Northlake asztalosműhely: "Meglehetősen nagy helyiség, a sarokban több különböző nagyságú léc, a falakon szerszámok, fa illat lengi be az egész helyet és csak ritkán van rend..." - Darren Northlake
A falakon lévő szerszámok a mai napig helyet foglalnak, csupán néhány új gép és egy pici dolgozósarok jelzi, hogy az üzlet asztalosból ötvösműhellyé alakult.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 8:42 pm-kor.
Rövidre zárja, én pedig nem firtatom, főleg, mert felvetődik egy sokkalta keményebb és ami azt illeti, összetettebb téma. - Kösz, kihagynám. Nem túl... esztétikus. - Nevetem el a dolgot, szusszanva túrva hajamba, minek következtében lehullik pár szemtelen tincs a feltűzött szőkeségből, megbontva a hullámos zuhatag kusza rendjét. Sietve söpröm őket a fülem mögé és még a pólóm szegélyét is megigazgatom, lejjebb húzgálva - ne kérdezze senki, miért. Én sem keresek rá logikus magyarázatot. Tekintetemmel követtem csak mozdulatait, ahogy megindult... felém? Közben persze szavai is eljutottak a tudatomig. Menjek el a falkagyűlésre, mikor ők csak azt látták, hogy leléptem a lagzi után? Szép lesz ez. Oké Sammy és Jenny, na meg Olen tudnak a dologról, de... nem is tudom. Vajon mi lehet velük? A bátyámmal... és a kölyökkel? - Oké... akkor ott leszek! - biccentek is mellé, mert mi mást tehetnék? Ha úgy látja jónak, értelmesnek, hogy csak utána tudunk egyezkedni a miértekről, annak biztosan oka van. Hanem az utolsó szavaira önkéntelenül is keserédes mosoly szalad ajkaimra, miközben őt fürkészem a megfogyatkozott távolságból. - Bolond az a nőstény, amelyiknek nem elég az, aki most előttem áll. - Szusszantam és tekintetem elvándorolt róla a szerszámok felé, félretekintve Róla. Őszinték voltak szavaim, de ismerhet Darren annyira, hogy lássa, érezze: mindig van egy "de".
A nevetése, még ha pillanatnyi is volt, jól esett. Rég hallottam... Jaj, de figyelte, ahogy mozdulok, kezdtem magam úgy érezni, mint aki önkéntelenül vadászik, vagy fél, hogy megijeszti azt a őzet, ami előtte áll és amit olyan hosszú ideje meg akart pillantani. Már a nyelvem hegyén volt, hogy "ne szaladj el!", de mielőtt ez elhagyhatta volna a szám, már nekidőltem az asztalnak és ő is a helyén maradt, szóval nem volt marasztalásra szükség. Ott lesz, én pedig már most rohadt kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni az egészhez, izgultam is, de nekem számított a véleménye és ennél meg pláne azt akartam, hogy első kézből legyen ennek a tanúja, ne mástól haljon ferdített, felemás igazságot. A mosolya nem a szokásos könnyed-édes volt, hanem súlyos és aggodalomra okot adó. Szürkéskék szemébe néztem, míg beszélt, s utána is a vonásait fürkésztem, hogy félrepillantott. Ott lógott a levegőben, félúton kettőnk közt a kimondatlan "de", amire nem mertem rákérdezni, nem mertem feszegetni, ám muszáj volt. Gyűlölöm a kétségeket, főleg, ha feloldhatók, s csak rajtam áll, hogy teszek-e a feloldás felé egy lépést. Ha fájni is fog, de tudnom kell... - De neked valami másra van szükséged. - Hangom csendes volt, nyugodt, egy árnyalatnyit lemondó. Felemeltem a kezem és félretűrtem egy makacs tincsét, ami mindig be akart szökni az arca elé. - Nagyon ijesztő? - kérdeztem halvány mosollyal az arcomon. Nem kinevettem, csak tényleg kíváncsi voltam. Egyszer már beszéltünk erről, ilyesmiről, érdekelt, hogy változott-e valami.
Mikor az asztalnak dől, érezhetően több bennrekedt levegőt fújok ki egy apró szusszanással, majd rábólintok a gyűlésre. Tudom, hogy mennyit jelent ez neki. Látom a tekintetében, érzem rajta, ahogy azt is, hogy jóleső érzéssel és egyben feszengéssel (?) telíti el a válaszom, a tény, hogy én is jelen leszek. Ez pedig valahol nekem is jól esik, hisz azt érezteti vele, hogy igenis számítok - nemcsak neki, a falkának is. Szavaira azért felkaptam a fejemet, felé tekintve. Őszintén meglepettnek hatott szürkéskék tekintetem, s kellemesen borzongtam bele, ahogy ujjai az arcomhoz értek. Érintése nyomán apró szikrák pattantak láthatatlanul közöttünk. - Félreértesz... - Szusszanok némileg zavartan, kissé összepréselve ajkaimat, miközben arcát, tekintetét fürkésztem és azt próbáltam kitalálni, hogy hogyan is fejtsem ki jobban, hiszen valószínűleg érdekli, mi is a stájsz akkor meg. - Igen, eléggé ijesztő belegondolni, ami azt illeti... mert nem sok jó tapasztalatom van arról, mi is követi az után, hogy a pasik kiejtik azt a bizonyos... szót. De még ha adok is egy esélyt a dolognak, te akkor is Atanerk vagy, Darren. Olyan nőstényre van szükséged, aki támogatni tud mindenben és segíteni, nem pedig olyanra, akinek a hangulata az időjáráséhoz hasonló és szinte hobbija a vezető beosztásúakkal nyíltan vitázni. - Utalok itt vissza a Milagrossal lefolytatott csatámra, de akár a vele való ellenkezésemre is a távozásomkor heveny mosollyal.
Kíváncsian biccentettem oldalra a fejem. Szóval nem az volt az egész mögött, ami eddig? Hát ez tényleg új, úgyhogy még inkább érdekelt a dolog. Ahogy magyarázott én lassan felvontam a szemöldököm, szám apró "o"-t formált, ami eltűnt, mikor végzett. Hát erre most mit mondjak? - És ha ilyen nősténnyel látnál? Mással? Mocsok vagyok, tudom, de ha már van lehetőségem kérdezni, megteszem. Ellöktem magam az asztaltól, a kezemet továbbra se húztam vissza, s közvetlenül előtte álltam immár. Ujjaimmal finoman cirógattam meg az arcát, a korábbi, röpke játékos fény kihunyt a tekintetemből, komoly voltam, mert ez már nem játék, ki tudja, mióta nem az... - Ne fogd a korábbi csalódásaidra, azok kifogások, én pedig nem ők vagyok. A rang már egy fokkal elfogadhatóbb, de ez olyan, mintha visszamennénk a középkorba, ahol királyfihoz csak királylány mehetett, különben összedől az udvar. A mi "udvarunk" meg már amúgy is romos. - Leengedtem a kezem. - Kiben nem vagy biztos, bennem, vagy magadban?
A kérdésére mintha egy pillanat töredékééig vádlón villant volna felé tekintetem. Igenis mocsok dolog volt a kérdése, de a válaszom ennek ellenére csuklóból, határozottan érkezett. - Nem igen tehetnék mást, minthogy elfogadom a dolgot. - És vélhetően hazamennék Jersey-be, nem nehezítve meg a jelenlétemmel a dolgát a hímnek. Akármennyire is nem látszik, még mindig a jerseyi alfa beharapottja vagyok. Ennek fényében pontosan tudom, mi az amit elvár(ná)nak tőlem, mint a vezetőhöz közel álló személy. Fel is ciccenek a királylányos hasonlatra. - Ez nem időutazás Darren, hanem egyszerű diplomácia! Manipuláció, ha úgy tetszik, bár azt hiszem, ez kissé erős kifejezés rá. Te melyik vezetőt tartod megbízhatóbbnak? Akit támogatnak vagy akinek még a hozzá közel állók, a szerettei is nyíltan aláássák a szavait, a döntéseit? - Billentem kissé oldalt a fejemet, s mikor újfent közelítene tenyerével, hirtelen kapok a csuklója után, rákulcsolva ujjaimmal és megállítva a kezdődő mozdulatban... de nem veszem félre arcomról a hím tenyerét. Kérdésére nevetősen horkanok fel. - Szerinted?! - lejjebb engedem a vállaimat. Még a nyilvánvalót sem merem kimondani, félve, hogy valósággá válik és megbéklyóz egy életre... Régen mindegy, hogy biztos vagyok e benne, ha magamban sem vagyok az.
Egy árnyalatnyit összehúztam a szemem, de nem reagáltam egyből. Utána viszont... - Azok nem szeretnek igazán. Ennyi volt erről az össz véleményem. Az egy dolog, hogy valakinek megmondják, miben nincs igaza, vagy hol megy tévútra, és az meg egy másik, ha nyilvánosan aláássák a tekintélyét, hozzák kellemetlen helyzetbe. És innentől nincs értelme szeretetről sem beszélni. Ha már nem engedte a csuklóm, másik kezem a derekára simítottam, magamhoz húztam és megcsókoltam, teste az enyémhez préselődött, ajkaim mohón követelték az övéit, a vágy egy pillanat alatt fellobbant bennem, de nem... most nem engedtem neki többet, tovább, a légzésem viszont kissé szaporább lett, s mikor leváltam a nőstény szájáról, két kezem közé fogtam arcát, homlokomat pedig az övének döntöttem. - Várlak holnap. Hátha a gyűlés segít döntened. Nem akartam kifejteni, hogy miféle döntésben reménykedtem, egyébként is... látnia kellett azt is, hogy miképp gondolkodom, meg még sok mindent - nem, a zűrzavart, ami bennem volt, azt inkább nem, már ha eddig nem vette észre. Hüvelykujjaimmal megsimítottam az arcát, majd elengedtem, finoman a kijárat felé tereltem és vele együtt én is kiléptem a szabad levegőre. Mára bezárt a bazár, és Yettától se kérhetek többet, vagy kínálhatok egyebet, míg a holnapon túl nem estünk.
//Ha nincs már, akkor nekem ez volt a záróm. ö.ö És ebben az esetben köszönöm a játékot! //
Ahogy közelít, úgy lépek én is feléje, finoman döntve oldalt fejemet, mikor ajkaival lecsap az enyémekre. Testem az övének feszül, derekam pedig úgy simul széles lapáttenyerébe, mintha csak oda tervezte volna a Teremtő. Csókolom vadul, energiáimnak szabad utat engedve, hogy még a falakon levő tárgyak is kissé beleremegnek - a labilisabban felakasztottak le is pottyannak a rázkódástól - ebbe a kavargó örvénybe. Mintha oázisra leltem volna a sivatagban, fárasztó gyaloglás után, olyan volt az egész számomra. S mégis finoman eltoltam magamtól ezzel együtt, szabad tenyeremmel. Tüdőm levegőért kapkodott, szavaira hevesen bólogattam, aprókat. - O-oké... - Egyszerre volt felszabadító és mégis mázsás súlyokkal megrakott ez az egész helyzet, a közelsége pedig nem igazán segített rajtam. Talán kitalálta Darren mindezt, a vesémbe látott - a kinti hűvös szél ugyanis kissé észhez térített, mikor kifelé terelt és józanítón vágott arcul az ismerős hegyi táj képe, mely az elmúlt hónapok alatt otthonom volt. - Jó éjt, Darren. - tekintek oldalt, szemeit keresve, hogy egy suta, mégis határozott mosollyal engedjem el kezét és induljak meg a kocsi felé. Holnap majd újra találkozunk...
Az elmúlt két napban szinte semmit sem aludtam. Ashley szavai jártak a fejemben, annyira, hogy az első éjszaka megrágtam őket, a másodikon kölcsön kértem Sue apjának az öltönyét, vagy négyszer kikeféztem vizes kefével, hogy a lány szagát kiszedjem belőle, mert sejtem, hogy nem kellene az alfám elé úgy állnom, hogy minden gázabb helyzetben beleszagolok az öltönybe, csak hogy emlékeztessem magam, miért is teszem, amit teszek. A dolog sikeres volt, bár most ez a cucc úgy bűzölög, mint egy nyamvadt Coccolino-maci, de hát valamit valamiért. Ma éjjel sem aludtam semmit, mert tartottam attól, hogy rémálmaim lesznek. Nem, nem félek a rémálmoktól, attól viszont igenis tartottam, hogy a holnapi napom azzá változik. Valamikor hajnali egy környékén sikerült elszunnyadnom, és emlékszem, mindvégig Sue-ról álmodtam. Némely esetben arcpirító dolgokat… Most mi az, férfiból vagyok, vagy mi a fene! Reggel aztán írtam egy SMS-t Ashleynek, mondván, hogy másfél óra múlva fönt vagyok, felöltöztem, konstatáltam, hogy ha rosszul alakul a dolog, akár temethetnek is ebben a cuccban, aztán elindultam. Kivételesen nem az erdőn keresztül, hanem az úton, gyalog, mert mégsem akartam összesározni sem a kabátom, sem az öltönyt. Mégsem állhatok egy alfa elé szakadtan és sárosan. Főleg ha azt akarom, hogy vissza is fogadjon. Ja, ilyenkor azért értem a Tékozló Fiú történetét, mondtam már? Nem a Lakot veszem célba. Két okból sem, egyrészt nem akarom, hogy az iserős energiák esetlegesen eltántorítsanak a célomtól, eszembe juttassák azt a rettegést, amit egyszer nem sikerült leküzdenem… Igaz, ma már másabb vagyok, és hiszek abban, hogy sikerülne, elvégre több okom van hozzájuk kerülni vissza, mint volt maradni. Már a helyhez közeledve is ledobom magamról a pajzsom, amit eddig fönntartottam. Az ajtó előtt kopogok, aztán csak körbetapogatózok az energiáimmal, van-e itt valaki más is. Jó lenne, ha lenne olyan, akit még ismerek. Magányosan meghalni szar dolog, ha mindez rosszul alakul. Na, nem kell ennyire pesszimistának lenni, mosolyogj, Sammie… Nem, az valószínűleg még inkább halálos volna. Akkor csak álljon nagyon komoly képpel, és próbálj aggodalmadban nem a gatyádba vizelni. Megvan? Oké, jó vagy!
Ash szólt, hogy Sam másfél óra múlva érkezik. Elhúztam a szám és egy "oké, kösz, hogy szóltál" után letettem a telefont. Valahol elégedettek voltunk, valahol sértettek, valahol elégtételt akartunk venni, valahol meg akartuk mutatni, hogy milyen tőlünk második esélyt kicsikarni. Kikönyörögni. Kirimánkodni. Minden egyes nappal, ami a várakozás jegyében telt, egyre feszültebb lettem, feszültebb, mint azt a falka sejthette, talán egy szűk kör volt vele teljes egészében tisztában, azzal meg valószínűleg egyedül Ryan, hogy miért kell nekem most a Teremtőm. Mert kellett, Victor nem volt elég, ebben a helyzetben, nekem már nem és gyűlöltem érte magam. Kétszázhetvenegy éven át mellettem volt - némi megszakítással -, apám helyett apám és most csak így... ilyen egyszerűen közlöm vele, hogy Kirilltől akarok ellesni dolgokat, hogy tőle akarok most tanulni. Elfogadta, tudja, hogy már nem tarthat vissza, de láttam rajta a csalódottságot, abban az elbocsátó mozdulatban több keserűség volt, mint minden korábbi szavában együttvéve. Látja rajtam, hogy kikészít a várakozás, s lassan mindketten ugyanattól rettegünk: hogy ha Castor belemegy, a váratásért - és mindazért, amit ez előidézett - rácsapom az ajtót, hogy lerombolok mindent. Úgy kapcsoltam zuhanórepülésbe, hogy észre se vettem. Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy majd a behódolás és a vezetéstől való megszabadulás lesz a fellendülés kulcsa nekem és a falkának is. Ehhez képest már viszolygok tőle és a totális mélypontnak látom, hogy a torkomat nyújtsam egy másik Alfának, feladva büszkeséget, rangot, falkát. Mindez olyan könnyen ment volna még azután egy hónappal is, hogy beszéltünk, de most... baszódjon meg mindenki.
Kimentem a műhely elé és rágyújtottam. Utoljára Olen minőségi dohányát szívtam még valamikor az előző télen azt hiszem, de most ez a semmi kis nikotin is életmentőnek tűnt. Felhagytam egy ideje a reggeli futással, helyette ráálltam a bagóra meg az ivásra, csodás. Bent Alex és Jamie fúrtak-faragtak-csiszoltak, tudták, hogy jön Sam, és szerencsére mindketten figyelembe vettek annyira, hogy tisztában legyenek vele: akkor lesz csak jelenésük, ha mikrofont adok nekik. Meguntam a várakozást és elmentem kávéért, ennyit arról, hogy csak cigizni lépek ki. A dzsekimet bent hagyjam, könyékig feltűrt, vékony pulcsimon átfújt a hideg téli szél, de nem fáztam és nem is zavartattam magam, jól esett, hogy legalább kívülről ér némi fagyos és józanító. Mire visszaértem, Sam már ott állt az ajtó előtt és kopogtatott. Üzentem a két bent lévőnek gondolatban, hogy ne nyissanak ajtót, már itt vagyok. - Megkérdezném, hogy mit keresel itt, de pontosan tudom, az érdekel, hogy miért és miért most? - "dörrentem" a háta mögött nagyjából tíz méterrel, miközben felé ballagtam, kezemben a gőzölgő kávéval, amibe belekortyoltam. - Hali, Sam. Nem voltam se kedves, se barátságos, csak megálltam előtte, ha felém fordult - ha nem, akkor ráfogtam a fejére és annál fogva csavartam meg, hogy velem szemben álljon -, majd lenéztem rá, erő- és hatalombeli fölényem teljes tudatában.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 05, 2013 4:17 pm-kor.
Állok ott a műhely előtt, és éppen elégszer meggondoltam, hogy kell-e ez nekem. Már kétszer összefagytam, és mit ne mondjak, szeretnék már túllenni ezen. Tudom, hogy nem lesz kellemes beszélgetés, mert baszdki, mégiscsak megsértettem azt az embert, akiben mondjuk nem ártott volna feltétlenül megbíznom. Csak remélni merem, hogy inkább sértett apaként, mint a sértett atanerkemként lesz jelen, mert talán könnyebben megbocsájtható az, ami a barlangnál történt. Oké, és akkor miért nem futottam el? Ja, igen, szőke haja van, kék szeme, ő az ok. Egy kicsivel előbb érzem meg Darren jelenlétét és szagát, minthogy meghallanám a hangját. A „dörrenésre” megpördülök, és úgy nézek vele szembe. Nem, nem hajtom le a fejem, nem hozom szégyenbe sem magam, sem az egykor és jobb esetben jövőbeli alfámat azzal, hogy még sem rá sem nézek, és gyávának tűnök. Meg egyébként is, most zárult be az utolsó futási lehetőség, kérem szépen, innen engem már a jóisten sem ment meg, bárhogy alakuljon is a nap. - Üdvözlöm - mondom, és az én szavaimban több az öröm, hogy láthatom, mint az övében volt. Nem, nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy a háta közepén lévő bolha viszerébe sem kíván, én viszont örülök annak, hogy őt is látom. Nem találkoztam sok farkassal a falkából. – Gondolom tudja, hogy nemrég találkoztam Ashleyvel – mondom, és egyenesen a témára ugrok, ha már ő is azt tette. Szavaimat jól megválogatom, nem akarom, hogy bármiből is kiolvassa, hogy nem is akarok itt lenni. Ami ráadásul még téves is lenne. Szeretnék itt lenni, szeretnék itt maradni, jobb esetben nem hat láb mélységben. – Elsimítottuk azt a korábbi nézeteltérést. Ő említette, hogy maga visszaengedne, ha eljönnék önhöz. És úgy gondoltam, ez jobb, mint az alternatíva. Mert az alternatíva a futás, a menekülés, azzal meg már csúnyán tele van a tököm. Most van miért itt maradnom, van miért velük lennem. És hogy őszinte legyek, nem csak Sue, hiába ő volt az egyik legfőbb indokom. Ezek a hónapok megtanítottak arra, hogy értékeljem a falkát, a közösséget, hogy merjek hozzájuk fordulni, ha valami baj van. Szívesen tennék még egy próbát, ha elfogadnak. Igaz, azt megtehetem máshol is, de itt jön a képbe Sue, Odette… meg a tény, hogy itt legalább ismerem az embereket. Máshol teljesen elölről kellene kezdenem mindent, és lássuk be, még mindig inkább vagyok kolonc, ha már nem is vagyok kölyök. Mindennek a tudatában jöttem ide. – És mert hiányzik a falka. Mindig hiányzott – mondom, és még mindig nem sütöm le a szemem. Nem bámulok egyenesen a szemébe, mert nem akarok kihívást intézni hozzá, hülye még nem vagyok, csak kicsit, de nem is bámulok a talpam, vagy a földet. Energiáimon mégis érezheti, hogy ideges vagyok, csak meg tudom játszani magam. Egy újabb képesség, ami fölvettem ez alatt az idő alatt.
Értékeltem, hogy egyből a tárgyra tért és nem húzta fölösleges körökkel az időt - azért mostanában komolyan harapok -, de ettől még nem öleltem magamhoz, hogy örömködve mondjam: peeeersze, hogy visszajöhetsz! Frászt. Megtagadta a falkát, megtagadott engem, mindenkit egyesével és csoportosan, keresztbe-kasul, s nekem személy szerint minden tekintetben odadöfött: Atanerkként és Teremtőként se raktároztam el részéről jó pontokat, szóval nagyon remélem, hogy van gatyatartója, vagy legalább öve, mert nem fogom megkönnyíteni a dolgát, a legkisebb mértékben sem. Tudtam, hogy mit akartam, mit vártam tőle, azt már nem, hogy ezalatt a fél év alatt mi változott benne, mi maradt a régi, de hamarosan talán kiderül. Tekintetem metsző és szigorú, hiába csokoládébarna és meleg színárnyalatú, fagyos, mint a hazám, vagy mint Alaszka. - Azt remélem nem várod, hogy csak a megjelenésedre visszaveszlek - kezdtem hűvös nyugalommal, majd teljesen leengedtem a pajzsom. A farkasom egy pillanatra se foglalkozott a kölyökkel, ez csak azért kellett, hogy az energiáim plusz nyomást jelentsenek. Köcsög dolog? És? Megtehetem, nem? - Ahhoz képest, hogy hiányzott, elég jól bírtad nélküle. Nagy levegőt vettem, amit majdhogynem fújtatva lélegeztem ki, beszívva és bosszúsan kifújva a szagát az orromból. Az egyetlen enyhébb dolog bennem jelenleg a beszédnél és légzésnél kiáramló pára volt. - Elmondom, mit gondolok: jobban félsz, mint valaha, mint azóta egyszer is, hogy a másik falka idetolta a képét. Nem volt merszed elhagyni a várost, nincs merszed máshol új életet kezdeni, csak a félelmeid vannak, azok hozatnak veled minden kényelmes lépést! - Nem emeltem fel a hangom, ó dehogy! Minek kiabáljak? A halk, fojtott megvetés vérfagyasztóbb és kíméletlenebb, mint a mindent kiteregető üvöltés. - Félsz most is, mert ha a falkák egyesülnek, farkas fronton egy közös ellenség marad: a kóborok, akik közé te is tartozol. Odette nem védhet a végtelenségig, vagy fejet hajt, vagy meghal, és neked sincs több opciód. Hiányzott a falka... heh, ha tényleg fontos neked, akkor valószínűleg nem esne nehezedre megtenni pár dolgot, hogy ezt bizonyítsd, ugye? Közelebb hajoltam, a képébe másztam, energiáim szinte fullasztóak voltak, jéghidegen lengtek körbe, akárcsak a farkasom, az a kényelmes, arrogáns dög. - Öld meg az emberlányt és tudass velem mindent, ami a lovardánál élőkkel történik, amit tesznek, amit mondanak, amit gondolnak. Nem adom olcsón a visszakerülést, sem a második esélyt, tudtam jól, főleg ha azt nézem, hogy Sam mennyi idős és hány éve farkas még csak. Ő döntött, amikor lelépett, most is, hogy itt áll előttem, nos, én megadom az esélyt, de ahhoz, hogy újra olyannak mondhassa magát, akiért kész vagyok felelősséget vállalni, vagy kezességet, azért izzadjon vért a történtek után. Csuda kedves farkas vagyok...
– Nem – rázom meg a fejem. – Miért várnék el ilyesmit? – Jó, megvallom hősiesen, azért egy nagyon kevés remény élt bennem ebbe az irányba, de tudom, hogy ez nem így működik. Viszont arra, amit később mond, már szégyenkezve, egyetlen pillanatra leszegem a tekintetem. Biztosan tudja, hogyan megy ez. Az embernek először kínzó a csönd, utána elkezdi megszokni, és végül már föl sem veszi, de valahol mélyen mindig is ott motoszkált bennem a tény, hogy a világban több zajnak kellene lennie, több energiának… Talán, ha a városban élek, könnyebb. De nem válaszolok, okosabb vagyok annál, mint hogy ezen felhúzzam magam. A tekintetével próbálok nem foglalkozni. Próbálom elkerülni, hogy egyenesen bele kelljen néznem, saját barna szememnek találkoznia kelljen az övével. Tudom, hogy milyen hatalmas, hogy milyen erős, nem kell ahhoz nekem semmiféle bizonyíték. Szavai olyanok, mint az ostor, és nem is a bestiám, sokkal inkább a büszkeségem az, ami erre fölmorran. Szerencsére az a szemétláda nem érzékelhető, én pedig sem emberként, sem farkasként nem teszem semmi érzékelhetőt, csak próbálok nem összetörni, mint a teamécses. Mert az a helyzet, hogy baromira igaza van, és ezt öreg hiba lenne tagadnom. Félek. Rettegek, ami azt illeti, mit ne mondjak, mindig is féltem, egész eddigi életemben. Mást sem csináltam. Féltem és féltettem. És csessze meg, mert nincs teljesen igaza! Igen, rossz döntéseket hoztam, mert szerettem embereket, és azt akartam, nyugodt életük legyen, és ezért hajlandó voltam föláldozni a saját kényelmemet. Talán sosem sült el jól, sőt, valahogy mindig a képembe robbant, de megpróbáltam. nem vagyok tőle hős, jobban sem érzem magam, de gyáva sem vagyok. Az energiái lenyomnak. Nehezebben veszem a levegőt, ahogy ránézek, de még mindig nem vagyok hajlandó leszegni a tekintetem. Ahogy elmondja, mi a parancsa, egy pillanatra az ütő is megáll bennem, és kapásból szippantok egy adag coccolino-aromát. De hiányzik erről Sue illata ebben a pillanatban… Nem tudom, mit válaszoljak, a nyugalmam tovatűnik, a farkasom pedig idegesen járkál körbe-körbe. Nem támad a másikra, ő is tudja, mekkora hülyeség lenne az, de nyugtalan. Nem tetszik neki a dolog. Nekem sem, hogy rohadjak meg… Meg kell próbálnom kidumálni magam ebből. Tudom, józanul kell gondolkodnom, de nem megy, és hogy őszinte legyek, nem is akarok igazán. – Azt várja tőlem, hogy forduljak az ellen, aki befogadott? – kérdezem, és próbálok annyi méltóságot összegyűjteni, amennyi még bennem maradt. Nem sok, de ahhoz elég, hogy ne gömbölyödjek magzatpózba. – Hogy öljem meg és áruljam el azokat, akik fontosak nekem ezen a világon? Hogyan lenne képes ezután egyáltalán megbízni bennem? Hiszen semmi mást nem bizonyítanék, mint hogy teljesen és tökéletesen megbízhatatlan vagyok… Nem, nem kezdek el könyörögni, hogy öljön meg inkább engem, és hagyja Sue-t élni, hagyja Odette-t meg a Vén Fószert békében. Azt későbbre tartogatom, ha ez befuccsolna. Akkor majd kiderült, mennyire vagyok ügyes a kézen járásban, mert szerintem lábaim nem maradnak…
Hallgat. Helyes. De közben úgy fürkészem, hogy ezt félelemből teszi-e vagy megfontolásból, mintha röntgennel pásztáznám a lelkét, az energiáit, minden kis rezdülését, érzelmét. Erre harapna a farkasom: félelemre. Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül, s nem csak ő, én is. A parancsra az arcszíne megváltozott: elsápadt. Nagyszerű, pont, ahogy arra számítottam, de még nem kaptam vérszemet. Elhúztam a szám az árulásra, nem kevés megvetéssel. - Az egész falkát könnyedén megtagadtad, amint lehetőséged nyílt rá, és most higgyem el, hogy egyetlen farkas gondot okozna? Annak, aki Kangunartnak készült anno? Aki Jamestől akart tanulni? - Szemem barnája lassan, árnyalatról árnyalatra fakulni kezdett. - Hálát és hűséget mutatsz olyan felé, akit egy éve se ismersz, azokkal szemben, akikkel évekig éltél! Nekünk hátat fordítasz és lelépsz, mert megijedsz, aztán visszajönnél, de a lojalitásod és az eltökéltséged már képtelen vagy bizonyítani, mert ahhoz a sarkadra kéne állni, egy emberrel szemben farkasként viselkedni, gyermeteg gyávaságból pedig egyetlen ebet választani azok helyett, akik egészen eddig nem kergettek el a városból, meg se próbáltak megölni! Hangomban most már érezhető volt a fojtott indulat. - Félsz, ugye? Félsz, hogy ha elvállalnád, elbuknál, félsz, mert mindenhogyan már megint csak csalódást okozol! Jó lenne ugye, ha ki tudnád harcolni az együttérzésem, de tudsz egyáltalán harcolni? Mit bizonyítanál? Azt, amit minden falkában élő farkasnak kutyakötelessége: hogy a csapat, aminek a tagja, a család, ami védi és segíti, az az első a számára, semmi más. Nem a saját javai, nem a saját foszlott kis lelkivilága, hanem a falka, amiért ha kell, meghal, amiért félreteszi a saját érdekeit, vágyait és álmait habozás nélkül. Ezt bizonyítanád, a hűséged a falka és én felém. - Megvetően felmordultam és a kávém maradékába dobtam a csikket, majd a közeli kukába hajítottam és elléptem a kölyöktől. - De persze... ehhez már bátorság kéne. Elszántság.
Nem félek. Persze, az lenne a normális, tényleg félnem kellene, de nem teszem, és magamat sem igazán értem, miért. Talán azért, mert céllal érkeztem ide. Nem azért akarok csatlakozni, mert félek tőlük, ahogy ő azt hiszi. Nem azért, mert félek bármiféle másik falkától, bár igaz, nem örülnék, ha a harciasabbak a közelembe jönnének. Tudom, mit akarok. Itt akarok maradni, Susan mellett, le akarom vele élni az életem, vagy legalábbis az övét – a gondolatra egy pillanatra összeszorul a szívem, de nem is foglalkozom vele – és utána… utána nem tudom, mi lesz. Arra, amit először mond, ismét csak lehajtom a fejem. Most mégis mit vár? Hogy dühödten kiabálni kezdek? Talán igen, talán nem, de nem fogom megtenni. Pontosan tudom, hogy egy atanerkkel szemben hogyan illene viselkedni, és ha nem folytatná még csak nem is gondolnék soha ezeknek a szabályoknak az áthágására. – Hálát és hűséget mutatok egy olyan felé, aki befogadott és vigyázott rám, amikor tudta, hogy bajt hozhatok a fejére – felelem. Nem üvöltök, kedvem az lenne hozzá, de nem teszem. Van bennem indulat, de lefelé nyomom, majd maximum szétcincálok egy fát és hajléktalanná teszek egy mókuscsaládot… – Hálát és hűséget mutatok afelé is, aki már akkor a barátom volt, amikor a falka még csak nem is jöhetett szóba a számomra. Amikor elesett voltam, amikor gyenge voltam, amikor az utcán éltem és próbáltam boldogulni. Ha őket hátba szúrom, mégis mit ér el vele maga, vagy a falka? Nem a hűségem bizonyítom, hanem azt, hogy egy utolsó senki vagyok, akibe még én magam sem rúgnék bele, ha könyörögne érte… Most már belém is szorult némi indulat. Látom a szemének változását, és érzem a hangjából kihallatszó érzelmeket is. Oké, akkor még nem állunk neki futni, azt három perc múlva, ha akkor még élünk. Bár lehet, addigra barna kondenzcsíkot hagyok majd az aszfalton… – Talán. Sőt, egész biztosan igaza van – ismerem el, amit mondom. – De nem kell bátorság és elszántság ahhoz, hogy visszautasítsam magát? Nézzen ránk, Mr. Northlake! Itt állunk, maga gond nélkül kettétörhetne engem, de ha megteszi, az sem érdekel. Hántsa le a bőrt a húsomról, etesse meg velem a saját gyomrom, hagyja visszanőni és tegye meg újra, nem érdekel… Ha azt várja tőlem, hogy áruljam el őket, jobb, ha megteszi, mert sehogy sem fog rávenni. Azt már nem mondom, hogy találkoztam farkassal a másik falkából, és védelemért cserébe mindent elmondhattam volna nekik. Az utolsó kis titkomat is, mégsem tettem meg. Miért? Baromi egyszerű. Valahol mélyen van bennem még lojalitás a falka irányába, valahol lent. És ezekben a pillanatokban baromira erősen próbálom előhúzni, hogy ne kezdjek el hátrálni. Kezdem érezni, hogy inkább a száműzetés, mint az, amit Northlake kér tőlem.
Végighallgattam, mert ilyen jófej vagyok és mert egyébként tudni akartam, hogy mégis mire föl áll ki ennyire értük. (Annak pedig örültem, hogy nem látok a fejébe és így lemaradtam a Susan-mellett-élem-le-az-életem műsorról.) Az utolsó mondatainál már tisztán hallhatóan morogtam, s mikor a mondandója végére ért egy szempillantás alatt kaptam a torka után, ragadtam meg és nyestem a műhely falához, továbbra sem eresztve el. A bentieknek csak egy "maradtok a seggeteken!"-t küldtem. Nem változtattam át a kezem, nem akartam plusz balhét a meglévőn felül, ha esetleg egy ember erre jár. Szemem haragosan villant, energiáim marón téptek az övébe, de nem akartam előrángatni a farkasát, egyszerűen csak csócsáltam, mint kutya a rongyot. Valamivel erősebben szorítottam rá a torkára. - Az én visszautasításomhoz nem bátorság kell, hanem halálvágy és ostobaság - morogtam. - Nagy szavak, de tudod is, hogy mi van mögöttük? Felfogod a szavaid súlyát, vagy dobálózol velük, mint a vízesésnél? Megfenyegetted a falkám egyik tagját ott és akkor, amikor te senki és semmi voltál! - Még erősebben szorítottam, éreztem, ahogy kétségbeesetten lüktetett a pulzusa, láttam, hogy kezdett elszíneződni a feje, de nem érdekelt. - Honnan tudjam, hogy nem árulnál el minket az első adandó alkalommal, mint ahogy leléptél a vész legkisebb jelére is? Honnan kéne tudnia bárkinek is, hogy értünk is hoznál ilyen áldozatot, amikor ezt se tennéd meg? A szemem teljesen sárga lett, a farkasom a felszín felett ólálkodott, készen arra, hogy ha kell, itt helyben végezzen a kölyökkel. Ő nem olyan kegyes, mint én, s már unja a szarvasvért...
A morgására azért már tényleg megkezdeném a szervezett visszavonulás helyetti totális és széles körű menekülést, mert azért szép dolog a falka, de élni még szebb, amikor torkon ragad, és a műhely falának vág. A levegő kiszorul a tüdőmből, kis híján most tényleg összeszarom magam, és úgy kapok lélegzet után, mintha az éltetne. Várjunk már, tényleg az éltet… Oké, nem igazán értem a saját gondolataimat, de az nem különösebben nagy újdonság, attól félek. Dé félelmet még mindig nem érzek, csak némi idegességet, de tudom, nem vagyok messze attól, hogy ténylegesen alsóneműváltásra legyen szükségem. A farkasom azonban tűri, ahogy a másik energiái már-már megszégyenítik. Tudom, a büszkeségének szarul esik a dolog, viszont ő meg azt tudja, hogy egy rossz mozdulat is elég, és a visszanyerhető önbecsülésénél mérföldekkel többet fog veszíteni. Azt pedig nem akarja. Ő mindig is élni akart, most pedig, hogy ebben a kérdésben szinkronba kerültünk, már egyre jobban szereti csinálni. Arra, amit a vízesésről mond, nem mondok semmit, mert tudom, hogyan hangzana. Egy embert védtem, és talán sosem értené meg, miért. Nem ismerem Darren Northlake-t, régen sem ismertem, most meg már végképp nem is merem megmondani, mit fog cselekedni, ha megmondom, a lánya meg feltépett egy olyan sebet, aminek jobb lett volna lezárva maradnia. Hogy emlékeztetett a saját hibámra, és a legnagyobb félelmemre egyszerre, ami már túl soknak bizonyult. Nem mondok semmit. – Talán onnan, hogy visszajöttem – sziszegem. Nem, nem dühből, főleg nem a hatás kedvéért, egész egyszerűen nem tudok hangosabban beszélni, gondolatban pedig nem kívánok kommunikálni. Egyszerűbb lenne, kényelmesebb, de mégis… Ha hibát vétek, azt akarom, hogy kimondjam, ne pedig egyszerű, kósza gondolat legyen, amely talán még kevesebb ideig marad meg, mint a kimondott szó. – Visszajöttem, amikor tudtam, mi vár rám. Tudtam, könnyedén széttéphet. De itt vagyok. És kérjen bármi mást, amiben nem sérülnek ártatlanok, megteszem. Nem is szaporítom tovább a szót. Ha meghalok azért, amit mondtam, akkor sem tudok többet mondani neki erről. De nem fogok azok ellen fordulni, akiket szeretek és akik fontosak nekem. Azok ellen, akik a családomat jelentik. De azt sem mondom meg neki, hogy dugja föl a falkáját a seggébe, és inkább hagyjuk a francba az egész maszkabált.
Összegezzük: visszajönne, de egy embert előrébb helyez a falkánál és nálam, hálából, mert nem tudná elárulni, se Odette-et, de nekem lazán ellenszegül. Szép kilátások. Hajlandó vagyok visszavenni, de ha élből megtagadja a bizonyítást, akkor lehet, hogy a továbbiakban nincs is miről beszélnünk. A válaszára felnevettem. Nem voltam vidám, ó, dehogy, a hangom szinte mart. - Ezt te se gondolhattad komolyan. Szóval szerinted a csatlakozási szándék már bizonyíték, csak azért, mert másodjára kerülnél ugyanabba a falkába? Hol élsz te, Sam? Ez nem a hűséget bizonyítja, hanem hogy a városban akarsz maradni és nem látod más módját - közöltem ridegen, mialatt belevágtam a kukába a poharat. Elővettem az egyik ezüstpengém, és szórakozottan dobálni kezdtem: föl, pördül, esik, elkapom; föl, pördül, esik, elkapom... - Nem léteznek ártatlanok, nekem elhiheted - mondtam immár fagyosan. - Nem vagy képes megölni egy embert. Ezek szerint ő fontosabb neked nálunk. Visszajöttél, mert megijedtél, és mert nem akarod elhagyni a várost... nyilván az emberlány miatt elsősorban, ezek szerint. - Elkezdtem kényelmesen fel-alá járkálni, energiáim szinte hallgató csikorgással karistolták az övéit. - Miért akarsz visszajönni? Miért higgyem el, hogy ezt a kis... "apróságot" leszámítva hűséges vagy? Mondj legalább egy okot, hogy visszafogadjalak! - néztem rá, majd megálltam, arcomon finom, de kedvesnek nagy jóindulattal sem nevezhető mosoly jelent meg. - Ha beharapnám, mit tennél? Én lennék a Teremtője, teszek vele, amit akarok és az ég világon semmi jogod nem lenne hozzá, hogy beleszólj, ha valami nem tetszik. Mint életképtelen farkast könnyedén megölhetném. A lába elé hajítottam a pengét, ami beleállt a fagyos földbe, energiáim dübörgő lavinaként ömlöttek szét, telve indulattal és... büszkeséggel, amibe bele-beleszúrt már itt-ott ez a kölyök. - Kevés vagy ahhoz, hogy egy fenékkel két lovat normálisan megülj. Válassz, vagy ő, vagy mi! Nincs köztes út.
Nem tudom eldönteni, a nevetése jó hír-e, vagy sem. Jó, valószínűleg egyáltalán nem az, de azért bizakodjunk, hogy az Atanerk még nem veszítette el az eszét teljes egészében. Ha csak minimálisan, az nem probléma, szerintem ebben a városban egy ideje már senki sem normális, szóval a vezetőknek is belefér némi őrület. Ha nagyon, akkor ott gáz van, és hulla leszek. Szavaira a fogam csikorgatom. Mégis mi a faszt mondhatnék, szívem szerint a képébe ordítanám. Hogy nincs semmim és senkim Sue-n és Odette-n kívül? Hogy dugja föl magának a falkáját, de olyan mélyre, hogy birizgálja a prosztatáját, mert ennyit nem ér meg, hogy visszakönyörögjem magam hozzá. A tőr látványa azonban belém fojtja a szót. Igen, kezd egészen reálissá válni az, hogy én itt meg fogok dögleni. Az, hogy Sue témáját folyamatosan kerülgeti, már idegesít. Nem szeretem, hogy egyáltalán tudnak róla, és már ezerszer megbántam, hogy elmondtam Ashleynek. A csaj nem tudja befogva tartani azt a lepcses… Na várjunk csak! – Az, hogy a lánya megbízik bennem – felelem. Jó, a kifejezés talán erős, de a parton emberi módon tudtunk kommunikálni egymással, sőt… – Sőt, ő ajánlotta föl, hogy ha el kell mennem, vigyáz Sue-ra. Nem valami sok, nem valami értelmes, de ennyim van, ez az én utolsó mentsváram. Arra, ahogy tovább beszél szívem érezhetően gyorsabban kezd dobogni. Zavaróan közel járunk ahhoz, amit Ashley említett a barlangban… Az energiái zavarnak, mit ne mondjak, de összeszorított foggal tűröm, viselem, mert ezt kell tennem. Pontosan tudom, hogy ha azon a fronton összeomlok, akkor minden téren vége a dalnak. – És mégis miből gondolja, hogy életképtelen lenne? – kérdezem. Emlékeztethetném rá, milyen körülmények és milyen hihetetlen mérlegelés után harapta be a lányát, de ha ebbe belekezdek nem tudnám száműzni a maró gúnyt a saját hangomból, ezért inkább befogom a pofám. Senki ne mondja, hogy én nem vagyok képes rá. Farkasom már behúzza a farkát, de az ember most büszkébb annál, minthogy megtagadja azokat, akik segítették valaha is. Ahogy a kés a földbe áll, én csak nézem egy darabig. Mérlegelek. Nem, nem gondolkodok el az ajánlatán. Azon gondolkodom, miként tudnék úgy elmenekülni innen, hogy ne veszítsek mondjuk két végtagnál többet. – Ő – mondom végül. A puritán egyszerűség híve vagyok. – Sajnálom, Mr. Northlake, de nekem ez így nem megy. Távozhatok?
- Ez kicsit erős - mondtam hűvösen, s érezhető változás állt be, ahogy... a lányom mögé bújt úgymond. - Amit te vissza is utasítottál. Azt javaslom, hogy ne Ashleyn keresztül próbálj visszajutni, mert a pro mellett kontra is van, legalább akkora mennyiségben. Még jó, hogy feszegettem a Susan-témát, a szerelem olyan dolog, ami totálisan el tudja venni az ember eszét, főleg ha még csak kamasz, főleg ha még csak egy kölyök. Hú, de nem tetszik ez a kérdés nekem! Se a megfogalmazás, se az, hogy egyáltalán merészel ilyesmit kérdezni. Egy pillanat műve volt az egész, nem több. Karmos manccsá változtattam a kezem és úgy kevertem le neki egy isteneset, mire földet fogott, már újra teljesen emberi volt a végtagom. - Ne provokálj Samuel, mert ha megmutatom, a felénél már mindketten szűkölve rimánkodtok, hogy öljelek meg titeket - morogtam fenyegetőn, majd kivettem a földből a pengét és leguggoltam Sam mellé. A farkasom az övére mart, energiáim lenyomták, hogy ne tudjon felkelni. A szeméhez tartottam az ezüst hegyét, amikor kimondta, hogy őt választja. Miközben a felsebzett, lassacskán fel is dagadó képét néztem, szinte hallottam a meccs végét jelző gongot a fejemben. Hirtelen kaptam el megint a torkát, közvetlenül az álla alatt, igyekeztem úgy fogni, hogy a fejét is egy helyben tartsam. Arcom semmilyen érzelmet nem tükrözött, semmit se lehetett leolvasni róla. Megforgattam egyszer az ujjaim között az ezüst pengét, majd mindennemű kapkodás nélkül egy nevet metéltem a fiú homlokába, csupa nagybetűvel: SUSAN. Megkapta az örök szerelmet. Felálltam, s közbe szinte egy lökéssel még jobban belepasszíroztam a földbe. - Egy napot kapsz, hogy eltűnj a városból, de még a környékéről is. Ha utána is itt leszel... - szemem sárgán villant - levadászunk, és nem csak téged. Nem gondoltam, hogy eddig jutunk, amikor Ash szólt, hogy Sam vissza akar jönni... másra számítottam. Amire kíváncsi voltam, azt meg is adta, de közben elbukott a falkám farkasaként. Ha először jelentkezne, akkor talán csak egy problémásabb kölyök lenne az emberlány miatt. De itt azt is bizonyítania kellett volna, hogy lojális a falkához és hozzám. Neki viszont előbbre való egy ember, s ha nem érti, hol ebben a probléma, akkor nem való farkasnak. Intettem a fejjem, hogy húzza el a csíkot, addig pedig nem mentem vissza melózni, amíg el nem tűnt a látóhatárról. Se boldog, se elégedett nem voltam, csak csalódott és levert.
//Köszönöm szépen a játékot és sajnálom, hogy ez lett a vége. //
– Ő mégis képes volt ezektől eltekinteni – mondom. Tudom, hogy Ashley volt az utolsó kapaszkodóm, és innentől már nincsen remény semmi többre. Innentől kezdve már kényszerpályán mozog a világ, tudom én is jól, hogy nincs több érvem, nincs több lehetőségem. Látom az arcán, hogy nem tetszett neki a viszontkérdésem, de nem bántam meg. Hiba volt? Az. De akkor is érdekelt, miért gondolja ezt úgy, hogy még csak egyszer sem találkozott Sue-val. Nem törékeny virágszál a lány, bármennyire is szeretném sokszor úgy kezelni. Valószínűleg jó farkas lenne belőle… És ez a gondolat megrémiszt. A fenyegető morgásra azonban semmit sem válaszolok. Arcomat megsebzik a karmai, bestiám dühe ott van a saját félelmem mellett. Nem szereti, ha valaki bántja őt, vagy engem, bár azt hiszem, a kettő ugyanez lehet a számára. A földre szorulok, keze a torkomon, és immár érezheti bennem a félelmet, amire annyira vágyott. Tudom, nem a jó irányba megy ez a dolog, nem így kellene megtörténnie, sőt, azt is, hogy most valószínűleg itt fogok meghalni. Ahogy fölemeli a pengét, nem hunyom le a szemem. Ó, nem, ezt nem adom meg neki, nézzen csak rám, lássa, ha meg akar ölni, hogy mindvégig tudom. Félelem, fájdalom, szomorúság, élni akar, mind ott bujkál, és mind érződik az energiáimon. Ahogy azonban az ezüst a homlokomba mar, ordítok, akár a fába szorult féreg, nem is annyira a penge, hanem a puszta anyaga miatt. Amikor végez, póklépésben hátrálok el tőle, az ultimátuma már csak hab a tortán. Szó nélkül távolodok tőle, vérző homlokom ujjaim közé rejtve. Bevetem magam a fák közé, futok, rohanok, nem akarom, hogy bárki megtaláljon vagy meglásson. Talán nem vagyok farkasnak való, de soha a büdös életben nem is kértem, hogy az legyek. Rohanok, nem nézek vissza, el akarok bújni minden és mindenki elől. És mégis haza vágyom. De hol van az otthonom? Sehol. Ez a nagy, büdös helyzet. Olyan luxus, mint az otthon, nekem nem jutott. Azt hittem, csak egy rövid ideig, hogy igen. De nem. Ez is csak egy hazugság volt, édes, de az ébredés keserű. Nem állok meg. Nem tehetem.
*Fel s le járkálok a szobámban... pontosabban gurulok, már amennyire a hely engedi. Igen, tudom, hogy Sam Apunál van fent és pontosan ez nem hagy nyugodni. Ámbár lássuk be, engem is meglepett, hogy Sammie felhívott, hogy mégis megpróbálja. Gondoltam, hogy jelen kéne lennem nekem is. De az igazság az volt, hogy most nem mint Atyám elé állt oda Sam, hanem mint Atanerk elé és nem biztos, hogy én látni akarom azt, ami ott lesz vagy épp jelenleg van. Másrészt meg, semmi keresni valóm ilyen helyzetben Atyám mellett.
Órák telnek el s szerintem már elszédültem a körkörös forgásban amivel megpróbáltam lekötni magam. A szántan, na az most nem ment, pedig azzal is próbálkoztam. De hát... ha nálam a kettő összeszorozva önmagával hat, ott baj van. Pontosabban, nem figyelek arra amit csinálok és ez nem jó. De meguntam a várakozást így egy óra után, amit én többnek éreztem és az ajtó elé kikerekezve kiabáltam el magam, a mai pesztrám után. Aki nem volt messze, de már jött is és elmondva, hogy mit szeretnék készségesen segített lemenni a lépcsőn. Pontosabban levitte a székem, én magam pedig a korlátnak támaszkodva leszökdécseltem, de az utolsó pár lépcsőfokot már a hátsómon csúszva tettem meg. Kissé elmértem a távolságot és az az idióta meg rajtam röhögött, de legalább velem. Sajgó tagjaimmal kértem meg, hogy segítsen bele mászni a székbe és már mehetünk is. A lábam letakartam megint a plédemmel és a kabátom is felvettem, ámbár az egyik kezem nem volt beledugva, azt csak takartam. Fájt mozgatni, így viszont evidens, hogy Ő tolt. Viszont nagy idegeskedésem közben legalább az egész utat végig csacsogtam. Beszéltem én mindenről... a vizsgáimról, az új mágneses körömlakkokról amiből nekem mindenképp kell egy tucattal meg ilyen kis semmiségekről... de legalább nem unatkozott.
A műhelyhez közeledve sem fogtam be, csak akkor mikor pár méterről megéreztem Sam vérének a szagát. Egy pillanatra a félelem lett úrrá rajtam, de nem bírtam megállni, hogy sóhajtsak egyet, inkább menet közben tettem meg. Odaérve azonban bekopogtam a műhelybe, ámbár biztos vagyok benne, hogy érezték, hogy itt vagyok. Energiai néma tartássál, várakozással táncoltak körülöttem és farkasom méltó mód, ámbár a maga bohókás módján üdvözölte az Apját; Bele csípet a fülébe és mint aki jól végezte a dolgát heveredett le előtte és fúrta arcát a nyakába. Annak ellenére, hogy valahol érezte a múló haragját, dühét mely nem oly rég még a felszínen volt. Azonban Sammiet már nem éreztem még csak a környéken sem. - Sziasztok. Remélem, nem zavarok. Csak untam a négy falat... mit csináltok? *Gurultam be, hisz ha ajtót nem nyitottak, egy kilincset még én is letudok nyomni. Azonban egyenesen Apámhoz mentem, hogy egy puszit nyomjak az arcára, már ha hajlandó volt lehajolni hozzám. Ha épp ült, az még jobb annyit én is tudok nyújtózni. Azonban íriszeimben ott volt a néma kérdés felé, ahogy rápillantottam; Mi történt? Éreztem a vér szagát, még most is érzem, pedig már bent vagyok. De félelem az nem volt bennem, csak egy kis... nem is tudom minek nevezzem. Talán csak én magam nem akartam elfogadni a választ. Hallanom kellett azt, amivel én magam is tisztában vagyok. Nem sikerült. De miért? Apa bár nem normális, de közel sem kegyetlen. Jajj istenem... mivel húzta ki a gyufát a másik?*
Sam alig tűnt el a láthatárról és vonultam be, vissza a műhelybe több cigi elszívása után, már éreztem is Ash közeledését. Az időzítése jó, bár a hangulatom legalább olyan szívélyes és meleg, mint a kinti tél. Alex újabb Hello Kittys ágytámlát csinált éppen - annyi megrendelést kaptunk ilyenre, hogy te jó ég, nem gondoltam, hogy ennyire bejön a dolog -, Jamie egy szekrényt egyik polcát csiszolta, én pedig egy iskolai megrendelést néztem. Színjátszókörnek kell pár kellék, azokat kezdtem még Sam látogatása előtt megtervezni és rajzolni, de most nem ment a munka. Csak ültem az igényeket olvasgatva, meg a félkész vázlatok fölött és így... semmi. Ash begördült - én ugyan nem nyitottam neki ajtót, a lába hiányzik, nem a karja, emellett csak azért, mert egy végtagot vissza kell növesztenie, nem lett magatehetetlen, én pedig nem fogom addig degradálni őt. Farkasom elsőre kelletlenül fogadta, de eszébe se volt elkergetni, csak még morgolódott Sam miatt, ahogy én is. Annyival jeleztük, hogy a helyzethez mérten örültünk a lányunknak, hogy nem küldtük el és erre sarkalló gesztust se tettünk. Sőt, még felé is fordultunk. Ültem, szóval könnyen jött a puszi, és oda is hajoltam, mert kellett, hogy lecsillapítson, amennyire csak tud. Nem kellett nagy lángésznek lenni, hogy kitaláljam, mi is érdekli valójában. Nem csoda, ő mondta meg Samnek, hogy hajlok a visszafogadására, csak azt hiszem, mégse voltunk felkészülve erre a találkozásra. - Megmutatom, mi volt - mondtam végül, hosszúra nyúló hallgatás után, majd közelebb húztam és fejemet az övének döntöttem. Ment volna minden gond nélkül akkor is, ha nem érünk egymáshoz, a fizikai kontaktus azért kellett, hogy ezzel is gyorsítsam a lehiggadásom. Aztán mutattam, a történetet onnantól, hogy megláttam Samet, egészen a homlokába metélt névig, majd az elrohanásáig. Mikor a végére értem, elhúzódtam. - Elbukott. Amíg az a lány él, és nem képes rajta túllátni, hozzám ne jöjjön. Se annak a városnak a közelébe, amelyikben éppen tanyázok. Ez a szomorú valóság. Sam nem farkasként viselkedett, s habár nem vagyok egy domináns és a büszkeséggel is megvan a magam sajátos viszonya (eldobható hulladék, aminek a megtartása sokszor életekbe kerül), amit csinált, annak csak kis hányadát voltam képes erényként értékelni. Ez a szomorú valóság.
*Mikor atyám a fejét az enyémnek döntötte, szólnia sem kellett. Tudtam, hogy megfogja mutatni és azt meg éreztem, hogy zaklatott. Kezem a karjára simult és minden probléma nélkül cirógattam egészen addig, míg a jelenet felnem villant bennem. Nem tudtam, hogy mit érezzek, mit gondoljak... Valahol meghökkentett, de én láttam, hogy Atyám mire volt kíváncsi. Tudtam, hogy mit kellett volna tennie. De ahogy vége szakadt azért biztosra mentem és ahogy megszakadt sem vontam el magam Tőle. Nem az Ő hibája. De megtette Ő maga, nekem semmit sem kellett tennem, ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Volt egy kérdés melyre választ kellett kapnom. * - Ha jól dönt... ha elfogadja az ajánlatod és letesz Susanról. Ha érzed rajta, hogy Susanon túltud lépni, még ha nehéz is neki. Akkor is megkövetelted volna, hogy ölje meg? Hogy megöljön egy embert akinek semmi köze az egészhez? * Nem tudtam, hogy csak azért dobta be, hogy tesztelje Sammiet vagy azért mert tényleg elvárta volna, hogy egy ártatlan kislányt megöljön. Igen, tudom, hogy a farkasok világa kegyetlen. DE a lány jó eséllyel azt sem tudja, hogy mibe keveredett bele. Fogalma sincs a világról. Ha volna, akkor evidens a döntése, az elvárása. De így... így nem. De akárhogy is döntött nem mentem el, ha csak el nem küldött. Kerestem valami munkát, amivel talán segíthettem és ha megmutatta hogy kell, hát csiszoltam én neki. Ha nem akart a közelében tudni ennyire, akkor Jamiehez mentem, hogy mutassa meg mit kell csinálni. S így a jelenlétemmel nyugtattam, azonban mégis meghagytam a személyes terét. Persze ha elzavart... akkor nem volt más hátra, mint vissza a farkaslakba. Természetesen a kísérőmmel együtt. *
- Ha éreztem volna rajta, hogy képes lenne rá, ha lépett volna egyet efelé, akkor nem. Az emberölést akkor sem úszta volna meg, de mást kapott volna, hogy bebizonyítsa, elsősorban farkas, nem ember. Alapvetően nem áll szándékomban másokat tönkretenni Sam hibája miatt, egyrészt mert egy kölyök nem ér ennyi erőfeszítést, akármilyen beképzelten és arrogánsan is hangozzon ez, attól még így van. Másrészt, ennyire kegyetlen azért nem vagyok, ha nem muszáj, nem ölök és nem öletek, s nem csak azért, hogy valamiféle kedves kis köd tovább lengedezzen körülöttem, szerintem ez az időszak minden ilyesmit eltüntetett rólam. Nem küldtem ki a műhelyből Ash-t, se a közelemből nem hessegettem el, adtam neki mintákat, és megkértem, hogy válasszon külön-külön minden székhez, később azok lesznek belefaragva, égetve. Fenéket küldöm el, jó, ha a közelemben van, egy órával később már halvány mosolyt is csalt az arcomra. Ebédidőben elgurultunk kajálni, a kísérőjét pedig hazaküldtem, majd ha megunja Ash az ittlétet, felviszem én, ha nem unja, nos, az én munkaidőm se tart örökké...
Kezdőlap
//
//
//
