocorogni kezd? - Álljon meg a menet, oké? Én belőlem biztos, hogy semmit nem fogsz előszedni! Főleg nem ezt a... - mutatok magamra, keresem a megfelelő szót, mivel is tudnám jellemezni a farkast. - Dögöt! - fejezem be a mondatot végül, pár másodpercnyi hatásszünet után. Nézem és nem tudom eldönteni, hogy miért hoz az élet össze mindig az ilyen férfiakkal. De a mondataiból kiindulva, fogalma sincs, hogy ki vagyok, ő még nem ismeri a történetemet és ez kicsit boldoggá tesz. Az viszont, amit elvár tőlem két perc után, cseppet sem. - Nem fogod előhozni. Nem engedem! Nem kényszeríthettek erre az egészre! Egyrészt nem is tudom, hogy lehetne kiengedni, másrészt nem fogom átélni! Fogalmad sincs, hogy milyen ez a lény bennem! Legutóbb, amikor a határán álltam, Stephen fékezett meg! Meg akartam ölni egy nőt! Szóval engem ne fenyegess, hogy ha nem engedem ki, előhozod! Az erdő felé mutat és érzem, hogy a dühöm még inkább megfertőz. Felvonom a szemöldököm és inkább a ház felé lépek kettőt. De a gondolataim nem hagynak békén. Úgy érzem, hogy el kell futnom, el kell menekülnöm, nem szabad itt maradnom mellette. Mintha táncolnék. Vissza sétálok oda, ahol az előbb álltam. Aztán még messzebb lépek tőle és ettől az egész őrülettől. Fejemet arra fordÍtom, amerre az előbb a kocsi hajtott el, ami hozott. Talán vissza találnék egyedül is. Újra a férfira nézek. Majd újra a havas útra. - Tudod mit? Én most elmegyek. Nem volt erről szó, hogy nekem ilyenben részt kell vennem! - szűröm a fogaim között és bár érzem a nyugtató energiáját, ami bőrömre telepszik, legszívesebben leráznám. Mintha fojtogatna. Minden farkasnál ezt érzem. Teszek még pár lépést, hogy távolabb kerüljek tőle, aztán hátat fordítok és elindulok. Csak azt tudnám, hogy pontosan merre kell mennem! Pár méter után, megtorpanok. Kezdem elveszíteni a kontrollt. A láthatatlan gyeplő kihullik a kezeim közül és túlságosan gyorsan guggolok le, ahogy megszédülök. Valami nem jó. Valami nagyon nem jó. Túlságosan felzaklattam magam. Nem, ez nem pánikroham. Valami más. Olyan érzés, mintha a bennem szunnyadó bestia hirtelen nyújtózkodni kezdene a bőröm alatt. Mintha a csontjaimat ropogtatná, mintha a testem csak egy nyomorult börtön lenne neki, amit bármelyik percben könnyen szétrombolhat. El kell tűnnöm innen. A francba!
Tiltakozására jóízűen nevettem fel, mert édesen naiv az az elképzelése, hogy bármit meg tudna akadályozni ennek kapcsán. Más téren se sok mindent tehet, mondjuk így, főleg falkán belül, Kölyökként. - Van még mit tanulnod - ingattam a fejem, vigyorom pedig szomorkásabb mosollyá szelídült a "dög" megnevezésre. - Épp a lényed egy részéről beszélsz. Saját magadról - mondtam szelíden. Türelmesen hallgatom a hisztit, miközben egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezt a lány édes kevés dologba avatták be eddig, vagy készítették fel rá. Illetve hogy valóban olyan kis harmatos farkas, mint amilyennek energiái mutatják, és hogy a Teremtője nincs itt, az is hétszentség. - Miért, te ismered őt? - mutatok ujjammal szíve felé, a farkasára célozva. - Neked még kevesebb sejtelmed van róla, mint nekem és még csak esélyt sem akarsz adni neki. Ezért zúgolódik benned, ezért akar előjönni. Kér, csak neki nincs ilyesmire más eszköze és azt hiszi, nem hallod, ezért próbálkozik egyre erősebben és kétségbeesettebben. Ő egy újszülött, aki meg akarja ismerni a világot. - Mutatok körbe, farkasom pedig lassan kezdi járni köreit a kishölgy körül. - Meg akarja ismerni a társait és azok is őt. Ezért bírsz vele kevésbé a közelemben. Igazából nem szeretek magyarázni olyan dolgokat, amiket az ösztön diktál, amikhez nem ész kell, hanem a zsigeri megérzések és a másikra való hagyatkozás. Éreznie kell. Ám ahhoz, hogy merjen odafigyelni és ne csak tiltakozni, az emberi részének szüksége van az ésszerűségre, a megértésre. Érzem a haragját, ahogyan azt is, hogy ez emberi, a tétovázásával együtt. - Akár szó volt róla, akár nem: mostantól ez az életed. Futó érintés, megsokszorozódó nyugtalanság. Nem lépek oda hozzá egyből, csak nézem egy darabig, majd ismét az erdő felé pillantok. Szaladna, menne, kitörne... Leguggolok mellé, de ezúttal nem érek hozzá, viszont keresem a tekintetét. - Én tudok segíteni - mondom halk, nyugodt hangon. - Nem kell, hogy ez az egész rémálom legyen, érted? El fog múlni a fájdalom és a szorongás is, megígérem. Tőle pedig ne félj, ösztönlény, nem szörnyeteg és ha meghallgatod, kezelni is tudod majd. - Azt nem mondom, hogy együtt tud majd vele élni, mert az eddigiek alapján ilyen nála szóba se jöhet, ezért először az irányítás felől közelítek. Majd ha lesz pozitív tapasztalata, akkor lehet tovább lépni. - Adj neki egy esélyt. Ha utána se akarod... akkor kitalálunk valamit. - Nem beszélek egyből az őrzők farkas megkötő varázslatáról, mert még azelőtt kapna rajta, hogy bármit is megtudott volna. - Gyere velem, mutatok valamit - intek neki, hogy álljon fel, energiáimmal pedig úgy lavírozok, hogy a farkasa nyugalmat tudjon belőle meríteni, pajzsomat pedig feljebb húzom, hogy ne legyek annyira ingerlő. Ha jön, akkor elindulunk az erdő felé. Nem zavar, ha lemarad pár méterrel, jelenleg úgysincs más segítsége a közelben, csak én. És így hirtelen nem is egyből az ő farkasát fogom előtépni. - Keresünk egy nyugis helyet, ha addig van kérdésed, mondd nyugodtan.
Hideg a föld. Ujjaim belemarnak a friss hórétegbe, elmorzsolják. Hűvös, mint egy leendő sírhely, de még nem ásták ki hantot. Merre futhatnék? Merre lenne menekülési esélyem? Csak ez lenne, tényleg ez lenne a végső megváltásom? Fejemet lehajtom szégyenemben, halkan hullani kezd a hó. Feketén csillanó hajamban, gyöngyként pihennek meg a pelyhek. Tekintetemet a mellettem guggoló férfi szemeibe fúrom. Félek. S Ő ezt nagyon is jól tudja. Úgy érzem, hogy egyelőre Ő az egyedüli esélyem. Ez a férfi, akinek még a nevét sem tudom. Csak egy idegen és mégis összeköt minket a bennünk csaholó farkas. Én is csak egy idegen vagyok neki, egy ismeretlen arc, de mégis mindent elmondanak a szemeim. Az ajkaim, amin a megszáradt, vöröslő rúzs, tétován illan el, ahogy fogaim belemarnak a meleg húsba. Hogy pontosan mire vágynék? Két biztonságot nyújtó karra, melegségre, otthonra, egy családra, ahol nem kell többé félnem. Talán egy perc is eltelik, úgy, hogy csak nézem őt, miközben a testem láthatóan kezdi megadni magát annak, amit Caleb teremtett. Egy ösztönlénynek, egy rémálomból előlépett bestiának, egy farkasnak, az igazi énemnek... - Nem ismerem. De azt, aki ezt tette velem, nagyon is. És ha csak picit hasonlít ez a lény bennem rá, akkor inkább öljetek meg, mint, hogy megszülessen. - peregnek a szavak, halkan, alattomosan kúsznak Darren felé, a bőrére, a fülét simogatva, megragadva a lelkét és én csak folytatom és folytatom, mintha nem lenne többé megállás. - Honnan tudod, hogy meg tudod fékezni? Honnan tudod, hogy nem fogok bántani valakit? Hiszen én is így lettem farkas. Hogy bántottak. Túlságosan nagy bennem a bosszú, a harag. És ha ez kitör... - elcsuklik a hangom. Szeretném megfogni a kezét és követni az erdőbe, de a félelmem a földhöz köt. Nézek utána és a másodpercek óráknak tűnnek. Erre vágytam nem? Hogy végre egyedül legyek. Hogy elmehessek. Most azonban, ahogy pár méterre van tőlem, még nagyobb félelem lesz úrrá rajtam. Megfordul velem a világ. Tényleg ennyire gyorsan megváltozhat minden? Reszketve, még mindig küzdve a bennem tomboló farkassal, állok fel a földről. Fejemet felszegve és a férfi felé fordítva. Valószínűleg ez az utolsó esélyem arra, hogy Caleb ajándékával, önszántamból szembenézhessek. Segít nekem. Nem lökhetem el a kezét. Futva teszem meg utána azt a pár lépést, mintha sose lettem volna rosszul. Mintha nem is az emberi testem vinne. Nem az én lábaim. Az erő, nem a megtépett lelkemből áramlik végtagjaimba. - Várj kérlek! - lehet, tényleg erre vágyok. Ujjaim vállára simulnak, s mintha újra áram rázna meg. Egyszerre vágyom erre az érzésre, de a rettegés blokkol mindent, ami lehetőséget adna egy új életre. - Vigyázol rám, igaz? Nem hagyod, hogy bárkit bántsak, ugye? - szinte könnyes szemekkel meredek rá. Kettő nappal ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy én valaha ilyet kérek egy férfitól. Megbízhatok benne? A testemben egyre inkább nyújtózkodó farkas, mintha megtenné. S bár engem elégszer bántottak már, én nem szeretnék senkinek fájdalmat okozni. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy aprócska kislány, akinek nincs menedéke már, aki most szembesült a való élet rettenetével.
Havazik, szépen, csendesen, a farkasommal pedig több mint otthonosan érezzük magunkat ebben az időjárásban, mialatt a földön kuporgót figyeljük és várjuk, hogy a változás meginduljon. Meg fog, efelől kétségem sincs. Állom a tekintetét, hagyom, hogy az enyémben kutakodjon, kapaszkodót keressen, hogy el tudja engedni a félelem szülte dacot és elutasítást. Csak neki lesz könnyebb így a későbbiekben. - Ha megismerted, megtudod - mondtam, mert nincs kőbe vésve, hogy kitől mennyit öröklünk, emellett a közeg, amiben nevelkedünk, szintén meghatározó. Hallgatom a záporozó kérdéseket, amiknek az eleje halvány mosolyt csal arcomra, ez pedig némileg szomorkás színezetet kap, kijelentései végére. - Több mint háromszáz éves vagyok - kezdtem nyugodt természetességgel -, hatalmasabb, erősebb és gyorsabb nálad, mind fizikailag, mind mentálisan, energiáimban nagyobb nálad. Emberi példával ez olyan, mintha egy kommandós kérdeznél, hogyan fog megállítani egy ötéves kisgyereket - lett némivel szélesebb de egyáltalán nem gúnyos vagy lekezelő a mosolyom. - Ugyanezért tud megfékezni mindenki, aki kellő mértékben idősebb nálad, ezért kell köztünk lenned, mert mi meg tudunk védeni, amíg szükséges, amíg elég idős leszel. Kényelmetlen tud lenni ez a fajta kötöttség, ám a Kölyök létnek nem csak árnyoldala van, sőt, jó helyen - és minden zűr, baj ellenére ezt a várost, ezt a falkát annak tartom -, a legfelhőtlenebb időszaka lehet az életének. Legalábbis farkasként mindenképp. Hívom, csalogatom, mindazzal, ami vagyok, az energiáimmal, kényelmes távolodásommal, szótlanul súgva, hogy jöjjön bátran, mert tudom, mi kell neki, tudom, hogyan tehetem szebbé számára ezt az egész rémálomnak tűnő dolgot. Ropog a hó, szinte meglepően szaporán, ahogy utánam iramodik, s mikor vállamra teszi a kezét, megállok, hogy lenézve rá tekintetét fürkésszem. - Dehogy hagyom! - nevettem könnyedén. - És ahova megyünk, ott nem is lesz rá esélyed, megnyugodhatsz. Na, gyere, sok dolgunk van még. Unszoltam szelíden ismét és hagytam, hogy ő válassza meg kettőnk között a távolságot, ahogy újra elindultam, ezúttal lendületesebben, mert már tényleg kétségtelen volt, hogy velem jön. - Egyébként Darren - mutatkoztam be megkésve így a viharos találkozásnak hála. - Darren Northlake.
Figyeltem az erdőt, a neszeket, energiáim messzire nyúlva kutakodtak, határokat, falkatársakat tapogattak, szimatoltam, hogy biztosan elég mélyen legyünk, távol minden túravonaltól és a síparadicsomtól is. Nem két perces séta volt, de tényleg nem voltam hajlandó megkockáztatni, hogy felszínes helyszínválasztás miatt az első élménye tényleg katasztrófába fulladjon. Mondjuk ezt semmilyen körülmények között sem hagytam volna. - Hagyd, hogy kicsit nézelődjön - instruáltam Nadine-t. - Szagok, ízek, neszek, tapintások... Sokkal több inger ér a legközönségesebb helyen is most már, mint emberként. Idővel megtanulod ezeket kezelni, és kevésbé fogja mondjuk egy reccsenés vagy nagyobb villanás megzavarni a farkasodat. Egy kisebb tisztásra értünk ki, körbenézve pedig ideálisnak találtam mindahhoz, amire készültünk. Megállva a kis nőstény felé fordultam, minden lámpaláz nélkül. Az ilyesmit Sacramentóban rég levetkőztem. - Át fogok változni. Nem tudom, mennyit tudsz, de azért mondom előre, nehogy meglepődj vagy megijedj: tudnunk mentális úton is kommunikálni egymással, de mint minden, ez is gyakorlás és fejlesztés kérdése, hogy mennyire megy jól. Neked még egyáltalán nem fog menni. - Az élet szomorú és kegyetlen, de ez az egyik legkisebb szadizmusa. - Így fogok beszélni hozzád, attól viszont nem félj, hogy szavak nélkül nem foglak megérteni, a közönséges farkasoknak sincs szüksége ilyesmire. - Levettem a dzsekimet, majd elkezdtem kioldani nadrágom övét, a mozdulat felénél viszont megtorpantam, mert rájöttem, hogy valami még kimaradt. - Ja, igen! Jobb lesz, ha minél előbb hozzászoksz a meztelenkedéshez, ha csak nem akarsz rengeteg ruhát elpazarolni. Én nem akarok, plusz visszafele nem kéne nudiznom, szóval... - folytattam a vetkőzést, ami számomra már teljesen természetessé vált - ennyi idősen kínos lenne, ha még zavarba ejtene a pőre test látványa, vagy az, hogy én csupaszodok le -, ő viszont ha akart, elfordulhatott. Amennyiben így tett, úgy akkor szóltam neki, amikor háttal álltam. Azt akartam, hogy lássa a folyamatot, ahogy a tagjaim nyúlnak, deformálódnak, hátam görbül és barna bőröm alól hófehér bunda fakad. Emberi mivoltom, sötét hajam és szemem átadja helyét az északi fenevadnak. Nagyot nyújtózok az átváltozás végével és megrázom kicsit magam, majd felé fordulok, okkersárga szemem pedig rá emel büszke tartással. ~ Neked még fájdalmas lesz, de minden átváltozással kevésbé fogod kínzónak érezni, csak ne félj ~ súgtam gondolati síkon. ~ Az elején még segítek, úgy könnyebb, nem olyan vészes.
El kellene kezdenem hinnem a csodákban. Talán mindenkinek jót tenne a környezetemben, de a legnagyobb változás bennem kezdődne ezzel. Túlságosan régen volt már, hogy hittem a mesékben, abban, hogy a rossz a végén mindig megbűnhődik és a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen, ha nem jön a happy end. Rám néz és elmúlnak a kétségeim. A közelében úgy érzem, hogy elmúlik a félelmem, a kétségbeesésem, a rettegésem. Csak a farkasom van, ami esélyt kap arra, hogy végre megmutassa magát. Lerázza magáról a mételyezett béklyókat, a dühömet, amit Caleb támadása iránt táplálok és megmutassa sosem látott valóját. S ezt ő is érzi. Várakozva, boldogan, reménnyel telve. Én vagyok a szörnyeteg, hogy eddig visszatartottam. Nem a farkas a valódi démon, nemes egyszerűséggel már csak én vagyok az a lidérc, akitől félnem kell. - 300 éves...te jó isten... - suttogom inkább csak magamnak, ahogy követem az erdőben. Fel sem tudom még fogni, hogy élhet valaki eddig. Erről sose beszéltek még nekem, hogy másként fogok öregedni, hogy lehet látnom kell a halandó ismerőseimet meghalni. Vajon Caleb mennyi idős lehetett már? Hány évtizede tehette ezt különböző nőkkel, mint velem? Hány nőt kínozott meg, élte ki beteges hajlamait, majd változtatott át vérfarkassá? Beleremegek a gondolatba is, hogy nem én voltam az első az életében, akinek megmutatta a pokol fertőjét. Ígéreteket kapok tőle és igyekszek hinni neki. Hogy miért? Magam sem tudom, nem értem. De talán ez így van rendjén. Azt mondta, hogy hallgassak az ösztöneimre. Ez lenne az? Mint, amikor halandóként valahogy megéreztem, hogy nem kellene a sötét sikátoron átvágnom? Csak most sokkal erősebbek ezek a gondolatok? Túl sok ez így megint. - Darren. - ízlelgetem a nevét. Eszembe jut a lehetőség, hogy majd meg kell ölnie, ha végeztünk. Hogy valami olyan szörnyűséget teszek, amire nem lesz mentség, ami az életembe fog kerülni. Legalább a nevemet tudja akkor. Bár...lehetséges, hogy könnyebb lenne neki, ha csak az ismeretlen nő lennék. - Nadine Grayson. - mintha futó, keserű mosolyt morzsolnék el, miközben újra és újra ránézek. Ez lenne az amiről Faye beszélt? Hogy a farkasok közelében, így fogom magam érezni? Csak meg kell szoknom mindezt...az új életemet. A bestiát ami bennem szunnyad. S ki tudja, hogy milyen változásokat fog hozni még az életembe? Nem bújhatok el! Nem lehetek a törött porcelán baba, az angyalszárny szemöldökkel, az üres tekintettel, amit bedobtak a fiókba, aminek a kulcsát nem találják többé. - Tudod mit Darren? Csináljuk! Gyerünk! Azt mondtad, nem hagyod, hogy rosszat tegyek és vigyázol rám! Akkor pedig hozd ki belőlem végre! Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egész rémálomnak! Tudni akarom, hogy mit tettek velem, hogy mi vár rám innentől kezdve! - megemelem a hangomat és kezem újra a karjára fonódik. Azt akarom, hogy tudja, komolyan gondolom. Kell nekem! Kell ahhoz, hogy túléljem a mai napot, a harcot saját magammal! Azt akarom, hogy megszabadítson Caleb rémképétől, hogy megváltsa egy másodpercre az egész nyomorult életemet! A széttépett szívemet, az ezernyi sebből vérző lelkemet! Lehet, hogy sokat várok, de ez a pillanat most csak az enyém...a miénk. Leülök az egyik kidőlt fatörzsre, ahogy megérkezünk a tisztásra. Figyelem és kissé értetlenül nézek rá, sőt talán ismét rémülten. Erről nem volt szó! Hát újra egy ilyen magamutogató barom mellett találom magam, ráadásul egy erdő közepén? Bravó kislány... - Hé, hé! Azt a nadrágot, örülnék ha magadon tartanád! - szemeim elé kapom a kezemet, hiszen közben elmagyaráz mindent és rájövök, hogy nem tudom megakadályozni a vetkőzését. Ujjaimat szétnyitva óvatosan kinézek, bár tudom, nem lenne szabad. Sóhajtok. Egy pillanatra megakad a szemem az izmok vonalán, a bőrén és...és igen. Inkább becsukom a szemeimet. Hess kísértés! - Remélem nem gondolod, hogy én bármit is le fogok venni magamról! Felejtsd el! Nem vagyok pénzbedobós vetkőző Barbie. - sejtem, hogy rám is ez fog várni, mégsem tetszik az ötlet. De mielőtt túlságosan lekötné a gondolataimat a tudat, hogy ma még a szégyenlősségemet is le kell győznöm, szám elé kapom a kezemet. Felsikkantok. Egyetlen egyszer láttam ilyet és az emlék megfertőzi a jelent. Amikor legutóbb testközelből láttam átváltozást, végül feltépték a torkomat és majdnem meghaltam. Nem akarom ezt! Tévedtem! Nem állok készen! A csontok alakulnak, a bőr hasad, a szőr burjánzik. Az arc megnyúlik, az ember eltűnik. Gyorsan pattanok fel, menekülő utat keresve. Az arcomon könnycsepp gördül végig. Ismét magához szorít a rettegés. - Figyelj Darren! Maradj ott, ahol vagy. Nekem ez nem megy. Sajnálom. Nagyon sajnálom! - hangosan mondom, fogalmam sincs, hogy érti-e, bár elmondta, hogy tényleg működik a dolog, számomra ez túlságosan felkavaró látvány volt. - Amikor én utoljára ilyet láttam, akkor lettem olyan, mint te! - suttogom és hátrálni kezdek. Egy másodpercre tényleg elhittem, hogy le tudom vetkőzni a félelmemet, a fájdalmamat és át tudom adni magam Darren szavainak. De az emlékek mindig tönkre tesznek mindent. Kísértenek és egészen addig tépnek ki belőlem egy darabot, míg végül meg nem semmisülök teljesen. Istenem!
Jót nevetek elképedésén, van valami bájos és mulatságos abban, ahogy a friss információkra reagálnak a "kezdők". Sose tudom megunni, ezért is szeretek kicsikkel foglalkozni, könnyű őket lenyűgözni. - Bizony. Sokkal lassabban öregszünk az embereknél vagy az Őrzőknél... Velük nem tudom, találkoztál-e már, de majd róluk is mesélek, ha szeretnéd. - Rengeteg mindenről lehet beszélni, szerintem ő is kezdi ezt egyre jobban látni. - De először mindenképp azt javasolnám, hogy a falkában nézz körül, ismerd meg a hierarchiát, aztán szép lassan beleszoksz az egészbe. Mielőtt észbe kapnál, már természetessé is válik. Annyi újdonság fogja érni még, már csak elméleti szinten is, amiket meg kell tanulnia, hogy nem lesz ideje keseregni vagy azon tűnődni, milyen lenne még mindig emberként. Biztosan lesz visszavágyódása az egyerű életbe, de idővel el fog múlni. Muszáj, különben semmit sem fog látni mindabból, amit a többiekkel átéltem, mert halott lesz. Ezt viszont nem kötöm az orrára, nem rohanok ennyire előre, csak örülök, hogy némi kíváncsiság és éledező bátorság kezdi elűzni belőle a korábbi elutasítást. - Örvendek, Nadine! - biccentettem, mint egy megkésett köszönés, amit a műhelynél kellett volna valójában megejtenünk. Energiáim élénkebbek, elevenebbek, halvány játékosság érződik belőlük, ahogy már biztosra vehetem, hogy nem kínozza sem a jelenlétem, sem a farkasa. Legalábbis nem úgy, mint eddig, mert már kezd befelé is figyelni. Kis lépésekben, de haladunk. - Vége lesz. Nem habos torta ez az élet sem, de messze nem olyan szörnyű. - Teljesen mindegy, hogy ember, vagy vérfarkas, minden életnek megvannak az árny oldalai, ahogyan a vidámság és a fény is bennük van. Mindkettőből kaptam már, előbbiből nem is keveset, de mindig tovább tudtam rohanni afelé, amire szükségem volt, amiről tudtam, hogy kedves lesz számomra. Ez pedig a mai napig is így volt. Leült én pedig vetkőzni kezdtem a tisztás szélén, ijedtségén pedig jót kuncogtam két mondat között. Én mondtam, mivel jár ez az egész, egy szava sem lehetett ilyen téren. - Akkor cafatokra fogod szaggatni a ruháidat - fordultam hátra, vállam fölött pillantva rá. - Nekem mindegy - vigyorodtam el, hogy aztán minden erőlködés nélkül vessem bele magam az átváltozásba. Érzem, miképp változik ismét a hangulata a folyamat láttán, még úgy is, hogy pontosan tudja, ki áll előtte a fehér ordas képében, meglehetősen extravagáns kinézettel, mivel a bundán átsejlenek bal karom tetoválásai, a fülbevalóimat pedig továbbra sem vagyok hajlandó minden egyes ide-oda alakulgatásnál kivenni, betenni. A gyűrűimre még volt türelmem, ahogy a nyak- és csuklóláncra is. Nem szóltam hozzá többet gondolatban, miután felé fordultam és láttam, ahogy hátrált - újfent. Szívesen elmondtam volna, hogy amikor én először láttam fehér farkast, az nekem is a beharapást jelentette és ugyanolyan kegyetlen volt, mint az övé. Nem is sejtettem, mennyire. Szusszantam egyet, leültem, végül hasmánt elnyúltam, fejemet pedig kinyújtott mellső lábaimra tettem békésen és vártam. Én nem a Teremtője voltam, neki pedig nem szabad megijednie minden alkalommal majd, ahogy ilyet lát, mert belőle is ez lett. Mégsem sürgetem, inkább hagyom, hogy a saját tempójában ismerkedjen, barátkozzon ezzel az egésszel és szőrös-pofás felemmel.
Mikor tudom végre legyőzni a félelmeimet? Mikor élhetek teljes életet? Olyat, amilyet mindig is kellett volna, de sose adatott meg? Nem értem miért kell cipelnem ezeket a terheket és félek, egyszer végleg összetörök alattuk. Néha olyan, mintha nem bírnám már, de teszek még egy lépést előre. Még akkor is, ha a földön húzom magam. Ennek kell valamit jelentenie! Túl éltem, itt vagyok, nem tudott legyőzni! Nem haltam meg! Még nem adtam fel! A büdös életbe! Hisz még élek...még dobban a szívem, még lélegzek, a testem ugyan megsebesült, a lelkem pedig ezer darabban, de még nem adhatom fel! Nincs itt az ideje! Egyszerűbb lenne, valóban! De tényleg jót tennék vele magamnak? Így én ásom meg a sírom. - Mindig azt hiszem, hogy készen állok rá... - suttogom neki és pár lépést teszek felé, ahogy nyugodtan elpihen a földön. Lehunyom a szemeimet, feketéllő szempilláim egymásba fonódnak és nem állok meg. Úgy reszketek, mint még soha az életemben. Félek. Nem nyitom ki addig a szemem, amíg meg nem érzem a puha és meleg bundát a tenyerem alatt. Térdre rogyok előtte. Óvatosan nyitom ki a szemem. Félek attól, hogy mit fogok látni. De így, közelebbről, egyszerűen letaglóz a látványa. Félelmetes fenevad, olyan, akiben eddig sose láttam volna meg az embert, de most igen. A feje előtt térdepelve, hatalmas szemeibe nézek. Ujjaim a bestia arcát érintik. - Tudod, nem vagyok hisztis nő. De borzasztóan nehezen dolgozom fel ezt az egészet. Az egész életem a kegyetlenségre épült és miután Caleb beharapott aztán ott hagyott az úton, nektek, az amiben hittem, kiderült hazugság. És farkas lettem. Egy olyan lény, amiről azt hittem, csak a könyvekben létezik. - megadom magam neki. Ujjaim a kabát szélébe kapaszkodnak, hogy óvatosan a földre ejtsem, tekintetemet szégyenkezve a hó fehérsége felé fordítom. Túlságosan csupasznak érzem magam már így is. Mintha szégyellném magam, a testem, azt, amit tettek vele évekig. Bár külsőleg ez már nem látszik, a tudat még él és ott motoszkál a fejemben. - Megtennéd, hogy elfordulsz...? - nem merek ránézni, miközben kiejtem a kérdést a számon. Ha nem teszi meg, odébb megyek és úgy veszem le a ruháimat. Ezt lehet, hogy sose fogom megszokni. Azt, hogy meztelen legyek és ezt össze kössem a természetességgel. Egyik kezemmel kebleimet takarva, másikkal a lábaimat keresztezve állok mellette. A hópelyhek aprócska vízcseppként folynak végig forró bőrömön. Hajam nedvesen tapad arcomba és fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Valahol mélyen reménykedek, hogy ezt senki nem látja és a mi titkunk maradhat. - Szeretném ha segítenél. Mit tegyek Darren? Legutóbb, halálfélelmem volt... fogalmam sincs, hogy mit kell tennem... - legszívesebben hagynám, hogy könnyeim elkezdjenek peregni az arcomon, de helyette felszegem a fejem. Nem uralkodhat el rajtam ennyire a szégyenérzet. Nem lehet. Letérdelek elé újra, még mindig takarva testemet, de azóta most először nézek a szemeibe. - Segíts nekem! - ajkaim könnyed, kérlelő csókot lehelnek bundájára.
Meghallgattam, ugyanolyan békés, hűvös nyugalommal, mint eddig is, és csak vártam, hogy miképp dönt végül. Vártam, hogy közeledik-e, vagy elfut, s csak egy pillanatra hunytam le a szemem, amikor letérdelt elém és ujjai bundámba túrtak. Engedtem neki, mert nem szabad félnie, mert szoknia kell és hamarosan ő is farkasként fog itt állni. Amikor arra kér, hogy elforduljak, felállok, megrázom magam, hogy hasamról és hátamról a rá tapadt, rá hullt havat lerázzam, majd hátat fordítottam neki és leültem. Előbb-utóbb megszokja, a zavar pedig, ami most felőle árad, nem lesz több puszta emléknél. Csak elkészültekor fordulok meg, nem gusztálom, tekintetemet egyenesen az ő pillantásába fúrom. Teszek egy kört körülötte, amikor segítséget kér, energiáimmal és fizikailag is körbefogom eképp, majd megadom, ami ennek a létnek az igazi íze és áldása. Emlékek, benyomások, érzések kavalkádja, amit megosztok vele. Könnyű rohanás a telihold fényénél, a falka hívó szava, a másokhoz tartozás megnyugtató és szórakoztató érzése, a vágy, hogy osztozzak velük örömben és bánatban, hogy közösen ejtsünk el vadat és vonyítsuk a holdat hajnalig. Vadul kalapáló szívek, adrenalintól forró vér, a játék, amire mindenkinek szüksége van... Mindezzel párhuzamosan energiáim hullámzása is markánsabbá válik, nem fájdalmas a kényszerítés, mert - jó eséllyel - a Kölyök is elő akar bújni, így nekem csupán annyi a dolgom, hogy az utat mutassam neki és végigvezessem rajta. ~ Csak engedd el ~ mondtam és kivezettem a kis nőstényt, hogy elkezdődjön az alakváltás most még több perces és fájdalmas folyamata. Mint a születés.
A hópelyhek apró gyémántként csillannak meg a testemen, majd elolvadva, megsemmisülve folynak végig derekamon. Itt az idő. Nincs más pillanat, amit meg tudnék ragadni. Csak ez az egy. Szembe kell néznem magammal, a lelkemmel, az új életemmel. A szépséges fenevad előttem, segít ebben. Ujjaim nem eresztik a finom bundát. Mintha ez tartana a valóságban. Mintha ez tudná csak elűzni a félelmeimet. Az érintés, ami végre lebontja a falat a két világ között. Farkasom felszegi fejét, valahol túl, azon a valóságon, amit látunk, félve közelíti meg a hímet. Lehunyom a szemeimet, kezemből kihullik a fehér szőr, tenyerem alatt a hideg hó. Térdeim reszketnek a hűvös talajon. Végig szánt rajtam a forróság. Ajkaimat összeszorítom, már nincs visszaút. De nem segít rajtam a sikolyom és a rémület, ami csábítón öleli körbe csupasz testemet. Egyetlen sóhaj száll a sötétlő égbolt felé és összetörik a világ. Kimozdul a kártya a helyéről a vár pedig a pusztulásba zuhan. Minden véget ér, amit valaha is igaznak hittem. Bőrömön hullámokat ver, a testemben megmozduló farkas energiája. Az erő, ami szétfeszíti halandó testemet, mintha csak egy jelmez lenne, amit bármikor eldobhat. Felordítok. A fájdalom egyre nagyobb sugárban éri el testem különböző pontjait, hogy végül egyetlen egyben összpontosulva, végezzen velem. Elvesztem a kontrollt, nincs tovább. Csontok csúsznak el a helyéről, hogy átformálódjanak, feltépve bőrömet, eltorzult ajkaimról újabb, kétségbeesett sikolyt csalva. Karjaim nem bírják már a testem rázkódását. Tompán puffanok a hóban. Mellkasom felemelkedik a földről, megvonaglok. Kezeimet a szemeim elé emelem, majd tekintetemet Darrenre szegezem. Mikor lesz már vége? Nem látja, hogy szenvedek? Telnek a percek. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, a fájdalmam felül írja az időt. Csontok roppannak, bőr hasad, a véremet ízlelem az ajkaimmal. Ordítok, ahogy a torkomon kifér. A vöröslő bunda végre utat tör magának, csak a tekintetem marad meg emberinek egy másodpercre. De az is elmúlik, amint az erdő illata rabul ejt, a szél édes simogatása bundámat borzolja. Mennem kell. Megrázom magam és hirtelen elfog valami mérhetetlen vágy. Mintha egész eddig éheztem volna. Mintha a torkomban érezném egy élőlény szívének dobogását. Egyetlen pillanat csupán. Ránézek a hószín hímre, majd az ellenkező irányba lépek, futva, hogy megízlelhessem azt, amit olyan távolról érzek. Aztán megtorpanok. Túlságosan lassan fordulok vissza Darren felé. Fogaimat csattogtatva próbálok a nyaka felé kapni. Minden harag, ami eddig ott rejtőzködött bennem, most kirobban. Az összes fájdalmam, félelmem és kínom. Nem tudom eldönteni, hogy bántani akarom-e, vagy egyszerűen így vezetem le a feszültséget. De úgy látszik, farkasom előbb támad, mint menekül. Az ellenkezője a lelkemnek. Szabadíts fel Darren!
Percekig tart az alakváltás, amit végig asszisztálok, körülötte járkálok, várom, hogy a farkas teljesen előbújjon, megszülessen. Tudom, hogy fáj, hogy szenved, ám ezen mindenkinek át kell esnie, így nem sajnálkozok fölötte. Ez a dolgok rendje, idővel pedig meg fogja szokni. Ahogy a vörös bunda lassan ellepi, olykor közelebb lépek hozzá, kíváncsian szaglászom meg de nem érek hozzá még véletlenül sem. Épp elég saját testével megküzdenie, nem kell, hogy még én is orral bökdöséssel zaklassam. A folyamat végeztével elégedetten nézek végig a nőstényen, s egyelőre hagyom, hogy szokja a helyzetet. Nekiiramodik hirtelen, de egyből meg is torpan, mint aki nem tudja, mire vágyik így a hirtelen rátört szabadságban. Felém fordul, és mielőtt mozdult volna, éreztem a támadás előszelét energiái felől, szeme nem a kölykök ártatlanságával, sokkal inkább azok tudatlan vérszomjával nézett rám. Haraggal, minden eddig elfojtott, megfékezett érzelemmel. A torkom a célja, támad, ám ezt játszi könnyedséggel hárítom. Félreugrok útjából, hogy egyből tarkója vékony bőrébe marjak erélyesen, pontosan ott, ahol a közönséges farkasok megragadják a kölykeiket. Velük ellentétben viszont én nem odább cipelem a nőstényt, hanem lenyomom a hóba, a fagyos földre, miközben torkomat halk, figyelmeztető morgás rezegteti. Tudnia kell kushadni az idősebb és erősebb előtt, ha élni akar, engedelmeskedni, ha a falka kötelékére és oltalmára vágyik. Fellépésemben egyszerre van jelen a fegyelmezés és annak oka, jelezve, hogy indok nélkül senki sem fogja bántani ezen a köteléken belül, s ezt is azért kapja, mert ösztöntől hajtva hálátlanul viselkedett első elragadtatásában, érzelmi indulatainak hála. Ha érzem, hogy csillapodott, eleresztem, morgásom viszont nem hagy alább, fülem előre mered, lompos farkamat az égnek csapom, jelezve a hierarchiában hozzá képest jóval magasabban elfoglalt helyem. A torkát követeltem, behódolást, hogy hanyatt forduljon és kész legyen az életét felajánlani. Nem az embernek kellett ez, hanem az ordasnak, aki az ösztön és a megélt évszázadok szerint cselekedett, követelt és adott. Mégis mind a kettőnknek meg kellett ezt kapnia, a farkasnak az előbbiek okán, nekem pedig azért, hogy tudjam, később sem lesz ezzel gond.
Fülemben érzem a szívének dobbanásait, számban szinte a vérének ízét és hirtelen nem érdekel semmi más, mint, hogy olyan fájdalmat tudjak okozni, amilyet én szenvedtem el évekig. A következmények, ebben a pillanatban abszolút nem érdekelnek. Izmaim megfeszülnek, ahogy felé ugrok, hogy a húsába marhassak, hogy hempergőzhessek a vérében, ám nem tudom felmérni ebben a bódult, haragos állapotban a lehetőségeimet. A földön találom magam, fogait a bőrömön érzem, farkassá torzult számból vonyítás tör elő. Nem hagyom magam. Próbálok kikerülni a szorítása alól, hogy megmutathassam, nem vagyok olyan gyenge, mint, amilyennek mindenki hitt. Mancsommal igyekszem felé kapni, legalább egy aprócska sebesülést ejteni rajta. Testem a földnek feszül, nekem pedig abszolút nem tetszik a helyzet. Peregnek a percek, eltelnek a pillanatok, míg végül megnyugszom és belátom, hogy nincs esélyem Darren mellett. Ekkor kezdenek visszatérni az emberi gondolataim is. Elenged és morog...én pedig érzem, hogy mit kellene tennem, mégse azt teszem, amit vár. A földön hasalva kúszok felé, aprókat vonyítva. Fejemet megpróbálom az övéhez dörgölni. Ha sikerül, utána hátrálok pár lépést és a hátamra fekszem, oldalra döntve a fejemet, felajánlva neki életemet és halálomat. Ha megteszi, amire vágyik, megrázom magam, majd hatalmas szemeimet rá emelem. Kezdenek a gondolataim helyre rázódni. ˜Mérkőzz meg velem Darren. Kell nekem. Szükségem van rá...˜ Remélem, hogy igaza volt és tényleg nem kellenek a szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem baj, ha legyőz, ha a földbe tipor, de érezni akarom a farkasom erejét, hogy mire vagyok képes, mit kaptam pontosan Calebtől. Azt mondta, hogy meg kell ismernem a farkasomat. Akkor remélem, esélyt is ad rá.
Megfékezem, mert tudnia kell, mikor ostobaság és felesleges a kapálózó küzdelem. Nincs rá oka, ezt pedig apránként megérti, látom és érzem rajta, ehhez mérten türelemmel várom ki, hogy hasát az ég felé fordítsa, torkát felajánlja nekem. Torkára marok, ám nem ejtek sebet, csak tartom és hagyom, hogy megértse a helyét, hogy érezze mindazt, ami elválaszt, megkülönböztet tőle, ami mellett viszont ott lapulnak azon dolgok is, amik összekötnek. Falka, védelem, család, biztonság, ugyanakkor elvárások és (némi) fegyelem. Nem egy átkos életet kaptál, akkor válik azzá, ha hagyod, hogy az legyen. Izgatott, izgalmában pedig van valami kihívó, hívogató, enyémhez képest apró energiái úgy táncolnak, ahogy csak egy esetben szoktak. Kissé meglep, ugyanakkor nem firtatom okát, nem keresek erősebb, biztosabb kapaszkodókat, csak távolabb lépek tőle és megadom neki az első támadás lehetőségét. Hagyom, hogy sebet ejtsen rajtam, ugyanakkor azt is tisztán mutatom, hogy ez nem saját ügyessége, hanem az én engedékenységem. Érezze, milyen egy másik farkas vérét venni, mert hosszú út áll előtt, ami alatt sok ilyet tapasztalhat. Utána viszont visszaveszem, amit adott, erősebben, durvábban, hogy megint ő jöhessen, mindez pedig addig folytatódik, amíg el nem ér egy határt. Akkor vége, elég. Orrommal bökdösöm, majd az okozott sebeket nyalogatom, pihenési idejére mellé heveredve nyugalomban. Jó élet ez, mert akármi is árnyékolja be olykor, semmire el nem cserélném, még a fagyos északi farkas ellenére is így gondolom. Ha pihent kicsit és feltöltődött, felálltam és csalogatón ugráltam körülötte, játékos hévvel, ha pedig jött, hát rohantam. Előle, előtte, olykor körbeszaladva, némileg noszogatva, párszor játékosan ráugorva, hogy együtt bucskázzunk a hóban. Annyi megpróbáltatásban lesz még része úgyis, a beharapása se volt egy álom, ahogy hallottam, legalább az első váltásához jó emlékek fűzzék. Ragadd meg, vedd ezt magadhoz és ne engedd el, mert tudsz és kell is rá építened a jövőben. Játszottunk, amíg bírtuk, s ha teljesen kimerült, csak akkor vittem, kísértem vissza a Lakba, a társainkhoz. Az övéi, az enyéim, s most már ő is a része a nagy egésznek, miközben lelkesen mesélem azoknak, akik épp a nagy nappaliban lebzseltek, hogy milyen ügyes volt és mennyire harcias, eleven, életrevaló.
//Köszönöm a játékot, sajnálom, hogy ez lett a záróm, de... no. :/ Imádtam, még egyszer köszönöm! <3 //
Jobbára csak üres tekintettel meredtem a monitorra a szerkesztőségben, irodám falai között, de nem igazán fogtam fel, hogy mi van előttem, hiába a szoros határidő és a közös terek egyik dolgozóasztalánál az "ítéletemre" idegesen várakozó elsőcikkes egyetemista gyakornok. Egyszerűen képtelen voltam odakoncentrálni és olybá feszített az érzés, a belső feszültség, melyet nem tudtam volna szavakba önteni, hogy úgy éreztem, ha nem megyek el innét azonnal, menten megőrülök. Ezen és egy hirtelen ötlettől felbuzdulva dobtam egy üzenetet Lynxnek, hogy a műhelyben tartózkodik-e, mert akkor viszek neki ebédet. A vendégem rá, nemleges választ nem fogadok el, csak írja meg, mit kér. - Válasza tükrében kanyarodtam a megfelelő étkezde felé a főutcán, ahová leadtam az elviteles rendelést, hogy az étellel együtt hajtsak a Síparadicsom felé. Nem volt ritka, hogy az ebédidőt nem az irodában töltöttem és többnyire rugalmasan is kezeltem, ekképpen senki nem fog különösebben hiányolni a mostani alkalommal sem. Kiérve a belvárosból még az ablakot is lejjebb engedem, hagy tépjen be a hideg, északi fagyos szél kicsit, kiszellőztetve fejemet - hátha ezt a vállaimon megtelepedő, kellemetlen feszkót is képes kifújni belőlem...!
Ropog az éjjel esett hó a kocsi kerekei alatt, ahogy lassítva a műhelynél leparkolok. Hangos ajtócsapódás jelzi érkezésemet, majd magammal hozom a járgányba is beengedett hideg szelet is, ahogy benyitva a helyiségbe a kezemben tartott zacskót magasba emelem, Lynxet kiszúrva. - Megvan a zsákmány! - Mondta a városi ficsúr annak, akitől az elmúlt években magára szedett némi tudást ezzel az istenverte vidéki közeggel kapcsolatosan. - Heló. - Köszöntöm is egyúttal, behúzva magam után az ajtót. - Min ügyködsz épp? - Firtatom, miközben pofátlan otthonossággal kerülök beljebb, tekintetemmel felmérve, akad-e olyan szabad felület, amit elfogadhatónak ítélek meg az ételes zacskó lerakásához, legalább addig, míg az üdvözlést egy kézfogással is megtoldom a farkassal.
Ha csak az online megrendeléseken múlna az üzlet sikere, és ha nem lenne tartalékom, már rég lehúzhattam volna a rolót. A világmárkák érájában ékszert gyártani gyakorlatilag egyenlő az öngyilkossággal, de most éppen befutott egy nyaklán iránti kérés, amin dolgozom. Elég sokára tűnik fel, hogy rezeg a telefonom, Kyle hív. Tőle mindig kissé több életet érzek a lelkemben, így még csak vitatkozni sem kezdek, és rendelem a szokásosat: dupla húsos sajtburger. Kell a protein, sok, és kiadós, úgyhogy ezt a férfias üzemmódot meglovagolva még hozzáteszem: ezúttal jalapenót is kérek bele. Aztán majd meglátjuk. A műhely pontosan olyan, amilyennek eddig is megszokhatta. Én csak ülök a kis ficakomban, dolgozom az ezüsttel, ahogy mindig is, Ő pedig (számomra) egy góc életenergiaként robban be a halk, rádiós popzenével színezett helyiségbe. Magamhoz képest őszinte, széles mosollyal köszöntöm, ahogy belép és kezében zsákmánnyal közelebb kerül hozzám. Az illatok az ujjaik köré csavarnak, főként azért, mert jó ideje nem ettem már, bár ez is csak most jut eszembe. - Mondanám, hogy jobb vdász vagy, mint én, de ez talán így nem lenne igaz - nevetek fel - Legfeljebb hatékonyabb! - hiába, hosszú út vezet egy átlag ember számára a vadászattól a vacsoráig, de korunkban ezt egy fél órás házhozszállítással meg tudjuk oldani, nem igaz? Tetszik, ahogy otthonosan mozog, szóval azt sem bánom, ha a pult/dolgozóasztal mögé kerülve mellém húz egy széket vagy egyszerűen csak felül magára az asztalra. Kérdésére az üdvözlő kézfogás után kezébe adom a lassan kész medált. - Az élet körforgásának kifejezésén dolgozom. - kezdek bele egy majdhogynem fennkölt sóhajjal, bár maga a medál jelentése számunkra ennél többet és szomorúbbat mesél. - Egy körben a félhold és a Nap. Te és én. Ti is Mi. Bár ez valószínűleg nem sokat mond majd ennek az... Elizabeth valakinek, - a megrendelő - de tudod, hogy szeretem a saját dolgaimat belevinni az alkotásokba. Egy kissé elmélázom, és nagyon remélem, hogy vele is megosztottam a Holdgyermek farkasok, és Napgyermek Őrzők meséjét. Na meg azt is, hogy az én kultúrámban a Napgyermekek lányok voltak, de ezt semmiképpen sem rónám fel neki, tekintve, hogy én sem vagyok kimondottan szemellenzős. Amíg esetleg elbíbelődik a medállal, az ebéd felé nyúlok, és mint az éhező, úgy vetem rá magam a hamburgerre - jobban mondva, inkább a farkasom vetül. - Élefmentő vadj, minf minfig. Köfi! - nyammogom teli szájjal, rágás közben, nem éppen a legelragadóbb formámban, de barátok közt ezt talán még belefér. - Nálatok mi újság? Hogy vagy? ...tok? - utalok itt rá és Jo-ra is - Van valami gebasz, amiről tudnunk kellene? Utóbbi kérdés persze a mindenki által pedzegetett Holdakról és az életünkről szól, bár gondolom, ha valami olyasmire bukkantak volna, amit illene tudnia a falkának, azt már rész megosztották volna. - Hovok inni. Álltam fel hirtelen a következő falattal a számban, hogy végül két pohárral és egy üveg kólával, vízzel, meg szabadon választható vodkával térjek vissza, mindüket a pultra téve.
- Ha a te módszereddel mennék, még holnap is az erdőben kergetném a burgeredet... - Rázkódott meg vállam némileg, vele együtt nevetve. Habár önnön gyengeségeimet, mint minden ember, én sem szívesen tárom fel akárkinek, azt az egyet sosem titkoltam a világ elől, hogy az ilyen kiscserkészkedős-erdőjárós dolgokhoz totálisan süket vagyok. Persze, Seattle-nél is vannak hatalmas erdőségek, de oda őrző csak úgy hobbiból nem tette be a lábát soha a büdös életben. Beljebb orientálódok mindeközben, letekerve a sálamat nyakamból, meg a pultra helyezve a papír zacsit, hogy tartalmának illata szépen lassan beterítse az egész teret köröttünk. Kerítek széket is, a kézfogásunkat követően, s önkéntelenül is apró hümmentéssel reagálom le az élet körforgásáról való alkotás hírét, mielőtt megszólalnék. Van ebben egy adag elismerés, egy csipet érdeklődés és késhegynyi önirónia is. Meg tudnám tippelni már ennyiből az elemek miértjét, ahogy oda tekintek a készülő műre és ez egyszerre tölt el jóleső érzéssel, mégis megpendít bennem valami haloványan, mélyen sajgó húrt is egyúttal. Érdeklődőn figyeltem szavaira most is, mint mindég, mikor magáról, világáról mesélt - korábban talán beszéltetnem kellett, kérdezgetnem, ma már magától megosztja ezeket. A medált óvatosan veszem lapáttenyerembe, egy pillanat erejéig elmerengve figyelve annak töretlen fényét, gondosan hajlított íveit. - Nem gondoltál még rá, hogy írj melléjük pár sort? Tudod, ilyen kis izé... kártyákat. Talán nem mond a nőnek semmit, de mégis adna neki egy kis pluszt. - Töröm meg pillanatnyi hallgatásom falét és ezt még csak nem is a bennem élő marketinges mondatja, aki tisztában van vele, hogy a nők egy rétege él-hal az elvontabb, spiri dolgokért. Őszintén úgy gondoltam, hozzátenne a dolog ahhoz, amit Lynx képvisel az ékszereivel. - Ismerek egy jó nyomdát...! - Kacc. Vigyorom kiszélesedik, s az ékszert letéve óvatos távolságra a burgerektől és sültkrumpliktól kihámozom magamat a szövetkabátomból is, hogy a farkashoz képest némileg ráérősebben válogassam le a saját ebédemet magam elé a kupacból. Két harapás közepette hümmögök valami "Tudom, szívesen."-t az életmentő voltomra vonatkozóan, de azért én is beles vagyok már, ami azt illeti. Lenyelve egy újabb falatot, azért nem hagyom lógva a kérdéseit sem, épp csak meglesem előbb kézfejem külső élével mibe sikerült belenyúlnom. Jé, ketchup! - Nem magunk között lennénk, lehet, kerítenék szalvétát a helyzet megoldására, de így csak nemes egyszerűséggel lenyalom azt onnét. A pazarlás a gyengéknek való. - Minden szép, minden jó, már amennyire lehet. Szegényem kicsit unja már, hogy folyton nálam lógunk, de hát ez van, amíg nektek kötelező a Lakban egy kupacban énekelni a kumbayát... - Technikailag így is félig-meddig már beköltözött hozzám a nő, a fél fürdő tele volt a pipere cuccaival és nem csak váltás ruhanemű, de cipő is akadt a lakás bizonyos pontján, ami az övé volt. - Tényleg ez legyen a legnagyobb bajunk, meg, hogy Helena néha elfelejt szólni, hogy beugrik. - Unokám szerintem ezt valami vérségi előjognak érezhette, esetleg a "kedvenc leszármazott" kártyának, amit időnként kijátszott és bár akadt már belőle kellemetlen szituáció, mégsem tanult - miképp én sem tudtam különösebben haragudni rá, ez most is látszott a nevetős élből, amivel a megjegyzést hozzátoldottam mondandómhoz. Csak azt reméltem titkon, hogy Emmettel is ugyan ezt játssza, nem csupán engem tüntet ki vele... A gebasz kapcsán elsőre csupán fejemet ingattam meg nemlegesen, tekintetemben könnyedén kiszúrhatta a bosszús fényt, mi két harapás között testet öltött lélektükreimben, miközben ő maga valami iható után néz. - Mindenki pánikol, mindenki innét várja a csodát, közben meg alig mondanak valamit fentről. Keldron olyan titokzatos, mint egy adóbevallás, legalább két kódfejtő kellene hozzá, hogy olvasni lehessen a sorai között... - Kifejtettem már számára, hogy szerintem nem az van, hogy nincsenek konkrétumok, egészen egyszerűen nem osztanak meg velünk, köznépi halandókkal mindent a vezetőink. Ez pedig egyfelől érthető is, ugyanakkor adna némi támpontot a lelkenek - szerintem - némi transzparens kommunikáció a tényállásokat illetően. Akkor is, ha annyival zárul, hogy ők sem ismerik a megoldást a dologra. - Mert tippre ez lehet a szűkszavúságuk mögött, nem több. De ki vagyok én, hogy a vezetésről pofázzak nekik, nem igaz? Mindegy is...csak felcseszem magam ezen, s még a vodka is szimpatikus lesz előttem, pedig kocsival vagyok. Inkább újabb ingerült harapással tüntetek el egy nagyobb falat burgert magamban.
Cseppet sem diszkréten röhögök fel. Akad néhány kellemes emlékem olyan alkalmakról, amikor nagy nehezen rávettem, hogy kivételesen oda menjünk, ahol én szeretek lenni, ami márpedig a természet. És bármennyire szemétség, engem kiváltképp szórakoztat Kyle túrázós-énje is, egész egyszerűen azért, mert elképesztően fura ismerni valakit, aki még akár egy festett túraösvényen is képes lenne totálisan eltévedni. De nem szívom vérét, ma nem, hiszen megetet, úgyhogy illik csendben maradni. Kivételesen. - Á, én nem tudok jól fogalmazni. - szinte reflexből legyintek és rázom meg kissé a fejem - Meg hát, úgy sem értenék. Jó ez így. De az ötlet nem volt rossz, köszi. Rámosolygok. Abba igazán nincs kedvem belemenni, hogy nem vagyok képes magamból többet adni csak úgy, idegen embereknek. Sőt, már a közel állóknak sem, eltekintve attól a néhány kivételtől, akik még itt maradtak nekem, és akik a halálomig az egyetlen lehetséges "családom" tagjai. A fejem fölött gyülekező fekete felhőket inkább azzal űzöm el, hogy megpróbálok a jelenre koncentrálni, a korgó gyomromra, a remekül fűszerezett hús szaftjára, a jalapeno tüzes karistolására a torkomban. Meg persze Kyle válaszára, mert nem puszta udvariasságból érdeklődtem. - Nem is éneklünk kumbayát! - háborodok fel játékosan - Mostanában inkább karácsonyi dalok mennek. De majd mondd meg neki, hogy üdvözlöm, kábé sosem futunk össze idefent, legfeljebb néha a szagát érzem, abból tudom, hogy erre járt. Nem érzem magam elhanyagolva, sőt, örülök, ha jól megy a sora, de azért néha hiányzik. De legalább tudom, hogy jól van, és innentől kezdve igazából más nem is lényeges. - Kéééépvelem... Húzom cinkos vigyorra a teli hörcsögpofám, ahogy a váratlan rokonlátogatást emlegeti, de annyira nem vagyok disznó, hogy ennél tovább ragozzam a témát. Mialatt a jelenlegi helyzetről mesél, én kitöltök magamnak némi vodkát, és mint valami kezdő alkoholista, úgy öntöm fel kólával. Nem terveztem berúgni, csupán az íze hiányzik. Kyle-t nem nógatom semmivel, majd ha kér valamit, egész nyugodtan tölthet magának. - Akkor semmi új. Ami nem túl biztató. A világért sem akarom, hogy felcsessze magát a téma miatt, de muszáj vagyok mindig rákérdezni, mert hát... Minkettőnket elég személyesen érint a téma, és rohadtul örülnénk, ha valaki végre megváltaná a világot. De ettől függetlenül itt az ideje témát váltani. - Héj, azt meséltem, hogy vállaltam mentori tisztséget? Na, nem mintha tobzódnánk a kölykökben az elmúlt időszakban, de sosem lehet tudni, nem igaz? Bár még csak névlegesen vagyok az, és lövésem sincs, hogy mennyire vagyok egyáltalán jó tanár, de max lemondok. Megrántom a vállam, és újabb óriási falatot szakítok a hambiból. Szomorúan gyorsan jutok lassan a végére, lehet, hogy hármat kellett volna kérnem. - Te foglalkoztál már tanoncokkal? Nincs esetleg valami jó tipped? Ha valaha ki is tértünk ilyesmire, akkor szégyen-gyalázat, de nem emlékszem, szóval ha diszkrét tockossal jutalmazza a kérdésemet és a tényt, hogy ismételnie kell magát, hát szó nélkül tűröm, ennyi még belefér.
Rosszalló, szórakozott fintort vetettem felé, amikor felröhögött, de vállamat nekem is fojtottan ugyanaz a gesztus rázta már, nem tudva sokáig tartani a szigorú pofázmányt. Elképesztő lelkesedéssel voltam képes magamat szívatni az erődjárással, ami azt illeti, mert rendre adtam neki egy esélyt, hiába fogadkoztam olykor a végére érve Lynxnek, hogy a büdös életben nem vesz rá többet hasonlóra. - Ha te így látod... - Biccentek aprót, nem forszírozva a dolgot a kelleténél jobban. Így voltunk már egy ideje mi ketten: időről-időre megkocogtattam a csigaháza falát a kölyökképűnek, de sosem estem túlzásba: adott, amennyit ő szeretett volna magából. Akármilyen hangulatban is volt épp, mindig szívesen hallgattam. - Őt vagy épp vele együtt. Két falat között ismételten felröhögök a finom felháborodásra hangjában, ami a dalválasztást illeti. - Vagy akár át is jöhetnél huszonhatodikán és megmondhatod neki magad! Szívesen látunk. - Mondjuk lehet, előbb az említett nőszeméllyel kellene egyeztessek, de talán nem bánja a társaságot a karácsonyi másnapon, miután lement a rokonjárás az én ágamat illetően. Amikor a kólából tölt már magának, vagyok olyan pofátlan, - vagy otthonosan mozgó a közegben, nézőpont kérdése - hogy nemes egyszerűséggel felé nyújtsam a nekem szánt poharat, néma kérésként. Miután töltött, persze verbálisan megköszönöm azért, volt, aki megneveljen, ha nem is anyámnak hívtam. - Nem, valóban. Néha eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen szembesíteni kellene a vezetőket a kérdésekkel, hagy izzadjanak, de kétlem, hogy bármi eredményre vezetne... ami szívás. - Nem tartottam tőle, hogy már-már rebellisnek is nevezhető megjegyzéseim pont Lynxtől jutnának vissza a fejesekhez vagy épp visszaélne valamiképp a dologgal, így könnyedén beszéltem látszólag, noha én sem voltam oly elvetemült, hogy mindent megosszak a világgal. Már volt egy tervem, miképp jutok előrébb, s csak bízni mertem benne, nem futok falba, mint Keldronnál rendre. - Nem mesélted, de ez tökre király! Mi volt az, ami rávitt, hogy ilyesmit vállalj?- Töröltem le a szám, egyúttal bajuszom sarkából a szaftot, miután lenyeltem az utolsó falatot is, s a pohárért nyúltam. - Nézd, engem is megtanítottál fára mászni, pedig vén kutyának új trükköt...! Szóval én nem paráznám túl a helyedben, imádni fognak. - Ne kérdezze senki, honnét a belső meggyőződés efelől, de őszintén így gondolom mindazok alapján, amit az elmúlt években megismertem a nálamnál sokkal többet megéltből, akinek látva a bélpoklosságát, a sültkrumplim maradékát nemes egyszerűséggel felé fordítom. Nekem ma nem csúszik úgy, biztos a délutáni hülye státusz-meeting az oka, ami elől ide siettem a hegyre fel. A francnak van kedve az év utolsó napjain a jövő nyárról vitázni előre. Lehet meg se éljük! Háh. - Hivatalosan sosem voltam mentor, de nem mondtam nemet, ha valaki megkeresett leckéért a lőtéren. - Nyílt titok, hogy a modern kor fegyvereihez sokkal jobban értek, mint elődeink csodáihoz. De hát nem is harcos vagyok, hogy ilyesmivel bajlódjak, a lényeg, hogy gyors legyen és effektív, ha úgy adódik a helyzet. - Frissen beharapott kölykökkel, meg elhívott tanoncokkal már annál többször akadt dolgom, mikor valakinek kellett pár szót mondani nekik az újdonsült helyzettel kapcsolatosan. - Kortyolok a kólába kissé elmerengve, ne hagyjam lógva, ha már tanácsot kért tőlem. - Nehéz általánosítani, mert ahányan vannak, annyi félék és kétszer annyi féle csomagot hoznak magukkal. Van, aki retteg, más felelőtlennek tűnően lelkes... neked nem kell magyarázzam. - Nem egy kölyök megfordulhatott már a lakban, mióta itt él. - Ha adnom kellene egy tippet, azt mondanám, hagyd a bullshitelést. Megérzik, bármennyire forgasd jól a szavakat. - Ironikus, hogy mindezt nem is a "suhancok", hanem a tulajdon lányom tanította meg nekem. - És különben sem egy szivárványos pónikarámba kerülnek, manapság főleg nem. - Húzom el a számat, majd mintegy zárszóként felhajtom a buborékos üdítő maradékát is poharamból.
Kezdőlap
//
//
