Jó móka lesz ez fiók, csak pörögjetek már fel! Vagy ez már a korral jár? Mhhh... Azért értékelendő, hogy a piát ők is jószerével fogyasztják, így legalább nem csak ökör iszik magában! A platót elnézve pedig, erősen érzem, hogy határ a csillagos ég! - Akkor mindenképp a tied lesz a színpad Nikolai, ha már felajánlottad. - mosolyodtam el sunyin, de barátságosan, elvégre csak szórakoztam vele, ezt pedig az ő "X" néhány éves fejével is értenie kellett. Végül átfordítottam pillantásomat Joséra, és nem bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam. Persze még diszkréten. - Pedig, néha egész jól nyomod. - áhh talán egyszer ha hallottam dúdolászni sokat mondok, de azért ezt el kellett lőni, ha már nyílt titok lett, hogy közünk akad egymáshoz. A kérdésére csak hátra dőltem, elkapva a felém hajított vodkát. Köszönésként csak biccentettem Shane felé, majd meg is húztam a torokfertőtlenítőt. Nem is rossz, értesz valamihez papa! A whiskeymet talonba rakva, lefektettem magam mellé, látható helyre, hogyha José éppen úgy döntene, hogy most kívánja megkóstolni, el is érje, én pedig mint a friss, hideg vizet, úgy öntöttem tovább le a vodkát gyomromig, majd szakítottam el szám szélétől az üveget. Shane pedig esti mesébe kezdett... Rövid és voltaképpen nem sokat mondó, de azért ezt-azt feltáró volt. Így tudnám jellemezni. - Moszkvát kihagytam... - jegyeztem meg egyszerűen, átvéve a szót. - Viszot számos más helyet bejártam az életemben, egy egész kislexikon vagyok... - húztam el oldalra számat, felpillantva apámra. Igen Fater, miattad volt a zöme! Jó, nem róhatnám fel, elvégre... Én is részese voltam annak, amiért eltűnt. Nem is agyalok ezen, már alakul a helyzet, szóval... Hol a vodka? - rántottam meg újra az üveget, helyet adva Nikolainak is, ha beszélni kíván.
Megindító… micsoda szavak! Engem mondjuk nem igazán izgat semmiféle családegyesítés. Lehet, hogyha nem lennék magányos típus úgy általában, akkor jobban meg tudna fogni a dolog. És hogy Shane nem tudja milyen vodkát iszik… Kár, hogy egyszerűen megfogalmazzam az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Nekem is van kedvenc fajtám, bár annak a beszerzése nem zökkenőmentes. Úgy tűnik – legalábbis Shane elsötétülő képe alapján -, hogy ez éneklős, kántálós téma nem éppen a legszerencsésebb választás, de mivel a lelkisegély-félórát leszavaztuk, nem foglalkozom vele, hogy miért vág ilyen arcot. Dustin sunyi kis megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Nincs szükségem színpadra, nem tehetségkutató műsorról volt szó, legfeljebb valami részeg éneklésről… Azt nagyon valószínűnek tartom, hogy egyikük sem ismerné a kedvenc dalaimat, de a részegeket ez nem szokta zavarni, vagy éppen megakadályozni az éneklésben. José témaváltására én is elgondolkozom rajta futólag, vajon bárki kíváncsi-e rá valóban, hogy mit is csinált a másik többszáz éven keresztül, de Shane válasza elég némi kiindulópontnak. Azt sejtem, hogy Dustin még akkor sem lenne ismerős, ha történetesen járt volna Moszkvában, mert nem elég idős hozzá, hogy akkor találkozhattunk volna, mikor még Oroszországban éltem. Shane több időt töltött a szülőhazámban, mint én magam… Ki sem néztem volna belőle. - Én orosz vagyok, de Moszkvában nem gyakran jártam az előtt sem, hogy eljöttem Európából. Megvonom a vállam. Egyszerűen csak nem sokszor volt dolga arrafelé a falkámnak. - De a vodkát én is Oroszországban szerettem meg. Amennyiben Shane esetleg igényli is a vodkát, nem csak nosztalgiázik róla, akkor visszapasszolom neki egy kör erejére.
*Bár ő is nézelődik, de nem veszi észre Shane reakcióját az énekléssel kapcsolatban. De igazából ha látná se nagyon érdekelné, főleg hogy ugyanazon az állásponton vannak csak éppen más okokból kifolyólag. Egyébként figyeli a vodkás üveg röppályáját, speciel a vodkához nem nagyon tud hozzászólni. Neki nem a szíve csücske. Inkább rumpárti, így azt most jól meghúzza ismét. Viszont a tehetségkutató hallatán kissé megrázza magát. Nem sokat tv-zik, de ha igen, akkor általában borzalmas élményekkel kapcsolja azt ki. De inkább nem is mond rá semmit. Viszont Dustin kijelentésére halvány mosollyal húzza fel a szemöldökét.* - Szeretnéd, ha én is hozzád vágnék egy üveget? *Teljesen nyugodt hangon, hiszen csak szívózik a sráccal. Bár valószínűleg az ő dobása kevésbé lenne kézbe irányzott, mint Shane-é. Nem csak Dustin tud ám beszólogatni, most meg már ivott annyit, hogy belemenjen az ilyen csörtékbe. Úgy fest nem nagyon sikerült fellendítenie a témát, talán túl vegyes a banda. Viszont az nem zavarja, hogy a platóról elkezd fogyni a pia, így van jól. De amúgy akkor már ő is válaszol a saját kérdésére.* - Akkor Európa stimmel azért ahogy látom. Én spanyol vagyok... *Ezen a ponton kicsit meglengeti a kezében lévő rumos üveget. Egyértelműen a balkáni országok itala. Nem mintha ránézve olyan nehéz lenne belőni, hogy ugyan honnan is származhat.* - De leghosszabb ideig Angliában éltem, amíg a falkám úgy nem gondolta, hogy szar alfa vagyok. *Mindezt teljesen higgadtan közli, mintha csak fű növését firtatná. A tabudöntögetést nem tartja rossz dolognak, ha pedig erről sem alkotnak véleményt, akkor komolyan leveszi a kezét a társaságról. Ha valamit meg nem akar elmondani, azt nem fogja, speciel nem fog minden kis sötét foltot kiadni most az életéből. Egyébként észreveszi, hogy az iménti megjegyzés után Dustin rá nézett, így most rajta a sor, hogy a fiúra nézzen. Valószínűleg ezt még száz év múlva is fel fogja hozni Dusnak, szóval ideje megszokni... főleg ha kicsit már spicces, akkor tényleg, ami a szívén az a száján.* - Oroszország amúgy számomra is ismeretlen. Ritka ronda egy nyelvet beszélnek... már bocsánat. *Mondja végül ismét a társaságra tekintve halvány mosollyal. Nos, igen... az őszinteség. Teljesen józanul is ritkán kapni rajta, hogy másít a véleményén, de ilyenkor...*
Repkednek a helyek, országok, mellékes megjegyzések... De mind csak üres információ, és valljuk be: igazából senkit nem érdekel a másik. Azt hiszem, hogy most először kezdek elgondolkozni azon, hogy mennyi értelme van ennek az egésznek. Elveszem Nikolaitól a vodkát, és meghúzom, aztán bajtársiasan vissza is adom neki. Aztán megüti a fülemet José egy mondata Anglia kapcsán. Szóval Alfa volt? Érdekes. Soha nem mondtam volna meg róla. Egyszerűen, nem olyan a kisugárzása, de az is lehet, hogy már az én orrom sem a régi... - Akkor már rég meg kellett volna halnod, nem? Hihetetlen, már a tradíciók sem a régiek... Sóhajtok fel, aztán az imént bontott sörbe temetkezem. Mondjuk pont nem érdekel, hogy milyen módon úszta meg ezt az egészet. Talán még Dustin lenne az, akivel társasági szempontból a legtöbbet lehetne kezdeni. Hiába, ahogy a farkas öregszik annál magának valóbb lesz, és úgy tűnik, hogy ez minden országban és minden falkában így van. Na, nem mintha öribarikat szeretnék magamnak bennük. De nem akarnak falkatémáról beszélni, ezen felül értelmesebb és élvezetesebb témáig nem nagyon tudok mivel beszállni. Csak iszom, hallgatom őket, és ha valami olyan hangzik el, amibe be tudok szállni, akkor megteszem.
Lassan már csak annyit fogok fel, hogy blablabla, blablabla... és nem azért, mert nem érdekel az, amit mondanak... Csak valahogy kezd erősen lefoglalni a kezembe akadó vodka és whisky párosa. Még nem vészes a helyzet, és mint farkas összetehetem a kezem, hogy nem két korty után vonaglok végig a földön, de azért... Már kezdek kicsit koncentrálatlanabb lenni. Egy-két infot azért elcsíptem, és még úgy ahogy reagáltam is rá. - Nikolai... - néztem fel az említett hímre, sunyi vigyorral képemen. - Még az is lehet, hogy te fogod azt hangoztatni pár üveg után, hogy te vagy az új kis csillag! - nevettem el magam, nagyobbat húzva le a... ömmm... ja igen. A whiskys üvegből. Csak szórakoztam, elvégre azért vagyunk itt. Nekem édes mindegy egyébként, hogy ki fog énekelni, vagy táncolni, vagy hülyét csinálni magából. Ez az este a piálásról szól nem? Akkor meg...? Voltaképpen ezen szívesen el is filozofálgattam volna, ha José hangja nem kúszik a fülembe. Féloldalasan pillantottam fel rá, némi fintort vágva, de csak élcelődve. - Nos, ha egy teli whiskyvel óhajtasz dobálózni, azt kibírom. - a vigyor a képemen egyre szélesebb lett, és talán úgy is maradok, ha Shane időközben nem szólal meg. Szívesen reagáltam volna rá, de ez nem az én dolgom, másfelől pedig... jogom sincs hozzá. Mégis egy halkabb morranás elhagyta szám szélét, amolyan jelzésértékűen, de semmi extrát nem hordozva magában. - Szerintem, dobjuk a tűzre ezt a húscafatot. - biccentettem fejemmel az őz felé, és noha nem voltam még kellően éhes, lehet mire elkészül már az leszek. Talán ők is. Lassan fellöktem magam a földtől, ezúttal már a vodkás üvegből nyelve le pár kortyot.
Bár Európa stimmel, de más nem nagyon, ahogy látom. És nem csak a származásra értem a dolgot. Egyszerűen nagyon ás kaliberű farkasok vagyunk mind. Azért némi érdeklődés az én szememben is megcsillan, mikor José a saját leváltásáról beszél, de Shane-nel egyáltalán nem értek egyet. Mikor visszaadja az üveget, meghúzom még egyszer, aztán megcsóválom a fejem. - Miért kellett volna meghalnia? Én is voltam Alfa. Ritka szar munka. Állandóan csak a vinnyogást hallgatni és az életképtelen kölykök helyett dolgozni. Mondjuk engem nem a falkám váltott le, hanem egyszerűen otthagytam őket, mikor megnősültem. Persze még az sem jelent semmit, hogy a falka nem elégedett a vezetővel. Attól még lehetett ő a legerősebb… Dustin kiscsillagos poénját elengedem a fülem mellett, mert a dalolós témát szerintem bőven kiveséztük, de José megjegyzésére a farkas felé fordítom a fejem. - Szóval rondának találod az orosz nyelvet… Feltételezem, akkor nem is beszéled… Nem fejtem ki azon véleményemet, hogy a spanyolt meg lehetetlen férfiasan beszélni, elvégre a származása azt hiszem mindenkinek szívügye. Kár ezen vitát nyitni. Mindesetre Dustin javaslatára megmozdulok, és felkelek. Még stabil vagyok, bár kezdem érezni a vodkát… Mrrrrrrrrrrrr…. Ezer éve nem voltam részeg. A zsebemből előveszem a késemet, kihajtom a pengéjét, és letérdelek az őz mellé, hogy gyakorlott mozdulatokkal, a lehetőségekhez mérten gyorsan és hatékonyan megnyúzzam, elvégre csak nem szőrüstül-bőröstül akarják megsütni. A bőre, a lábszárai, a belei és a feje külön kupacba kerül, maga az őz pedig mehet a nyársra. A sütést már másra bízom… Én inkább visszatérek a vodkához, hogy behozzam a lemaradásomat.
*Na, úgy fest két vélemény ütközik, ami egészen érdekes, hiszen ez azért elég sarkalatos pontja a farkas-társadalomnak. Itt az őslakosoknál is furán megy a dolog, ezzel a sok titulussal, de valószínűleg nem csak ők a kivételek a megszokott hierarchikus berendezkedés alól. Mindenesetre ő se nagyon bírja megállni, hogy ne szóljon bele, bár még mielőtt kinyitná a száját elég egyértelmű, hogy melyik véleményt támogatna. Shane kijelentésére ugyanis bólintott egyet.* - Az igaz, hogy szar meló, de a tradíció, az tradíció. Legyőztek, meg kellett volna halnom. De gondolom te nem azért nem vagy alfa, mert volt egy nálad erősebb farkas. *Tekint kérdőn Nikolai-ra, hiszen a válaszából valami ilyesmit szűr le. Ha valakit ugyanis legyőznek, az szerinte nem addig tart, míg valaki két vállra kerül, vagy mint a vívásban, ugyebár első vérig... Ez azért más dolog. Szóval teljes mértékig egyetért Shane tradicionális gondolkozásával. Dustin megjegyzésére kicsit felhúzza a szemöldökeit, szinte már elismerően. Bár ez nem jelenti azt, hogy feltétlen értékeli is, hogy nagy a szája a fiának.* - Ki fogod ma még húzni a gyufát, kölyök. *Igazából a fenyegető élbe vegyül némi játékosság is, valószínűleg nem fog nekiugrani... még. Csak szívózik. Na, meg iszik, mert nem csak dísznek van a rumos üveg a kezében. A hússütésből inkább kimaradna. Többek között azért is, mert Dustin és az orosz már rajta is vannak az ügyön. Persze a nyelvet illetően válaszol.* - Nem személyes, magukkal az oroszokkal nincs bajom, csak a nyelv hangzik borzalmasan. Nem is beszélem. *Csak kissé vállat von, annyira nem érzi bűnnek a dolgot. Őt legalább is teljesen hidegen hagyná, ha valakinek a spanyol nyelvvel lennének problémái. Figyeli, amúgy a ténykedést a tűz közelében az őzzel. Már érezhetően csak néz ki a fejéből, a rum nála is kezdi megtenni a hatását. De persze feleszmél lassan, hogy már egy ideje kukán ül.* - Amúgy Shane... támadott már meg titeket másik falka ez előtt? *Csak egy árva kérdés, mert valahonnan a tudatalattija mélyéről ez most így felmerült benne. Speciel nem nézné ki az őslakosok tanácstalanságából, hogy igen... aztán ki tudja. Na, még egyszer meghúzza a rumos üveget.*
Nem tud igazán meghatni az, hogy Nikolai nem ért egyet velem. Úgy látszik, hogy ő az egész Alfa létből csak a negatívumokat élte meg. De én ugyan nem fogom arról győzködni, hogy nem, az Alfaság nem csak erről szól... De egyébként ennyiből is remekül kitűnik, hogy a vezető szerepre tényleg születni kell, és ez nem csak az évszázadok alatt felhalmozódott erőt jelenti. -Egy igazi Alfa, aki tényleg erre az útra született, szerintem nem bírná elviselni azt a szégyent, hogy valaki jobb nála. Elismerheti, de akkor feláldozza magát. És így válik teljessé az élete. Végül is, ezt akár győzelemként is fel lehet fogni. Már fogalmam sincs hirtelen, hogy mit húzok meg, csak iszom. Aztán a maró hatásból rájövök, hogy igen, ez nem sör volt, hanem vodka. - Nem kell hozzá szeretetszolgálatnak lenni. Ott van a betolik főfejese, az is, vagy száz éve csinálja, és nem egy irgalmas szamaritánus, ahogy hallottam innen-onnan. Abba nem akarom beavatni őket, hogy elég sok infót kapok Kaapótól, nem kell nekik tudni, hogy az öreg Saaristónak szellemek vannak a farzsebében. Néhány pillanatra elmerengek a felém illanó hús, vér és bunda illatában, még a fejem is hátravetem, de nem tulajdonítok ennél több figyelmet a húsnak. José kérdésére lassan felé fordítom a tekintetem, ami némileg elsötétül, mert a háborúról nekem megint sokkal régebbi és sokkal fájdalmasabb emlékek ugranak be annál a színjátéknál, ami most ebben a városban zajlik. Beletelik néhány pillanatba, mire megint a jelenben találom magam, nem pedig a Turku melletti lángoló erdőségben. - Voltak próbálkozások, de ők nem telepedtek le. Inkább kóbor területszerzők züllött csoportja volt, nem terveztek, nem volt stratégiájuk, csak körbe akarták pisálni a környéket... De régen más volt. Nagyon más. - egy pillanatra Dustin felé sandítok. Kivételesen nem akarok a jelenlévők lelkébe gázolni, de sajnos muszáj leszek - Az a sanda gyanúm, hogy azzal, hogy a materialista javak, mint ház, a síparadicsom, a hotel, meg minden egyéb, elvakította a farkasokat is. A fiatalokkal semmit nem lehet kezdeni, mert úgy nőttek fel, hogy soha semmiért nem kellett úgy igazán harcolniuk. Megszületnek, ott a kocsi, a plazma TV... Nekünk mink volt a bőrünkön kívül? Semmink. Csak az, amit elvettünk. A régi harcosaink és vezetőink elhagytak már bennünket, ki szó szerint, ki pedig végleg. És az ilyen Sedna félék pedig nem hallgatnak az öregre, csak őrzik a szivárványos békét, meg a cukormázas emberbarátiság idealista ocsmány képét. Vállat vonok. Már így is indulatosabban és intenzívebben fakadtam ki, mint szerettem volna, vagy éppen terveztem. Na nem baj, a vodka mindenre megoldás... Meg is húzom,aztán egy nyögéssel felkelek, és egész egyszerűen kitépek egy cafat húst a szarvasból, és majszolni kezdem anélkül, hogy egy pillanatra is a tűz fölé tenném.
Nos, a whiskymnek annyi... De sebaj... Mennyiből tart elmászni apám platójáig? Hát, úúúúgy... na jó, még csak érzem azt a lappangó, édesen fűtő hatást, amit a tömény ital képes okozni. Mondhatjuk, hogy egész figyelmesen hallgattam a társaságot, olykor el-elvigyorodva egy-két megjegyzésen, vagy kijelentésen. Bár, a továbbiakban nem tudtam, és nem is akartam hozzáfűzni semmit. Inkább csak arra koncentráltam, hogy bizony ideje lenne felállni, és elmászni addig a platóig... Amikor Nikolai felállt, és elkezdte "vetkőztetni" az őzet, elmosolyodtam. Ez is valami, jobb, mintha napestig azzal fárasztanánk egymást mi volt X száz évvel ezelőtt. Nyilván én fele annyit éltem, mint ők, de azt hiszem ez még önmagában nem jelent semmit. - Nem játszom gyufával... - vágtam egy szórakozott képet, kisebbet nyújtóztatva végtagjaimon. Ahh, az a rohadt plató még mindig túúúl messze van... Igen, ezt így ebből a szögből kifejezetten fel tudom mérni! Épp kedvem lett volna megindulni, hogy halásszak magamnak még egy whiskyt, - mert biztos, hogy van azon a Jeepen az is! De Shane meginduló szavai, melyek áramoltatóan omlottak bele a friss esti levegőbe, nem hogy megállítottak, de a késztetést is belém szorították. Pláne, mikor a fiatalokról kezdett el beszélni. Már előtte se néztem rá jó szemmel, mikor apámról alkotott vélemény, most meg aztán végképp nem. - Hiába pislogsz ide. Az, hogy még nem verem a kétszázat, nem jelenti azt, hogy a szuper technikába születtem volna. Tudod, rossz idők nem csak akkor voltak, mikor te éltél. Nem kell minden fiatalabbat egy kaptafára venni. Mhhh... Elég begyöpösödött látószöged van, azt kell, hogy mondjam. És, most komoly isten, nem sértegetlek! - vigyorogtam, hiszen nem oltogatni kívántam, elfogadok én sok mindent. És nem mellesleg, érdekes módon ettől függetlenül még egészen szimpatizáltam is ezzel az idétlen stílussal, amit képviselt. Igen, kissé már idegesítően jópofa volt. De lehet csak a pia beszél belőlem... Ja igen! A whisky! Lassan emelkedésbe kezdtem, mert bizony, most már ideje lesz beszereznem egy nekem való üveget! - Talán, az a baj, hogy esélyt sem adsz magadnak, meglátni más nemzedékekben az erőt, és kitartást. A kor, nem minden. Ezt ennyi év alatt neked is tudnod kéne... - nem támadóan beszéltem, csupán tényt közöltem. Sőt, mondhatnám úgy is, hogy kissé elkeserítő volt, hogy egy ilyen érett, és idős farkas, nem képes elszakadni a gyökerektől... Öregek... Igazából nem is akartam én közbe szólni, viszont azt már nem igazán csípem, ha egyetlen pillantással megalkotnak rólam egy véleményt, csak mert az anyám, nem akkor szart a világra, amikor még széna házakban éltek! Mert igen, elég volt az a sanda, villanó tekintet. Nem ma másztam le a fáról...! Minden nézőpont kérdése, ahogy az is, hogy apám miért él még! Fele annyit sem tud, mint amiről beszél... Csurran-csöppen pár információ, és komolyan úgy beszél, és viselkedik, mintha legalábbis ő alkotta volna a harmadik világot! Ebből leszűrve pedig, külön öröm, hogy José nem egy ilyen szűk látókörű figura. Már nem a múltban élünk, sajnálom, ha ez nehéz felfogni, és elfogadni... Mindegy, ettől függetlenül egyéb gondom nincsen Shane-el. Ha neki így jó, hát éljen így, ameddig még van ideje... Végül felálltam, és elmásztam egészen a platóig, hogy felugorva arra, kibányásszak egy erős, és elmeroncsoló whiskyt, két vodkát, és egy üveg rumot, majd visszasétáltam a tűhöz Nikolai mellé. - Igyatok srácok, az legalább meglátszik. - nevettem el magam halkan, egész barátságosan, amint átdobtam a rumot apámnak, az egyik vodkát Shane-nek, a másikat Nikolainak. A whiskyt meg... nos azt azonnal meghúztam.
Tulajdonképpen már korábban valószínűnek tartottam, hogy nem sokban fog egyezni a véleményem Shane-ével, de immár biztos lehetek benne. Igen, a vezetésből csak a negatívumokat éltem meg. Bizonyára van olyan falka, de legalábbis volt, akiket szívesen vezettem volna még én is, de sem a korábbi falkám, sem ez nem olyan. Ami azt illeti, felőlem lehet vezetőnek születni, mindenkinek meglehet a maga véleménye, de én úgy élem az életemet, ahogy nekem tetszik, és azt tartom értéknek, vagy szégyennek, ami az én értékrendem szerint az. - Az igazi Alfa nem hagyja életben azt, akit legyőzött… Ha megteszi, már nem alkalmasabb, mint a másik. José kérdésére nemet intek a fejemmel. - Nem. Én magamtól hagytam ott a falkámat, mert fontosabbat találtam az életemben… Megvonom a vállam. Gondolom Shane-nek megvan a véleménye rólam emiatt, de szintén fogva egyáltalán nem érdekel. Ami a szeretetszolgálatot illeti, szerintem Castor is bőven többet foglalkozik a falkája idétlen problémáival, mint amennyire én bármikor hajlandó lennék, de nem vitatkozom Shane-nel. Én is békésen elvodkázgatok, egy üveggel még nem érzek meg igazán, de nem is áll szándékomban ennyinél abbahagyni. Az orosz nyelvet, mint témát felőlem akkor most ejthetjük is. Még az őzzel foglalkozom, mikor Shane megjegyzésére felé fordítom a fejem. - Hogy semmiért nem kell igazán küzdeniük, az nem csak az ő hibájuk, bár az is tény, hogy nem is csak a vezetőiké. Eszemben sincs megvédeni a kölyköket, mert gyakorlatilag egyiket sem bírom elviselni, de nekem senki nem mondja, hogy egy megfelelő vezető keze alatt ne tanulnák meg a helyüket a falkában, a tiszteletet, és azt, hogyan is kell küzdeni valamiért. Most azzal nem foglalkozom, hogy Sednáról mit mond. Még mindig nem gondolom, hogy az segít, ha más védi meg az ő tekintélyét. Sőt valószínűleg inkább árt. Bár, amit Shane csinál, az sem segít az Atanerknek. A válasz, amit Dustin ad Shane-nek, kifejezetten tetszik, el is vigyorodom, még halkan nevetek is rajta egy sort az őz majdnem teljesen megnyúzott teteme felett. Mire Dustin visszaér mellém, addigra végeztem az őzzel, és a kést meg a kezemet a pokrócba törlöm. Elkapom az üveget, megvárom, míg Shane kiszolgálja magát, aztán a hús a tűz fölé kerül. Séf nem vagyok, így hacsak nem feltétlenül muszáj, akkor nem foglalkozom a sütéssel, helyette megfogadom Dustin tanácsát, és iszom. - Remélem is, hogy meglátszik… Jó lenne, ha nem falkán belüli bunyóvá fajulna ez a kis összejövetel…
*Bár valahol egyetért Shane álláspontjával, azt be kell látni, hogy a vita kezd értelmetlenné válni. Úgyse jutnak egyről a kettőre, bár lehet, hogy csak ő látja így a dolgot. Szerinte mindenki elmondta a véleményét és itt az ideje lezárni a témát, mielőtt tényleg képesek és egymásnak esnek, ami azért valahol elég érdekes felmérés lenne az erőviszonyok szempontjából.* - Akkor azt hiszem megbeszéltük, hogy mindenki máshogy látná helyesnek egy falka vezetését. Saját falka hiányában ráadásul ez elég meddő téma. *Kicsit még a hangját is felemeli, hogy egyértelművé váljon, részéről zárná a témát. Bár alapesetben nem híve a gesztikulációnak, de most még a kezében lévő rumos üveggel hadonászik is, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. Feltehetőleg őt is kezdi fejbe vágni a pia. Dustin gyufás megjegyzésére is már csak legyint. Nem kíván hozzáfűzni semmit. Természetesen hallja Nikolai válaszát a kérdésére, de speciel pont ezt feltételezte, így nem éri különösebben váratlanul a dolog. Nem is igazán van rá mit mondania. Annál inkább Shane válaszára.* - Oké Shane, elhisszük, hogy a te idődben minden más volt és bizonyára megviselt a halászat, vadászat és gyűjtögetés, meg a parittya kifaragása, de régen is megvolt a maga baja a világnak és most is megvan. Más jellegű az biztos, de semmi sem fog változni a bezzeg az én időmben kezdetű mondatoktól. *Egy kicsit szarkasztikus lenne? Hát igen, elég nagy a pofája, ha iszik, általában ezért is szokott ritkán a pohár fenekére nézni. Persze nem lép fel támadólag, csak tényleg kezd az agyára menni, hogy megint ide lyukadtak ki. Vagy még mindegy, egyre megy. Inkább meghúzza a rumos üveget, persze közben végig hallja Dustin érvelését is. Abba már nem kíván belefolyni. Inkább elnézi, ahogy Nikolai feldobja a tűzre a húst. Persze, mint ilyenkor sokan másoknak, neki is lassabban forognak a fogaskerekek, így talán elnézhető, hogy csak most jut el az agyáig Shane monológjának a vége.* - Az ilyen Sedna félék se most bújtak ki a földből. *Lehet, hogy már túl vannak rajta, de akkor is közbeszúrja, mert most jut eszébe, hogy erre még nem reagált. Kicsit tán belassult, de ezen hamar segít Dustin és az újabb rumos üveg, amit immár kissé ügyetlenebbül, de csak elkap. Azért Shane nyers húsos falatozására kicsit elhúzza a száját. Nem magával a nyers hússal van a baja... fura egy farkas is lenne, de jelenleg beszédes, szóval hangot is ad a gondolatainak.* - Mai napig nem bírja a gyomrom emberalakban a nyers húst... *Hát ezt meg kellett osztania.*
Dustin megjegyzésére kissé őrült, ám valahol vészjósló mosoly ül ki az arcomra, és a tekintetemmel igyekszem mutatós kis lyukakat fúrni a teste különböző pontjaira. A világért sem nézek félre, még akkor sem, amikor a számhoz emelem a vodkás üveget, és kiiszom belőle a maradékot. Miután az üres üveg puha koppanásával zavarja meg a tűz ropogását, édes, már-már atyai tekintetre váltva szólok Dustinhoz. - Milyen jó, hogy ez egy baráti iszogatás! Különben kénytelen lennék letépni az állkapcsodat, és eltátogni vele a Hamlet monológot. De egyrészt most barátkozunk, másrészt tetszik a stílusod. És akkor... Mindenki boldog. Már én is vigyorgok, amikor átveszem tőle az újabb üveg vodkát, és nem is habozok kinyitni, és megízlelni azt is. Aztán José felé fordítom a tekintetem. Fogalma sincs arról, hogy milyen sebeket szaggat fel bennem odabent a megjegyzésével. Ennek ellenére az arcom tovább mosolyog, még a szemem is megcsillan, ahogy az kell, tehát teljesen hiteles és barátságos vagyok - látszatra. Ennek ellenére érzem, ahogy az öreg szívem facsarodik egy hatalmasat, de nem vágok vissza. Világos, hogy ez a fazon a légynek sem tudna ártani úgy egyébként, csak ha nagyon muszáj. És mivel nincs semmi kedvem még jobban fekete bárányként tevékenykedni, nem fogok felállni és távozni, vagy hisztizni. Mondjon, amit akar. - Ó, ha látnád, mennyi parittyát tartok a szobámban... Közvetlen a T-Rex csontváz mellett, amit az első parittyámmal ejtettem el. Feleltem úgy, mintha csak elviccelném az egészet, holott igen kemény szarkazmus volt benne arra, hogy folyamatosan a korommal vagyok egzecíroztatva. A nyers húsos megjegyzésére látványosan vállat vonok, és egy nagyot harapok a húsból. Érzem, hogyan simogatja a nyelvem a csúszós felület, a jellegzetes szag pedig elönti az egész orromat. Nem érdekel, hogy neki nem tetszik, vagy esetleg rosszul van a látványtól. A balett edzéseket nem errefelé tartják. Egyébként Nikolai indoka tetszik nekem a legjobban. Hogy talált fontosabbat az életében annál, hogy egy falkát vezessen. Nem fogom megkérdezni, hogy ez micsoda, hiszen egyrészt nem érdekel, másrészt nem tartozik rám, harmadrészt semmivel nem lennénk előrébb. Ennek ellenére nekem is megvolt mindig a saját szórakozásom, és ami azt illeti, mostanáan eléggé hanyagolom a legújabb hobbimat. Felsejlik előttem Eden, ahogy belemar a vállamba, és átszellemült mosollyal érintem meg a vállamat ott, ahol a fogai feltépték a húsomat. Hirtelen kelek fel, meghúzom az üveget, és meg sem állok addig, amíg van benne alkohol. Tudom, hogy ez nagyon-nagyon fejbe fog vágni, de pont ez lenne a célom. Fel akarom pörgetni a dolgokat, és baromira nem fog menni úgy, ha csak üldögélünk, mint a fürdőházi k*rvák, és szürcsölgetjük az italt. Ahogy kiürül, eldobom az üveget, és finnül káromkodok egy sort hörgő hangon, ahogy az alkohol marja a torkomat, és érzem, hogy fordul egyet a gyomrom. Gyorsan betömöm a számba a maradék húst, hogy csillapítsa kissé a maró hatást. - Duftin paffolj ie méegyet! Nyújtom felé a kezem, miközben teli szájjal beszélek. Aztán magamba döntöm a másik üveg egynegyedét is, aztán felkiáltok egyet, és igyekszem megmozgatni a többieket. Így már a Turku melletti emlékeim is az alkohol homályába vesznek, valahova messze, biztonságba, ahol nem érhetem őket utol, akárhogy is kergetem... - Naaaa, egyetek, gyerekek, aztán mossatok kezet, köszönjétek meg Nikolainak a finom falatokat, aztán menjünk, mert valaki arra vár, hogy megkóstoljuk...
A hó már kezdett ugyan olvadozni, és el-eltűnni az utcákról, de itt a természetben továbbra is megmaradt. Szerettem ilyenkor sétálni éjszaka, amikor enyhülni kezdett az időjárás, mert megnyugtatta a háborgó idegeimet. Most is, amikor elindultam a szokásos kikapcsolódó utamra, érezhetően enyhébb levegő vett körül. Ajkaimon megjelent egy mosoly, miközben átvágtam az erdő fái között. A hold fénye ugyan nem hatolt el teljesen a talajig, és különben is eltakarták a felhők, de azért tudtam, éreztem, hogy telihold van ma éjjel, és én úgyis engedni fogok a hívásának. Még ugyan nem most, de később, ha olyan helyen leszek már, ahol tudom, hogy véletlenül sem járhat illetéktelen ember. Míg gondolkoztam, lépteim öntudatlanul vezettek arra a helyre, ahol az ősi kövek kört alkottak, és általában a rituálékat tartottuk itt. Nagyon régen voltam már a falka területének ebben a szegletében, de most kellemes érzés járt át. Olyannyira, hogy a lelkem mélyén való nyugtalanságot egyelőre nem is érzékeltem. Valahol érzékeltem, hogy nem stimmel valami, de nem tudtam volna megállapítani, hogy mi. Egyszerűen csak furcsa volt, és kész, habár betudtam annak, hogy talán a hely különleges atmoszférája tehető érte felelőssé, semmi más. Jobb lett volna, ha tényleg így van, de komolyan! Közben elhaladtam a kövek mellett, hátamat pedig nekitámasztottam az egyik nagyobb méretűnek. Tekintetemet az ég felé emeltem, és mélyen szívtam be a levegőt. Már akkor feltűnt, hogy valaki közeledik felém, de amíg nem jött közelebb, addig nem tudtam megállapítani, hogy mégis ki lehet az. Shane! Ajkaim újra mosolyba fordultak, ám szemeimet ekkor már becsuktam, és csakis az érzékeimre hagyatkozva figyeltem a világra. Az erdő semmivel sem összetéveszthető hangjai kúsztak be a fejembe, a súlyos léptek alatt ropogó hó hangjával együtt. - Szia, Shane! – köszöntöttem az érkezőt, de nem vettem a fáradtságot, hogy felé is pillantsak. – Te is friss levegőre vágytál, vagy az esti portyázás a magunkfajta idősek szokása? – kérdeztem jó hangulatban, kissé viccelődve. Vén csontok voltunk már mind a ketten, a falka legöregebb és legtapasztaltabb tagjaiként tartottak számon minket. És nem utolsó sorban mi is elég régóta ismertük már egymást ahhoz, hogy ne érezzem veszélyezve magamat a jelenlétében. Biztosan voltak olyanok, akik ilyesfajta viselkedést produkáltak volna a jelenlegi helyzetben, de nem én! Egyébként kivételes eset volt, hogy tényleg jól éreztem magamat. Sokszor szoktam én ingerült és türelmetlen lenni, tudom jól. A mai nap azonban annyira eseménytelenül telt, hogy nem volt, ami miatt felidegesíthettem volna magamat. Ritka alkalmak egyike, és őszintén szólva roppant hálás voltam a sorsnak azért, hogy így alakította az eseményeket. Sem az O’Connorsban nem volt semmi, sem a farkasok között, úgyhogy tényleg nem volt okom panaszra vagy durcáskodni.
Abszolúte semmi köze nincs a sétámnak a hamarosan kikerekedő Holdhoz, de tényleg. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy csaholva vonyítsam az égitestet, olyan ez, mint a menstruáció. Amikor kicsi az ember lánya, alig várja, hogy ivarérettnek nyilvánítsa a társadalom. Egy ideig baromi menő, aztán amikor már mindenki "felnőtt" az ember környezetében, már baromira hétköznapi a dolog. Az öregedéssel pedig csak nyűggé válik, hogy Istenem, már megint... Az egyetlen difi az, hogy nálunk nincsen klimax, ez a kényszerűség sosem múlik el egészen addig, amíg ketyeg odabent a szívünk vagy éppen a nyakunkon van a fejünk. Szívás. De legalább nem kell tamponálnunk semminket, szóval egy pont ide. Tervezem az esküvőt. Egyelőre még a legnagyobb titokban. Agyalok, fel-felidézem az ősi hagyományainkat, de az emlékeim igencsak kopottak már. Szívem szerint elutaznék Turkuba, hátha az majd a felszínre hoz mindent. De szeretném, ha Eden és én farkasok módjára kötnénk össze a hátralevő időnket, ahhoz pedig a Szentély több, mint kiváló helyszín. Ihletet akarnék meríteni, de hát persze, hogy nem lehet. Nem lehet, mert valaki megelőzött. Deirdre... Az arcomra kerül egy közvetlen, féloldalas kis mosoly, ahogy zsebre dugott kézzel, ráérősen (csak olyan öregesen) lépdelek a nőstény felé. Köszönt. Egészen jó a kedve. Ez talán majdnem annyira kivételes alkalom, mint amikor én magam örömködök. Valami van a levegőben.... - Szia, Dee. - biccentek felé, aztán leparkolok mellette - Kaapo rángatott ki ide. Szeret itt lenni. Mostanság elég morcos rám, amióta elküldtem a picsába, gondoltam, itt majd kiengesztelhetem kissé. Hazudom szemrebbenés nélkül. Jó, igazából ez féligazság volt. Az valóban tény, hogy a védőszellemem tényleg zabos rám és tényleg jót tesz a kis egójának, ha ilyen szent helyeken magamba szállok a társaságában, de ugyebár nem ezért vagyok itt. - Na meg az sem utolsó szempont, hogy a fejem leszakad a Farkaslakban. Annyi lett a kölyök, hogy szinte már egy tenyészetben érzem magam, ahogy a sok kis vakarcs rohangál a lábam alatt. Itt legalább csend van. Bár viccnek szánom a dolgot, nem nevetek. A hangom a szokásos, a világ felé mutatott közönnyel csendül, és igen, valóban idegesítenek a törpék. Engem nem erre képeztek ki! Ez nincs a szerződésemben! - Bocsánat, el is felejtettem, hogy már egyenrangúként kell beszélnem veled. Ez esetben elnézésedet kérem a rút megfogalmazásért, amivel a kölyköket illettem. Fordulok felé és apró főhajtással adom még a pacit a dolgok alá. De már egy egészen halovány mosoly is megbújik a szám sarkában. De nem nagyon érdekel, Dee ismerhet annyira, hogy pontosan tudja, szeretem szúrós köntösbe bújtatni a ritka dicséreteket és gratulációkat. Ez most egy ilyen volt. Tényleg gratulálni akartam valami elcseszett és burkolt módon. - Akkor gondolom, te portyázol. - vonom le a messzemenő következtetést, és megvakarom a vállamat - Én baromi lusta vagyok. Fura, de egész nap fáj a fejem. Utoljára magától vagy száz éve hasogatott, amúgy meg csak akkor, ha bepiáltam. Utalok arra, hogy valami egészen furcsa van a levegőben. Ami amúgy baromira nem érdekel, itt minden furcsává vált azóta, hogy a másik falka letelepedett és elleptek minket a kóborok.
//Amúgy nincs telihold még, 1-2 nappal vagyunk előtte //
Amikor végre Shane is megszólalt, fél szemmel felé pillantottam, szemöldökömet pedig kíváncsian vontam fel, ahogyan megtette a közöttünk lévő néhány méternyi távolságot. Nem szólaltam meg, amíg beszélt, ennél azért még jobban tiszteltem azokat, akik velem egy szinten álltak, vagy idősebbek voltak nálam. Rá ezek közül mind a kettő igaz volt, úgyhogy, mivel nem volt muszáj, így nem zavartam meg a mondanivalójában. Csak akkor szólaltam meg újra, amikor ő elhallgatott és megadta a választ a kérdésemre. - Shane… - pillantottam rá áthatóan, miközben ellöktem magamat a sziklától, aminek eddig a hátamat támasztottam neki. – Ugye tudod, hogy melyik vérvonallal büszkélkedhetek? – kérdeztem, egy hirtelen témaváltás kíséretében. – Ebből pedig egyenesen következik, hogy megérzem, mikor hazudnak nekem. Legalábbis elég sokszor ráérzek… – tettem hozzá, közben kecsesen megvontam a vállaimat, és a tekintetét kerestem. – Te most ezt teszed, de nem baj. Megértem, ha nem akarsz beavatni a magánügyeidbe, nem is várom el! – emeltem fel a két kezemet védekezően, vagy inkább megadóan. Nem is tudnám megmondani, hogy melyikből volt benne több. Talán nem is számított, mert vagy megsértődik rám, hogy hazugnak neveztem, vagy felfogja, hogy nem óhajtom kiszedni belőle a jövetele okát. Egyszerűen csak számomra is meglepő módon, örültem annak, hogy már nem vagyok egyedül. Valamiért amúgy is furcsa érzés kerített hatalmába azóta, hogy kiléptem a házam ajtaján. - Az biztos – bólintottam egyetértően. – Időnként már én is nehezen viselem, ezért örülök annyira néha annak, hogy már különélek – küldtem felé egy lefegyverző mosolyt. A nyugalom, ami a saját területemen körülvett engem, semmihez sem volt hasonlítható. Csak a természet, meg én, ez volt a legjobb párosítás számomra, legalábbis az utóbbi időben ez már kezdett erősen a meggyőződésemmé válni. Nem vagyok én antiszociális, csak vannak olyan helyzetek, amikor soknak érzem a Farkaslak-beli életet. Ha nem vágyom a magányra, akkor remekül érzem magam a falka többi tagja között, de vannak olyan alkalmak, mint amilyen a mostani is, amikor többre értékelem a csendet. Még úgy is, hogy immár nem voltam egyedül. Shane nem volt soha egy nagydumás, így most sem tartottam attól, hogy majd lyukat fog beszélni a hasamba. - Talán most az egyszer még el tudom nézni, ha megerőltetem magamat – oldalra billentettem a fejemet, de az a furcsa érzés még mindig nem hagyott nyugodni. Sőt, ha már itt tartunk, egyre csak kúszott fel a gerincem mentén, mint valami parazita. – Ha ez volt részedről a gratuláció, úgy köszönöm a figyelmességed! – ezúttal én voltam az, aki fejet hajtott felé, és igyekeztem magamat meggyőzni arról, hogy a vészcsengő a fejemben elromlott, és csupán rosszkor szólalt meg. Shane nem lehetett rám veszélyes, nem bántott volna, mást pedig nem érzékeltem a környezetünkben. Valami volt a rohadt levegőben… - Én csak friss levegőre vágytam, és úgy gondoltam, hogy teszek egy könnyű sétát. Gyakorlatilag hagytam, hogy a lábaim arra vigyenek, amerre csak akartak – magyaráztam meg az ittlétem okát, és az idejutásom körülményeit. – Tudod… - kezdtem bele, és közben böktem felé egyet, mindennemű fenyegetést mellőzve. -… most, hogy mondod, nekem is volt egy furcsa érzésem. A fejem ugyan nem fájt, de egy kicsit most is tompának érzem. Azt hittem, hogy csak kimerült vagyok, de ha te is furcsa tüneteket produkálsz, akkor vagy vészesen elkezdtünk öregedni a mai nap folyamán, vagy valami más áll a háttérben – elgondolkodva meredtem magam elé, végigsimítva államon, mint amikor a férfiak a szakállat vagy a borostát megpiszkálják. Hát, nálam nem volt minek sercegnie az ujjaim alatt, de ettől függetlenül még elmerengtem, hogy miről lehet szó. Azt már régen megtanultam, hogy a mi világunkban a dolgok soha nem azok, vagy olyan egyszerűek, mint aminek vagy amilyennek látszanak.
Shane... Ahogy kimondja a nevemet érzem, hogy nem fog tetszeni, amit hallok. Minden tiszteletteljes megszólalást valami tiszteletlenség övet és ez most sincs másképp. Hoppá, lebuktam. De még csak a szempillám sem rebben ennek okán, túlságosan megszoktam már, hogy úgy általában senkinek semmi köze nincsen a dolgaimhoz. Nem, még akkor sem, ha ismerek valakit, jó viszonyt ápolunk és közel annyi idős, mint én. - Tudtam, hogy el kellett volna hoznom a jegyzetfüzetemet, amiben a falkatagok egyéni jellemzőit gyűjtöm táblázatba... Sóhajtok fel színpadiasan, mert nem, igazából fogalmam sem volt most úgy hirtelen a kedves Dee vérvonaláról és nem is úgy jöttem ide, hogy egyből felmérjem, hiszen nem az ellenségem. Annak viszont örülök, hogy nem kíván mélyebbre utazni a témában. Az öregség sok dologra megtanít, és örülök, hogy nem csak én vettem a fáradtságot, hogy magamra egyek valamicske tapasztalatot az életből. A magánélet, az magánélet. Kivéve, ha a kölyködről van szó, vagy ha Atanerk vagy. - Hát látod, én vagyok annyira mazochista, hogy itt gebedek a hegyen, holott van kábé két utcányi házam. Talán túl sivár lenne az öröklét ennyi stressz nélkül. Apró mosollyal és ezzel a kimondottan "humoros" megszólalással viszonozom a nőstény mosolyát. Hiába, valahogy sokkal élet telibbnek tűnik számomra Dee, mint ahogy magamat látom. Valahol ez jó. Akár örülhetnék is, hogy más nem fásul bele úgy az évekbe, mint én. - Kedves egészségedre! Vonom fel már-már kacéran az egyik szemöldökömet, amikor megköszöni a gratulációt, és roppantul megnyugtat, hogy vette a lapot. Tudtam én, hogy nem fogok benne csalódni! Talán holnap el kéne mennem az öregek otthonába Bingózni egy jót. Az, hogy ő mit keres itt, igazából baromira hidegen hagy. Mint ahogy a legtöbb dolog, szóval ez nem újdonság. Ezért nem is kérdeztem, hanem egyértelmű következtetést vontam le az imént. Abban viszont egyet kell értenünk, hogy valami nagyon fullasztó és nyomasztó dolog van a levegőben. - Ja, a klimax! - nem állom meg, hogy ne nevessek fel szolidan röviden és halkan a megjegyzésére, de szinte azonnal tovatűnik, mintha csak egy délibáb lett volna a jókedv és a derű, mintha sosem létezett volna. - De ne nagyon híreszteljük a falkában, mert csak idő kérdése és bedobnak minket egy otthonba. Bár, ha jobban belegondolok, valahol meg tudom őket érteni. Hát még szép. Végül is, kinek van szüksége egy csapat vén, lestrapált és magát fantasztikusan okosnak képzelő öregre, akik Amarok néven játszanak ítélőszéket? Nekem biztosan nem lenne, de milyen jó, hogy hagyománytisztelő vagyok, ezért saját magamat se ugatom le, és büszkén viselem a tisztséget. Mély levegőt veszek és egy kissé lehunyom a szemem. Nem, valami határozottan nem jó, érzem. A tarkómnál birizgálni kezd egy furcsa ösztönös vészjelzés. Összevont szemöldökkel nyitom ki újra a szemem. Körbenézek. És már nyitnám is a pajzsom, hogy letapogassam a környéket, de basszus: magától eltűnik. Megrázom a fejem. Próbálom visszaráncigálni, de mintha sose lett volna. Az energiáim akarva-akaratlanul terülnek el és kúsznak a fák közé. Érzek minden állatot, kicsit és nagyot egyaránt. Érzem a közelben ólálkodó farkasok neszezését, talán egészen a Farkaslakig nyúlnak a "csápjaim". Alignak szerelmére, mi folyik itt? Kérdőn pillantok Dee felé, hátha osztozik velem a meglepettségben, azonban, ahogy odanézek... Nem tetszik, amit látok. - Ööö... Dee? Próblkozom a kérdéssel, de valami azt súgja, hogy hiábavaló.
Nem vagyok boldog, egyáltalán nem, hiába alakult így az egész, és hiába nem kell a falkám miatt aggódnom, és hiába éreztem azt, hogy milyen lehet egy olyan csapat, mint fateré, akkor sem. Meg sem kérdezte mit akarok, az idiótám meg megadta magát... velem együtt... ehh. Hogy keveredek ide, fogalmam sincs, csak járkálok hátamon a táskámmal, ráadásul nem is regenerálódok rendesen, és ez egyáltalán nem tetszik, bár jó a helyzet, alig-alig érzem a karomat. Leülök a sziklák mellett, ilyen nekünk is volt Quebecben, de itt sokkal erősebb energiákat érzek, mint ott. Fura, de miért? Csak nézem ezt a helyet és gondolkodom. Mi a fenét kezdjek ezután? Fater nem fogja hagyni, hogy megpattanjak, Jared bármelyik pillanatban befuthat, meg a többi is. Fogalmam sincs, mit akarok. Jó volt érezni azt a köteléket, azt az összetartást, de én nem tartozom közéjük, nem tartozom ide, máshol van az otthonom... már ha van még egyáltalán. Végül is mi hiányzik onnan? Semmi, csak a hoki, az edzések, a meccseken lévő bunyók, semmi más. Azt sem értem, hogy faternek ez most miért volt jó? Azt hiszi, maga mellett tud tartani ezzel? Nem, nem tud, ha akarok, megyek tovább, meglépek, ahogyan eddig is tettem. Azt hiszi, ezzel bepótol mindent, amit akkor elcseszett? Ebben is téved, 20 évet nem lehet visszamenőleg helyrehozni, így nem. Az a Jenny is... mit várt tőlem? Hogy majd a nyakába ugrok, hogy jaj de jó, megismertem? Akkor vertek össze, ne várjon má tőlem olyat, ami nem megy, felejtsük el. Amúgy sem kell velem beszélgetnie, én sem akarok vele, majd a hímje, az bizonyít neki, de nem én. Mégis mi közöm van hozzá is? Semmi, ő csak vérvonalbeli akárkije az öregemnek, én meg nem vagyok az. Egy jointot kaparok elő a táskámból, és rá is gyújtok, erre aztán a szellemeknek sem lehet panasza, jó áru, és ilyet régen is használtak. Ha már valami miatt elszállt a vérvonalam, akkor legalább ezzel szívom tele magam, na meg az energiákkal, és csókolom. Hanyatt fekszem a földön és az eget kezdem bámulni.
*Már próbálgattam magam, a lábam... de ami azt illeti még mindig nem állok két lábbal a földön. Kackac... Elvégre az egyik lábam még mindig nem nőt vissza teljesen a térdem alatt már van egy kicsi, de még csak ennyi. Szóval még mindig csak jártam, keltem de mind ezt kényelmesbe nyomtam egy tolószékből. Mi az előnye? Az, hogy a karom az erősödik. Bizony, azokra egy szavam sem lehet. A megtépázás óta, ennyi hajtás már jócskán visszaedzette. Bár azóta nem találkoztam Alexanderrel. Mi lehet vele? Azt nem tudom, de nem is most fogom kideríteni. Hisz most egyenesen a rituálék helyszínéhez mentem. Ne kérdezze senkise, hogy miért. De azt hiszem újabb hely ahova kitudok menni. Igen, a Naturalak völgy mely a törzshelyemül szolgált neccesen megközelíthető kerekesszékkel. Apa meg azt mondta, hogy ne erőltessem az átváltozásokat mert lassíthat. Hát jó... én szót fogadok.. már megint. De csak azért mert hiányoznak az igazi edzések. Apróenergiáim lagymatagan öleltek körbe s cukkolták a környezetem apró állatait. A farkasom valamiért szeretet játszani a mókusok, nyulak és miegyebek idegeivel. Viszont a nagy önkéntelen tapogatózásban megérzett valami mást is, amire már a farkát csóválta. - Jajj iste... * Akartam volna mondani, hogy ne. De már késő, az átváltozás pillanatok alatt megindult s pár pillanat múlva már négylábú, azaz három és féllábú, hófehér szőrpamacs nyargalt az ismerős irányába. A szék hangos csapódással vágódott el, ahogy kilőtte magát belőle és esetlenül, röhejesen de már rohant is. Egyszer-egyszer elesett, de ez nem állította meg olyan iramban nyargalt tovább, hogy megérkezve mintha egy kocsin a satuféket nyomtak volna végig szántotta a karmaival a földet. Én meg csak örültem vele. Én is rohantam volna, én is ezt akartam csak hát az ész. Szerettem, hogy ilyen kis kelekótya, imádtam, hogy ennyire tud örülni és azt is, hogy Ő nem úgy gondolkozik mint én. Minden amit utáltam, az lett a napjaim fénypontja. Mikor utat engedhettem neki akár kérésre, akár az nélkül. A fékezés után egy ugrással termett Noáhn. Ha felült, hát döntötte is vissza s vidáman csillogó sárga íriszekkel nyalta képen a srácot. * ~ Szia Noah. Rég láttalak... gondolom mondanom sem kell, hogy örülök neked. - nevettem el magam vidáman, miközben farkasom eme örömét azzal is kifejezte, hogy az orrát Noah nyakához fúrta. - De mit keresel itt? Hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy sosem látlak már.~ Fejeztem be végül a kérdés áradatot, s hangomban is hallhatott egyfajta örömöt, boldogságot amit a táborban maximum akkor ha vele voltam kettesben s azt is csak akkor ha előcsalta belőlem. Ott más volt a helyzet, azóta sok minden változott. Most boldog voltam, örültem s végre egésznek éreztem magam. Annak ellenére, hogy a vérvonalam nem volt sehol. Egy farkast nem a vérvonala tesz farkassá. Az csak egyedivé teszi őket. Viszont egy biztos, a farkasom addig nem fog lemászni a másikról míg nem kapta meg a kedves üdvözlését.*
A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 04, 2014 7:21 pm-kor.
Egész jó itt, olyan nyugalom van végre, ami Quebecben sosem volt, ott mindig volt valami balhé, nem lehetett nyugodtan elvonulni, mert abban a pillanatban valaki nekiugrott a másiknak, és szét kellett szedni őket. Na ezeket az időket használtam én arra, hogy csajozzak, már amikor. Ahogy erre gondolok, vigyorgok egy sort, és kifújom a füstöt is, ami tulajdonképpen most kidől a számból... nem érdekel. Csak az eget figyelem és az energiákat, amibe egyszer csak befurakszik egy másik is... olyan, mint fateré, de én ezt ismerem, kisebb és gyengébb, de ismerem. Honnan? Fel nem ülök, csak a fejem fordítom az érkező irányába, de az a botladozó farkas ami felém rohan boldogan... az enyém meg ezerrel rohan, hogy üdvözölje... Ashley. Na ne már, ez most valami vicc? Rajtam köt ki, és olyan boldog, mintha én lennék a fény az éjszakában, vagy mi, és én is örülök neki. Hagyom, hogy elterüljön rajtam, simogatni kezdem, még mindig nem akarom elhinni, hogy ő az. Márpedig bizony, hogy ő az. -Ashley! Én is, a tábor óta nem láttalak, mi történt? Ja, hát fater után jöttem, hátha aláírja a papírjaimat, és akkor nem kerget a gyámügy, a zsaruk, csak a teremtőm és a falkám, de az utóbbit elintézte. Örülök a kis nősténynek, és akármilyen hülye látvány, én bizony emberként kezdek vele birkózásba. Aztán villan be, hogy azt mondta ott, hogy ismeri Northlake-et, és az energiái meg olyanok, mint fateré. Ugye nem? Ugye ez nem azt jelenti, hogy Ashley az ő kölyke? Mondja, hogy nem, könyörgöm.
*Farkasom tapogat, nyalogat és bújik egészen addig míg Noah emberként nem kezdi el leteperni. Semmi jónak nem vagyok az elrontója s a kislány is tudja, hogy csak játszik a másik. Így mintha csak egy nyúl lenne Noah, próbálja meg letaszítani magáról. DE úgy, hogy ne bántsa, ne karmolja meg még véletlen sem. A szavakra persze azért figyelek, miközben három lábbal próbálom lerúgni magamról, de úgy, hogy nehogy baja essen. S játékosan bele-bele csípett, hol Noah fülébe - ami mivel ember nehéz volt - vagy épp a vállába. A furcsa szagokkal mit sem foglalkozott, nem érdekli bár csavarta az orrát de legfeljebb majd letüsszenti. ~ Sok minden. Ha a lábamra gondolsz... maradjunk annyiban, hogy legalább élek annak ellenére, hogy ostoba voltam. Falkád? Hééé... TE közénk tartozol. ~ Kacagtam el magam, ösztönösen levonva a következtetést. Hisz bár halványan de éreztem rajta a falka szagát, a falkáét ami az enyém, a miénk. De csak most, így kisebb késéssel esett le, hogy nyáron ez még nem volt meg. ~ Öö... Te közénk tartozol. De izé... nyáron még nem. Szóval Apád a falkában van... ki az? De tök jó, velem vagy, velünk. Senki nem bánthat... Se a teremtőd, a falkád már nincs is a zsaruk meg... majd Apa elintézi, meg ha más nem kérek egy szívességet Stevetől. ~ Valahogy a kérdésem ott volt, hogy miként lehet köztünk. De az apróságok most nem foglalkoztattak. Itt van, jól van és mivel falkatag így marad is. Az, hogy ki fia borja... az már mellékes. ~ De mért vagy ilyen feszült? ~ Kérdeztem, miközben ha hagyta le/ki másztam róla/alóla és csak a fejem megrázva, füleim megvakarva hagytam, hogy felüljön vagy valami. De csak leheveredtem előtte és fejem a lábaira tettem, tök mindegy, hogy voltak és onnan néztem fel rá. Energiáim közben folyamatosan játszottak az övével, csipkedték a maguk jegességével - de úgy, hogy ne fájjon. Incselkedtek, borzolták a farkasát - de csak úgy, hogy ne harapjon, de feszegesse a határait. Azokat amiket nem is ismertem.
Nekem muszáj kicsit birkóznom Ashley-vel, és így, mert így jó. Ha meg megsért, akkor majd begógyulnak a sebek, nem számít. Kedvelem ezt a kiscsajt, igaz, a táborban majdnem egymásnak ugrottunk, mert beszóltam Northlake-re, az meg neki nem tetszett, de nem tudja, hogy a faterom, igaz, én eg nem tudtam, hogy farkas és alfa vagy mi a tök. Mint egy idióta kölyök, úgy játszom egy nőstény farkassal, de kit érdekel? Ez most jól esik, még akkor is, ha érzem, hogy visszafogja magát. Farkasom megy, és őrült módjára bökdösi a nőstényt, mert élvezi a játékot, és részese akar lenni. -Aha, arra. Ja, hát akkor sejtem. Beszóltál, és ez nem tetszett egy nagyobbnak. Ismerős. Én ugyanezt csinálom, és jó dolog, mert így folyamatosan fejlesztem a regenerációmat, ami most csak alapszinten van meg, de akkor is. -Igen, már, vagy mi van. Nem akartam, Ash, de erősebb volt nálam. Azért hímként nem szívesen ismerem be a vereséget, de ez van, mert ez történt. Én nem akartam, kikényszerítették belőlem. -Nem, nyáron még közöm sem volt ehhez a falkához, Quebecben éltem, aztán kiderült, hogy fater itt székel, nekem pedig meg kellett találnom. Northlake az, ő a góré... hát vele szemben nem sok esélyem volt. Darren Northlake a vérszerinti apám, de már meccseltünk egyet, azért van erő az ütéseiben. Rettentően zavar, hogy érzem Ashley-n a fater szagát, mert ha most kiderül, hogy a kölyke, akkor nem tudom mi van. Senki nem bánthat... ó, dehogynem, Quebecben mindig ment a harc, itt sem lehet másként, vagy de? Mondjuk furcsa, hogy Jenny is ennyire kiállt mellette, meg Ashley is védte a táborban. Akkor mégsem akkora gyökér, mint hiszem? Már nem tudom, mit gondoljak, az is furcsa érzés, hogy valaki ennyire örül nekem, mint Ash. Nekem sosem örültek sehol, anyám maximum, amikor végre hazakeveredtem pár nap után. -Mondd csak... ugye nem Northlake a Teremtőd? Egy világ fog akkor összeomlani bennem. Engem ott hagyott, más meg kell neki, szar érzés, kurva szar érzés. Miután lekászálódik rólam, megvakarom a füle tövét, hogy végre felülhessek én is. Csak jobb úgy.
*Noah elképzelése tökéletesen helytálló lett volna, ha előtte nem veszek össze Stevevel. Ha nem hagy ott, ha nem hagy el ha nem dob el magától. Bánkódom rajta? Már nem. De attól még fáj, akkor meg egyenesen az őrületbe kergetet. S ha Alex nem szed szét, akkor esélyes, hogy már halott lennék. ~ Nem egészen. Sőt... Steve járt nálam és hát... maradjunk annyiban, hogy elrohantam és az első farkasnak neki estem aki az utamba került. Egy Tarkba sikerült belefutnom, de mázli, hogy Alex volt az és nem más. Kivételesen nem a szám kevert bajba, hanem a haragom, a dühöm és elvesztettem az önuralmam. ~ Noah szavai elkeserítenek, de azért nem zuhanok magam alá. Ott jelenleg Ő van, ahonnan segítenem kell neki felállni. De hát mit is tehetnék én? A társaságomon kívül nem adhatok semmit sem neki. De talán ez elegendő lesz. ~ Hééé... nem olyan rossz itt. Nem mondom, hogy kicsattan a falka a kedvességtől de hidd el, hogy nem egy elvetemült dögök. Akad, de nem olyanok. ~ Orrom ismételten az arcához nyomom, s jeges energiáim mégis féltőn, óvón s nyugtatólag ölelik körbe a hímet. Jó, kicsi vagyok én ahhoz, hogy megvédjem mégis ösztönös a késztetés mely belőlünk fakad. Megakarom nyugtatni, biztonság érzetet adni neki. Korábban tuti megkérdeztem volna, hogy ki volt aki rákényszeríttette s bizonyára fel is háborodnék. De valamire rájöttem; a kölyköknek nincs választásuk. S Noahnak így a legbiztonságosabb. Atyja sem akarhatott mást neki. De aztán jött az, amit képtelen voltam elhinni. Mindenkinek meg van a filmekben közkedvelten sokkolásnak szánt szövegek? Mikor a szereplő leül és csak a lényeg visszhangzik a fejében? Na most valami hasonló történt velem is. A fehér pamacs csak leült és a fejemben egyetlen mondat zakatolt de olyan szinten, hogy azt hittem egy vonat vágtat végig a koponyámon; "Darren Northlake a vérszerinti apám" Semmi mást nem hallottam, csak ezt. Lehetséges ez? De hát a Farkasoknak nem is lehet gyerekük. A filmekben egy dolgot nem mutatnak; a szívem hevesen vert, s mintha Noé bárkáját nyitották volna föl bennem úgy kezdtek el kavarogni az érzelmek. Hitetlenkedés, fájdalom, meglepettség, öröm és keserűség. Annyi minden, hogy egyszerűn szólni nem tudtam. De a legerősebb mégis a félelmem volt, melyet Noah a sok ezer között is képes lehet kiszagolni. ~Darren Northlake az apád... A teremtőm az apád. ~ Hangom még mindig színtelen, ám a viselkedésem egyik pillanatról a másikra megváltozik. A farkasom felfogta, hogy van egy testvére. Így csak örömmel csóválta a farkát s várta, hogy a másik is elfogadja őt. Hisz Ő megtette, elismerte; ültében fejet hajtott a másik előtt. S ebben volt némi tartás is, ahogy a bátyját ismerte el. Én, én már kevésbé örültem ennek. Féltem, hogy Noah visszautasítja a gesztust s az agyam azon pörgött, hogy ez mit is jelent számomra. Egy testvért, akit ugyan mindig is szerettem volna emberként de farkasként inkább riválist. Hisz itt erről szól minden. S ezzel együtt elvesztem Noaht is. De nem szóltam, csak Noah reakcióira figyeltem.*