A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.

Bassza meg!
Nyeltem egyet, ahogy tekintetünk találkozik, s agyam máris lázas kattogásba kezdett, hogy mit csináljak. Ez nem olyan helyzet, ami olyan sűrűn adódott volna velem az utóbbi néhány évszázadban, hogy rutinosan ki tudjam magyarázni mégis mit keresek pucéran… ilyen hidegben az erdő közepén.
Legalább nem vagyok szégyenlős. Ez is valami, nem?
A pajzsom félig le van még mindig engedve. Energiáim pásztázzák a környéket, de nem érzem már se a hím jelenlétét, se a szagát. Messze járhat. Remélem, hogy többet nem dugja erre azt a sötét képét.
Tekintetem nyomon követi a halandó férfi mozdulatait, s azt latolgatom magamban, hogy tépjem szét itt helyben – megkönnyítve ezzel a dolgomat, és a felesleges magyarázkodást, vagy válasszam a nehezebb utat!?
Ha tetszik, ha nem… végül is be kell ismernem magamnak, hogy részben neki is köszönhetem, hogy nem tépett meg jobban a hím, hiszen a jelenléte volt az, ami visszavonulásra késztette. A mi fajtánknak fontos az inkognitó megőrzése.
- Csak egy hülye fogadás. – Szólaltam meg, ahogy rám terítette a kabátját. A tarkóm alá nyúlva emeltem ki egy könnyed mozdulattal egyenes szálú sötét hajamat a kabát gallérja alól, aztán vádliimon megfeszültek az izmok, ahogy lassan felegyenesedtem.  - …amit elvesztettem. – Húztam fel a cipzárt, és a csuklóimon felhajtottam a kabát ujját, ami kissé nagy volt rám.
- Kösz. – Mértem végig, röviden időzve a tetoválásain.
- Nem kéne itt lenned. Sok erre a vad. – A helyzethez mérten logikátlanul nyugodtan, és józanul viselkedtem.
Talpaimra néhány lehullott falevél ragad, ahogy lábaimat egymás elé téve lépdelek el az emberférfi előtt, majd egy pillanatra lehajtva a fejem, szívom be mélyen a szagát, alaposan megjegyezve magam… és a farkasom számára egyaránt.
- Nem támadtak meg. Megbotlottam, és bevertem magam. – Pillantottam vissza a vállam fölött, amit hanyag lazasággal vontam meg.
- Az ilyesmi előfordul. – Természetesen elő, csak nem velem. Belül borzasztóan bosszant, hogy lenyomtak… ezért is utálom annyira az illuzionistákat. Sunyik, és az illúzióik mögé takaróznak ahelyett, hogy szemtől szemben megküzdenének.

- Fogadás?
Kissé megütközve kérdezek vissza, hiszen elég elvetemült fogadásnak tűnik, ha a vesztesnek meztelenül és sebesülten kell az erdő közepén feküdnie egy olyan helyen, ami hemzseg a medvecsapdáktól. Bevallom, hogy átfut az agyamon, hogy hazudik. Odabent találkoztam erőszaktevőkkel, maradjunk annyiban, hogy érdekes történeteket hallottam tőlük.
Ahogy hallom a cipzár recsegését, már bátrabban nézek rá a nőre, lányra, nem is tudom. Borzasztó fiatalnak tűnik. Hirtelen mozdulattal kulcsolom össze a kezeimet a hátam mögött, amikor feltűnik, hogy ugyan csak röviden, de akkor is szemrevételezi őket.
- Nincs mit.
Utána nézek, amikor elindul. Nem tűnik igazából annyira elveszettnek, szerintem még jobban tudja, hogy pontosan merre is vagyunk, mint én. Lehet, hogy helyi, passzolom, hogy hány kreol bőrűt lehet errefelé helyinek nevezni. De valami furcsa és könnyed nyugalommal kezeli az egész helyzetet, ami annyiból jó, hogy nem kell olyan oldalamat mutatnom, ami igazából nem is létezik.
- És ez téged nem aggaszt?
Ennél udvariasabban nem tudok rámutatni arra, hogy azért kettőnk közül mégis csak nekem lenne több esélyem a túlélésre, ha valóban állattámadás érne. Mondjuk a korábbi hangokat már nem hallom, szóval nagyon remélem, hogy megúsztuk.
Szemöldök ráncolva indulok meg én is vele egy irányba, követve őt, mert azért tegyük hozzá, hogy a kabátom még mindig rajta van, és ha már a bányánál annyira ragaszkodtam hozzá, most sem szeretnék örökre megválni tőle.
- És hol van, akivel fogadtál? Rég játszottam már ilyesmit, de azt hiszem, hogy az ilyesmiben pont az a poén, hogy látják, amit csinálsz.
Máskülönben hogy bizonyítaná be, hogy valóban teljesítette a veszteséggel járó... akármit. Nem nagyon akarok filózni a dolog tárgyán, hogy miként került ebbe a különös helyzetbe. Plusz, ha lenne valami ismerőse a közelben, akkor nem nekem kellene gondoskodnom róla a továbbiakban. Még mindig nem vagyok jó a beszélgetésben.
- Szerintem azért meg kéne nézetned magad. Eléggé vérzel.
Egy hirtelen pillanatra megütközök. A legutóbb, amikor egy sebesült idegent akartam jó szándékkal orvoshoz zavarni, eltört két bordám és bezúzták az arcomat. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet orvost ajánlani neki, de ha már egy nő is két vállra tud fektetni, akkor talán jobb is lesz, ha beadom a kulcsot.
- Tudod merre van a főút?
Kérdezem meg némi szünet után, mert az egy dolog, hogy követem a menetirányát, az meg megint is egy másik, hogy ő maga pontosan merre is tart...

- Szeretek veszélyesen élni. – Húzódik széles vigyor az arcomra. Ebben egy leheletnyi hazugság sincs… imádom az életet, és az élet bizony csak a tündérmesékben veszélytelen. – Meg aztán… tudok vigyázni magamra. – Teszem hozzá magabiztosan.
Könnyedén sikerül túllépnem a kezdeti kellemetlenségen, amit a nem szokványos találkozásunk váltott ki, de hát… én ilyen vagyok. Könnyen rázódok bele a szerepembe, nem okoz gondot hazudni, bár nem kifejezetten szeretem a hazugságokat, nincs lelkiismeret furdalásom. Úgy tekintek erre a szituációra, mint egy játékra… vagy egy jelenetre egy filmből. Elég sokat szerepeltem képernyőn, rutinos előadónak mondhatom magam.
- Meglépett a ruháimmal. Gondolom már kiért az erdőből. – Jön könnyed természetességgel az újabb hazugság. Végül is… akár jöhettem volna idáig ruhában is, és lehetett volna akár az is a fogadás tárgya, hogy pucéran kell kitalálnom. A hazugságok tárháza végtelen, és úgy fonhatóak szálai, ahogy csak tetszik.
Ujjaim a homlokomra futnak, majd érintem meg a félig megalvadt…ragacsos véremet. Farkasom odabent méltatlankodva felmordul, de egyéb jelét nem adja annak, hogy mennyire dühös. Szerencsére a hajas fejbőrömön van a sebem, ezért nem láthatja, hogy gyógyulásnak indult.
- Annyira nem vészes. Volt már rosszabb is. Talán megnézetem. – Tettem azért hozzá egy kisebb sóhaj keretében, mielőtt nekiállna makacskodni, vagy orvoshoz akarna vinni. A halandó férfiakban jóval nagyobb a védelmező ösztön egy sérült nő közelében, mint a fajtámbéli hímekben. Talán azért, mert ők tudják, hogy egy ilyen sérülés nekünk csak egy aprócska karcolást jelent.
Lépteket hallok, és olcsó bagószag csapja meg az orromat. Tekintetem a zörejek irányába fordul, de nem adom jelét annak, hogy sokkal hamarabb kiszúrtam a két közeledő alakot, mint azt normális esetben egy ember kiszúrhatná. Úgy sétálok tovább a férfi mellett, mintha mit se sejtenék.
- Igen, de az… nem ez az irány. – Pillantottam fel rá megemelt szemöldökkel. – Ezek szerint eltévedtél? – Eléggé kézenfekvő.
Ekkor már Ő is hallhatja a lépteket, és halk beszélgetést. A következő pillanatban balra tőle két középkorú orvvadász bukkan fel sörétes puskával a kezükben. Meglepetten mérik végig a mellettem álló férfit, de tekintetük – érthető okokból – inkább rajtam időzik el.
- Nézd már a kiscsajt Mike! Csibém, nem vagy kicsit alulöltözve az időjáráshoz? – Röhögött fel, megvillantva a bagótól sárgás fogait. A társa végignyalva a száját dörzsöli meg az állát.
- Ilyen fogásunk se volt még… - Tekintetét átvezeti rólam a mellettem levő alakra, majd a maga közönséges… paraszt módján köpi neki a kérdését. – Itt dugtad meg az erdőben, pajti?

- Azt látom.
Jegyzem meg visszafogottan, hiszen végül is éppen vérző seb van a fején. Nem szándékozom bántani a szavaimmal, de azért a maga módján tényleg elég nevetséges, miszerint tud magára vigyázni, és se ruhája se... testi épsége, ami azt illeti.
- Ah, értem.
Próbálom belehelyezni magam valami hasonlóan felszabadult és könnyed fiatalabb korba, amikor ez az egész valóban vicces és jópofa. Talán el tudom képzelni, hogy lehet ilyesmi is, de ha ezt velem csinálta volna meg valaki, egészen biztosan nem látnék a pipától.
- Ahogy gondolod. Azért ne vicceld el, az agyrázkódás veszélyes cucc, és nem is biztos, hogy észreveszed.
Nem szívesen avatnám be a tapasztalataimba, de talán nem fog rákérdezni. Ki tudja, ha ilyen veszélyes életet él és ennyire "bevállalós", akkor ő is sokat tudna mesélni az ilyen-olyan sérülésekről. Ki tudja, lehet, hogy egészen sok közös témánk lenne.
Amikor visszakérdez, megtorpanok és esküszöm, hogy hallom azt a bizonyos tücsökciripelést. Kelletlen lenne beismerni, hogy valószínűleg a fájdalomtól leblokkolt agyam miatt elvesztettem a látásom néhány pillanatra-percre, és annyira megkavarodtam, hogy valójában tényleg fogalmam sincs róla, hogy pontosan merre is vagyunk.
- Nem. Igazából egészen addig semmi gondom nem volt, amíg nem találkoztunk. Már ne vedd sértésnek... De zajt hallottam, aztán valahogy beljebb kerültem a bozótosban, és most... hát, a többit tudod.
Jó, rendben. Akkor most lényegében el vagyok tévedve, de eddig nem voltam. Ettől nekem egy kicsit jobb, de attól ő még ugyanúgy kinevethet, szóval nem tudom, miért is vesződtem ennyit a magyarázkodással...
A közeledőket nem méltatom egy pillantásnál többre. Rossz szokás, hogy egyszerűen nem veszek tudomást a környezetemről, ha éppen nem áll érdekemben. Nem keresztezem mások útját, amíg ők sem az enyémet. A börtönben működött, gyanítom, hogy idekint sem működhet másképp.
Megfeszül az állkapcsom, amikor egyértelművé válik, hogy egészen másképp gondolják a helyzetet. Nem tekintek feléjük, próbálok nem tudomást venni róluk, és ha esetleg azt látom, hogy a lány leragad náluk, akkor megragadom a karjánál fogva, és így próbálom ösztönözni a néma továbbhaladásra.
Kurva jó. A hozzám intézett kérdésre már megtorpanok, és lehajtott fejjel fixírozom a leveleket a lány lábán. A fejemben azonban ennél sokkal elevenebb képek peregnek, ahogy az állkapcsom belefeszül az önkontrollba. Csodás, és nekem is most kell törött bordákkal közlekednem, nekik meg puskájuk is van, szóval minden okom meglenne teljesen kussban maradni.
- Gondolom, ezt most a tapasztalat kérdezteti veled. Pajti.
Lassan emelem fel a fejem és fordulok az orvvadászok felé. Bízom benne, hogy a lány legalább a hátam mögött marad, vagy minimum megpróbál elrohanni. Félelmet még ebben a helyzetben sem vagyok képes érezni, azt hiszem felelősséget, igen, vagy valami ahhoz hasonlót.
- Talán valami problémád van a dologgal?
Kérdezem halkan, és cseppet sem zavartatom amiatt, hogy megpróbálom úgy eladni a helyzetet, mintha valóban megdugtam volna a lányt. Fogalmam sincs, hogy ez segít-e bármit is a helyzetünkön, de arra elég, hogy amíg visszapofáznak, legyen időm felmérni a környezetemet és az ő kondíciójukat, állapotukat ahhoz, hogy cselekedhessek, amennyiben úgy hozza a szükség.

- Biztos nem fogok belehalni. - Nem sok vérfarkas mondhatja el magáról, hogy egy ízben volt már halott. Áprilisban az idei Vörös Hold engem se kímélt. Több vérfarkassal egyetemben engem is elragadott a halál. Ha nem történik valami, ha egy felsőbb erő nem lép közbe, akkor most nem lennék itt, az élők sorában. Persze ezt egy halandó épp ésszel képtelen lenne felfogni, ezért se kell nekik tudniuk a vastag függöny mögött húzódó valós világról.
Őszintén felnevettem. – Vigyázz, rossz ómen a közelemben lenni. Szerencsétlenséget hozok az emberekre. Valójában egy kétszáz éves boszorkány vagyok, aki sebzett nőnek kiadva magát vadászik lovagias megmentőkre az erdő mélyén, hogy aztán egyre beljebb csalja őket a sűrűbe, és megegye a szívüket, hogy örökké fiatal maradhasson! – Emelgettem meg a szemöldökömet.
Csak félig húzódtam be a pasas mögé, mert nem akartam lemaradni egy ilyen jelenetről. Ha egyedül lennék, már feldugtam volna a seggükbe a puskát, de ezt az opciót most kénytelen vagyok hanyagolni. Azért szó nélkül nem siklok el én se a megjegyzés felett. Nem is én lennék, ha nem szólnék vissza valami csípőset.
- Valaki a kezében hordja a fegyverét, valaki máshol… és még hidegben se fagy be a tár. – Nyomatékosítva nem létező szexuális kalandunk szülte elégedettségemet csapok rá a férfi fenekére, ha már úgyis pont kézre áll, és amúgy is imádom a férfihátsókat, szóval a kellemest összekötöm a hasznossal.
- Kis ribanc. – Szűrte a fogai között a pasas, majd maga mellé köpött a földre.
- Anyád biztosan az volt, hogy a világra szült egy ekkora gyökeret. – Léptem ki a takarásból, majd összefontam magam előtt mindkét kezemet. Hedonista vagyok, tény… de a ribancot kikérem magamnak… attól rohadtul messze állok.
- Húzzatok innen, amíg valaki meg nem sérül. Kétlem, hogy engedéllyel vadásznátok a környéken. Jó az arcmemóriám, seggfejek! – Erre már a másik is előrébb lépett, majd keze babrálni kezdett a sörétes ravaszával, ahogy félig megemelve szegezte a lábamra.
- Csibém! Ha tovább jártatod a pofád, a náci kanoddal együtt kurvára pórul jártok! – Utalt a horogkereszt tetoválásra ingerülten.  A kezeimet felemelve lépdeltem hátra, míg lapockáim a férfi mellkasának nem ütköztek. Ekkor megálltam.
- Sétáljatok tovább, és senkinek nem esik bántódása. – Mondtam eltökélten, készen arra, hogyha tényleg ránk szegeznék a fegyvert, és meghúznák a ravaszt, akkor vérvonal képességem segítségét előhívva védekezzek. – Maradj veszteg. – Emeltem fel a fejem, halkan suttogva a férfi állára szavaimat, de tekintetem közben továbbra is a két vadászon tartottam.

Szolidan vonom meg a vállam. Igazán nincs kedvem ilyen körülmények közt az agyrázkódás lappangó halálos következményeiről eszmecserét folytatni. Ráadásul, bármennyire próbálok a szabad világ szociális hálójába beilleszkedni, azt azért még mindig be kell lássam, hogy nem vagyok valami jó benne. Nem érzek semmiféle lehengerlő empátiát vagy felelősséget a nő életével kapcsolatban.
Szusszanva nevetek viszont a történeten, amit magáról mesélt.
- Nyilván...
Megadom magam a sztorinak, mert azért azt be kell vallanom, hogy elég kreatívra sikeredett. Mondjuk akár még aggódhatnék is, amiért látszólag semmiféle félelemérzete nincs. Velem mondjuk pont mákja van, mert a felkavaró külsőm ellenére egyáltalán nem áll szándékomban bántani. De ha még velem is ennyire közvetlen... Hajjaj, azért az már tényleg veszélyes. Bele sem gondolok, hogy vajon másokkal meddig megy el.

Nem vagyok valami jó színész, sosem voltak ilyen irányú ambícióim, de a szükség nagy úr elvén pókerarcot tudok tartani. Éppen ezért örülök, hogy semmi változást nem mutatok a nő megjegyzésére. Erre gondoltam korábban. Talán most tényleg nem kellene veszélyesen élnie, hanem egy kicsit jobb lenne csendben maradnia, mielőtt teljesen elmérgesítenénk a helyzetet. Aztán mielőtt észbe kaphatnék, rácsap a fenekemre. Ahogy összerezzenek, éles fájdalom hasít a sebesült bordáimba. Abszolút nem szeretem az ilyen gesztusokat, de benyelem, mert muszáj és közben nagyon remélem, hogy ennél intimebb közelségbe nem kell kerülnünk csak hogy bizonyítsuk az igazunkat.
Az orvvadász köpésére megfeszülnek a tagjaim, és ahogy a nő kilép mögülem, a megdöbbenésem egyszerűen nem hagyja, hogy utána nyúljak. Oké, ha ő tényleg így gondolja, felőlem legyen, csinálja, ölesse meg magát, de akkor engem hagyjunk ki a buliból. Mert ugye még rá is tesz egy lapáttal, amikor a faszi édesanyját emlegeti.- Hé-hé-hé, nyugi, jó? Nem úgy gondolta.
Én is előrébb lépek kissé, amikor a másik tag már a sörétesét kóstolgatja. Érzem, ahogy az adrenalinszintem egy pillanat alatt a duplájára emelkedik. Ez a csaj komolyan meg akar öletni minket, és a lehető legjobb úton halad afelé, hogy ez be is következzen. Viszont én ebben marhára nem kívánok részt venni.
A náci kanra abszolút nem reagálok, szerencsére (vagy épp nem, ki tudja) már rég túl vagyok azon, hogy ezt felvegyem. A legnagyobb fájdalmat a láthatatlan helyeken lehet okozni - éppen ezért rejtegetik őket az emberek és nem mutogatják.
- Én maradjak veszteg?!
Tátogva próbálok én is olyan halk lenni, amennyire csak tőlem telik. Közben a lány feje mögött elnézve már látom, ahogy az előbbi figura ránk szegezi a fegyverét - gondolom nem volt épp a legbölcsebb a hatósági felnyomással előhozakodni nála. Ha meghúzza a ravaszt, akkor baszhatjuk. Sörétessel ekkora távolságból akkor is el fog találni, hogyha két méterrel mellénk céloz. (Dobás)
Egyenesen célra tart, és miközben farkasszemet nézek a puska csövével, a következő szavait némileg tompítja a fülemben zubogó vérem hangja.
- Csak nem hallgat el, hallod ezt? - szól oda a társának, miközben lassan megpróbál az oldalunkhoz kerülni, végig ránk célozva - Valamivel be kéne tömni a száját, úgy látszik, még nem kapott eleget. Na, húzzál onnan arrébb, és add ide a csajt!
Kivárok. Végig igyekszem olyan stabilan állni, amennyire csak lehetséges, mialatt a vadász gyakorlatilag az arcomba nyomja a fegyverét.
Hallom, hogy a társa is közelebb lép, megpróbálva megragadni a lányt, én pedig ezzel párhuzamosan szorítom össze a fogam, és a halántékomnál járó fegyver csövébe kapva elrántani, kicsavarni az orvvadász kezéből...

- De. Pontosan úgy gondoltam. – Feszítettem tovább a húrt, nyílt vigyorral pillantva a vadászra. Na ne nevettessen már azzal a szar puskával! Ha ezüst töltényes lenne, akkor nem pattognék itt olyan lazán, de egy ilyen elavult orvvadász fegyverrel?
Talán csak az tarthatna vissza, hogy egy ember társaságában vagyok, de a kedvem most nem olyan, hogy ezzel fikarcnyit is foglalkozzak. Az a nyomorult illúzionista eléggé meghozta a harci kedvemet ahhoz, hogy végre kitöltsem valakin, és ha ezek a vadászok lesznek, hát azok lesznek.
- Igen. Kár lenne a feszes seggedért. – Feleltem, miközben tekintetemet a két vadászon tartottam. Hadd érezzék csak magukat nyeregben, hadd jöjjenek csak közelebb. Fogalmuk sincs, ki itt az igazi vadász. Sötét szemeimet az engem mustráló férfin tartottam, míg a másik most már inkább csak a partneremmel volt elfoglalva. Szétválasztó taktika egyértelműen.
- Semmi szükség erre. – Szólalok meg váratlanul, majd tenyereimet mutatva a fazon felé, húzom magam elé lassan kezeimet. Semmi hirtelen mozdulat, amitől a társa megvadulhatna, és lövöldözni támadhatna kedve.
Jobb kezemet magam előtt tartva nyúlok ballal a kabátom cipzárjához, mintha le akarnám húzni, majd ellépek a partnerem elől, pár lépéssel közelebb kerülve a nyálát csorgatóhoz.
- Ezt akarod? Megkaphatod… - Siklik lefelé a cipzár kocsija.
Hátrafelé fülelek, s ahogy meghallom partnerem szívének hevesebb dobbanásait, az őt körülvevő energiát megváltozását, már azelőtt tudom, hogy támadni fog, mielőtt megtenné. Az ő támadásához időzítem a sajátomat is.
Egyrészt így jó eséllyel elfoglalja magát annyira, hogy bármit is tegyek a vadásszal, azt ne láthassa… legalábbis egyértelműen ne… másrészt így egyik vadász se tud a társa segítségére sietni.
A megmozdulásom könnyed, mégis elég ügyes ahhoz, hogy mire a vadász kettőt pisloghatna, már a földön találja magát háton fekve. Gyors mozdulattal rúgtam ki ugyanis maga alól a lábát, amitől lendületesen hanyatt vágódott, és gyorsaságomnak köszönhetően még a fegyvert is el tudtam tőle venni zuhanása közben.
- Bazzeg! – Hördült fel, miután az erőteljes zuhanástól pár pillanatra tüdejében rekedt a levegő. Lélegzetvételei közben hallom, ahogy kattognak a törött bordái.
- Na most mi lesz faszikám? Szétlőjem a hülye fejed, vagy elhúztok innen a büdös fenébe? – Nem néztem partnerem felé, anélkül is tudtam, hogy neki is sikerült lefegyvereznie a vadász társát.
- Ringyó. – Köpött maga mellé, belenézve saját puskája csövébe. Elmosolyodva léptem rá mezítelen talpammal a torkára. Mindkét kezével a bokámra markolt, pánikszerűen próbált szabadulni, levegőért kapni.
- Bocs, nem értettem jól… hogy mondtad? – Kezdett már szürkülni a feje az oxigénhiány miatt. Tátogott, mint egy istenverte partra vetett hal. Lábam nyomásán kicsit engedtem, de nem vettem el továbbra se a talpamat.
- Csak hagyjatok elmenni. Elmegyünk. – Elégedetten bólintva a szavaira, szálltam le a torkáról, majd hátra léptem, a fegyvert még mindig a fejének szegezve.
- Talpra. És tűnés. Vissza se nézzetek. Többet ne is lássunk titeket. Nincs több illegális vadászat puhapöcsök! – Rövid kattanással biztosítottam ki a fegyvert, majd lőttem a földre a vadász lába elé, aki ijedten megugrott, mint Flatley táncosai.
Hogy a partnerem mit kezd az ő játszótársával, azt már rá bízom. Én nem ítélem el érte, ha szétveri a képét.
Ha a társa után küldi a vadászt, és kettesben maradunk, akkor vigyorogva fordulok felé, mintha valami barátságos vasárnap délutáni mérkőzés után lennénk egy nyugis kertvárosi övezetben.
- Egész jó kis csapat lennénk. – Jegyzem meg.

Halott lehet az anyja. Nyilvánvalóan. Kíváncsi tekintettel figyelte az állatot, amely esetlenül bóklászott a fagyos erdőben. Nem lehetett idősebb néhány hetesnél, de már elég jól boldogult, viszont így egyedül magára hagyatva nem valószínű, hogy sokáig életben tudna maradni. Farkasok tanyáznak a környéken. Érezte a szagukat, ahogy a nyomaikkal is találkozott. Anguta közönséges farkas képében figyelte a rénszarvas borjút, miközben az a hó alól próbált táplálékhoz jutni. Nem sok sikerrel járt, és talán már napok óta nem is evett semmit. A hóréteg túl vastag volt, de nem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy feladta, mielőtt a földig túrta volna a havat. Kutatott egy ideig, aztán odébb állt. Nem fejezte be, amit elkezdett. Az erdő fái néha eltakarták szeme elől, de aztán újra felbukkant. Óvatlan, esetlen és tökéletes préda, minden ragadozó számára. Anguta közelebb lopódzott, lehajtott fejjel, kúszva és ha valaki látta volna, biztos idiótának nézné, mivel tényleg kúszott, nem úgy, ahogy egy farkas becserkészi az áldozatát, hanem inkább egy behízelgő kutyára emlékeztetett. Persze ez is volt a célja. A zajokra a borjú is felfigyelt és félelmet sugározva felé lesett. Simán megláthatta a közeledő farkast, de azt is, hogy nem éppen támadó szándékkal közeledik, mégis elrohant előle. Ezt nagyjából még ötször eljátszották, mire Anguta rájött, hogy így nem fog célt érni. Más megoldás kell, hogy a bizalmába férkőzzön. A pajzsa eddig a szokásos negyven farkas évet sugározta, de hirtelen ez is megszűnt, ahogy alakja egyre kisebb és soványabb lett. Nagyjából egy felnőtt farkas méretének felére esett össze, kisugárzása pedig két farkas évet tudatott a világgal. A szaga is megváltozott és bízott benne, hogy a már egyáltalán nem fenyegető kinézet, valamint a szagának enyhébb változata képes lesz a borjú menekülési ösztönét felülírni és inkább a kíváncsiságát előtérbe tolni. Bár párszor még elinalt, egyáltalán nem úgy, mint korábban. Az éjfekete kölyökfarkast nézve hátrált, de csak pár métert, aztán újra elkezdte a havat túrni. Nagyjából öt perc próbálkozás után, már közvetlen mellette állt és szagolgatta, miközben a borjú is ugyanígy tett. Ezzel megvolna. Már csak rá kell venni, hogy huzamosabb ideig túrja a havat. Anguta az orrával a borjú által otthagyott félig megásott lyukat kezdte el túrni, hogy a növényzet előkerüljön, és amikor ez megtörtént arrébb somfordált, majd nézte új barátját, mit csinál. Nem jött közelebb, hanem újra és újra lyukakat kezdett ásni. Anguta vékony hangon halk nyavikolásba kezdett, mire a rénszarvas érdeklődve ránézett, és pár lépéssel közelebb jött, amikor pedig meglátta a zöldes növénytakarót a lyuk alján, robogva rárontott, hogy legelésbe kezdjen. Anguta képén elégedett farkas vigyor terült szét. Aztán játszottak egy kicsit. Egymást körbeugrándozták, és versenyt is futottak, majd Anguta ismét a földet kezdte túrni, és mellette a rénszarvas ugyanezt tette, de megint feladta félúton, ezért Anguta finoman a lábába harapott, és visszahúzta az eredeti helyre, majd orrával elkezdte a borjú által túrt lyukat mélyíteni, amíg a hótakaró alól előtűnt a föld. Most kevesebb zöldet találtak, de legalább volt valamennyi. Ezután megint egy kis ugrándozás következett, és újra a tanítás fázisa. Energiái nem voltak kiterjesztve nagyon, ezért nem is érezte meg túlságosan messziről a közeledő kisugárzást. Felismerte, hogyne ismerte volna fel, de azt is tudta, hogy már késő visszaváltozni, mert nagy valószínűséggel be van mérve. A nap még nem nyugodott le, de közeledett a sötétség órája. Vajon hány perc telt el a változás óta? Húsz? Harminc? Talán van még egy szűk órája ebben az alakban. Orrát felemelve szagolt a levegőbe, de nem érezte a hím szagát. Szembeszéllel jön, ami azt jelenti, hogy Lester már egy jó ideje érezheti az ő szagát. Vagy nem… igazság szerint nem figyelt a szélirányra, akár változhatott is időközben. Nem volt kimondottan boldog, hogy itt fut össze a nyelvésszel, ilyen körülmények között, mert legjobb tudomása szerint a gyengébbnek látszóaknak előszeretettel megy neki. Hát, talán van azért nála is egy határ. Mindenesetre most kiderül, hogy vajon a gyermekek megölésével kapcsolatban mennyire mondott igazat annak idején. Mellesleg Anguta nem volt boldog, amikor először meglátott egy ilyen fiatal farkast, mint akinek az alakját most kölcsönvette, mert életképtelenségük legendás. Sebaj, remélhetőleg Lester nem túlzottan éhes, mert a borjúhavert nem fogja odaadni neki. A rénszarvas elé állt - ami egyébként magasabb volt nála -, és felszegett fejjel várta, hogy mi fog kisülni a nyelvész látogatásából.
 

- A verseny jöhet, de Patást nem bántod – elszántsággal vegyes kíváncsisággal nézett szembe a borjú számára végzetes fenyegetéssel, és bár megpróbálhatta volna saját energiáival nyugvásra bírni, valószínűleg csak még inkább összezavarodott volna. Így is már körbe-körbeforgolódott Lester energia förgetege miatt. Na, meg lehet a látvány sem volt éppen derűs, bár Anguta véleménye szerint borzasztó jól mutatott a nyelvész ebben az állapotban. No homo persze, de ami tény azt tény, tehetséges a vérvonala terén és a fenevad pompásan mutatott. Öröm volt ránézni a félig fehér pofára. Ha kicsit hunyorított volna lehet, hogy egészen beleolvadna a hólepte tájba a fél arca. Meglehet a rénszarvas számára eltűnt a fél pofája, és ezért is van teljesen megkergülve. Nem… inkább a hatalmas ragadozó miatt lehet. Anguta nem adta meg Lesternek azt a luxust, hogy saját maga is félelemmel adózzon hirtelen felbukkanása és energiája miatt. Bizonytalanságba burkolt elszántságot és roppant kíváncsiságot viszont érezhetett, valamint két éves farkaskorán kívül a pszichókra jellemző energiahullámait is. Hogy is hívták a kölyköt? Talán Chadrick lehetett a vezetékneve, vagy valami ilyesmi. Még Burgundiában találkoztak a 17. század második felében. A teremtője nem volt valami előrelátó, hogy egy kilencévest harapott be, mindenesetre amikor Anguta találkozott vele, már tizenegy volt, ami azt jelenti, hogy csak képes volt boldogulni a felnőtt farkas társadalomban. Aztán a fene tudja mi lett vele. Talán még ma is él.
- Amúgy tök jó, amit csináltál – közölte telepatikus gyerekhangjával, némi elismerés és egy nagy adag kíváncsiság is volt benne. – Megtanítod nekem is? – amíg a másik farkas nem akarja rávetni magát a borjúra, addig semmi gáz nem lesz. Versenyezni meg versenyezhetnek, ha nagyon akarja, csak nem Patás közelében. Egyébként is megtanította neki, hogy dúrja ki a zöldet a hó alól, talán így már nem fog éhen veszni, ha magára hagyja. Egyébként is minek akarná Lester megenni? Csak éhesebb lenne tőle. Patás valószínűleg kereket fog oldani mihelyst Lester közelebb jön. Barátság ide, vagy oda, azért az életösztön benne van a kis jószágban, és az ösztönei most üvöltve harsoghatják aprócska agyában, hogy: Futás! Chadrick fekete farkasa kíváncsian a levegőbe szaglászott, de nem sokat érzett a széljárás miatt a hímből.

- Emelek is – küldte gyermekien dacos válaszát, persze némi bizonytalanság támadt benne már csak a képzavarból adódóan is, amit a hím lökött felé. – És… hé! Nem is vettem a turkálóban semmit, anyám a Walmartban vásárol! – ezt, mint státusszimbólumot ki is emelte, hiszen csak a lakosság kilencvenkilenc százaléka engedheti meg magának, hogy a legolcsóbb helyen vásároljon. Imádni való a gyermeki hülyeség, és Anguta eléggé élvezte is az abszolút nem képben levés megnyugtatóan egyszerű szerepét. A hím elkezdte körbefutkározni, amire a fekete kölyök ide-oda forgolódva reagált, próbálta fenntartani a szemkontaktust, közben kicsit el is szédült, ahogy Lester egyre közelebb körözött hozzá.
- Ne hívj… frojd-nak. Nem gleccser alakított… vagy… hm – sütött róla a bizonytalanság, és látszott rajta, hogy fogalma sincs ki az a Freud, de legalább azt sem találta el, hogy egy személyről van szót. Persze vadul kapkodva a fejét nem olyan könnyű ám gondolkozni, miközben egy hatalmas bestia éppen fel akarja falni Patást. Igaz is, Patást meg kell védenie, bármi áron. Hát nem azért haverkodott össze vele, hogy ez a hatalmas jószág most felzabálja. – Amúgy meg nem is akarom megtanulni – küldte még dacosabban, közben szomorú irigység csapott fel érzelmei között. Naná, hogy szívesen megtanulná, de úgy látszik ez a hím nem igazán akar osztozni a közös tudáson.
A hím végül annyira közel ért, hogy amikor a fekete kölyök épp nyaktekergetésből nézett vissza, hirtelen a megtorpanó farkas töltötte be látóterének egészét. Riadt ijedtség kúszott végig gerincén, önkéntelenül hátrahőkölt, és a csúszós havon felágaskodása közben a hátára esett, hogy aztán kapkodva keljen fel, és úgy nézzen szembe a másik farkassal.
- Mi? Elillanó? – félelemmel vegyes méreggel nézett hátra és valóban Patás rohanva távolodott tőlük. Helyes, legalább így nem fogja megenni, de Anguta érezte a levegő mozgását, hallotta, ahogy Lester mancsa alatt a hó zajosan ropog, amint a hím nekikészül iramodni, valószínűleg a rénszarvas után. – Meg ne próbáld – küldte gondolatban, majd Lester után vetette magát. Nem lett volna gond neki lesprintelni, még az ilyen rövidke lábakkal sem, igaz maximális sebességét ebben az állapotban képtelen lenne elérni, de nem is kellett leelőznie, csupán a közelébe kellett érnie mielőtt rávethetné magát Patásra. Anguta elszánt volt, és tényleg nem akarta, hogy megegye Lester a jószágot, és természetesen így nem engedhette, hogy a közelébe kerüljön, ezért amikor néhány pillanattal az elindulásuk után Lestert utolérte, nemes egyszerűséggel – finoman – ráharapott a hím farkára, majd a lábait fékezésre kitartva próbálta megállásra kényszeríteni Jayt. A csúszós, vastag hóréteg és a jelenlegi alakjának könnyű súlya miatt nem valószínű, hogy ezzel meg tudná állítani, de igazából nem is kimondottan ez volt a cél, hanem, hogy ellene forduljon és Patást hagyja békén. – Ne… bántsd… a barátom! – a telepatikus szövegelés miatt nem kellett fogai közt szűrni a beszédet, de ennek ellenére tagoltan küldte a szavakat, mintha a pofájában lévő farok akadályozná a normális beszédben. – Nem csináltunk semmit! És nem vagyok egérke! – Az utolsó mondatot már méregtől csöpögő kétségbeeséssel küldte a hímnek.

- M… mi? – minek jött most ide a kártyázás? Amúgy sem ismerete a kártyák alapszabályait, és valahogy nem fért kicsiny fejébe sem, hogy kártyázás közben minek járjon a mancs… esetleg a kéz? Lehet, hogy arra gondolt. – Ja, igen persze, profi kártyás vagyok, tudok egy csomó kártyatrükköt is… kettőt – a hazugság szele egészen az utolsó szóig körbelengte a fekete jószágot, aztán zavart őszinteség áramlott felőle.
Dacos sértettséggel figyelte a köröző hímet, amint az becsmérelni próbálta farkassá avanzsálódását, közben pofáján duzzogás jelei látszódtak. Nem volt olyan remek, mint azt emberi alakban képes lett volna megjátszani, de azért az állatok mimikájából is sok mindent ki lehet olvasni. – Képzeld tud róla, és nagyon is büszke rám, mert szépen fejlődök. Amúgy meg nem látod, hogy farkas alakban vagyok, vagy már vénségedben szemüvegre szorulsz? – egy ilyen pofátlan kölyök, vajon mennyi ideig húzhatná a valóságban? Két hét? Két nap? Vagy netán két óra? Nyilván attól függ, hogy kivel akaszkodik össze. Kíváncsi volt vajon Lester mennyire tolerálja az ilyesmit egy dedóstól.
- Nem… de… nem is leszek – közölte némi bizonytalan megszeppenéssel a hangjában, közben magabiztos kiállása is sokat vesztett az erejéből, amikor hirtelen hátraesve szerencsétlenül igyekezett újra szembenézni a hímmel, mialatt az beszélt hozzá.
- Várd ki a végét – Patás nem fog meghalni ma, legalábbis remélte, hogy nem kúszik be egy apró malőr, ami miatt elveszti a kis jószág az életét. Hát nem azért a fél óráért, de legalább annyi időt belefeccölt mire sikerült rávenni, hogy engedje maga mellé és megmutathassa neki, hol talál kaját.
Anguta belül vigyorogva nézte Lester változásait, a farkas energiái pedig érdeklődéses bizonytalanságot mutattak. Amikor a farok, amire rámart vörösé és vékonnyá változott egyszerűen elképedve lazított állkapcsának szorításán, bár jobbára azért, mert érezte Lester mozdulataiban beállt változásokat. A vékonnyá vált testrész kicsúszott a fogai közül, a fekete farkas még egy darabon csúszott volna a lendülettől előre, de a megpördülő hím karmai pofán tenyerelték, és emiatt irányt változtatva oldalra vágódott. Bal pofája égő fájdalomban fürdött, hunyorítva ugrott talpra, látszólag némileg kótyagosan. Pofájából vér csurdogált, de úgy tűnt egy karom sem találta el a szemét. Még jó, mert akkor egy ideig kalózkapitányos halloween kosztümben kellene járkálnia a városban. – Szemétláda – nyöszörögte fájdalmas vonyítgatások közepette. – Nem pályázok semmilyen díjra, és egy élet megóvása mindig megéri az áldozatot. Persze te ezt honnan is tudhatnád, a könyörület nyilván nem erős oldalad – haragosan nézett szembe a vörösbe boruló szempárral, és a nyöszörgést is abbahagyta, igaz a lábai remegtek, testtartása is feszült idegességről árulkodott, valamint érzelmei közé nagy adag félelem is vegyült.
Anguta igazából jól szórakozott, jó hát pofája bal oldala sajgott, de hát ez van, ha az ember direkt figyelmen kívül hagyja a feléje száguldó mancsot, amit egyébként könnyedén ki tudott volna védeni, ha ez lett volna a szándéka, de már olyan rég verte el bárki, hogy szinte már hiányzott neki. Mellesleg így egyenlítve lett az antikváriumos öklös, amit Lester miatta szedett be. Igaz, a vízben egy kicsit felhasította a mellkasát Jay, de az össze sem mérhető egy jó erős balhoroggal. Vagy jobbal, a fene emlékszik már, hogy a házisárkány mivel ütött. Lester nyilván még tudja pontosan, elvégre ő repült tőle vagy három métert.
- Mellesleg, azért védem a kicsit, mert ha felnő, majd sokkal több élelmet tud biztosítani egy éhes farkas falkának, de előtte megteszi, ami a kötelessége. Utódokat nemz, hogy a fajtája fennmaradhasson… ezt még szenilis vénségedben te is fel tudod fogni igaz? – attól mert valamennyire verbálisan visszatért a bátorsága egy pár pillanat alatt, testtartása még mindig szerencsétlenül hatott.

Zavart kamuzása profi kártyás mivoltáról úgy tűnik meghozta az eredményét, mert a hím máris átvitt értelemben kezdett fenyegetőzni. Hülye lenne érteni, az mindent elrontana. – Nem, nem igaz. A joker üt mindent -  vitázott vele gyermeki daccal, holott egy valóban profi kártyás ki sem ejtené a száján – gondolatán – ezt a nevet, legalábbis nem úgy, ahogy a fekete kölyök tette.
Sértődött energiák kezdtek el hullámzani felőle, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a tarka hím sokkal jártasabb mások földbe alázásában. Fizikai és szellemi értelemben is. – Nem húzok csíkot rendben, és már hat éves korom óta szobatiszta is vagyok – remélte, hogy nem megy bele a fejtegetésbe, hogy miért olyan későn szokott rá a vécé használatára, de bizonyosan gyermekkori lelki traumákra fogná, ha esetleg szóba kerülnének a miértek. Talán egy fogdosós nagybácsi, vagy egy sajtszagú nagynéni, aki állandóan vihogva csipkedte az arcát, miközben vizelet és döglődés szaggal párosulva a személyes szférájában időzött. Kellemes idők, de talán sohasem fognak létezni, ez persze Lesteren áll vagy bukik. – És sohasem szo… szopkodtam semmit… - vagy már nem emlékszik rá, hogy az anyja valószínűleg így táplálta.
Ezután végképp elvesztette a fonalat, és zavartságában kussolt, mert fogalma sem volt, hogy miként lehetne a szavakat, főleg az övét mérlegre tenni. Anguta meg jól szórakozott a helyzeten, bár féltette a kis jószág életét, de úgy érezte, ha résen lesz, nem kell pusztulnia, vagy ha pusztul is, legalább ne nekik legyen közük hozzá. A természet törvényeit ő sem akarta felülírni.
- Nem fogok sírni, mint egy lány, inkább te fogsz, és már nem járok óvodába – mellesleg nagyon iskolába se, egyedi kondíciója miatt. Dacos méreg cikázott szavaiban, ahogy energiái között is ezek voltak  mérvadóak, megspékelve bizonytalan félelemmel, ami persze még nem volt számottevő.
A pofon változtatott az állapoton, és az ideges félelem feljebb tornászta magát a képzeletbeli ranglétrán, hogy felül kicsúcsosodva közölje a világgal: retteg.
- Igen, ismerem. A jó legyőzi a gonoszt, a gonosz pedig behúzott farokkal fog majd menekülni… de az utóbbi részt lehet variálni még – félelme testtartásán és energián látszott meg leginkább, szavai nem lettek meghunyászkodóbbak, de azokban is érezhető volt a félelem. Talán ezzel akarta a másik előtt bizonyítani, hogy nem fél tőle, holott még talán a lábai is remegtek. Mondjuk ez betudható a pofonnak, ami miatt még mindig zsongott a feje, és hasogatott pofájának oldala.
Nem volt ideje sokat gondolkozni, hogyan védje ki a támadást, mert a hím gyorsan rávetette magát, habár Anguta fejében megfordult, hogy talán hátra bukfencből ki kellene lőni a legközelebbi fenyő csúcsáig, de elvetette az ötletet. Nem, nem! Meg akarja tudni mit tenne egy zsenge és konok kölyökkel. Könnyedén elveheti az életét egy ilyen aprócska jószágnak, ha akarja. Kockázatos lehet, de… Anguta semmit sem tett, hagyta, hogy Lester a földre döntse, előtte persze ijedtében megugrott hátrafelé, csak a színjáték kedvéért, hogy kisvártatva a hatalmas farkas mancsai alá szoruljon. Fejében hallott szövegelésre nem volt képes érdemben válaszolni, mert túlságosan átjárta a félelem, és bár próbált szabadulni – tessék-lássék módon – eredményt nem tudott elérni. Mindeközben Anguta azon agyalt, hogy jól ismeri-e Superman karakterét. A kriptonit csak legyengíti, nem pedig megöli. Nagyon bízott benne, hogy Lester nem egy új keletű képregény változattal találkozott, ahol a kriptonit már végzetes számára. Bizonytalansága ellenére semmit sem tett, amikor a hatalmassá dagadó farkas pofája, nyakának hátsó részébe marva égető fájdalmat okozott neki. Érezte, saját húsának édeskés szagát, valamint a vérének aromája is betöltötte az orrát, de máskülönben semmi. Még mindig látott, nem ájult el, ami azt jelenti, hogy bár csúnya lehet a seb, egyáltalán nem halálos.
Fájdalmas vonyítást hallatott, ami aztán egyre inkább kiáltásba csapott át, ahogy a kölyök feje változni kezdett. Tizenegy éves forma fiú képe jelent meg, vállig érő szókés barna hajjal, ami egyébként csurom véres lett tarkójánál lévő a seb miatt. Sebaj, jó lesz ragtapasz gyanánt. A kiáltás vékony gyerekhangon hallatszódott, aztán a fájdalom hangja egyre inkább fojtott köhögésbe, majd nevetésbe csapott át. Kisvártatva vidáman kacarászó képpel nézett fel a hatalmas bestiára, miközben egy laza kézmozdulattal – igen már vállából mozgékonyan irányítható karja is termett a másodperc tört része alatt – letaszította magáról a hatalmas bestiát. Nem akart fájdalmat okozni neki, elvégre megkímélte az életét, és Lester részéről ez igazán nemes gesztus volt, hiszen könnyedén el is tehette volna láb alól. Mondjuk azt a gyereket sem ölte meg, akit az egyetem előtt kapott el, de annak a kimenetelét nem tudhatta, mivel az őrzők közbeavatkoztak. Itt viszont nem érzett gyilkos szándékot, és a harapása sem volt végzetes. Tanító szándékú, talán, de még csak vérszomjas sem volt, még ha gyakorlatilag vére ott virított a farkas nyelvén és fogain.
A hím néhány méterrel arrébb csúszhatott a havon, miközben Anguta, Chadrick képében teljesen emberi alakot öltve komótosan felegyenesedett. Nyakára tapasztotta tenyerét, majd nevetését elhalkítva kelletlen grimaszt vágott. – Ez fájt amúgy – közölte homlokráncolva. – És nézd – nyújtotta előre balját. – Még vérzik is, nem is kicsit… - rázta meg a fejét lemondóan… - Au… ezt egy ideig hanyagolnom kell majd – fájdalmasan elhúzta a száját, aztán felhagyva az önsajnálattal, Lester szemeibe nézett jégkék tekintetével. – Szóval Lester, mi jót csináltál legutóbbi találkozásunk óta? – érdeklődve elmosolyodott, és kíváncsi tekintettel figyelte a nyelvészt. Energiái még mindig a kölyök pszichós vérvonalát és fiatal korát mutatták, ahogy alakja is.

Meglehet, hogy tényleg nem arról volt szó, hogy mi üt mindent, de ez a fekete kölyköt kevéssé zavarta, hiszen a Joker a legkirályabb lap nem az ász. A produkciója viszont már annál inkább zavarba ejtő volt. Groteszk volt eddig is, de így emberi szájjal valami páratlan ocsmányság keveredett belőle. Mégis Anguta belül örvendezett, a fekete kölyök viszont csak hüledezve borzongott a változás hatására. A vigyora nem volt kevésbé vészjósló és hátborzongató, mint az összkép maga, viszont az már csak hab volt a tortán. Nyilván émelygés is elfogta volna, de így csak egyszerűen megjátszotta, hogy ez már túl sok neki. Ide-oda billegtette a fejét, miközben szemeivel igyekezett nem a morbid pofára tekinteni. Hányni talán nem fog… bár lehet, hogy azt kellene. Az biztos elégedettséggel töltené el Lestert. Válaszolni nem válaszolt, mert sejtette, hogy a gyerek amúgy sem fogná fel, hogy milyen krumpliorrúról van szó, így csöndben maradt.
- Inkább kihagynám – válaszolta zavart daccal, miközben még mindig nehezére esett a képébe nézni a morfnak. Micsoda csodálatos tehetség, kár, hogy a pszichók ezzel a képességgel nem rendelkeznek. Jó, hát mondjuk a kölyök még semmiféle képességgel nem rendelkezik, mivel túl fiatal, hogy a vérvonalához hozzá tudjon szagolni, viszont kellőképpen irigy volt mindenkire, akinek ilyen állati képességei vannak. Király lenne a többiek előtt felvágni egy ilyen félember, félfarkas pofával.
- Tápos? – kérdezte némi büszkeséggel, mivel arra gondolt, hogy úgy tápos, mint a számítógépes szerepjátékok szlengjében a hatalmas erővel bíró karakterek. Valóban hízelgő gondolat és esze ágában sem volt úgy érteni, ahogy azt a nyelvész gondolta. – Hát van erőm nyilván, hiszen farkas vagyok. – Simán lenyomná az osztálytársait, ha visszakerülne a suliba, erre mondjuk kevés esélyt látott… ja hát igen, főleg, merthogy nem is járt suliba. Igazából soha életében nem volt még iskolában huzamosabb ideig. Csak úgy hébe-hóba. Talán beülhetne egy nyelvi órára Lesterhez, biztos remek lenne. Amúgy is milyen jól szórakoztak akkor is, amikor megbuherálta a mikrofon vezetékét, hogy megszakíthassa az előadását csupán Jason kedvéért.
- Hagy… hagyma? – a kölyök valahol itt látta be, hogy teljesen más nyelvet beszélnek. Persze tudta, hogy a hagyma sírást okoz úgy általában, csak éppen nem tudta, hogy most ezt Lester miért mondja. Ha végiggondolta volna a beszélgetést nyilván rájött volna, de volt épp elég baja, főleg az, hogy egy hatalmas hím pofonja ott sajgott az arcán, és a kilátásai elég bizonytalanok voltak. A félelem is feljebb kúszott, és ez sem segített helyzetén. Ahogy az sem, hogy a másik farkas egyszerűen csak komiszul meglengette a farkát. Még csak válaszolni sem méltóztatott, hanem inkább nekirontott olyan gyorsan, hogy a kölyök képtelen volt bármit is tenni ellene. Ránehezedett és belémart. A fájdalom élesen hasított tudatába, ahogy nevetésének felcsendülése után a hím szavai is, de valahogy nem érzett kedvet arra, hogy válaszoljon. Egyértelmű, hogy már halottnak kellene lennie ilyen hozzáállással, és a nyelvész értetlensége ennek kapcsán teljesen jogos. A fenyegetése viszont nem hatotta meg. Ha valóban meg akarta volna ölni, akkor megtette volna, vagy legalábbis megpróbálta volna, mert Anguta nem hitte, hogy a szellemek hagyták volna, hogy csak simán meghalljon. Nem, nem, előbb végig kell szenvednie saját fia megölését, aztán majd utána kimúlhat, mint egy korcs kutya az autópályán, de addig még csak ne is álmodjon a békés megnyugvásról.
Érezte a hím felől előtörő zavart, ahogy könnyedén letaszította magáról, igazából nem is várt mást. Valószínűleg nem ilyen végkimenetelt tervezett el, még ha nem is ölte volna meg, vérben áztatott kis testet szeretett volna maga mögött hagyni, és ezáltal egy életre szóló leckét is pluszban. „Ne basztassa a nagyokat”, amivel egyébként Anguta is roppant mód egyetértett. Lester fekete bestiaként gyorsan támadó állást vett fel, meg kell hagyni ügyes mozdulatsor volt, de persze el is várható egy farkastól, hogy váratlan helyzetekre is képes legyen jól reagálni. Méreg zubogott benne, Anguta szavai pedig csak olajként hatottak a tűzre, még akkor is, ha csupán esendő gyermek képében hangzottak is el. Kérdésére elvigyorodott, és vigyázva, hogy a nyakát ne nagyon mozgassa vállat vont. – Ugyan kérlek – lenéző sóhajt ejtett meg, majd összeráncolta a homlokát - tényleg ennyire nem egyértelmű? – hát tényleg nem. Fordított esetben saját maga is csak találgathatott volna, de azt legalább leszűrné, hogy nem egy kölyökkel társalog. A változás gyorsasága a morfokra jellemző részleges alakváltás… igaz a harag rossz tanácsadó, és a nyelvész most szinte fürdött a dühben. Sebaj.
Lester megindulásának láttán felhúzta a szemöldökét, és halvány, elnéző mosoly kúszott arcára. Úgy tűnt, hogy le akarja dönteni a lábáról, talán hagynia kellene neki, de… nem. Semmi kedve ismét a hím alá kerülni, egyszer elég volt. Könnyedén tért ki az útjából, az utolsó pillanatban, úgy, hogy ne legyen ideje mancsait a megváltozott pozícióhoz igazítani, majd baljával a hatalmas bestia oldalán a bundát megragadta és a föld felé húzta, aztán egy erőteljes rántással a földhöz vágta. Nyilván fájhatott egy csöppet, de valószínűleg inkább az egójának, mint a testének. – Nem tetszik, hogy így viselkedsz, ez a haragos éned a veszted okozhatja – közölte hűvösen, miközben a hím nyaka mellé térdelt gyorsabban, mint ahogy azt látni lehetett volna, és kezével rámart a fekete jószág nyakára… amivel igazából semmit sem tudott kezdeni, csak erővel tudta volna lent tartani, meg esetleg nyomást gyakorolni rá, de a kis gyerekkéz alkalmatlan volt a célra, ezért változtatott rajta. Kézfeje hatalmas manccsá változott, amivel már könnyedén képes volt a nyakát félig körbefogni. Négy karom a torokrészen pihent, míg az ötödik a tarkónak feszült, amivel igazából reményei szerint képes lent tartani Lestert és a dühét. Amíg lefelé szorította, természetesen figyelt a hím végtagjaira, mert esélyesen várható egy ellentámadás Jayt ismerve. Azonban ez nem akadályozta meg, hogy cseverészésbe kezdjen vele. – Szóval, ott tartottunk, hogy mi jót csináltál, amióta találkoztunk? Segítek annyit, hogy legutóbb el akartál vinni egy ajtót… végül elvitted? – mert, amikor kiugrott az ablakon, akkor nem volt nála, és még Anguta ébredésekor is ott volt, azóta viszont akár vissza is térhetett, hogy elvigye a remek faragványt, amire egyébként  Anguta roppant büszke volt. Jó, hát persze lehet, hogy nem akarta magával vinni, mindenesetre a helyéről leemelte, nyilván volt vele egyéb szándéka is, nem csak meg akarta mutatni a bentlévőnek, hogy Jason milyen szépet alkotott.

Mocsokmód mókás mozzanatok kerültek elő Lester gondolataiból a fekete kölyök elméjébe, amin persze nem szórakozhatott önfeledten, mivel éppen őt degradálták egy szikláról lehajított csecsemővé. – Szívd vissza – közölte dacosan, mivel jobb visszavágás nem jutott eszébe és ez egyébként is illett az életképtelen kölyökfarkas képhez. Nyilván erre a válaszára képes lesz még inkább földbe alázni, ahogy azt fizikailag is megpróbálta, ám míg a szavak terén a nyelvész Angutát is kenterbe veri, az erőnlét oldalán több mint hétszáz éves lemaradást tapasztalhatott, ahogy könnyedén siklik a gyerek félre az ugrása elől, hogy aztán karmos manccsá változtatott kezeivel nyakát a földre szegezze. Erősen szorította, de nem annyira, hogy a karmok a torkának feszüljenek, hiszen nem állt szándékban feltépni a nyakát, bár kétségkívül könnyű mozdulat lenne. A változás hirtelen és meglepő, emellett felettébb ötletes is, ami viszont a legjobb, hogy a fortyogó düh elszállt, helyében elszántság maradt csupán. Ki tudja vajon mit remélhet, de a feladás nem meglepő módon, talán hiányzik Jay szótárából… vagy annyira körülírta már, hogy képtelen az eredeti jelentését megtalálva annak értelmében cselekedni. Hagyta, hogy kicsusszanjon markából a vékonyabbá vált farkas nyak, de azt nem hagyhatta, hogy újabb sebet szerezzen. Elég pofájának lüktető, ám egyre enyhülő sajgása a mai napra, és semmi szükség rá, hogy még pár felesleges karmolást begyűjtsön. Amúgy is Lesternek éreznie kell, hogy nem győzhet, ennek ellenére a zavar kevésbé volt jelen érzelmeiben, még ha szavai másról árulkodtak még az imént. Hahh… átbaszta a palánkon azzal, hogy nem a kérdésére válaszolt, így képtelen volt hazugságon fogni. Lehet, hogy még a nyelvész sem volt tisztában ki nem mondott gondolataival, de ezt persze Kaskae csodálatos gondolatolvasó képessége nélkül soha nem fogja megtudni. De nem is kell, mert a harc, ami elég egyoldalú volt, kezdett a végéhez érni. Karmolást, harapást védett, de Anguta csak ököllel ütött vissza, nem kívánta vérét ontani, csak rábírni, hogy hagyja abba az értelmetlen vagdalkozást. Apró, gyerekökleivel előbb gyomorszájon találta a farkast, majd az oldalát kapta telibe, végül egy állcsúcsot ért lazább ütéssel próbálta megfékezni a további ellenállást.
- Gondolom felettébb örülsz, hogy nem futottál össze vele – jegyezte meg szárazon, miközben a hím mozdulatait figyelte. Ha nem akar támadni, akkor nem gond, ha feláll, hagyta neki és kicsit hátrébb lépett, hogy ne legyen benne túlságosan az aurájában.
- Sokat kell gondolkoznom néha, hogy megértselek – nevette el magát, mert fogalma sem volt, hogy milyen királyok imádását akarná élőben láttatni vele. – Ez most speciel a királyos részre vonatkozik, a többi érthető – bólogatott hevesen néhányat, miközben mutatóujját a nyomatékosítás kedvéért feltartotta. Há’ nem hülye ő, csak kihagyott négy és fél évet, amíg farkasként csatangolt, és ha ez a Királyok imádása egy bestseller regény, akkor nem csoda, hogy lövése sincs róla. – Ja, vagy, hogy hajbókolni nekem? Ugyan, kérem, az egy másik énem – nehezen, de leesett neki a hím mire gondolhat. Nem csoda, hiszen a legkevésbé várta azt, hogy mások fejet hajtsanak előtte… legalábbis, amikor nem kapja el a hangyányi istenkomplexusa, amit egyébként most elég távolinak érzett, főleg, hogy múltkor amúgy is kiélte Ulfred képében néha felébredő hajlamát, ráadásul még az öngyilkos istent is eljátszotta, ami felettébb szórakoztató volt, bár többet a büdös életbe nem fogja megismételni. Ja, de… amennyiben saját magát kell megölnie fia halála után. Ezt az apróságot hajlamos módszeresen kivágni az agyából, hogy még csak gondolni se kelljen rá. – A kérdésedre visszatérve… szegény állatott próbáltam életre nevelni, nem volt célom irigységet ébreszteni benned. Felbukkanásod váratlan fordulat volt csupán irgalmas szamaritánus tevékenységem közepette. De szerencsére nem esett a jószágnak baja – mosolyodott el békésen, miközben a távolba tekintett. – Sajnos már nem hallom a lépteit, de legalább jó messzire került, távol a te éhes pofádtól – nyugodtan beszélt, miközben enyhén hanyag testtartással figyelte a hímet.
- Remek kérdés – bólintott egyet lassan, miközben a beszédben megállt, hogy megcsodálja a nyelvész fejének változását. Anguta kíváncsiságában kicsit oldalra is billentette kobakját, majd széles vigyort ejtett meg, aztán ismét komorabb képet kezdett vágni – De nem tudom rá a választ – tárta szét karjait miközben sóhajtott egyet. - Régen, amikor még nekem is új volt, hogy emberi alakot tudok másolni, még bíztam benne, hogy a leszármazottak öröklik a képességem, de eddig még senki sem produkált hasonlót. Nekem a háromszázadik farkas szülinapom előtt sikerült Alignak alakját felvennem, és sokáig arra gondoltam, hogy talán csak azok lesznek képesek ezt megtenni, akiket ezután teremtek. De ahogy telt az idő, és az erejük teljében lévők sem tudták, amit én, rá kellett jönnöm, hogy ez a képesség csupán a sajátom… Szeretnél közölni valamit fejed változásával? – kérdezte halvány mosollyal az arcán. Tudja, tudnia kell, de vajon mi tud? Melyik lehet az álca és melyik a valóság? Vajon a nyugodt csevegő hangvétel, amit most részesít előnyben, vagy inkább a parancsoló megalomán idióta, aki világuralomra tör?

Mégis mit képzel Jay róla? Örömet okozna számára mindenkit és mindenhol irányítani? Ez problémás, és még egy istennek sem megy az ilyen, nem hiába hanyagolja a földi létbe való beavatkozást már kétezer éve a keresztény egy isten. Bár létezése kétséges, és a szellemek sem szoktak hírt adni róla, így meglehet csak kitaláció, mint a legtöbb valláshoz tartozó felsőbb hatalom. – Nem, nem örülök, hogy nem futottál össze vele, és tévedsz, ha azt hiszed egy isten legnagyobb szórakozása aprócska, jelentéktelen lények irányítgatása. Sokkal magasztosabb tettek kötnek le egy felsőbb lényt… de persze ezt te nem tudhatod, mert téged csak az köt le, amit magad alá tudsz gyűrni. A nyelvészetet is azért választottad nem? Hogy verbális förgetegeiddel a nagyságot mutogathasd? – vagy egyszerűen csak annyit dumált, hogy valaki viccből beíratta, Lester meg heccből elvégezte az egyetemet. Ez is elég elképzelhető lenne Anguta számára, de lehet, hogy mélyebb indíttatásból kezdte el az angolt. Talán az ifjú hím választ is ad erre a kevésbé fontos, ám érdekfeszítő kérdésre. Meglehet, hogy korábban utalt már rá, de ha így is volt, Anguta nem emlékezett rá pontosan a küzdősport után miért a szellem játszóterét választotta.
A fiú arcán némi sértettség látszott, ahogy Lester hosszasan magyarázta a Királyok imádásának tartalmát. – Jézus? – kérdezte végül felhúzott szemöldökkel. – Komolyan egy istenkomplexusban szenvedő egyénről azt gondolod, hogy Jézusnak érzi magát? Ugyan már az a fickó egy amatőr mártír lehetett csupán. Az apja viszont? Na, annak képzelni magam már sokkal tiszteletreméltóbb állapot – volt, hogy szeretett istenként tetszelegni, néha teljes meggyőződésből, néha mert ez vitte előrébb az ügyet, de Jézusnak még soha nem adta ki magát. Némi irigység fogta el és arra gondolt, hogyha Eeyeekalduk képességével bírna, akkor a Jézus sztori is megállná a helyét. Bekamuzna valami remek háttér sztorit az elmúlt kétezer évre, aztán átvenné a Vatikán feletti irányítást, mint az új… régi Messiás. De így gyógyítási képesség nélkül maximum a görög mondák Proteusaként tudná eladni magát, bár kétségkívül úgyis lenne néhány ezres követőtábora, de azért az egész katolikus világ milliárdos hívő táborával nem érhet fel.
- Meglehet, hogy furcsának találta, de amíg meg nem érkeztél jól elvoltunk – vonta meg a vállait, majd hümmögött egyet. – Pedig nem is vagyok most állszent, tényleg csak azt szerettem volna, hogy képes legyen felnőni és ne halljon éhen. Borzasztó, hogy nem hiszel nekem, pedig érezheted, hogy nem hazudok… - más kérdés, hogy érzelmeit akárhogy képes manipulálni, de ez olyasmi, amit nem akart az ifjú farkas orrára kötni. Nem mintha nem jött volna már erre rá, mert úgy tűnik hiába az őszinte energia, mely körbe lengi, nem sok foganatja van.
- Már, hogyne szelnék – vidult fel a kérdésre, és széles vigyorral nézett Lesterre. - Legalábbis biztosan van még kölyköm életben. Igaz, akivel legutoljára találkoztam, öt évvel ezelőtt, azt kénytelen voltam megfosztani a farkasától, mert szegény megőrült. Remélem veled nem kell ezt eljátszanom, de persze ez csak rajtad múlik, és azon, amit hamarosan el fogsz nekem regélni – halvány kelletlen mosoly húzódott arcára. Láthatóan nem kellemes a téma számára, de legalább a farkas, amit elvesz, a részévé válik, és nem enyészik el. Jobb megoldás, mint a méltatlanokat megölni.
Kérdez és támad, hát nem jó kombináció, mert így a válaszadással kicsit késlekedik Anguta, bár nem sokat, mert a karváltoztatós támadást könnyedén hárítja és visszakézből megcsapja Lester pofáját. – Nem hagynál fel ezzel az értelmetlen izgágasággal. Nem tudsz ártani nekem, de még csak szórakozató sem vagy – most mondjuk hazudott, mert élvezte, hogy a leszármazottja kihasználja a vérvonalában rejlő apró lehetőségeket, melyekkel az ellenfelét megtévesztheti. – Visszatérve a témára… a legjobb lesz, ha megmutatom ki a teremtőm, csak, hogy megnyugtassalak – széles vigyora közepette teste megnyúlt és változni kezdett, ahogy egy őslakos alakját magára öltötte, valamint annak hangját és energiáit is. – Ő volna Tupilek, ki az őrzők szerint az 1208. évben harapta be Angutát és a többi leszármazottját – szelíden csengő hang szólalt meg, szomorú tekintettel. Az alak azonban megint változni kezdett, és egy alacsonyabb ugyancsak inuit férfi manifesztálódott. – Ő pedig Anguta… - jelentette ki ünnepélyes hanggal, erőtől sugárzó energiahullámokkal körülvéve, de ezek az energiák csupán háromszáz körül mozogtak és egyáltalán nem voltak ártó szándékúak. Békésen lengték körbe őt. -…volt valamikor, hogy aztán egy új testbe költözve – megint változott, és az energiák százötven évvel megnőttek, ahogy az arca is megváltozott, de még mindig helybéli vonásai voltak – járja a kontinenst, végül kikötött Európában, és ismét új testet kapott. De őt már ismered – vigyorodott el szélesen, ahogy halk némileg hisztérikus nevetés csendült fel, miközben az energiák erősebbé és baljóslatúbakká váltak. – Ulfred Brandt néven járta a világot, aztán elhalálozott a Krakatau kitörésekor. És végül… feltámadt, mert egy alapító sohasem nyugodhat sokáig, mindig vannak problémás egyedek – mutatott karjával hanyagul a nyelvész felé – akik kitüntetett figyelmünk élvezik. Anguta a feltámadással új testet kapott – az utolsó változás következett, és Anguta, Jason, Frederick, vagy éppen David – ki milyen néven ismeri – alakját öltötte magára, energiái nyolcszáz felett hullámoztak, békésen körbelengve a másik hímet, aztán egyetlen hirtelen örvénnyel magába szívta azokat, meghagyva Jason negyven éves farkas energiáit. – Lester Jay Edison – hangja erősen zengett, közben komoly ábrázattal figyelte a hímet - kezdetét veszi a per, melynek során eldöntöm érdemes vagy-e a vérvonalam ajándékára, vagy sem. Egy személyben leszek a bírád és ítéleted végrehajtója is. A hatalmas szellemek irgalmazzanak farkasodnak - egy pillanatra elhallgatott, majd még hozzátette. – Itt az idő mesélni…

- Érdekes kérdés, bár azáltal, hogy kerülőd a témát gyanítom, hogy beletrafáltam. Amúgy igen kevés élőlény létezik, amit ne tudnék magam alá gyűrni… már ha akarnám. Persze kérdés, hogy vajon mit kezdenék egy magam alá gyűrt elefánttal? – vonta meg a vállát és grimaszolt is hozzá, mert sohasem ez volt a motivációjának közepében. Másokat lenyomni az semmi. Lester persze másképp gondolja, mert számára ez lételem, mint például egy méhnek a virágporgyűjtés. Ösztönösen bele van kódolva, hogy jobbnak és erősebbnek kell lennie mindenkinél, talán a családjában ezt nevelték bele annakidején. Vagy lehet, hogy később alakult ki nála ez az abnormális viselkedés, talán akkor, amikor megkapta a farkasát.
- Elvonatkoztatva a Jézus fickótól a szenvedés lehet tiszteletreméltó, amennyiben valaki önként felvállalja, mint például a mártírok, bár őszintén nem tudom, hogy a szavaim melyik részéből szűrted le, hogy a szenvedést tiszteletreméltónak tartom – általában nem gondolkozott ezen a dolgon, ugyan tisztelte a mártírok önfeláldozását, de azért szobrot nem faragott volna egyiknek sem pusztán megbecsülése jeléül.
- Általában nem szokták ezt tenni – vigyorodott el szélesen. Lester, mint kivétel természetesen csak erősíti a szabályt. Ritka, hogy kiröhögnék… mármint akkor, amikor valódi energiái körülötte kavarognak, mert Jason fiatal korához sajnos hozzátartozik az is, hogy bizony sokszor nevetnek rajta, vagy éppen a háta mögött kibeszélik. Persze ad is rá okot szó se róla, hiszen nem éppen a legéletrevalóbb példányok között tartható számon. Lop egy falkatag által üzemeltett antikváriumból, lelép hetekre és nem szól senkinek. Elég sok van már a rovásán, igazán kíváncsi volt, vajon Lucas mikor elégeli meg a kihágásait és ad neki valami kellemes büntetőmunkát, mondjuk egy hónapon át fogkefével vécét súrolni, vagy valami ehhez hasonló kellemetlen melót. Na, azon aztán megint lehet röhögni majd.
- Én a helyedben nem lennék ilyen vidám, ha valaki a farkasom elvételével „fenyegetne” – nyuszi fülezte ujjaival az utolsó szót, és arcán látszott némi sértettség is, ami jelenleg tényleg saját érzelmeinek kivetülése, mert bár nem kedvelte az eljárást, ha úgy látta jónak zokszó nélkül megtette és Lesternek talán már csak egy órája van farkasként. Jobban tenné, ha nem fecsérelné az idejét felesleges tagadásra, és hinne neki végre. Ámbátor, amennyit hazudott neki az elmúlt egy évben, nem csoda, hogy fenntartásokkal kezeli minden egyes szavát… sőt még azt sem tudja, hogy Ulfred és Jason egyazon személy, így csupán Ulfred kamuzásnak vélt szavaiból indult ki. Remek.
Szélesen elvigyorodott az isten szó hallatán és kihúzva magát elégedetten megköszörülte a torkát. – Lám, lám, már te is istenségként gondolsz rám, kedves… igazán. Sajnos azonban nem vagyok az, pedig szívesen lennék. Te is jobban járnál, mert egy isten igazságos – nézett rá komolyan. Sejtetve, hogy saját maga nem. Persze Anguta annak érezte, de az igazságnak többféle oldala, megvilágítása, perspektívája létezik, és amit saját maga annak vél, a szenvedő alany teljesen másképp lát. Sebaj. Elvégre Angutánál a gyeplő, és azt tesz, amit jónak lát, még ha ez Lester életének a tönkretétele is lesz. Persze előre nem ítél, az nem lenne fair, éppen csak felvázolta magában az eshetőségeket.
A változások szövegeléssel megspékelt gyors egymásutánban következtek be, míg végül jelenlegi állandó alakját fel nem vette. Még nagyjából harmincpercnyi alakváltoztatós ideje lett volna, de örült, hogy végre saját maga lehet.
- Azért a testváltás nem ilyen egyszerű – rázta a fejét komor képpel, miközben azon gondolkozott, hogy vajon a sci-fik idegenjeinek milyen procedúrákon kell átesniük, hogy új testük legyen, mert ha valami bonyolult dolog, akkor eléggé közel áll a valósághoz a hím kérdése, amit Anguta természetesen csípőből ledegradált. Jó, mondjuk, hát miért kell filmmel párhuzamot vonnia? Teljesen nevetséges, miért nem… jó hát a fantasztikus művekben találkozni csak ilyesmivel, szóval nagyon nem tudta volna máshoz hasonlítani. Mindegy, ott egye meg a fene, ha kérdezi sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint az az eljárás, amit az idegenek a filmeken használnak, legyenek azok bármilyen komplexek is.
Lester energiáiból ítélve a produkció hatott, és végre hisz, valamint kíváncsiság dolgozik benne, elemi erejű rettegéssel, ami folyamatosan nő, ahogy felfogja, hogy kivel is került szembe. Nem szívesen lenne a helyében az már igaz, de hát nem kellett volna a hímnek okot adnia rá, hogy elkezdje érdekelni a múltja. Sajnálatos véletlen, de ez van. Lester visszaváltozott a saját farkas alakjába, talán rájött, hogy Angutát ez nem szórakoztatja, pedig igen, és kicsit csalódott is volt, de nem gond. Elvégre most komoly dolgokról van szó, és nem szabad, hogy egy tetszetős alakváltás befolyásolja az ítéletében.
Csapásaiból ítélve Anguta azt szűrte le, hogy nem fog többet támadni, legalábbis a pankrátoroknál szokott olyat látni, hogy a padlóra csapnak párszor, amikor kutyaszorítóba kerülnek. Lester pedig abban volt… hát farkasszorítóban jobban mondva. Azért Angutát nem hagyta show nélkül és a száját emberivé alakította. A Teremtő pedig figyelmesen hallgatta leszármazottja szavait.
- Ugye, hogy nem is olyan nehéz hinni nekem? – kérdezett vissza, amikor meghallotta saját nevét a hím groteszk száján kihullani. A kérdésére is válaszolni óhajtott, csak a pontos megfogalmazást kereste, azt, amit még Lester mondott a folyóparton. Elméjében kutakodás közben átható tekintettel figyelte a hímet, az pedig szokásához híven képtelen volt huzamosabb ideig befogni a jelenleg bizarr állapotban tengődő pofáját és újra megszólalt.
- Az, hogy hol vagyok – nézett rá homlokráncolva – teljesen mindegy. Számtalan farkas felett mondtam már ítéletet szerte a világon és nem kellett hozzá, hogy többről szóljon a jelenlétem puszta véletlennél. Egy kitaposott ösvény az erdőn át, homokviharban megejtett céltévesztés, vagy kedvező széljárás a tengeren. Néha nem szól többről semmi, csak arról, amit látunk és hallunk. A te esetedben pedig ez van. Nincs komolyabb forgatókönyv, nincs a háttérben összeesküvés… legalábbis nem a sorsodat illetően, amit én szabok rád. Azonban… - forgatta meg szemeit, miközben kelletlen grimaszt vágott, utána mutatóujjával a hímre bökött. – mivel úgyis feltűnne előbb-utóbb és nem szeretném, hogy idióta kérdésekkel bombázz ahelyett, hogy az ítéletem meghozatalához fontos dolgokról beszélnék, így nézz fel a napra – mutatóujjának hegyét egy hirtelen mozdulattal a hímről a nap felé fordította, csak, hogy könnyebb legyen betájolnia, hogy merre is van az égitest. – Majd mond el miért nem tetszik, amit látsz, én válaszolok, és utána bele is kezdhetünk megtárgyalni, hogy érdemes vagy-e az adományra, amivel akaratlanul ugyan, de megáldottalak.
A fekete nap biztos kellemetlenül fogja érinteni, de inkább most dumálják meg, mint akkor, amikor Lester már javában belekezd a mesélésbe.