Átváltozások, edzések, stb...

Nem akartam vele vadászni. Nem akartam senkivel vadászni, csakis egyedül. Néha kellett ilyen, néha jó volt kiszabadulni és a dög is jobban érezte így magát. Nem volt társas lény, nem mindig. Sokat éltünk falka nélkül még Chicago előtt ahhoz, hogy pontosan emlékezzen rá, milyen is egyedül és néha - kevesebbszer, mint én - hiányolja azt, hogy maga lehessen. A maga ura. Nem valakinek a kutyájam valakinek a testőre, valakinek a kölyke, valakinek a húga, a beosztottja. Csak maga.
Rohant, s én hagytam magam belesüllyedni az elméjének leghátsó zugába. Élvezte, ahogy a hideg csípi orrát, ahogy a falkaszagba az űznivaló vadak szagmintája keveredik. Nem állt meg, nem pihent, csak akkor dermedt moccanatlanná, amikor figyelt. Vért akart, tépni akart, marcangolni, s tökéletes prédát talált. Rávetette magát a vadra, pofáját a feltépett bőr és hús közé nyomta, élvezte a győzelem és a hús ízét is. Nem kellett osztoznia, csak az övé volt, morgása étkezés közben hát csak a lelkesedésnek és magának szólt, semmi másnak. Hogy aztán egy pillanat alatt hagyjon fel azzal, amit csinált, s kapja fel a fejét valami idegenre.
Pajzsát ledobta, de csak annyira, hogy az idegen bőre alá férkőzhessen, már messzebbről kiszúrva őt. Mert Látó, képes rá. És nem is rossz abban, amire a képessége felvértezi.
Eltávolodik a vadtól, zajt nem ütve húzódik a fák közé, hagyva a prédát vérszaggal tölteni meg a teret. Talán a másikat oda fogja csalni, talán a bőre alatt zsibongató "figyelnek" érzés a hímet óvatlanná teszi majd. Mindenesetre egyelőre csak figyelni szándékozott, nem ugrani rá. Van az a híres szó, vendégszeretet. Ha nem élt volna ennyi évet magányosként falkák mellett, akkor nem ismerné, de így a másiknak - mondjuk úgy - szerencséje van vele. Az első rossz mozdulatig, természetesen.

Rég volt már, hogy utoljára egy egész napot csupán a Teremtőmmel töltsek, így nem csoda, hogy finoman szólva is be voltam zsongva, amikor Asami-sannal megbeszéltük a részleteket. Igaz, mikor nem vagyok, ha a közelében lehetek?
A megbeszélt helyre igaz, némi késéssel futok be, hisz véletlenül sikerült kinyomnom az ébresztőm reggel, de szerencse, hogy egészen hamar kapcsoltam... Csak sietve magamra kapkodtam az edzős felszerelésemet meg egy sapkát, azt a müzliszeletet meg, ami még a szobámban markoltam fel, csak a folyosón tömtem be gyorsan, mert mégiscsak kínos lenne, ha edzés közepette egyszer csak megkorgulna a hasam. Mondjuk még így is fennáll a veszélye...
- Jó reggelt, Asami-san! - hajolok meg előtte, üdvözölve, talán 5 percet, ha késtem, és tudom, ez sem illő, de talán még megbocsátható bűn.
- Ami azt illeti... csak egy müzliszeletet. - vallom be, ahogy elveszem a dobozt, hisz tudom, mennyire nem szereti, hogy ilyen össze-vissza eszek.
- Arigatou gozaimasu! Hmm, azt illata valami mennyei. Mi lapul a dobozban? - kíváncsiskodtam, miközben a farkasom hálásan odabújt, dörgölőzött Teremtőjéhez, kiélvezve a részéül jutó köszöntést.
Az evépálcikákat elvéve már nyitom is ki a dobozt, hogy miután még egy mélyet szippantottam az ínycsiklandozó illatokból, jobban megnézzem a szemet gyönyörködtető alkotást. Mert minden japán étel egy kész műalkotás, hogy szinte fáj az ember szíve, hogy elfogyassza, ha pedig mindezt egy olyasvalaki készíti el, aki számára ezek jelenti a hazai ízt... és közel is áll az ember szívéhez, külön öröm. Amíg sétáltunk, fel is csippentettem egy darab rántottát, majd egy kis rizst, és sorban a többi finom falatot is, hogy mire edzésre kerül a sor, kellő energiám legyen.
- Én is vártam, már nagyon! Mással edzeni úgy sem lesz soha olyan, mint veled. Hogy is lehetne? - kérdezek vissza nevetve, és nem arról van szó, hogy annyira fényezni szeretném, bár tény, hogy igazán hálásnak tartom magam azért, hogy ő a teremtőm, de mégiscsak más, amikor két farkast ilyen láthatatlan kötelék köt össze. Arról nem is beszélve, hogy Asami-san módszereit mindig is sokkal kifinomultabbnak tartottam még tark létére is, mint számos más, mentorkodással is foglalkozó falkatársamét.
- Amint a reggeli végére érek, készen állok! Egyébként mit fogunk pontosan gyakorolni? Vadászat? Mentális képességek? Fizikai tréning? Vérvonalképesség? - kíváncsiskodtam, de miattam amúgy nem kellett megállni, ment nekem a séta közbeni falatozás is. Érdeklődve vártam, hogy mivel fogjuk tölteni a napot, attól pedig a legkevésbé sem tartottam, hogy olyasmire kényszerítene a Teremtőm, ami tőlem teljesen távol áll... mint például egy ártatlan emberi élet kioltása, csak azért, mert úri szeszélye úgy tartja, hogy ezen minden kölyöknek át kell esnie.
- Egyébként nagyon finom lett. Mint mindig. Nem is tudom, mikor ettem utoljára igazi, japán ételt, amit nem csak valami amerikai próbál leutánozni. - szaladt mosolyra a szám miközben egy újabb falatot csippentettem volna a bentóból.

- Jó, jó, tudom, hogy valami finomság... - csóválom a fejem, mert azt eddig is sejtettem – igaz, sohasem tudni, de a Teremtőmet nem olyannak ismertem meg, aki egy csinos kis bentósdobozban mondjuk... egy marék papírzsebkendőt vagy száraz rizst nyújtana a másiknak. Inkább csak arra voltam kíváncsi, hogy pontosan mit rejt, de amint megkapom az evőpálcikákat, hamarosan magam derítem ezt ki.
- És ez szerintem nem is baj, hisz mi, kölykök sem vagyunk egyformák. Mint ahogy a tanulásnál általában, gondolom itt is igaz az, hogy mindenkinél más módszer az, ami igazán hatékony, ugye? - kérdezek vissza, a Teremtőmet faggatva. Igazából még magam sem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek... legalábbis a falkán belül, vagy hogy egyáltalán melyik titulus illene hozzám, de egyre gyakrabban fordul meg a fejemben az, hogy talán mentor, aki talán az egészen kicsikkel foglalkozna, de... sok víz lefolyik még addig a Chenán, majd meglátjuk, mit hoz a sors.
- Mindenkinek arra van ideje, amire időt szeretne szakítani. Legalábbis többnyire. - mert kivételek mindig is akadnak, de úgy általánosságban azért egész működőképes ez a meglátás. Azért remélem, hogy minél több mindenre lesz, mert... rég volt már, hogy együtt edzettünk volna, és hiányzott már nagyon, és tudom, hogy előttünk még számtalan idő, és nem kell mindent egy nap alatt bepótolni, nem is lehet, de akkor is!
- Hát, ha túl sokat nem is... visszafelé azért csak nem. - vallottam be, mert tény, hogy nem szakadtam bele az edzésekbe az elmúlt időkbe, inkább csak a nagyival, ha épp a közelben járt, mert amúgy sem vagyunk túl sokan illúzionisták a falkában. Másfelől, bő egy éve még csak, hogy visszajöttem Japánból, az azért annyira nem hosszú idő.
A köszönetére csak szélesen elmosolyodok, mi sem természetesebb, amikor pedig visszakérdez, csak lelkes bólogatásba kezdek, hisz egyből Payne jut eszembe, és hogy ez milyen jó ötlet is lenne ahhoz, hogy felvidítsam egy kicsit, mostanában úgy is olyan kevés időt töltöttünk együtt... Ám mielőtt még tovább agyalhatnék a témán, kapcsolok is Asami-san rejtett kis érdeklődése kapcsán, és egyből némi pír kúszik az arcomra.
- Ó... ezek szerint tehát hallottad? - kérdezek vissza, mielőtt még bővebben mesélnék Payne-ről, bár tekintve, milyen pletyós egy bagázs a hegyi farkascsapat, csoda lett volna, ha ennyi idő alatt nem szerez róla tudomást.
- Az elmegy... nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. Szerencsére már annyira nem nehéz, mint amikor visszajöttem, azért hozzá kellett szokni a fizikai munkához. - számoltam be róla két falat között.

Csak jót kuncogok a Teremtőm példáján, és a legkevésbé sem veszem magamra azt, hogy a többi kölyökként együtt kezel, hisz hiába vagyok valamivel idősebb, mint ők... legyünk őszinték, egy több száz évet megélt farkashoz képest még akkor is csak kölyöknek számítok, hisz ha az alapokon már rég túl is vagyok, de attól még bőven van mit tanulnom, gyakorolnom, fejlesztenem a képességeimen.
- Azt nagyon is el tudom képzelni, őt ismerve. - adok igazat neki, hisz volt már szerencsém a vérvonalunk legfrissebb képviselőjének a falkánkon belül. És ezzel nincs is semmi baj, én igazából imádom, hogy ilyen sokfélék vagyunk, hisz hogy nézne már ki, ha pont az egyik legkreatívabb vérvonal tagjai lennének olyanok, mint ha futószakagon gyártották volna őket?
Csak aprót bólintok arra, hogy beigazolódtak a sejtéseim, majd egy pár pillanatra el is hallgatok... részben, mert még mindig bőszen nyammogom a bento tartalmát, részben pedig, mert nem is tudom, hol kezdhetném a mesélést. Tudom, az elején illene.
- Igazából Payne már azelőtt is a falka tagja lett, hogy visszatértem Japánból, de csak nem sokkal előtte harapta át Darren. - kezdtem mesélni, két falat között mindig egy kicsit - Elég... nehéz időszakon ment keresztül, így nem akartam én is tovább bonyolítani az életét, de... igazából már az elejétől kezdve olyan szimpatikus volt. Nem olyan miniterminátor mint kölykök többsége a falkában. - vallottam be, hisz ott van Norina, aki csak az edzés végett tépette le a karját az egyik idősebb farkassal, meg Leo, akit kész bérgyilkosnak képezett ki a teremtője, meg még sorolhatnánk.
- És aztán ahogy egyre több időt töltöttünk együtt és jobban megismertem, rájöttem, hogy akár minden percemet képes lennék a társaságában tölteni. - érten lassan a végére, és ha nem is voltam túl konkrét, azt hiszem, Asami-san így is érteni fogja a lényeget belőle – elvégre Japánban nevelkedett.
- Ami pedig a munkát illeti, már keresgélek, nézegetek valami szakma-orientáltabb dolog iránt, múltkor például pár hétig helyettesítettem is a zenetanárt az egyik általános iskolában, de... mást nem igazán sikerült intéznem eddig. - ismertem be, igaz, ez nem jelenti azt, hogy feladnám, csak egyszerűen nem olyan tucatszakmám van, amivel egy nap alatt munkát találhatna az ember.
- Rendben! - bólintottam arra, hogy feleléssel kezdjük a napot, majd ahogy lenyeltem az aktuális falatkát, már válaszoltam is - A kiválasztott személy agyára úgy, hogy az érzékeit manipulálja, téveszti meg. Minél idősebb az illuzionista, annál több érzékre képes egyszerre hatni, és annál komplexebb és hosszabb idejű illúzióra képes. - míg a Teremtőmnek nem okozott gondot, hogy egyszerre akár többre is hasson, addig én örültem, ha egyre sikerült egyszerre... és az sem mindig sikerült, de állítólag a vérvonalunk minden tagjával ez a helyzet fiatalon, úgyhogy annyira nem csüggedek miatta. Én is leszek még nagy és ügyes egyszer.
Ahogy meghallom a csengőszót, elmosolyodok rajta, még a szemeimet is lehunyom egy pillanatra, így élvezve a széljátékot, amikor pedig megkapom a felszólítást, hogy én vagyok a soros, addig a falatozást is abbahagyom. Igaz, az éjszakai sötétben látványosabb lenne a dolog, de Japánban töltött éveim egyik legszebb természeti jelenségét próbálom megidézni a Teremrőm elméjében – a szentjánosbogarak táncát az erdő fái között. Még ha csak alig egy percig tart is, mielőtt elhalványodnának, mint ha sosem léteztek volna.

- Igen! Te jó ég, az nagyszerű lenne! - áll meg az evőpálcika a kezemben egy pillanatra, hisz elsőre szinte el sem merem hinni, amit hallok. Nem-e csak a képzeletem játszik velem? De nem, elég csupán egy pillantást vetnem a teremtőmre, hogy lássam rajta, komolyan gondolta.
- Az igazat megvallva, egy-két próbát már én is tettem, de eddig nem igazán kaptam sehonnan pozitív visszajelzést, vagy nem volt szükségük emberre, vagy... nos, a helyi általános iskolában én helyettesítettem a zenetanárt karácsony környékén pár hétig, amikor lebetegedett, meg elutazott. De sajnos ennyi az összes. - felelem némi csüggedtséggel, hisz azt eddig is tudtam, hogy a zene is a művészélet része, ahhoz pedig sajnos nem csak tehetségre van szüksége az embernek, hanem jókora adag szerencsére is. Vagy protekcióra. Vagy kapcsolatokra... én pedig, egyedül sajnos egyikben sem jeleskedtem eddig.
- Igazán hálás lennék érte. De csak akkor, ha neked nem okoz problémát, vagy nem teher... - tettem hozzá sietve, hisz nem akartam az én nyűgjeim miatt a Teremtőm dolgait nehezíteni, nem rég tért csak vissza ő is a városba, biztos akad számos elintézendő dolga még ahelyett, hogy az enyém miatt fájjon a feje.
Ahogy pedig a magánéleti dolgokat megbeszéltük, lassacskán affelé orientálódunk, amiért itt vagyunk – a tanulásra, vagyis egyelőre csak az ismétlésre, de abból sosem elég, és mindig az ember hasznát szolgálja, így aztán két falat közben készségesen válaszolgatok is Asami-san feltett kérdéseire.
- Egyszerre csak egy személyre, és ez a szám sajnos az évek múltával sem nő. - felelek, s míg egyfelől kár, hogy egyszerre csak egy ember agyába vagyunk képesek belepiszkálni, másfelől megközelítve a dolgot jó hír – így is lesz elég bajom, mire megtanulom, hogyan kell magabiztosan használni az erőnket, egyszerre akár többet is, legalább emiatt nem lesznek plusz nehézségeink.
Végezetül pedig egy egyszerűbb illúzióval bizonyítom azt, hogy hála az égnek, felejteni nem felejtettem a gyakorlati részből sem, legalábbis sokat. Tekintve, hogy most milyen békés és nyugodt minden körülöttünk, lehet, hogy ha egy összecsapás során kéne teljesítenem, már nehézkesebben menne a dolog.
- Hallani is? Húha, egy pillanat türelmet kérek szépen... - kaptam be egy falat brokkolit, hogy amíg elnyammogom, legalább addig is nyerjek némi időt, kitalálni, mi legyen az. A szentjánosbogaraim közben már rég semmivé foszlottak, mint ha sosem lettek volna, hogy alig pár perccel később egy halkan induló, de egyre erősödő dallam csendüljön fel a Teremtőm füle hallatára, és az én elmémben. Akár egy apró zenedoboz, nem túl bonyolult, ellenben kedves és egészen fülbemászó dallam. Igaz, a végéig sajnos nem jutok el, hisz kevés még az én erőm ahhoz, hogy túl hosszasan fenntartsak ilyesfajta illúziót.
- Hmm... békét, azt hiszem. Nyugalmat, harmóniát. - válaszolok némi hezitálás után, miután a Teremtőm példáját követve én is becsukom a szemeimet, a látás kizárásával a többi érzékkel összpontosítva a körülöttünk lévő mindenségre.
- És boldogságot is. Mint aki végre megtalálta a helyét a világban. - fejezem be mosolyogva.

- Igenis! - szalutáltam vidáman Asami-san szavaira. Mesélek én, mindenféle elképzelésről, korábbi próbálkozásról, zsákutcákról, amiről csak szeretne, hisz minél jobban ismeri a helyzetet, neki is annyival könnyebb a dolga. Persze sejtem én, hogy ami ideális, meg tökéletes lenne, álmaim állása, olyan úgy sem létezik, valahol majd lentebb kell adni az igényekből, de majd meglátjuk, miből élünk, mik a lehetőségek, meg azokkal milyen téren kell kompromisszumot kötnöm.
A kis dallamom sikerét látva boldog mosoly kúszik az arcomra, akarva-akaratlanul, de örömmel tölt el, hogy sikerült kivívnom Asami-san elismerését, és nincs ezzel másképp a kis bundás sem odabent, ahogy egész békésen sütkérezik a Teremtője energiáiban, mint a cirógató tavaszi napfényben.
- Nem igazán szeretek harcolni... legalábbis a szó szoros értelmében véve. Ha lehet, inkább próbálom mindig elkerülni, a békésebb megoldást választani, de tisztában vagyok vele, hogy vérfarkasként akadnak olyan helyzetek az életben, amikor ez lehetetlen. - jegyzem meg, igaz, ha velem ilyen még nem is sűrűn fordult elő, az csak annak tudható be, hogy vérfarkasként még igencsak harmatos korúnak számítok, az útból, amin haladok, sokkal nagyobb része áll még előttem, mint ami már mögöttem.
- Igen, ahhoz képest már jelentősen gyorsabban és gördülékenyebben. - bólintok Asami-san kérdésére, igaz, az ő, és a korabeliek átváltozásához képest még mindig bőven van hová, vagy épp mit fejlődnöm, de azt majd az idő meg a rutin megoldja. 300 felett már nekem is egy szempillantás lesz az egész, a mostani pár perces folyamattal szemben.
Csak szótlanul figyelem, ahogy kinyújtja a karját, ahogy az izmok, inak finoman megremegve rendeződnek át, felvéve a vérfarkas anatómiájának megfelelő helyüket, mígnem a bunda is mint a frissen vetett fű, úgy serken ki. Amikor pedig befejeződik a folyamat, csak egy bólintással jelzem, hogy rendben. A bentós dobozomnak úgy is a végére érek lassan, csupán egy-két falat van hátra, így miután azt is eltüntettem, és letettem a dobozd egy nagyobb sziklára, magam is feltűrtem a melegítőm ujját, kitartva a karom.
- Ühüm. - bólogatok serényen a kérdés hallatán, miközben serényen kutatni kezdek az emlékeim között. Emlékszem, eleinte mindig inkább a lehető legrosszabb emlékeket akartam felidézni ilyenkor, hisz ahhoz képest, amikor mondjuk édesanyám elhagyott minket, vagy a megvetést apám szemében, hogy vérfarkas lettem, nem őrző, szinte nem is nevezhető fájdalomnak az, amit az átalakulás kíván meg... de időven aztán rájöttem, hogy akármennyire is tűnt jó ötletnek, sajnos nem annyira hatásos, mint Asami-san megoldása a kellemes emlékekkel, így aztán már több éve, hogy inkább az ő tanácsát követem. Ebben is. Marad hát egy kellemes emlék, egészen pici gyermekkoromból, amikor még minden szép és jó volt a családunkban, miközben teret adok a farkasomnak, és ha nem is olyan gyorsan, mint a Teremtőm esetében, de az én karom is lassú átváltozásba kezd. Hasonló, karmos kéz, ám a hófehér bunda helyett nálam némi krémszín árnyalat színezi az alapot, amikor pedig úgy ítélem, hogy végeztem, csak várakozóan fordítom felé a tekintetem. Amikor pedig észreveszem, hogy neki kezd a vetkőzésnek, szólnia sem kell, már fordulok is el, hogy véletlenül se leskelődjek – inkább én magam is nekilátok, előbb a ruháktól szabadítom meg magam, aztán pedig az alakváltást is befejezem. Igaz, mire négy lábú valómban állok előtte, kell némi idő, amíg alább hagy a fájdalom, és újra összekapom magam, nyújtózkodva párat, bele-beleharapva a friss hóba frissítő gyanánt, hogy aztán egy kölyök lelkesedésével szökkenjek oda a tanítóm mellé, hozzádörgölőzve köszöntve ezen valójában is.

Még teremtőm dícséretének szűkszavúsága ellenére is elönt némi büszkeség, mielőtt még nekiláthatnánk, hogy megszabaduljunk a ruháinktól, és alakot váltsunk. Igaz, nekem még ez utóbbi fele egész lassan megy, legalábbis a teremrőmhöz képest, de amint befejeződik az átváltozás folyamata, és minden csont, izom a helyére kerül, a bundámat megrázva zárkózok fel hozzá.
Aprót bólintok az oktató szavakra, és akaratlanul is eszembe jutnak a szóbeszédek, amikor egyesek annyira a saját kis álomvilágukba zárkóznak a valóság elől, hogy azt vélik igazinak, a földi létet pedig csupán valami rossz rémálomnak... Ez, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, amikor Asami-san lelapul, én pedig szó nélkül, egy fáziskésésnyi idővel követem is a mozdulatát.
~ Látom. ~ - még ha nem is szúrtam ki első pillanatra, de hála a farkas-érzékeknek, nem a látás képessége az egyetlen, amire támaszkodhatunk vadászat során.
6 méter... közel van, nagyon is, és furcsállom, hogy egyáltalán ő merészkedett a közelünkbe, amíg egymásra figyeltünk, vagy attól rémülhetett mozdulatlanná, hogy mi férkőztünk az övébe...
Miután azonban ilyen távolságból sok mindent nem tudok tenni úgy, hogy ne szúrjon ki – lévén, nem örököltem a Teremtőm patyolat fehér bundaszínét, sokkal inkább piszkos, krémesen árnyalt a sajátom, így csak teszek némi próbát, hogy hasonkúszva a hóban kezülítsem meg a tapsifülest.
Amíg fel nem veszi a nyúlcipőt, mert akkor jómagam is felpattanok, hogy a nyomába eredjek, remélhetően minél hamarabb elcsípve és leterítve. Igaz, az emberi felemet nem kínozza éhség, a farkasomnak a legutóbbi telihold óta nem volt lehetősége rá, hogy megtöltse a gyomrát, s akármilyen jámbor jószág is, enni, azt neki is kell.

A nyúl megered, én pedig mint ha valami agár-futóversenyen lennék, olyan tempóval startolok utána, hogy csak úgy porzik utánunk a hó. Remélem, valódi a nyúl, vagy ha csak illúzió, egy falkatársam sem látja a kis edzésemet, mert elég hülyén mutathatok, ha ekkora lelkesedéssel kergetem a... semmit. De ha így is van, nem foglalkozok vele, nem hiszem, hogy nagy szégyen lenne, ha bedőlök a Teremtőm tökéletes illúziójának – mindenesetre biztosan kisebb, mint hogy egy hús-vér nyuszi kifog rajtam, így nem is telik sok időbe, hogy utolérjem a tapsifülest, és egy jól irányzott ugrással vessem rá magam, egyetlen, tiszta mozdulattal harapva át a torkát, a lehető legrövidebbre fogva a szenvedését.
Mert hiába vagyunk ragadozók, vadászok, attól számomra a gyilkolás nem öröm vagy kikapcsolódás, hanem „szükséges rossz”, legalábbis a farkasom szempontjából, csak azért teszem, hogy ő élhessen. Nem azért, hogy pusztán kedvtelésből szórakozzon.
Ahogy a nyuszi néhány utolsó rángással elernyed a fogaim közt, elengedem egy pillanatra, csak hogy a vérét lenyaljam a pofámról, majd újra rámarva emelem fel, hogy dolgát jól végzett vadászkopó módjára térjek vissza vele a Teremtőmhöz, a lábai elé terítve, akárcsak valami ajándékot, felajánlva. Közben lustán csóválom a farkamat, ahogy nekem dől, úgy pedig egészen belelkesedik bundásabbik felem, hálásan dörgölőzve a nagyobbhoz némi elismerésért. No meg a tekintetét keresve, mit szól a korábbi teljesítményemhez, apró felajánlásomhoz? Ha a falka legjobb vadásza nem is lettem a távolléte alatti időben, legalább visszafelé nem fejlődtem az már biztos.
~ És most hogyan tovább? ~ - kérdeztem kíváncsian, miközben türelmesen vártam. Elfogadja tőlem a nyuszit, esetleg együtt fogyasztjuk el, vagy amíg ő falatozik, rám vár valami következő kihívás, amit teljesítenem kell?

Szerencsére eddig sosem volt különösebb konfliktusom senkivel sem a falkában, sőt, egész jól kijöttem a többséggel, lévén, gyakorlatilag közöttük cseperedtem fel kisiskolás korom óta, mégis... azóta valahogy sokkal boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mióta a Teremtőm is újra velünk van. Még ha nem is találkozunk minden, már a tudat is megnyugtató, hogy ha szükségem lenne rá, csupán néhány percbe telne csupán, hogy újra mellette teremjek.
Akárcsak most, ahogy a zsákmánnyal együtt térek vissza hozzá, büszkén, hálásan felajánlva számára a legjobb falatokat elsőként a zsenge nyúlhúsból. Hiszen nélküle nem lennénk most itt, mindanélkül az örökség, támogatás és türelem nélkül, amit tőle kaptunk.
A maradék mellé leheveredve magam is neki látok a falatozásnak, még ha nincs is sok ideje, hogy emberként a vadászat előtt tömtem meg a hasamat... A farkast is táplálni kell, nem csak az embert, engem meg egyébként is jó étvággyal áldottak meg az égiek, így aztán nem is hagyom kárba veszni a vacsorát, ha már az életét áldozta értünk.
~ Arigato! ~ - válaszolok boldog farokcsóválás kíséretében, mert igenis jól esik még ennyi év után is... pláne, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevesebb az újdonság, amit farkasként el kell sajátítani, egyre kevesebb lehetőség adódik hasonló pillanatokra – kár lenne hát veszni hagyni.
Amikor végzünk, jólesően nyújtózkodok egyet, mielőtt leráznám a havat a bundámról, mire azonban észbe kapok, egy morranás, és már le is hagyott a Teremtőm... én pedig, némi fáziskéséssel indulok utána, mindent beleadva kapkodva a csülkeimet, hogy utolérjem. Nem is tudom, mikor siettem utoljára ennyire haza...

*Egyre nagyobb meggyőződéssel érzem, hogy jól jövök ki az egyenlet végén. A kezdeti dühöt, kétségbeesést, elkeseredettséget fokozatosan váltotta fel az elfogadás, majd Wasilla után a teljes megbékélés. Azelőtt kinevettem, aki ajándéknak titulálta a harapást, most már egyet is tudok érteni vele. Nagyot fordult a világ! S ennyit számít az idő. Nem tudom, hogy várhatta el bárki, hogy azonnal tapsikolva örvendjek a helyzetnek - nyilván nem is tették meg, bölcsen kivárták -, de eljött az a nap is, amikor már nem a kényszerpályát látom magam előtt, hanem ébredéskor már örömmel találgatom, vajon mit fog tartogatni számomra a nap.
És nem azért, mintha kesztyűs kézzel bánnának velem, vagy éppen én magammal. A fájdalom hozzá tartozik ehhez az élethez, ez is olyasmi, amit lassan, de biztosan meg fogok szokni, s egyre inkább el tudom viselni. Akár magamnak okozom, akár mások nekem - értem van, s nem ellenem. Persze, ha épp levegőt se kapok a kíntól, akkor nehéz ilyen belátónak lenni, de amikor ellebben szemem elől a megpróbáltatás vörös köde, akkor képes vagyok visszabillenni az elfogadás állapotába.
Azt hiszem, Wasillának köszönhetem. Az volt a nagy fordulópont számomra: nagy felismerések - és igen, nagy megpróbáltatás is, ha azt vesszük, hogy egy héten keresztül kómában hevertem. Paradox módon ahelyett, hogy ez félelmet oltott volna belém, csak megerősítette bizalmam, ha nem is magam, de a többiek felé. Hiszen gondoskodtak rólam akkor, amikor kellett, pedig fogalmuk sem lehetett róla, a kiütöttek magukhoz térnek-e egyáltalán... persze, Willowtól nem is vártam mást, de mint kiderült, a városban is ez volt a helyzet, a falka pedig egyetlen egységként zárt össze a bajban, s védte minden tagját, akit kellett. Ha nem lennék már én is része a közösségnek, irigy lennék rá. De része vagyok, s ez mámorosan jó érzés. Életem első közössége, ami igazán befogadott. Persze, susog a kisördög, hogy nyilván csak azért, mert még mindig nem ismernek eléggé, s majd ha ez igazán megtörténik, magamra maradok, mint mindig... igyekszem nem hallgatni rá, és nem okot adni, hogy mintegy önbeteljesítő jóslatként az én viselkedésem szolgáltasson okot a kivetésemre. Persze, ilyen izgáa és agresszív kölyökkel bennem elég nehéz, de... próbálok vele is zöld ágra vergődni. Egyelőre nem sok sikerrel, de ne legyen a nevem Amaryllis, ha feladom.
Ülök a fák között, az egykor tanult meditációs gyakorlatokkal próbálkozom ismét. Nem mintha mennének. Már emberként sem sikerült soha olyan szintű elmélyülést produkálnom, mint amilyet apám elvárt volna, így, egy izgága farkassal a belsőmben meg teljesen esélytelen, de ha csak a relaxációig eljutok, már eredményesnek ítélem a próbálkozást. A lótusz nekem már rég nem menne, maradok szimplán a törökülésnél, két tenyerem lazán a térdeimen nyugtatva, hátamat az egyik fa törzsének vetve. Mély lélegzetvételekkel szívom magamba az erdő illatát, s hagyom szabadon cirkálni a kölyköt, hadd élvezze ki a helyzetet. Amíg nem akar előtörni belőlem, addig nincs okom gátat vetni semminek az egyedüllét perceiben. Úgyis többször hangsúlyozták már nekem a természetközeliséget, meg annak fontosságát... az elmúlt bő tíz évben jócskán eltávolodtam ettől a szemlélettől, hát van lemaradásom, amit be kellene pótolnom. Próbálom minél több élőlény jelenlétét, neszezését meghallani és befogadni, minél többféle hangját felismerni a szélnek... és próbálom nem felhúzni magam a kudarcon. Meglepően jól megy, ez utóbbi legalábbis.
A boldogan lihegő kölyök váratlanul pattan fel, nyugalma úgy illan tova, akár füst a viharban, elhúzódva, de támadás nélkül, tétova morgással és vicsorral fogadja a körünkbe érkezőt. Nem kellemetlen, nem támadó a másik közeledése, energiái is a nyugalmat sugározzák, de - ahogy Nessa oly találóan megfogalmazta - az egész világgal hadban álló szürkebundást nem olyan egyszerű megnyugtatni. Az is nagy eredmény, hogy nem támad azonnal, miként az első hónapokban tette. Leül, bár fogát továbbra is villogtatja, ugrásra készen, de tőle higgadtnak számító pózban várja ki, mit hoz a helyzet, s kell-e bizonyítania, milyen kemény legény leány ő a gáton. Én pedig kissé meglepetten nyitom tágra szemeim és pillantok fel, nem számítottam rá, hogy bárki csatlakozni fog hozzám. Gondolom, ilyen fényes délelőttön - Vajon mennyi lehet az idő? Kora délután már? Teljesen elveszítettem időérzékem - mindenki munkáját végzi valamerre, lett légyen az a városban vagy a Hotelben. Azonban nem mondhatnám, hogy kellemetlenül érintene. Pedig nem ismerem, ezért idegesnek illenék lennem, mégsem vagyok. Kis részben azért, mert felismerné vélem Willow elbeszéléseiből. Gondolom, nem sok keleti vonásokkal bíró farkas tapodja Alaszka havasait, vagy igen?
- Asami-san - hajolok meg ültömben, bár a felálláshoz lusta vagyok, pedig az illem azt diktálná, remélem elnézi nekem. A megszólítás hangsúlya felfelé kunkorodik, így téve kérdéssé a kijelentést. Nem vagyok benne biztos, de legfeljebb kijavít, nem bűn tévedni. A relaxáció is teszi, hogy kábé annyi aggodalom szorult belém ebben a pillanatban, mint egy benyugtatózott teknősbékába. A kölyök már más kérdés, az húzódik, hátrál visszafelé a nagyobb bestia elől, esze ágában sincs hagyni, hogy túlságosan megközelítsék. Leülni mellé legfeljebb csak akkor lehet, ha előbb mozdulatlanságra késztették az övénél jóval erőteljesebb energiákkal, de akkor úgy is kell majd tartani, hogy ne kezdjen menet közben pattogni.
- Én is örvendek, Amaryllis Margaret Lux - viszonzom a bemutatkozást mosolyogva, bár nyilvánvalóvá tette, hogy tudja kilétem, de így tiszta a helyzet. - Gondolom, csupa rosszat? - biccentem félre a fejem kíváncsian. Beszédtéma voltam a mentorok között? Nem gondoltam volna, hiszen nem alkottam semmi kiemelkedőt, azt hiszem. Persze előfordulhat, hogy teljesen rosszul ítélem meg a helyzetet és magamat is - farkasszempontból ilyen ifjan semmi csodálkoznivaló nem lenne abban sem.
Mondjuk a következő megszólalásí még meglepőbb. Míg én azon filozofálok, hogy vajon fel kell-e állnom és kinyújóztatnom elmerevedett combizmaimat, ő olyan költői képpel lep meg kérdés formájában, hogy elsőre csak pislogok, s kell néhány másodperc, míg felfogom egyáltalán a mondandó lényegét. S még ugyanennyi, míg megrágom a válaszlehetőségeimet. Igen - nem hazugság, pillanatnyilag valóban békésnek érzem magam, s ennek jegyében teltek az elmúlt órák a fák között. Nem - a kölykömre semmiképpen sem igaz, ő a békét még hírből sem ismeri. - Félig - válaszolok tehát ekként, kíváncsian, megfelelek-e a próbán. S közben nyögve talpra tornászom magam, a végén a fatörzsbe kapaszkodom. Ahogy sejtettem, a térdem elsőre össze akar csuklani alattam, a vérkeringésnek nem tett jót ez a pozitúra hosszú órákon át, rendszeres jóga ide vagy oda. A gyomrom is megkordul, jelezve, hogy a hajnali fél hatkor elköltött reggeli nem két perce volt. - Vagy most haikut kellett volna faragnom? Bocsánat, az a fajta megfogalmazás kissé idegen tőlem - vallom be a nőnek, ahogy felötlik fejemben a gondolat. Elméletben persze egyszerű, csak szótagszámoknak kell megfelelni és természeti képet szerepeltetni a versecskében, de azt hiszem a gyakorlatban ettől még nem lennék rá képes. S különben sem egy sinto szentélyben vagyunk! - Mi járatban erre, Asami-san? - értem ez alatt ezt a facsoportot is konkrétan, meg azt, hogy miért nem a Lakban vagy a Hotelben üti el az idejét. Kétlem, hogy engem keresett volna... vagy mégis? Willow küldte volna, hogy foglalkozzon velem, vagy valamelyik mentor? Gondolom, hamar ki fog derülni.*

*Igazából tudom, hogy fel kellene állnom, de mindeddig elég lazán kezelték a falkában az udvariasságot - mindenki tegeződik, és hasonlók -, hogy valóban nem gondolom nagy hibának ülve maradásomat. Na meg úgyis kijavítanak vagy rám szólnak, ha bármit rosszul csinálok, így viszonylag nyugodt vagyok e téren. A bólintást nyugtázom, a Willow által mesélt "személyleírások" eszerint működnek még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy ténylegesen találkozom a nővel. A feleletére viszont csak pislogok egyet lassan, aztán még egyet. Nem az én tempóm ez, nem ehhez vagyok szokva... vakkantsanak nekem egyszavas utasításokat egy felvágandó balesetees felett, vagy hadarjanak el egy történetet automatából vásárolt kávé felett, az tartozott a mindennapjaimhoz. Bár tény, hogy az elmúlt hónapokban lelassultam, lehiggadtam kicsit, már nem vészhelyzetek sorozatából áll az életem (még akkor is, ha csak a mosogatásról volna szó), ráérek kicsit szemlélődőbb lenni. De a keletiek zenje azért még így is távol áll tőlem. Így aztán igencsak meg kell rágnom magamban a szavakat, mielőtt kibökném őket, s még akkor kissé hülyének érzem magam miattuk. - Ezt ábrázolja a jinjang szimbólum is, nem? A feketében ott a fehér, a fehérben a fekete, és dinamikus körforgásban vannak egymással - pillantok fel rá ismét óvatosan. Készen vagyok arra is, hogy bólint és szó nélkül hagyja, arra is, hogy ismét valami kissé misztikus (vagy csak simán coelhósan lebutított, az én szintemnek megfelelő) bölcselettel áll elő, de azt sem zárom ki, hogy leteremt, amiért előadom, mintha értenék hozzá, közben meg nem. Hát igen, hivatásom és addigi életcélom elvesztését az önbizalmam is megsínylette, nem vitás.
- Ha az lenne az elvárás, akkor minimum megpróbálnám. És biztos béna lenne, de összehoznék valamit. Azért örülök, hogy nem kell szótagokat számolgatnom - vigyorodok el a végére végre. Nem az én világom a költészet, soha nem is volt. Ahogyan az sem, hogy egyszerű és udvarias, semmitmondó kérdésre, amire egy angol bizonyosan csak annyit felelne hogy "fine, thanks", rögtön az élet milyenségét taglaló választ kapok. Megerőltetem magam, és nem tátom el a számat, nem kerekítem el szemeimet, fegyelmezem vonásaimat. Oké, hát akkor ez egy ilyen beszélgetés lesz, nem úszom meg. Én vagyok a kölyök, nyilván meg kell próbálnom legjobb tudásom szerint alkalmazkodni... S ha nem lesz elégedett az eredménnyel, lelke rajta. - Ami azt illeti, én szívesebben hasonlítom kártyapartihoz. Leosztják a lapokat, és hozzuk ki belőlük a legtöbbet, amit lehet. Rossz lapokkal is lehet nyerni, meg jó osztással is veszteni, az már azon múlik, kinek a kezébe kerülnek - kezdem magabiztosan, aztán az fokozottan kikopik a szavakból, a végét már szinte csak mormolom elhalkultan, miközben ő a fákat fürkészi. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarja, hogy beszéljek. Mondjuk mi másért jött volna ide? De a farkasokat sokszor nem értem. Nem csoda, már az embereket sem értettem, ez meg négyzetre emelt nehézségi szint. S ha már farkas, a kölyök továbbra is tartja a tisztes távolságot, felborzolt szőrrel mutatja magát nagyobbnak, mint amilyen. Ha rajta múlna, már nem lenne itt, de sajnos az én lomha testemhez van kötve, amit nem igazán csíp. Azt meg pláne nem, hogy én nem húzom el a csíkot, amint valaki megközelít minket, vagy nem díjazom, hogy lebunyózza a helyzeteket. Félek, sosem kerülünk egy hullámhosszra vele...
- Az erdőt - vonok vállat, tökéletesen értetlenül a kérdésére. - Mi mást kellene? - nézek vissza zavarodottan. Szeretne tanítani valamit... na, ez legalább olyasmi, ami ellen szemernyi kifogásom sincs, el is mosolyodom. - Igazán nagy szerencse, hogy én pedig szeretnék tanulni - jegyzem meg, miközben arrébb szenvedem magam, hogy ha leül, jusson neki a fa törzséből, aminek nekidöntheti hátát.*